101. fejezet: ZAVAR

Sziasztok!


Először is:

Kedves Golden, Névtelen, kriszty, Névtelen, Zsorzsi, Zsófi, Krisztina, Zsuzska, Anna, Pixie, Judy, Mono, zsuzsi, csez, Nóri, SzaSza, Aa, Nici, K, Timi, Pet, Névtelen és nem utolsó sorban, de utolsóként Szusi!

Drágáim végtelenük köszönöm nektek, hogy írtatok,  de most nincs lelkierőm válaszolni egyenként a kommentekre. Hogy miért? Hát majd meglátjátok! Biztos vagyok benne, hogy kérdések ezrei fognak bennetek megfogalmazódni, hát ne álljatok majd ellent a kényszernek! Írjatok.

Elöljáróban azért még elmondanám, 01.18-tól 10 napig nem leszek, elutazom. Messze. Szóval nem fogok ez időszakban frissíteni, addig azonban csak tőletek függ, hogy lesz-e kedvem írni, és frissíteni! Nem írok komi határt, mert kíváncsi vagyok, hogy hányan fogtok billentyűzetre kapni a fejezet után!

Annyit azét mondhatok, hogy minél több annál gyorsabban fog jönni a következő!

BEJEGYZÉS. 2.0:

Csajok! Mint azt a chatben is írtam, a komik számával meglepően jól lehet rám hatni! 

Nyűgözzetek le és tietek a holnap a fejezet, vagy már ma? Hm-hm nem is tudom?*gondolkodik*

Egyébként meg csak 18-án utazom, addig még lehet pár frissítés . . . . mivel elég sok részlet megvan már, csak össze kell a fejezeteket állítanom, picinykét összedolgozni, kicsit kiegészíteni, írni hozzá.

Tőletek függ!

Jó olvasást!

Heni

Robert

-    Jól van gyerekek, ki jön velünk? – néz végig rajtunk István, amikor kilépek Hannától.

-    Én itt maradok vele. – suttogom halkan.

-    Nem Rob, - néz rám határozottan Edit – hazajössz te is velünk. Aludni fog, nem lesz ébren,  és neked is pihenned kell.

-    De. .

-    De nincs semmi de. Választhattok, nálunk alszotok, vagy Nattiéknál?

-    Figyelj édes fiam – vereget hátba István – nincs értelme vitatkozni vele. Tehát?

-    Nekem teljesen mindegy, csak vízszintben legyek.

-    Hanna szobájában alszol. – közli velem határozottan Natti. 

-    Rendben, mi is így gondoltuk. Mi is otthon alszunk anya, persze csak ha nem baj. – néz Zalán Nattira.

-    Hülye vagy? Most mit nézel rám? Az a te lakásod is! – csattan fel Natti.

-    Hohó! – röhögi el magát Csongi – vigyázni kell ám vele mostanság, mert harapós lett a drágám! Kitört belőle az anyatigris! – vigyorogja majd végigsimít a még lapos pocakon. Összenevetnek, és megcsókolják egymást.

Nem bírom nézni őket, inkább elfordulok és Hannát figyelem. Ott fekszik tőlem alig 3 méterre. Közel, de mégis elérhetetlenül távol.

A gyönyörű barna haja, aminek mindig finom Hannás illata volt, most kócosan, fénytelenül keretezi a sápadt arcát,  szinte világít az a pár szeplőcske az orra hegyén. A vidám csintalan pillantású gyönyörű barna szemeit, most nem láthatom, mert alszik, de alig pár perce még szomorúan, fájdalmasan csillantak fel amikor meglátott.  Annyira szeretném megsimogatni, annyira szeretném beszívni az illatát, látni a mosolyát.

-    Na jól van elég legyen! – szól Nattira és Zalánra Edit, akik megint játékosan marják egymást – Menjünk, indulás. – adja ki a parancsot és elindulnak, én azonban képtelen vagyok megmozdulni, képtelen vagyok elmenni innen, csak nézek befelé.

-    Rob gyere! – áll meg mellettem Natti – Gyere! – mondja és megfogja a kezem.

Nagyot nyelek, és elszakadva Hannától az összefonódó kezünkre pillantok.

-    Gyere! – suttogja, - Rá most itt vigyáznak, nem tudunk neki segíteni, és egyébként is aludni fog, ami rád is rád fér, holnap korán bejövük már hozzá.

-    Oké!

Szótlanuk ülök be a Tuaregbe Zalán és Ashley mellé. Ők halkan beszélgetnek, én azonban csak nézem az utcákat figyelem az embereket, ahol elmegyünk.

Emberek, akik élik a kis mindennapi életüket, ki mosolyogva, ki dühösen, ki teljesen magába roskadtan megy az utcán.

Egy férfi minden bizonnyal üzletember, öltönyösen telefonnal a kezében nagy mozdulatokkal gesztikulálva magyaráz a vonal másik végén lévőnek, mintha az látná.  Vagy arrébb, egy nő húzza maga után a gyerekét,  aki tele torokból üvölt, mire a nő az égre pillant, és leteszi a földre a kézében lévő 77 szatyor mindegyikét, - minden bizonnyal bevásárolni voltak – és nagyot sóhajtva leguggol a krokodilkönnyeket hullató kb. 4 éves sráca elé és mosolyogva magyarázni kezd neki, mire a kölök elhallgat. Odébb két hajléktalan iszogat újságpapírba göngyölt üvegből, minden bizonnyal nem málnaszörpöt, mert szélesre húzott szájjal  nevetnek egymásra.

Megállunk a piros lámpánál. 

Pár méterre tőlünk áll egy srác rózsával a kezében és vár. Türelmetlen, mert 2 másodpercenként nézi az óráját, majd széles vigyor terül szét a képén amikor felpillantva meglátja a felé közeledő csinos, kissé duci lányt, aki boldogan ugrik a nyakába a rózsát meglátva.

Én soha nem vártam rá, és soha nem adtam neki virágot, nem volt igazi randevúnk sem.

Mosolyok, könnyek, ráncok, életek.

Csak nézem az embereket, nekik is vannak problémáik, hisz kevés emberen láttam önfeledt mosolyt, nekem mégis az enyém fáj.

Mocskosul fáj.

Fáradtan hunyom le a szemem. Itt még kora délután van,  Vancuverben most kelnék fel lassan, hogy készüljek haza LA-be. Nagyot sóhajtok, és lehunyom a szemem. Aludni akarok, elfeledkezni mindenről és felébredni Hanna mellett, látni az álmos szemeit, a vigyorát.

Ehhez képest feltárul a kapu, Csongi beáll az udvarba, Natti ajtót nyit, és mi belépünk a lakásba. Alig több mint két hete voltunk itt. A nappali sarkában még ott van a karácsonyfa amit még a csajok díszítettek fel mielőtt átmentünk Editékhez 24-én este. Nagyot sóhajtok, és belépek a szobájába. Az ágy szélén még ott a pizsije, amit 25-én reggel hanyagul csak lehajított mert késésben voltunk, és indulni kellett. Felemelem a puha anyagot, és megszagolom, érződik rajta az illata. Egyből előtörnek az emlékek.

-    Basszus miért nem ébresztettél fel? – áll előttem mérgesen csipőre vágott kézzel, harciasan, de még álomtól csillogó szemekkel – Beállítottam az órát!

-    Én meg kinyomtam! – vigyorgok rá, amitől csak még jobban bepipul.

-    De nem fogok elkészülni! – visít rám – Öltözni kell, a hajamat is megakartam csinálni, ajándékokat át kell nézni, hogy mindenkinek biztosan elpakoltam-e, csomagolni is kell, mert nem jövünk már ide vissza! Ezernyi dolgom van! Basszus!

-    Nyugi – röhögök rajta – Majd segítek!

-    Persze! Abban soha nincs köszönet, ha te csinálsz valamit! – veti oda mérgesen, mire már tényleg felhúzom magam

-     A szentségit! – kiabálok már én is, miközben rángatom magamra a ruháimat – Én csak azt akartam, hogy pihend ki magad! Végre aludtál! De tudod mit hülye szárcsa?! Nem érdekelsz!

Pillanatokig csak állunk egymással szembe. Nagyon dühös, és egyikünk sem enged a másiknak. Állandóan ez van újabban, mindig mindenen vitatkozunk. Mindenen. 
A szeme egyszerre csak csillogni kezd, és elneveti magát. Értetlenül állok vele szemben, mint egy kérdőjel.

-    Most mi a francokat röhögsz? – mordulok rá mérgesen és értetlenül.
   
-    Basszus úgy nézel ki, mint akit az áram rázott meg! – vihogja – Mint aki konnektorba nyúlt.

Ott állok, mocsok dühösen, ez meg röhög rajtam! Én csak segíteni akartam neki, mert láttam, hogy nagyon fáradt, erre üvöltözni kezd velem, majd kiröhög!

-    Hülye picsa vagy!

-    Tudom. – suttogja és elkomolyodik – Bocsánat. – közli, majd felkapja a ruháit és elrohan a fürdőbe.

Csak nézek utána bambán. Öltözködni kezdek, majd elpakolom az ágyneműt. Pár perc elteltével megjelenik a szobában, és amikor meglátja, hogy el van pakolva szóra nyitja a száját, majd becsukja. Úgy teszek mintha észre sem vettem volna, hogy bejött, és tüntetőn elfordulok az ablak felé. Nagyot sóhajt, hallom ahogy felém jön, megáll a hátam mögött és átkarol, érzem a lélegzetét a hátamon.

-    Ne haragudj! – suttogja – Nem akartalak megbántani! Sajnálom!

Nagyot sóhajtok, és a hajamba túrok.
Megfordulok.
Tényleg bűntudat csillog azokban a barna szemekben.

-    Mi a fene bajod van? – nézek rá értetlenül – Egyszerűen elviselhetetlen vagy néha!

Csak néz rám, látom, hogy nagyot nyel, elkomolyodik, és szóra nyitja a száját, várakozón nézek rá, végre talán beszélni kezd! Telnek a végtelennek tetsző pillanatok, mi csak állunk egymással szembe, látom rajta, hogy nagyon agyal, majd a szemembe néz, láthatóan elhatározta magát.

Egyre nő a feszültség bennünk amíg arra várok, hogy megszólaljon.

-    Én. . – suttogja, amikor egy rövid kopogást követően Csongi lép be a szobába, mind  a ketten felé kapjuk a pillantásunk.

-    Bocs! De lassan indulnánk! – közli.

-    Rendben, mindjárt megyünk mi is! – válaszolok, majd  újra Hannára pillantok,  amikor becsapódik az ajtó Csongor után, de ő megkukult.

-    Te?

-    Semmi! Semmi! – neveti el magát, - Sajnálom, tényleg, ne haragudj! – közli majd elfordul, és rámolni kezd.

Halkan káromkodni kezdek, de felfogom, hogy nem fogok belőle kihúzni semmit. Szövegel miközben pakol. Nagyot sóhajtok, és  elkezdem összerámolni  én is a cuccaimat.

Kopogás riaszt fel az emlékeimből. Natti nyit be.

-    Gyere enni. Igaz, hogy csak maradék sült hús van, de sütöttem ki hozzá hasábburgonyát, meg Ashleyval összedobtunk egy salátát is.

-    Nem vagyok éhes Natti köszönöm. – fordulok el vissza az ablak felé.

-    Na és? Gyerünk már! Mozgás! – pattan elém csípőre vágott kézzel, és néz rám szúrós szemmel,  mire elnevetem magam. - Itt nem fogsz fogyókúrázni!

-    Ti tényleg nem vagyok édestestvérek? Ez a pillantás valahonnan nagyon ismerős!

-    Na mozgás! – nevet fel ő is.

Megebédelünk, vagy vacsorázunk? Itteni idő szerint ½ 5 van. Észre sem vettem, hogy elment az idő. Leülök én is közéjük, igazából nem vagyok éhes, de aztán azt veszem észre, hogy enni kezdek. Hallgatom a beszélgetést, mosolyognak az arcok, de komorak a tekintetek. Halk kopogás után Istvánék lépnek be.

-    Szóval ettetek már! – néz végig rajunk Edit  amikor odaérnek hozzánk. – Jól van, azért még elfér egy kis süti is igaz? Tudtam, hogy Natti valamit összedob, de nem tudtam nyugton maradni otthon, sütöttem.

Elnevetem magam, mire kérdő tekintetek fordulnak egymás után felém.

-    Hanna is ezt csinálja, ha nem bír magával mit kezdeni, akkor fut, vagy süt. Aznap amikor elmentem vissza Vancuverbe ő is ezt sütötte. – mutatok az asztalon lévő almáspitére.

-    Az én lányom. – mosolyog rám keservesen Edit.

Csendben ülök közöttük, és csak jár az agyam. Este 7 körül elmennek a szülei, és én is elvonulok inkább aludni. De az ágy hideg nélküle.

Annyira szeretnék beszélni valakivel, mert sokkolt minden ami ma történt. Igaz, hogy férfiatlanul elbőgtem magam a repülőn, de fojtogat azóta is ez az egész. Hetek óta fojtogat a lappangó feszültség, ami minden gondolatom mögött ott van és megmérgez minden érzést bennem. Minden érzést. Dühöngeni, üvölteni szeretnék, és kiabálni vele, hogy miért tette ezt? Mi a a francnak hallgatott? Miért titkolózott? De inkább csendben maradok. Hallgatok, majd nagyot sóhajtok és kezembe kapom a telefonom. Tárcsázok. Muszáj valakinek panaszkodnom, mert megfulladok. Idegesen turkálom a hajam, amíg várok hogy beleszóljon a készülékbe. Kattanás.

-    Pattinson lakás! Tessék. – hirtelen nem tudok megmukkanni. Ez szánalmas! Felnőtt férfi vagyok és ha gondom van azonnal az anyámhoz szaladok.  – Halló? Ki az?

-    Anya? – hallom rekedt hangomat.

-    Robert – derül fel a hangja – Szia kisfiam! Mi a helyzet? Hogy vagytok? – kérdés, kérdés hátán szokás szerint, amin elmosolyodom - Figyelj arra gondoltunk apáddal, hogy úgyis nemsokára lesz Vic születésnapja és kimennénk vele hozzátok. Nem gond?

Elszorul a torkom.

-    Anya! Anya ez sajnálom most nem fog menni. – motyogom, mire hirtelen csend lesz a telefonban.

-    Rob baj van?

-    Anyu! – sóhajtok nagyot, és összeszorul a torkom.

-    Mi van? Mi történt? – jön a döbbent kérdés, - Robert az isten szerelmére szólalj már meg!

-    Hanna rákos anya, rákos a menyasszonyom, most műtötték meg.

-    Mi? Mit mondasz? – jön a döbbent kérdés. – Ez hülye vicc kisfiam!

-    Anyu, bárcsak az lenne – csuklik el a hangom.

-    Várj most le kell ülöm! – sóhajt nagyot. Hallom amint apu a háttérben beszél hozzá, és közeledik, anyu elismétli neki amit az imént mondtam  - Kisfiam kihangosítalak.

-    Jó!

-    Robert ez igaz? – szólal meg Apu is döbbenten.

-    Igen Apa. – és hirtelen kifakadok, elmondom a ma történteket, és kicsit megkönnyebbülök. Kicsit jobb.  – és nem tudom, hogy mihez kezdjek?

-    Menjünk el?

-    Ne, most ne, én is csak pár szót tudtam vele váltani. Alszik, majd holnap reggel megyünk be hozzá Zalánékkal.

-    Ők is ott vannak?

-    Igen, Zalán pont Nattihoz jött, mert neki is lesz most kicsit több mint egy hét szünete, együtt akarták tölteni, persze nem így – sóhajtok.

-    Éreztem, hogy valami baj van. Kedves volt mosolygott, de sokszor elbambult. Azt hittem, hogy Mike miatt lógatja az orrát, de erre álmomban sem gondoltam volna! De a jó isten áldja meg! Miért nem beszélt?

-    Ő ilyen. – suttogom.

-    Hát nem egy egyszerű eset – mormolja Apa – Bár melyikünk az? Mindenkinek vannak stiklijei. És jól van?

-    A helyzethez képest szerintem igen.

-    Figyelj Rob, pihenj le, és hívj fel holnap. Felhívom most Editet. Nyugalom gyerekem, nem lesz semmi baj. Nyugi.

-    Oké! Sziasztok!

-    Szia! – köszönnek el.

Telnek az órák, és én kényszeríteni próbálom magam az alvásra, de nem megy, csak forgolódok, és hallgatom a kinti zajokat, a halk beszélgetést, a ház előtt elmenő kocsik zaját, a szomszéd kutya ugatását.

A kutya!

Herki!

Úristen! – pattanok fel, és kapok újra a telefon után, jézusom kit hívjak fel?!

Ekkor, komolyan mintha megrendezték volna, csörögni kezd a kezemben a készülék.

Quinni.

-    Szia! – szólal meg halkan – Mi van vele? Megtaláltátok? Senki sem szólt semmit, már ideges vagyok miatta.

-    Szia! Megműtötték ma délelőtt. – válaszolom.

-    Ma? De hát csak holnapra jegyezték elő műtétre.

-    Igen ma. Hazautazott Budapestre, itt műtötték. – csend – Quinni, miért nem szóltál? Miért nem mondtad el nekem?

-    Rob, én nem avatkozhatok bele az életetekbe. És én is csak tegnapelőtt tudtam meg. Sejtettem, hogy nincs vele valami rendben, de én nem faggatózhatok, felnőtt nő. A véleményemet mindenesetre közöltem vele akkor, ott, azon melegébe amikor elmondta. Nem voltam finom és nőies.

-    Sejtettem. Figyelj! Megkérhetlek valamire?

-    Ha Herki miatt aggódsz, ő itt van nálam. Hanna rám bízta, amikor elment hozzád Vancucerbe. Nyugi nem rántom ki a gereznáját, hogy kutyaragút készítsek belőle, a fél fogamra sem lenne elég! – vigyorogja.

Elnevetem magam én is.

-    Bolond vagy! Köszönöm! Igazából nem tudom megmondani, hogy mikor megyek érte, mert ameddig tudok, addig itt maradok Hannával, de legkésőbb vasárnap ott leszek, mert hétfő este már Vancuverben kell lennem.

-    Ezek szerint ő nem mostanában jön haza.

-    Nem tudom, még beszélni sem nagyon tudtam vele, csak pár percet amikor kihozták a műtőből. Most az intenzíven van.

-    Oké! Sajnálom Rob! – suttogja – ÉS ha találkozol vele, akkor puszilom, és mond meg neki, hogy szét fogom rúgni a fenekét, ha nem szedi össze magát!

-    Rendben! Megmondom! És köszönöm Quinni!

-    Ugyan ez semmiség! – neveti majd felhorkan – Baszki, de lehet hogy még sem éri meg a vasárnapot a kutyátok! Herki teszed azt le! – hallom még ahogy kiabál, majd megszakad a vonal.

Vajon most mit csaklizott el a mütyür? Remélem nem Quinni bugyiját, mert abba belefullad! – röhögök fel magamban ahogy elképzelem, hogy a méretes darabot Herki vonszolja maga után.

Istenem de bunkó vagyok!

De olyan jól esik!

Jól kiröhögöm magam, majd amikor lenyugodtam aludni próbálok, de nem megy. Felkapom magamra a farmerom és csendben kilopózok a nappaliba, ahol bekapcsolom a TV-t, és csak bambulok, észre sem veszem egészen addig Zalánt, amíg mellém nem ül.

-    Nem tudok aludni. – sóhajtja – Egyre agyalok ezen a hibbant libán! Hogy tudott ilyen önző lenni?

-    Nem önző, csak nem szereti a konfliktust. Biztos vagyok benne, hogy amikor megtudta a biztosat akkor mindenkinek elmondta volna, ezért jött el hozzám is.

-    De basszus akkor miért nem várt meg? Miért? Miért kellett neki elrohannia? Egyszerűen nem értem.

-    Felvételben voltam azt sem tudtam, hogy ott van. – és ekkor végig villámlik rajtam a válasz. – Édes istenem!

-    Mi van? – döbben meg Zalán. – Mi bajod van?

-    Azt a részt vettük fel amikor meghallom a babát. Pocaksimogatás volt, vigyor, mosoly, boldogság. . – szakadnak ki belőlem a szavak. – Istenem biztos látta.

Zalán elhallgat, de vadul túrja a haját.

-    Miért olyan bonyolult minden? Nem tudom megérteni! Miért? Én azt hittem túl vagytok rajta.

-    Én is ebben a hitben voltam, de ezek szerint mégsem. Pedig már újra próbálkozunk. – hallgatok el – Na jó akkor én azt hiszem, hogy lefekszem. Holnap korán be akarok menni hozzá.

-    Én még maradok. – közli Zalán.

Úgy ahogy vagyok végigdőlök az ágyon és elalszom.

Zalán

-    Na végre feltámadtál! – nézek végig a szemben álló torzomborz alakon, aki nagyokat ásít, és a haját túrja.

-    Alig aludtam valamit! – közli, majd másodszorra is beletúr a fején lévő szarkafészekbe,  - amivel amint látom el is végezte a napi fésülködési rituálét -, majd belekortyol a kávéjába amit elé toltam. – Köszönöm! Életmentő! Egész éjjel a szomszéd kutyájának az ugatását hallgattam! Mikor már végre elaludtam volna az az átok dög nekikezdett vonyítani.  – dörmögi. – Mikor megyünk?

-    Amint ettünk. Natti és Ash még alszanak. Csongi már elment úgy fél órája. A csajoknak is megcsináltam a kaját, ha felkeltek utánunk jönnek.

-    Én már most mennék.

-    Azért egy szenyát betudsz tolni a képedbe nem? – tolom elé a tányért.

-    Kösz!

Szótlanul ülünk az autóban, és utána sem beszélünk miközben az osztályra liftezünk. Rob mellettem ezerrel túrja a haját, igazgatja a napszemüvegét, babratol.

-    Maradj már nyugton! – mordulok rá, mire vág egy pofát pár percig nyugton marad, majd újra tovább szórakozik , most a kabátján a  zippzárját piszkálja, amivel halára idegesít. – Rob maradj már nyugton, mert esküszöm lekötözlek!

Idegesen elröhögjük magunkat, ekkor zökken a lift és kiszállunk. Hirtelen mindenki felénk néz, és elkezdődik a suttogás. Rob felsóhajt.

-    Csak most ne!  - sápad el amikor látja, hogy páran elindulnak felénk, de elutasító arckifejezése láttán visszahúzódnak.

Egyenesen az őrzőszoba felé vesszük az irányt, hogy aztán egy emberként sápadjunk el. Kétségbeesetten nézünk egymásra az üres szoba láttán.

-    Jézusom! Mi történt? – szakad ki Robból a kérdés.

-    Hé öregem! Hirtelen de vallásos lettél! – próbálom elviccelni kicsit a dolgot, de a félelem rajtam is áthullámzik.

Ekkor egy nővér lép mellénk.

-    Feltételezem Molnár Hanna hozzátartozóihoz van szerencsém! – néz ránk mosolyogva, mire bólogatni kezdek, Rob meg villámsújtottan áll mellettem. – Nem kell megijedni, volt egy kis kellemetlenség, ezért Hannát a főorvos úr áttetette egy egyágyas szobába.

-    Milyen kellemetlenség? – kérdezek vissza azonnal, Rob pedig csak értetlenül áll mellettem, mivel egyetlen kukkot sem ért.

-    Tegnap páran bementek Hannához és fényképezni kezdték, mivel elterjedt, hogy Mr. Pattinson volt nála. Szerencsétlen arra ébredt fel, hogy fotózzák. A nővérek azonnal hívták a biztonsági szolgálatot, de Hannát nagyon felzaklatta ami történt, és sírógörcsöt kapott, fel is ment a láza éjjel. Az ügyeletes orvos, a főorvos úr engedélyével áthelyeztette egy másik szobába. Jöjjenek.

Elindulunk utána, miközben Robnak elmondom, hogy mi történt. Megtorpan, és éktelenül kiakad.

-    Hé ember nyugodj le! – lépek mellé – Nyugi!

-    Nem igaz, hogy még itt sem hagynak minket békén! Nem lehet igaz! –dühöng miközben ezerrel túrja a haját. – A mocskos életbe! Ezt nem hiszem el! Remélem elvették tőlük a gépeket? Bassza meg milyen kórház ez?

-    Na most nyugodj le! Hallod ember! Majd beszélünk az orvossal, de most beszeretnék hozzá menni!

Mély levegőt vesz, és látom, hogy kényszeríti magát, hogy lenyugodjon.

-    Itt van! – áll meg egy ajtó előtt mosolyogva a nővér. – Ha bármi gond van csengessenek kérem.

-    Rendben, - nézek rá mosolyogva, de  Rob felhorkan,  szó nélkül belép mellettem.

Ott fekszik előttünk. Falfehér, arcán azonban lázrózsák virítanak. Mikor meghallja az ajtónyitódást felpillant. Meglátja Robertet és elsírja magát. Figyelem, ahogy Rob hozzá ugrik, és óvatosan vigyázva átöleli. Hanna meg csak zokog a karjai között. Szeme lázasan csillog.

-    Csss! – motyogja neki – Ne sírj! Nincs már semmi baj! Csss!

Lassan csillapodik a sírása, és Rob is elhúzódik tőle óvatosan mert még mindig rengeteg kütyű van rajta.

Odalépek én is hozzá, és összeborzolom a haját, mire rám néz.

-    Ez bonda dolog, hogy bacerálsz amikor nem tudom még az borromat sem kifújni anélkül, hogy ne fájna. – motyogja könnyek között eldugult orral.

-    Bacerállak? – röhögöm, mire ő is elhúzza a száját - Helyzeti előnyöm van és kihasználom!

Rob, egy zsebkendőt nyújt neki, mire hálásan mosolyog rá, és megpróbálja az orrát kifújni, de köhögő roham jön rá. Elsápad, és fájdalmasan szorítja kezét a hasára.

-    Na mi van? Segítsek borrot fújni? – macerálom, de csak fájdalmasan sziszeg, és láthatóan kiveri a veríték.

-    Zalán állj le! – morran rám Robert.

Ekkor azonban orvosok lépnek be. Megkérnek, hogy menjünk ki. Vizit van. Szobrozunk a szoba előtt, amikor nyílik az ajtó és kilép a fehérruhás slep. Hanna dokija és egy másik szemüveges orvos hozzánk lépnek. Bemutatkoznak, mint megtudjuk, az osztályos főorvoshoz van szerencsénk.

-    Elnézésüket szeretnék kérni az éjszakai incidens miatt, de nem voltunk felkészülve ilyen helyzetre – néznek Robertre.

Rob rájuk néz, majd megszólal.

-    A menyasszonyom azért jött vissza Magyarországra, mert elakarta kerülni , hogy  ilyen és ehhez hasonló incidenseknek legyen kitéve. Ha lehet kérem tegyenek meg mindent, hogy többet ne forduljon ilyen elő.

-    Természetesen. – válaszolják.

-    Megkérdezhetném, hogy hogyan van? – fordul feléjük ismét Rob, és határozottan néz rájuk.

-    Éjszaka kissé megijedtünk,  - szólal meg  Hanna  orvosa – Magasra szökött a láza, ami aggodalomra adhat okot. Mint látták, infúziót kap. Azonban fel kell ma kelnie mindenképpen, ha rendben lesz akkor leszedjük róla az EKG-t is és kérésére a katétertől is megszabadítjuk. Ha lement a láza, akkor a műtét utáni fertőtlenítést is kiszedjük, így lassan de biztosan zsinórmentes lesz. – mosolyodnak el - Nemsokára bemehetnek hozzá.

-    Köszönjük szépen. – fogunk mind a ketten velük kezet.

-    Nem semmi vagy! – fordulok felé elképedten – Mind a ketten tudjuk, hogy hazaszaladt, mert nem tudott a helyzettel mit kezdeni! Nem a sajtó miatt jött haza.

-    Na és? – mered rám – Ezt nekik nem kell tudniuk!

Ekkor a nővérke kilép a szobából, és közli, hogy bemehetünk hozzá. Elnevetem magam amikor meglátom, hogy pár csővel kevesebb lóg rajta, és ő is megkönnyebbülten vigyorog ránk.

-    Na mi van te katéter szökevény? – röhögök fel, pedig összeszorul a szívem a látványtól. 

Falfehér.

-    Hülye! – mosolyog rám keservesen, de nem tudja folytatni, mert belép két nővér és hozzá lépnek.

-    Na most szépen felkelünk – közlik vele, mire még fehérebb lesz.

Aggódva nézünk össze Robbal.

-    De . . . – nyikkan meg Rob, mire a nővér szigorúan pillant rá.  Akaratlanul is mind a ketten befogjuk a szánkat a pillantástól.

Hanna mellé lépnek, az egyik leszedi róla az EKG, a másik kiköti a lejárt infúziót, így csak az marad rajta amin keresztül a hasfalba vezetik a fertőtlenítőt. Nehezen felül, szinte már zöld. Kényszerítenem kell magam, hogy ne szóljak rájuk. Rémes látni őt, de mély levegőt vesz és feláll, összegörnyedve, de áll.

Ránk néz és keservesen elneveti magát. Végignézek magunkon. Rob is és én is úgy állunk ott összegörnyedve mint ő.

-    Ne röhögtessetek! – motyogja – Fáj, ha nevetek. – és fegyelmezetten, lassan ugyan de kiegyenesedik.

Nyílik az ajtó, és Apa lép be.

-    Na nédd a! – vigyorodik el az öregem, de a szeme az azért elkönnyesedik – Csoda történt! Felállt és jár! Szóljatok a pápának! – szövegel idétlenkedve – Szentté kell avatni! Feltámadt halottaiból!

-    Apu! – nyöszörög fel a Boszorka – Legalább te ne!

Apa ekkor felénk fordul és meglepődve néz végig görnyedt alakunkon.

-    Hát ti? Fekszetek vagy keltek? – röhögi el magát rajtunk.

-    Hódolnak. – nyöszörgi vigyorogva Hanna.

Felnevetünk.

-    Tönkre tesztek. – motyogja.

-    Visszafekszik? – nevet rá az egyik nővér, aki feltételezem, hogy beszél angolul és értette, amit itt hablatyoltunk.

-    Járok! – feleli határozottan a kérdésre – Megkérhetném, hogy adja ide a köpenyemet? – fordul a határozott tekintetű nővérhez, aki csodák csodájára elmosolyodik és a hátára teríti köntöst. – Köszönöm! – suttogja.

Apu ekkor mellé lép és magához húzza. Hanna engedelmesen simul a karjába.  A nővér kimegy.  Hanna feje felett eltekintve Édesapám végtelenül büszke és megkönnyebbült pillantást vet ránk. Rob nagyot nyel. Ekkor lépnek be Anyuék.

-    Na mi van? Táncoltok? – szólal meg szülőanyám, mire felnyerítünk.

-    Elmebeteg egy banda vagytok! – nyöszörög Hanna.

-    Legalább nem lógsz ki a sorból! – közli mellettem Rob. – Ezért még baromira elfoglak verni!

-    A lincsbrigádhoz én is csatlakozom! – lépek Rob mellé – nem vagy normális! Mégis hogy képzelted ezt? Miért nem szóltál? Mi a büdös francnak kell állandóan titkolóznod? Hm? Szerencséd, hogy szarul vagy, mert kitekerném a nyakad! Agyatlan!

-    Zalán elég volt! – dörren rám Apa – Nagyon is jól tudja, hogy hülyeséget csinált, de ezt mos nem kéne.

-    Miért Apa? Mindig csak finomkodunk vele, holott megkellene fogni, a térdünkre fektetni és baromira elfenekelni! A családod vagyunk te hülye szárcsa, de ha nekünk nem mondod el akkor ott a vőlegényed – mutatok Robra – de még neki sem vagy képes semmit mondani! Miért csinálod? Ha bennünk nem bízol meg, akkor kibe?

-    Én. . . – motyogja majd elhallgat.

-    Te? Hallgatlak tündérem! – ironizálok.

-    Én egyszerűen nem találtam rá alkalmat, hogy beszéljek róla nektek. A hazautazásunk előtt tudtam meg. Még igazán én sem fogtam fel! – suttogja, miközben Apa tartja, láthatóan fárad. – Mikor mondtam volna el, amikor Natti bejelenti, hogy babájuk lesz? Vagy karácsonykor, hogy bocsi, de lehet, hogy rákos vagyok? Mikor? És főleg miért? Amikor még az sem volt biztos, hogy baj van!

-    Te élesen tudatában voltál, hogy baj van! – szólal meg Robert – Tudtad, és mégsem beszéltél. Tudod te, hogy hogyan éreztem magam, amikor láttam, hogy nem alszol, vagy remegni kezdesz, vagy fájdalmad van? Számtalanszor volt rá lehetőséged! Számtalanszor! Te azonban mégis hallgattál! Semmibe vettél mindünket! A szüleidet, a bátyádat, engem!

Csend ereszkedik a szobára. Hallgatunk és mind őt nézzük.

-    Figyelj kicsim, - lép hozzá Robert – én megértem, hogy nem akartál felesleges aggodalmat okozni nekünk, de az isten szerelmére fogd már fel, hogy nem egyedül állsz ebben a kibaszott világban!

-    Hanna! – szólal meg Anya is mellettem – Ennek soha többet ne merészeld a családodat kitenni! Soha. Én szeretlek édes gyerekem, de most végtelenül kiakasztottál mindünket! Majdnem infarktust kaptunk Apáddal!

Hanna csak megsemmisülten áll, és reszketve néz végig rajtunk. Remegni kezd.

-    Nem azért, de a lincseléssel várhattatok volna még amíg legalább állni tud! – förmed ránk Natti – Az igaz, hogy megijedtünk mind, de lehet, hogy én is ezt csináltam volna ha a helyében vagyok! Miért baj, az, hogy nem közölte velünk a dolgokat, és nem hozta mindenkire a frászt amíg nem volt biztos a dolog? Ne merészeljétek bántani, mert velem gyűlik meg a bajotok!

-    Ne Natti suttogja Hanna, igazuk van! Sajnálom!

-    Hát sajnálhatod is! – dörren rá Rob és átkarolja. – Azt hiszem jobb lesz, ha lefekszel. – húzza el Apu kezéből és lép vele az ágyhoz.

Kimerülten dől végig rajta.

-    Helyes! Nem szájal vissza, ezt is megértem! – neveti el magát Robert – Megfelelő a pozíció, csendes a csaj, akár neki is állhatunk a gyártásnak! – próbál viccelni, most azonban Hanna valahogy nem veszi a lapot.

* két nap múlva *

Robert

Kómásan emelem fel a fejem, amiben jelenleg 77 ördög kalapál, szám kiszáradva, baromira szomjas vagyok és fázom.

Hol vagyok? – erőltetem az agyam és körülnézek. Az ágy mellett szétdobálva a cuccaim, pólóm,  ingem, pulcsim, farmerom, a gatyám. . . Gatyám?! – kapom vissza a óvatlanul a fejem, mire még a mennyezet is zuhanni kezd rám. Óvatosan nyitom ki újra a szemem, és végignézek magamon. Pucér vagyok.

Mi van?

Az agyam lassan tölti be az információkat, látom ahogy egy vékony magas hosszú hajú meztelen  nő tart az ablak felé, és a sötétítőért nyúl, hogy elhúzza azt.

-    Ne Hanna, ne csináld! – szólalok meg fájdalmasan, miközben a kezem a szemem elé tartom.

Ő azonban kérésemet figyelmen kívül hagyja és elhúzza a függönyt, a bántóan éles fény végigömlik a szobán. 

A nő ekkor megfordul és végignéz rajtam.

Elsápadok.

-    Te ki vagy? – nézek végig vékony meztelen alakján.

-    Hát nem Hanna az egyszer biztos. – válaszolja majd elindul vissza felém. Ring a csípője, rugalmasan mozdulnak mellei, valahogy ismerős az arca.

Értetlenül ülök egy idegen hálószobában, és bambán nézem a felém tartó meztelen bombázót.

-    Mit művelek én itt? – motyogom magamban

-    Hát életem, ketten műveltük és meg kell mondanom ügyes voltál, kitartó és szenvedélyes, nagyon – nagyon szenvedélyes. – közli majd fölém hajol megcsókol, és végig simít a testemen, majd magára kap egy melegítőt és elindul kifelé a szobából. – Öltözz fel, ha készen vagy, gyere ki és adok kávét meg gyógyszert. – mosolyog rám kedvesen, én pedig értetlenül nézek utána.

Felállok és öltözködni kezdek, ami nehezen megy hiszen minden alkalommal amikor lehajolok valamelyik cuccomért fájdalmasan felnyögök. Gyors mozdulatokkal öltözködöm, és az ablakhoz lépek, vajon hol vagyok?

London.

Londonban vagyok, esik le a tantusz, amikor meglátom a távolban magasra emelkedő Big Ben tornyát.

De hol? És ki ez a nő?

Agyam tompán lüktet miközben gondolkodni próbálok, és kilépek a szobából. Egy kedves nőies amerikai konyhás nappaliban találom magam.

-    Gyere igyál egy kávét és jobban leszel. – mosolyog rám a lány.

Kétségbeesetten kutatok a zsebeimben cigi után amikor a kezembe akad egy tárgy.

Hirtelen élesen végighullámzik rajtam a felismerés, hirtelen minden kitisztul, és átviharzik rajtam a fájdalom, a vad mérhetetlen fájdalom, elfogy a levegő, hirtelen megáll a világ, és én fájdalmasan felnyögök.

Ő rám néz.

-    Ki az a Hanna? Már bocs, hogy kíváncsiskodom. – néz rám a lány érdeklődve.

Nehezen jönnek a szavak.

-    A menyasszonyom volt. . . – suttogom, miközben szívemet abroncsként szorítja a fájdalom.

139731