103. fejezet: A SZÜLETÉSNAP

Sziasztok! 

Mivel elég nagy vihart kavart, hogy nem tudtam feltenni a következő fejezetet, így pár telefon, és egy kis kérlelés után fent a vágyott olvasnivaló. 

Aztán komizni nekem! :D

Ádám. 

Hanna

-    Boldog szülinapot! Boldog szülinapot Hanna! Boldog szülinapot! – éneklik Halász Judit után szabadon a dalt.

Míg a sok szólamban prezentált dalt hallgatom, az eszemben az jár, hogy szegény, biztos sírva fakadna, ha ezt hallaná! Jaj de gonosz vagyok!

Február 20-a van. A szülinapom.

Hallom, ahogy éneklik körülöttem állva, mosolyognak.

Én mégis legszívesebben elrohannék.

Mosolygok rájuk, a lelkem azonban az sír, mert az a két ember akit mindennél jobban szeretnék magam mellett tudni, nincs itt. Az egyikük már biztosan nem is lesz, a másik meg annyira haragszik rám, hogy szóba sem áll velem.

Mosolyogj Hanna! Mosolyogj, ne feledd! – figyelmeztetem magam, amikor érzem hogy könnyek lepik el a szemem.

Várakozó tekintettel figyelik, ahogy elfújom a tortán a gyertyákat. Sorban jönnek megpuszilni, és átadni az ajándékaikat.  Apa, Anya, Natti, Csongi, Tamás, Emma, Julcsi, Norbi, Csilla és az ikrek. A környéken élő minden rokonom eljött hozzánk megköszönteni.

Mosolyogtak amikor Apuval beléptünk, de láttam a szemükben a döbbenetet, amikor megláttak. Nem mondták, de tudom, hogy szörnyen nézek ki.

6 hete volt a műtétem, 3 kemoterápiás kezelésen vagyok túl. 11 kg-ot fogytam, ami nem sok, de ha azt nézzük, hogy 58 kg voltam. Szinte minden lóg rajtam. 

Fáradt vagyok most is, nagyon fáradt, de értem, miattam vannak itt mindannyian, így össze kell szednem magam, pedig legszívesebben elrohannék a szobámba, magamra zárnám az ajtót és elmerülnék az álmaimba, az emlékeimbe. Az én keserédes gyönyörű emlékeimbe. Nagyot sóhajtok. Körülöttem mindenki beszélget kisebb nagyobb csoportokban szövegelnek.

-    Hanna! – pottyannak le mellém az ikrek – Nem bontod ki az ajándékaidat? – vigyorognak, de a szemük az óvatosan és értetlenül csillog, amikor reménykedve néznek rám.

-    Segítetek nekem?

-    Naná! – rötyögik, és egyből nekiállnak az asztalon lévő ajándékhegy kicsomagolásának.

Lelkesen bontják egymás után a dobozokat, pulcsi, parfüm, könyv, bon-bon, csoki, fehérnemű és rengeteg apró, pici vicces ajándék kerül elő.

Bence hirtelen rám vetődik, amikor az egyik felbontott dobozból egy iPod kerül elő. Lelkesen kezdi mutogatni, hogy az milyen csúcs, és az oldalamnak dől, én pedig automatikusan ölelem át,  cirógatni kezdem, de ő hirtelen felpattan és elszalad. Értetlenül meredek utána, hogy most mi baja van? De látom, hogy Csillához megy, kérdez tőle valamit, mire ő megsimogatja a fejét, és magához húzza.  Nem figyelem tovább a jelenetet, mivel várakozó tekintetek merednek rám. Mindenkinek megköszönöm, amit kaptam. Lassan elfogynak az ajándékozók, de még két ajándék van az asztalon. Remegő kézzel nyúlok utánuk. Az egyik nagyobb, piros papírba van csomagolva, a másik, kisebb hosszúkás aranyszínű borításban várakozik arra, hogy felbontsam.

A pirosért nyúlok. A szívem hevesen ver, alig kapok levegőt. A csomagoló papír alól elbújik egy fehér papírdoboz. Felnyitom. Egy szép piros angóra pulcsi fekszik a dobozban. Gyönyörű szép. Hevesen verő szívvel nyújtom ki a kezem a kísérőkártyáért.

            Drága Hanna!

Nagyon boldog 24. születésnapot kívánunk! 

Remélem jól vagy!

Nagyon vigyázz magadra!

Ölelünk!

Puszil!

            Ashley és Zalán

Biztosan Ashley intézte, mert Zalán szóba sem áll velem. Fel sem hívott azóta sem, hogy elmentek, és ennek már 5 és fél hete. Haragszik rám. Nagyon.

Az asztalon még ott van az arany csomagolású hosszúkás dobozka ami vonzza a szememet, a lelkemet, de nem merem felnyitni. Nem merek hozzáérni, félek, hátha ő küldte. Szinte transzban nyúlok érte, hogy aztán visszahúzódjak. Nem, nem nyitom ki. Nem szabad. Ekkor Tamás vetődik mellém.

-    Na mizújs? – vigyorog rám, de a szeme aggodalmasan csillog – Hogy vagy?

-    Őszintén szólva a helyzethez képest egész jól! – mosolygom.

-    Hát látom, megvisel, szörnyű lehet, én nem is tudom, hogyan bírnám elviselni ezt a traumát– néz rám aggódva, engem pedig a gutaütés kerülget a sírással egyetemben, ahogy sajnálkozva mered rám, majd elröhögi magát, – hogy 24 éves vén  tyúk lettél! Még egy év, és kezdhetsz visszaszámolni! Onnan már a halál vár rád! – röhögi.

-    Lehet Tamás, hogy addig sem kell várni. – suttogom keserves mosollyal az arcomon.

Natti

-    Zalán felhívta? – fordul Emma Anyuhoz, aki csak ingatja a fejét.

-    Nem, nem hívta fel, megmondta, hogy soha többé nem áll Hannával szóba.

-    De hogy lehet ilyen makacs? – néz ránk értetlenül Emma, és ő is Hannát kezdi figyelni. - Istenem, szinte csont és bőr ez a lány.

Hirtelen Csilla áll meg beszélgető hármasunk mellett. Feszülten kortyol bele a kezében tartogatott pohárba. A Bencét figyeli és Gergőt, akik félve néznek Hanna felé, és sutyorognak.

-    Mi van? – nézek rá.

-    A Bence az imént azt kérdezte meg, hogy Hanna akkor megfog meghalni? Mert ő inkább vele maradna suli helyett, és felvidítaná inkább. – suttogja – Ne legyen szomorú.

-    Jaj istenem! – nyög fel Anyu.

-    Beni teljesen ledöbbent azon, hogy amikor Hannához bújt az szinte csak csont volt.

Hallgatunk.

-    Mit mondtál neki?

-    Hogy rendbe fog jönni, csak most gyógyszert kap, amitől fogyott egy kicsit, és ha majd nem kell már tovább szednie, akkor újra Hannás lesz.  Megnyugodott.

Hallgatunk megint.

-    Mennyi kezelése van még vissza? – fordul felénk Emma akihez Julcsi totyog oda, az imént beengedett Herkivel a nyomában, nagyokat tüsszög és sírva fakad. Emma felveszi és a csöppség álmosan hajtja a vállára a fejét mire Emma megnyugtatón simogatni kezdi a hátát. Elkapom Hanna vágyakozó pillantását a jelenet láttán. Nagyot nyelek. Istenem!

-    Még három – suttogja Anya – de nem tudom, hogy hogyan bírja majd ki. Mindegyik után nagyon rosszul van, szinte jártányi ereje sincs. Sokszor még a fejét sem tudja megemelni. Utána napokig még szinte minden még a víz is kijön belőle, de lányok soha nem panaszkodik. Soha nem látom még sírni sem. Soha.

Hallgatunk. Figyelem, ahogy Apu is mellé ül, nevetnek és a testvérem arca felderül, de pillantása folyton az asztalon fekvő aranyszínű dobozka felé vándorol. Apa mond neki valamit és a dobozra mutat. Hanna megrázza a fejét a mozdulat után, és sűrűn pislogni kezd.  Apu erre megnyugtatón simogatni kezdi a combját, majd magához húzza Hannát, aki hozzá dől, a haja eltakarja az arcát, de látom, hogy remeg. Apu állkapcsán rángani kezd egy izom.

-    Jaj istenem! – suttogja Emma – Olyan buta ez a lány! Miért nem enged?

-    Mert konok, és megvan győződve róla, hogy helyesen döntött. – motyogja Anya – Teljes szívével szereti Robertet. Teljes szívével, de bemagyarázta magának, hogy ő nem elég jó hozzá, és majd talál magának Rob nála jobbat is.

-    Annyira hülye! Egyszerűen nem értem! – fakad ki Emma. – Miért?

-    Nem tudom. – sóhajt Anya – Egyszerűen nem értem a saját lányomat! Minden adott ahhoz, hogy boldog legyen, minden. Van egy fiú aki ugyan most a világ másik végén van, de szereti, itt vagyunk mi, szeretjük, támogatjuk, mellette állunk. Mi kell még? 

-    Az anya, hogy önmagát is szeresse, és megbocsásson magának. – szólalok meg halkan, mind döbbenten néznek rám – Hanna fél, retteg, és gyűlöli önmagát, azt hiszi, hogy azért mert boldog volt most az isten bünteti. Gondoljátok bele magatokat a helyzetébe. Adott egy fiatal lány, szerelmes, gondtalan, boldog, aztán egy nap alatt elveszíti a kedvesét, testvérét, majd a babáját. Mit csinál? Elbújik a fájdalma mögé, nem beszél, rágódik önmagát okolja. Aztán jön Rob. Végre kiszabadul a csigaházából, boldog, repked, alig lehet a földön tartani. Hirtelen, gyors, és váratlan a váltás!  -  szavaim hallatán döbbent arcok néznek vissza rám, de nem törődve velük folytatom - Igazán egyikük sem fogja fel, hogy mi történik, csak sodródnak, és kapaszkodnak egymásba.  Szeretik egymást, és mind a ketten tudják, hogy talán túl gyors a tempó, de egyikük sem akar ezzel szembe nézni, csak viszi őket a lendület, a történések.  Pár hónap alatt lakást vesznek, kiderül, hogy babát várnak, eljegyzés, aztán derült égből villámcsapásként éri őket, hogy elveszik a babát, akire igazán még egyikük sem volt felkészülve, de várták és szerették!  Igyekeznek magukat összekapni, túltenni magukat a dolgokon, mi még azért akárhogy is nézem talán sikerült volna, ha többet vannak együtt, és nem történnek egyéb dolgok is. De történtek.  Egy hosszabb kapcsolatot is próbára tenne,  ami velük az utolsó 3 hónap alatt történt, nemhogy egy olyat ami 10 hónapja tart!  Aztán jön ez az egész betegség, és Hanna önmagát okolja a második gyerek elvesztése miatt. Nem gondolkodik világosan,  - anya felhördül – Nem anya nem azt mondom, hogy őrült, hanem azt, hogy megint jön az önvád, azt hiszi, hogy ez a büntetés azért mert boldog volt. Gyűlöli magát, mert úgy érzi, hogy ő ölte meg a közös gyereküket, miatta halt meg. – suttogom, mind elképedten néznek rám

-    Ez hülyeség, miért ő miatta halt volna meg a babájuk?

-    Ő most azt hiszi, hogy ez történt, hogy nem tett meg mindent, és ez a betegség a büntetése. Nem gondolkodik most racionálisan! Védeni akarja Robot önmagától! Retteg, fél és boldogtalan.

-    Így? Ne szórakozz Natti! – hördül fel Emma.

-    Így. Rengetegszer láttam már ilyet pszichológusként. El sem hiszitek. Rengetegszer, hogy értelmes okos emberek a sok stressz miatt teljesen abnormálisan kezdenek viselkedni, gondolkodni. Segíteni szeretnék neki, de nem tudok. Érintett vagyok, és így nem lehetek tárgyilagos. Próbáltam már kollégához irányítani, de nem megy el. Azt mondta, hogy jól van. Tagadja, hogy baj lenne, de mind tudjuk, hogy az van, baj van, méghozzá nagy, mert egyszerre szakad rá minden.

Mind a kanapén üldögélők felé tekintünk. Beszélgetnek, és apa feláll elindul a konyha felé. Ott ül a testvérem, rózsaszín pulcsiba, farmerben, kicsit kisminkelve, mert egyébként halál sápadt. Felhúzta a lábát és most az állát arra támasztja. Bámul maga elé.

 

-    Hogyan tudunk neki segíteni? – szólal meg Emma.

-    Hát nem úgy ahogy a kórház után tettük! – vágom nekik oda – Az volt a lehető legrosszabb, amit tehettünk! A legrosszabb! Mindenki úgy támadt neki mint a fúria, élén a bátyámmal! Mindennek elmondta, hideglelkű tyúknak, ostoba, fafejű, önző picsának. Minden volt, csak jó nem. Ha itthon vagyok akkor leállítom, de sajnos már csak a végére értem ide. Egyikkel sem lehetett beszélni. Amikor meg beszélni próbáltam Zalánnal, az fogta magát és összepakolt és elment. Nem volt joga hozzá, hogy így viselkedjen vele, ahogy Csongornak sem!

-    Azt tudjuk. – néz rám keményen Anya – Remélem kiosztottad!

-    Ki. De hiába, kimondta azokat a szavakat. Láthatólag kibékültek, mert bocsánatot kért Hannától, de . . ..

-    Ezen már kár rágódni! – szólal meg mögöttem a férjem – Tudom, hogy durva, bántó és megalázó volt amit mondtam és ráadásul nem is volt mindenben igazam. Sajnálom! Tényleg, de már megtörtént és nem tudok mit mondani. Beszéltem azóta Zalánnal is, de . . .

-    Mindegy. – néz rá anya – Már teljesen mindegy.

Julcsi ekkor nyűgösködni kezd, így Emmáék elbúcsúznak, majd Norbiék is szedelőzködni kezdenek és ők is elmennek. Anyu elrámolja a kajákat, amíg mi Hannával elmosogatunk.  Apu és Csongi meg összerámol a nappaliban. Amikor minden ragyog anyuék elköszönnek, Csongi elmegy meccset nézni a szobánkba, én meg kint a nappaliban nézem az átalakító műsort. Hanna mellém ül, már pizsiben van.

-    Helló! – mosolyog rám - Hogy vagytok?

-    Jól! – vigyorgom – jól vagyok!

-    Megsimizhetem? – néz rám félve.

-    Jaj olyan hülye vagy! Miért ne tehetnéd?

-    Már látszik Natti! – vigyorog rám kedvesen, sápadtan, de csillogó szemekkel. – Már mocorog ugye?

-    Igen. Két hete megmozdult. – motyogom és nagyot nyelek, amikor Hanna megérinti a pocakomat.

-    Azért majd néha rám bízod ugye? – néz rám könnyektől csillogó szemekkel – Ugye?

-    Olyan hülye vagy! – ölelem át - Miért ne bíznám rád, a lehető legjobb nagynéni, sőt keresztanya leszel! – suttogom és elhúzódom, hogy figyelni tudjam az arcát, hogy mit szól?

-    Mi? – néz a szemembe értetlenül – Én?

-    Te bizony! Csongival szerettünk volna már rég megkérni, de . . . .

-    Nem hiszem, hogy jó választás lennék! – suttogja.

-    De az vagy! – szólal meg a férjem mögöttem – A legjobb választás.

Hanna felemeli a fejét és rá néz.

-    Nem hiszem Csongi, csak Nattira való tekintettel mondod ezt! Tudom, hogy mit tartasz rólam, hiszen a képembe vágtad, így erre a felkérésre, bár nagyon kedves tőletek, de azt kell mondanom, hogy nem. Találtok jobbat nálam, aki mind a kettőtöknek megfelel. Sajnálom.

-    Hanna! Ne csináld! – szólal meg Csongi.

-    Mit ne csináljak kedves sógorom? – néz Csongira kérdőn - Nem várom, el, hogy engem kérjetek meg keresztszülőnek csak azért, mert „ jó választás vagyok” –válaszol dühösen – holott élesen a képembe vágtad nemrégiben, hogy mit tartasz rólam! Ha nem ki sem állhatsz, akkor ne kérj fel keresztszülőnek csak azért,  mert Natti testére vagyok!

-    Én nem mondtam semmi ilyesmit . . .

-    Várj azt hiszem ezt mondtad, hogy a családomat érzelmileg zsarolom, és rájuk telepszem!– gondolkodik el egy pillanatra Hanna – Ja és elvárom, hogy körülöttem forogjon a világ. Lesz a családban jobb választás is nálam – kacsint Csongira, mosolyog, de a szavak azok élesek.

-    Sajnálom! Hányszor kérjek még bocsánatot.

-    Nem kell bocsánatot kérned, csak a véleményedet mondtad el, és én tudomásul vettem! – látom, hogy Csongi szóra nyitja a száját, de Hanna elinti – Mondtam nincs semmi baj! Én most megyek, mert elfáradtam! Jó éjszakát!

Csendben nézzük, ahogy a szobájába megy.

-    Ezt elbasztam mi? – fordul hozzám komolyan a férjem.

-    El! Mert soha nem tanulsz! Mindig elhamarkodottan mondasz véleményt, a tények tudta és ismerete nélkül, ráadásul ha elkap az ideg nem is gondolkodsz! Tudom, ha végig gondolod akkor utána rájössz, hogy hülyeséget mondtál, de már késő. Nem mindenki olyan ám mint a szüleid, hogy meg sem hallják amit szövegelsz nekik! Néha rájöhetnél, hogy a kimondott szavaknak súlya van. Komoly súlya. Te úgy támadtál rá, hogy a tények nagy részéről fogalmad sem volt!

Pillanatokig csak nézzük egymást, látom rajta, hogy bántja, és csak remélni tudom, hogy egyszer tényleg kibékülnek. 

-    Sajnálom! – ölel át és szorít magához – Sajnálom Natti.

-    Ez van, - nézek a szemébe, és megsimogatom az arcát – Most nem tudunk mint csinálni. Csak reménykedem, hogy egyszer ez is rendbe jön.

Ekkor a manó mocorogni kezd. Csongi magához húz, kezét a pocakomra téve figyeli boldogan mosolyogva Luca mozgását. Ezek a pillanatok azok, amikért az ember él, ezek a felhőtlenül boldog percek, amik feledtetik a gondokat, bajokat, félelmeket.

-    Szeretlek cica! – húz magához és csókol meg.

Elfeledem a világot, és boldogan hevesen verdeső szívvel simulok a férjemhez, így észre sem veszem a nyíló, majd másodpercek múlva halkan bezáródó ajtót. A telefonom csörgésére riadok fel a férjem okozta kábulatból. Egy utolsó csókot követően Csongi elhúzódik tőlem.

-    Vedd fel, - vigyorog – én elmegyek lefeküdni, mert holnap korán kell kelnem, hogy elérjem a gépet.

-    Menj, - húzom magamhoz még egy leges legutolsó csókra – majd később én is megyek, nem vagyok még álmos.

Figyelem, ahogy a szobánk felé megy, majd rám vigyorog, és csókot küld  amikor belép. Elnevetem magam, és a rendületlenül csörömpölő telefonért nyúlok,  bosszús leszek a képernyőn megjelenő név láttán.

-    Szia Zalán!

-    Helló! –  szól bele vidám hangon, szinte látom magam előtt a képét ahogy vigyorog. - Hogy s mint? Hogy van az én unokahugim? Hallom a lelkes apukától, hogy már mocorog! 

-    Jól, – felelem – tényleg sokat ficereg, olyan mint az apja, egyetlen pillanatra sincs tőle nyugta az embernek.

Felnevet a bátyám, aztán . . .

Csend.

Csend.

Csend.

-    Miért hívtál Zalán? – töröm meg a hallgatást.

-    Csak, hogy megkérdezzem mi újság veletek. – jön a válasz.

-    Biztos engem akartál hívni, és nem Hannát? – teszem fel bátyámnak számon kérőn a kérdést.

Csend.

-    Biztos.  – jön a halk, de határozott válasz, amitől hihetetlenül ideges leszek.

-    Jó akkor elmesélem a mai napomat, ha már arra vagy kíváncsi, hogy mi történt velem.  – váltok át fecserésző stillre – Szóval reggel felkeltem, a TESTVÉREMMEL megcsináltuk a reggelit, mivel ő nem tud aludni rendesen, ezért már hajnalban ébren van, - szúrom közbe -  amit egyedül ettem meg, mert ő két falat után nem bírt többet lenyelni, aztán beszélgettünk kicsit, és elindultuk az orvosainkhoz.  Ő ment a sajátjához, aki holnap reggelre előírta a következő kemós kezelésre, én meg mentem a sajátomhoz. Elkészült Lucáról a harmadik  3D ultrahangos fotó, amiről megjegyezném, hogy a kisasszony tuti fotómodell lesz, mert nem szégyenlős – vigyorgom, mire Zalán is felnevet.

-    Én mondtam az apjának, hogy tiszta anyja lesz az a lány! – rötyög – De,  . . . . .

-    Folytatnám Zalán! – csattanok rá, mire elhallgat – Szóval miután én végeztem, megvártam Hannát, akitől vért vettek. Csak megjegyezném, hogy nem tudom honnan, mert szerintem már vér sincs benne annyira vékony. Amíg őt vártam addig azt hiszem, várjunk csak, hm-hm azt hiszem Ashleyvel SMS–eztem, tudod a menyasszonyoddal, rá még azért emlékszel ugye?  - teszem hozzá  célzatosan -  Szóval amikor végzett Hanna, akkor elvittem a könyvtárba, mert nekiállt a görögnek újra,  hogy  az álmatlan éjszakákon eltudja magát foglalni,  én meg elmentem Anyuhoz. Korábban bezártuk, hogy időben hazaérjünk és elő tudjunk készülni, a vendégek fogadására. Mert tudod, a TESTVÉRÜNKNEK ma van a 24. születésnapja, és mi nem feledkeztünk el róla! – teszem hozzá újra célzatosan – akiért Apu ment el a könyvtárba motorral, hogy elmenjenek kicsit motorozni, mivel annyira gyenge, hogy nem tudja megtartani a motort, és egyébként nem mozdulna ki itthonról. Amíg ők csavarogtak addig mi Anyuval előkészültünk, és a vendégek is megérkeztek szépen egymás után. Tudod itt voltak  az unokatestvéreink családostól köszönteni, aki pedig nem tudott itt lenni, az vagy felhívta, vagy legalább egy SMS-t küldött, még Robert családja is! Claire és a lányok is felhívták, holott már elvileg semmi közük sincs hozzá! –szúrom közbe - Már mindenki itt volt, Anya telefonált Apunak, hogy jöhetnek. Amikor ide értek, előkaptam a fényképezőmet, és lefényképeztem, a meglepetést az arcán, amikor belépett az ajtón Apu után. Lefényképeztem azt is, amikor könnyek csillogtak a szemébe, de rendületlenül mosolygott. Ahogy azt is, ahogy elnevette magát a rendkívül hamis, és véletlenül sem egy szólamban, fülsértően hamisan előadott köszöntő dal hallatán, mint ahogy azt is, amikor elfújja a gyertyát. Ezeket mind mind fotóztam, mert fontosnak tartottam, hogy megtegyem, mivel bennem felmerült az a kósza gondolat kedves bátyám, hogy lehet nem lesz több ilyen alkalmam, ilyen pillanatom, amikor ezt megtehetem! – sírom el magam, de Zalán meg sem mukkan, - Egyébként átküldtem a képeket. Ha akarod megnézed, ha akarod egy az egyben letörlöd anélkül, hogy megnyitnád. – elhallgatok, várom, hogy megszólaljon, de csend van - Aztán lássuk csak mi is történt utána? – veszek mély lélegzetet - Jah! Tényleg! Aztán az ikrek segítettek neki felbontani az ajándékokat, de Beni annyira megrémült amikor Hannához simult, hogy elrohant, és sírva kérdezte az anyjától, hogy Hanna mikor fog meghalni, mert ő az iskola helyett inkább vele maradna, hogy rajzoljanak, és nevessenek, hogy felvidítsa, mert azt hallotta, hogy a nevetés gyógyít! – suttogom. –  Nem régen elmentek, mi összepakoltunk, és most veled beszélgetek. Azt hiszem nem hagytam ki semmit.

Csend. Várom, hogy mondjon valamit, de nem szólal meg most sem.

-    Bocs Natti mennem kell! – suttogja a telefonba.

-    Menj Zalán! Szaladj csak! – modulok rá – De jól nézz körül, hogy megtaláld az agyadat is, amit valahol pár hete elhagytál!

-    Natti! – jön a kemény hangú figyelmeztetés

-    Ne Nattizz itt nekem! Tudod, ha valakinek van joga itt megsértődni az Robert! Egyedül Ő, és nem te! De neki van legalább annyi esze, bár ehhez azért kellett Claire, hogy helyre rázza az agyát – teszem hozzá – de ő legalább felfogta az okokat, amiért Hanna azt mondta, amit mondott! Felfogta és bár nem teszik neki, de vár. Mert rájött, hogy egyetlen egy módja van annak, hogy együtt legyenek újra, az az, ha most hagyja Hannát! Hogy most békén hagyja, hogy megbékéljen, hogy feldolgozza azt ami vele történik és tisztába jöjjön végre magával és azzal, hogy mit akar! Tudod ő legalább minden nap felhív engem, hogy megkérdezze mi van a kedvesével, annak ellenére, hogy az szakított vele! Te testvéreként még arra sem vagy képes, hogy a születésnapján felhívd! Tudod Zalán én nagy testvérként mindig felnéztem rád, mert a bátyám vagy, és szerettelek mindig! Soha nem gondoltam volna, hogy lesz idő,  amikor haragudni fogok rád. Hát most eljött ez az idő! További szép estét! – morranok és lecsapom a telefont.

Percekig csak nyelem a dühömet. Hogy lehet ilyen fafej? Dühösen nyúlok papírzsepiért, amikor észreveszem az asztalon az aranyszínű papírba  csomagolt hosszúkás dobozt. Elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy hogyan konspiráltuk ki Robbal az ajándékot, hogy ne legyen túl drága, de egyből tudja Hanna, hogy kitől kapja.

Nem merte felbontani. Tudom. Láttam. Láttam Hanna szemében az örömöt amikor megpillantotta, de a fájdalmat is amikor úgy döntött, hogy nem bontja fel.

Nos akkor itt az idő, hogy kicsit a sarkamra álljak! Felpattanok, felkapom az asztalon lévő dobozkát és határozottan Hanna szobája felé indulok.

Zalán

Percekig nézem, és tartom a kezemben a telefont, hallgatom a szaggatottan búgó hangot.

Letette. 

Natti minden szava, minden egyes szava célt ért, és telibe trafált!

Már egy órája ültem a monitor előtt és néztem a levelet, amit küldött. Azt a kis ikont néztem meredten, ami a csatolmányt rejtette. Néztem és nem volt bátorságom megnyitni.

Percek elteltével rászántam magam, hogy felhívjam, de gyáva voltam, mert az ő száma helyett Nattit tárcsáztam.

Pár szó volt csupán amit a Natti a fejemhez vágott, és a hetek óta nehezen visszafojtott lelkiismeret furdalás újra elönt. Tudom, hogy igaza van.

Most meg itt ülök ugyan úgy magam elé meredve, a kimondott szavaktól kótyagosan. Felemelkedik a kezem, öntudatlan a mozdulat, amellyel megnyitom a csatolmányt.

Aztán csak ülök és meredten nézem a képernyőn megjelenő képeket egymás után.

Döbbenten, teljesen ledöbbenve. A szomorúan csillogó szemeket, és a most oly keserű a mosolyt, a máskor mindig vidáman mosolygó arcon.  Az arcán ami most beesett és sápadt. Szinte bántó  rajta a felvitt enyhe pirosító. Bántja a szemem.

Istenem!

Most már tudom, hogy hülyeséget csináltam, már rájöttem, de valahogy nem találom a módot arra, hogy ezt be is ismerjem neki.  Nehéz beismerni, ha az ember téved, pláne olyannak aki mindig felnézett rám, aki őszinte lélekkel bízott bennem mindig.

 

Mocsok nehéz.

Ocsmány dolgokat vágtam a fejéhez, ocsmányul viselkedtem vele, mert sértett voltam, hogy hallgatott, hogy nem beszélt, hogy titkolózott. Sértődött voltam, mert nekem általában mindent elmondott, gyerekkora óta a bizalmasa voltam, most meg előttem is titkolózott! Erre már csak ráadás volt, hogy Roberttel szakított, valami mondvacsinált ok miatt.

Megszoktam, hogy én vagyok a nagy testvér és szabadon közölhetem vele a véleményemet, de azt nem fogtam fel, hogy meddig mehetek el. Igaza volt Ashleynak, hogy túl léptem azon a ponton ami  az „állj egy lépést sem tovább” pont volt. Azt hittem nekem mindent lehet, én mindent megtehetek! Hát nem, nem tehetek meg mindent. Már akkor miután dúlva-fúlva elrohantam és az első USA-ba induló gépre felültem, már akkor tudtam, de nem voltam hajlandó beismerni.

Ashley egész úton egyetlen szót sem szólt hozzám, még akkor sem amikor Washnigtonban az átszállásra vártunk 2 teljes órán keresztül.

A hallgatása egészen addig tartott, amíg haza nem értünk. Itt aztán nekem esett rendesen. Szikrát nem kaptam, amikor fogta magát és átköltözött az egyik vendégszobába, azzal, hogy nagyon reméli, hogy elgondolkodom a viselkedésemen, mert vegyem tudomásul, hogy az embereknek van saját véleménye, saját élete, és saját döntése! Ami nekem Molnár Zalánnak lehet, hogy nem tetszik, de el kellene fogadnom, hogy nem csak az az út létezik, amit én helyesnek tartok! És azért ember az ember, hogy döntsön, cselekedjen, és lépjen! Ha rosszul dönt, hát viselje a következményeit, tanuljon belőle, mert minden ember a saját kárán tanul és ha megtanulta a leckét, akkor  próbálja meg helyrehozni! Nem szabhatom meg én, hogy mások mit tegyenek!

Döbbenten hallgattam a szavait, amik észhez térítettek ugyan, de képtelen voltam a telefont felvenni és beismerni. Másnap megbeszéltük a dolgokat Ashleyval, és amikor visszautazott Vancuverbe a forgatásra már szent volt a béke közöttünk, én azonban még mindig rosszul éreztem magam, de nem volt merszem lépni.  Pár nap múlva felhívott Csongi, hogy ő beszélt vele, de . . .

Tudtuk, mind a ketten tudtuk, hogy valamit nagyon elszúrtunk, mert lehet, hogy pár dologban igazunk volt, de nem velük éltünk, nem éreztük azt amit ők. Elkönyveltünk mindent Hanna hibájának, és azonnal ítéletet hirdettünk felette, sőt végre is hajtottuk volna  a nyakazást ha Natti és Anyu nem érnek haza.

Az az igazság, hogy szégyenlem magam.

Most is eszemben van az, ahogy ül Apu dolgozószobájában, és hallgatja dühtől fröcsögő szavainkat Csongival, akivel hergeltük egymást rendesen.

Elmondtam mindennek, minden őrült, beképzelt, önző, hülye picsának! Nem gondolkodtam, csak a dühöm vezetett. Csongi meg csak rá tett egy lapáttal amikor azt vágta a fejéhez, hogy azért titkolózik, mert nem tudja elviselni, hogy egy kicsit nem körülötte forog a világ, és elege van abból, hogy mindig minden róla szól! Mindig mindenki érte aggódik, mindig mindenki velük foglalkozik, holott ebben a családban vannak mások is! Amikor sírva fakad, én még inkább elkezdem őrjöngeni, hogy ne merjen sírni, ne merje sajnáltatni magát, inkább egye meg amit főzött! Istenem úgy rángattam mint egy rongybabát, arra sem voltam tekintettel, hogy frissek a varratai.

Most is elönt a szégyen amikor erre gondolok! Hogy lehettem ilyen állat!?

Ő pedig csendben kerekre tágult, könnyes szemekkel nézett rám! Ha Anyu nem jön be még lehet, hogy meg is ütöm. Amihez persze nem lett volna semmi jogom, de annyira dühös voltam, hogy Anyuval is összevesztem amikor rám förmedt, hogy mégis mit képzelek?

Őt is megbántottam, amikor őrjöngve támadtam rá, hogy remek, most még ő is védje csak a kis ártatlanságot! Pedig nem volt igazam!

A cérna akkor szakadt el, amikor Anyu lekevert egy baromi nagy pofont és közölte, hogy takarodjam, mert az ő házában, az ő gyerekei nem viselkedhetnek így egymással, még akkor sem, ha részben igazuk van!  Dühtől őrjöngve jöttem el.

Amikor Asheyt feltettem a gépre, hazajöttem és  az első az volt, hogy Anyut felhívtam és bocsánatot kértem tőle. Most is pontosan eszemben vannak a szavai. Tudja, nagyon jól tudja ő is és Apu is, hogy Hanna is hibás, és sokszor nem értik, hogy mit miért csinál,  miért nem beszél soha senkivel a gondjairól. De a ők a szülei és én a testvére vagyok, ő pedig felnőtt, és nincs jogunk ahhoz, hogy pálcát törjünk felette. A család arról szól, hogy kitartsunk egymás mellett. Ahhoz van jogunk, hogy elmondjuk a véleményünket nyugodtan, érvekkel alátámasztva, és nem ordítozva, agresszívan támadva.

Szégyeltem magam mert tudtam, hogy igaza van, tőlük soha nem láttam ilyen viselkedést.  Megbeszéltük a dolgot, de éreztem, hogy neheztel rám amikor elköszöntünk.

Tudom, hallottam, hogy beszéltek a Hannával, mert Natti elmesélte, ahogy azt is hogy nem tartották vissza a véleményüket, és lehordták rendesen, de ők mellette voltak. Pár napra leutazott a nagyiékhoz, Apu levitte, hogy kicsit kiszellőztesse az agyát, de nem maradt lent sokáig, mert pár nap múlva kellett kapnia az első kezelést. Anyu szerint borzasztóan rosszul volt, aztán jött a második, a harmadik. Mamus sem fogta vissza magát, de egyik sem viselkedett úgy vele mint én.

Azt is tudom, hogy Anya és Claire tartják azóta is a kapcsolatot, mert Robertnek is helyre kellett rázni az agyát. Róla Ashley is beszélt, mivel sokszor kellett leállni, és a stáb ki volt rá akadva rendesen,  mert használhatatlan volt, másnaposan ment forgatni, elfelejtette a szöveget . .. Sőt a neten napvilágot látott fotók is sok mindenről mesélnek. Mások csak azt látták, hogy nyúzott, kimerült, fáradt, azt azonban csak páran tudtuk, hogy miért. Pár hétig őrjöngött, aztán Claire és Richard elutaztak hozzá, és elbeszélgettek vele is. A Golden Globon már egy másik Robert jelent meg, aki döntött.

Én azonban nem tudom megtenni. Nem  tudom, hogy gyávaság- e, vagy csak dac, de percekig tétován szorongatom a telefont, hogy aztán letegyem. Majd holnap, könyvelem el magamban. Majd holnap, ma még átgondolom, hogy mit is mondjak neki.

-    Két nap múlva –

Süt a nap, enyhe szél fúj, az emberek vidáman mászkálnak a korai tavaszi időben, bár még csak február vége van, de hétágra süt a nap. Elégedett vagyok ahogy jövök ki az ügynökségtől, hiszen egy nagyon jó szerződést írtam alá!  Tegnap Ashley is hazaért, mert részéről véget ért a forgatás. Kerek lenne a világom, ha megtettem volna, ha felhívtam volna a húgomat. De nem az, nem kerek, mert nem tettem meg!

Ma megteszem!

Ma bocsánatot kérek tőle! – fogadkozom magamba amíg az autóba ülök, hogy elmegyek a bevásárlóközpontba Ashleyért. Elment az élelmiszer áruházba  mert szinte semmi sincs otthon.

Szégyen, hogy ilyen gyáva vagyok! –ostorozom magam vezetés közben -  Hiszen tudom, hogy szeret, tudom, hogy megbocsájt!  A kétség azonban bennem van, hiszen hetek teltek el, számos alkalmam lett volna arra, hogy megbeszéljek vele mindent, én azonban mégsem tettem meg.

Lehet, hogy már késő, mert soha nem bocsájtja meg, ahogy viselkedtem vele!

Nem!

Nincs még késő! Soha nincs késő!

Leparkolok, küldök egy SMS-t Ashleynak, hogy megérkeztem. Kisvártatva meglátom, hogy pakkokat cipelve jön a kocsi felé. Elé megyek és elveszem tőle a csomagjait, mire hálás mosoly a jutalmam, sőt egy csókot is kapok a mosoly és a simogatás mellé. Vigyorogva nézek rá, amikor rezegni kezd a telefonom.

Anyu.

-    Szia Anya! – nevetek a telefonba vidáman – Mizújs?

-    Zalán, . . . . kisfiam . . .

Elakad a lélegzetem a hangja hallatán, lesápadok.

Tudom.

Tudom, hogy elkéstem. . .

Jah, és azt elfejetettem, hogy nálam a folytatás is!!! 

Tehát hölgyeim mindent bele ha még a szünet előtt olvasni akarjátok! 



(Csak megnyugtatás képpen én már megnyitottam *kacsint, és gonoszan vigyorog *)

145216