167. fejezet: KÖNNYEK

Sziasztok!  

Szerintem rekordot döntöttetek!  

70 pipa 17 megjegyzés?!  

Tudtok ti ha akartok.  

A művésznő még lábadozik, így ismételten én vagyok az ügyeletes elvtárs aki fejezetet pakol fel nektek. 

Heni válaszolni fog mindenkinek!  Köszönjük a megjegyzéseket, e-maileket,  és a pipákat! 

Jó olvasást!  

Ádám

Robert

-          Én is nagyon téged!  - suttogja rekedten, de Simi újra szót kér és éktelen üvöltésbe kezd. 

-          Jesszusom! Kisfiam – nyög fel Hanna és nevetni kezd a csöpp arcot nézve,  de ekkor hozzánk lép és a gyerekorvos leemeli Hanna melléről a kisfiunkat.

-          El kell vinnem megvizsgálni. – mosolyog - Az már egyszer biztos, hogy a tüdeje rendben van!  - kacsint ránk az orvos, miközben Hannához is odalép egy nővér és megméri a vérnyomását. 

-          Nem mész utána? – mered rám kérdőn – Helyzetjelentést kérek!  - kuncog kimerülten

Nem kell többet szólnia, és sprintelek a doki után, miközben lerángatom magamról a kék göncöt . .  .

Siminek persze nem tetszik, hogy forgatják, mérik, ujjacskáit húzgálják, reflexeit nézik. . . nem ő teli torokból tiltakozik.  

-          Jól van – kacsint rám az orvos - rendben van a fiatalember! - majd a mellénk lépő Mary nővérhez lép, és átadja neki a csemetémet ő pedig nekilát kitölteni a papírokat. 

-          Nos Apuka megfürdeti? – mosolyog rám a nővér, és az ez idáig szigorú tekintet is mosolyog most.

-          Ki? Én? – meredek rá döbbenten miközben figyelem, ahogy leméri Simont.

-          Hát maga az édesapja ezt le sem tagadhatja – mosolyog kedvesen, és engem teljesen elönt az öröm, hogy valaki azt mondta, hogy Simi rám hasonlít!  Ekkor alaposan szemügyre veszem az pelenkázó asztalon bömbölő apróságomat, de annak ráncos kis arcán nem veszem észre vonásaimat.

-          Hát jelen pillanatban kétségeim támadtak jóképűségemről . . . – mormolom, mire a nővér szívből nevetni kezd.

-          Most már tudom, miért imádják nők ezrei magát!  Na jöjjön Apuka! 

Apuka. Apuka. – ízlelgetem a szót, és hirtelen végigviharzik rajtam, hogy igen! Jesszus én már az vagyok!!! 

De nincs időm elmélkedni, mert a nővér  a kis fürdőkádba emeli a kisfiamat, és szigorú tekintetet vet rám.  Nagyot nyelek, és sután megpróbálom átvenni a pöttömöt, aki égzengetően üvölt.

-          Jesszus!  Biztos halálfélelme van a kezeim között! – mormolom feszülten.

-          Dehogy! – nevet rám a nővér- De képzelje magát a helyébe, finom, meleg puhaságból most kikerült ide a hideg, zajos, zűrös világba, - mormolja – Figyelje meg, mindjárt megnyugszik ahogy megérzi majd a víz melegét.  Ismerős közeg lesz neki. 

És tényleg csodák csodájára az üvöltés egyre halkabb lesz, majd meg is szűnik, amikor megérzi a meleg víz simogatását. 

Mary nővér hathatós segítségével óvatosan letisztogatjuk picikém testét, de a bömbölés újra kezdődik, amikor sután kiemelem a vízből és törölgetni kezdem.

-          Finoman a hajlatait is törölje szárazra – kapom az utasítást, és bátortalanul de teljesítem azt.  – Most pedig a kis hajlatokat be kell kenni babaolajjal. – jön az újabb instrukció.

-          De én azt sem tudom, hogy hogyan fogjam meg! – nyögöm kétségbeesve.

-          Nyugodtan fogja, meg nem fog eltörni, stramm kis legény ő! – nevet rám – Óvatosan fordítsa oldalra, igen így – mormolja – Jól van!  - én meg örülök, mint majom a farkának, hogy sikerült a hadművelet!

-          Nos most jön az öltöztetés – kacsint rám a nővér én meg teljesen kétségbeesek.

-          Melyik az eleje? – mormolom zavartan - Hogy a tökömbe kell ezt nézni?

 

Mary nővér szerencsére megmutatja, és így lassan de biztosan végrehajtom ezt a műveletet is, persze Simon hangosan tiltakozik ez ellen is! 

-          Hohó!  Megy ez nekem!  - mormolom elégedetten.

-          Persze, hogy megy!  Most viszont a ködök csonkot kell leápolnunk – jön az újabb ukász.  – Óvatosan!   Jól van picike nem sokára készen vagyunk! – mormolja Simonnak, aki lassan talán belefárad az üvöltésbe, mert elhallgat.

-          Na látja! Készen is vagyunk!  - mosolyog rám, miután a pelust is ráadtam Simonra. – Innen átveszem. Maga meg gyorsan húzza vissza azt a felsőt, mert ha meglátják, hogy anélkül rohangál itt kiakadnak!

Teszem, amit mond, félreállok és elképedve nézem ahogy villámgyorsan ráadja a kicsire az apró sapkát, és a kis kesztyűket. Meglepett tekintetemet látva elmagyarázza, hogy azért kell, hogy ne karmolja magát össze, mivel még pár hétig nem lehet levágni a körmöcskéket. Pillanatok alatt takaróba burkolja Simont és a kezembe adja. 

-          Na most már viheti a feleségéhez, aki már visszakerült a szobájába. Mutassa be a kisfiát.  – mosolyog rám melegen. 

És én elindulok karjaim között Simonnal.

Szívem őrülten ver, és nagyokat nyelek, mert meglátom a szürke szemeket rám tapadni. Tudom, hogy nem lát még, de a tudat, hogy felém, az apja felé néz. . .   hát az letaglóz! 

-          Na gyere kisöreg, elmegyünk Anyához, már nagyon vár rád!  Nagyon fogod szeretni, mert csúcs egy csaj ám! Néha nagy a szája, imád parancsolgatni, és őszintén szólva néha elég hisztis bír lenni, de imádom, és te is szeretni fogod!  Büszkék lehetünk rá!  Nagyon! 

Nagy monológomat lenyomva lassan megérkezek Hanna szobája elé.  Mély levegőt veszek, és megpróbálom hozni a macsót amikor belépek, de elég csak Hanna könnytől csillogó szemeibe nézni, és rájövök, hogy a bömbölő macsó szerepet szabták rám inkább! 

-          Na végre!  - hallom a halk rekedt hangot – Hol voltatok ilyen sokáig? 

Nem törődöm a morgással mert látom Hannán, hogy alig várja, hogy a kezébe vehesse Simont.  Mellé lépek, és a kezébe adom a kis kukacot, aki ismételten hangja bemutatásába kezd.

-          Jaj Picikém mi a baj?  - suttogja Hanna – Ne sírj nincs semmi baj!  Semmi baj! 

Figyelem az önkéntelen mozdulatot, amivel magához szorítja, és ringatni kezdi. Le sem veszi róla a szemét, boldogan vigyorogva nézi arcocskáját, a pisze orrát. 

-          Olyan szép vagy! Annyira tökéletes!  - puszilja meg Simont, majd vigyorogva felpillant.

Ez az a pillanat amikor ellövöm az első képet az új fényképezőgépemen, amit minap Zalánnal vettünk.  Meglepve pillog rám, mire nevetni kezdek. 

-          Tegnap vettük Zalánnal, hogy majd fényképezek amikor Simon érkezik, de olyan intenzív volt az élmény, hogy valahogy eszembe sem jutott előkapni! – magyarázom zavartan – Viszont készülj fel rá, hogy mostantól beépített papi leszek, mert minden pillanatot ádázul megfogok örökíteni, és ez az első!  

-          Gyere ide te beépített papi!  - mormolja és nem kell kétszer szólnia. . . . elveszük egy finom csókban, azaz csak vesznénk, mert Simon újra szót kér.

-          Úgy tűnik beépített csókradarja van!  - kuncog az asszony.

-          Ezt a dolgot sürgősen megkell tárgyalnunk még komám! – nézek a fiamra szigorkodva, de rám sem bagózik, teli torokból üvölt!    

Ekkor belép Mary nővér.

-          Látom már megismerkedett a kisfiával - mosolyog ránk majd Hannához lép – Akkor lépjünk is a következő fokozatra, etesse meg a kicsit, tegye a mellére.

Látom, hogy elpirul, és nem mer rám nézni.

-          Kimenjek? – suttogom.

-          Ne, nem, dehogyis – hadarja – csak ez már, ez már olyan, olyan . . .  basszus anyuka lettem Rob – motyogja könnyes szemekkel. – De én még nem érzem, hogy lenne tejem, nem kellene már szivárognia?  Minden könyvben azt olvastam, hogy . . .

-          Hanna ne foglalkozzon a könyvekkel. – mormolja Mary nővér - Tegye Simont a mellére, van annyi előteje amennyi most neki kell, ha mégsem lenne elég, akkor kap pótlást. Nyugodjon meg!  - ütögeti meg finoman Hanna kezét.

-          Megfogod a kicsit? – néz rám zavartan

Átveszem Simont és ringatom, de azért félszemmel sasolom, ahogy kigombolja a hálóinget. . . Pirulva pillant rám, amikor a tekergő és  bömbölő  Simonért nyúl, magához öleli, majd finoman a kisfiunk szájához érinti a mellbimbóját. A hangos visítás hirtelen elhallgat, és én megbűvölten nézem, ahogy az apró szájacska önkéntelenül szopizni kezd.

-          Ez én is szeretem . . . – mormolom hogy csak ő hallja.

Hanna pipacspiros lesz pillanatok alatt.

-          Ne legyél zavarban.  Nagyon szépek vagytok.  – mormolom sután, és csendben figyelem őket, és hirtelen  feltűnik, hogy egyedül vagyunk, Mary nővér tapintatosan kiment.

-          Úgy vélem, hogy lassan értesíteni kellene szeretteinket nem gondolod?  - suttogom Hannának

-          De.  – mormolja fáradtan – Zalánnak is kellene szólnom, hogy nem tudunk kimenni Anyuék elé. . .

-          Hívjuk fel!   De előbb az én szüleimnek szólunk,  ők még otthon vannak, míg Istvánnék lassan ideérnek.

-          Rendben. – jön a szórakozott válasz, és megbűvölve nézem ahogy Simi arcát simogatja óvatosan.

Claire

-          Légy szíves vedd fel a telefonom!  - kiálltja Richard a fürdőszobából – Nem tudok most menni, bárki az, mond meg, hogy visszahívom! 

Mire az ebédlőasztalra dobott készülékhez lépek az elhallgat, nem írja ki, hogy ki volt a hívó.  Mindegy, ha fontos majd újra keresi – vonom meg a vállam.  Ekkor azonban az én telefonom kezd el csörögni. 

Idegesen lépek a táskámhoz és felveszem.  . . . .

. . . . hogy aztán csak álljak ott a nappalink közepén. . .

-          Ki volt az Claire?  - hallom, hogy Richard mellém lép, de képtelen vagyok megszólalni - Mi van? – kérdezi rémülten, mire egyetlen mozdulattal kihangosítom a készüléket, így Richard is meghallhatja azt, amit én. 

Ég- és földzengető babasírás. 

-          Atya ég!  - suttogok elérzékenyülve és felzokogok, amikor meghallom Robert hangját.

-          Sziasztok!  Csak gondoltuk Simonnal bejelentkezünk, ugyanis ma hajnali 4 óra 15 perckor  6 órás vajúdás után, 3710 grammal, 50 centisen, gigantikus szerszámmal és cirka 48-as lábbal megérkezett Simon Peter Thomas Pattinson, és köszönteni akarta a nagymamáját és a nagypapáját!

-          Kisfiam! – suttogom rekedten, és sírva fakadok – Kisfiam . . . .

-          Ne sírj Anyukám!  - suttogja  a kisfiam, az én kisfiam, aki már apuka! Tudom, hogy nem akar érzelgőzni, de rekedt hangja az mindent elárul.

-          Jaj kisfiam! Gratulálunk!  – szólal meg rekedten potyogó könnyekkel az arcán Richard is –  A büdös kölök! – csattan fel -  nem tudott még pár órát várni, hogy mi is ott legyünk!?   

-          Apu,  megmondom neki! – kuncog fel, - Egy pillanat - mondja és a háttérből hangok hallatszanak, amit kíváncsian fülelünk.  – Itt vagyok, csak Simont vitték el, hogy Hanna kicsit pihenni tudjon.  Most evett, egy igazi kis haspók lesz!  

-          Jól vannak? – szipogom - Hanna?

-          Igen Anya jól vannak.  Éjjel 11 körül jöttünk be, akkor ment el a magzatvíz, kapott infúziót, és fájdalomcsillapító nélkül csinálta végig az egészet, mert azt olvastuk, hogy az kábíthatja a babát is.  Nagyon büszke vagyok rá, de már nagyon fáradt. A szülés után annyi időre kelt csak fel amíg lezuhanyozott. Elköszönök, hogy  pihenni tudjon kicsit.  Este találkozunk, kimegyek elétek!

-          Rendben!  Pihenjetek!  - köszönök el.

Kinyomom a telefont, és pár pillanatig, csak állok hogy aztán kitörjön belőlem a sírás, az eszeveszett, megkönnyebbült sírás.  Richard magához húz, és összekapaszkodva állunk a nappalink közepén. 

-          Hát ezt is megértük, nagyszülők lettünk!  - suttogja Richard a fülembe. 

De nem sokáig érzeleghetünk, mert hárman érkeznek szinte ajtóstul a házba. Mind a két lányom, a telefonját szorongatja, és amikor meglátnak bennünket könnyáztatta arccal,  nos akkor  . . . hát elmondhatom, hogy megalakítottuk az első Pattinson féle bömböldét.   

Björn a vőm csak áll az ajtóban és nézi összekapaszkodó négyesünket, majd a csörgő telefonjára pillant, és elneveti magát, amire mind felkapjuk a fejünket, majd pár pillanat múlva mindegyikünknek rezegni kezd a készüléke.

MMS-t kaptunk.

-          Na jó!  Megyünk mi is! – közli határozottan Björn Vic felé fordulva.

-          Én sem maradok itthon. – mormolja Lizzy is.

Zalán

Hm . . . . ez az élet!  Elégedetten nyitom ki a szemem, és nyújtózom.  Izmaim még élénken emlékeznek az éjszaka történéseire, amit akkor sem feledhetnék, ha nem simulna hozzám Ashley meztelen teste.  Élvezettel simítok végig az ingerlően bársonyos bőrön, és érzem ahogy minden porcikám életre kel, amit Ashley is érez, mert félálomban is férfiasságomhoz nyomja ingerlően formás fenekét, majd felém fordul, álmos szemekkel néz rám vadítóan mosolyogva.

-          Telhetetlen vagy Zalán!  Egész éjszaka szeretkeztünk, és most is tettre kész vagy! 

-          Hát egy ilyen szexi nőszeméllyel az ágyamban . . .  - simítok végig rajta, mire több sem kell az én vadmacskámnak . . .  már-már akcióvá alakítanám a helyzetet, amikor éktelen csörgésbe kezd a telefonom. 

-          Vedd fel – mormolja rekedten az asszony.

-          Majd abbahagyja – dünnyögöm, próbálom kizárni, nem foglalkozni vele, és elmerülni Ashley kényeztetésében, de az átok csak nem hagyja abba, türelmetlenül felkapom.

-          Mi van? – morranok dühösen a telefonba.

Döbbent csend. 

-          Neked is szép reggelt kedves bátyám!  - kuncogja Hanna – Csak nem megzavartalak valamiben?

-          Hát,  ami azt illeti – mormolom és az élénken figyelő Ashleyra nézek, elmélyülten kezdem simogatni a vállát majd egyre lejjebb merészkedem a felém hegyesen nyújtózó bimbók felé. – Most nem érek rá átmenni bútort tologatni. – mormolom és szinte kiszárad a szám a vágyakozástól, hogy a nyelvemmel végigsimítsak rajtuk . .  .

-          Nem is kell, csak gondoltam szólok, hogy nagybácsi lettél ma hajnalban, de ha nem érdekel . . . – mormolja incselkedve a húgom.

Meg akarom csókolni azokat az édes kis csúcsokat . . . mi? . . . .hogy mi? 

MI VAN???

-          Hogy mi? – motyogom döbbenten és  mindent feledve felülök.

Hirtelen végig viharzik rajtam valami hihetetlen érzés, amint utólag örömként azonosítok.

-          Talál, süllyedt, földet ért? – kuncogja.

-          Te megszültél? – dadogom  döbbenten

-          Hogy mi? – kuncog fel mellettem Ashely is és ő is felül – hangosítsd már ki!  - szól rám.

-          Szia Ash! – nevet Hanna – Itt van Robert is.

-          Sziasztok! – hallom sógorom hangját.

-          Szia! Nem mondod, megszültél? – vihog fel az asszony mellettem – Mikor? 

-          Ma hajnali 4 óra 15 perckor.  3710 grammal és 50 centivel született meg a kisfiam!  -  hallom a hugicám  végtelenül büszke hangját, és mélyet lélegzem, hogy megállítsam a kifelé igyekvő könnyeket.  – Ott vagy Zalán? – suttogja rekedten Hanna

-          Itt van – kacsint rám Ashley – csak próbál macsó lenni, és nem elbőgni magát az én drágám

-           Pletykafészek! – hessegetem arrébb, és átveszem tőle a telefon.

-          Zala – hallom a túloldalon a vékony cincogó hangot, és igyekszem a  hangomat megtalálni, de elég karcosan szól még most is amikor megszólalok.

-          Jaj Bencsi!  Gratulálok!

-          Zala – sírja el magát – Bejössz?  Nagyon fáradt vagyok, de megvárlak, ha bejössz.

-          Repülök!  - mormolom és kinyomom a készüléket, majd felpattanok és igyekszem a könnyeimet legyűrni, hogy Ashley ne lássa őket.

-          Ne csináld ezt!  - lép mögém és átölel, a hátamon érzem a testét, és azt ahogy megpuszil – Ne titkold előttem hogy elérzékenyültél!  Ez teljesen normális reakció. 

Nem szólok semmit, csak megfordulok és megcsókolom.  Szinte pillanatok alatt  összekapjuk magunkat, és a magánklinika felé vesszük az irányt.  Hihetetlenül fel vagyok spannolva.

Izgatottan parkolok le, és Ashleyt magam után húzva rohanunk fel a gyerekágyas osztályra.

Türelmetlenül várom, hogy végre megtudjam, hogy hol találom őket, és amikor megmondják a szobaszámot szinte végigviharzok a folyosón Ashleyt magam után rángatva.  Az ajtó előtt azonban ledermedek pár pillanatra, majd benyitok.

Szinte gyomorszájon vág a látvány.

* * *

-          Sziasztok!  - vigyorgok Apuékra akik elcsigázottan lépkednek felém maguk után húzva a bőröndjeiket.

-          Szia Kicsim! Szia Aslheykém – nevet ránk Anya, majd Apu is köszönt bennünket.  

Megígértem Hannának, hogy kíméletes leszek, de képtelen vagyok visszatartani a vigyorgásomat, amit ők összehúzott szemmel figyelnek.

-          Zalán! Csak nem?  - motyogja Anya elhűlve, és én képtelen vagyok visszatartani magam, amin Ash csak kuncogni tud.

-          De igen – bólogatok – Ma hajnalban.

-          Úristen! -  nyögnek fel szinte egyszerre a szüleim, és én csak nézem őket, ahogy a népes, zűrzavaros LAX közepén összenéznek, átölelve  a másikat egymásba kapaszkodnak és az én mindig erős, kemény Apám elsírja magát, és öleli, szorítja Anyukámat, aki szintén sírva kapaszkodik belé.  – Huh, azt hiszem most egy pillanatra le kell ülnöm – mormolja Apa, és rémülten látom, hogy szinte falfehér lett!

Gyorsan mellé ugrom, és elvezetem a pár méterrel odébb lévő padig, ahol remegő kézzel próbálja kigombolni az ingét.  Anya azonban mellé lép és aggódva teszi meg helyette.

-          István jól vagy?  - mormolja rémülten.

-          Persze, hogy jól! – morogja Apa – Jól vagyok, csak letaglózott a hír. Voltál bent náluk?  Jól vannak? Rendben ment minden? Mekkora? Egészséges?  A húgod hogy van? – ömlenek rám a kérdések, de szerencsére Ash mellénk lép, és egy üveg hideg ásványvizet nyom Apu kezébe, ami kis időre megakasztja a kérdések áradatát. Addig legalábbis amíg kortyol párat.

-          Igen voltunk bent, fél hét körül hívott, hogy megszületett Simi. Fél órán belül ott voltunk náluk. Egy édes aranyos mindig bömbölő gombóc. Egyébként nagyon szép kis kölök, és nem az apjára ütött!  - vigyorgom, mire Ash felnevet mellettem – Tiszta Hanna.  – kacsintok a szüleimre.   – Mondta, hogyha megérkeztetek vigyelek be benneteket, ébresszük fel ha alszik.  De őszintén szólva én azt mondanám, hogy menjünk haza hozzánk, szedjétek kicsit rendbe magatokat, és egy jó óra múlva menjünk be hozzájuk. Hanna is addig legalább tud egy kicsit pihenni, és az őrmesterasszony sem rúgja össze velünk a port.

-          Milyen őrmesterasszony? – néznek értetlenkedve Anyuék ránk. 

-          A Hanna mellé kirendelt nővérke. Mindig olyan szigorúan néz, mint Gizi néni az általános iskolai matektanárom. – mormolom, mire Anyuék elnevetik magukat.

-          Na menjünk,  de én szeretnék inkább egyenesen a kórházhoz menni fiam.  – közli határozottan Apu – majd pihenünk utána, miután találkoztunk az unokánkkal. 

-          Borítékoltam, hogy ez lesz a válaszod!  - nevetek rá. 

Hanna

Figyelem ahogy Robert fel-alá mászkálva rója a köröket a szobában mióta visszaért. Reggel elment haza, ő is zuhanyozott,  és átöltözött, de aludni biztos nem aludt, mert amikor az imént felébredtem itt szunyókált mellettem a fotelban.  Most nevetgél, és szinte sugárzik róla a büszkeség, ahogy Stephenivel beszél.

-          Igen jól vannak! – vigyorog, rám kacsint és mellém lép, hogy egy puha puszit adjon a számra, majd folytatja újból a köröket. 

-          Basszus Rob ülj már le!  - csattanok fel – Elszédülök tőled!

-          Jól van na!  - mormolja.

Leül.  . . .

. . . . majd két mondat után felpattan és folytatja tovább. . . . Kész.  

Elgondolkodom.  Olyan fura, valahogy nem érzek semmi különöset. Azt hittem mindig, hogyha gyerekem születik onnantól kezdve, majd bacchanália lesz az élet, örökké a fellegekben járok majd. . . és nem.  Valahogy most olyan furán üres vagyok. . .

-          Na mizú asszony?!?  - rogy mellém az ágyra – Nagyon elgondolkodtál!  Mi van? 

-          Semmi.  Kicsit tompa vagyok még.  Igaz, hogy már délután kettő óra van, és aludtam is kicsit, de valahogy, totál elvagyok tompulva.

-          Jó neked, te aludtál, én ahogy hazaértem, lezuhanyoztam, és gondoltam, hogy ledőlök kicsit, mielőtt bejövök vissza hozzátok, de ahogy letettem a fejem már megszólalt a telefon. . . . egész délelőtt csörgött. 

-          Tényleg?  - nevetem el magam – Akkor talán jobb is, hogy az enyém otthon maradt.

-          Értesítettél mindenkit akit akartál reggel az enyémről? 

-          Aham.  Natti volt az első akit felhívtam, és persze a nagynéniméket, és a mamikámat. aztán Quinnit és Jill, Vandát, Katát és Bogit.

-          Akarsz még valakit? – nyújtja felém a telefont.

-          Nem.  Te kivel beszéltél?

-          A nővéremékkel, de ezt te is tudod,  a csapatomat hívtam: Tim, Steph, Dean, Linn, - sorolja – a fiúk közül csak Marcust értem el, próbálkoztam a többiekkel is, de nem voltak elérhetők.  Aztán lefeküdtem, hogy alszok egy kicsit, na ez volt az a pillanat amikor csörögni kezdett, sorban felhívtak. Sam, Tomék, Bobby, Johnny,  a gondolom ment a körtelefon egymásnak. - kuncog - Ash értesítette a castot is, mert onnan is rengeteg hívásom volt.  Még Bill is felhívott.  Behoztam a telefonod, ha gondolod kapcsold majd be. – nyújtja felém a készüléket. 

Elkövetem azt a hibát, hogy bekapcsolom.  Szinte azonnal pittyegni kezd.  Mosolyogva olvasom az SMS-seket közeli és távoli ismerősöktől . . . Rob mellettem ül ő is olvassa őket és felnevetünk némelyiken.  Nagyot sóhajtok amikor a végére érünk, és lehanyatlok az ágyra. Rob mellém dől és figyel. Élvezem, hogy szinte simogat a szemével.

-          Mi a baj?  - suttogja. 

-          Semmi. – motyogom és lehunyom a szemem, mert nem akarom, hogy lássa a szememben a könnyeket. 

Szinte várom, hogy megszólaljon, hogy faggatni kezdjen, de teljesen meglep azzal, hogy nem szól egy szót sem, csak megsimogatja az arcom és egy puha csókot hint a szememre. 

-          Mi baj?

-          Igazából mindenki hívott, csak a szüleim nem hívtak, pedig már biztosan leszálltak. . . . – mormolom csalódottan – Már két órája leszállt a gépük. 

-          Jaj kicsim! – neveti el magát – Biztosan Zalánnéknál vannak, hogy kicsit összekapják magukat. Tutti biztos, hogy bejönnek!  Este érkeznek az én szüleim is készülj fel rá, hogy a reptérről egyenesen ide kell majd őket hoznom! 

-          Tudom, hogy igazad van, csak annyira reménykedtem hogy . . . – legyintek, majd felcihelődök.

-          Hova mész? – néz rám meglepve

-          WC-re.  – mormolom – Elmész Simiért?

-          Naná!  - pattan fel, vigyorog, mint a vadalma és már el is tűnik. 

Én is összekapom magam, és felkeresem a fürdőszobát, ahol meglepve nézek a tükörbe miután elvégeztem a dolgom.  Olyan idegenül hat a szemben lévő nő arca. Egy szinte boldog, de fáradt arc néz szembe velem. Kócos, kissé szétesett nő benyomását kelti.  Automatikusan nyúlok a fésű után, hogy kicsit rendbe szedjem magam, amikor a szobából hangokat hallok, és a szívem hirtelen meglódul a gondolatra, hogy itt a kisfiam! Rob biztosan hozzá beszél! De ahogy kilépek, szinte megdermedek a látványtól.

A szüleim állnak a bátyámékkal és meglepve nézik az üres szobát. Az ajtó halk hangjára mind felkapják a fejüket és rám néznek.  Én meg csak állok ott az ajtóban,  vadul dübörgő szívvel, kiszáradt torokkal és a szüleimet nézem, akik könnyes arccal lépkednek felém.  Szinte beleolvadok Apukám ölelésébe, csak bújok hozzá, mint régen kislány koromban ő pedig összefüggéstelenül motyog valamit. . . . És akkor megérzem Anya semmihez nem fogható illatát, az ő ölelését is, ami mindig is a biztonságot jelentette nekem.  Anyu nem szól semmit, csak nézi az arcomat és végtelen szeretettel megsimogat.

-          Már azt hittem, hogy nem is jöttök. – motyogom halkan, de azért a minden lében 67 kanál bátyám, persze meghallja, és hozzám lép.

-          Hat ökrös szekérrel sem lehetett volna őket távol tartani tőletek!  A reptérről egyenesen ide jöttünk, hiába mondtam nekik, hogy pihenjenek egy picit, nem egyenesen ide akartak jönni, csak útközben akadt egy kis probléma. 

-          Mi? – vigyorgok rá, mert a mimikája az . . . hát az sokat ígér.

-          Hát találkoztunk a hatóság emberével. . . .- szűri a fogai között.

-          Konkrétan megbüntették, mert kissé gyorsan hajtott – vigyorog Ashley.  – Aztán meg vitatkozni kezdett a rendőrrel. .  és kishíján lecsukdázták! – kezd bele a mesébe a sógornőm, de ekkor kicsit megszédülök. 

-          Jól vagy? – pillant rám aggódva Apu.

-          Persze, csak a vérnyomásom kicsit ingadozik még, és sokszor megszédülök. – mormolom.

-          Gyere dőlj le – motyogja Apu, és én most kivételesen nem vitatkozom vele.

Alig fekszem le megjelenik Mary nővér Simivel a karjában és a nyomában Roberttel. Amíg a férjem köszönti a szüleimet és tesómékat, addig a nővér a kezembe adja a kisfiamat, akit én boldogan mutatok be a szüleimnek.

-          Édes drága jó istenem! – sóhajt fel Anyu – Hogy te milyen kis édes vagy!  Megfoghatom?

-          Persze! – nevetek Anyukára, aki óvatosan átveszi a szedergő minikémet.

Nem férek a bőrömbe, muszáj felállnom, és Apuhoz bújok, hogy aztán az ő öleléséből figyeljem Anyukámat - miközben a sírás fojtogat - ahogy  az ÉN régóta várt, vágyott kisfiammal a kezében elbűvölten mosolyog. A fülem alatt hallom ahogy Apu szíve feldübörög, és érzem ahogy megtántorodik, basszus nem bírom megtartani!

-          Rob! Zalán! – kiáltom kétségbeesetten.

314214