Sziasztok!
Nos ahogy azt ígértem fent a fejezet.
Ne haragudjatok, de most nem tudok válaszolni a komentekre, kicsit össze kell kapnom magam. Elég nehezen meg.
A folytatást, ha isten, Ti, és szerény személyem is úgy akarja, akkor szerdán fent lesz.
Jó olvasást!
Puszi!
Heni
Robert
Hála istennek délelőtt gyorsan lezavartuk a felvételeket, így elértem a 11:20 gépet is, és nem kellett délutánig dekkolnom Vancuverben.
Megkönnyebbülve szállok le a gépről.
Los Angeles.
Szeretem ezt a várost, és gyűlölöm is, fut át rajtam a gondolat, miközben szélsebesen átvágunk a terminálon Deannal, és gyorsan bepattanunk a ránk várakozó autóba. Szeretem, mert számomra a lehetőségek városa, de gyűlölöm is mert ketrecbe zár, hiszen egy lépést nem tehetek anélkül, hogy valaki ne csapna le rám. Persze, most sem sikerül a papik elől meglépni! Persze, hogy nem! Miért is sikerülne?!
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy Dean figyel a visszapillantó tükörből. Tudom, látom rajta, hogy keresi a szavakat, nézek rá, várom, hogy szólaljon meg, de nem, nem teszi, inkább hallgat.
Dühöngök, szentségelek inkább, de mélyen a lelkemben tudom, hogy nem a papik a baj.
Nem.
Félek hazamenni.
Félek belépni a házba, mert most nem ugrik a nyakamba senki, nem ölel át senki, nem veszekedik velem senki, hogy miért hagytam megint mindent szét. Nem szól hozzám senki miközben a konyhapultnál üldögélek. Nem érezhetem az illatát, az érintését, az ölelését.
Egyedül vagyok.
Megint.
Újra.
Ahogy egyre közelebb érünk a házhoz, úgy hatalmasodik el rajtam egyre jobban az érzés. Amikor megállunk a ház előtt, elszorul a torkom, és vadul ver a szívem. Kikászálódok nagy nehezen, ekkor legnagyobb meglepetésemre Dean is megáll mellettem.
- Akarsz beszélgetni? Maradjak?
Nagyot nyelek. Jó lenne, de jobb lesz egyedül szembenézni a magánnyal, nem akarom, hogy bárki tanúja legyen neki. Nagyon jó lenne, de ezt egyedül kell megoldanom.
- Nem köszönöm Dean. Komolyan, ezt egyedül kell intéznem.
- Oké te tudod. – néz rám figyelmesen – de ha kellek, vagy csak beszélgetni akarsz akkor tudod, hogy hol találsz!
Végtelenül jól esnek a szavai. Tulajdonképpen nem is vagyok annyira egyedül, vannak mellettem emberek akikre bátran, bármikor számíthatok! – vígasztalom magam a gondolattal, ami most határozottan melegséggel tölti el a szívemet.
- Tudom Dean! Köszönöm. – nézek rá kissé bátortalanul.
- Hidd el tudom, hogy mit érzel. – suttogja – Én tudom. Hívj ha kellek!
- Oké! – felelem, és figyelem, ahogy beszáll egy intést követően a kocsiba és elhajtanak.
Az előbbi vigasz gondoltnak nyoma sincs már. Hevesen ver a szívem miközben szembenézek a bejárati ajtóval. Nevetséges, de félek, mintha legalábbis egy emberevő sárkány barlangjával néznék szembe!
Vegyél már erőt magadon vazze!
Mély levegő, kulcs a zárba, elfordít, és kinyílik az ajtó.
Tudom, hogy senki nem siet elém, mégis várom, hogy feltűnjön az előtér végén, hátha, hátha csoda történik és itt van. Hevesen ver a szívem, mint mindig amikor hazajöttem.
De nem jön. Senki. Se Hanna, se Herki.
Leteszem a kulcsaimat levetem a cipőmet, felkapom a táskám és elindulok befelé.
Az egész lakásban felfordulás fogad. Mindenhol részeg tombolásom nyomai. Hanna cuccai szétszórva. Lehajolok az egyik halványzöld pólójáért és eszembe villan a pillanat ahogy ott áll a startnál az egyik jótékonysági futáson. Ott áll és mosolyog.
Beleszagolok a pólóba. Az ő illata. Hirtelen elhagy minden erőm, és lerogyok a kapéra. Csak ülök ott és újra rájövök, hogy milyen idióta is vagyok.
Amíg mindene megvan az embernek fel sem merül benne, hogy elveszítheti amit a magáénak tud. Percekig bambulok, aztán elkap a vágy, hogy úgy legyen minden ahogy volt, mintha még itt lenne. Sorban felszedem a széthajigált ruhákat és felmegyek a gardróbba. Kényszerítem magam, hogy ne gondolkodjak. Pakolok, vállfáztok, hajtogatok. Órákig.
Jár az agyam, és jönnek az emlékek is, amikor csalódottságot, haragot láttam azokban a szép barna szemekben. Nagyon utáltam magam amikor 10 napig nem beszéltem vele szándékosan, és amikor hazajöttem bár szeretkeztünk, de éreztem rajta a megbántottságot, a haragot ,a fájdalmat aminek egy nagy veszekedés lett a vége persze. Eszembe ötlik ahogy haragtól csillogó szemekkel áll itt a gardróbban
- Tudod szívem, ha csak egyszer is vetted volna a fáradságot, hogy megemeld azt a ménű nehéz telefont, akkor tudtad volna, hogy éjjel 1-2 óráig dolgozom, hogy megfeleljek, hogy bebizonyítsam, hogy megfelelek arra a feladatra amire felvettek! Ezt tudták a többiek! Nikkivel, Ashleyvel, és még Jacksonnal is szinte minden nap beszéltem! Csak te nem hívtál! – sírja el magát – Csak téged nem érdekeltelek! Tudod mit Robert? – lép az ajtóhoz, miközben elindulok felé – Menj és töltsd azzal az idődet akivel eddig is tetted! Hazudozz annak, nekem nem kell! Azt hiszed, hogy azzal, hogy szeretkezel velem, mindent megoldasz? Hát nem! – közli velem, és kilép az ajtón majd bevágja úgy maga után, hogy tuti fix megrepedt a fal.
Magamba zuhantan ülök pucéran a falhoz támaszkodva, amikor hirtelen visszanyit,
- Csak, hogy tudd! Tegnap este még úgy voltam vele, hogy nem megyek el, még korainak tartottam, de ezek után, ezek után elmegyek! Te meg mehetsz vissza a munkádhoz, és Kristenhez, hiszen láthatóan remekül kijöttök egymással, és neki még hazudoznod sem kell!
Nagyon mérges és nagyon csalódott volt, de megbeszéltük, és helyrejött minden.
Készen vagyok, elégedetten nézem a szépen felvállfázott és összehajtogatott ruhákat, de most sem találom a helyem. Rájövök, hogy én tulajdonképpen éhes vagyok. A konyha üres, minden gondosan elmosogatva Hanna virágos bögréje a szárítón.
Emlék, újabb emlék.
A pult másik oldalán mosogat, és közben motyog. Elnézést kérek Istvánéktól és kíváncsian mellé lépek, hogy halljam, mit dünnyög.
- Látod, látod, nem teszlek ám vissza a mosogatógép sötétjébe! Nézz, láss világot!
- Khm – khm! – reszelem meg a torkomat értetlenül – Nem egészen értelek.
- Nem is kell értened! – fordul felém, és mutatja a kezében tartott világoskék festett bögrét – Most nézz rá, csodaszép, és minden nap megiszom belőle a teámat, majd bezárom a sötét mosogatógépbe ahol nedves és sötét minden! Most képzeld el! – néz rám komolyan
- Hogy mondod?
- Rob ott sötét van! Nem lát a világból semmit! Elmosogatom inkább és kiteszem a szárítóra száradjon ott és élvezze a napfényt a világosságot. – közli velem szenvedélyesen.
Annyira hiányzik, a csillogó szeme, a hangja, a mosolya, ahogy magyaráz. A hülyeségei, ahogy vitatkozik velem, vagy a nevetése, a méltatlankodása. Emlékszem, amikor váratlanul beállítottak Istvánék aznap amikor hazajöttük az ABC-től és másnap reggel a szülei reggelizés közben elmesélték a királylány és a béka történtét! Istenem hogy méltatlankodott!
- És mi történt? – nézek jövendőbeli apósomékra kérdőn.
- Szerinted? – húzza el a száját Hanna – Megcsókoltam.
Fuldoklok a nevetéstől, de Istvánék is.
- Mi meg csak ültünk az anyjával a teraszon, mint két kérdőjel, és az istennek nem értettük, hogy mit művel a kislányunk!
- Soha nem felejtem el az arcát – simít végig Hannán Edit – Olyan csalódást még ember arcán nem láttam, mint az övén, amikor kinyitotta a szemét.
- Persze, hogy csalódott voltam! Arra vártam, hogy belőlem aztán most világszép hercegnő lesz, és boldogan élek a hercegemmel míg világ a világ! Erre kinyitom a szemem és mit látok? Anyuék elhűlve tekintenek rám, Zalán meg a haverjával fetreng a füvön a röhögéstől! Ne röhögj már! – vág oldalba amikor már fetrengek én is.
Most is vigyorogni kezdek felháborodott arcán. Ahogy nézni tud. Gyorsan előveszek egy pizzát a mélyhűtőből és a sütőbe tolom. Amíg sül addig elrohanok és a lenti egyik fürdőben lezuhanyozom. Kényszerítem magam, hogy ne gondolkodjak, hajat is mosok, mert utálja, ha ápolatlanul fetrengek még ha itthon is vagyok. Gyorsan végzek, aztán amikor a tükör előtt szárítom a hajam akkor jövök rá, hogy istenem, nincs is itt! Nem fog piszkálni, és morogni. Nincs kedvem öltözködni, így csak egy boxert és egy pólót rántok fel. A konyhában ekkor kezd sípolni a sütő, hogy elkészült a vacsorámmal. Kikapom a pizzámat, és tányérra téve leülök a konyhapult végére. Szinte látom magam előtt ahogy magyaráz miközben főz, és kóstolgatja a kaját. Hiányzik a nevetése, a lénye, a komolytalansága, Ő. Hirtelen elmegy az étvágyam, és eltolom magam elől a fél pizzát.
Nem tudok magammal mit kezdeni, így elterülök a lenti kanapén, és bekapcsolom a TV-t, de nem köt le. Inkább DVD-t nézek. Amikor bekapcsolom akkor veszem észre, hogy van benne lemez. Kíváncsian indítom el, biztos Hanna nézte amikor még itthon volt. Vajon mit?
Felülök és kíváncsian meredek a képernyőre, ahol feltűnik Kate Husdon és Matthew Mcconaughey kettőse a Bolondok Aranyában. Nézem a filmet, és egy idő után már az agyam által vetített képeket látom magam előtt. Ezt a filmet néztük akkor is egymáshoz bújva itt a kanapén.
Főhőseink éppen a régi templomban kutatnak adatok után, amikor egymásnak esnek. Hanna halkan kuncogni kezdett, és zavartan simogatta, kapargatta a hasamat pólón keresztül, miközben a filmen játszódó jelenetet nézte kipirult arccal. Nem jött rá, hogy milyen hatással vannak rám zavart mozdulatai, őt lekötötte a film. Egy ideig bírtam cérnával, de amikor hőseinket üldözni kezdték váratlanul belém karmolt
- Jaj bocs! – vigyorgott rám egy pillanatra, majd szeme újra a képernyőre tapadt.
A hirtelen fájdalom felriasztott az agyam által kreált képekből, amelyeknek ő volt a főszereplője, emlékszem elkaptam a kezét, és ágaskodó vágyamra húztam, meglepődve meredt rám, én azonban időt sem hagytam arra, hogy megszólaljon, rátapadtam elnyíló duzzadt szájára. Vadul csókoltam, a szám végig vándorolt vékony nyakán, szinte látom magam előtt, ahogy kipirult arccal néz rám. Ahogy gyorsul a légvétele, miközben szám egyre lejjebb araszol a testén. Felnyög amikor elérem a melltartó által fogvatartott melleit és a csipke mentén csókolgatni, nyalogatni kezdem őket. Mélyen veszi a levegőt amikor hátra nyúlok és kikapcsolom a melltartót, felsikolt amikor számba veszem és szívni kezdem mellbimbóját, miközben tekintete elhomályosul, kezei a hajamat túrják, illata körbe ölel, elbódít. Látom magam előtt ahogy nekem feszül, ahogy hozzám simul, ahogy letérdel elém, és megszabadít a boxeromtól, ahogy a szájába vesz, és nyalogatni, szívni kezdi férfiasságomat.
Elbódít az emlék! Érezni akarom őt! Szinte fel sem fogom, de kemény férfiasságomra téved a kezem, simogatni kezdem magam, mintha ő tenné, mintha ő lenne az aki marokra kap, és a hegyét kezdi csókolni, simogatni. Az ő keze mozog rajtam, ő simogat, ő kényeztet!
Egyetlen pillanatra lefagy, farkasszemet nézünk egymással. Látom a szemében a vágyat, de látom a félelmet is felcsillanni. Annyira gyönyörű, ahogy fölém hajolva kócosan, kipirulva, vágytól égő szemmel ül a combomon! Csak nézzük egymást. Tekintete megváltozik, eltökéltséget sugall. Szinte lassított felvételként látom ahogy egyre közelebb hajol, majd a fülembe suttog.
- Akarom, akarlak, mert szeretlek. Nagyon szeretlek Robert!
Alig hiszek a fülemnek.
Végtelen boldogság áraszt el amikor felfogom szavai értelmét, lehúzom magamhoz és megcsókolom. Minden érzésemet bele adom, mert tudom, hogy ezt milyen nehéz volt kimondania.
- Biztos? – nyögöm – Biztos vagy benne?
- Biztos – suttogja – Félek nem tagadom, de szeretlek, és ha most összehozunk egy babát akkor az a legnagyobb boldogság lesz ami csak érhet!
Istenem! Csak nézem a szemeit, és tudom, hogy igazat mond, tudom. Eláraszt az az érzés ami megmagyarázhatatlan, csak az érzi, aki tudja, hogy a másik az övé testestől-lelkestől. Remeg minden porcikánk, amikor megmozdul amikor lelkünk, kezünk, ölünk összeforr.
Zihálni kezdek, de agyam csak vetít, vetít, és megszűnik a valóság és a képzelet közötti határ. Kezem egyre gyorsabban és gyorsabban mozog ágaskodó testemen, agyam kiürül, csak őt érzem, ahogy benne mozgom, fel-le, fel-le, fel-le, őrülten, levegő után kapkodva, hogy aztán az agyamba vetített képpel együtt görcsbe ránduljon az egész testem és elszálljak. . . .
Zihálva, izzadtan térek magamhoz, és elönt a szégyen, amikor ráeszmélek, hogy magam elé képzeltem kedvesemet, miközben marokra kaptam magam és önkielégítettem! Úristen! Ez szánalmas!
Felpattanok, és fürdőbe rohanok, hogy lemossam magamról az imént történteket. Hideg víz alá állok, hogy észhez térjek, mert ami az imént történt, az szánalmas volt ugyan, de pár pillanatra elhittem, elhitettem magammal, hogy őt látom, ő van ott velem, ő simogat, ő szeretget! A hideg víz, csak zubog rám, remegek, ahogy szinte már fájdalmasan csapódik rám az egyre hidegebb víz. Minden csepp csíp, ostoroz, fájdalmat okoz, de ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest ami a lelkemet marcangolja, tépi!
Akarom őt! Kell! Nem veszíthetem el!
Elvesztem az önuralmam, és ordítani kezdek a zuhany alatt, üvöltök, csak üvöltök. Lelkem, ahogy a testem is lassan lehűl, megfagy.
Sam
Szinte megáll a szívem, amikor meghallom azt a fájdalmas ordítást, döbbenten meredünk mind a négyen egymásra. Fel sem fogom, de rohanni kezdek a hang felé.
- Megőrültél! – üvöltök rá amikor belépek a fürdőszobába, ahonnan az ordítás jön. Ott áll előttem meztelenül, ömlik rá a víz, csapkodja a csempét és üvölt. Tétován megfordul, és meglepetten mered rám.
-
Fel sem fogja, hogy ott vagyok, szabályosan kirángatom a zuhanyzóból, és hozzá vágok egy törölközőt
- Normális vagy? Bazd meg törölközz meg, mert szinte kék vagy! Hozok addig valami ruhát!
Kábán, értetlenül áll neki szófogadóan törölközni, amikor belépek és hozzá vágom a ruháit, nem szól egyetlen szót sem, csak áll majd nekiáll öltözni. Nem érzek szégyent, és nem fordulok el azért mert meztelenül áll előttem.
Lassan kezd magához térni, felfogni, hogy itt vagyok.
- Hogy kerülsz te ide? Hogy jöttél be? – fordul felém, én azonban válasz nélkül hagyom, kimegyek és a kanapén döbbenten ülő többiekkel nem törődve, a bárból előkapom a whiskey-t és egy pohárba töltök neki.
- Idd meg! – nyomom a kezébe amikor belépek a fürdőbe. Ott áll, látszólag kezd kitisztulni, de engedelmesen lehajtja a piát. - Az ajtón, - válaszolom - nem zártad kulcsra! Baszki ahogy mi, úgy más is bejöhet! Ennyire hülye vagy? Csengettünk, de nem nyitottál ajtót. Tom meg csak benyitott. Szólongattunk, de nem válaszoltál, majd hirtelen elkezdtél ordítani. A frászt hoztad ránk Rob. Majdnem infarktust kaptam!
- Ki van itt?
- Tom, Johnny, Vanessa és én. – válaszolom.
- Johnny Flint? – derül fel a képe – és itt van Vani baby is? Nem mondod!
- De mondom. Te nagyon hülye! – lépek hozzá és átölelem – Baszki te nem vagy normális! Agyament ökör! Na gyere!
- Megyek mindjárt – sóhajtja – menj nyugodtan.
Kilépek, a többiek kérdőn néznek rám.
- Rob? – mered rám Tom.
- Sminkel. – közlöm – Mindjárt jön.
Röhögni kezdnek, de elhallgatnak, amikor megjelenik mögöttem. Hozzájuk lép és egyenként átöleli őket. Vani szótlanul méregeti amikor Rob felé fordul.
- Szia! – vigyorog rá
- Nem azért Robó, de nem áll jól az erős smink! Máskor ne használj ennyi szemcerkát! Rosszul áll a vörös! – közli vele Vani.
- Jól nézel ki! – húzza meg a haját.
- Nos akáhogy is nézem, együtt van a nagy csapat, már csak Marcus és Bobby hiányzik.
- Már Marcus sem! – szólal meg Marcus a bejáratnál. – Bocsi de nyitva volt az ajtó és beengedtem magam. Hogy s mint? – lép Robhoz és átöleli ő is.
- Hát jól vagyok. – szólal meg halkan.
- Ja azt hallottuk az imént. – szólal meg mellettem Tom. – Rob a frászt hozod ránk. Claire mondta, hogy ma jössz vissza LA-be , mivel Jonny és Marcus itt koncertezik mi is jöttünk. Na regélj!
- Hanna miatt vagy így kibukva? – néz rá Tom.
Pillanatokig hallgat, aztán ránk néz.
- Igen. Hiányzik, nagyon. Azt hittem, hogy jobb lesz ha hazajövök, de ahogy beléptem szinte fejbe vágtak az emlékek, de nem akarok tovább futni előlük. Elhatároztam, hogy . . .
- . . . hagyod, hogy csillapodjon, és utána megkeresed. – szólal meg Tom
- Igen.
- Csak úgy ne járj ahogy én Annával. Bunkó voltam vele amikor megmondta, hogy gyereket vár. Annyira bunkó voltam, aztán mire összeszedtem minden bátorságom, hogy megkeressem már szóba sem állt velem. A gyereket is elvesztettük, és őt is elvesztettem. Addig minden kerek egész volt, tudom, hogy ő volt az igazi, de elbasztam. Ti csak azt láttátok, hogy bunkó vagyok, veled is bunkóztam, de ugyan azt csinálod mint én. De Rob így elbaszol mindent! Hidd el nekem!
- Na jó, akkor most kezdjük előről! –szólal meg Vani – ki az a Hanna és mi is történt?
Rob mesélni kezd, mondja-mondja Vani meg figyelmesen hallgat, Johnnyhoz bújva.
- Hát baszki apám, te aztán beválasztottál! – szólal meg Vanessa amikor Rob elhallgat. – De én is úgy gondolom, hogy várj egy kicsit. Nőként én is először tisztába szeretnék jönni magammal, és utána döntenék. Ha jól hallom azt mondta, a testvérének, hogy fel akar hívni.
- Igen.
- Na akkor ez jó. Ne búsulj te bamba, nem lesz belőled Don Quijote! Az a lány szeret ebben biztos vagyok! – borzolja össze Rob haját, majd felénk fordul - Na fiúkák, ha már ilyen szépen összegyűltünk, akár bulizhatunk is! – neveti el magát.
- Te csak óvatosan bulizgass! – vigyorog rá Johnny.
- Mert miért is? – nézek rájuk kíváncsian. – Tudtommal kis csapatunk egyetlen hölgytagja a legnagyobb buli királynő!
- Igen a legnagyobb buli királynő, és azon kívül a feleségem – vigyorog Johnny.
- Tessék? – meredünk rájuk mind.
- Ja – ja –nevetnek össze – Három napja összeházasodtunk Vegasban.
Bejelentésüket döbbent csend fogadja, hogy aztán egyszerre hördüljünk fel mind.
- Hogy mi? – pattan fel Tom – Ezt most nem mondjátok komolyan? Ti összeházasodtatok? – de ezek ketten csak vigyorognak.
- Baszki! – rogyok le a kanapéra. – Ezt nem hiszem el!
- Bezony! - vigyorogják
- A két legrégibb és legjobb barátunk! – röhög fel Rob és néz rám – Baszki Sam! Ezek aztán nem kecmecelnek!
- Rob! 3 éve vagyunk együtt! Mire várjunk? – neveti el magát Johnny és a mellettem üldögélő világsztárra nevet.
- Figyeld meg a következő az lesz, hogy bevallják, hogy jön a kis Flint – fordul felém, és neveti el magát Rob.
- Hát ami azt illeti. – szólal meg Vanessa és összenevetnek Johnnyval. – Jön. 6 hónap múlva tiszteletbeli nagybácsik lesztek. – neveti el magát, mi meg csak ülünk döbbenten arcunkra fagyott mosollyal.
- Hogy mi? – nyögöm ki – Ti most komolyan beszéltek?!
- Teljesen. – vigyorognak ránk.
- Hát ezt ünnepelni kell! – pattan fel Tom, majd sorban mind megölelgetjük mind a kettőt.
- Baszik Vani, most nem nálam hagytad a bugyidat! – neveti el magát Rob.
- Hát most nem! – nevet fel ő is.
- Mi van? – hördülök fel – Ti ketten? – mutatok Robra és Vanessára.
- Dehogy! – nevetik el magukat.
- Soha! Csak amikor lent voltunk egyik nyáron a tengerparton, tudod amikor Tom becsajozott és alig tudta a lányt lerázni, Vani vetette be magát. – magyarázza Rob.
- Jaj! – hördül fel Tom – az a nő nagyon gáz volt! Ha nem jön be Vani, hogy hova tettem a rózsaszín bugyiját még most is rajtam lógna!
- Csak szóljatok nyugodtan fiúk, ha nőt kell elriasztani, mert nem ért a szóból, amíg nem formázok elefántra rendelkezésetekre állok! – vigyorogja.
Hát ennek örömére ünnepelni kezdünk. Röhögés, szövegelés, egymás szivatása.
Vanessa, kint szövegel Tommal és Marcussal a teraszon, miközben Tom bagózik, vadul röhögnek. Ez van mindig, ha együtt vagyunk. Robot figyelem, ahogy szórakozottan, elgondolkodva hallgatja Johnnyt.
Hirtelen csörögni kezd a valamelyik telefon az asztalon. Rob oda pillant, és egyből rávetődik.
Rögtön tudom, ki az, mivel nagyot nyel.
Elhallgatunk Johnnyval.
- Szia! – suttogj a telefonba.
Hanna
Nehéz éjszakán vagyok túl, talán az egyik legnehezebbiken az összeveszésünk óta.
Tegnap nagyon szíven ütött az ajándéka. Az a lánc volt benne, amit még Londonban láttam, amikor elmentünk egy kisebb ékszerüzletbe az ultrahang után, mivel ki kellett az eljegyzési gyűrűmet kicsit tágíttatni. Ott láttam meg ezt a láncot. Gyönyörű finom kidolgozású, de ugyanakkor egyszerű ékszer volt. Meg akarta venni, de nem engedtem neki. Azt mondta, hogy nem tilthatom meg neki, ha akarom, ha nem megveszi. Legfeljebb akkor kapom meg, ha már hárman leszünk, ha Owen megérkezett.
Lebeszéltem róla, hogy nem kell, nekem elég az hogy ő van, én ékszer nélkül is szeretem, nekem ehhez nem kell ajándék. Két szót suttogott akkor nekem, ami a lelkem mélyéig meghatott akkor, és a boldogságtól kezdtem bőgni, nem a terhesség okozta túlérzékenységtől.
Mégis megvette, titokban, de megvette.
Amikor tegnap felbontottam a dobozt, majdnem meghaltam, pedig először csak a kísérő kártyát vettem észre, amin csak egy, egyetlen egy szó állt:
„ Emlékezz”
Emlékeztem.
Az érzésre ami akkor ott eltöltött, a teljességre, a szerelemre, és a boldogságra amit akkor ott éreztem. Soha annyira boldog nem voltam, mint azokban a napokban Londonban. Kerek egész volt az életem, fel sem fogtam, hogy milyen boldog vagyok!
Aztán megláttam a láncot és elbőgtem magam, Natti értetlenül nézett rám, én meg csak bőgtem mind a hülyék, csak folytak a könnyeim, amikor elolvastam azt a két szót amit belevésetett a medálba. Tudom üzent vele, és célt ért, mert a lelkem mélyéig hatolt az a két apró szó.
„ Együtt örökké”
Most itt ülök a kórházi szobában, és nem bírom tovább, beszélnem kell vele, hallanom kell a hangját, mielőtt eltűnik az összes bátorságom, és felugrok elszaladok, mert rettegek. Rettegek az újabb kezeléstől. Félek, nagyon félek. Igaz anyuék elkísértek, mint mindig, de hiányzik! Annyira hiányzik Robert, az ölelése, az illata, a hangja.
Hevesen dobogó szívvel nyomom be a gyorshívót. Majdnem elhagy a bátorságom, amíg arra várok, hogy felvegye. Még egy csöngetés, és ha nem veszi fel leteszem fogadkozom magamban.
- Szia! – szólal meg, és szinte sokkol a hangja, képtelen vagyok megszólalni, csak tátogok – Hanna kicsim ott vagy? – suttogja.
- Szia! – nyekergem kiszáradt szájjal. Hallgatunk, hallgatjuk a csendet, egyikünk sem tud megszólalni.
- Jól vagy? – suttogja
- Igen, jól. . . – újabb csend.
- Hiányzol.
- Rob! – sírom el magam
- Ne sírj! – suttogja rekedten – Kérlek ne sírj, minden rendbe fog jönni! Hallod! – ekkor azonban hangos nevetés kiabálás hallatszik bele a telefonba, majd egy női hang érdeklődik, hogy hova tette Rob a rózsaszín bugyiját. Belém akad még a levegő is a kérdés hallatán, főleg akkor mikor két férfi még meg is ismétli a kérdést. Hirtelen szikrát sem kapok – Maradjatok már nyugton! Vanessa keresd meg! – kiállt rájuk Rob, - és hálás lennék, ha befognátok Hannával beszélek.
Hangos huhogás hallatszik, majd Rob feláll és hallom amint egy ajtó nyílik, majd záródik.
- Itt vagy? – szól bele a telefonba – Nehogy félre értsd! Ez csak baromkodás. - Hallgatom amint meséli, hogy Tom, Sam, Marcus és Johnny akit még nem ismerek, és a felesége Vanessa látogatták meg, mivel tudták, hogy ma érkezik LA-be és nem akarták egyedül hagyni. A bugyi keresés történetét is elhadarja,- és tudod most mondták, meg, hogy pár napja összeházasodtak és nemsokára pontosan 6 hónap múlva tiszteletbeli nagybácsi leszek. – hallom, hogy mosolyog – Itt vagy még?
- Igen itt. – suttogom – Itt vagyok Rob.
- Nagyon hiányzol . . .- hallom elsuttogott szavait, de ekkor újra hangosodni kezd a nevetés, és a vitatkozás amin Robert is elneveti magát. Tom kissé enervált hangon hívja, hogy menjen már, kicsit be lehet mákolva mert az átlagosnál és szélesebb jókedve van.
Ekkor azonban benyit egy nővérke, és meglátva őt belém fagy még a szó is.
- Jaj ne! – nyögök fel – Mennem kell Robert!
- Hanna! Ne menj!
- Mennem kell! Sajnálom! Szia!
Csak ülök az ágyamon a telefont szorongatva, amikor anya lép be az ajtón. Rögtön mellém lép.
- Miért sírsz?
Én pedig értetlenül nézek rá, és érintem meg az arcomat.
Fel sem fogtam, hogy potyognak a könnyeim a beszélgetés alatt, csak most, amikor Anyu mellém lépett és átölelt.
- Felhívtam Anyu – suttogom rekedten anya nyakába – felhívtam Robertet.
Anya nem kérdez, csak nagyot nyel, és néz rám várja, hogy folytassam, de nem bírok megszólalni. Képtelen vagyok rá. Aztán belép az orvosom, és beköti az infúziómat.
Anyu csak ül mellettem, fogom a kezét, és a csöndet csak a csepegő infúzió hangja töri meg.
Gondolkodom, és megértem, megértem.
Megszorítom Anya kezét aki közel hajol hozzám. Suttogni kezdek.
- Anyu jól döntöttem, tudom, hogy jól döntöttem. – nézek Anyukámra.
- Miben döntöttél jól Hanna? – hajol fölém.
- El kell őt engednem Anya, bármennyire fáj is, de el kell engednem, hiszen teljes életet érdemel. – suttogom. – Teljes életet, és mellettem ezt nem kaphatja meg.
Edit
- Hogy van? – lép mellém a férjem a konyhába.
- Alszik István. Alszik. Tegnap óta csak alszik. – kétségbeesetten meredek a férjemre akinek a szemébe, az én érzéseim tükörképét látom - tegnap délután és este kijött belőle még a víz is, ma nem hányt de nem tetszik nekem. Alig akar inni, enni meg aztán semmit. A torkát fájlalja. Ha fent is van csak bámul maga elé. Aggódom nagyon.
- Nem tudod, hogy miről beszéltek? Mit mondott neki Robert?
- Nem – rázom meg a fejem - nem tudom. Próbáltam hívni, de nem veszi fel. Claire hívott, hogy mi van Hannával, elmondtam neki, hogy mi történt, de ő sem tud semmit. Aggódom István. Nagyon.
- Megyek megnézem. – szól a férjem komoran, és elindul fel az emeletre.
Kezelések után mindig itt van nálunk pár napot, amíg össze nem szedi magát. Nem akar senki terhére lenni, de meggyőztem, hogy itt jobb helyen van, mint otthon, hiszen Natti már ugyan csak részmunkaidőben jár be a rendelőbe, így nem tud vele lenni, és a baj van akkor senki nem tud a segítségére lenni, mi meg itthon vagyunk az Apjával, bármi van, akkor segíteni tudunk.
Tudom, hogy szégyeli magát, mert sokszor kiszolgáltatott, de az én gyerekem az istenit! – csapok az asztalra - ha valakinek hát nekem jogom van hozzá, hogy fogjam a fejét amíg hány, vagy rosszul van!
Csörögni kezd a telefonom. Idegesen veszem fel, és nézem a hívót.
- Szia Claire!
- Szia! Hogy van?
- Nem jól, nem eszik, nem iszik, nem beszél. Ma már nem hányt, de nagyon nincs jól. Tudtál Roberttel beszélni?
- Nem, forgatnak, de holnap jön haza elvileg.
Hallgatunk. Claire töri meg a csendet.
- Figyelj Edit, itt most nekünk kell okosnak lennünk – szólal meg határozottan - én nem szoktam a gyerekeim életébe belefolyni, de félek, hogy nehéz időszak előtt állunk. Szeretik egymást, mind a ketten. Hanna azonban, félek, hogy olyan döntést hozott, amit mind a ketten megfognak szenvedni. Értem és tudom, hogy miért teszi, amit tesz. – sóhajt fel - Lehet, hogy én is így döntenék, de te is és én is tudjuk, hogy hibás a döntése. Én beszéltem a fiammal, és ő döntött. Eldöntötte, küzdeni fog. Bátor, és őszinte, és én támogatni fogom, egészen addig amíg azt látom, hogy érdemes. Érdemes Edit?
Hallom a kérdést, és tudom, hogy jogos.
- Egyet tudok Claire, - sóhajtom – én ülök éjjelente mellette, amikor öntudatlan, és álmában egyetlen nevet hajtogat, a fiadét. Szereti halálosan szereti Robertet, annyira, hogy elakarja hagyni, hogy élni tudja az életét, hogy teljes élete legyen. – suttogom könnyeimet nyelve - Én szeretem a lányomat, és mellette állok bármi történjék is, de azt neked illetve nektek kell tudnotok, hogy Robertnek elég lesz –e amit Hanna adni tud. Nem lehet babája Edit, talán soha nem lehet, és ezzel tisztában kell lennetek.
- Tudjuk. – sóhajt fel Claire – Tisztában vagyunk vele, mi is, és a fiam is, és ennek a tudatában döntött. . .
Válaszolni akarok, amikor István üvölti a nevemet. Szinte megfagy a levegő körülöttem a kétségbeesett hangjától. Egyetlen szó nélkül leteszem a telefont és rohanok fel az emeletre.
- Hívd a mentőket azonnal! – üvölt rám István.
* * *
Órák teltek el és mi megint a kórház elkülönített részlegén ülünk, megint várunk. Szinte fel sem fogom, hogy lassan 16 óra telt el mióta a mentők beszállították. Egybefolynak az órák. István járkál előttem fel s alá nyugtalanul. Egyikünk sem mozdult el egy tapodtat sem. Éveket öregedett ahogy én is.
Natti kétségbeesetten mered rám amikor belép a folyosóra. Csongor követi, és a lányom úgy kapaszkodik belé, mintha az élete múlna rajta. Látom, hogy nem aludt, és most Csongi is felfogja most nagyon komoly a helyzet.
Újabb óra telik el, újra nyílik az ajtó és én megkönnyebbülten lélegezem fel, amikor a fiam lép be Ashleyvel a nyomában egy-egy kis utazótáskát cipelve. Gyűröttek mind a ketten. Csak mellém lépnek, és átölelnek.
Zalán szemében ott a bűntudat.
- Anya! – suttogja rekedten – Anya túléli?
- Nem tudom kisfiam – nyöszörgöm – Nem tudom . . . – folytatni akarom, de képtelen vagyok megszólalni, sírni kezdek, a kétségbeesés szorítja a lelkem, és a félelem, hogy elveszítem a lányomat minden más érzést kiszorít.
Csak állunk csendben.
- Robnak szólt valaki? – hallatszik a rekedt kérdés, Ashley felé fordulok, de István válaszol helyettem.
- Claire már felhívta. Forgattak, de 5 órája elindult, pár óra múlva ő is megérkezik, ahogy Claire-k is elindultak már Londonból. A fia mellett akar lenni, akármi történik is.
Újra csend.
Csak ülünk, megszólalni képtelenül. Újra nyílik az ajtó, fel sem pillantok, csak fásultan nézek magam elé. Rob szülei érkeztek meg. Claire átölel, és belőlem kiszakad a sírás amikor találkozik a pillantásunk.
Nem tudok megszólalni, az agyam vetíti a képeket egymás után. Remegni kezdek, Zalán magához húz, és megfogja a kezem.
- Ne sírj Anyu, ne sírj! Túl kell élnie! Túl kell élnie, mert bocsánatot is kell még tőle kérnem! – remeg meg az ő hangja is, és egy könnycsepp szinte égeti a kezem.
Robert
A tegnap este romjait már az éjjel eltakarítottam, amikor a többiek elmentek. Kicsit ittam is, így szinte beájultam az ágyba és aludtam egészen addig, amíg a telefon csörögni nem kezdett.
Még szerencse, hogy beállítottam tegnap, így van időm, hogy összekészüljek, rendbe szedjem magam.
Megnyugtatott, a hangja, keveset beszéltünk, de megnyugodtam, hogy ő hívott. Kicsit ugyan kurtán-furcsán tette le, de ami a lényeg, hogy beszéltünk, hetek óta újra beszéltünk.
Körbe járom a házat, hogy minden be van-e zárva, elvan-e pakolva. Amikor rendben találok mindent, felkapom a motyóm és indulok. A ház előtt már Deanék várnak. Gondolataimba merülök miközben a stúdió felé hajtunk.
- Rob mikor indul a géped? – fordul hátra Dean.
- A 19:45- kor indulóra foglaltam jegyet. Addigra biztosan végzünk.
- Egyedül mész haza?
- Nem Tom és Sam is jönnek most.
- Nem fogsz unatkozni.
- Nem.
A stúdióba elkap a gépszíj, így gondolkodni sincs időm. Jelmez, vakolat kerül rám, és pillanatok alatt a díszletben találom magam. Már mindenki ott lézeng. Billel beszélgetek amikor Kristen is befut.
- Mi van alapoztál? – vigyorog rám – Hosszú volt az este mi?
- Ne is mond, - nevetek rá – Az egész banda beállított, egy perc nyugtom sem volt.
- És jó angolként végig söröztétek az éjszakát mi?
- Gondolhatod.
De felfüggesztjük a fecsejt, mert felvétel van.
- Nem, nem, nem! – üvölt Bill – Robert ez így nem jó! Az istenit! Haldoklik és neked ezek az utolsó pillanataid, hogy megmentsd! Kapd már össze magad! – nagyot nyel, láthatóan higgadni próbál - Jó akkor most igyunk egy kávét és utána felvétel. Szeretnék már túl lenni a dolgon, mert ma még az asszony is vár haza! – vigyorog, de szemében ott a figyelmeztetés.
- Rendben! – sóhajtok fel, és az udvar felé veszem az irányt. Rá kell gyújtanom.
Kint már kint vannak páran és nevetgélnek. Félre húzódom, most nincs kedvem senkivel sem csevegni. Csendben szívom el egymás után a cigiket, és a neten nézelődök, amikor csörögni kezd a készülék. Majdnem eldobom, annyira meglepődök. Kris aki éppen most lépett ki, felnevet ezt látva.
A hívót látva elmosolyodom.
- Szia Anya! Képzeld tegnap beszéltünk . . .
- Rob! – szól közbe ami nem jellemző egyáltalán rá, és a hangsúlya hallatán elfogy a levegőm. Baj van.
- Anya . . . – szakad ki belőlem – mi történt?
- Kisfiam, figyelj, - elhallgat, mintha össze kellene szednie a bátorságát, hogy beszélni kezdjen.
Elzsibbadok.
- Anya mi történt? Hanna?
Aztán csak hallgatom, anyu szavait, és nem fogom fel.
- Nem az nem lehet, lehetetlen. – motyogom – Anyu az lehetetlen!
- Robert, el tudsz jönni? El tudsz jönni Budapestre? Mi is megyünk Apáddal.
- Megyek. – és egyetlen szó nélkül leteszem a telefont.
Zsongnak az elhangzott szavak bennem. Hirtelen szédülni kezdek. Látom, hogy Kris felém lép, mond is valamit, de nem értem. Aztán mély levegőt veszek és hirtelen tisztulni kezd az engem körülvevő homály. Kérdőn néz rám, de nem tudok válaszolni.
Megjelenik a rendezőasszisztens és felvételre hív minket.
Bill meglát, és kérdőn néz rám, mond is valamit de nem válaszolok, csak állok ott az ágy mellett, várom, hogy Kris elhelyezkedjen. Hallom, ahogy Bill megkérdezi Kristent, hogy mi történt, mert enyhén szólva is hullának tűnök. A szó hallatán majdnem elvesztem az önuralmam, de uralkodom magam.
- Nem tudom Bill,- hallom Kristen válaszát - beszélt valakivel telefonon, elsápadt, majdnem elájult, de egyetlen szót sem tudok belőle kihúzni.
- Rob, folytathatjuk? – lép mellé Bill, de én csak bólogatni tudok, megszólalni nem. – Rendben.
Kristen
Megijesztett kint. Majdnem összeesett, hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt, egyetlen szót sem szólt. Felfekszem az ágyra, kiigazítják a sminkemet, beállítják a hajamat, ahogy neki is.
Elhangzik a felvétel.
Ledöbbenek.
Robert olyan tekintettel néz rám, hogy szinte megfagy bennem a vér szemét látva. Olyan kétségbeesett tekintettel mered rám, olyan feszültség, félelem árad belőle, hogy nincs rá szó.
A jelenet végén, csend száll a helyiségre. Döbbent tekintetek vesznek körül. Rob pedig csak áll ott.
- Úristen! Robert ez az! Tökéletes volt! – szólal meg Bill, amikor végignézi a felvételt újra. – Erről beszéltem! Tökéletes volt! Jól van a biztonság kedvéért még egyszer.
- Jól vagy? – nézek rá kérdőn, de nem válaszol, nem is néz rám.
Megismételjük, a hatás ugyanaz.
- Jól van gyerekek! Végeztünk! – csapja össze a kezét elégedetten Bill, és ekkor feltűnik neki is, hogy valami nagyon nincs rendben a velem szemben álló Robbal. – Mi van?
-
- Hozzon valaki már egy pohár vizet! – üvöltöm el magam, mire Rob megrázkódik, körülnéz, és elnézését kérve elrohan.
Elképedten meredünk utána.
- Rob várj! – futok utána.
Hallom amint hadarva beszél Timmel, Hannáról van szó, és magángépről, szinte üvölt, hogy nem érdekli oldja meg valahogy!
Szinte rávetődöm, elé ugrok.
- Basszus állj már meg, hallod! Mi történt?
- Kris hagyj, mennem kell!
Egyetlen szó nélkül rohanna el, úgy ahogy van jelmezben, sminkben.
- Robert! – kiálltok rá – Át kell öltöznöd!
Kótyagos tekintettel néz rám, majd berohan az öltözőjébe, pár perc múlva magára kapott ruhákban kerül elő felkapva a táskáját és a telefonját és elrohan.
Elképedve nézek utána.
Claire
Nem tudom levenni a szemem Editről. Robert telefonált, hogy már leszállt a gépe Ferihegyen, útban van ide, perceken belül itt lesz. Színtelen hangja összeszorítja a szívem. Még este telefonáltam neki ott még délelőtt volt. Dolgozott.
Annyira kétségbeesett, hogy elgondolkodtam komolyan, hogy érdemes-e neki ezt végigcsinálnia?
Megér ez a kapcsolat ennyi fájdalmat, félelmet?
Nem fog benne tönkre menni?
Kérdések amikre igazán nincs válasz, mert az ember ha az agyával gondolkodna csak akkor sok-sok szenvedéstől tudná magát megkímélni, ahogy az ő esetükben is. Szeretik egymást, de túl sok fájdalom van.
De ott van a szív, a szív ami azt mondja, hogy igen, egy–egy kapcsolat fájdalmas, de az embernek meg kell küzdenie azért, hogy boldog legyen, mert az életben semmit nem kapunk ingyen.
Az ajtó nyikordul és feltűnik a fiam. Sápadt.
Hallom ahogy szinte egy emberként fellélegzünk, ahogy közeledik.
Nyugtatóan próbálok Robertre mosolyogni, Ő azonban zaklatottan néz végig rajtunk, majd Istvánra mered, aki mellett Ridhard áll. István válla reszket. Sír.
- Jézusom! – rogy le mellettem a székre teljesen elsápadva – Ugye nem? Anya ugye nem? – mered rám.
- Nem kisfiam. Nem, de válságos az állapota. – suttogom.
Felpattan és a haját turkálva kezd mászkálni. Lassan felfogja, hogy szinte itt az egész család. Köszön mindenkinek és Edithez lép.
- Mi történt? Mondjon már valaki valamit! – fortyan fel, és meredten nézi az ajtót ami mögött Hanna fekszik és küzd. Küzd az életéért.
Robert
Senki nem felel.
- Mi történt? – emelem fel a hangom, és Edit felém fordul.
- Ülj le. – suttogja, én meg egyetlen szó nélkül teszem meg. Leülök mellé, Anyu a másik oldalamra ül, és megfogja a kezem. Szorítom, mintha az életem múlna az érintésén – Tegnapelőtt volt a szülinapja, ott volt a család, még nem volt semmi baja. Tegnap miután veled beszélt, megkapta a kemos kezelést. Rosszul volt, hányt mint minden kezelést követően, mondta ugyan, hogy fáj a torka, de még ő sem vette komolyan, nem panaszkodott, aztán pár óra múlva elaludt. Éppen Clairrel beszéltem tegnap amikor István üvölteni kezdett, hogy azonnal hívjak orvost. A mentősök azonnal ide az intenzívre hozták. Magas a láza. Tegnap azonnal lélegeztető gépre tették, mivel nem képes egyedül lélegezni. – suttogja, majd elcsuklik a hangja, képtelen folytatni.
Nagyot nyelek, és végig nézek rajtuk, Ashley Zalánba kapaszkodik akinek az állán vadul rángatózik egy izom. Natti Csongihoz bújik, hangtalanul sír. Apu, Istvánnal áll az ablaknál, halkan beszélgetnek.
Edit mélyet sóhajt, és folytatja.
- Julcsikában lappangott egy vírusfertőzés amikor náluk voltak köszönteni. Ma reggel tört ki rajta, kis orrfolyás, köhögés, alig viseli meg, mivel egészséges az immunrendszere. – nagyot nyel – Nem úgy mint Hannának. A kezelésektől legyengült a szervezetének a védekezőképessége. A vírus pedig pillanatok alatt leverte a lábáról. Az ami egy 1 éves kislányt alig visel meg, az a lányomnak a tüdejére húzódott. Súlyos tüdőgyulladást kapott..– suttogja, majd kitör belőle újra a sírás. – Az orvos nem tudja megmondani, hogy túléli-e.
Halálra váltan meredek az ajtóra ami mögött fekszik.
- Nem, nem, nem veszíthetem el. Az nem lehet! – pattanok fel és mászkálni kezdek – Inkább üvöltsön, hisztizzen, szakítson velem, de éljen, mert addig van esélyünk rendbe tenni mindent. – motyogom szinte önkívületben.
Ekkor nyílik a szoba ajtaja, és kilép két orvos, maszkban, védőruhában.
Egy emberként lépünk feléjük.
Szinte megáll bennem az ütő tekintetük láttán.
Az alacsonyabbik leveszi magáról a szájmaszkot és végignéz sóbálványként álló csoportunkon. Hanna orvosára ismerek benne. Tekintete megállapodik rajtam egy pillanatra majd tovább siklik Editékre
- Asszonyom . . . – szólal meg halálosan komoly hangon, de angolul.
148933