21. fejezet: Majd .....

Sziasztok!

Azt nem mondom, hogy ez lesz az utolsó családi fejezet, mert hazudnék. De a következő részekben már újra forgatunk.

Ebben a részben megint kicsit elmentem nyálas irányba, de most elő kellett készítenem a kicsit a terepet a továbbiakra.

Jó olvasást!

Kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Csók!

Heni

Robert 

-          Mert nem kérdezted, és nem, nem mutatom meg! – feleli határozottan a szemembe nézve.

Ez a mondat zsong a fejemben percek óta.

Most mi van? – kapom el róla a szemem, érzem, hogy figyel, de amikor újra ránézek, félrenéz.

Én nem értem a nőket!

Nem értem miért nem akar beszélni velem?

Nekem fontos ő.

Nem érzi?  - nézek rá, figyelem  az arcát.

Ugyan hogyan érezné, - felelek magamnak szinte azonnal - nem ismer, nem tudhatja, hogy nagyon ritkán vagyok ilyen közvetlen bárkivel. Nem tudhatja, hogy nehezen engedek magamhoz bárkit is! Főleg pár nap után!  Mindig mindenki a zavarában nevetgélő, hajba túrkálós, viszonylag laza Robertet látja. Azt nem látja senki, hogy egyre nehezebben építek ki kapcsolatokat, én aki világ életemben imádtam haverkodni, társaságban lenni. Egyre zárkózottabb leszek, egyre inkább magamba fordulok és igen egyre kiállhatatlanabb vagyok. Sajnos.

Régen találkoztam már ilyen lánnyal, akihez  szinte az  első pillanattól kezdve ennyire vonzódok, és ilyen közel érzem magamhoz. Most mit csináljak? Menjek oda hozzá?

Tanácstalanul nézek körül a szobában.

Kedves, egyszerű emberek, akik őszintén mosolyognak, és nincsenek elájulva tőlem, csak azért mert Robert Pattinsonnak hívnak. Szóba sem került egyszer sem, hogy mit csinálok, mivel foglalkozom. Persze tisztában vannak vele, de nem ez a központi téma, normálisan kezelnek. Kártya közben is István nem egyszer bizony rám dörrent! Kicsit meglepődtem nem mondom, de ez végre olyan hétköznapi volt, nem kezeltek hímes tojásként! Jól esett!

Csendben hallgatom, hogy miről beszélnek a többiek. Hanna minden mozdulatát érzékelem, minden lélegzetvételét.

Hallom, ahogy halkan felsóhajt, majd feláll és kimegy.

Menjek utána? Vagy hagyjam, hogy lenyugodjon? Nem! Nem hagyom! Beszélni akarok vele! Beszélgetnünk kell!

Felállok, elnézését kérek, és elindulok kifelé. Zalán és Dean rám vigyorognak, azonban István pillantása figyelmeztető, de látom rajta is, hogy helyesli, hogy Hanna után megyek.

Háttal áll nekem. Halkan gügyög valamit Bercinek, aki most hátranéz. Még a vér is megfagy bennem egy pillanatra, hiszen esélyem sem lenne vele szemben ha esetleg  nekem esne.  Aztán csak nézem, ahogy Hanna a füle tövét vakargatja, és elmosolyodom azon, hogy ez a hatalmas jószág mennyire élvezi, boldogan liheg.  Nem mondom én is élvezném, ha velem csinálná ezt, mondjuk nem a fülem tövével, - a pajzán gondolatra elmosolyodom-, én is bizonyosan lihegnék!  De a valóság hamar visszaránt az álomfelhők közül!

Sír.

Soha nem bírtam, ha egy nő sír. Istenem! Megpróbálom letörölni azokat az áruló könnycseppeket, amiket látom, hogy szeretne elrejteni előlem. Felsóhajtok, figyelmesen nézem az arcát.

-          Hanna beszélünk?

Tanácstalanul néz rám. Látom, hogy legszívesebben elrohanna. Elkapja rólam a tekintetét és Bercit figyeli. Nagyot sóhajt és rám néz újra. Kutatja, faggatja arcomat, hogy hátha lát rajta valamit.

-          Jó – hallom halk motyogását. – Beszéljünk.

-          Gyere!  - fogom kézen – üljünk le ide.

Leülünk a teraszon lévő hintaágyra, Berci lassan elslattyog.

Ketten maradunk.

Nem néz rám, csak bámul maga elé. Igaz csak 30 cm-re vagyunk egymástól, de jelen pillanatban ezt a távolságot kilométereknek érzem. Felsóhajtok.

-          Elmondod nekem, hogy mi a baj?

-          Rob ez nekem nem fog menni. – néz rám – nagyon szeretném, de nem fog menni!

-          Mi?

-          Rob, én egy teljesen átlagos lány vagyok! Nincs bennem semmi különös! Semmi, nézz végig rajtam! Én nem fogok tudni versenyre kelni az amerikai, angol vagy mit tudom én bármilyen lányokkal! – fakad ki.

-          De miért kéne versenyre kelned bárkivel is? – nézek rá értetlenül, hát nem érzi?

-          Rob! – fordul velem szembe – érted őrjöngenek a nők! Én nem tudok velük versenyezni! Futó kalandba pedig nem bocsátkozom!

-          Hanna…

-          Nem Rob! Nagyon szimpatikus vagy, de én nem..

-          Elég, figyelj! – fordítom magam felé a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Figyelj. Én sem akarok futó kalandot. Megszeretnélek ismerni. Téged, Molnár Hannát. Nem Zalán húgát, nem a statisztát, vagy nem tudom én kit! Hanem Téged! Érted?  Ha  futó kalandot akarnék, akkor nem lennék itt, hanem az első este után, amikor ugyebár megpofoztál – simogatom végig a képemet ahol nem is olyan rég csattant a tenyere, szavaim hallatán elkezd mosolyogni – hagytam volna az egészet a fenébe! Nem mondom megsértődtem rajta, és azt gondoltam először, hogy hagylak a fenébe, kit érdekelsz? Találok másik ezer ilyen lányt! – szavaim hallatán elsápad, és elfordul, de én nem hagyom, az arcát a kezembe veszem, és újra magam felé fordítom – de rájöttem, hogy még egy ilyen lányt nem találok, aki ennyire vonz az első pillanattól kezdve amióta csak megláttam egy felvételen.

-          Milyen felvételen?

-          Első este, amikor megérkeztem, Declan behívott magához egy megbeszélésre, ott láttalak először egy felvételen. Fáradt voltál, látszott rajtad, és elgondolkodtál, de valaki - gondolom Zalán- szólt hozzád, mert hangot nem hallottam, csak az arcodat láttam. Ahogy ránéztél az illetőre, felderült az arcod, és olyan örömöt láttam azokban a szemekben, hogy nem kaptam levegőt tőlük. Akkor arra gondoltam, hogy istenem, de jó lenne, ha valaki egyszer így nézne rám is.  Még éjjel is az eszembe volt az arcod.

-          Tényleg? – néz rám

-          Bizony! – simogatom meg az arcát – aztán nem sokára újra láttalak. Bármilyen furcsa, én nem szoktam forgatáson ismerkedni, nem szoktam idegen lányokat bámulni,  szemezni velük - kacsintok rá –  pláne nem szoktam sétálni hívni.

-          De…

-          Nem most én beszélek! – szólok rá - Más lánynak nem néztem volna el, hogy megpofozzon, vagy leteremtsen, de te más vagy!

-          De..

-          Nem! – emelem fel az újam.

-          Oké, te beszélsz – motyogja halkan.

-          Ezt már szeretem, minden pasi álma egy csaj aki nem beszél vissza ! – nézek rá nevetve, persze meg is kapom érte az oldalba vágást! – Szóval, veled jól érzem magam. Hétköznapinak. Nem  a híres színésznek. Érted? – nézek a szemébe – Hanna érted?

-          Igen – suttogja halkan – értem.

-          Akkor kérlek, ne utasíts el jó? Legalább egy esélyt adj nekem, nekünk!

-          Rendben.

-          És ne gyere azzal, hogy te átlagos vagy, mert egyáltalán nem vagy az! Egy kedves aranyos szexi csaj vagy..

-          Rob.. – néz rám azokkal a nagy szemeivel, de nem hagyom szóhoz jutni-

-          ..akinek isteni feneke van! – nevetek fel és megcsókolom.

Persze most is, mint minden csókunknál tejes a filmszakadás. Imádom a számon érezni az ajkait. Olyan lágy, olyan puha, olyan forró, simogató. Istenem! – felnyögök a magam elé vizualizált képektől.  Lassan elszakadok tőle. Mind a ketten nehezen vesszük a levegőt. Magamhoz húzom, ő hozzám simul. Csak hintázunk, hallgatjuk a csendet, illetve majdnem csendet, mert nyikorog a hinta. Szerintem ő is erre gondolhatott, mert szinte egyszerre felnevetünk.

-          Gyere menjünk be, megfázol! – állok fel, ő azonban kérdőn néz rám.

-          Rob..

-          Igen? – ülök vissza mellé.

-          Te is tetszel nekem. – néz fel rám – ami azt illeti nagyon. De én félek, félek attól, hogy túl fontossá válsz, és nagyon fog fájni, ha elmész. Mert elmész, mind a ketten nagyon jól tudjuk.

-          Hanna ..- próbálok közbeszólni de leint.

-          Nem! Most viszont én beszélek! – néz rám szigorúan, majdnem elnevetem magam rajta, olyan kis édes – Hol is tartottam? Ja igen te úgyis elmész, és én egyedül maradok, megint! Rob nem akarom, hogy fontos legyél nekem, nem akarok hozzád kötődni!

-          Miért? Miért nem akarsz engem? Minden csókod, rezdülésed azt mutatja, hogy te is annyira szeretsz velem lenni, mint én veled! Miért utasítasz el? Miért nem engeded, hogy lehessen köztünk valami? Hm?

Hosszúra nyúlik a csend. Látom rajta, hogy küzd magával. Az arcán ezernyi érzés suhan át. Feszülten várom a válaszát. Végre rám néz.

-           Mert akiket eddig szeretettem, mind elmentek – suttogja nagyon halkan – mindenkit elvesztettem akit szerettem – zokog, annyi fájdalom van ebben a sírásban, hogy összefacsarodik a szívem. Magamhoz húzom a sírástól rázkódó kis testét. Tehetetlen düh markol belülről.

-          Megölöm őket! – lassan jut el a tudatáig amit mondtam – Megölök mindenkit aki bántott – suttogom a hajába mire még keservesebben kezd el sírni.

-          Hanna! Csss! Ne sírj! – ringatom, míg sírása lassan csendesedni kezd.

-          Rob! – hallom halk motyogását – Rob, mindenki meghalt akit szerettem, aki fontos volt nekem! Elment mindenki! Fájt, iszonyúan fájt! Majdnem belehaltam.

-          Hanna..- nyögök fel, istenem mit lehet ilyenkor mondani? – Gyere ide! – húzom magamhoz újra, és simogatom a hátát amíg meg nem nyugszik.

Csendben ülünk, ő néha szipog, és az orrát fújja. Én a gondolataimba merülök. Istenem!

-          Mesélsz róluk? – suttogom halkan a hajába.

-          Majd… igen, majd mesélek. Most még nem vagyok kész rá! – alig hallom halk motyogását, mivel arcát a mellkasomba fúrja. – Kérlek, légy velem kicsit türelmes.

-          Hanna? Nézz rám! – kérem tőle, miközben a haját próbálom az arcából kisimítani, ő rám néz azokkal a szép szemeivel – Adj nekünk esélyt! Kérlek! Jó? Ne fuss el előlem!

-          Rendben, de arra kérlek, hogy ha úgy érzed, mégsem megy ne szédíts, inkább engedj el! Jó? Úgy kevésbé fog fájni. Ne játszadozz velem! – cirógatja a keze a nyakamat és érzem ahogy meleg lehelete a bőrömet cirógatja. Öntudatlan a mozdulat, de engem felizgat. Nagyon. Ez nem ér!

-          Senkivel nem szoktam játszadozni. Hanna én egyenes ember vagyok. Néha talán túl egyenes -  szólalok meg rekedt a hangon. Mire kérdőn néz rám.

-          Igen, túl egyenes. – nézem arcát, miközben leesik neki, hogy mire gondolok. Fülig pirul, de halkan felnevet.

-          Pattinson, te egy.. egy – látom rajta, hogy keresi a szavakat.

-          Egy pasi vagyok, akit felizgat, hogy a világ legjobb csaja bújik hozzá. –suttogom neki, mire újra elpirul.

-          Én nem fogok veled lefeküdni. – néz rám határozottan, de látom, hogy nehezen veszi a levegőt  ő is – Tudom, hogy mostanában az a módi, hogy mindenki mindenkivel azonnal, de én nem vagyok az a lány. Nekem ahhoz több kell. Bizalom, hogy bízni tudjak a másikban.

-          Hanna! Majd eljön az az idő is. Én megvárom, nem fogok erőszakoskodni. Megbízhatsz bennem! Hidd el! – veszek mély levegőt, hogy csillapodni tudjak- nem bántalak meg soha! Szándékosan soha.

-          Tudom. De én egy eléggé nehéz eset vagyok, csak hogy tudd! – mosolyog rám végre.

-          Tudom, egy hisztis verekedős boszi vagy! – oldalba vág – Erre már az első este rájöttem!

Felnevet.

-          Akkor tudod, hogy mire számíthatsz, ha rossz leszel! – villantja fel azt az ellenállhatatlan mosolyt ami megfogott már első pillanatban.

-          Igen tudom! – suttogok a fülébe - De most, azért megkockáztatok egy fülest! – csókolom meg a szemeit amelyek a sírástól kicsit felpuffadtak, az orrát, az arcát, és azokat a gyönyörű ajkait. Imádom érezni, ahogy megtöröm az akaratát. Kitartóan csókolgatom, kóstolgatom az ajkait, érzem ahogy meg- megrándul  a szája, ahogy küzd magával. De én kitartóan ostrom alá veszem, bevetem a nyelvem is, hogy beengedjen. Erre megremeg, felnyög – istenem ez a hang!  Ez az őrületbe kerget! Beenged, vadul csókoljuk egymást. Nem bírok ellenállni neki, végigsimítok az oldalán, a fenekén, a térde alá csúsztatom a kezem,  és felrántom egyik lábát a derekamra. Felnyög, amitől megvadulok. Itt van mellettem, nekem dől teljes testével, egyik lába a derekamon, melle az oldalamnak feszül, és csókol vadul ő is, majd egy mozdulattal csókunkat meg sem szakítva átlendül felettem és az ölembe ül.

-          Ó! –  suttogja amikor megérzi, hogy, hogy érzek

-          Bizony Ó! - szorítom magamhoz, legszívesebben mindent letépnék magunkról, ráadásul hirtelen mozdulatainktól a hinta is mozgásba lendül, mire ő automatikusan átveszi a mozgását…

-          Hanna! – szakítom el magam tőle – Hanna!

-          Tudom! – suttogja, egymást nézzük vágytól ködös szemekkel.

-          Ez nagyon menne nekünk,– suttogom a fülébe, - azt akarom, hogy bízz bennem. Én tudok várni.

-          Jó. – dönti a homlokát a homlokomnak.

Gyors légvételünk lassan csillapodni kezd. Lehunyt szemmel élvezzük mind a ketten a pillanatot, mindent kizárva kettőnk közül, amikor hirtelen meglódul a hinta. A nem várt mozgástól Hanna majdnem  hanyatt vágódik, a gyors reflexemnek köszönhetően tudom csak elkapni, és szorítom magamhoz. Egy pillanatra a döbbenettől a szívünk is megáll!

Ekkor azonban egy újabb nem várt élmény ér mindkettőnket, egy érdes, nyálas nyelv nyalja végig a képünket.

Hanna felnevet, majd én is követem amikor az első döbbeneten túl jutok, mivel közvetlen közelről liheg a nyakamba egy barna – fehér foltos hatalmas olvadt csoki szemű szörnyeteg!

-          Berci ne már! – hangzik fel Hanna nevetése, amikor az említett újra képen nyal.

Nevetve próbálunk elhúzódni tőle, ő azonban közénk fúrja fejét, és böködni kezdi a fejével a hasamat. Muszáj meggyömöszölni a füle tövét. Hanna mellém ül, és ő is simogatni kezdi Bercit. Nevetve néz a szemembe. Nem tudom megállni, hogy ne adjak egy puszit azokra az édes most már mosolygó ajkakra.

-          Bízz meg bennem! Kérlek! – suttogom neki két puszi között.

-          Jó!

Pár percig csendben ülünk, és gyömöszöljük Berci hatalmas kobakját.  A kutyus ekkor rám emeli hatalmas barna szemeit -  felnevetek, mire Hanna kérdőn néz rám

-          Rob, min nevetsz?

-          Nézz rá, - mutatok Bercire – pont úgy néz, mint te szoktál.

-          Na,  mondhatom gyönyörű! – nevet fel – Te aztán tudod tenni a szépet egy lánynak!

-          Most miért, nézz rá – mutatok Bercire - Neked is ilyen szeretett teljes tekinteted van.

-          Na jó, most az egyszer megbocsátom neked, hogy hozzá hasonlítottál. – nevet fel, ez a nevetés végre felszabadult. Szeretettel nézem a sírástól még mindig kicsit duzzadt szemeit, és a csókjaimtól telt ajkát.

Ekkor azonban Berci hirtelen felmordul, felugrik és hatalmas lendülettel kiugrik a hintaágyból, és mély hangú ugatással elviharzik a kapu felé. Nevetünk, ekkor azonban egy hevesebb hűvös szélroham vágtat át a kerten. Megborzongunk. Felállok és magammal húzom őt is.

-          Gyere be megfázol! – húzom magamhoz, mivel észre sem vettük, hogy kint közben eléggé lehűlt a levegő.

Hálásan bújik  hozzám, és öleli át a derekamat. Így lépünk be a nappaliba, ahol öt kérdő szempárral találjuk szembe magunkat. Arcunkat látva Istvánnék összenéznek és elmosolyodnak, de nem szólnak egy szót sem, még Zalán sem.

-          Robert – szólal meg Edit – Itt alszanak Deannal?

-          Én nem tudom – nézek kérdőn Hannára

-          Nyugodtan itt maradhattok, én örülnék neki. – huncutul rám kacsint – a vendégszobák úgyis az emeleten vannak. De nem kell visszamennetek?

-          Igazából nem, csak holnap 11-re kell mennem megbeszélésre, majd Dorotyhoz. Utána megint kicsit szabad vagyok, mivel csak este 7 óra körül kezdünk.

-          Dean?- fordulok felé.

-          Ha nem zavarok, szívesebben maradnék én is itt inkább mint a szállodában.

-          Akkor ezt megbeszéltük, - áll fel István – jöjjön Dean menjünk ki kicsit levegőzni. Megmutatom a motoraimat.

-          Motorok? Megnézhetem én is?- kérdezem tőle

-          Persze gyere te is!  Zalán – fordul  a fia felé kérdő tekintettel

-          Na menjünk.

Feltápászkodunk és elindulunk Istvánt és Deant követve a garázs felé. Mielőtt odaérnénk, Zalán szembe fordul velem, és rám néz

-          Figyelj! – várakozón nézek rá, hogy mit akar – Köszönöm!

-          Nem fogom megbántani, ne aggódj.

-          Rendben, de ha mégis, a jobb horgom verhetetlen.

Ebben maradunk. Az első akadályon túl vagyunk. Gyanítom azonban, hogy még sok van előttünk. Nem fogok kérdezősködni, persze kíváncsi vagyok, hogy mi történt, de megvárom, amíg tőle tudom meg.

Majd…. egyszer.