181. fejezet: A vihar előtti csend. . . .

Sziasztok! 

Megérkeztem. Sajnálom a kihagyást. Igyekezni fogok a folytatással. Legyetek jók, és köszönöm a türelmeteket!  

Puszi mindenkinek! 

Heni 

Claire

A döbbenettől levegőt sem kapok. Az imént hallott pár szó jár az agyamban. Szinte kapaszkodom a kávés bögrémbe, és azon igyekszem, hogy felfogjam a fiam szavait.  A fiamét, aki teljesen tanácstalanul bámul rám.  Amúgy is világos bőre, most szinte falfehér, szemei alatt táskák, keze remeg.

-      Úristen! Anya most mi csináljak? – suttogja halkan – Ha  Hanna ezt meghallja . . . – túr idegesen a hajába – Anya . . . – suttogja.

Most mit mondjak?

Nem kisfiam dehogy!?

Ezt nem mondhatom, mert ha a lányaim jönnének hozzám ezzel a hírrel, én bizony azt mondanám nekik, hogy tegyenek útilaput a kedves párjuk talpára és mondjanak neki istenhozzádot! Ezt a fiamnak azonban nem mondhatom. . .

-      . . . most mi lesz? – suttogja

Hallgatok, de az agyam ezerrel jár. Mondanom kellene neki valamit.

Gyerünk Claire, kapd össze magad!

Most nagy szüksége van rád!

Próbáld megnyugtatni!

-      Kisfiam! – jön ki rekedt motyogás a számon – Beszélned kell a feleségeddel. Az egyenes út a legjobb.

-      . . . de mi lesz Anya, ha meghallja?

-      Nem tudom kisfiam. – nézek a szemébe – Ha szeret a feleséged, akkor megtudjátok beszélni. Menj el Hanna után, és mond el neki, hogy mi történt. Ne kertelj Robert, mert az csak rosszabb, mond el neki a dolgokat, úgy ahogy az történt.

Hallgatunk. Figyelem a gyerekemet, ahogy zavartan babrálja a nadrágja szárán a repedést. Már-már lebontja. A szívem szorul össze a tekintetétől. Nagyot nyelek, és megnyugtatóan megszorítom, végig simítom az ujjait, mire ő szinte kétségbeesve kapaszkodik belém.

-      Jaj Anya! – mormolja, én pedig ösztönös mozdulattal húzom magamhoz, ő pedig ösztönösen közelebb húzódik hozzám úgy, mint rég.

Percek telnek el így. Érzem, hogy lassan megnyugszik, lassan lehiggad. 

Élvezem ezeket a lopott pillanatokat, amelyek az évek múlásával egyre ritkábbak lettek, majd szinte teljesen megszűntek, mióta felnőtt.

-      Köszi Anyu! – mosolyog rám hálásan, amikor elhúzódik – Ez most életmentő volt.

Nem tudok megszólalni, csak könnyes szemmel nézem, ahogy felcihelődik, motyog valamit, majd elszáguld. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, az eddig féken tartott feszültség eláraszt, és remegni kezdek, hirtelen még a rosszullét is elkap, gondolkodni is alig bírok.

Richard

-      A franc essen bele! – mormolom, miközben megpróbálok kikecmeregni a kocsiból – Le kellene fogynom!

Magamban immáron ezredszerre is megfogadom, hogy nekiállok valamit sportolni, és fogyókúrába kezdek, mert ez így nem mehet tovább, már kiszállni is alig tudok ebből a rosseb kocsiból!  . . . de kimászok nagy nehezen, és nekilátok kipakolni a csomagtartóból.

-      Na akkor ma bevásárlás megvolt, az asszonynak már csak főznie kell valami finomat, remélem a kávém már készen van – mormolom,  és sietősen elindulok befelé, a nagy szöszmötölés, pakolódás közepette persze elejtem a kulcsomat. - A rossebbe! – mormolom és szemrevételezem, hogy hogyan vegyem fel, hogy ne kelljen mind a kétszáz csomag egyikét sem letennem hozzá, mert még fülemen is szatyrok lógnak. 

Helyezkedjek mérlegállásba és rogyasszak? Az nem jó mert még elhasalok és a becsapódásom városszerte hallatszani fog, arról nem is beszélve, hogy a 57 szatyrot 107 helyről kéne összebányásznom. Számos szebbnél-szebb gondolat jut eszembe, hogy az ötletekről már ne is beszéljek, de mindegyiket elvetem. Marad a rugdosás.  Pár percet elvett az életemből, hogy ezen rendkívül felelősségteljes döntést meghozzam, így pár mély levegő után elindulok befelé, miközben a kulcscsomómat gondos passzokkal rugdosom magam előtt.

-      Na most 69 lépcsőn kell már csak átküzdenem magam. - sóhajtok fel mikor a bejárati ajtó elé érek.

Nehézkesen lépcsőzök fel mind a 4 lépcsőfokon, de leküzdöm őket! Nem fognak ki rajtam a bitangok!  Persze mire felérek, a 4-et úgy érzem mintha tényleg 69 lett volna, és közben fújtatok, mint egy gőzmozdony.  Ezen gondosan elröhögöm magam, pedig valójában sírnom kéne.

Újabb akadály.

Kulcs a lépcső aljában hever, az előttem lévő ajtó minden bizonnyal zárva. Kezem tele szatyrokkal . . . Kopogni kéne. . . vagy csengetni? . . .de ahhoz fel kellene emelnem a karomat . . . de az meg tele van dög nehéz csomagokkal. . .

Dilemma.

Döntök.

Párszor belerúgok az ajtóba. 

Claire biztosan itthon van, mert ég a villany.

Semmi.

-      Basszus Claire! – dünnyögök magam elé és újabb sorozatot eresztek meg, még azt is vállalva, hogy istentelenül leteremt.

Lábam újból lendül . . ajtó kitárul.  . és én elejtem a csomagokat döbbenetemben. Ott áll előttem a feleségem kibőgött szemekkel. Az én feleségem, aki nagyon nehezen sírja el magát. Most azonban az arca és szemei pirosságából következtetve már huzamosabb ideje sírhat.

-      Mi van? – meredek rá döbbenten és fel sem fogom a körülöttem keringő földet ért narancsokat – Mi a baj Claire?

-      Gyere be. – suttogja, és ami leginkább ledöbbent az az, hogy nem áll neki veszekedni velem, hogy milyen tunya vagyok. Ettől görcsbe rándul a gyomrom.

-      Mi van?- teszem fel újra, immáron hatványozottabban idegesebben a kérdést.

Ő pedig nem kertel, ott az ajtóban közli velem a tényeket, ő aki mindig adott arra, hogy ne adjon senkinek az utcában pletykára okot, most nem törődik azzal sem, hogy ki láthatja meg . . zokogva közli a tényeket. . .  Mire nekem tényleg kifut a lábam alól a talaj . . .

Hanna

-      Úristen Natti! – nevetem el magam – Ez rémes!

-      Most mér mondod? Szerintem nagyon szexi! – vihogja és nyúl a következő rettenetért.

Vihogunk, mint két eszelős, miközben fizetünk. Csomagokkal tele kézzel sétálunk  a kocsihoz a hideg kora téli utcán. Fázósan rázkódom össze, és hallgatom Natti locsogását,  és ez most olyan nagyon jól esik! Hiányzott már!

-      Mi a baj? – néz rám – Nagyon hallgatsz!

-      Csak gondolkodom! – vigyorgok – Tudod, nem gumicukor van a fejemben!

-      Nem mondod? – néz rám nevetve, majd megrándul, én pedig vihogni kezdek döbbent arca láttán.

-      Mi bajod van? – de azonnal választ is kapok a kérdésre, mert kapkodva kap a farmerzsebéhez, és bányássza elő a telefonját.

Csendben hallgatom, amíg beszélget.

-      Igen jön. . . – nevet rám – Ő. . .ő nem szerintem ő nem, de várj megkérdezem. . .- mondja, majd felém fordul. – Kinga kérdezi, hogy a idézem: az ultra szexi férjed is jön-e holnap az osztálytalálkozóra?

-      Nem, Rob nem jön. – felelem halkan – Velem kell megelégednie.

Aztán csak bámulok ki a fejemből miközben hallgatom a csevegést.

Rob. 

Vajon most mit csinál?

Robert

-      Megérkeztünk. – fordul hátra a taxisofőr miután megállt az Apósomék háza előtt.

Gyorsan fizetek, és mielőtt kiszállnék, felrántom magamra a kapucnimat.

-      Minden jót! – köszön el a férfi tőlem én pedig elszégyellem magam.

-      Minden jót magának is! – fordulok felé, és megeresztek egy futó mosolyt.

Remélem, hogy nyitva van a kapu, mert nem szeretnék órákat álldogálni a ház előtt, de nincs szerencsém. Csengetek.  Idegesen toporgok, miközben arra várok, hogy a kaput kinyissák, a táskámat szorongatom. Annyira ideges vagyok, hogy az izzadságtól csúszkál a kezemben a fogantyúja.

-      Tessék Molnár . .. – hallom meg az apósom hangját a kaputelefonon – Ki az?

-      Szia István! Robert vagyok. Beengedsz? – mormolom.

-      Robert? – hallom meglepett hangját – Persze azonnal nyitom!

Pár másodperc múlva hallatszik, ahogy kattan a zár és én belépek az udvarra. Ahogy becsukom magam után a kaput már fel is tűnik az apósom a terasz ajtóban, és nevetve jön felém.

-      Szervusz édes fiam! Ez aztán a meglepetés! - nevet, miközben kedélyesen hátba vereget. – Hanna azt mondta, hogy nem jössz.

-      Hát úgy volt, de hiányoztak. – nevetek rá – Itt vannak? Mert otthon nem voltak.

-      Már ott is jártál?

-      Igen, de hiába csengettem.  – felelem zavartan, és feszülten a hajamba túrok. 

-      Mivel jöttél?

-      Taxival.

Edit

-      Jaj puszó-nyuszó hát mi a baj? Miért sírsz? Anya hiányzik? Mindjárt jön ám haza. – mormolom a kezemben bömbölő Simonnak, miközben fél szemem Lucán tartom – Luca tedd azt le! Nem szabad! – szólok rá, de mintha meg sem hallaná, pakolja tovább a kazettákat. – Tóth Luca Boglárka nem szabad hallod! Tedd azt le!

Persze nem hallja meg.

Alkalmi süket, de nem tudok rá haragudni, mert huncutul vigyorog rám, miközben a kis duci kezével egy újabb kazettát lök le, amin édesen vigyorog, engem meg az idegbaj kerülget amikor látom, hogy a földön csattanva, a tok ketté törik.

-      Luca, a kezedre fogok verni! – kiálltok rá.

Kezemben a lassan megnyugvó Simon újra üvölteni kezd még nagyobb hangerővel, Luca pedig meg sem hallja, hogy rászóltam. Feldühödöm és a bömbölő Simonnal a kezemben odavágtatok a kisasszonyhoz és a kezére csapok.

Persze nem nagyon, csak annyira, hogy azért érezze. Meglepve mered rám, szinte látom, ahogy lassan felfogja, hogy őt most megütötték, és ennek hatására, konyul le a szája széle . . . Immáron a bömbölés két szólamba csap át, ráadásként Luca még hasra is vágja magát. . . . .  korona: kintről István hangja mellett másé is felhangzik.

-      Remek! Ki a franc jön ide pont most? – morgom magam elé dühösen.

-      Atya ég! Hát itt meg mi történt? – jelenik meg a férjem, és nevet!!!!  Az átkozott! Nevet! - Nézd csak. ..

-      Fejezd be István, most nagyon nem vagyok vevő a humorodra! – csattanok fel, meg sem várva, hogy elmondja, amit akar.

-      Szia Edit. – hallom meg a halk hangot, mire meglepve kapom fel a fejem.

-      Hát te? – meredek döbbenten Robertre,  aki vigyorogva lép hozzám és miközben két puszit ad, átveszi tőlem a bömbölő kisebbiket,  miközben a nagyobbat az öregapja veszi kezelésbe. – Szia!

Simon pár pillanatig még magáról megfeledkezve üvölt, de eljut hozzá Rob hangja és lassacskán a veszett bőgés halk hüppögésbe vált át, majd teljesen elhal amikor Rob cumit nyom a szájába.

Hanna

Hirtelen elkap az elveszettség érzése, miközben hallgatom Nattit ahogy Kingával kivesézik, hogy kik jönnek és kik nem. Be kell vallanom magamnak, hogy hiányzik a férjem. Hirtelen rám jön, hogy fel kell hívnom, beszélni szeretnék vele, hallani a hangját. . . .

-      Na mi van? – mered rám Natti miközben a telefonját rámolja el – Mi a bajod?

-      Áh – legyintek – csak, csak valahogy most úgy rám jött, hogy hiányzik Rob. Hallgattalak ahogy pletykáltatok, és veled holnap ott lesz Csongi,  és . . . most, most  hiányzik a férjem, szeretném, ha ő is velem lenne. – sóhajtok nagyot - Nem megyünk haza? Simi már biztosan éhes.

-      Mehetünk, ha akarod. – mosolyog rám, de a tekintete az élénken villan.

Kíváncsi.

Natti

-      Jaj ne legyél már hülye! Simon elvan Anyuékkal is, hiszen tápos csirke lett ő is. – nevetem el magam -  Ha hiányzik miért nem hívod fel?

-      Mert Anyuéknál hagytam a telefonomat, meg . . . ÁÁÁÁ végül is mindegy – legyint –Meg minek fájdítsam a szívem? Megkérdeztem tőle, hogy eljön-e velem ide az osztálytalálkozómra, de azt mondta, hogy nem tud jönni, pontosabban nem szeretne jönni, mert halálosan idegesíti, hogy állandóan figyelik, sasolják, ráadásul nem is érti jól a magyar beszédet, és semmi kedve nincs egész este kínosan mosolyogni. .

-      Érthető. – mormolom – Őszintén szólva nekem is minden létező fegyveremet be kellett vetnem, hogy Csongi kimondja, hogy: „Oké rendben elmegyek!” – vihogok fel, mire tesóm is elneveti magát.

-      Bolond vagy!

-      Lehet – vonom meg a vállam – te meg szerencsés!

Döbbenten mered rám

-      Már miért is vagyok én szerencsés?

-      Gondold végig! – nevetek rá, miközben a kocsiba kászálódunk be – Híresebbnél híresebb embereket ismersz, sőt találkozol velük nap mint nap, partikra jársz, és szebbnél szebb ruháid vannak. . . Már ezért rengetegen ölni tudnának,  köztük én is!!! –vigyorgok, mire hökkenten néz -  De te ráadásként jó házasságban élsz, anyagi biztonságban vagy, van egy gyönyörű gyereked,  a férjed szeret, ja és a férjed állítólag állati szexi – vihogom el magam

-      Ja – húzza el a száját kissé cinikusa, majd nevetni kezd - bár erről a tényről én nem vagyok meggyőzve, mert én jobbára csak a két ballábas Robot látom, aki bénázik. Jaj és olyan bamba tud lenni Natti! Fel nem foghatom, hogy mit esznek rajta annyira!  - vihogja, majd elkomolyodik és elhallgat

Hanna

Tétován bámulok kifelé az ablakon. Látszólag az embereket bámulom, de közben az agyam ezerrel jár.

-      Tulajdonképpen igazad van. – nézek Nattira, akit lefoglal a vezetés, de most meglepetten pillant rám.

-      Tudom. Nekem mindig igazam van. De most miben is van igazam? – vigyorogja jókedvűen – A jó anyádat! Baszki libáért vetted a jogsidat??!! – kiállt fel, amikor egy kocsi bevág elénk, és kis híján karambolozunk.

Natti rátenyerel a dudára felháborodásában, és ezerrel mondja a magáét.

-      Fú baszki Hanna, ez meredek volt! Ki kell szállnom ebből a kocsiból! – közli, majd indexel és leparkol. Figyelem, ahogy remegve veszi ki a kulcsot a gyújtáskapcsolóból, és határozottan elindul  a kávézóba, ami előtt megálltunk. – Remegek. – mormolja és felmutatja a kezét, és én meggyőződhetek róla, hogy igaza van.

Kitör belőlem a nevetés, mire döbbenten mered rám.

-      Ezen te röhögsz? Majdnem karamboloztunk és te röhögsz!?

-      Nem én azon nevetek, hogy megint igazad van! Remeg a kezed.

Pár pillanatig emésztgeti a válaszom, majd ő is elneveti magát.

-      Igazad van!

-      Tudom! – vágom rá, mire eszeveszett vihogás tör ki rajtunk. A körülöttünk ülők meglepve néznek ránk, ki vidáman, ki megbotránkozva.  – Vissza kellene fogni magunkat, mert kissé feltűnőek vagyunk.

Natti

Mély lélegzeteket véve igyekszünk csillapodni, miközben vadul kevergetjük a kávénkat.

-      Na szóval miért is van igazam? – pillantok rá kíváncsian.

-      Tudom Natti, hogy sokan irigyelnek azért az életért, amit élünk.  Hírességek, partik, fotózások, újságcikkek . . . egyebek. De sokszor elgondolkodom, hogy mennyivel jobb lenne, ha nyugodtan hétköznapi emberként élhetnénk. Gondolj bele, Simi egy év múlva már nagyfiú lesz. Nem fogok tudni vele elmenni egy átkozott játszótérre, anélkül, hogy ne bámuljanak meg bennünket. – közli, majd csak mondja, mondja a magáét -  . . . én a partikat az ismertséget mindent odaadnék azért, hogy nyugodtan élhessünk Roberttel.  Tudom tényleg szerencsés vagyok,  ha szigorúan vesszük, de én annak a világnak az árnyoldalát is látom, tapasztalom.  Hidd el nem olyan rózsaszín minden!

Elgondolkodom.

-      Oké igazad van!

-      Tudom! – vihogja el magát, mire én is kuncogni kezdek – de én már szeretnék hazamenni a manócskámhoz. A nagy ugyan nincs itt, de pici az igen, és vele vigasztalódnék.

Hanna

Nevetgélve megyünk be anyuékhoz Nattival.

-      Jézusom! – mered ránk Apa amint megpillant bennünket a csomagokkal – Azért hagytatok valamit a többieknek is ugye? Nem vásároltátok fel egész Pestet és Budát!

-      Nyugi Apa! – nevetek rá – Anyunak is hagytunk azért valamit!

-      Na azért! – jelenik meg Anya is, aki elismerően pillant végig szerzeményeinkkel teli asztalon – Ez igen! – nevet ránk.

-      Simi?

-      Luca az imént aludt el, Simi meg sétál. – mormolja, majd beleiszik a kávéjába, és kíváncsian figyelnek mind a ketten Apuval.  

-      Sétál? – nézek rájuk döbbenten, hiszen mind a ketten itt vannak! – Kivel sétál az én gyerekem?! – csattanok fel, és az agyam már vetíteni kezdi a rosszabbnál rosszabb lehetőségeket- Anya! Kire bíztátok rá? Nem hiszem el, hogy nem hagyhatom rátok! Megkértelek benneteket, hogy . . . .

-      Fogd be édes lányom, még mielőtt olyat mondasz, amit te sem gondolsz komolyan! – dörren rám Apa – Én a helyedben megnézném az első udvart!

Soha többet nem hagyom rájuk a gyerekemet! – dühöngök miközben áttrappolok a házon, hogy megnézzem a ház előtti részt. – Nem hiszem el, hogy  . . .

Hirtelen megtorpanok, és döbbenten meredek  a kint álló alakra.

Rob

-      Hidd el prücsök, hogy jó lesz! Én biztos vagyok benne, hogy nagyon jól kifogtok jönni egymással, már csak anyát kell erről meggyőznünk! Ő mondjuk nagyon nehéz dió lesz – suttogom a kisfiamnak aki békésen szunyókál a rajtam lévő kenguruban, és rá se bagózik az imént lenyomott litániára.

Ő rám se bagózik de én megkönnyebbültem, hogy elmondhattam. Neki legalább elmondhattam.  Hannával beszélni. . . . istenem még a gondolatra is összeszorul a gyomrom, és úgy érzem, mintha mázsás súlyt tettek volna rám. Beszélni vele erről. . . . , hogy bátorságot merítsek mélyet szippantok Simi finom babaillatából.

De ekkor meghallom a feleségem hangját, ahogy meglepetten a nevemet mondja. Felpillantok és mosolyogva nézem ahogy vigyorogva közeledik felém.

Nem lesz itt semmi baj! Hiszen ő megértő, és látva a pillantást amit rám vet amikor mellém ér, tudom, hogy szeret.

-      Úristen eljöttél!  - öleli át a nyakamat óvatosan, hogy a köztünk lévő Simont meg ne nyomja,  és kapok egy csókot. Egy szenvedélyes finom köszöntő csókot, amitől meglódul a szívverésem és biztos vagyok benne, hogy semmi baj nem lesz!

Nem lehet!

418731

180. fejezet: Az első sokk . . . .

Sziasztok! 



Gondolom, ti is sokkot kaptok, hogy végre van friss.

Sajnálom. 

Tudom sokszor mondtam már, és a sok sajnálom-mal tele van már a padlás, de az élet a terveket sűrűn átírja, lehetnek azok bármennyire eltökéltek. Én igyekszem az élet minden színterén megfelelni, ez sajnos nem mindig sikerül. Valamikor, valamiből engedni kell, mert nem megy minden egyszerre. 

Puszilok mindenkit! 

Heni 

Hanna

-          Alszik? – néz rám kérdőn Natti, én meg a gyerekszoba ajtaját próbálom halkan becsukni magam mögött miközben a babaőr szorongatom ezerrel, ami persze kicsúszik a kezemből és hangos csattanással ér földet.  Lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy a kölykök felijedtek-e rá.

Csend. Megkönnyebbülve sóhajtunk fel.

-          Aha. – vigyorodom el, és lassan odabattyogok Natti mellé, aki a kanapé sarkában kuporg és a lattét kortyolgatja.

-          Na akkor mesedélután van! – csattan fel – Már két napja itt vagytok, és egyszer sem tudtunk kettesben dumálni, mert mindig volt itt valaki!

-          Nem tehetek róla! – nevetem el magam, de szigorúan mered rám – Jól van na! Mire vagy kíváncsi?

-          Mire? Mire? Mindenre! – dől hátra és merőn néz rám.

Én meg csak ülök, szorongatom a csészémet, és agyalok, hogy mit mondjak?

-          Hanna! Mindenre kíváncsi vagyok!

-          Jó oké! – mormolom – New Yorkba voltunk, amikor megérkeztek. Egyik este holt fáradtan vánszorogtunk haza Robbal a Disney-s fotózás után. Semmi másra nem vágytunk, mint arra, hogy egy forró fürdő után lerogyjunk, és Simonnal foglalkozzunk. Szerencsére Zalán és Ashley vigyáztak rá délután, így gyorsan tudtunk viszonylag végezni. Nem figyeltem a telefonom, így nem vettem észre, hogy Zalán hívott bennünket alig egy órával azelőtt, hogy hazaértünk volna. Amikor beléptünk a lakásba feltűnt, hogy megsokszorozódtak a lábbelik az előszobába. . . kérdőn meredtünk egymásra Roberttel, de ekkor meghallottuk a hangokat.  Zala és Richard beszélgettek a nappaliban. A gyerekszoba mellett álltunkba meghallottam, hogy Claire osztja az észt Ashleynek. Nem vettek észre bennünket, hogy megjöttünk, de elborult az agyam amikor Claire számolódni kezdett, hogy miért kap Simon délután tápszert anyatej helyett?!  Holott nem kapott tápszert, mert mindig van anyatej elrakva, a tápszert biztonság kedvéért írta fel az orvos. - újra érzem a dühöt, ami akkor eltöltött a szavai hallatán, - Rob látta rajtam, hogy kiakadok, amikor Claire részletezni kezdte, hogy nem kujtorognom kellene, hanem a gyerekemmel kellene foglalkoznom, ha már annyira akartam!

Natti elképedve mered rám, és én újra ott találom magam az előtérben.

-          Annyira akarta ezt a gyereket, most meg itt hagyja rátok! Előtte Vic vigyázott rá, most meg rátok sózta ezt a picikét! Miért kellett akkor megszülnie, ha nem foglalkozik vele? – ezeket a szavakat meghallva a sírás fojtogatott, Robert is döbbenten meredt rám, majd hangosan köszönve belépett a szobába.  Az Apósom mosolyogva fordult felénk, Zalán pedig fürkészve nézett rám.

-          Sziasztok! - motyogtam halkan, de ekkor kinyílt a gyerekszoba ajtaja, és kilépett rajta az Anyósom, és Ashley.

-          Ja ezt tudom. .  – vágja közbe Natti -  Ashley mesélte. Alig várta, hogy hazaérjetek. Már az agyára kezdett menni Claire. Semmi nem volt jó, ahogy  ő csinálta  . . .

-          Tudom. Alig értünk haza, Zaláék gyorsan elköszöntek, mert kissé puskaporos volt a hangulat.

-          Ezt is tudom.

-          Ha mindent tudsz, akkor mit meséljek? – nevetem el magam.

-          Hát azt amit nem tudok . . – vihogja Natti

-          Akkor még igyekeztünk kulturáltan beszélgetni egymással. Úgy tettem mint aki nem hallotta amit mondott. Nagyon kellemetlenül és kínosan éreztem magam, minden mozdulatomat figyelte, és egy idő után besokaltam, és inkább elmentem aludni. Hallottam még, hogy kint ezerrel osztja az észt Robnak, aki meg hallgat. – Natti kíváncsian mered rám, de úgy döntök, hogy nem mesélek el minden szót – Na mindegy a lényeg az, hogy pár napig még New Yorkban maradtunk, de a hangulat az elég feszült volt, hiszen az a lakás nem olyan nagy, és nem tudtam tőle távolságot tartani amennyire akartam. A lényeg az, hogy visszamentünk LA-be a BD bemutató előtt két nappal. Simon belázasodott, és hányt. Rob megbeszélésen volt, Ő Lizzyvel valamerre vásárolgatott, csak az Apósom maradt otthon velünk.

-          Bírom Richardot, jó fej! – veti közbe Natti

-          Tudom – mosolyodok el- Annyira megijedtem, amikor Simi hányni kezdett, de ő higgadt maradt, ami engem is megnyugtatott. Gyorsan összepakoltam a gyereket, a cók-mókot és elmentem vele gyerekorvoshoz. Robert oda jött utánunk a megbeszélése után. Az orvos megnyugtatott, hogy nincs semmi nagy baj, csak egy kis vírus.  Mire hazaértünk persze már otthon volt ő is, és ahogy meglátott bennünket előtört belőle a nagymama. Szerencsére Rob akkor a sarkára állt és leállította, amin persze megsértődött. Na mindegy a lényeg az, hogy a bemutató előtti délután megkérdeztem őt, hogy figyelne –e Simonra amíg én elszaladok a ruhámért a szalonba. Simi aludt, előtte evett, úgy gondoltam, hogy van egy órám ami alatt megtudok fordulni. Nyugodtan mentem el, és jólesett kicsit egyedül lenni. Nem telt el Natti fél óra és otthon voltam. Nyugodtan megyek be, amikor látom, hogy ott eteti Simont a nappaliba cumisüvegből, és amint meglátott rákezdett, hogy én milyen felelőtlen anya vagyok, aki a gyerekét még nem is eteti rendesen, ne csodálkozzunk rajta, hogy Simon elkap mindenféle betegséget . . .

-          Ejha!

-          Hát én nem ezt mondtam. Nyugodtan odamentem hozzá, kivettem a kezéből a tápszeres üveget és közöltem vele, hogy Simon rendesen fejlődik, anyatejet kap, és ne merészelje tápszerrel tömni a gyerekemet, amíg van tejem! Mielőtt elmentem Simon rendesen evett, utána legalább két órát aludni szokott, tehát nekem ne magyarázza meg, hogy a gyerek azért sírt, mert éhes. Ő ugyanis azt állította, hogy Simi sírására ment be a gyerekszobába nem tudta lecsillapítani, és ekkor jött a megvilágosodás, hogy a gyerek biztosan azért sír, mert éhes. Mint utóbb kiderült nem szándékosan ugyan, de felébresztette. Na mindegy. Összekaptunk kicsit újra.  Elég feszült volt a hangulat kettőnk között.  Másnap körül rajongta egy szem pici fiát, azt sem tudta, hogy hogyan majomkodjon. Én is ideges voltam a Kristennel való találkozás miatt, Rob meg kissé feszült volt amúgy is. . . nem részletezem.

-          Hogy-hogy nem velük mentél a bemutatóra?

-          Robnak már előbb el kellett mennie, ők meg siettek. . . – húzom el a számat – Nekem megkellett várnom Quinniet, ugyanis ő vigyázott Simonra a cirkusz alatt.

Natti

-          El nem tudom képzelni Quinnit ahogy babázik! – nevetem el magam

-          Először én sem, de nagyon ért a gyerekek nyelvén, Simién egészen biztosan – vigyorodik el Hanna – Na a lényeg, hogy Quinni megjött, én gyorsan felöltöztem, és elindultam.

-          Annyiszor gondolkodtam már, hogy vajon milyen érzés lehet elmenni egy bemutatóra, ahol sok ezer ember figyel. Én imádok tervezgetni . .az az izgalom,  a feszültség.  Emiatt is szeretek elmenni társaságba, mert előtte . . készülődni kell, öltözködni . . smink, fodrász. . ..– vihogok fel csitriként. – . . .  jaj nagyon várom a szombatot!

-          Jesszusom Natti, de csak osztálytalálkozónk lesz. Vagy tévedek? – néz rám kérdőn Hanna.

-          Hát. . . ismered őket vagy nem? Emlékezz, hogy a szalagavatón is milyen nagy rongyrázást csináltak! Akkor képzeld el most, mi lesz, amikor prezentálni kell, hogy ki mire vitte!

-          Ne már! Én azt hittem, hogy egy jó estém lesz végre! Én arra gondoltam, hogy farmerba megyek nem nagyestélyibe!

-          Hát akkor nagyot tévedtél kisanyám! Én egy kis fekete ruciba megyek, és Csongit is rávettem, hogy húzza fel kivételesen a fekete öltönyét, a farmerja helyett.

-          Mi? Csongi is jön? – kérdezi és úgy néz rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy rajta mászik egy gumipók  – Persze, hogy jön. Mindenki hozza magával a párját.

-          Basszus!! Én ezt nem tudtam – mormolja a fogai között, látom, hogy agyal, majd hirtelen megszólal – Akkor, lehet, hogy el sem megyek.

-          Hülye vagy?! Ne csináld már! Mi az, hogy el sem jössz?

-          Persze mindenki ott parádézik a férjével, én meg egyedül, majd álldogálok a sarokba, és hallgatom a megjegyzéseiket, hogy biztosan válunk azért nincs itt a férjem. . . .

-          Hülye vagy! A fene eszik őket miattad! Látni akarom Zsóka és Lotti képét amikor meglátnak! Hallod! Ne merészeld velem megtenni, hogy nem jössz el! Ezerszer többre vitted, mint közöttük bárki! Emlékezz rá, hogy mennyiszer szóltak be nekünk! Nem teheted meg velem Hanna, hogy nem jössz el!!! Ne idegesíts, mert a vércukrom az egekben van!

Pár pillanatig hallgat, méreget, majd elneveti magát

-          Na jó, de csak a vércukrod miatt!

-          Na azért! – mormolom, és újra a gép felé fordulok. – Szóval ott tartottunk, hogy bemutató  . . .

-          Hidd el, hogy egy idő után, az egy ilyen esemény olyan, mint a másik. – mormolja a tesóm, én meg kattintgatok ezerrel a képeket keresve.

Rob tűnik fel ahogy komoly képpel néz szembe a fotósokkal.

-          Mint akinek vakbélgyulladása van! – nevetem el magam a képet látva -Egyet árulj el nekem, mi a francnak vágatta le Rob ilyen eszelősen rövidre a haját? A Today showba, Ellen, és a Jimmy Fallon műsorába is még olyan jó volt a sérója, a bemutatóra meg olyan nagyapós frizurája lett. . .

-          Hát Claire addig szekálta, amíg el nem ment fodrászhoz. Szerinte egy világsztárnak adnia kell a megjelenésére, és nem torzomborzként megjelenni a világ előtt úgy, mint Ausztráliában. Én is jobban szerettem azt a kicsit kócos frizurát.

-          Hát őszintén szólva ott tényleg elég gázos volt Rob – vigyorgok rá -

-          Tudom, amikor megláttam abba a gazsis / cigányos ingben . . .  – sóhajt fel.

-          Baszki Hanna amikor mutattam Csonginak az is elröhögte magát rajta, pedig az én férjem nem egy divatguru.

-          Most mit csináljak vele? – húzza el a száját – Az anyósomtól is megkaptam, hogy miért nem figyelek oda arra, hogy hogyan öltözködik!? Nem csak magammal kellene foglalkoznom! Mintha nekem lenne beleszólásom, hogy az a sok istenverte agyas stylist mit ad rá! Azt tudom, hogy a haját a Caitlin fotózás miatt nem vágatta le még akkor.

-          Caitlin? Milyen Caitlin? – meredek rá

-          David Crongenberg lánya.

-          És milyenek lettek a képek? Olyanok, mint ezek a Disneys képek? –nézek rá kíváncsian, de ő szó szerint elröhögi magát.

-          Addig alszol jól, amíg nem láttad őket! – vihogja- Mint egy elmebeteg Pumukli olyan azokon a képeken . .

-          Muti!

-          Én csak a nyers képeket láttam, de az is elég volt! – vihogja – Nincsenek meg.

Miközben szövegel én végre a keresett képekhez érek. Pár kattintás és megjelenik nagyban a képernyőn Ashley és a bátyánk.

-          Nézz rájuk! – sóhajtok fel – Olyan szépek együtt nem? – válaszként csak rám kacsint Hanna – Zalánnak eszelősen jól áll a szakáll.

-          Ash ki volt rá akadva, hogy nem borotválkozott meg – kuncog fel mellettem – lusta volt, ezért inkább formára igazította. Halkan suttogva  elárulom, karácsonyig le sem fogja vágni. . .

-          Ash azt úgysem hagyja -  felelem és összevihogunk.

Újabb kattintás után megjelenik ahogy Ash dedikál

-          Kár volt neki hátratűzni a haját, sokkal jobban áll neki amikor eltakarja a fülét – jegyzem meg kritikusan, Hanna azonban nem szól semmit – A ruhája viszont csinos volt.

-          Tényleg az volt.  Nekem is tetszett. Hasonlót akartam először választani, de aztán másként döntöttem.

-          . . . . Kristen miatt mi? – nézek rá kérdőn, mire ő csak bólint, és kritikusan szemléli az Ashelyvel közös képüket. – Jól választottál, ezt Apával meg is tárgyaltuk.

-          Apuval?

-          Aha, - vigyorgom – élő egyenesben néztük.

-          Nem mondod?! – néz elképedve

-          Apát el sem lehetett volna rángatni a képernyő elől, megállapítottuk, hogy tejes egészében megfeleltél a dögös vámpírné imázsnak. Nagyon jó volt ez a ruha – mutatok a képernyőre – Csongi szerint is szolid és ízléseses, de nagyon dögös voltál, nem közönséges, mint Kristen abba a ruhába.

Kattintok.

-          Tudod, sokan ezért a pillantásért nem ki nem állhatnak téged. – döbbenten merd rám, majd a képernyőre néz, ahol Rob büszkén vigyorogva nézi, ahogy közeledik felé.

-          Igen?  - néz rám kérdőn – Szerinted ezért utálnak?

-          Igen Hanna ezért. Ők egy álomvilágban élnek amit Stephenie Meyer alakított ki nekik, és abban Kristen vagy bocs Bella és Edward egy pár. Ők nem tudják, hova tenni ezt a pillantást és ezt a mosolyt. – mutatok a következő képekre -  Nézz végig magatokon, lesír rólatok, hogy szeretitek egymást! Robról szinte árad a büszkeség, ezt bárki láthatja. Itt áll mellette a felesége, aki két hónapja szült és ennek ellenére bombázó, dögös, csinos, és elegáns.

Hanna

Nem tagadhatom le, hogy nagyon jól esnek Natti szavai. Nagyon jól.  Csendben nézem a képeket egymás után.

-          Na és mi történt utána?

-          Az afterre gondolsz?

-          Aha.

-          Igazából csak az elején voltam ott egy fél órát, mert mennem kellett haza Simit megetetni. A szokásos. Anyós prezentált a kisfia mellett, én meg a háttérbe vonultam – mutatok a feltűnő képekre.

-          És Kristen?

-          Nem tudom, nem foglalkoztam vele, szerintem megmondták neki, hogy nagy ívben kerüljön el.

-          Nem mondod? Be sem számoltál neki?

-          Azt nem mondtam. – nevetek rá – Másnap, a repülőn, akkor igen.

-          Nem mondod? – vigyorog rám

-          De.

-          Minden szóra kíváncsi vagyok Hanna! – csattan fel – Nem ér elhallgatni előttem semmit!

Szerencsére ekkor csörögni kezd a telefonja, amit pánikszerűen kap fel, nehogy Luca felébredjen és halkan beszélni kezd bele, de hiába minden igyekezet, Luca sírni kezd.

-          Ahj! – mormolja – a legjobb résznél kell abbahagyni! Nem hiszem el! Meg fog ölni a kíváncsiság!

-          Te lökött vagy! – nevetek fel – Nem maradsz le semmiről nyugi!

Ekkor a mellettem lévő babaőrből is bömbölés hangzik fel.

Robert

Istenem már csak két nap! Két nap és végre pár hét nyugalom fog körülvenni! Igyekszem lehiggadni, lenyugodni. Érzem, hogy a hónapok óta tartó feszültség kezd kikészíteni. Csak abban a pár hétben volt egy kis nyugi körülöttünk amikor Simi megszületett. Ez 2-3 hét semmi több. Azóta mást sem csinálok, mint utazok, meg promózok, meg utazok, meg riportokat adok, meg fényképeznek, meg utazok. . . . Elegem van. Egy kis nyugit akarok.  

Annak ellenére, hogy csendre vágyom nem bírom a most engem körülvevő süket csendet sem. Bekapcsolom halkan a rádiót.

Startra kész vagyok, rendbe szedtem magam, jöhet bármikor értem Tim, Steph, és Dean. Kicsit gyors voltam, így maradt még pár percem és leülök, hogy megnézzem a leveleimet, de ekkor a skyp jelez, hogy keresnek.

Lizzy.

-          Helló Öcsi!

-          Szia! Mizu?

-          Találtam rólatok még képeket. XDDD 

-          Ne csináld Liz, éppen eleget nyúznak ezzel, nem kell, hogy még te is ezzel nyaggass!

-          Én nem nyaggatlak! Én csak csatolom.  A Sun közölte le.

Sun. 

Akkor semmi jót ne várjak, de azért kíváncsian nyitom meg a csatolmányt, és somolyogva nézem a képeket rólunk, amikor végre azt hittük, hogy egy kicsit fellélegezhetünk, és elmentünk egy picit kikapcsolódni, hajózni kicsit a Temzén. . . .

. . .  kopognak.

-          Bocs Lizzy mennem kell. – sóhajtok, elköszönök a nővéremtől, és az ajtóhoz megyek.

-          Helló! – néz velem szembe az életem másik felének legfontosabb három embere, nagyon komoly arccal. Arckifejezésüktől lefagyok – Mi van? – meredek rájuk kihűlő tagokkal.

Hanna

Csendben ülök és csak bambulok magam elé, nézelődök, figyelem a körülöttem folyó életet. Anyu gondozott kertjét bámulom magamról teljesen megfeledkezve. A novemberi hűvös idő ellenére is aktívan csivitelő apró madarakat, akik összevesznek a madáretetőbe tett magokon, Herkulest, aki Apu lába körül ugrándozik, amíg az enni ad neki. Elmosolyodom Apu morgásán, ahogy Herkivel dohog, hogy ne ugráljon rá, mert tiszta kosz lesz tőle a nadrágja. Meglepve figyelem, hogy Apa egy harmadik tálat is feltölt, és abba gyümölcsöket pakol. . . .???  He? Mi van? Herki talán átállt vega életmódra?

Gyorsan túlteszem magam a meglepettségen. Nem agyalok rajta. Nyugodt vagyok. Élvezem ezt a mostanában ritkán rám törő érzést.

Ekkor mozgásra leszek figyelmes Herki mellett.  Meglepve figyelem a megjelenő rablóálarcos lényt, aki Herki mellé sompolyog, kikap egy falatot a mini véreb tányérjából. ** Az  elbűvölő monoklival csinosított sikamaci, megható képén a jaj, csak szeretnél engem! kifejezéssel, minden egyes falatot az ivóvizes tálhoz cipel, és körülményesen megmosogat. A desszertként kapott gyümölcsdarabokat még ráérőssebben fürösztgeti, mivel nem kell attól tartania, hogy azokat a ebállat felfalja előle. Befejezésképpen szálanként letisztogatja bajuszát, hajtépő aprólékossággal rendbe szedi makulátlan bundáját, majd vidáman elriszálja magát a szerszámoskalyiba felé. **(Vavyan Fable: Tíz kicsi kommandós)

Meglepve szemléltem jelenetüket.

-          Észrevetted? – ül le mellém Anya, a hóembernek beöltöztetett Simivel egyetemben aki élénken nézelődik nagyija kezében.

-          Herki és a pedantomániás mosómedve kettőségre gondolsz? – nevetek Anyura, aki mögött megjelenik Natti is a beöltöztetett Lucával

-          Honnan a túróból veszel ilyen szavakat? – nevet rám miközben Lucát leviszi a lépcsőn.

Elnevetem magam, ahogy figyelem a kislányt aki viharsebesen fut oda Apuhoz aki megjelenik egy kiskosárral a kezében, lehajol az érkező unokájához és élénken magyarázni kezd neki.

-          Apád ezt imádja. – nevet rám Anyu és kihúzza a széket Nattinak is, hogy letudjon ülni hozzánk.

-          Most vagy két óra hosszat elfognak szöszögni egymással, a lehullott faleveleket nézegetve. Apu a leveleket gereblyézi össze, Luca meg széttúrja a kupacot. . .- neveti Natti

-          Soha nem gondoltam volna, hogy a mindig pörgő Apátok egyszer ilyen halál nyugis nagypapa lesz. – mormolja Anya miközben Apuékat figyeli, és Simont is ringatja, majd rám néz – Mi a baj? Beszéltél Robbal?

-          Ühüm. – mormolom- Nem tudom Anya. Olyan furcsa volt, csak hadovált össze-vissza.  Akkor szokta ezt csinálni amikor vaj van a füle mögött.

-          Jaj Hanna!  Te már mindenhol rémeket látsz! Ott is ahol nem kellene – közli nyugodtan Anyu – Csak azért mert láttál Robertről pár képet, amelyen ki volt pirosodva, és feszültnek látszott! Édes gyerekem!

-          De az egész riport alatt olyan zavart volt, szétszórt! Nem szokott ilyen lenni. Én ismerem.

-          Bolond vagy! – legyint Natti is – Szóval ott tartottál, hogy beszámoltál Kristennek.

-          Jaj Natti hagyj már ezzel!

-          Én is kíváncsi vagyok.  – közli Anyu is.

-          Ez nem ér! Mind a ketten sarokba szorítotok!

-          Nem baj. Tehát édes gyerekem hadd halljam mi történt!

Hallgatok, és kalandozni kezdek az emlékeimben.

-          A bemutató után Lizzy és Richardék hazautaztak repülővel. Mi másnap mentünk a Summit magángépével. Rob elintézte, hogy Simi és én velük mehessek és ne kelljen a 10  órás utat kereskedelmi gépen végigszenvedni. Addig sikeresen elkerültük egymást Kristennel, de azon a viszonylag kis helyen ez lehetetlen volt. Stephanival megbeszéltem  dolgot, én nem akartam botrányt csapni, ő volt az, aki provokált. Egy ideig bírtam, aztán helyre tettem a kisasszonyt. – látom, hogy szóra nyílik a szájuk, de leintem őket – Nem szeretnék erről beszélni anya. Annyi történt, hogy elvonultam Simont megszoptatni a hátsó kabinba, és amikor visszamentem Kristen újra rászállt Robra. Akkor nem szóltam semmit, de amikor hátrament a konyhába a gyereket odaadtam az Apjának és utána mentem.  Elmondtam a magamét, és közöltem vele, ha még egyszer meglátom a férjem közelében és megtudom hogy rámászik, a jó isten sem fogja megmenteni tőlem, mert annyira megtépem, hogy nem marad egyetlen szál haja sem.  Nem kiabáltam, nem cirkuszoltam, egyszerűen közöltem vele. Ennyi.

-          Helyes édes lányom. Beszéltem Stephanival, és ő is azt mondta, hogy nyugodtan intelligensen oldottad meg a dolgot.

-          Mikor beszéltél te vele? – nézek anyura meglepve

-          Amikor a bemutató napján fent volt nálatok és Simizett. Nálad ott volt a fodrász, amikor hívtalak, és nem tudtál jönni a telefonhoz. Csak pár szót váltottunk.

-          Ja.

-          És Londonba mi történt Claierrel? -  kíváncsiskodik Natti.

-          Igazából csak annyi, hogy a kisfia megkérte, hogy amíg mi a bemutatón vagyunk legyen szíves és vigyázzon Simonra.  Nem mondott nemet, de amikor az egész család már nálunk volt, és indultunk volna a bemutatóra közölte, hogy nekem inkább a gyerekem mellett lenne a helyem, és nem villognom kellene, mert én mindennel törődöm, csak a gyerekemmel nem! Robert kiakadt, és közölte, ő akarja azt, hogy a felesége mellette legyen. Nagymamaként pedig neki nem cirkuszolnia kellene ezért, hanem inkább neki kellett volna felajánlania azt, hogy vigyáz az unokájára!  Szó szót követett, minden voltam, csak jó nem. . . – nyelek nagyot – ott mindenki előtt, az egész család előtt tett megjegyzéseket rám.

-          És te nem szóltál egy szót sem? – néz rám döbbenten Natti.

-          Nem volt értelme semmit sem mondanom. Igazából nem tudtam mit mondani, felkaptam a gyerekemet és közöltem, hogy jó akkor én otthon maradok.  Robert kiakadt, Simon üvöltött, Claire duzzogott, a család meg ott állt és figyelt. Elegem volt. Aztán megoldottuk úgy, hogy felöltözöttem Simont, betettem a babahordozóba, magunkkal vittük, és az alatt a fél óra alatt amíg a fotózás megvolt, meg a kötelező körök, Susie vigyázott az épületben Simonra. Én meg utána fogtam magam, felkaptam a gyerekemet és faképnél hagytam az egész Pattinson familyt.  Nem bulizni akartam, mert ahhoz semmi kedvem nem volt, egyszerűen csak eleget kellett tennem az elvárásoknak.  Így is azért kapok mindig az angol sajtótól, hogy nem vagyok elég angol. . .

-          Nem is kell, hogy angol legyél, te magyar vagy! – mormolja Anya miközben Simi durmol a kezében.

-          És utána mi történt?

-          Semmi. Hazamentem, összepakoltam, elmosogattam, Simont elláttam, és leültem filmet nézni, másnap meg hazajöttem ide, és karácsonyig itt is maradok. Ennyi.

-          Értem.

- Én nem értem Clairet. - szólal meg Natti - Mi a frász baja van veled? 

- Nem tudom. 

- Nem veled van szerintem baja édes lányom.- szólal meg Anyukám -  Egyszerűen nem tud azzal a ténnyel mit kezdeni, hogy ő már nagymama lett. Eddig tévesztette magát azzal, hogy felnőtt gyerekei vannak, de most már nem csak gyerekei vannak, hanem unokája is. Ha utálna téged Hanna, akkor nem tett volna meg mindent azért, hogy újra együtt legyetek Roberttel, ezért támad minden miatt amit gondnak lát.  

Csend.

-          Mindenesetre az angol és az amerikai sajtód is jó volt. – szólal meg Natti - Azóta a Vouge riport óta azért egész másként írnak rólad.

Natti felpattan és már meg sem lepődök, hogy megint a laptop van a kezében.

-          Mond, te ezzel a géppel alszol is?! – nevetek a minden lében hetvenhét kanál testvéremre, aki már a klaviatúrán pötyög.

-          Szóval ez a ruha nagyon dögös volt!  Egyszerű, és csinos, ezt a sok fanyalgó is elismerte. Itt sem voltál kihívó, de szexis és csinos voltál.

A képernyőre pillantok, ahol feltűnünk Robbal:

-          Hja, és ezek az újságfotók! – nevet fel Natti – Rob nem mert lóra pattanni mi?

Elnevetem magam.

-          Hát nem akarta lejáratni magát, ezért furfangosan megbeszélte a fotóssal, hogy én másszak fel inkább a lóra.

-          Csini kis kalapod volt! – vihog Natti

-          Ne is mond! Majdnem infarktust kaptam amikor megláttam, Rob röhögött is rajtam, mert tudja, hogy nevetségesnek tartom ezeket az izéket, de túléltem. Ennyi.  Nem történt más. Most végre itt vagyok nyugi van körülöttem, még a szombatot kell valahogy túlélnem és karácsonyig nyugi van remélem. – sóhajtok nagyot.

Robert

-          Mi van? Ki halt meg? Mi bajotok van?  - nézek rájuk döbbenten.

Vaktában cigarettát kotorok elő a kabátzsebemből. Nem gyújtom meg, csupán a fogaim közé kapom, így is nyerek másodperceket, amíg bejönnek.  Megállnak, szembefordulnak velem.

Csend van.

Mély csend, amit csak egy zakkant DJ tör meg a rádióból. Egyetlen mozdulattal elhallgattatom.

-          Legyetek kíméletesek, menzesz előtti hangulatban vagyok! – próbálok poénkodni, de el sem húzzák a szájukat.

-          Hát öregem ettől a hírtől nem csak menstruálni fogsz, hanem mindjárt le is babázol. . . – szólal meg Tim mély soha nem hallott komoly hangon.

Lezsibbadok.

 399900