100. fejezet: AZ ELTŰNT.

Sziasztok!



Egyetlen szó:

KÖSZÖNÖM!


Fent a fejezet.


Puszi!

Heni




Robert

Ez a fazon nem normális az biztos! Ilyet kitalálni?

-      Na akkor megteszed? – néz rám vigyorogva.

-      Hogy a viharba ne tenném meg?! – nevetek fel – Ilyenből én nem maradhatok ki!

-      Oké, de még ma ha lehet! – vigyorog rám Guri. – Várd meg amíg elszívom ezt. – mutatja fel a kezében lévő cigit.

-      Oké megvárlak, de amíg várok, nincs véletlenül egy szál cigid? – nevetek rá.

-      Hogy a viharba ne lenne? – röhög fel és használja az előbbi szófordulatomat.

-      Basszus ha ezt Hanna látná, tutira kiakadna! – sóhajtok fel miközben rágyújtok – Már tényleg kezdem túlzásba vinni a dohányzást.

-      Ne is mond! Engem az asszony halálba szekál vele. Mindig azt mondja, hogy ezek itt – emeli fel a kezében tartott szálat – koporsószögek. Sokszor próbáltam felhagyni a dohányzással, de az istennek sem ment!

-      Nincs elég akaraterőd. – állapítom meg elmésen – Na nem mintha nekem annyira lenne. – sóhajtom – Ha reklamál a Boszorka, hogy kezdek túlzásba esni, mindig azt mondom neki, hogy valahol olvastam azt, hogyha 30 éves kor alatt abbahagyod a dohányzást, akkor még kiürülnek a méreganyagok a szervezetből.

-      Hát én már elmúltam 30. – néz rám döbbenten, miközben látom, hogy nagyon jár az agya.

-      Tudom. – röhögöm el magam az arckifejezésén.

-      Hát micsoda édi kis napsugár vagy te? Tudod mint Pattinson? MAP! – közli és elnyomja a cigit.

Térdemet csapkodva röhögök rajta, és én is elnyomom a hamutálban a blázt amiben már hegyekben állnak a csikkek. Összeröhögünk, majd elindulunk befelé, mert vége van a szünetnek. Nem bírom megállni, ezért még odabököm neki:

-      Figyelj Guri, reggel amikor jöttünk láttam, hogy az áruházba ki volt írva, hogy kiárusítást tartanak koporsókból – nézek rá komolyan – Szerintem nem szabad kihagyni a lehetőséget! A te korodban . . .

Élvezem a pillanatot amíg feldolgozódik az elhangzott információ. Teljesen elképedve pillant rám.

-      Basszus! Mondtam, hogy menj a picsába! – röhög rám és oldalba ver, mire fájdalmasan felnyögök. – Na a viccet félretéve megcsinálod?

-      Aha. Rendben. Persze. – bólogatok.

Aztán beállunk a felvételbe. Amíg a kezdésre várunk elgondolkodom, hogy hogyan szervezték össze a jelenetforgatásokat, reggel még pocakot simogattam, most meg harcra készen állok a zöld háttér előtt. Hiába ez a szépsége a szakmának!

* * *

El sem hiszem, hogy végeztünk! 6 nap szünetem lesz! 6 nap!  Halkan felsóhajtok, miközben sétálok ki a díszletből. Mit ad isten Guri nem messze tőlem somfordál, és eszembe jut az ígéretem. Basszus majdnem elfelejtettem! Rákacsintok a somolygóra és kutatón körülnézek, hogy itt van-e a közelben Noel. Ciki lett volna ha tényleg elfelejtem!  Szerencsére itt bandukol mögöttem. Megállok és bevárom, láthatóan nagyon agyal valamin.

-      Noel! – szólok oda neki mire felkapja a fejét és kérdőn néz rám – MAP! – közlöm vele nyugodtan, mire hitetlenkedve mered rám.

-      Tudod mit Pattinson? Te is! – nevet fel, majd Gurihoz fordul aki a térdét csapkodva röhög rajta. – Nem hiszem el, hogy ezt csináltad! Robot is beszervezted?! Szép húzás volt.

-      Na én mentem! – röhögöm el magam újra, mire csak intenek, és méterekre elhangzik még, ahogy egymást cinkelik.

Már sötét van kint, pedig csak este 6 óra van.

Visszamegyek a szállásra eszek valamit, megrendelem a repjegyet és holnap hazamegyek – tervezgetem magamban, miközben a sminkesekhez tartok.  Hogy megfog lepődni! - dörzsölöm már előre meg a kezem.

-      Rob! – dörren rám Ann a sminkes – Hányszor mondjam még, hogy éjszakára kend be magad azzal a krémmel amit adtam? Teljesen száraz a bőröd! Kell neki egy kis regenerálódás!

-      Oké rendben! – nevetek rá – Ígérem, hogy kenni fogom magam! – szólalok meg, miközben azon agyalok, hogy hova is tettem azt a tégelyt, persze halvány lila gőzöm sincs róla. . .

-      Elhagytad mi? – nevet rám Ann.

-      Hát, elhagyni nem hagytam el, - szövegelek vörös fejjel – csak gőzöm sincs, hogy hova pakoltam. . .

-      Mindjárt gondoltam! – neveti el magát és a kezembe nyom egy kis tégelyt – Ezt lehetőleg ne hagyd el! – szól rám miközben cihelődök fel.

-      Kiscserkész szavamat adom! – vigyorgok rá, és esküre emelem a kezem – És esküszöm a szent sminkecsetre, hogy kenni fogom magam! Hogy fogsz akkor belém szeretni, ha ráncos leszek?

-      Kisfiam, nem szeretek pótülésen utazni! Van neked barátnőd, aki kényeztet!– közli vigyorogva az erősen 50 feletti sminkesem. - Szólj Bel Ami, ha szabad vagy és akkor randizhatunk!

-      Ha szabadulok esküszöm, hogy te leszel az első akit randizni hívok! – nevetem el magam és villámgyorsan kislisszolok, még hallom a nevetését.

A kocsi felé tartva, agyalok a mai napon. A délelőtt vegyes érzések között telt. Furcsa volt Krist pocakkal látni. Amikor megláttam először, elakadt a lélegzetem, egyből a Boszorka jutott az eszembe. Ő is már ekkora lenne lassan.  Sokszor gondolok rá, hogy milyen lenne vajon? Hülye dolog az egyszer biztos. Annyira elmerülök az agyalásban, hogy megrémülök amikor Billy mellém lép.

-      Na sikerült a meglepetés? – nevet rám.

-      Milyen meglepetés? – meredek rá értetlenül, miközben ezerrel jár az agyam, hogy mire is gondolhat?

-      Hát Hanna. – megdöbbenve nézek rá, mire a szája elé teszi a kezét – Upsz! Lehet, hogy most elrontottam valamit?

-      Miért itt volt?

-      Aha, reggel 9 – ½ 10 tájban találkoztam vele, meg akart lepni téged. De ezek szerint nem tette meg. Ajaj le fog nyelni keresztben, hogy lebuktattam! – neveti el magát.

-      Dehogy, - nevetem el magam – majd úgy teszek mintha nem tudnék róla! Bocs Billy, de most rohannom kell – köszönök gyorsan el tőle, mert látom, hogy szóra nyitja a száját – tudod, meg kell lepődnöm!

Dean már a kocsinál van.

-      Mire ez a fényes jókedv? – fordul felém.

-      Lássuk csak, e perctől számítva 6 egész nap szünetem van, és ha minden igaz a Boszorka vár rám a szálláson! Amin persze meg kell majd lepődnöm, mivel elvileg nem tudok róla! – nevetek rá.

-      Hanna itt van?

-      Aha, az imént mondta Billy, hogy találkozott vele délelőtt, meg akart lepni, de biztos felvételben voltam és nem várt meg. Úgyhogy most aztán repüljünk a szállásra!

Nem tudom elrejteni a vigyorom miközben belépek a lakásba. A reggel itt hagyott disznóól változatlan. – nézek körbe - biztos nem akarta lebuktatni magát azzal, hogy rendet rak. 

Cseles kis banya!

Bár őt ismerve fizikai fájdalmat okozhatott neki, ez a rumli ami itt van.

Vigyorogva kommandózom a háló felé, biztos ott vár. Lelki szemeim előtt látom, ahogy talán abban a fehér szexis harisnyatartós cuccban hever az ágyamon. Már a gondolatra is feláll a farkam. Hú, mit fogok én ezzel a nővel művelni mindjárt! Ígéret ide, vagy oda, vigyorogva tépem fel az ajtót,  szinte azonnal le is fagy a mosoly a képemről. 

Üres az ágy. 

A biztonság kedvéért azért még benézek a fürdőbe is. Üres. Cuccának semmi nyoma. Hol lehet?

Lerogyok a kanapéra, és agyalni kezdek. Lássuk csak én mit tennék a helyében. Hát először tutira megrémülnék a rumli láttán, de én sem tennék rendet, mert az tuti lebuktatna.

Megvan!

Biztos Ashleynél van! Tuti oda ment! Ráadásul Zalán is ma jön, úgyhogy biztosan ott van náluk. Felkecmergek, hogy utána menjek, de ekkor felfogom, hogy tényleg marha nagy kupleráj vesz körül. Gyorsan összekapom magam és egy kis rendet vágok, hogy legalább lássa igyekszem. Bár úgyis kapni fogok a csatatér miatt!  Gyors mozdulatokkal dolgozom, mire kezd egy kis formája lenni a kéglinek. Így már elviselhetőbb.

-      Na ezzel meg is vagyunk! – dörzsölöm össze a kezem, - Akkor menjünk a Boszorkáért.

Kopogás.

Hallgatózás.

Semmi.

Kopogás.

Hallgatózás.

Semmi.

Biztos bementek a városba. Ashley unatkozott. Na mindegy, akkor visszamegyek,  a szobámba, eszek valamit, aztán várakozó testhelyzetet veszek fel.

* * *

Hol az öreg ördögbe vannak már? Itt van este 9 óra. Lassan már nem meglepődni fogok, hanem dühöngeni! Ez a kibaszott film sem tud lekötni! – dühöngök, amikor is végre nevetést hallok kintről és Zalán mély hangját. Szinte feltépem az ajtót. Meglepetten merednek rám.

-      Mégis hol a búsba voltatok eddig? – támadok rájuk, de lassan felfogom, hogy csak két döbbent szempár néz velem szembe a három helyett. – Hanna?

-      Neked is Jó Estét! – dörren rám Zalán – Hanna? Mi van vele?

-      Nincs veletek? – döbbenek teljesen le – Bassza meg, akkor hol van?

-      Mi van? – néznek rám, mintha dilis lennék.

-      Éppen jöttem vissza a szállásra amikor Billy Burke elszólta magát, hogy délelőtt kint volt, megakart lepni. Én azonban nem találkoztam vele, azt hittem, hogy veletek ment el valahova addig, amíg én ide nem érek.

-      Telefonon hívtad már? – szólal meg Ashley.

-      Kb. 5 percenként, de nem veszi fel. Hol lehet? Kezdek tényleg ideges lenni.

-      Mindjárt átjövök, csak lepakolok. – szólal meg Zalán.

-      Ne már Zalán! – csattan fel  csalódottan Ashley.

-      Ne! Maradj Zalán Ashleyval, - tiltakozom -  majd én elintézem, bocs, csak azt hittem veletek van.

Nem várom meg a választ, hanem becsukom az ajtót. Na gondolkozzunk csak. Kit is tudok felhívni?

Quinni, Jill, talán tudják, hogy hol van.

Tárcsázok, kicseng, amikor nyikordul az ajtó. Mint akibe villámcsapott fordulok hátra, hogy aztán csalódottan hallgassam ahogy kicseng a túloldal.

Ashleyék jöttek át.

-      Na? – néznek rám kérdőn.

-      Semmi, Quinni hangpostán, Jillé meg kicseng, de nem veszi fel. Menjetek csak vissza, ha meg van Hanna úgyis átszólok.

-      Nem Rob – néz rám Ashley – Ez nem jellemző rá. Nagyon nem.

-      A többieket kérdeztétek már? - szólal meg Zalán – Lehet, hogy valamelyikükkel kávézik vagy billiárdozni ment.

Idegbajosan csapom le a telefont miután Jill megint nem veszi fel.

-      Szétszedem ezt a hülye libát! Minek neki telefon, ha soha nem veszi fel?! Az agyamra kezd menni!

-      Hé! Ne tombolj! – szól rám Ash – Nyugi! Nekem mondta, hogy már többször szóltak neki, hogy keresték telefonon, de nem vette fel. Ő pedig állította, hogy nem volt nem fogadott hívása. Lehet, hogy a készülékkel van valami baj!

-      Persze! Én meg Mata Hari vagyok! – dühöngök.

-      Na jó, én ezt nem hallgatom – áll fel Ash – Egy hülye fasz vagy mostanában csak hogy tudd! Inkább megkérdezem a többieket.

Bumm! Ajtó becsap, mi meg bambán nézünk egymásra Zalánnal.

-      Minden nő dilis és haragszik az ajtókra, vagy csak mi fogtuk ki őket? – teszem fel a nagy kérdést Zalánnak.

-      Szerintem mind ketyós. – legyint.

Csendben ülünk egymás mellett. A mellkasomra szúrós seggű lidércek telepedtek. Érzem, hogy valami baj van.

-      Rob?

-      Mond!

-      Nem akarok belefolyni, mert tényleg nincs közöm hozzá, de a húgom és őszintén szólva aggódok. – fordul felém – Mi van veletek? Egész karácsonykor éreztem rajtatok, hogy feszültség van köztetek.

-      Őszintén szólva, nem tudom Zalán. Én szeretem, és ő is tudom, hogy szeret, de érzem, hogy valami nincs rendben, de nem beszél róla. Éjszakákon át nem alszik, azt hiszi nem vettem észre. – feszülten túrok a hajamba - sokszor látom, hogy remeg mint a nyárfalevél, amit görcsösen igyekszik eltitkolni, hogy a hirtelen sírásokról már szót se ejtsek. Azt hiszi nem veszem észre, de élesen tisztában vagyok vele, hogy valami baj van. Számtalanszor rákérdeztem, számtalanszor vártam, hogy majd elmondja de semmi. Hallgat és mosolyog. Tudom, hogy fájdalma van, és aggódom miatta, de nem beszél, és ez idegesít. Nagyon. Feszült vagyok én is, és hirtelen csattanok fel sokszor indokolatlanul tudom. – magyarázkodom.

Zalán csak hallgat, és idegesen turkálja a haját ő is, szóra nyitja a száját amikor is Ahsley lép be. Mindketten felé fordulunk.

-      Na? – hallatszik kánonban.

-      Mindenki itt van, de egyikük sem látta kivéve Billt és  Geoffryt, aki szintén  találkozott vele, sőt látta, hogy taxiba száll, de hogy hova ment azt nem tudja. Kb. ¾ 10-kor látta elmenni. Meg is lepődött, hogy ilyen hamar lelépett, azt mondta, hogy azt hitte összevesztetek és azért ment el Hanna olyan gyorsan.

Ash szavai hallatán egyre idegesebb vagyok, és minden kiejtett szóval a lidércek egyre jobban fojtogatnak.

-      Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ez egyáltalán nem jellemző rá. Szeszélyes tud lenni, és sokszor magába tart dolgokat, de harcolni azt tud, meg veszekedni velem. – fűzöm hozzá.

-      Hát őszintén szólva mostanság nem nehéz veled veszekedni, már megbocsáss Rob, de újabban megint olyan kezdesz lenni, amilyen régen voltál. Néha vadállat vagy!

-      Bocs. – nyehegem vörös fejjel.

-      Nincs semmi, de a többieknek is feltűnt már. – böki azért még az orrom alá.

Csend újra.

Aztán hirtelen csörögni kezd a telefonom.

Szinte megáll a szívem, de utána kapok.

-      Szia Jill! – szólok bele idegesen a hívót látva.

-      Szia Robert! – köszön bele halkan a készülékbe – Kerestél.

-      Igen, ne haragudj, tudom, hogy késő van, de azt akarom megkérdezni, hogy nem tudod, hogy hol van Hanna? Nem tudom elérni.

-      Nekem azt mondta, hogy hozzád utazik, mert beszélnie kell veled.

-      Igen állítólag itt is volt, de én nem találkoztam vele. Mintha a föld nyelte volna el.

Csend. Feszült csend, amitől ideges leszek.

-      Jill tudsz valamit? Tudsz valamit róla, amit én nem? Baj van?

-      Rob, ezt vele kell megbeszélned, én, én nem mondhatok semmit!  

-      Mi az, hogy nem mondhatsz semmit! – csattanok fel idegesen, mire Zalán egyszerűen kiveszi a kezemből a telefont, és beszélgetni kezd vele.

Felpattanok és idegesen kezdek járkálni.

A szúrós seggű lidércek démonná nőtték ki magukat. Figyelem Zalánt, ahogy hallgatja Jillt.

-      Rendben köszönöm! Ha beszéltél vele, légyszives hívj fel! Köszönöm és elnézését a késői zavarásért! – mondja és leteszi a telefont.

-      Na? – lépünk Ashleyval elé.

-      Ő is csak annyit tud, hogy elutazott ide, de megkérdezi Quinnit, hogy tud-e róla valamit. Hanna telefonjával meg valami gond lehet, mert ők is többször hívták már, de nem jelezte ki neki a hívást. Mindjárt visszaszólnak.

Csak ülünk csendben, várva hogy visszaszóljanak.

-      Baj van. – suttogom – Érezem, hogy baj van! – pattanok fel idegesen – Istenem miért nem voltam vele erőszakosabb?! Mi a picsának nem szedtem ki belőle, hogy mi van?!

Egyikük sem szólal meg. A csendet Ashley töri meg.

-      Kértek kávét? – mind a ketten csak bólogatunk, Ash feláll és a kis konyhába lép.

Percek múlnak el és mi csak csendben magunkba merülve ülünk. A csendet csak a kifolyó kávé hangja töri meg.

-      Gyertek készen van. – suttogja szinte Ashley, mire mind a ketten a pulthoz lépünk. 

Ebben a pillanatban kezd csörögni Zalán telefonja az asztalon. Egy emberként ugrunk oda de a hívó láttán lefagyunk mind a hárman.

István.

Tudjuk.

Most már biztos, baj van, ez mind a hárman érezzük.

Pillanatokig csak állunk ott.

-      Zalán légyszives hangosítsd ki. – suttogom, miközben a rám törő pániktól alig kapok levegőt.

Ők is így vannak. Hirtelen minden zaj felerősödik, hallom a gyorsuló szívverésem hangját, szinte dobol a fülemben, látom Zalán karját amint a telefonért nyúl …

A nyomógomb halk kattanására észhez térek.

A halotti csendet megtöri István légvétele.

-      Szia Apa! – szólal meg halkan szinte suttogva Zalán, és rám néz, tekintetében neki is  félelem csillan.

-      Mond édes fiam, hogy a kibaszott életbe engedhetted így haza a húgodat?!  

-      Otthon van? – szólal meg Zalán szinte suttogva.

-      Igen, egy órája szedtük  le a gépről. Bécsből hívott, hogy menjek ki érte, onnan van csatlakozása Ferihegyre. Anyáddal most vannak a betegfelvételen.

Megfagy a szavak hallatán a levegő, elakadnak a lélegzetek.

-      Mi? Miért? – szakad ki belőlem az öntudatlan kérdés.

-      Azért Robert mert a lányom rákos, most veszik fel a osztályra, és holnap délelőtt megműtik. – zihálja István – Ne mondjátok, hogy nem tudtátok? – üvölti szinte.

 Szédülni kezdek.

-      Mi? Én nem! – motyogom.

-      Jézusom nektek sem mondta el? – hallatszik a halk zihálás a túloldalról.

-      Nem, nekünk sem. – suttogom azon csodálkozva, hogy szavak jönnek ki a számon.

Jézus Atya Úr Isten!

Jézus!

A háttérben halljuk Edit hangját  amint egy férfival beszél, és mintha Hanna hangja is hallatszana.

-      Gyerekek, le kell tennem, most jött ki tőle az orvos – mondja komor hangon István - Robert, ide tudsz jönni?

Szinte önkívületben bólogatok, és fel sem tűnik, hogy nem látja.

-      Megyünk Apa. – szólal meg komor hangon Zalán.

-      Szóljatok, hogy mikor érkeztek, kimegyek elétek.

-      Apa hívj ha bármit megtudsz. Kérlek.

-      Persze kisfiam.

Kattanás.

Csend.

Kristen

-      Hova – hova ilyen sietősen?! – nevetek rájuk, amikor szembe jönnek velem a folyosón.

Aztán elkomolyodom a komor tekintetük láttán.

-      Mi van? – nézek Asleyre kérdőn, mivel Zalán is és Robert is telefonálnak. – Meghalt valaki?

-      Nem. – morran fel Ashley – Bocs, de sietnünk kell, el kell érni a gépet. – Szia!

Elképedten nézek mind a három alak után, amikor Nikki jelenik meg a szobája ajtajában.

-      Mi van? – néz rám meglepetten, majd a kapun kilépő három alakra tekint ő is.

-      Nem tudom. – nézek rá.

-      Kik azok?

-      Ash, Rob és Zalán. – válaszolok halkan.

-      Hova mennek?

-      Nem tudom Nikki, nem mondták, de mind a hárman nagyon komolyak voltak.

-      Ash az imént kérdezte, hogy nincs-e velünk Hanna. Lehet, hogy vele van valami?

-      Nem tudom. Komolyan nem tudom.

Robert

Végtelen csendben ülünk a kocsiban, a repülőtér felé tartunk. Nick segített szerezni egy magángépet, amit kibéreltem. Próbálta megtudni, hogy miért kell ilyen hirtelen elutaznom, de válasz nélkül hagytam. Szerencsére nem erőszakoskodott, csak annyit mondott, hogy hívjam ha kell valami. Dean gyorsan vezet, és szinte csak pillanatoknak tűnik az idő míg kiérünk a repülőtérre. A reptéri formaságokat csendben, szinte egy szó nélkül végezzük.

-      Ne menjek veletek? – néz rám Dean.

-      Ne nem kell. Köszönöm Dean, de nem. Menj csak haza nyugodtan.

-      Rendben, de amint tudsz valamit azért értesíts!

-      Oké. Szia!  – válaszolom szórakozottan és elindulok Zalánék után, aki most amint hallom Istvánnal beszél.

-      Rob! – szól utánam mire megfordulok.

-      Mond meg Hannának, hogy jobbulást! – mosolyog rám bátortalanul.

-      Megmondom.

Mire utolérem őket, Zalán már letette a készüléket, és még az eddigieknél is komorabb képet vágva masírozik a  gép felé, hasonló hangulatban követem.

Egy kis gépet sikerült szereznünk.  Szórakozottan számolom az üléseket, miközben elhelyezkedünk, csendben, szinte alig ütünk zajt, a pilóta köszönt, majd felszállunk.

Bámulok ki az ablakon. Nem tudok gondolkodni sem, zsibbadt az agyam. Hallom ahogy Zalánék halkan beszélgetnek, majd Ash feláll és elhalad mellettem. Kevesem bátyja feláll, nagyot sóhajt és mellém ül. Pár perc elteltével Ashley is csatlakozik hozzánk.

-      Mit mondott István? – nézek rá.

-      A bal oldali petefészkén kiterjedt méretű daganat található. Karácsony előtt itt elment  orvoshoz aki már akkor tudta, hogy lehet, hogy gond van, de azt hitte, hogy csak a gyulladás okozta a petefészek megnagyobbodását, ezért adott neki antibiotikumot és gyulladáscsökkentőt.

-      Ja, mint tudjuk milyen hatásosat! – csattan fel Ashley – Hogyan engedhette el az orvos így?

-      Hanna szerint nem látta értelmét annak az orvos, hogy befektesse, mert a gyulladás miatt nem nyúlhattak hozzá. Azt mondta neki, hogy szedje a gyógyszert, és mire ünnepek után visszajön,  addigra remélhetőleg a gyulladás is lehúzódik, és eltudják végezni a vizsgálatokat.

-      Tehát akkor még nem volt biztos, hogy baj van? – szólal meg újra Ash, mert én még nem bírok hangot képezni.

-      Nem.

Hirtelen minden a helyére kerül. Minden. Az elbambulások, az éjszakai nem alvás, a remegés. A titkolt kétségbeesés. Minden.

-      Istenem. – túrok a hajamba feszülten – Tudhattam volna. Így már minden világos.

-      Nem akart addig semmit mondani, amíg nem tudott biztosat. – suttogja Zalán.

-      De miért? Miért nem bízott meg bennem?

-      Nem tudom Rob. Szerintem annyira rettegett, hogy nem merte elmondani, amíg biztosat nem tudott.

-      Istenem! – hunyom le a szemem.

-      Jill vette rá, tegnapelőtt hogy menjen el orvoshoz. Látta, hogy nagyon sápadt, és sokszor rosszul van. Délután a munkaidő után bement hozzá és nem hagyta magát lerázni. Hívta az édesapját, és  Mr. Gartner felhívta egy barátját akihez tegnap elmentek vele. Jill és Qiunni is elkísérte, sőt ott is aludtak vele előtte este nálatok. Tegnap elvégeztek egy biopsziás beavatkozást ami után nem engedték haza, csak ma reggel. Az orvos közölte vele a tényeket, és előjegyezte műtétre. Jill szerint ide utazott már kora reggel, beszélni akart veled.

-      Akkor miért nem várt meg? Miért nem mondta? Miért?

-      Apu sem tudja. Hanna nem beszél róla. Annyit mondott nekik, hogy az itteni reptérről felhívta az budapesti nőgyógyászát, átküldte neki az eredményeket e-mailben amit a L.A-ben kapott az orvostól. A pesti orvosa visszahívta, és megbeszélték, hogy ha hazaér azonnal hívja fel, menjen be, akármikor is érkezik, felveszik osztályra és a lehető leghamarabb megműti, aztán repülőre szállt. Mákja volt, mert Bécsig volt járata és szinte közvetlen csatlakozása Budapestre. Onnan hívta fel Aput, hogy 1 órán belül Budapesten lesz, jöjjön ki érte. 8 körül szállt le a gépe, Anyuval kimentek érte, és amikor meglátták majdnem elájultak. Halál sápadt volt, és azt kérte, hogy vigyék azonnal a Klinikára. Útközben húzták ki belőle, hogy mi a baj. Anyu persze azonnal értesítette a dokit aki be is ment , megvizsgálta.  Apuék is teljesen ki vannak akadva rá. Ők azt hitték, hogy mi tudunk róla, azért hívott fel tajtékozva. De hamar leesett nekik is, hogy előttünk is titkolózott. Felvették már osztályra, holnap 9 órára írták ki a műtétjét ottani idő szerint, ami azt jelenti, hogy mire mi odaérünk már a műtőben lesz.

-      Hogy van?

-      Anyu szerint nagyon szarul. Látszik rajta, hogy nagyon kimerült. Napok óta alig aludt, sápadt és nagyon sovány. Nyugtatót kapott, hogy tudjon aludni, előkészítették műtétre, nem ehetett és nem ihatott semmit. Most amikor beszéltem anyuval Hanna már aludt, de még ott voltak vele.

-      Egy hete jöttem el otthonról. Egy hete. Miért nem mondta el nekem? – temetem kezembe az arcom. - Ezért volt olyan érzékeny, ezért hisztizett mindenen állandóan. Segítettem volna neki! – üvöltök szinte.

-      Nyugi! – lép mellém Zalán – Rob mind így vagyunk ezzel. Mind. Tudod, hogy milyen dühös vagyok rá? Eltudod képzelni? Legszívesebben kitekerném a nyakát az átkozott boszorkánynak!

Lassan csillapodik a dühöm, miközben a fedélzeten járkálok fel-alá. Mikor már lehiggadtam kissé, visszaülök melléjük.

-      Mit mondott az orvos?

-      Anyu csak annyit mondott, hogy komoly a helyzet. Nagyon.

Nagyot nyelek.

-      Mennyire?

-      Az orvos, csak azután tud bármit is mondani, hogy megműtötte, ha látta már, hogy mi a helyzet a hasában. Ha a rákos sejtek már kiszabadultak a és kitörtek a hasüregbe  illetve a nyirokrendszerbe, ha van áttéte akkor már lehet, hogy késő. Persze lehet kezelni, de akkor már nem sok esélye van. Ha lokalizálni tudják, és ez még nem történt meg, akkor szerencséje van és csak a beteg petefészket veszik ki. Persze kemoterápiát így is kapnia kell.

-      Gyerek?

Látom, hogy nagyot nyel, lehunyom a szemem mert a fájdalom végigsöpör rajtam.

-      Kicsi az esélye. – suttogja Zalán.

Ashley sírva fakad. Az ablak felé fordulok. Nem nézek rájuk. Mélyeket lélegzem. Látom, hogy felállnak, magamra hagynak.

Csak nézem az ablakban tükröződő arcmásomat. Ez a pasi, halálsápadt, szinte hamuszürke.

Hirtelen elönt a fájdalom, mert rájövök, hogy el is veszíthetem.

Meghalhat.

Azt viszont nem tudom hogyan élem túl.

Az sem érdekel, hogy hallják Zalánék, felszakad belőlem a sírás. 

Hagynak.

Előveszem a telefonom, és megnyitom a Hanna mappámat. Lassan lehiggadok.

Összeszorul a szívem ahogy az ismeretségünk kezdetétől készített képeinket nézem.

Azt amikor játszottunk és méltatlankodott amikor vesztésre állt, mivel szerinte csaltam:

A gitározós, és a teázós kép amint anyu készített nálunk: 

vagy az élménybeszámolós, amikor az első munkanapján történteket mesélte lelkesen:

De itt van az is, amikor fotózásról siettem haza és nem vettem észre, hogy a smink rajtam maradt, jót kuncogott rajta: 

De ott vannak azok is amiket sutyiban készítettem a konyházás közben.

Ott vannak mind, a megismerkedésünktől a nyaraláson, Nattiék esküvőjén, készült képek, de a nemrég készülteken is mosolyog, mindig mosolyog.

Nem veszíthetem el.

Az nem lehet.

Amíg a képeket nézem átfut rajtam, hogy mennyit tud változni az ember élete alig 12 óra alatt. Reggel még nevetgélve röhögtem Guri baromságain és az volt a legnagyobb bajom, hogy hogyan szívassuk meg egymást, most meg itt ülök egy Budapest felé száguldó magángépen és azért imádkozom, hogy a kedvesem életben maradjon.

* * *

-      Rob! Rob! Ébredj! – hallom a halk hangot – Mindjárt leszállunk.

Hirtelen fogalmam sincs, hogy hova repülök, kivel és hol vagyok. Babán nézek körül, Ashely áll felettem. Felülök.  Leesik a telefonom, az agyam még tompa amikor lehajolok érte, és meglátom a síeléskor készített képet amin Hanna mosolyog. Hirtelen lefagyok, mert eszembe jut minden.

Megdermedek.

Be sem kapcsolom az övet leszállás közben. Ahogy a gép földet ért felugrom, és azonnal öltözködni kezdek.

Komor csend van a fedélzeten, amit csak a pilóta hangja tör meg miközben búcsúzunk tőle. Ahogy kiszálltunk a gépből Zalán telefonál Istvánnak, de  közli, hogy Tamás már itt van értünk. Türelmetlenül vánszorgunk át az érkező csarnokon. Egyből meglátjuk Tamást. A szokásostól eltérően, most nem vigyorog amikor kezet fogunk egymással.

-      Jól utaztatok? – néz végig rajtunk.

-      Fogjuk rá – nyögöm ki – Hogy van?

-      Még a műtőben van. Edit és Natti már hajnalban bent voltak nála.

Nem szólok többet.

Ashley Zalán kezébe kapaszkodik, aki halkan beszélget Tamással amíg a klinikára nem érünk.

Szinte fejbe vág a  kórházszag amint belépünk.

Megszédülök, de erőt kell vennem magamon. Muszáj.

Feszengve szállunk be a liftbe ami felvisz minket a hatodikra. Zalánnal összeakad a tekintetünk, az ő szeméből is azt olvasom k, amit én érzek.

Pánikot.

Kinyílik a liftajtó, és kilépünk.

A sápadt arcok sorban fordulnak felénk. Edit halkan felsóhajt amikor meglát, és könnyekkel a szemében rám mosolyog. Keserves ez a mosoly, ahogy az enyém is.

-      Sziasztok! – lép hozzánk István, majd sorban a többieket is köszöntjük.

Natti, Csongi, Emma, Edit és István.

Torkomban gombóccal ülök le a rémesen ronda narancssárga műanyag székre, mert hirtelen nem bírnak el a lábaim.  Zalán mellém rogy. Ashley Nattival beszélget.

-      Mit mondtak? – nézek fel az elém álló Istvánra, míg Editke mellém ül.

Míg István válaszára várok, idegesen kezdem tépdesni a nadrágomon lévő szakadást, észre sem veszem, hogy mit csinálok, amíg egy meleg kéz rá nem simul a kezemre és megfogja azt. Nagyot nyelek, és megszorítom Hanna anyukájának a kezét.  Rám mosolyodik.

-      Minden rendben lesz - suttogja – rendben kell lennie.

Nem bírom elengedni a kezét, eszeveszetten kapaszkodok belé.

-      Már 1 órája bent van. Még nem tudunk semmit. Minden attól függ, hogy mit találnak nála. – közli István, majd elhallgat.

Járkálni kezd. Mi csak ülünk egymás mellett szótlanul. De István nem bírja sokáig, megáll és ránk néz.

-      Hogy az istenbe nem szólt nektek sem semmit? Miért? Nem vettétek észre, hogy gond van?

-      Ideges volt mostanában,  - felelek - de sok minden is történt velünk. Akárhányszor rákérdeztem mindig terelt, mindig azt mondta, hogy túl sok minden történt, az utóbbi hetekben és feszült. Nem tagadom én is türelmetlenebb voltam vele, mert nem tudtam mit kezdeni az állandó hangulatváltozásaival, az állandó hisztivel. Pedig tudhattam volna. 

-      Nem Rob, nem tudhattad. Ő ilyen volt mindig is. – szólal meg mögöttem Tamás – Kedves, vidám, nagyszájú, de ha gondban volt azt mindig magába fojtotta, és csak akkor tört ki ha már nem tudta kezelni a helyzetet.

Elhallgatunk. Mind tudjuk, hogy igaz minden kimondott szó. Ő ilyen. Csend szakad ránk, lassan telnek a percek. Aztán nem bírom tovább, felpattanok és járkálni kezdek. Minden átkozott perccel nő bennem a feszültség. Hirtelen úgy érzem, hogy megfulladok ha nem történik valami, amikor kinyílik a műtőajtó, és kilép az az idős orvos akinél Nattiék esküvője előtt voltunk, még a babánkkal.

Lebénulok amint meglátom.

Pillantásom végigfut a többieken.

Egy csoport néma kőszobor.

Hirtelen magamhoz térek, és két lépéssel az orvos előtt termek. Szépen sorban mindenki mellém ér. Az orvos beszélni kezd, magyarul, de hirtelen rám pillant és angolra vált.

-      Nos, azt kell mondanom, hogy Hanna talán az utolsó pillanatban került kés alá. Úgy tűnik, hogy  a rákos sejtek  még nem törtek ki a petefészekből mivel a közeli szervek felszínén nem találtunk elváltozásokat. A reggel készített CT-n a nyirokrendszerben sem volt jele kóros elváltozásnak. 

Szinte egy emberként tör ki belőlünk a sóhaj. Mind megkönnyebbülten veszünk levegőt. 

-      Azonban, - folytatja – ebben nem lehetünk teljesen biztosak. Előfordulhat, hogy olyan stádiumban vannak ezek az elváltozások, hogy már a szervekben rögzültek a sejtek, de még nem indultak fejlődésnek. Hogy ezt megakadályozzuk, mindenképpen kemoterápiát kell kapnia. Mindenképpen. – néz végig rajtunk. – Két lehetőséget látok, az egyik:  Peritoneális (hasüregi) kemoterápia: Egy vékony csövön közvetlenül a hasüregbe és a medencébe juttatják a gyógyszert, vagy gyógyszereket, illetve a második a  rendszert érintő kemoterápia: a gyógyszereket szájon át, vagy intravénásan juttatjuk a szervezetbe, és a hatóanyag a véráramba kerül. Egyik sem gyerekjáték. Szövődményei lehetnek, ezt tudniuk kell. Én személy szerint a második terápiára szavazok, mivel véleményem szerint jobb biztosra menni. Nagyon sok múlik Hannán, hogy hogyan viseli a helyzetet. A pozitív hozzáállás nagyon sokat jelent.

-      Doktor úr milyenek Hanna esélyei? – suttogom halkan a kérdést.

-      Nézze fiatalember, A petefészekrák prognózisa a rák stádiumán alapszik. Az  5 éves túlélési arány a diagnózis felállítása és a kezelések után mondható talán. Én Hannát jelenleg mivel fiatal, és most, hangsúlyozom most, nincs nyoma a szervezetében esetleges áttétnek I. stádiumba sorolnám, amiben  túlélés esélye 70-100% között van. Hangsúlyozom most. A következő hetek folyamán ki fog derülni, hogy van e esetleges áttét. Ha van akkor az esélye jelentősen romlani fog, hiszen a II. stádium esetén ez az arány már 50-70% között van,  a továbbiakra meg ne is gondoljunk.

Mindannyian sokkoltan meredünk rá.

-      De bízzunk a legjobbakban, Hanna erős fiatal nő, reménykedjünk, hogy nem lesz semmi baja – vereget hátba biztatóan mosolyogva.  – Fogok én még a lagzijában a kisasszonynak táncolni! – kacsint ránk.

-      Hogy bírta a műtétet? – szólal meg Zalán.

-      Azt kell mondanom, hogy jól. Erős szervezete van. Halványan még be voltak gyulladva a belső női ivarszervek, de ezt tudtuk a műtét elején is. A műtét után felébresztettük, magához is tért, de most altatjuk. Jelenleg az intenzíven van. – mutat a pár méterre lévő folyosó felé - Ha lehet egyenként menjenek be hozzá, és ne sokan. Holnap már magánál lesz, sőt fel is kell kelnie, akkor javaslom inkább a látogatást, de az ablakon keresztül is megkukkanthatják, szólok a nővérkének, hogy húzza el kicsit a függönyt.

-      Köszönjük! – sóhajt fel Editke, és lerogy a mögötte lévő székre.

Csendben állunk, magunkba merülve, és emésztgetve a hallottakat, majd elindulunk  az intenzív szobák felé.

-      Ki megy be hozzá? – néz végig kicsiny társaságunkon Zalán.

-      Szerintem nem kérdés, - néz rá Natti – Apuék és Robert, mi ráérünk holnap is. – szavai hallatán nem tudok megszólalni, csak hálásan nézek Nattira és nyelek nagyokat.

-      Oké, de az ablakon keresztül azért megnézhetem nem? Vagy tiltás alatt vagyok? – húzza meg Natti haját Zalán, mire az játékosan felé csap.

Gyerekes harcuk láttán mind elnevetjük magunkat. Kicsit megkönnyebbültünk.

-      Gyerekeim viselkedjetek! – szól rájuk Edit, mire mind a ketten vigyázzba vágják magukat.

-      Idióták! – néz rájuk István de azért elvigyorodik.

Beérünk a folyosóra. Edit és István belépnek az elkülönítő előterébe és felhúzzák a steril  köpenyt, kapnak cipővédőt és szájmaszkot is. Mind a hatan szinte feltapadunk az ablakra, amikor a nővérke elhúzza kicsit a függönyt. Elszorul a szívem a látványtól, ahogy ott fekszik az ágyon, sápadtan, millió cső lóg ki belőle.

Zalán jókedve is hirtelen elapad, mélyet sóhajt. Szülei megállnak az ágy mellett, látom, hogy rázkódik a válla Editnek, amit István vígasztalón átölel. Ekkor megmozdul Hanna keze, felemelkedik és megérinti  kiszáradt száját. Elszorul a szívem amikor Edit végigsimít az arcán. István fölél hajol és megpuszilja a haját, majd megfordul és elindul kifelé. Arcán leírhatatlan érzések viharoznak át, felénk fordul és rám néz. Bólintok, és elindulok befelé, észre sem veszem a mögöttünk hirtelen összefutott nővéreket akik meglepődve bámulnak utánam. Belépek az őrzőszoba előterébe és elkezdem magamra húzni a cuccokat, pont végzek amikor István kilép.

-      Téged emleget, menj be hozzá.

Csak bólintani tudok.

Hevesen ver a szívem ahogy közeledem felé. Edit biztatóan mosolyog.  Nem tudom megállni Hanna fölé hajolok.

Kinyitja a szemét, és kábán rám néz, egy halvány mosoly fut végig az arcán.

-      Szia! – motyogom sután.

-      Ne haragudj! – hallom a halkan elsuttogott szavakat. 

138260