164. fejezet: MEGKÖNNYEBBÜLVE

Sziasztok!

Nos itt vagyok a fejezettel.  

A következővel vasárnap fogok jelentkezni. 

A történet igencsak a vége felé jár.
Sok tervem volt, voltak még ötleteim, de azt hiszem már csak talán 2 rész lesz.  Úgy látom belefáradtatok már  (a komik száma legalábbis erről tanúskodik), és úgy érzem felesleges erőltetni ami nem megy. 

Még valami.

Kerestem-kutattam a neten képek után, hogy milyen legyen Simon babaszobája.  Végül annyit találtam, hogy nem tudok dönteni.  XDDDDDDDDD

Szavazzatok lent a bejegyzés alján.

Köszönöm!

Pusza!   

Heni 

Hanna

Nem akarom megnyitni, mégis azon kapom magam, hogy a tegnapi képeket nézegetem. Centiről centire végigpásztázom,  az itthoni medence melletti henyélésnek köszönhetően barna arcot, a borostákat, a szép szürke szemeket, és elnevetem magam a  belőtt séró láttán.  Kedvem lenne összekócolni alaposan.  Szinte bizseregnek az ujjbegyeim, hogy megtegyem.

Szívem hevesen kezd verni, majdnem kiugrik.  Hiányzik a férjem nevetése, a bolondozása, a gyengédsége.  Hiányzik az, ahogy fölém hajol, ahogy végig néz rajtam. . . .  szeretném látni a tűzet a szemében, azt a csillogást, hogy tetszek neki.

De érzem a falat közöttünk.  Tudom, hogy hibás vagyok, mert hol van az előírva, hogy csak a férfi kezdeményezhet?  De szégyelem, formátlannak és rondának érzem magam. . .  és ezt még neki sem merem bevallani, sőt még magamnak sem.

Csak bámulom magam a tükörben, és egy bálnát látok, amitől bedühödöm nagyon. 

Agyalásomból a csengő hangja riaszt fel.

-      Szia! – nevet rám a bátyám, amikor ajtót nyitok.  A zöld szemek vidáman mérnek végig, amitől ideges leszek.

-      Szia! – motyogom – Gyere be!

-       Robert a lelkemre kötötte, hogy nézzek rád, sőt próbáljalak rávenni, hogy gyere át hozzánk ma aludni. – nevet rám – holnap érkezik, de szeretné, ha biztonságba lennél.

-      Ahj!  Az agyamra mászik ezzel!  Itthon vagyok, biztonságban vagyok!  Mi bajom lehetne?  Rám másznak és felfalnak a pormanók???  - motyogom dühösen, majd a megdöbbent tesómra nézek – Ne szólj egy szót sem! – dörrenek rá.

-      Mi bajod van?

-      Semmi.  - mormolom, és az örök barátomhoz, a hűtőhöz mászok egy ásványvízért, miközben Zalán tűnődön mér végig, majd látva a vasvilla tekintetem elfordul, és körülnéz.  – Remélem rendben találsz mindent.  Felporszívóztam, felmostam, sőt mindent le is poroltam – mormolom bunkón, és szinte várom, hogy Zalán beszóljon, de ő hallgat, ami csak még jobban dühít. 

-      Én is örülnék, ha átjönnél. – mosolyog rám gyógypedagógusi türelemmel. 

-      Nem tudok. Ezernyi dolgom van! Mosnom, vasalnom kell, polcokat fel akarom tenni Simi szobájában, és végre el akarok nála is pakolni.  Össze kell állítanom, a kórházas batyumat, mert azt mondta minap a védőnő, hogy ilyenkor már meg kell csinálni, mert bármikor történhet bármi . . . .

Zalán

Figyelem az arcát, ahogy kifogást kifogásra gyárt. Robert felkészített rá, hogy nehezen lesz meggyőzhető, éppen ezért nem is győzködöm.  Látom, hogy megdöbben, éppen ezért el is indulok kifelé.

-   Kikísérlek – motyogja, és összerázkódik,  amikor kijön utánam.  – Basszus hogy lehűlt a levegő.  – mormolja és magára rántja a melegítő felsőjét

-      Nagy vihar volt az éjszaka. – nevetek rá a lépcsőn lefelé menet.

-      Zala el fogsz taknyolni! – vigyorog, és a cipőfűzőmre mutat, 

-      Figyelj Hanna, ha gondolod, szólj, és eljövök érted oké?  - mormolom neki, de látom, hogy valami nagyon leköti a figyelmét.  – Mi van? 

-      Annyira elegem van! – néz a bokrok felé az utca túloldalán, - Állandóan itt vannak és leskelődnek.  Utálom az egészet Zalán! Ne haragudj de inkább bemegyek! – mormolja, majd lenyom egy puszit és felszalad a lépcsőn.

Beszállok az autóba és tárcsázom Robertet, de kinyom. 

Hanna

Zaklatott vagyok reggel óta. Idegesen mászkálok a lakásban, már megcsináltam mindent, elpakoltam, vasaltam, sőt a polcokat is felszereltem, próbáltam befejezni végre Simi takaróját, de az sem kötött le, ahogy az írás sem.  Ez egy elátkozott nap!  Délutánig bírom, aztán azon kapom magam, hogy a kezemben a telefonnal állok és a tesómat hívom.

-      Zalán. – szól bele a telefonba.

-      Hanna vagyok. – motyogom – eljössz értem?

-      Persze!  20 perc múlva ott vagyok.  Pakold össze a motyódat.

-      Jó. – motyogom.  

Kisvártatva beállít, és csak csendben hallgatom a szövegelését miközben hozzájuk érünk. 

-      Ashley majd csak később jön, bulizni ment a barátnőivel. Már szóltam neki, hogy jössz.

-      Nem kellett volna Zalán. – mormolom kedvetlenül. 

Egy pillanatig méreget, már szinte várom, hogy kérdezősködjön, de nem teszi.  Balaton óta sokat változott a kapcsolatunk, hiányzik a tesóm, az a tesóm. Ez a Zalán távolságtartó, de nem szólhatok semmit, hiszen én akartam, én üvöltöttem vele, hogy ne másszon bele az életembe. Magamnak köszönhetem. 

-      Egészen jó idő lett.  Délelőtt még nagyon hűvös volt, de most tuti, hogy 35 fok van árnyékban – áll neki szövegelni miközben beviszi a lenti vendégszobába  a cuccomat, majd visszajön a konyhába – nincs kedved egyet fürdeni?  Kérsz narancslét? 

-      Kedvem lenne, de nincs az a fürdőruha ami most rám jönne! – mormolom halkan.

-      De bikinid csak van?  - vigyorog rám.

-      Van, de . . .

-      Akkor meg! Indíts húzd fel és gyere fürdeni! – vigyorog rám és elindul a hálószobájuk felé, majd megfordul – Mozgás Aranyom! 

-      De . . .

-      Nincs semmi de!

Idegesen húzom magamra a bikinimet, és mindegy véletlenül belenézek a tükörbe, és a gyomrom összeszorul ahogy végigmérem magam. Úristen!  Mint egy viziló!  Én nem megyek sehova! 

-      Hugó készen vagy?!  Gyere már!  - kiabál be kintről Zalán. 

-      Nem megyek sehova! – mormolom magam elé, és sírva fakadok. 

-      Hanna!  Jól vagy? – kopog be, de nem tudok válaszolni, mert szinte kényszerítem magam arra, hogy visszafojtsam a sírást.  – Hugó jól vagy? – lép be, és szinte arra sincs időm, hogy megtöröljem az arcomat. 

Döbbenten áll az ajtóban,  úszónadrágban és a szemét le sem veszi rólam.

-      Ne bámulj! – csattanok fel és felkapok egy tunikát magamra, hogy elrejtsem a pocakomat.

-      Mi van? Miért bőgsz? – ül le mellém.

-      Ronda vagyok, és kövér – szipogom – és senkinek sem kellek!  A férjem rám sem bír nézni . . . ronda vagyok!

Zalán elhűlve mered rám.

-      Bolond vagy? Miért lennél ronda? Nagyon szép kismama vagy! Hugó!

-      Hagyjál! Menj, megyek én is mindjárt, csak összekapom magam!

Zalán

Döbbenten teszem, amit mond, már az ajtónál járok, amikor utánam szól. 

-      Zalán ne mondj Robnak semmit!

-      Rendben. – mormolom, de azért közben megnyomom a hívás gombot – Nem mondok semmit, de te is tudod, hogy ez nem megoldás, hogy megint titkolózol előtte! 

-      Nem titkolózom előtte!  Neki nem kellek!  Neki az olyan nők kellenek, mint Kristen!  Ott volt nálunk, és mielőtt elment volna kijött hozzám a konyhába és kódoltan de közölte, hogy hiába kötöm magamhoz Robertet Simivel, nem fogom sokáig megtartani a férjemet, mert nem kell neki egy nő aki szétszülte magát, aki elhízott, és lassan már gurul! És ő ott lesz mindig neki! – mormolja, de közben rám sem néz – nem hittem neki, nem akartam hinni Zalán, de Rob az utóbbi időben hozzám sem ér, nem is közeledik felém, kedves, gondoskodó meg minden, . . .  és én . . . én . . . mindegy! Megyek mindjárt! – suttogja.

-      Rendben.  – mormolom és elindulok kifelé az udvaron a fülemhez emelem a telefont – Hallottad?

-      Igen. – mormolja a sógorom halkan – Én darabokra szedem azt a libát!  Este már otthon leszek Zalán, de előbb el kell intéznem pár dolgot.  Figyelj rá! 

-      Oké. – nagyot sóhajtok – Mikor jössz?

-      8-9 körül érek oda hozzátok. 

-      Oké, várunk.   – mormolom és sóhajtva teszem le a telefont. 

-      Kivel beszéltél? – szólal meg mögöttem Hanna, mire döbbenten fordulok meg.

-      A frászt hoztad rám! – dörmögöm – Ashleyvel beszéltem.  Ice tea? Narancslé? Ásványvíz? 

-      Ásványvíz.  – közli, majd fürkészőn rám néz – Ugye nem Roberttel beszéltél?

-      Miért beszéltem volna Robbal? – kérdezem és a kezébe nyomom az ásványvizes poharat.

-      Mit tudom én?!  Talán mert imádsz mindent kézben tartani . . .  De tényleg nem beszéltél vele ugye?

-      Nem. – közlöm határozottan, de közben várom, hogy az ég szakadjon rám . . .  – Gyere be a vízbe! Nagyon meleg van. Jó lesz egy kicsit lehűlni. Na gyere!

Pár pillanatig mered rám, aztán feláll, és elindul a lépcsőhöz.

-      Nem veted le a pólód?

-      Nem. – közli határozottan, de paradicsom piros arccal.

-      Oké.  –emelem fel a kezem és elnevetem magam ahogy sziszegve a vízbe merül – Verseny? – kacsintok rá – Aki előbb ér a végére az csinálja a vacsit!  - közlöm és már el is rugaszkodom a medence oldalától.

-      Hé!!!  Ez csalás!  - kiállt utánam, de hallom ahogy csapkodja a vizet, hogy utolérjen.

-      Nyertem! – fordulok meg röhögve, de már mögöttem áll.

-      Csaltál Zalán! Visszavágót követelek! 

Viháncolva, nevetve versenyzünk egymással.

-      Na jó! Egyezzünk ki döntetlennel! – vigyorgok rá, amikor kimászok a medencéből oldalt – Várj segítek!

Nem válaszol, csak néz rám rémülten. 

-      Hé mi van?  – lépek mellé, mert látom, hogy elsápad és megtántorodik. - Hanna! Mi van?  Szülni fogsz? – sápadok el és visszaugrok mellé, hogy a lépcsőn kisegítsem.

-      Jaj dehogy! – motyogja, - csak megszédültem!  Mostanában sokszor fordul elő, és sokat fáj a fejem is. 

-      Na jó! Most leülsz!  - morranok rá, amikor elindul a konyha felé – Leveted a pólódat, és nem érdekel a hiszti!  Egy szép kismama vagy aki a terhessége végén jár!  Gyerünk! Mozgás!  - lépek oda hozzá, és figyelem ahogy engedelmesen próbálja lehámozni magáról azt az átok pólót. – Segítek!  Gyere ülj le!  - nyögöm rémülten, amikor látom, hogy tovább fehéredik – Anyám!  Hanna! El ne ájulj nekem!  - kiáltok rá rémülten és utána kapok amikor újból megtántorodik.

Segítek neki a közeli nyugágyra lefeküdni,  aggódva nézek rá. 

-      Nincs semmi baj! Nyugi, csak nem szoktam ilyen intenzíven és ennyit mozogni- motyogja – Nincs semmi bajom!  Szoktam tornázni, de már régen úsztam. Au! – nyög fel, mire a szívem is megáll, de felkuncog amikor meglátja rémült tekintetem – Nyugi, csak Simi is úszóedzést tart! Jaj kisfiam ez a vesém volt!  Könyörülj! – simogatja meg a pocakját amiről már lekerült az a nyamvadt póló, és megbűvölten nézem ahogy most a köldöke mellett felpúposodik a bőre.

Felnyögök.

Ő rám pillant és elmosolyodik

-      Már nagyfiú – kuncogja – és egyre többet mozgolódik. Bocs Zala, de el kellene mennem WC-re.

Segíteni akarok neki, de nem engedi, felkel,  és elsétál mellettem.  Amikor újra megjelenik, mosolyogni próbál, de látom rajta, hogy álmos. 

-      Menj dőlj le kint, pihenj egy kicsit! – nevetek rá, - Még egy hónapot talán pihizhetsz, utána úgyis be leszel fogva rendesen! – kacsintok rá, ő pedig engedelmesen teszi amit mondok. – Majd felébresztelek.

Figyelem, ahogy engedelmesen lefekszik, egy párnát tesz a feje alá, és lehunyja a szemét. Kisvártatva halkan szuszogni kezd.  Közelebb megyek hozzá, és figyelmesen végignézek rajta.  Nagyon szép, és az én kishúgom. Vágyódva figyelem telt, pocakos alakját, annyira szeretném látni, ahogy Ashley is lassan így kigömbölyödik! Látni ,ahogy növekszik bent a gyerekünk. Nem is értem, hogy miért tartja Hanna magát rondának!?  

Látom ahogy megborzong, meleg van ugyan de azért fázhat.  Gyorsan betakarom egy könnyű nyári takaróval és elindulok valami vacsorát összedobni.

Robert

Dühtől remegve szállok be a kocsiba.  Ezt a dolgot egyszer s mindenkorra lezártam! Próbáltam kedves, és szelíd lenni, hogy megértse nekem csak barát, csak egy kedves barát, akinek azért sokat köszönhetek! 

DE  nem hagyom, hogy állandóan keverje a szart, hogy állandóan beszólogasson a feleségemnek!  Nem! Ezt nem hagyom! 

Mélyet lélegzek, és lassan kifújom a levegőt, kényszerítem magam, hogy lenyugodjak.

El kell intéznem még egy telefont, de előtte haza kell mennem, pár dolgot előkészíteni. 

Nem tartott sokáig, elhelyezni a virágokat, elégedetten nézek körül.  Szép. Na akkor most hívjuk fel örök segítségemet!

Tárcsázok, és elnevetem magam, amikor hitetlenkedve beleszól a telefonba.

-      Szia Rob!  Csak nem szül a tesóm!?

-      Szia Natti!  Nem nyugi! Csak kérdezni akarok tőled valamit. . . .

A beszélgetés végén elégedetten ülök be a kocsiba, hogy elmenjek a feleségemért. Küldök gyorsan Zalánnak, egy SMS-t, hogy elindultam.  Kisvártatva amikor megállok a ház előtt már a kapuban vár.

-      Nem mondtad neki, hogy jövök ugye?

-      Nem nyugi! – kacsint rám, - Gyere még nem vacsoráztunk, kint olvas a teraszon.

Hirtelen feldübörög a szívem, amikor meglátom, ott ül a teraszon, kezében egy könyvvel és elmélyülten olvas, miközben a pocakját simogatja.

Megérezheti, hogy nézem, mert felpillant meglepettség önti el a vonásait, majd öröm, amit lassan felvált a komolyság, mellé lépek felhúzom és magamhoz ölelem.  Igaz   egy kicsit helyezkedni kell, hogy átérjem, de megoldom.

-      Szia Kicsim! – nevetek rá.

-      Rob! – nyögi meglepve és hozzám simul.

Muszáj megcsókolnom! Egyszerűen muszáj!

-      De jó! Itthon vagy!  - suttogja halkan, mire nekem táncra perdül a szívem, és egész este el sem engedem magam mellől, amit meglepetten konstatál, de nem húzódik el tőlem. 

Beszélgetünk Zalánnékkal, és látom, hogy fárad, ezért búcsúzkodni kezdünk.  Zala nevetve borzolja össze Hanna haját, és a lelkemre köti, hogy másnap vigyem el orvoshoz, mert az infarktust hozta rá délután! 

-      Tartozol egy mesével Asszony!  - nézek fürkészőn a feleségemre.

-      Nincs semmi bajom, csak Zalán túlreagál mindent! – mormolja, de az autóban kiszedem belőle, hogy mit történt.

-      Csak megszédültem! Nem kell ebből sorstragédiát kreálni!  - mormolja miközben hazaérünk – El sem ájultam, Zalán csak túloz szokásához híve . . . -  mormolja, de ekkor hirtelen megtorpan és elképedten néz körül a nappaliban – Rob . . . – fordul felém értetlenkedve – Úristen! De miért?  - motyogja és elképedten mered újra az asztal közepére állított nagy csokorra, és a régóta vágyott orchidea cserepekre, amik a bárszekrényen álldogálnak.

Figyelem, ahogy mosolyogva és pirulva szagolja meg egymás után őket, ahogy szeretettel simít végig a szirmokon. Mögé lépek és átkarolom, majd a fülébe suttogom a választ.

-      Miért? Mert szeretlek, mert nekem mindent megadtál, a gyerekünket hordod. . .  mert egyszerűen csak!  Miért kellenek a miértekre a válaszok? Szeretlek, ennyi Kicsim.

Érzem, ahogy minden szavamra megrázkódik, érzem ahogy egyre sebesebben veszi a levegőt, és érezem ahogy szíve egyre vadabbul ver odabent.

Megfordul, és én nem hagyok neki időt arra, hogy szövegelni kezdjen, lecsapok a szájára, arra az édes duzzadt szájára és falni kezdem. Nem hagyom, hogy elhúzódjon tőlem.

-      Nem Hanna! – mormolom – Szeretkezni akarok veled, itt és most!

-      De én csúnya vagyok!  - szipogja halkan lehajtott fejjel.

Az álla alá nyúlok és felemelem a fejét.

-      Nem szívem, nem vagy csúnya, egy csodaszép terhessége végén járó nő vagy, - mormolom, miközben forró puszikkal hintem tele az arcát, majd elkapom a kezét és a feszülő  ölemre húzom, és nagyot nyögök, ahogy megérzem érintését a férfiasságomon. – Szerinted azért vagyok ilyen kemény, mert nem vágyom rád? 

Hanna tágra nyílt szemekkel mered rám, nagyot nyel, kinyújtja  a kezét és ujjai a nyakam felé vándorolnak, édes borzongást váltva ki belőlem, ahogy tarkómat simogatja. Szánk egymásra talál, csókolgatva, harapdálva küzdünk egymással.  Az elmúlt napok feszültsége hatalmassá nőtt, és most egy vulkánkitörés erejével robban ki belőlünk. Hanna keze kalandozni kezd, és elhagyja tarkómat, végigsimít a mellkasomon, és az ingemmel kezdett babrálni. Türelmetlenül rángatja, majd  alá csúsztatja a kezét, és simogatni kezdi a hasamat.   Érzem ahogy körmével finoman végigkarcol a köldökömtől  farmer derekáig.  A szám kiszárad, és csak nyögni tudok a vágytól!

-      Boszorkány szét foglak szedni!  - suttogom rekedten.

Hanna

A tegnap éjszaka történtek után jóleső sajgást érzek a testemben. Szívem hevesen kezd verni, amikor felidézem, az éjszaka apró részleteit, Robert mozdulatait, simogatásait, szavait. Jaj Istenem!!

Az emléktől újra görcsbe rándul a méhem, és a pillangók is szárnyra kelnek egyből! Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt!

Érzem a közelségét, kezét a derekamon, a szuszogását figyelem,  és egy picit elhúzódom tőle, hogy óvatosan kinyújtózhassak. . .  De hirtelen görcsbe rándul a lábam, ahogy megfeszítem izmaimat.  Sziszegve próbálom a fájdalmasan feszülő vádlimat megmasszírozni. . .  de nem megy, hiszen a pocaktól már jóformán előre sem tudok hajolni! Megpróbálok  felevickélni, hogy lábujjhegyre tudjak állni . . .  igyekszem csendben sziszegni, de Robert szinte azonnal felpattan és rémülten néz rám.

-      Mi van?  Szülünk?

-      Nem! – motyogom – csak begörcsölt a vádlim . . .  aú! Segíts, nem tudom megmasszírozni!

Még ki sem mondom, már az ágyon mellettem térdel, és finom, de erőteljes mozdulatokkal próbálja a görcsbe rándult izmokat ellazítani.

-      Ú  ez nagyon finom! – mormolom lehunyt szemmel élvezve, ahogy az érintése nyomán ellazulnak az izmaim, de ekkor keze kissé feljebb siklik . . . és már nem masszíroz . . . . nem,  már simogat . . .

-      Rob! – motyogom a rám törő érzéki izgalomtól rekedten

-      Csss!  - suttogja – Élvezd . . .

Robert

Lassan csillapodik bennem is az őrült izgalom, lassan légzésem is normálisra lassul, de még minden sejtemben ott zizeg az iménti orgazmus emléke.

Még, hogy nem szexi?!!  

-      Úristen Asszony, ha még ennél is szexibb lennél megölnél! – dörmögöm, és görcsbe rándul a gyomrom az izgatottságtól ahogy meghallom a kuncogását – Gyere bújj ide hozzám! – húzom mellkasomra, ahol el is helyezkedik, majd addig kepeszt, míg egy puszit nem nyom a számra. 

-      Szeretlek!  - suttogja, majd kuncogni kezd, és a kezemet a pocakjára húzza – Figyeld!

Vigyorogva figyeljük, ahogy Simon mocorog odabent.

-      Basszus!  Már nem csak érezni lehet, hogy mozog, hanem látni is! – nyögök fel amikor Hanna pocakja itt-ott dudorodni kezd – Mint az Alienben! – röhögök, mire az asszony kiakadva néz rám

-      Majom vagy Rob!  - mormolja, de elhallgattatom egy csókkal.

-      De ha egyszer olyan!  - vigyorgok – Nem fáj?

-      Nem. Fura érzés, de nem fáj.  – mormolja, majd látom, hogy sápadni kezd.

-      Mi van? – nézek rá rémülten.

-      Semmi, csak megszédültem!  Nem kell vele foglalkozni!

-      De kell! – pattanok fel idegesen – Felkelünk, amíg te összecihelődsz megcsinálom a reggelit, és elmegyünk a dokihoz!

-      De. . .

-      Nincs semmi de!  Indíts!

* * *

Őszintén szólva kellemetlenül érzem magam itt, de ezt a fél világért sem mondanám Hannának.  Idegesítenek a fürkésző tekintetek amiket ránk vetnek, hiába vagyunk magánklinikán.  Legszívesebben rájuk üvöltetnék, hogy hahó nekem is csak egy fejem van köcsögök!  Szerencsére azonban megjelenik az orvosunk és beinvitál a rendelőbe.

-      Szép jó napot! – nevet ránk dr. Adam Mcallister – Megleptek a hívással. Mi a gond Hanna?

-      Sokat szédül, és már többször előfordult, hogy majdnem elájult. – válaszolom azonnal – és sokat fáj a feje. 

A doki csak mosolyog hadarásomat hallva, majd komolyan Hannára néz kérdőn, mire az asszony kelletlenül ugyan, de bólint.

-      Jó, akkor elküldöm pár vizsgálatra, és egyben le is tudjuk a jövő hét elején esedékes ellenőrzést is rendben?  - kacsint az asszonyra. – Ha mindent végigjártak, szóljon Hanna Elisa nővérnek, és azonnal jövök, megnézzük a fiatalurat utlrahangon.

Kisvártatva írni kezd, kapunk egy halom papírt, és elindulunk.

Vérnyomásmérés 

testsúlymérés, 

vérvétel, pocak mustra . . .  

némelyiknél már én szédelgek, főleg a  vérvételnél, de kitartok.

-      Azt hittem hogy elájulsz amikor vért vettek tőlem! – kuncogja, és felnevet amikor meglátja, hogy már csak a vérvétel említésétől is elfehéredek. 

-      Ne vihogj!  Edzeni kell magam a szülésre! – motyogom, mire Hanna elkomorul.

-      Nem kell bejönnöd velem – mormolja lehajtott fejjel.

-      Hé! – emelem fel a fejét az állánál fogva, hogy a szemébe tudjak nézni – Én ott akarok lenni! Látni akarom a kisfiam megszületését! – simogatom meg a pocakot 

-  Minden pillanatot látni akarok, mert nagy a valószínűsége, hogy az életben csak egyszer éljük át! Érted?  Veled akarok lenni.  – mormolom – nem mondom, hogy nem feszélyez, hogy nem idegesít, és nem érzem magam kellemetlenül most is, de itt akarok lenni! Oké?

-      Oké. – motyogja halkan, és látom, hogy megremeg a szája széle.

-      Nyugi, minden rendben lesz! – puszilom meg.

Ekkor belép az orvos, és mi utána megyünk az ultrahangszobába. Hirtelen úgy érzem, hogy felgyulladok, idegesen kapom le magamról az ingemet.  Hanna csak kuncog rajtam. 

Felfekszik az ágyra és hirtelen meghalljuk azt a semmihez nem fogható dübörgést, Simon szívverését.  Teljesen ellágyulva nézzük a monitoron  megjelenő picikénket, és felnevetünk amikor látjuk ásítani.

-      Tiszta apja! – kuncog fel Hanna – Mondom!  Te is ezt csinálod!  Ásítozol, és 2 másodperc múlva már durmolsz is! 

Pár pillanat múlva a doki már a kezünkbe adja a felvételt tartalmazó DVD-t.

-      Doktor úr körülbelül mennyi ideje van még vissza Hannának? – teszem fel a kérdést, miközben Hanna rendbe szedi magát.

-      Nézze Robert a szülés a 36. hét után bármikor megindulhat, mivel Hanna már túllépte a 37. hetet, azt kell mondanom, hogy akár holnap is.  – mosolyog ránk, mire az asszony elsápad.  – Nyugalom kedvesem, erre azért kicsi az esély nyugodjon meg. Én azt mondanám, hogy két hete szerintem azért még biztosan vissza van. – mormolja, majd a vizsgálati papírokat nézve összevonja a szemöldökét - Viszont van itt még valami, amiről beszélnünk kell!  Magas a vérnyomása kedveském, ami meglehetősen aggaszt.  Felírtam egy gyógyszert szednie kell és jövő héten várom kontrollra. Ha még akkor is magas értéket mérünk, akkor Hanna be kellene feküdnie.

-      Értem. – suttogja Hanna sápadtan-  És mekkora körülbelül Simi?

-      Hát az iménti mérések alapján azt mondom, hogy a jelenlegi súlya, az olyan 3300 gramm lehet.  – nevet ránk, mire Hanna még inkább elsápad.  – Mi a gond? 

-      Semmi.  – motyogja az asszony – Semmi.   

-      Nem kell félnie Hanna – simogatja meg a kezét – Több lehetősége van a fájdalomcsillapításra is, ha gondolja átbeszélhetjük.

Csak csendben hallgatom, ahogy a lehetőségeket beszélik át, na most rajtam van a sápadozás sora. Jesszusom! 

Kisvártatva elköszönünk a dokitól, és elindulunk kifelé, amikor eszembe jut valami amit még kérdezni szeretnék. Gyorsan visszalépek. 

Hanna

-      Mit kérdeztél tőle? – nézek rá kíváncsian.

-      Semmi nem érdekes! – legyint, de még a füle is elvörösödik, megtorpanok és felé fordulok.

-      Rob! Tudni akarom!

-      Miért kell neked mindenről tudod?  - mormolja, majd rám néz – ha tudni akarod, azt kérdeztem hogy meddig élhetünk, és milyen sűrűn házaséletet – kacsint rám, mire érzem, hogy most viszont én öltök céklaszínt, felnevet és magához húz.  – Gyere, hazamegyünk,  nekem el kell még intéznem pár dolgot, aztán délután lesz egy kis dolgunk. – kérdőn fordulok felé – Nem, ne is faggass!  Titok! 

Ebéd után eltűnt. Fogalmam sincs, hogy mire készül! Hogy jobban teljen az idő téblábolni kezdek, és hirtelen Simi szobájában találom magam. Nézem a kisfiam szobáját, és úgy érzem, hogy hiányzik valami.  Olyan üresnek találom a szembeni falat.  Hirtelen eszembe jut valami!  Ezt megcsinálom!

Zalán

-      Biztosan itthon van, - mormolja Rob, de látom rajta, hogy feszülten néz körül – Hanna!  Hol vagy?

Fülelünk.

Semmi válasz.

-      Remélem, csak alszik és nincs baja! – mormolja nagyon idegesen.

-      Voltatok dokinál?

-      Aha, ma, kapott gyógyszert is. Mindjárt jövök, megnézem a hálóba.

Követem, és látom ahogy elsápad amikor a hálóban sem találja! Totál idegbajban néz rám, amikor nyílik a szomszédos szoba ajtaja.

-      Helló! – vigyorog rám a húgom, majd Robra néz, és észleli annak enyhén gutaütött állapotát – Mi van? Mi történt?

-      Mi a tökömnek nem bírsz megszólalni, hogy itt vagy?!  Az infarktus kerülgetett!  Lökött liba! Azt hittem valami bajod van!  - kiabál vele Robert.

-      De hát nem hallottalak!  Simi szobájában pakoltam.

-      Mit? – mered rá újra döbbenten Rob – Most szóltam Zalánnak, hogy jöjjön át és fúrjuk fel a polcokat.

-      Ó – legyint Hanna - én azt már megcsináltam!

-      Mi? – dörmög döbbenten Rob – De mikor? Hogyan?

-      Aznap amikor elutaztál New Yorkba, talán 4 napja.

-      Nem mondod? – nevetek rá – Megnézhetem? 

-      Persze gyere! – vigyorog majd a kissé gutaütöttnek rémlő Roberthez lép – Jaj Rob!  Ne csináld már! 

-      De akkor most mit csináljak?  Én akartam megcsinálni! 

-      Hát szívem a kiságy és a pelenkázó összeszerelése még rád vár! Ashely nem jött? – fordul felém.

-      Itt vagyok! – nevet a feleségem – csak el kellett még intéznem valamit!  Na mit csináljunk? 

Kisvártatva Robbal a kiságyat és a pelenkázót szereljük össze, míg Ashley és a húgom pakolódnak.

Mire végzünk, Simi cuccainak nagy része is a szekrényben van.   Majd Robbal kb huszonötször pakoljuk át egyik faltól a másikig a bútorokat mire a nők végre azt mondták, hogy így már jó lesz! 

-      Kész kitikkadtam! – nyögök föl.

-      Egy sört? – nevet rám Rob.

Ekkor megjelennek a csajok is, és leülnek mellénk. Kisvártatva felpattanok, és megjelenek egy fényképezőgéppel . . .  több sem kell nekik!  

     

311156

TEHÁT SZERINTETEK MELYIK LEGYEN SIMI SZOBÁJA?  


1:Kék fal festett fával:

2: Csíkos fal_ zöld komóddal

3:  Kék-bézs fal _ festett állatkákkal

4:  Narancs fotel &  szörnyecskék

5: Sötétkék fal_ csíkos szőnyeg