12. fejezet: Na jó!

Sziasztok!

Mint azt nyilvánvalóan észrevettétek, enyhén szólva megváltozott az oldal arculata.

Én bénáztam és most az infarktus kerülget így éjjel 3 óra körül, mert az istennek sem tudom az eredeti formát visszaállítani! 

Az elkészült új részt most felrakom, de valószínűleg nem lesz agyam a folytatást holnap, azaz ma megírni. Hacsak valami isteni csoda folytán valahogy sikerül újra rendezni az oldalt és megnyugszom annyira, hogy oda tudok figyelni az írásra.    

Bocs!

Heni

Hanna

Ne szállj be a kocsiba! Kérlek, ne szállj be! – szuggerálom az előttem lépdelő alak hátát miközben levegőt már  alig kapok.  

-         Amy! – üvöltök utána, nem érdekelve, hogy tömve az utca emberekkel. Ő kérdő tekintettel néz hátra, hogy ki az az őrült aki utána üvöltözik. Mikor felismer, vigyorra húzódik a szája.

-         Hát neked meg mi bajod van? – néz rám érdeklődve, mikor utolérem. Türelmesen várakozik, amíg én levegő után kapkodok.  Istenem egy lélegeztető gép most de  jól jönne!

-         Kérlek! – mély levegő, na még egyszer fussunk neki bíztatom magam - Kérlek kivinnéd ezt a telefont Zalánnak? – lihegem, újabb levegő - Mond meg neki kérlek, hogy hívja fel mindenképpen, érted mindenképpen Nattit! Nagyon fontos!

-         Miért nem hívod fel te? – néz rám értetlenül – Nincs telefonod?

-         Lemerült az enyém, - mutatom fel magyarázatként a süket és vak telefonomat – Most vettem neki egy telefont, mert tegnap összetörtem az övét, és Nattinak ki kell mennie Ashley elé a reptérre, de nem tudja mikorra kell kiérnie! – hadarom el nagy nehezen, mivel a levegővétel még mindig nehezen megy.

-         Rendben. – mondja -  Ennyi?

-         Igen. Ennyi.  De ne felejtsd el neki odaadni, mert halott ember leszek estére! – veszem elő legszebbik pillantásomat- és még egy ilyen tehetséges statisztát úgysem találsz hetedhét határban!

-         Jó! Odaadom.  – mondja, miközben száll be az autóba – Nem kockáztatom, hogy Mr. No1. kinyírjon, mert a reménybeli párját eltette láb alól a saját bátyja! – böki oda nekem mosolyogva. – Aztán nem elkésni nekem Dorotytól, mert akkor Zalán helyett én vágom át keresztbe azt a csinos kis nyakadat!

-         Ígérem,  időben odaérek! Köszönöm!

Hála istennek, sikerült ezt is elintéznem! Ügyes vagy Molnár Hanna – veregetem hátba magam gondolatban. Hátha megúszod a bosszúját. Bár erre kicsi az esély, - hűtöm le reményeimet-  én sem hagynék ki egy ilyen lehetőséget a bosszantására!

Natti & Ashley

Mind a ketten felnevetünk amikor meglátjuk egymást.

Teljesen befogadtuk a családba, - fut át rajtam a gondolat, ahogy igyekszik felém a csomagjaival - ő már hozzánk tartozik. Családtag. Mások számára talán egy világhírű színésznő, de nekünk „csak” a bátyánk barátnője, akit imádunk. Kedves, közvetlen, cserfes így pont ellensúlyozza Zalán talán kicsit kimért, óvatos, szigorkodó természetét. És nem  mellékes az sem, hogy  imádja bosszantani őt!

-         Helló! – sietek elé – De jó, hogy itt vagy! Már nagyon vártunk! – ölelem át

-         Szia Natti! Olyan jó megint itt lenni!  - ölel át - Már alig vártam, hogy ideérjek végre! – ebben a pillanatban kezd őrülten rázkódni a zsebemben a telefonom. Sóhajtva húzódok el Ashleytól,  hogy feltudjam venni a vadul rezgő ketyerét.

-         Persze ránk vágytál mi? – mondom neki enyhe célzással a hangomban, mire őt felnevet - Nem arra a borostás óriásra - nézek a telefonom kijelzőjére ahol Zalán neve villog ebben a fél órában pontosan kilencedik alkalommal - aki jelen pillanatban  is hív a telefonomon! - húzódok el tőle, és intek neki, hogy maradjon csöndben.

-         Helló idegen! De régen hallottam a hangodat! – mondom neki ironikusan, miközben hallom, hogy háttérben valakik beszélgetnek.

-         Szia! Én is szeretlek! – mondja vidáman – Megérkezett már?

-         Nem most írták ki, hogy 2 órát késik a gépe, úgyhogy most itt letáborozok és megvárom. – lódítom neki gátlástalanul.

-         Ne bassz ki! Akkor csak 7 óra után értek ide, nekem meg akkor már terepen kell lennem legalább 9-ig. – hallom hangjában a csalódottságot, nem bírom tovább húzni az agyát, így vadul integetni kezdek Ashnek, és átadom neki a telefont. Félrehúzódok, nem akarok hallgatózni. Tudom így is nagyon bántja Zalánt, hogy nem ő jött ki elé. Ezek az ő pillanataik.

Figyelem Ashleyt ahogy beleszól a telefonba, látom arcán azt a kifejezést, amelyet a világon talán mindenki felismer.

A szerelmet.

Csillog a szeme, ragyog az arca, és rájövök, hogy én is ilyen boldog vagyok, nekem is megadatott.

Ugyanakkor elszorul a szívem, ha Hanna eszembe jut, és a tehetetlenség amit érzek.

Ash közben letette a telefont, és felém fordul. Könnyes szemem láttán meglepődik és kérdőn néz rám.

-         Baj van?

-         Nem dehogy, csak örülök nektek.

-         Jaj Natti olyan bolond vagy! – neveti el magát ő is, de azért neki is  párásodni kezd a szeme.

-         Na, gyere menjünk, le kell adjalak a lovagodnak, már tűkön ülve vár.

Még szerencse, hogy elkértem apától a kombit, nézek végig Ash csomagjain. Két baromira nagy bőrönd. Az oké, hogy kihúzzuk őket, de hogy az istenbe pakoljuk be a csomagtartóba? Mintha kitalálná gondolataimat, meghúzza a vállát

-         Majd megkérünk egy pasit! – mondja könnyedén, és fürkészőn felméri a terepet, hogy kinek tudna szólni.

Természetesen talál egy lelkes vállalkozó szellemű srácot aki el van olvadva attól, hogy segíthet neki. Nem bírom, meg kell kérdeznem:

-         Ash, mi az öreg istent cipelsz ennyi mindent magaddal? – célzok a már a csomagtartóban lévő bőröndökre.

-         Az egyikbe, a kissebbe – nyomja meg célzatosan - vannak a cuccaim, a másikba ajándékokat hoztam.

-         Ajándékokat, – kérdezem döbbenten -  minek?

-         Natti húsvét lesz hétvégén, rémlik? – néz rám csodálkozva.

-         Tényleg el is felejtettem!

-         Megyünk le a nagyiékhoz Pécsre – közli velem vidáman – már alig várom, hogy találkozzak velük! Tényleg hogy vannak?

Az út további részében míg a repülőtérről vánszorgunk be a városba- természetesen dugó van -  végig beszéljük, hogy kivel mi történt. Hiába beszélünk egymással sűrűn telefonon, így élő szóban más.

-         Na és mit szólsz a friss gerlepárhoz?

-         Milyen gerlepárhoz? – nézek rá értetlenkedve, mire ő meglepődik

-         Te nem is tudsz róluk?

-         Kikről ne csigázz már? – nézek rá kérdőn

-         Hát Hanna és Rob.

-         Mi van?  - nézek rá teljesen elhűlve, mire majdnem nekimegyek az előttem álló autónak.

-         Te tényleg nem tudsz róluk?  – hallom a válaszát, majd mesélni kezdi,  amit Zalán adott elő neki a történtekről.

Elképedve hallgatom, és sírva fakadok. Mire ő értetlenkedve néz rám.

-         Mi a baj Natti? Nem örülsz nekik?

-         Dehogynem, örülök, csak rosszul esik, hogy nem mondott Hanna semmit. Pedig ma is beszéltem vele telefonon, és egy szóval sem említette. Sőt amikor megkérdeztem, hogy bemutatták-e már egymásnak őket, szűkszavúan csak annyit válaszolt, hogy igen. Egy szóval sem mondta, hogy alakulóban van közöttük valami!

Ash, csak hallgat. Hallgatja, ahogy kibuknak belőlem az elmúl hónapok eseményei. Hallgat, amikor mesélem neki, hogy kerültünk egymástól egyre messzebb, hogy távolodtunk el Hannával. Mesélek a féltésről és a tehetetlenségről amit anyáékkal együtt éreztünk ahogy láttuk, hogy bezárkózik, és nem nyit felénk. Le se tagadhatom, hogy rosszul esik. Régen mindent megosztottunk egymással.

-         Figyelj, ne gondolj mindjárt rosszra! Lehet, hogy csak nem akarta telefonon elmondani. Nekem sem beszélt róla, pedig tegnap beszéltünk egymással. Zalántól tudom, amit tudok. Nyugi. Ma este mindent megbeszélünk, elmegyünk valahova. Legalább megismerem a párodat. Már kíváncsi vagyok igencsak rá!

-         Oké én minden jóban benne vagyok! – örülök, tényleg örülök Hannának, csak bánt, hogy nem mesélt róla.

Gondolataimból Ash telefonjának csörgése riaszt fel. Látom, ahogy egyre jobban akad el a lélegzete, minél közelebb vagyunk Zalánhoz, aki már szinte percenként hívja. Ezen csak mosolyogni tudok. Aranyosak.

Lassan behajtunk a bázisra, - már én is kezdem felvenni ezt a filmes szlenget – ahova Zalán intézett mind a kettőnknek ideiglenes belépőt.

Figyelem,  ahogy Ash meg sem várja, hogy megálljak az autóval, és már repül is Zalánhoz. Vigyorogva  nézem őket ahogy szállok ki a kocsiból. Ekkor megérzem, hogy valaki figyel. Kutatva nézek körül ki lehet az.

Tekintetével találkozva, elakad a lélegzetem. Úristen!

Robert

Romleó, méghogy Romleó! – dohogok magamban. Miközben kászálódok ki a lakókocsiból.

Ezek a Molnárok kiakasztanak! Mind a kettő !

Az egyik elveszi a józan eszemet már azzal is, ha a csak ránézek.

A másikat pedig akárhogy is nézzük,  a legjobb barátaim  között tarthatom számon.

És ha még ez nem lenne elég, Ashley is jön.

Ráadásként megismerem a Molnár trió harmadik becses tagját is,  akiről amit eddig hallottam, abból nem az jött le számomra, hogy egy szende nőszemély lenne!

Kész! Vége az önbecsülésemnek! – temetem arcomat a kezembe - ezek tönkre vágják négyen!

Még jó, hogy világszerte páran azért kedvelnek! – nyugtatgatom magam gondolatban.

Hát ez gáz Pattinson – kicsit sem vagy beképzelt!  Lehet,  hogy  mégis  igaza van annak a Bestiának?

Szedd össze magad öregem! Előbb szabadulsz és láthatod végre azt a nőszemélyt aki elvette a józan eszedet! Már a gondolata annak is, hogy láthatom heves szívdobogást vált ki belőlem. Istenem, milyen lesz akkor vele szeretkezni!?  Anyám, már a gondolata is…! Húh!

Ki ne mondjam ezt előtte, mert lehet, hogy azonnal áshatom a síromat! Jó Anyám sirathatsz ott a messzi távoli Londonban, mert ez a nő nem könyörül rajtam akkor az biztos!

Erőt vettem magamon, és közel másfél órás kemény koncentráció árán, de minden nappali jelenetet felvettünk.

Délután 3 óra van, gondolataimba merülve jövök ki az épületből, amikor Zalán mellém lép:

-         Barátom itt az alkalom, hogy megmutasd neki, hogy nem vagy az a hírnévtől elszállt fazon, mint amilyennek ő hisz! – bólint a kint lévő viszonylag csendben álldogáló emberek felé. – Garantálom tudni fog róla! – válaszol a ki sem mondott kérdésemre.

Az előbbi beszélgetéstől zavartan, indulok az autó felé, a belém rögzült megszokás szerint sietve, amikor Dean figyelmeztetően rám néz. Megtorpanok, igazuk van! Miért ne? Lassítom lépteimet, és az autót megkerülve szállok be a másik ajtón. Meglepődve tapasztalom, hogy nincs kiabálás, sikoltozás, és néhányan bátortalanul tapsolnak. Ez a váratlan hang, meglep, és mosolyra késztet. A taps felerősödik. Vigyorogva szállok be a kocsiba. Dean elégedett képpel ül elől, majd rám nézve megszólal:

-         Túlélted nem?

Nem vitatkozom vele, csak jókedvűen vigyorgok