99. fejezet: FÉLELMEK

Sziasztok! 

Nos mivel az utóbbi napokban kicsinykét szétestem, (kis karácsonyfa tűz  + egyebek) nem válaszoltam a kommentjeitekre, ezért ezt most egyben pótolnám.

 

"97. fejezet: Karácsony Budapesten 2. rész"

Komikra válaszok: 

Golden:

Mindenkit lehet bántani, nem csak fizikailag,  de szavakkal is lehet ölni. A gitár: őszintén szólva fogalmam sincs, de jó ötletnek tűnt. Időközben a család muzikális szekciója felhomályosított róla, hogy meg lehet ugyan csinálni, de a hangja már nem lesz ugyanolyan.  Nos ennyi baj legyen!

Panna:

Nézd, én így írok, én így tudom megmutatni a karaktereimet, olyannak amilyennek én képzelem őket. Lehet, hogy Hanna idegelmei eset, és Robert nyálgép, de az enyémek, és én így szeretem őket. Őszintén mondom, hogy sajnálom, ha nem tetszik, de azért olvasol ennek ellenére nem? :D

Pixie:

Köszönöm a soraidat, és nagyon örülök, hogy tetszett! Puszi Csibém!

csez:

Ne szomorkodj! Szomorkodhatsz az életben eleget! Álompasi . . . életem!

Pet:

Mi gyerekkorunkban mindig fűztünk kukoricát! Ha sok kerül a fára olyan mintha havas lenne. Mostanság már nincs türelmem hozzá! Egyébként meg nem árulkodok. :DD

Zsófi:

Hát igen, tudom, hogy sokan arra vártok, hogy legyen náluk baba, de én nem akarok nekik még csemetét. Majd meglátjuk, ez mindig a pillanatnyi hangulatomtól függ. Vannak még ötletek a tarsolyomban.

Judy:

Igyekszem Hannát is sokszínűen megjeleníteni. Azt sajnálom, hogy szinte mindenkinek idegbajosként jött le. Nem ezt akartam! Őt egy kedves, aranyos, de tűzrőlpattant lánynak akartam ábrázolni akinek vannak negatív vonásai is.

Noémi:

Köszönöm, hogy a sietség ellenére is írtál! Aranyos vagy!

Timi:

Igen békesség van, de nem lesznek unalmasak az ünnepek!

Judy:

Köszönöm!

Anna:

Nagyon örülök neki, hogy tetszett, igyekszem minden részt változatosan leírni. Hanna nagyon szereti a testvéreit, és majd túl lesz a fájdalmon amit akkor érzett amikor megtudta, hogy Natti babát vár.

Mono:

Őszintén szólva gondolkodtam rajta, hogy leírom az alkudozást, de a pasiknak nem tetszett és inkább kivettem. Ádám leszavazott.

Réka:

Tudod nagyon élvezem a képszerkesztést. Van úgy, hogy találok egy képet és aszerint alakítom a történtet, de van olyan is hogy megírom és órákat töltök el a keresgéléssel. Örülök, hogy tetszenek!

Zsuzsi:

Egyáltalán nem bántottál meg! Én elfogadom a kritikát! Azt kell mondanom, hogy Hanna sok minden előtt áll, ami jelentősen átfogja alakítani a személyiségét. Igen a család félti és néha túlzásba esnek, de ők ilyenek.

Andi:

Nini! Csak nem egy új komizó!? Ez aztán az öröm! Nem titok tini is már régen voltam, páran akik találkoztak már velem ezt tudják, ami persze nem azt jelenti, hogy vén banya vagyok! :D

Őszintén szólva én először nem voltam Roberttől elájulva, aztán ahogy egyre többször láttam a filmeket, kíváncsi lettem rá.

A nyilatkozatai és megjelenései alapján nagyon megtetszett a személyisége, a hozzáállása az élethez. Nyíltan mer idióta lenni, és nem egy izomagy! Én végtelenül szimpatikus figurának tartom, akinek a fő vonzereje pont abban van, hogy nem tipikus hálívúdi szépfiú!

Köszönöm, hogy olvasol! 

Az űrlap alja

 

98. fejezet: Szilveszter Londonban

Komikra válaszok:

Nos mint azt jeleztem már, szilveszter este feltettem az új részt. A bloggerben meg is jelent, képeket is feltudtam tölteni. Csak frissítettem az oldalt és de nem néztem végig, hogy minden fent van-e, csak szaladtam mert vendégeink voltak. Igaz, hogy csemeték, de majd szétszedték a házat. Elsején meg családlátogatás volt terítéken, mikor Ádám drágám jelezte, hogy hm-hm valami gáz vagyon az oldalon. . .  Nos a gépem nem volt nálam, így csak este tudtam utána nézni a dolgoknak. Újra feltöltöttem a fejezetet és már fel is hozta. Készítettem azonban egy JIB-JAB videót is azt azonban az istennek sem tudtam belinkelni, pedig nagyon jó lett. Nos mindegy ez már történelem!

Mindenkinek ezúton is még egyszer Nagyon-nagyon Boldog Új Évet kívánok!!

Judy:

Sajnálom! Remélem azóta már olvastad a teljes fejezetet is!

Pixie:

Helló Baby! Kitaláltam! Azonnal rájöttem! Imádlak!!  Remélem nem sértődtél meg!

Golden:

Még egyszer köszönöm neked, megríkattál! Ha engeded szeretném felhasználni az 100. fejezetben.

Pet:

Örülök, hogy ezek szerint visszalátogattál a fiaskó után is az oldalra. Tom ő egy érdekes lélek. A következőkben kicsit több szerepet fog kapni.

Zsuzsi:

Sajna kicsit elbénáztam a dolgot szilveszter este. Sajnálom! A következőkben kicsit más vizekre fogunk evezni, amin lehet, hogy megfogtok lepődni. Fejmosás az lesz bőven.

csez:

Ne szorongózz életem! :D („Mér tán tudol valamit?”)

Réka:

Nem árulkodok, olvasd el! (titokban gömböd van?)

Krisztina:

Köszönöm, hogy újra feljöttél! Örülök, hogy tetszett!!

K.:

Örülök, hogy tetszett! Tom fogja majd kapni az áldást rendesen, bízhatsz bennem!

Anna:

Ugye, hogy ugye! Én is szeretem képekkel illusztrálni a kis agymenésemet! Határozottan élvezem!

SzaSza:

Helló Baby!

Örülök, hogy idetévedtél hozzám! Hát tudnak néha egymás fejéhez vágni dolgokat az biztos! Igen lassan beborul, kért ő segítséget, csak nem jól. Ilyen volt a Kristenes intermezzó is aminek a későbbiekben azért lesz szerepe.  Örülök, hogy tetszik a dizim, ezzel most én is elégedett vagyok!

Zsófi:

Hát kérdéseidre a választ lentebb olvashatod részben. Nem akarom kifejteni, mert akkor lecsapnám a poént.

Ada:

Üdv itt nálam! Örülök, hogy tetszett a fejezet.

Még egyszer mindenkinek BÚÉK!!!!!

A fejezetről:

Újfent belendültem, és így inkább ketté szedtem a megírt részt, mert egyben nagyon sok lett volna.

Most szándékosan nem fogok komi határt írni, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mennyire fog benneteket érdekelni a folytatás. Annyit azért megjegyeznék, hogyha a komik száma eléri az általam titkon vágyottat, akkor akár már holnap olvashatjátok  a folytatást, hiszen készen van.  (számos pzs-t elhasználtam *sóhaj*)

Nos jó olvasást! Komikra fel drágáim!

Pusza!

Heni

Robert

-      Ah! Olyan jól csinálod! – szakad ki a torkomból a sóhaj, amint megérzem a száját a férfiasságomon végigsiklani.

Felhördülök, amikor bekapja és kezével is végigsimít rajtam, csak nyögni tudok.  Kócos hajába túrok és irányítani próbálom, hogy milyen mélyen nyeljen le.

-      Jézusom! Jézusom! – szakad fel belőlem,  amikor engedelmeskedik, szinte a lábujjam hegyéig elzsibbadok az érzéstől.

Könnybe lábadt szemekkel emelkedik fel, és szinte megvadulok tőle, amikor egyetlen szó nélkül ereszkedik merev testemre. Felnyög, amint megmozdulok. Szemei tágra nyíltak.

Édes istenem!

Teljesen elveszi az eszem, ahogy szinte táncol rajtam, kezeink összekapaszkodnak, tekintetünk falja egymást, szívem vadul dübörögni kezd amikor meghallom ahogy az élvezettől nyöszörögni kezd. Egymásnak feszülünk, hajszoljuk egymást, testünk sikamlós az izzadtságtól, szívünk vadul ver, és csak pumpálom, csak nyomulok belé ki-be, ki-be eszemet vesztve.  Szinte már az extázis kapujában vagyunk,  amikor egyetlen mozdulattal leemelem magamról. Értetlenül, csalódottan mered rám, de muszáj pár mély lélegzetet vennem, hogy visszatudjam magam fogni. Még nem élvezhetek el.

Látom, hogy szóra akarja nyitni a száját, de fölé kerekedem és megcsókolom, miközben kezem a szeretkezéstől hegyes mellbimbóját simogatja. Vadul marjuk egymás száját, hajamba túr, szinte tépi, ami a végletekig felhúz újra. Újabb mély levegővétel után, szám átveszi melleinek becézését, szinte íjként feszül meg a teste, de nem hagyok neki pihenőt! Szám egyre lejjebb halad, egyre lejjebb és lejjebb egészen addig amíg el nem éri nőiességének közepét. Belenyalok az édes duzzadt nyílásba, számba veszem csiklóját és nyelvemmel simogatni kezdem. Felsikolt.

-      Robert! – visítja a nevem, kicsit elhúzódom és élvezem a látványt, ahogy széttárt lábai között simogatom testét, ahogy élvezi mozdulataimat.

De nem hagyok neki pihenőt oldalára fordítom, mögé helyezkedem és belé vezetem magam újra, miközben lábát megemelem, hogy csiklóját tudjam simogatni. Mozogni kezdek. A bestia felsikolt, amitől szinte eszemet vesztve nyomulok belé, hajszolom magunkat. Elkapja a kezem szájába veszi és nyalogatni kezdi az ujjamat ugyanazon ritmus szerint ahogy farkam mozog benne. Csak hörögni tudok, összefüggéstelen szavak törnek fel belőlem, és csak erre tudok koncentrálni. Zsibbadok a feltörő érzésektől, az izgalomtól, ekkor beveti hüvelyizmait, és rám szorít. Üvöltve élvezek el, és mélyen belé nyomulok miközben akaratlanul megszorítom az eddig simogatott csiklóját. Meghallom azt az édes hangot, megfeszül a teste és ő is szárnyal velem.

Kimerülten ernyedünk el. Csak lihegni tudok, még a beszéd sem megy.  Az előbbiektől zsibbadtan simulunk egymáshoz, egyikünknek sincs ereje még megmozdulni sem. Testünk még egybefonódva, lelkünk még szárnyal, légzésünk lassan normalizálódik.

Fázni kezdek, ahogy testünk lassan hűl le. Takaró után nyúlok és magunkra borítom. Haja izzadtságtól csatakosan kócosan áll szerte szét, de most félre simítom a nyakából és megcsókolom. Felsóhajt, és keze végigsimít a hasát simogató kezemen, és még inkább hozzám bújik.

-      Máskor is felbosszantalak!- suttogom  a nyakába, halkan nevetve.

-      Ne kísérts Pattinson!- morran rám, és hátra fordul. Mosolyogva csókolom meg, és gyönyörködöm kipirult arcában. – Nehogy azt hidd, hogy azzal, hogy letámadsz a számat is befogod!

-      Hát pedig úgy vettem észre! – kacsintok rá, és elhúzódok, mert felém csap, de ugyanazon lendülettel vetődöm rá, és megcsókolom.

Viszont ekkor csörögni kezd a telefonom, mire felsóhajt és elhúzódik.

-      Tessék! – morranok bele, majd elnevetem magam – Szia Kris!

Hanna mérgesen felsóhajt és kipattan mellőlem az ágyból. Utána kapok, de elhúzódik és dühösen beszalad a fürdőbe.  Felforr ismét az agyam, amikor bevágja maga után az ajtót.

-      Ez mi volt? – szólal meg döbbenten Kristen.

-      Csak Hanna hisztizik – felelek látszólag nyugodtan.

-      Igazándiból azért hívtalak, hogy te is a délutáni géppel jössz nem?

-      De, 3 óra múlva találkozunk. – felelek, és elkap megint az ideg amikor Hanna átvonul a hálón immár teljesen felöltözve, és válaszom hallatán bemutatja az egyezményes jelet.

Gyorsan elköszönünk, és a gardróbba sietek, magamra rántom az itthoni melegítőmet, és leszaladok a földszintre. Furcsa, hogy Herki nem lábatlankodik, de Budapesten maradt, majd Zalánék hozzák este. Mi tegnap értünk haza Londonból, kissé feszült légkörben.

Leérve a földszintre, a méregzsákom keresésére indulok. A kuckójában találok rá. Fel sem pillant amikor belépek, a laptop fölé hajol, olvas látszólag.

-      Hanna ne csináld ezt! – lépek mellé.

-      Mit ne csináljak Robert?- pillant fel - Mit?

-      Hát ezt a cirkuszt! Felesleges.

-      Igen? Szóval szerinted felesleges? – pattan elém, és vágja csípőre a kezét. 

Oltárian dühös.

-      Igen, mert semmi alapja nincs a haragodnak! – csattanok fel.

-      Tényleg? Te hogyan érezted volna magad, ha szilveszter éjjel, én ugrok Kellan nyakába és smárolom le a szemed láttára? – üvölt rám.

-      Csak megcsókolt! – kiabálok vissza – Sőt csak puszi volt!

-      Ne dumálj nekem! Ott álltam melletted! – sírja el magát – És még én vagyok hülyének nézve, még te esel nekem amikor szóvá teszem!

-      Nem esek neked! Egyszerűen csak kicsit berúgott és megcsókolt! Semmi nem volt, én nem is viszonoztam!

-      Őszintén szólva nem érdekel Robert! Kedves lány, és alapból kedvelem, de elegem van az egészből, elegem van abból, hogy bárhova megyünk ő ott van. Együtt dolgoztok, megértem. Jó kollégák vagyok, megértem. Forgatási szünetben veled lóg, nem Robert nem értem meg! – kiabálja – Te az én párom vagy! Ő mégis mindenhol ott van! Ha ő kell neked, menj!

Szavai hallatán elönt az ideg, és elindulok kifelé a helyiségből.

-      Tudod mit Molnár Hanna! Elegem van a hisztériázásodból, elegem van abból, hogy az utóbbi időben elviselhetetlen vagy! Állandóan hisztizel! Torkig vagyok vele! És tudod mit!? – torpanok meg, majd fordulok meg üvöltve – Igen inkább elmegyek! Inkább Kristent hallgatom, mint azt az idegbajos hisztérikát aki a menyasszonyom, aki lettél! Torkig vagyok veled! – üvöltöm, most én vágom be az ajtót, és rohanok fel a gardróbba.

Dühtől vörös aggyal kapkodom magamra a ruháimat és kapom fel a táskáimat, majd rohanok ki a házból.  Hülye hisztériás picsa! Fél füllel azért hallom, ahogy keservesen sír a kuckóban, de most annyira dühös vagyok rá, hogy inkább megyek. A taxi már a ház előtt áll. Bemondom Dean címét és már ott sem vagyok.

Deanhoz érve kicsit ugyan lehiggadok, de még forr az agyam. Felhívom, hogy felmehetek-e. Meglepődik, hogy itt vagyok, de beinvitál.

-      Hát te? – nyit ajtót - Másfél óra múlva kellett volna érted mennem.

-      Összevesztünk Hannával és jobbnak láttam ha eljövök, inkább hozzád jöttem, nem akartam a reptéri váróban álldogálni. – szűröm a fogaim között, miközben lehajigálom az előtérben a cuccaimat.

-      Mi történt? – fordul felém, miközben visszamegy a szobába és tovább pakol.

Elmesélem neki a történteket, kezdve a karácsony előtti dolgokkal és nem szépítve a szilveszterkor történteket.

-      Elegem van Dean! Én mindent megteszek neki, de ő mindenen duzzog, mindenből ügyet csinál!

Testőröm csak hallgat, és hagyja hogy kifüstölögjem magam.  Végül elhallgatok.

Felém fordul.

-      Nézd Rob, én megértem, hogy Kristent te csak kollégádnak, hm, nem inkább barátodnak tartod, de az a baj, hogy nálad a baráti és társas kapcsolat határa elmosódott. Én tisztában vagyok vele, hogy csak barátok vagyok, de a látszat tetszik, nem tetszik, nagyon mást sugall. Nagyon mást. – szavai hallatán tiltakozásra nyitom a számat, de leint – Most én beszélek! – szól rám - Gondold végig, azt mondod, hogy Hanna indokolatlanul feszült mostanában, és tedd még hozzá, hogy szinte soha nem vagytok kettesben, mindig van valaki körülöttetek, vagy a család, vagy a barátok. Ez minden kapcsolatot megterhel. Nézd nagyon sok nő már ennél kevesebbért is kiakadt volna, és most ne értsd félre, nem Hannát védem, és nem ellened beszélek, de ha nyugodtan végig gondolod te is tudod, hogy igazam van. Az a lány nagyon szeret téged, de szinte soha nem vagy mellette. Tudom, dolgozol. De egy nőnek szüksége van arra, hogy valaki mellette legyen, éreztesse vele, hogy fontos neki, hogy számít. Ti ritkán találkoztok, és akkor is mindig van ott valaki.   

Szavai mélyen elgondolkodtatnak.

-      Tudom Dean, de ez a munkám! – sóhajtok, és fel-alá kezed mászkálni – Nem tudok mit csinálni! Én hívom, beszélek vele, amikor tudok akkor hazajövök, ha tud jönni akkor ő is jön. Amikor összejöttünk megbeszéltük, tudta, hogy én így élek!

-      Igen, de más az elmélet kedves barátom – vereget hátba – és más a gyakorlat. Egy nőnek fontos, hogy a hétköznapokban legyen mellette valaki. Hidd el én nagyon jól tudom. Én is megvoltam győződve róla, hogy én mindent jól csinálok, amikor csak tudok a családommal vagyok. Andrea hiába próbálta felém jelezni, hogy őneki kicsit több odafigyelés kellene, nem foglalkoztam vele, én elégedett voltam. Akkor nyílt fel a szemem, amikor összepakoltak a kislányommal és elköltöztek. Akkor értettem meg, amikor beléptem és üres, lelketlen volt a lakás. Hiányzott a nevetés, a méltatlankodás, hogy miért nem pakolom el a cuccaimat, miért egy hajtóra iszom meg a vizet, vagy, hogy állandóan kapcsolgatom a tévét és mindig sport műsor megy. Rájöttem Rob, de már késő volt. Ha szereted, akkor ne várd meg, hogy elmenjen. Az a lány mindenben alkalmazkodott hozzád, mindenben.

Szavai mélységesen elgondolkoztatnak.

-      Tudom Dean, de mit tegyek? – nézek rá kétségbeesetten – Nekem ez a munkám. Kértem, hogy jöjjön velem, utazzon velem, de ő inkább dolgozni akart!

-      Rob mit csinálna ott? Te forgatsz, ő meg csak üljön és várjon rád? Csinálta, de értéktelennek érezte magát! Ő is megakarta mutatni, hogy nem csak díszítőelem melletted, hanem értelmes okos nő, akinek szintén fontos az élete, fontos, hogy feltudjon valamit mutatni. Megakarja mutatni neked, hogy ő is jó.

-      De én ezt tudom! - nézek rá értetlenül, - Én tudom, hogy okos, értelmes nő! Én nem tudok állandóan mellette lenni, mint egy hétköznapi családban, ahol munka után hazamennek. . .

-      Akkor azt az időt amit vele tölthetsz, miért töltöd másokkal? Miért hívod meg például Kristent Londonba, amikor alig egy hetet töltöttetek külön? Két heted volt a menyasszonyoddal lenni, 2 hét, és te a második héten már meghívtad Kristent!

-      De egy szóval sem kifogásolta Hanna, hogy jönnek! Ő csak barát!

-      Persze mert amikor megtudta, már szinte ott voltak, és van annyi esze, hogy ne álljon neki cirkuszolni miatta, ami nem azt jelentette, hogy nem esett neki rosszul! Nézd, én nem azt mondom, hogy ne töltsd az idődet a haverokkal, de keresd meg az arany középutat, amíg nem lesz késő. –vereget hátba és elindul kifelé, de az ajtóban megáll, és visszafordul – Ha úgy gondolod, még van annyi időnk hogy haza menj és normálisan elköszönj.

Szavai mélységesen ledöbbentenek. Csak lerogyok a kanapéra és a hajamba túrok. Kívülről hallva, egészen más megvilágításba kerülnek a dolgok.  Én tényleg nem foglalkoztam Krissel, hiszen csak egy jó barát és kész. Azzal tisztában vagyok, hogy Hannának hiányzok, mert ő is hiányzik nekem nagyon, végtelenül.

-      Na hogy döntöttél? – áll meg előttem.

-      Ha nem gond, akkor tényleg hazamennék. Beszélnem kell vele.

-      Reméltem, hogy megjön az eszed!  - vereget hátba Dean – Na menjünk, mert a kocsi már lent vár.

Lecihelődünk. Összeszorul a gyomrom, ahogy az előttem álló beszélgetésre gondolok. Annyira hülye voltam! Ekkor elhaladunk egy bolt előtt.

-      Álljunk meg! – szólok a sofőrnek, aki marha nagyot sóhajt, de félreáll.

Rohanok, szinte berobbanok a kis üzletbe. Csoki különlegességeket tartanak. Ha rám jön, hogy kis otthoni angol édességet egyek, mindig ide jövök. Az eladó kedvesen köszönt. Kisvártatva egy nagy doboz angol csokival távozom, és megyek vissza a kocsihoz.

Nem telik bele 5 perc fékezünk a házunk előtt. Dean hátra fordul.

-      Csak okosan Robert! 30 perc múlva legkésőbb indulnunk kell! Mi itt megvárunk, illetve elmegyünk iszunk egy kávét addig. Telefonálj, ha mehetünk.

-      Oké! – sóhajtok és kiszállok.

Uram isten! Úgy ver a szívem, mintha legalábbis nyakazásra mennék! Na kapd össze magad Pattinson! Légy férfi vazze! Mély levegőt veszek és benyitok a lakásba. Herki rohan elém kergén, amin elnevetem magam és lehajolok, hogy megsimogassam.

-      Helló nagy fiú megjöttél? Hol van Hanna? Nem etted meg ugye?

De kérdeznem sem kellett volna, az egész házat belengi a finom sütemény illat. Sütött, és ha az orrom nem csal, akkor almás pitét. Ha baja van, akkor süt, vagy fut. És mivel mostanában hideg van a rohangáláshoz, inkább süt. Hevesen dobogó szívvel megyek befelé, amikor hirtelen megjelenik előttem, majdnem fellök.

-      Hát te? – mered rám döbbenten.

Hirtelen szikrát sem kapok, ahogy a sírástól vörös szemeibe nézek.

-      Én, - sóhajtok fel és a padlót kezdem vizsgálni, majd összekapom magam és ráemelem a tekintetem – Szóval én sajnálom kicsim! Én nem akartam veled kiabálni, nem akartalak bántani, és igazad van, de te is tudod, hogy Kristen csak egy barát, semmi több! – hadarom egy szusszra, miközben végigsimítok az arcán

Látom, azokat a szemeket újra könnyben úszni. Nagyokat pislog, hogy ne fakadjon sírva.

-      Én is hülye voltam – suttogja – Én alapból kedvelem Krist, de szeretnék néha csak veled lenni. – motyogja. – Annyira hiányzol, és amikor végre veled lehetnék akkor mindig ott van! – sírja el magát. – Én kedvelem a barátainkat, de hiányzol! Annyira hiányzol miden nap, és megint elmész!

-      Te is nekem! – ölelem magamhoz - Sokszor gondolok arra, hogy mennyire szeretném, hogy velem legyél egy-egy nehéz nap után, hogy halljam a nevetésedet, a méltatlankodásodat, és igen a hisztidet is, mert szó mi szó mostanság elég gyakran hisztériázol miden hülyeségen! Bár ezt az élményt tudnám nélkülözni!  – vigyorgok rá, de csak néz rám könnyek között, majd a hátam mögé pillant.

-      Mi az? – kíváncsiskodik.

-      Bocsánatkérő ajándék! – suttogom – Ne haragudj! – nyújtom felé a dobozt.

-      Te Candbury csokit vettél nekem? – mosolyog – Az nagyon drága!

-      Na és?! – nevetek rá.

-      De ettől megnő a seggem! – mosolyog.

-      Nem baj, majd le ágytornázzuk! – húzom magamhoz – Ne haragudj!

-      Te se! – motyogja a nyakamba. – Megbontjuk? – néz rám kuncogva, annyira szeretem ezt a csintalan, huncut nézését.

-      Hogy a fenébe ne bontanánk meg?! – vigyorgom, és leülünk a kanapé elé a földre.

Herki persze azonnal megjelenik. Sokat nőtt, és egyből feltűnik, hogy István minden bizonnyal trenírozta, mert rászólok, és szinte azonnal szót fogad. Hanna csak vigyorog. A kis dög persze tudja, hogy hogyan puncsoljon neki. Addig kuncsorog, míg megesik rajta a szíve a Boszorkának és felteszi a kanapéra. Persze az első dolga ennek a mini kényúrnak, hogy Hanna hajába másszon, amin ő meg persze kiakad, és mérgesen hessegeti arrébb a pockot. Herki  helyezkedik, majd helyet foglal amint a kanapé megfelelő pontját megtalálta. Nevetve nézzük elégedett képét.

Hanna ekkor bontogatni kezdi az egyik pralinét, és a számba nyomja a falatot. Herki persze egyből farok csóválva megjelenik és közénk dugja a fejét úgy szuggerálja a Hanna ölében lévő dobozt.

-      Puncskocka! – hessegetem arrébb tele szájjal. – Ebből nem kapsz! A tied ott van a tálkádban!

Persze morogni kezd, és hol kezdene ugatni?

A fülem mellett!

Amit most még nyalogatni is kezd ráadásként! Hanna vihogva figyeli küzdelmünket, miközben már a második csokit tömi be.

-      Hé! – morranok rá- Azért nekem is adhatsz!

-      Nem, ezt én kaptam ajándékba!

-      Morogjak én is? – idétlenkedek, mire halkan kuncogni kezd, de rezegni kezd a telefonom. Felveszem.

-      Rob lassan indulni kellene! – hallom meg Dean hangját.

-      Mindjárt megyek – felelem, mire Hanna felkapja a fejét és tátogva kérdezi, hogy Deannal beszélek-e. Bólogatok, mire kikapja a kezemből a készüléket.

-      Szia Dean! – köszön bele – Gyertek be, sütöttem almáspitét, és egyedül valahogy nem szeretném mind megenni! – vigyorogja és figyelmesen hallgatja a választ, miközben a kezembe nyomja a csokis dobozt – Oké! – közli, majd a kezembe nyomja a süket telefont is.

-      Légyszíves menj nyiss ajtót. – adja ki a parancsot, amin mondjuk meglepődöm, és elindul a konyha felé.

-      Khm – khm, - szólok elképedten utána - átmentél dominába?

Megtorpan, és csípőre tett kézzel visszafordul.

-      Nem szívem! Bár lehet, hogy kéne vennem korbácsot, hogy néha móresre tanítsalak! Én csak annyit kértem, hogy nyiss ajtót, és ráadásul azt is hozzátettem, hogy légyszíves! – pattogja.

Inkább nem szólok semmit, hanem megyek ajtót nyitni, mivel már csengetnek. Dean jön be, de kimegyek a sofőrért is, aki először tiltakozik, amikor közlöm, hogy parancsba kaptam,  mosolyogva ugyan de kicsit kellemetlenül jön be.

Hanna kedvesen invitálja be mind a kettőjüket.

-      Nem tudom, hogy látták-e de a kutya egy dobozt hurcol a nappaliban. – szólal meg Eddy a sofőr.

-      Basszus Rob! Remélem, nem hagytad a pralinés dobozt a kanapén! – néz rám kérdőn.

Olyan dühös leszek újra a számon kérő hangjától, hogy kis híja van annak, hogy újra beszóljak neki, de megjelenik Herki, és mit cipel?

A pralinés dobozt.

Elkapom a vakarcsot, de szerencséje van, mert nem rágcsálta össze a csokikat. Elveszem tőle a játékát és a bárpultra teszem, majd Deanék után lépek. Boszorka éppen akkor szeleteli fel a sütiket és ezerrel szövegel közben, Dean meg figyelmesen hallgatja.

-      Végül is 10 percet még maradhatunk! – nevet rá vidáman Dean, és nekilát az elé tett kiadós szeletnek.

Kisvártatva mind a négyen a konyhai pult körül ülünk, és a pitét nyammogjuk.

-      Ez isteni! – mormolja Dean,  és rákacsint a Boszorkára.

-      A nagyim receptje! – vigyorog őszinte örömmel a Boszorka, felpattan és meglepett tekintetünktől kísérve pakolódni kezd, majd mind a hármunk elé tesz egy – egy alufóliás csomagot. Egyikünk sem tiltakozik, főleg én, mert az enyém a legnagyobb!  

Dean ekkor rám tekint. Értem. Menni kell. Hannára nézek, és nem kerüli el figyelmemet az  elkeseredett pillantás, de gyorsan rendezi arcvonásait. Dean és Eddy megköszönik a sütit elbúcsúznak, majd tapintatosan magunkra hagynak.

Nem hajlandó rám nézni, zavartan a konyhapulton lévő láthatatlan valamit bámulja és kapirgálja kitartón. Elé lépek, és állánál fogva felemelem a fejét. Mély lélegzeteket vesz, láthatóan nagyon próbálja visszatartani a sírását, de bárhogy igyekszik is, leszalad az első csepp, amit követ a második, majd a harmadik.

-      Ne sírj! Hallod? Ne sírj! Nem a világ végére megyek! Másfél órás repülőútra leszek tőled! Bármikor jöhetsz, és ha lesz egy kis időm, én is jövök. – suttogom – Hallod?! Megígérem!

Felnyög, és kicsit összerándul, mire aggódva nézek rá.

-      Kérlek menj el a dokihoz – suttogom a hajába, miközben magamhoz szorítom -  Hallod? És hívj fel, hogy mit mondott. Minden nap hívlak majd és skypolunk. Ne sírj! – puszilok a hajába, és lélegzek mélyet az illatából.

Szorosan szorít magához, kelletlenül ugyan de elhúzódom tőle.

-      Mennem kell! – suttogom – Adj egy csókot asszony! – próbálom elviccelni a búcsúzást, hogy ne lássa, hogy nekem is nehéz.

Felnevet amikor színpadiasan a szájára tapadok, majd hátra döntöm a testét, és csicsergős csókot kap. Felkuncog.

-      Na ezt már szeretem! – idétlenkedek, miközben felemelem.

Pár pillanatig élvezem, hogy teste hozzám simul, próbálom elraktározni az élményt, hogy érzem őt, de rezegni kezd a telefonom.

-      Mennem kell! – sóhajtok fel, majd a szájára tapadok egy utolsó csókra.

Egy legutolsóra.

Beszállok az autóba, nem jön ki utánam.

Valahogy a retinámba égett, ahogy ott áll a konyhánkban, kipirulva az iménti csókunktól, kócos haja szanaszét áll, potyognak a könnyei, de mosolyog. Rendületlenül mosolyog.

Belém mar egy rossz érzés fájdalmas mosolya láttán. Bámulok ki az ablakon miközben száguldunk a reptér felé. Kibékültünk, a felszín alatt azonban ott lapul a feszültség, amit mind a ketten érzünk. Én azonban tehetetlen vagyok. Nem tudok választani Hanna is kell és a színészet is fontos. Mind a kettő kell nekem, egyik sem teljes a másik nélkül.

Hanna

Egy hete ment el, bár minden este beszélünk egymással, sőt még napközben is ha szünete  van felhív, igyekszik. Tudom, hogy nagyon igyekszik. Nekem azonban végtelenül hiányzik, talán még jobban, mint máskor. Főleg éjszaka amikor jönnek a napközben elnyomott démonok.

-      Hanna! Itt vagy? – hallom Alain hangját felcsattanni. – Szólj, ha veszed az adást!

-      Bocsánat, csak egy pillanatra elgondolkodtam. – nézek rá magabiztos mosollyal, hogy aztán minden figyelmemet a megbeszélésre irányítsam.

Jegyzetelek, feladatokat írok fel, majd egyetlen kézlegyintéssel utunkra vagyunk bocsájtva.

Megint itt alszok! - mormolom halkan miközben végignézem a teendőim listáját az irodába érve. Alain szinte eláraszt melóval. A héten már harmadik alkalommal maradok bent este kilencig, és ahogy kinéz ma sem érek haza hamarabb. Még szerencse, hogy Quinninek adtam kulcsot, és ő kiviszi Herkit ha megkérem rá. Kelletlenül veszem fel a telefont, hogy szóljak neki.

-      Meg se szólalj! Megint bent kell maradnod, és vigyem ki az egeret sétálni! – morran a telefonba.

-      Bocsánat! – suttogom.

-      Ti fizettek! Bár rád kellene vigyáznom, és nem Herkit babysittelnem! – mormolja – Na megyek! Szia!

-      Köszönöm Quinni! – szólok utána, de már csak a búgást hallom.

Neki látok a feladataimnak. Annyira elmerülök a munkában, hogy észre sem veszem amikor Jill belép a munkaidő végén.

-      Hahó!  - csápol előttem. – Beszélhetünk?

-      Mi? – pillantok fel – Szia! Persze! Gye. .. – de bennem akad a szó, a belém villámló fájdalomtól.

Jill tekintetét persze nem kerüli el.

-      Na éppen erről akarok veled beszélni! – néz rám, mire érzem, hogy elvörösödöm. – Miért nem mész orvoshoz? – támad nekem – Láttam rajtad ma is megbeszélés alatt, hogy kényszerítened kellett magad sokszor, hogy ne kiállts fel! Ennyire fontos neked ez a meló?

Hirtelen csend telepedik a szobára. Képtelen vagyok megszólalni, csak nyelek nagyokat.

-      Hanna mi van? – néz rám Jill aggódva. – Baj van?

-      Nem tudom Jill – suttogom.

-      Voltál dokinál?

-      Igen.

-      És?

Csendben, szinte alig hallhatóan elmesélem neki, hogy karácsony előtt mit mondott az orvos. Lesápad, aztán amikor a mondandóm végére érek, döbbenten mered rám.

-      És? Nem mentél vissza?

-      Nem merek. – suttogom – Nem tudok vele szembenézni, egyedül nem Jill. Képtelen vagyok rá.

-      Rob?

-      Dolgozik.

-      Nem azt kérdeztem! – csattan fel – Tudja egyáltalán? Tisztában van vele, hogy min mész át?

Feszülten néz rám, szinte előre dől, miközben a válaszomat várja. Nem szólok semmit.

-      Értem. – dől hátra, majd pár pillanatig csend van az irodában. – Mond te normális vagy? Miért nem mondtad el neki? – támad nekem.

-      Hogyan mondtam volna el? Amikor hetekig nem láttam, és végre otthon van, vége együtt vagyunk! Álljak elé és közöljem vele, hogy szívem állj meg egy pillanatra! Lehet, hogy rákos vagyok, és közben bájosan mosolyogjak?

-      Így ahogy nekem elmondtad! Úgy, te észkombájn! – kiabál rám. – És a családod, ők tudják?

Újabb csend.

-      Te tényleg nem vagy normális! – pattan fel és kezd el mászkálni, már amennyire a nagy pocakja engedi.

-      Bennem volt, hogy elmondom nekik, de valahogy mindig csak vártam az alkalmas pillanatra – suttogom – de az nem jött el.

-      Hanna!

-      Mikor mondtam volna el? Amikor Natti bejelentette, hogy babát vár? Vagy karácsonykor? Egyszerűen nem volt rá alkalom. – suttogom, az egyre türemkedő könnyeket gondosan visszatartva.

-      De akkor sem értem, hogy Robertnek miért nem mondtad el?

-      Azért mert állandóan arról beszél, hogy mennyire szeretne gyereket! Állandóan a baba projekten dolgozik! Nem tudtam neki elmondani, nem tudtam! – sírom el magam kétségbeesetten – Ha igaz, akkor nekem soha nem lehet ilyen pocim!- mutatok rá -  Én nem érezhetem meg hogy ficánkol bennem! Én nem tudom neki megadni amire vágyakozik! Nem! – zokogok – Csaltam? Hallgattam? Igen! Igen, de csak azért, hogy kapjak még egy kicsi boldogságot!

-      Miért gondolod, hogy nem marad melletted?

-      Miért maradna?

-      Talán mert szeret!

-      De meddig? Igen egy ideig velem lenne, de aztán nem lenne elég neki amit adni tudok, és tovább állna!

-      Te hülye vagy! – néz rám mintha elmebeteg lennék. – Na jó, ezzel majd ráérünk foglalkozni! – közli, majd előrántja a telefonját, elképedve nézem, mukkanni nem bírok.

-      Szia Apa! Nem még nem, még egyben vagyok, nem kell lóhalálában a kórházba jönnöd! – neveti el magát – Apa kérni szeretnék valamit, odatudnád adni annak az onkológus barátodnak a számát akivel golfozni jársz? – csend – Nem Apa nem nekem kell, ne ijedj meg – mondja majd rám pillant, heves mozdulatokkal tiltakozni kezdek, hogy nehogy elmondja Mr- Gartnernek, de nem foglalkozik velem – Nem Apa Hannának lenne rá szüksége. – csend – Igen a kolléganőmnek. – csend – Rendben. Igen itt vagyunk. – közli és leteszi a telefont.

-      Hogy tehetted ezt? – nézek rá döbbenten.

-      Úgy édesem, hogy tudom, hogy kihez kell fordulni! Nem tudom miért, de nagyon szimpatikus vagy nekem, és közel érzem magam hozzád. Te láthatólag csak toporogsz egyhelyben, miközben az életed múlik azon, hogy milyen gyors vagy! Ha te képtelen vagy intézkedni, hát megteszem én!

Válaszolni akarok, de ekkor belép az irodába Mr. Gartner. Egyenesen rám néz.

-      Mi a baj lányok? – teszi fel a kérdést, mire majd elsüllyedek szégyenemben.

-      Nincs semmi baj! – suttogom, és nagyon igyekszem mosolyogni.

-      Persze nincs baj! – csattan fel Jill – Apa te most nem főnökként vagy itt, hanem kivételesen az Apukámként.

-      Persze kicsim! - lép Jillhez Mr Gartner és átöleli szeretettel a lányát – Tehát mi a baj? – fordul felém és néz rám.

Annyi szeretet van ebben a mozdulatban, és annyira vágyakozom arra, hogy Apuhoz bújjak, hogy elsírom magam. Döbbenten néznek rám, mire igyekszem mély levegőt véve visszatartani a sírást. Jill hozzám lép, és átöleli a vállamat, majd amíg én megkísérlem összeszedni magam, halkan elmesélni kezdi az apukájának,  hogy miért kéri a segítségét.

-      De Jill nem kell! – tiltakozom teljes zavarban – Nagy lány vagyok megoldom!

-      Persze, megoldod! – morran rám – Úgy, hogy titkolózol mindenki előtt? Nem ennek most a végére járunk!  - közli határozottan.

Amíg mi vitatkozunk Mr. Gartner telefonálni kezd egyetlen szó nélkül, miközben fel-alá járkál az irodában.

-      Szia Adam! – nevet bele a telefonba miközben hallgatja a beszélőt – Persze, szombaton az nagy meccs volt! De most nem ezért hívlak! A segítségedre volna szükségem! A lányom egyik kedves barátnőjének lenne szüksége a segítségedre – szólal meg, majd nagy vonalakban közli, hogy mit mondtak nekem, majd újabb csend. - Rendben, köszönöm Adam! Akkor küldöm őket! – mondja majd felénk fordul és határozottan rám néz, az asztalomhoz lép, tollat ragad, és felír egy címet.

-      Holnap reggel 9-re ide kell elmennetek! – nyomja kezembe a cetlit.

Szóra nyitom a számat, de szigorúan tekint rám.

-      Egy szót sem! Addig nem akarlak itt látni, amíg rendbe nem jössz! – néz rám komolyan – És ezt most halálosan komolyan gondolom! Nekem olyan munkaerőre van szükségem aki 100%-os teljesítményt tud nyújtani! – szavai hallatán teljesen ledöbbenek, mire elneveti magát – Komolyan mondtam Hanna! Őszintén szólva az édesapád helyében nagyon elfenekelnélek! Nem tehetsz ilyet! Ha gond van, akkor segítséget kell kérni! Te egy határozott erős lány vagy, és ezt most magánemberként mondom. Nem minden lány szállna szembe egy egész kollektíva pletykájával! De te csendben, határozottan és magabiztosan kezelted a helyzetet. Úgyhogy komolyan mondom, amíg nem jössz rendbe nem szeretnélek itt látni! Tanulmányi szabadságra küldelek!

-      De, én még próbaidős vagyok! – nyöszörgöm – Én szeretnék dolgozni.

-      Mondom tanulmányi szabadságra, továbbképzésre küldelek! – néz rám határozottan.

-      De a munkám ..- mutatok kétségbeesetten az asztalomon lévő rendszerezett kuszaságra.

-      Az legyen az én dolgom. – közli majd elindul kifelé – Ja és ezt ne vedd kivételezésnek csak azért mert a lányom barátnője vagy, ez egy befektetés a részemről, ne feledd, amint visszajöttél behajtom rajtad! Ezerszeresen! – közli komoly képpel majd rám kacsint. – Jill, te meg ha lehet maradj vele!

-      Rendben Apa! – vigyorog rá Jill.

Hirtelen megszólalni sem tudok. Aztán azon kapom magam, hogy utána rohanok.

-      Mr. Gartner!

-      Igen Hanna? – fordul vissza, és néz rám komolyan.

-      Köszönöm! Én, én tényleg köszönöm!

Egy pillanatig a szemembe néz, majd lassan végigsimít az arcomon, és komoran elmosolyodik.

-      Ne köszönd, csak gyere rendbe. Ezt a helyzetet ne vedd félvállról, Jill nővére ebbe halt bele. Ő is ambiciózus lány volt, mint te, de elvesztettük, mert fontosabb volt neki a munka, és hogy bizonyítsa nekem, hogy ér annyit mintha fiú lenne. Amikor észrevettük, hogy baj van, már nem tudtunk segíteni neki. Ne tedd ezt a családoddal, és a kedveseddel. Joguk van megtudni,  és segíteni neked. Erős lány vagy, de most segítséget kell kérni.

-      Rendben köszönöm! – suttogom.

Válasz nélkül hagy magunkra, és megy el.

Csak állok ott, magamba roskadva, de ekkor Jill hozzám lép.

-      Na gyere! Szedjük össze a cuccaidat, mond el, hogy mivel hogyan állsz, hogy holnap Alainnak betudjak számolni.

-      Nem Jill, - nézek rá határozottan - holnap reggel én beszélek vele. Az orvos előtt bejövök és tájékoztatni fogom a helyzetről.

-      Rendben, de most menjünk.

Csendben magunkba merülve megyünk ki az épületből.

-      Figyelj, pár dologért haza kell mennem, de egy félóra múlva ott leszek nálad.

-      Jill, nem kell, komolyan! – tiltakozom - Megleszek!

-      Na idefigyelj kisanyám! Nehogy azt hidd, hogy a nyávogásod miatt, hagyom magam lerázni, és elpocsékolni az utolsó rinya partimat! – neveti – ha megérkezik őfelsége, sokáig nem lesz lehetőségem büntetlenül csokit enni, és rinyálni! Úgyhogy tedd meg nekem azt a szívességet, hogy csendben maradsz, és beszerzel legalább három tábla csokit, meg nasit, meg fagyit!- közli vigyorogva, mire én is elnevetem magam.  

-      Rendben!

-      Na azért! – fenyeget meg nevetve. – Nemsokára érkezem! – közli, majd beszáll az autójába és elhajt.

Én meg csak állok ott az éjszakában egy kihalt személyzeti parkolóban és csak bambulok ki a fejemből. Aztán erőt veszek magamon, beszállok az autómba és elindulok haza. Útközben megállok és feltankolok édességből az útba eső egyik boltban.

Hatalmas csomagokkal lépek be a házba, de Herki sehol, ezek szerint Quinnivel van még. Gondosan elpakolok, melegítőt húzok, aztán csak állok ott a gyönyörű nappalink közepén, és rájövök, hogy soha ennyire magányosnak nem éreztem magam. Soha. Senki nincs velem akit szeretek. Az én hibámból. Egyedül az enyémből!

A napközben féken tartott, elnyomott félelem hirtelen kerít hatalmába. Remegni kezdek, majd sírva rogyok le a szőnyegre, észre sem veszem amikor Quinniék megjönnek

-      Úristen! – lép mellém Quinni – Mi van Hanna?!

Nem tudok válaszolni, képtelen vagyok megszólalni, ő pedig mellém ül le a földre, és ölelésébe von, ringatni kezd. Most Herki sem ugrándozik körülöttem, csak az ölembe ül és bánatos szemekkel néz rám, amitől újabb sírógörcs jön rám. Nem merek Quinnire nézni, csak összefüggéstelenül mesélni kezdek. Egymás után jönnek a szavak, csak mondom, csak mondom, csak mondom. Ő pedig nem szól egyetlen szót sem, csak simogatja a hátamat és hallgat.

Fel sem fogom, hogy megjött Jill is, észre sem vettem, csak akkor amikor a nagy pocakjával leül mellénk a földre és megfogja a kezem.

-      Majd daruval felhúzattok! – neveti, de a szemében neki is könnyek csillognak. – Egyébként szia! – fordul Quinnihez – Jill Gartner vagyok Hanna munkatársa

-      Barátnőm, mind a ketten azok vagytok! – suttogom mikor nagy nehezen feltornázom magam Quinni combjáról ahova eddig a fejemet hajtottam. – Jill ő pedig  Quenn Mcallister az én hivatásos őrangyalom!

-      Csak Quinni! – kacsint Jillre.

-      Bocs az epefakadásért! – nézek rá szégyenlősen, ő azonban pár pillanatig figyel majd megszólal.

-      Tudod, hogy egy kiadós verést érdemelnél?! Mond te normális vagy? Ilyennel szórakozol? És miért nem mondtad el Robnak? A családodnak? – esik nekem.

-      Ezen már felesleges tipródni, - szólal meg Jill – Most azt kell végig gondolni, hogy mi legyen.

-      Elcipelem akár a hajánál fogva is a dokihoz! Az van! – morran rám Quinni.

-      Holnap megyek. – suttogom.

-      Megyünk! – teszik hozzá mind a ketten  - Nem mész oda egyedül! Hallod?!

-      De nem kell! – állok neki tiltakozni.

-      Választhatsz, vagy mi megyünk, vagy szólok a bátyádnak! – közli Qiunni miközben feláll a padlóról  és onnan néz le rám – És ne tiltakozz, mert tudom a számát! Nem mész oda egyedül!

-      De én. . .

-      Nincs, de te! Vagy, vagy! Az van!

-      Nem merek Zalánnal beszélni, meg egyébként is holnap mennek Ashleyvel Vancuverbe ahonnan tovább megy Torontóba, megbeszélésre munkaügyben.

-      Jó akkor veled megyünk! De nem halaszthatod sokáig, hogy beszélj velük ugye tudod?

Nem tudok megszólalni. Csak nyelek nagyokat.

-      Na hol az a fagyi? – szólal meg Jill - Nem vagyok még elég nagy! És a dolgok jelenlegi fényében hatalmas adag boldogsághormonra van szükségünk, úgyhogy édességet akarok!!!!! – vigyorogja.

Nevetve tápászkodom fel, és megyek ki a konyhába, hogy tálaljam az édességeket. Hallom, hogy nevetnek, majd halkan beszélgetni kezdenek.

-      Fel kellene hívni Zalánt, vagy Robot. – szólal meg Quinni – joguk van tudni, én szeretem ezt a lányt nagyon, de rájuk lenne szüksége, nem ránk.

-      Tudom, - suttogja Jill – de valami oka van annak, hogy nem mert velük beszélni erről, és nekem nincs jogom megtenni ezt a lépést helyette. Én annyit tudok tenni, hogyha szüksége van rám, akkor mellette állok. Ennyi.

De amikor meghallják a lépteimet elhallgatnak, és mosolyogva fordulnak felém.

-      Beszélni fogok velük – suttogom halkan előttük állva – csak meg kell tudnom, hogy miről. Tudni akarom mielőtt sokkolom őket. Lehet, hogy nincs is nagy baj, és én lihegem túl az egészet, akkor meg felesleges mindenkire a frászt hozni. . .

-      Ja, inkább őrlődsz csendes magányodban! – csattan fel Quinni – Mindenkit kizárva az életedből! Én elhiszem, hogy védeni akarod őket, de elgondolkodtál már azon, hogy ők hogyan fogják érezni magukat, ha megtudják? Milyen szar lesz nekik? Nem határozhatod meg te, hogy ők hogyan érezzenek! Nem dönthetsz helyettük!

-      Na hol van a fagyim! – vág közbe  Jill – Kell az a boldogsághormon!

Leülök és eléjük teszem a tálcát a kisasztalra. Persze azonnal megjelenik Herki.

Megkönyörülök rajta és kap egy kis nasit.

Az este további részében sztorizgatnak, sokat nevetünk. Kicsit megfeledkezem arról, hogy mi vár rám holnap. Már éjjel 1 óra van amikor Qiunni egyik történetén szinte fetrengünk a nevetéstől. Üres zacskók, fagyis dobozok vannak előttünk.

A nevetéstől kimerülten dőlök hátra a kanapén, majd egyik pillanatról a másikra újból kitör belőlem a sírás.

-      Jaj istenem te lány! – ülnek mellém két oldalról.

-      Én annyira félek! – suttogom.

* * *

Csak ülök.

Egyetlen értelmes szó sem jut az eszembe. Üres vagyok. Csak nézem a velem szemben ülő férfit. Látom, hogy tátog, látom, hogy beszél. Hozzám beszél, de nem hallom. Csak ülök és két szó visszhangzik bennem. Két szó: petefészek rák,

petefészek rák, petefészek rák .

Hirtelen érintésre térek magamhoz.

-      Jól van kedvesem? – lép mellém az orvos.

Kiszáradt a szám, alig tudok megszólalni, csak tátogok.

-      Igen. – suttogom – Igen jól vagyok.

-      Nos akkor itt vannak az eredmények, ma hazamehet, két nap múlva azonban jöjjön vissza, előjegyeztem műtétre. Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! Nyugalom.

Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. – kattog a fejemben ahogy egy halk köszönést követően kilépek a folyosóra.

Jill és Quinni ott várnak, látom ahogy felugranak. Elég csak rám pillantaniuk és  döbbenten rogynak vissza a székre. Én meg csak állok ott a folyosó közepén. Csak állok, és úgy érzem megmozdulni sem tudok.

-      Jézusom! – hallom még Quinni hangját aztán megszűnik a világ, elnyel a sötétség.

Lassan térek magamhoz. Körülöttem állnak páran, és aggódva néznek rám. Az orvos akivel az imént beszéltem most megint mellettem van.

-      Mély levegőt vegyen Hanna, mély levegőt, és lassan kifúj. Nyugalom! Nem kell pánikolni!

Elkap a düh, és egyetlen pillanat alatt felülök.

-      Kösz doki! – csattanok fel – Nem kell pánikolni! Milyen gyakran közlik magával, hogy halálos kór van a szervezetében?! – támadok neki.

A mellettem álló Jill és Quinni, először megdöbbennek, hogy aztán elnevessék magukat, amit átvesz a mellettem álló nővérke is. A doki elképedt képet vág.

-      Húha! – neveti el magát – Jó lesz magácskával vigyázni, mert harap! – poénkodik. – Komolyan mondom, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj!

-      Oké, - nézek rá határozottan  - ha maga mondja, de ha megbocsát el kell intéznem még pár dolgot! Bocsánat!

Közlöm vele, felpattanok  és elindulok a cuccomat szorongatva a kijárathoz. A csajok jönnek utánam. Tegnap jöttem be eredetileg csak egy vizsgálatra, de biopszia lett belőle, ami után nem mehettem haza. Ma reggelre lett meg az eredménye.

Határozottságom, csak a kocsiig tart. Könnyes szemmel próbálok a Ford ajtózárjába betalálni. Nem megy. Quinni kikapja a kezemből a kulcsot és beül a vezető ülésbe. Jill hátraül velem.

Csend van a kocsiba egészen a házig.

-      ÉS most hogyan tovább? – néznek rám kérdőn.

-      Elutazom Vancuverbe, beszélek Roberttel, aztán felhívom a szüleimet. Holnapután meg befekszem műtétre. Egyenlőre nem tudok többet. Ne haragudjatok, de most szeretnék egyedül lenni!

-      Oké! – néznek össze – De ha kellünk csak szólj!

-      Rendben, és köszönök mindent lányok! Mindent! – nézek rájuk.

* * * *

Összeszorult szívvel, szinte pánikban szállok ki Vancuverben a gépből. Robbal nem sikerül napok óta beszélnem, mert forgattak éjjel – nappal. Ashley is csak pár szóra volt képes mielőtt elaludt volna.

Megint elbizonytalanodom. Van hozzá jogom, hogy őket nyaggassam az én bajommal? Ez az én bajom, nem terhelhetem őket vele! De ekkor eszembe jutnak Quinni dörgedelmei, hogy én hogyan érezném magam fordított esetben? És újra be kell látnom, hogy szarul, nagyon szarul esne.

* * * *

A félelemtől alig tudom a taxisnak kimondani a stúdió címét amikor beülök hátra.

-      Jól van hölgyem? – fordul hátra amikor egy kereszteződésben a piros lámpánál állunk.

-      Persze jól vagyok! – igyekszek mosolyt varázsolni az arcomra, miközben belülről majdnem szétszakadok.

-      Oké!

* * * *

Itt vagyok.

A szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiesik a helyéről, levegőt sem kapok. Meg kell támaszkodnom a kerítésben, amikor az egyik őr mellém lép.

-      Meg kell kérnem, hogy távozzon! – szól rám, mire felmutatom a belépőmet. Még halloweenkor kaptam, hogyha itt vagyok, akkor be tudjak menni én is.

Az őr miniméterről miniméterre átnézi és amikor rendben találja beenged, de felírja hogy kihez jöttem, és felemeli a telefont, hogy szóljon Robnak. Megkérem, hogy ne szóljon neki, meglepetést szeretnék neki okozni. Az idősebbik őr rám kacsint és beenged, miközben elmagyarázza, hogy hol találom a stábot, sőt a kis bőröndömre is vigyáz, amíg bemegyek.

Mosolyogva köszönöm meg a segítségét.

Ahogy közeledem egyre jobban fogy a levegő, egyre nehezebben megy a légzés. Megtorpanok, és elfog a vágy, hogy megforduljak és elszaladjak, amikor Billy lép mellém.

-      Helló kislány! – nevet rám, de elkomorodik amikor meglát – Jól vagy?

-      Persze! Szia Billy! – varázsolom elő hivatali mosolyomat. – Robhoz jöttem, meglepetés leszek neki! El ne áruld, hogy láttál! – próbálok kuncogni. Pár pillanatig összehúzott szemekkel néz, majd elmosolyodik.

-      Szerintem elfogja dobni az agyát, ha meglát! Na megyek, mert a sminkesek már epedve várnak.

Elindulok, ahogy a stúdióhoz érek, egyre fokozódik a nyüzsgés, szerencsére senki nem foglalkozik velem, így lassan közelebb érek. Szerencsétlenségemre Geoffry jön velem szembe.

-      Szia Hanna! – nevet rám, de a szám elé tartom a kezem, hogy ne hangoskodjon – Csak nem meglepni akarod?  - lép mellém - Mert akkor jó helyen jársz! – mutat a díszletre – Pont szüneten vannak! Örülni fog neked!

-      Oké! – kacsintok rá – Köszönöm!

Óvatosan sunnyogok hátrafelé. Páran látnak, de nem foglalkoznak velem csak mosolyognak, és ekkor meglátom őt. Nevetve megy ki valaki után tőlem alig pár méterre. Szerencsére a díszlet eltakar, így ő nem lát, de én látom és hallom is őt.

Annyira hevesen ver a szívem, hogy meg kell állnom egy pillanatra. És akkor meghallom, ahogy dünnyög.

-      Nem igaz! Én szétszedem ezt a nőt esküszöm! Megint mi a fasz baja van!? Két napja hiába hívogatom, nem veszi fel azt a kibaszott telefont! Elegem van a hisztijéből! Torkig vagyok vele!  - meglepődve veszem elő a telefonomat, és tekintek a kijelzőre, de az nem mutat nem fogadott hívást. Akkor kiről beszél?

-      Amióta elvetélt, azóta ki van fordulva önmagából! –tehát mégis rólam van szó!

-      Ne legyél hülye Rob! Minden lányt megvisel, ha elveszti a gyerekét, pláne, ha még akarta is! – hallom Kris hangját – Én is így voltam pedig nem is akartam.

-      Tudom Kris, de én nem tudok neki segíteni! – túr a hajába -  Már ilyen pocakos lenne mint te! – vigyorogja és látom, ahogy magához rántja a műpocakos Kristent és simogatni kezdi a hasát. – Sokszor elképzelem azt hogy ő van itt bent. – mutat a műpocakra.- Könnyebb átérezni Edy érzéseit.

Minden szó amit kiejt a száján egy–egy szúrással ér fel a szívemben. Teljesen lefagyva állok ott a díszlet mögött, még akkor is, amikor szólnak nekik, hogy felvétel van. Elhelyezkednek, a gyártásvezető el kiálltja magát, hogy felvétel. Hirtelen csend lesz, még a légy zümmögését is hallani lehet.

Én meg csak állok ott, megmozdulni képtelenül és nézem őket.  Kristen ül a kanapén, és sír, Rob megjelenik, leül a dohányzóasztal szélre, a kamera ráközelít,  ő pedig koncentrál, majd Kris hasára teszi a kezét. Nézem őket ahogy boldogan összemosolyodnak, mintha tényleg a közös gyerekük mozgását figyelnék, arcukon olyan elragadottsággal,  amilyen csak a babát várók sajátja akik megtapasztalják a közösen létrehozott csodát.

És ekkor rájövök, tudom, hogy mit kell tennem.

Szó nélkül fordulok meg és megyek a kijárathoz. Lehajtott fejjel, napszemüveg által takart arccal, mosolyogva. Megköszönöm az őröknek, hogy vigyáztak a cuccomra, és megkérem őket, hogy ne szóljanak Robnak, hogy itt voltam mert nem sikerült vele beszélnem, mivel forgattak ezért inkább a szálláson lepem meg.

Nevetnek és megjegyzik, hogy egy ilyen meglepetésnek ők is örülnének. Kérésemre még taxit is hívnak.

Beszállok és bemondom a címet . . . .

137214