181. fejezet: A vihar előtti csend. . . .

Sziasztok! 

Megérkeztem. Sajnálom a kihagyást. Igyekezni fogok a folytatással. Legyetek jók, és köszönöm a türelmeteket!  

Puszi mindenkinek! 

Heni 

Claire

A döbbenettől levegőt sem kapok. Az imént hallott pár szó jár az agyamban. Szinte kapaszkodom a kávés bögrémbe, és azon igyekszem, hogy felfogjam a fiam szavait.  A fiamét, aki teljesen tanácstalanul bámul rám.  Amúgy is világos bőre, most szinte falfehér, szemei alatt táskák, keze remeg.

-      Úristen! Anya most mi csináljak? – suttogja halkan – Ha  Hanna ezt meghallja . . . – túr idegesen a hajába – Anya . . . – suttogja.

Most mit mondjak?

Nem kisfiam dehogy!?

Ezt nem mondhatom, mert ha a lányaim jönnének hozzám ezzel a hírrel, én bizony azt mondanám nekik, hogy tegyenek útilaput a kedves párjuk talpára és mondjanak neki istenhozzádot! Ezt a fiamnak azonban nem mondhatom. . .

-      . . . most mi lesz? – suttogja

Hallgatok, de az agyam ezerrel jár. Mondanom kellene neki valamit.

Gyerünk Claire, kapd össze magad!

Most nagy szüksége van rád!

Próbáld megnyugtatni!

-      Kisfiam! – jön ki rekedt motyogás a számon – Beszélned kell a feleségeddel. Az egyenes út a legjobb.

-      . . . de mi lesz Anya, ha meghallja?

-      Nem tudom kisfiam. – nézek a szemébe – Ha szeret a feleséged, akkor megtudjátok beszélni. Menj el Hanna után, és mond el neki, hogy mi történt. Ne kertelj Robert, mert az csak rosszabb, mond el neki a dolgokat, úgy ahogy az történt.

Hallgatunk. Figyelem a gyerekemet, ahogy zavartan babrálja a nadrágja szárán a repedést. Már-már lebontja. A szívem szorul össze a tekintetétől. Nagyot nyelek, és megnyugtatóan megszorítom, végig simítom az ujjait, mire ő szinte kétségbeesve kapaszkodik belém.

-      Jaj Anya! – mormolja, én pedig ösztönös mozdulattal húzom magamhoz, ő pedig ösztönösen közelebb húzódik hozzám úgy, mint rég.

Percek telnek el így. Érzem, hogy lassan megnyugszik, lassan lehiggad. 

Élvezem ezeket a lopott pillanatokat, amelyek az évek múlásával egyre ritkábbak lettek, majd szinte teljesen megszűntek, mióta felnőtt.

-      Köszi Anyu! – mosolyog rám hálásan, amikor elhúzódik – Ez most életmentő volt.

Nem tudok megszólalni, csak könnyes szemmel nézem, ahogy felcihelődik, motyog valamit, majd elszáguld. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, az eddig féken tartott feszültség eláraszt, és remegni kezdek, hirtelen még a rosszullét is elkap, gondolkodni is alig bírok.

Richard

-      A franc essen bele! – mormolom, miközben megpróbálok kikecmeregni a kocsiból – Le kellene fogynom!

Magamban immáron ezredszerre is megfogadom, hogy nekiállok valamit sportolni, és fogyókúrába kezdek, mert ez így nem mehet tovább, már kiszállni is alig tudok ebből a rosseb kocsiból!  . . . de kimászok nagy nehezen, és nekilátok kipakolni a csomagtartóból.

-      Na akkor ma bevásárlás megvolt, az asszonynak már csak főznie kell valami finomat, remélem a kávém már készen van – mormolom,  és sietősen elindulok befelé, a nagy szöszmötölés, pakolódás közepette persze elejtem a kulcsomat. - A rossebbe! – mormolom és szemrevételezem, hogy hogyan vegyem fel, hogy ne kelljen mind a kétszáz csomag egyikét sem letennem hozzá, mert még fülemen is szatyrok lógnak. 

Helyezkedjek mérlegállásba és rogyasszak? Az nem jó mert még elhasalok és a becsapódásom városszerte hallatszani fog, arról nem is beszélve, hogy a 57 szatyrot 107 helyről kéne összebányásznom. Számos szebbnél-szebb gondolat jut eszembe, hogy az ötletekről már ne is beszéljek, de mindegyiket elvetem. Marad a rugdosás.  Pár percet elvett az életemből, hogy ezen rendkívül felelősségteljes döntést meghozzam, így pár mély levegő után elindulok befelé, miközben a kulcscsomómat gondos passzokkal rugdosom magam előtt.

-      Na most 69 lépcsőn kell már csak átküzdenem magam. - sóhajtok fel mikor a bejárati ajtó elé érek.

Nehézkesen lépcsőzök fel mind a 4 lépcsőfokon, de leküzdöm őket! Nem fognak ki rajtam a bitangok!  Persze mire felérek, a 4-et úgy érzem mintha tényleg 69 lett volna, és közben fújtatok, mint egy gőzmozdony.  Ezen gondosan elröhögöm magam, pedig valójában sírnom kéne.

Újabb akadály.

Kulcs a lépcső aljában hever, az előttem lévő ajtó minden bizonnyal zárva. Kezem tele szatyrokkal . . . Kopogni kéne. . . vagy csengetni? . . .de ahhoz fel kellene emelnem a karomat . . . de az meg tele van dög nehéz csomagokkal. . .

Dilemma.

Döntök.

Párszor belerúgok az ajtóba. 

Claire biztosan itthon van, mert ég a villany.

Semmi.

-      Basszus Claire! – dünnyögök magam elé és újabb sorozatot eresztek meg, még azt is vállalva, hogy istentelenül leteremt.

Lábam újból lendül . . ajtó kitárul.  . és én elejtem a csomagokat döbbenetemben. Ott áll előttem a feleségem kibőgött szemekkel. Az én feleségem, aki nagyon nehezen sírja el magát. Most azonban az arca és szemei pirosságából következtetve már huzamosabb ideje sírhat.

-      Mi van? – meredek rá döbbenten és fel sem fogom a körülöttem keringő földet ért narancsokat – Mi a baj Claire?

-      Gyere be. – suttogja, és ami leginkább ledöbbent az az, hogy nem áll neki veszekedni velem, hogy milyen tunya vagyok. Ettől görcsbe rándul a gyomrom.

-      Mi van?- teszem fel újra, immáron hatványozottabban idegesebben a kérdést.

Ő pedig nem kertel, ott az ajtóban közli velem a tényeket, ő aki mindig adott arra, hogy ne adjon senkinek az utcában pletykára okot, most nem törődik azzal sem, hogy ki láthatja meg . . zokogva közli a tényeket. . .  Mire nekem tényleg kifut a lábam alól a talaj . . .

Hanna

-      Úristen Natti! – nevetem el magam – Ez rémes!

-      Most mér mondod? Szerintem nagyon szexi! – vihogja és nyúl a következő rettenetért.

Vihogunk, mint két eszelős, miközben fizetünk. Csomagokkal tele kézzel sétálunk  a kocsihoz a hideg kora téli utcán. Fázósan rázkódom össze, és hallgatom Natti locsogását,  és ez most olyan nagyon jól esik! Hiányzott már!

-      Mi a baj? – néz rám – Nagyon hallgatsz!

-      Csak gondolkodom! – vigyorgok – Tudod, nem gumicukor van a fejemben!

-      Nem mondod? – néz rám nevetve, majd megrándul, én pedig vihogni kezdek döbbent arca láttán.

-      Mi bajod van? – de azonnal választ is kapok a kérdésre, mert kapkodva kap a farmerzsebéhez, és bányássza elő a telefonját.

Csendben hallgatom, amíg beszélget.

-      Igen jön. . . – nevet rám – Ő. . .ő nem szerintem ő nem, de várj megkérdezem. . .- mondja, majd felém fordul. – Kinga kérdezi, hogy a idézem: az ultra szexi férjed is jön-e holnap az osztálytalálkozóra?

-      Nem, Rob nem jön. – felelem halkan – Velem kell megelégednie.

Aztán csak bámulok ki a fejemből miközben hallgatom a csevegést.

Rob. 

Vajon most mit csinál?

Robert

-      Megérkeztünk. – fordul hátra a taxisofőr miután megállt az Apósomék háza előtt.

Gyorsan fizetek, és mielőtt kiszállnék, felrántom magamra a kapucnimat.

-      Minden jót! – köszön el a férfi tőlem én pedig elszégyellem magam.

-      Minden jót magának is! – fordulok felé, és megeresztek egy futó mosolyt.

Remélem, hogy nyitva van a kapu, mert nem szeretnék órákat álldogálni a ház előtt, de nincs szerencsém. Csengetek.  Idegesen toporgok, miközben arra várok, hogy a kaput kinyissák, a táskámat szorongatom. Annyira ideges vagyok, hogy az izzadságtól csúszkál a kezemben a fogantyúja.

-      Tessék Molnár . .. – hallom meg az apósom hangját a kaputelefonon – Ki az?

-      Szia István! Robert vagyok. Beengedsz? – mormolom.

-      Robert? – hallom meglepett hangját – Persze azonnal nyitom!

Pár másodperc múlva hallatszik, ahogy kattan a zár és én belépek az udvarra. Ahogy becsukom magam után a kaput már fel is tűnik az apósom a terasz ajtóban, és nevetve jön felém.

-      Szervusz édes fiam! Ez aztán a meglepetés! - nevet, miközben kedélyesen hátba vereget. – Hanna azt mondta, hogy nem jössz.

-      Hát úgy volt, de hiányoztak. – nevetek rá – Itt vannak? Mert otthon nem voltak.

-      Már ott is jártál?

-      Igen, de hiába csengettem.  – felelem zavartan, és feszülten a hajamba túrok. 

-      Mivel jöttél?

-      Taxival.

Edit

-      Jaj puszó-nyuszó hát mi a baj? Miért sírsz? Anya hiányzik? Mindjárt jön ám haza. – mormolom a kezemben bömbölő Simonnak, miközben fél szemem Lucán tartom – Luca tedd azt le! Nem szabad! – szólok rá, de mintha meg sem hallaná, pakolja tovább a kazettákat. – Tóth Luca Boglárka nem szabad hallod! Tedd azt le!

Persze nem hallja meg.

Alkalmi süket, de nem tudok rá haragudni, mert huncutul vigyorog rám, miközben a kis duci kezével egy újabb kazettát lök le, amin édesen vigyorog, engem meg az idegbaj kerülget amikor látom, hogy a földön csattanva, a tok ketté törik.

-      Luca, a kezedre fogok verni! – kiálltok rá.

Kezemben a lassan megnyugvó Simon újra üvölteni kezd még nagyobb hangerővel, Luca pedig meg sem hallja, hogy rászóltam. Feldühödöm és a bömbölő Simonnal a kezemben odavágtatok a kisasszonyhoz és a kezére csapok.

Persze nem nagyon, csak annyira, hogy azért érezze. Meglepve mered rám, szinte látom, ahogy lassan felfogja, hogy őt most megütötték, és ennek hatására, konyul le a szája széle . . . Immáron a bömbölés két szólamba csap át, ráadásként Luca még hasra is vágja magát. . . . .  korona: kintről István hangja mellett másé is felhangzik.

-      Remek! Ki a franc jön ide pont most? – morgom magam elé dühösen.

-      Atya ég! Hát itt meg mi történt? – jelenik meg a férjem, és nevet!!!!  Az átkozott! Nevet! - Nézd csak. ..

-      Fejezd be István, most nagyon nem vagyok vevő a humorodra! – csattanok fel, meg sem várva, hogy elmondja, amit akar.

-      Szia Edit. – hallom meg a halk hangot, mire meglepve kapom fel a fejem.

-      Hát te? – meredek döbbenten Robertre,  aki vigyorogva lép hozzám és miközben két puszit ad, átveszi tőlem a bömbölő kisebbiket,  miközben a nagyobbat az öregapja veszi kezelésbe. – Szia!

Simon pár pillanatig még magáról megfeledkezve üvölt, de eljut hozzá Rob hangja és lassacskán a veszett bőgés halk hüppögésbe vált át, majd teljesen elhal amikor Rob cumit nyom a szájába.

Hanna

Hirtelen elkap az elveszettség érzése, miközben hallgatom Nattit ahogy Kingával kivesézik, hogy kik jönnek és kik nem. Be kell vallanom magamnak, hogy hiányzik a férjem. Hirtelen rám jön, hogy fel kell hívnom, beszélni szeretnék vele, hallani a hangját. . . .

-      Na mi van? – mered rám Natti miközben a telefonját rámolja el – Mi a bajod?

-      Áh – legyintek – csak, csak valahogy most úgy rám jött, hogy hiányzik Rob. Hallgattalak ahogy pletykáltatok, és veled holnap ott lesz Csongi,  és . . . most, most  hiányzik a férjem, szeretném, ha ő is velem lenne. – sóhajtok nagyot - Nem megyünk haza? Simi már biztosan éhes.

-      Mehetünk, ha akarod. – mosolyog rám, de a tekintete az élénken villan.

Kíváncsi.

Natti

-      Jaj ne legyél már hülye! Simon elvan Anyuékkal is, hiszen tápos csirke lett ő is. – nevetem el magam -  Ha hiányzik miért nem hívod fel?

-      Mert Anyuéknál hagytam a telefonomat, meg . . . ÁÁÁÁ végül is mindegy – legyint –Meg minek fájdítsam a szívem? Megkérdeztem tőle, hogy eljön-e velem ide az osztálytalálkozómra, de azt mondta, hogy nem tud jönni, pontosabban nem szeretne jönni, mert halálosan idegesíti, hogy állandóan figyelik, sasolják, ráadásul nem is érti jól a magyar beszédet, és semmi kedve nincs egész este kínosan mosolyogni. .

-      Érthető. – mormolom – Őszintén szólva nekem is minden létező fegyveremet be kellett vetnem, hogy Csongi kimondja, hogy: „Oké rendben elmegyek!” – vihogok fel, mire tesóm is elneveti magát.

-      Bolond vagy!

-      Lehet – vonom meg a vállam – te meg szerencsés!

Döbbenten mered rám

-      Már miért is vagyok én szerencsés?

-      Gondold végig! – nevetek rá, miközben a kocsiba kászálódunk be – Híresebbnél híresebb embereket ismersz, sőt találkozol velük nap mint nap, partikra jársz, és szebbnél szebb ruháid vannak. . . Már ezért rengetegen ölni tudnának,  köztük én is!!! –vigyorgok, mire hökkenten néz -  De te ráadásként jó házasságban élsz, anyagi biztonságban vagy, van egy gyönyörű gyereked,  a férjed szeret, ja és a férjed állítólag állati szexi – vihogom el magam

-      Ja – húzza el a száját kissé cinikusa, majd nevetni kezd - bár erről a tényről én nem vagyok meggyőzve, mert én jobbára csak a két ballábas Robot látom, aki bénázik. Jaj és olyan bamba tud lenni Natti! Fel nem foghatom, hogy mit esznek rajta annyira!  - vihogja, majd elkomolyodik és elhallgat

Hanna

Tétován bámulok kifelé az ablakon. Látszólag az embereket bámulom, de közben az agyam ezerrel jár.

-      Tulajdonképpen igazad van. – nézek Nattira, akit lefoglal a vezetés, de most meglepetten pillant rám.

-      Tudom. Nekem mindig igazam van. De most miben is van igazam? – vigyorogja jókedvűen – A jó anyádat! Baszki libáért vetted a jogsidat??!! – kiállt fel, amikor egy kocsi bevág elénk, és kis híján karambolozunk.

Natti rátenyerel a dudára felháborodásában, és ezerrel mondja a magáét.

-      Fú baszki Hanna, ez meredek volt! Ki kell szállnom ebből a kocsiból! – közli, majd indexel és leparkol. Figyelem, ahogy remegve veszi ki a kulcsot a gyújtáskapcsolóból, és határozottan elindul  a kávézóba, ami előtt megálltunk. – Remegek. – mormolja és felmutatja a kezét, és én meggyőződhetek róla, hogy igaza van.

Kitör belőlem a nevetés, mire döbbenten mered rám.

-      Ezen te röhögsz? Majdnem karamboloztunk és te röhögsz!?

-      Nem én azon nevetek, hogy megint igazad van! Remeg a kezed.

Pár pillanatig emésztgeti a válaszom, majd ő is elneveti magát.

-      Igazad van!

-      Tudom! – vágom rá, mire eszeveszett vihogás tör ki rajtunk. A körülöttünk ülők meglepve néznek ránk, ki vidáman, ki megbotránkozva.  – Vissza kellene fogni magunkat, mert kissé feltűnőek vagyunk.

Natti

Mély lélegzeteket véve igyekszünk csillapodni, miközben vadul kevergetjük a kávénkat.

-      Na szóval miért is van igazam? – pillantok rá kíváncsian.

-      Tudom Natti, hogy sokan irigyelnek azért az életért, amit élünk.  Hírességek, partik, fotózások, újságcikkek . . . egyebek. De sokszor elgondolkodom, hogy mennyivel jobb lenne, ha nyugodtan hétköznapi emberként élhetnénk. Gondolj bele, Simi egy év múlva már nagyfiú lesz. Nem fogok tudni vele elmenni egy átkozott játszótérre, anélkül, hogy ne bámuljanak meg bennünket. – közli, majd csak mondja, mondja a magáét -  . . . én a partikat az ismertséget mindent odaadnék azért, hogy nyugodtan élhessünk Roberttel.  Tudom tényleg szerencsés vagyok,  ha szigorúan vesszük, de én annak a világnak az árnyoldalát is látom, tapasztalom.  Hidd el nem olyan rózsaszín minden!

Elgondolkodom.

-      Oké igazad van!

-      Tudom! – vihogja el magát, mire én is kuncogni kezdek – de én már szeretnék hazamenni a manócskámhoz. A nagy ugyan nincs itt, de pici az igen, és vele vigasztalódnék.

Hanna

Nevetgélve megyünk be anyuékhoz Nattival.

-      Jézusom! – mered ránk Apa amint megpillant bennünket a csomagokkal – Azért hagytatok valamit a többieknek is ugye? Nem vásároltátok fel egész Pestet és Budát!

-      Nyugi Apa! – nevetek rá – Anyunak is hagytunk azért valamit!

-      Na azért! – jelenik meg Anya is, aki elismerően pillant végig szerzeményeinkkel teli asztalon – Ez igen! – nevet ránk.

-      Simi?

-      Luca az imént aludt el, Simi meg sétál. – mormolja, majd beleiszik a kávéjába, és kíváncsian figyelnek mind a ketten Apuval.  

-      Sétál? – nézek rájuk döbbenten, hiszen mind a ketten itt vannak! – Kivel sétál az én gyerekem?! – csattanok fel, és az agyam már vetíteni kezdi a rosszabbnál rosszabb lehetőségeket- Anya! Kire bíztátok rá? Nem hiszem el, hogy nem hagyhatom rátok! Megkértelek benneteket, hogy . . . .

-      Fogd be édes lányom, még mielőtt olyat mondasz, amit te sem gondolsz komolyan! – dörren rám Apa – Én a helyedben megnézném az első udvart!

Soha többet nem hagyom rájuk a gyerekemet! – dühöngök miközben áttrappolok a házon, hogy megnézzem a ház előtti részt. – Nem hiszem el, hogy  . . .

Hirtelen megtorpanok, és döbbenten meredek  a kint álló alakra.

Rob

-      Hidd el prücsök, hogy jó lesz! Én biztos vagyok benne, hogy nagyon jól kifogtok jönni egymással, már csak anyát kell erről meggyőznünk! Ő mondjuk nagyon nehéz dió lesz – suttogom a kisfiamnak aki békésen szunyókál a rajtam lévő kenguruban, és rá se bagózik az imént lenyomott litániára.

Ő rám se bagózik de én megkönnyebbültem, hogy elmondhattam. Neki legalább elmondhattam.  Hannával beszélni. . . . istenem még a gondolatra is összeszorul a gyomrom, és úgy érzem, mintha mázsás súlyt tettek volna rám. Beszélni vele erről. . . . , hogy bátorságot merítsek mélyet szippantok Simi finom babaillatából.

De ekkor meghallom a feleségem hangját, ahogy meglepetten a nevemet mondja. Felpillantok és mosolyogva nézem ahogy vigyorogva közeledik felém.

Nem lesz itt semmi baj! Hiszen ő megértő, és látva a pillantást amit rám vet amikor mellém ér, tudom, hogy szeret.

-      Úristen eljöttél!  - öleli át a nyakamat óvatosan, hogy a köztünk lévő Simont meg ne nyomja,  és kapok egy csókot. Egy szenvedélyes finom köszöntő csókot, amitől meglódul a szívverésem és biztos vagyok benne, hogy semmi baj nem lesz!

Nem lehet!

418731