166. fejezet: SIMON PETER THOMAS PATTINSON

Sziasztok!



Heni köszöni szépen a komikat, jelenleg nincs gépközelben, így én vagyok a feladatra kijelölt  felelős kartárs.

Igen igen, köszönöm a tapsot elég lesz!  * hajol meg*

Szóval fejezet fent.

Én nagyon élveztem olvasni, remélem ti is így lesztek!



Ádám

Robert

Az ágyon hasalva hallgatom, ahogy Nattinak mesél a fotózáson történtekről.  Amennyire féltem attól, hogy mit fog hozzá szólni, legalább annyira meglepődtem, hogy milyen jól érezte magát. Élvezte, csillogott a szeme. . . 

-          Jaj Natti képzeld el állati volt!  Annyira tetszett!  Nagyon meglepődtem, de nagyon aranyos volt a fényképész. Észre sem vettem, hogy milyen hamar eltelt a délután! 

Hallgatja Natti válaszát, majd felnevet.

-          Esküszöm, hogy ha meglesznek akkor elküldöm neked is!  Viszont most ne haragudj de megyek mert nagyon fáradt vagyok!  Puszi! 

Nagyot sóhajt majd eldől az ágyon rá a lábamra, amin elnevetem magam.

-          Kitikkadtam!  - sóhajtja – Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó tud lenni a fotózás.  

-          Hát szó mi szó – mormolom, mellé kepesztek és magamhoz húzom – az, fárasztó, de profi voltál Kicsim.

-          El nem tudtam képzelni, hogy hova cipelsz! Komolyan!  Fogalmam sem volt róla!   - motyogja és levadássza a fejéről a törölközőt, így gesztenyebarna fürtjei örvényleni kezdenek az arca körül.

-          Tetszett?

-          Aham - mormolja félálomban – De most hagyjál, álmos vagyok.

Pár pillanatig nézem, ahogy szuszog, majd felkelek és elkezdem szerkeszteni neki a meglepimet. 

Edit

-          István, a jegyek rendben vannak?

-          Igen, itt vannak, bármikor indulhatunk. – válaszol dörmögve miközben Lucával hasal lent a szőnyegen reggeli óta, majd lassan feltápászkodik és mellénk ül.

-          Jaj Anya én is úgy mennék veletek. – sóhajt fel mellettem Natti.

-          Hát gyere!  - nevetek rá, miközben kattintok párat és feltűnnek Hannáék az oldalon.

-          Kicsikém! – sóhajt fel István Hanna fényképeit látva – Hatalmas pocakja van!

-          Hát ami azt illeti tényleg eléggé kikerekedett! – nevetek fel a képeket nézegetve. 

-          Papi! – visít fel Lucus, mire István felnevet.

-          Gyere ide a Papihoz! – gügyög neki, mire a kis primadonnának több sem kell, billegve egyensúlyozva libben az öregapjához. – Ügyes vagy tündérkém! – vigyorog István rá teljesen ellágyulva.

-          Apa! – vihog fel Natti – az ujja köré teker teljesen!

-          Ó hát ezt élete végéig emlegetni fogja majd, hogy az unokájának az első szava az anya után a papi volt! – kacsintok a férjemre aki jókedvűen felnevet.

-          Legfeljebb Siminél kompenzálsz majd öreganyám! – kacsint rám majd egy puszit nyom a kezében fészkelődő Luca kobakjára.

-          Biztosan nehezen bírja már magát – sóhajtok amikor meglátom a cipekedős képeket.

-          Robbal tegnap beszéltem, - szólal meg Natti -   már tényleg nehezen bírja Hanna.  Nagyon fáradékony, és nagyon vizesedik, azt mondta az orvos, ha 2-3 napon belül nem indul meg a szülés, akkor befekteti.  Persze borzolja magát miatta, mert nem akarja.

-          Gondolom a sírba viszi Robertet.  Nagy tehetségetek volt hozzá nektek is! – nevet ránk pillantva István – Te is hisztis voltál az utolsó pár napban, - kacsint rám az uram - de te Nattikám . . . mindenkin túltettél! Csongit azon a pár napon szentté kellett volna avatni, amilyen türelmes volt! 

-          Jó Apa! – morogja Natti – ti pasasok könnyen szövegeltek! Nektek csak megcsinálni kellett!  És biztos forrásból tudom, hogy Hanna is hisztis! 

-          Na látod ebben teljesen  biztos vagyok!  - neveti el magát István, és teljesen ellágyul, amikor az ölében szundikáló Lucára néz.

-          Ahj, bármennyire nem akarok, de muszáj menni, a kisasszonynak le kell feküdnie. – sóhajt fel a lányom – Reggel korán kelt,  és nem aludt vissza, én meg nem bírtam ki, el akartam köszönni tőletek, mielőtt elindultok!  – áll fel és kezdi összeszedni a motyóját.

-          Kikísérünk.  – emelkedik fel István Lucával a kezében, és leindulunk kifelé. 

Szép kellemesen meleg kora őszi idő van.  Figyelem, ahogy István óvatosan beteszi a gyerekülésbe a tátott szájjal szendergő unokánkat, és gyengéden végigsimít a bársonypuha arcocskán.

-          Ha odaértek, mondjátok meg a tesómnak, hogy nagyon szeretem, és vigyázzon magára! – sírja el magát Natti – Aztán vigyázzatok ám magatokra!  - dünnyögi és puszira hajol hozzám.

Magamhoz húzom, és ringatni kezdem a lányomat, mert tudom, hogy nagyon fája a szíve.

-          Nyuszikám!  Ne sírj, beszéljetek!  Hidd el minden rendbe fog jönni!  - öleli magához István is – Ha Hanna megszült, akkor meg  gyere ki Lucával! – Natti elkerekedett szemekkel húzódik el tőlünk – Igen jól hallottad! 

-          De én nem tudom most kifizetni . . . .

-          Anyáddal megbeszéltük! Egy szót se többet! – csattan fel a férjem, - Ha a férjed nem akar jönni, az az ő dolga, de te a gyerekünk vagy! Remélem megjön az esze!

-          Köszönöm! – sírja el magát Natti  az apjához bújva aki sután, ügyetlenül veregeti a hátát. 

-          Nyugodj meg csillagom!  Nyugi! – dörmögi, és ringatni kezdi Nattit ő is, akinek lassan csillapodik a sírása.  – Rendben vagy?

-          Aha. – mormolja a lányom – Vigyázzatok magatokra az úton!  - lép hozzám és kapok még egy puszit. – Aztán ne én tudjam meg utoljára, hogy megérkezett Simi!

-          Telefonon tartjuk a kapcsolatot!   Te leszel az első akit hívni fogok! – ígéri nevetve neki István – Figyelmesen vezess! 

Figyeljük ahogy kitolat, majd rövid integetés után elhajt.

-          Nem egyszerű az élet!  - sóhajtok fel és Istvánhoz simulok. 

-          Hát nem. – mormolja elgondolkodva – Mindenkinek meg kell vívnia a maga csatáit.  Gyere menjünk, jó lenne még egyszer átnézni, hogy minden elvan –e pakolva. 

Gyorsan végignézek mindent, amikor csörögni kezd a telefonom.  Hirtelen a gyomrom rándul össze, de lehiggadok, amikor meglátom a hívót.

-          Szia Claire! 

-          Szia!  Na készültök? 

-          Aha, mindjárt  indulunk a reptérre.  Ti? 

-          Én is összepakoltam már- nevet fel – Pedig mi csak holnap délután tudunk indulni, mert Richardnak el kell mennie még délelőtt az orvosához, időpontja van és már nem tudtuk áttetetni. 

-          Milyen orvoshoz megy? – lepődök meg.

-          Szívgyógyászhoz. Neki is problémái vannak, mint Istvánnak, csak szerencsére neki nem volt szívrohama. 

-          Azért aggódok ám, mert István sincs teljesen rendben, de fel sem mertem neki hozni, hogy lehet, hogy nem kellene utaznia.  Most meg már késő szólni neki, mivel már lassan indulnunk kell!

-          Kellett nekünk kifogtunk két szívbajos ürgét!  - neveti el magát majd felsóhajt – Jó nektek.  Remélem nem maradunk le semmiről! Belehalok, ha nem lehetek ott a kis unokám születésénél. Robbal beszéltem az imént, Hanna kicsit nyűgös ami jelen esetben teljesen helyénvaló, de még semmi jel nem utal arra, hogy Simi készülődne kifelé.

-          Hát a szülésnél amúgy sem lennénk mi sem ott. – mormolom – maximum az előtérben rágnám a kezem.  Szerintem megfog benneteket is várni a kismanó – nevetem el magam, de megjelenik István és mutogatja, hogy indulni kellene. – Bocs, Claire, de indulnunk kell!

-          Rendben!  Szia!  Vigyázzatok magatokra.  L.A.- ben találkozunk!

-          Renben! Szia!

-          Ki volt az? – lép mögém István, mire hirtelen a szívem áll meg.

-          Claire, - nevetek fel - Ő is teljesen fel van spannolva! 

István felnevet, de látom rajta, hogy valami nagyon böki a csőrét.

-          Mi van? Kivele!– fordulok felé.

-          Hát nem tudom, hogy jó ötlet-e megszállni őket!  Hannának is elege lehet már, Robert is . . . engem idegesített volna, ha a szüleink nálunk táboroznak, amikor a gyerekeket hazahoztuk.  Jó volt, hogy egyedül voltunk akkor. Azok az első napok hármasban a legcsodálatosabbak! . . . mormolja érzelmesen – Én nagyon örültem, hogy amikor kellett akkor ott voltak és nem lógtak állandóan rajtunk!  És ismered Clairet!  Hanna agyára fog mászni, pedig csak segíteni akar, tudom!- mormolja- de már engem is idegesített a viselkedése amikor  Rob bemutatója volt!

-          Hé!  - nevetem el magam – Szó sincs róla, hogy megszállnánk őket!  Mi Zalánéknál alszunk, Claire és Richard meg szállodában. Ők is tudják! Nyugi!

-          Biztos vagy te ebben?  A nászasszonyod nagyon erőszakos tud lenni!  - mormolja halkan- Megyek végignézem hogy mindent bezártunk-e és hívom a taxit.

Amíg ő rendezi a sorait, felhívom Hannát. 

-          Szia Anya! – vigyorog a telefonba – Még egyben vagyok! 

-          Nem mondod?  Szia Kincsem.  Hogy vagy?

-          Őszintén Anya? 

-          Csakis úgy.

-          Halálosan elegem van!  Nehezen megy a mozgás, lassan már felállni sem tudok, Robertnek úgy kell felhúznia ha leülök – kuncogja, és hallom a háttérben a vőm nevetését is. – Puszil benneteket! 

-          Mi is őt!  - nevetek.  – Mit csinálsz ma?

-          Robbal elmegyünk Gordon könyvbemutatójára, itt lesz L.A-ben 

-          Milyen Gordon?

-          Quinnie pasija – vigyorogja – Most voltak itt meghívni az esküvőre bennünket.  Nincs egy órája, hogy elmenetek!

-          Nem mondod! – nevetek fel - Az örök szingli Quinne férjhez megy!?!?! 

-          Hát ami azt illeti én is majdnem leestem a székről amikor meghallottam!  - kuncogja.

-          Azt ugye tudod, hogy örökké hálás leszek neki kislányom!  Ha ő nincs. . . .

-          Tudom Anyu. Tudom, és ő is tudja, hogy nagyon szeretem. Az egyik legjobb barátnőm!  Nem vagyunk állandóan egymás nyakában, de mindent tudunk a másikról. 

Ekkor megjelenik István, és integet, hogy lassan indulni kellene

-          Figyelj kicsim, én most megyek, adom apádat!  Vigyázz magadra!  Puszi! 

-          Szia Anya! 

István vigyorogva veszi el tőlem a telefont, miközben a fürdőbe tartok, hallom, hogy felnevet. 

Robert

Látom, hogy feldobta, hogy a szüleivel beszélt.  Nagyon mosolyog, majd fájdalom suhan át az arcán, szinte azonnal megfeszülök.

-          Mi van? – lépek mellé. 

-          Semmi, csak Simi ficánkol. – mormolja és fájdalmasan megsimogatja a hátát.  – Segítesz? – nyújtja felém a kezét, és én engedelmesen felhúzom a kanapéról, és magamhoz húzom. A hasamon érzem Simi ficánkolását. 

-          Gyere! - suttogom – mutatni szeretnék valamit!

Meglepve mered rám.

-          De remélem nem kell menni sehova!  - mormolja vigyorogva az 1 hete történtekre célozva.

-          Max a székig – mutatok a bárszékre a pultnál.

-          Oké! – nevet rám és fájdalmasan megdörzsöli a derekát – Nagyon fáj a hátam Rob, már nehezen bírom. – szuszogja a mellkasomra dőlve. 

-          Hát, reméljük, már tényleg nincs sok hátra. – simogatom meg a hátát együtt érzőn, mert ez már tényleg nem lehet túl kellemes! – Na gyere segítek! 

Most nem tiltakozik, hanem engedelmesen jön mellettem és felmászik a bárszékre.  Mostanában ezen szeret ücsörögni, mert könnyen le tud róla szállni. Kíváncsian néz rám, amikor elé pakolom a laptopomat és megnyitom a fájt.  Ő nem látja, de a szívem az majdnem kiugrik a mellkasomból annyira izgulok, hiszen napok óta dolgoztam rajta. Észreveheti, mert döbbenten néz rám. 

-          Baj van? – suttogja, és megfogja a kezemet.

-          Nem nincs. – mormolom, és a tenyerébe csókolok. – Csak arra kérlek, nézd ezt meg.

-          O-oké – motyogja, és kíváncsian fordul a gép felé.

Mellé állok és figyelem arca minden rezdülését.

Először megdöbben, aztán elhűlve nézi az egymás után feltűnő képeket, majd amikor a múlt héten készültek kerülnek sorra, látom ahogy elsírja magát.  Amikor az utolsó taktusok is elhalnak döbbenten mered továbbra is a képernyőre.

-          Nem tetszik? Én ilyennek látlak kicsim, egy csodaszép kismamának, és szeretném, hogy tudd, hogy a világ összes kincsét a lábaid elé pakolnám, ha tehetném! – suttogom rekedten, és döbbenten látom, hogy sokkoltan mered maga elé. - Nem tetszik? Nem sértődök ám meg!  - mormolom.

-          Robert! – nyöszörgi halkan

-          Mi van? – meredek rá rémülten – Szülünk? 

-          Dehogy!  - neveti el magát, majd újra elkomorul – Te tényleg ilyennek látsz? – mutat a képernyőre.

-          Igen. – suttogom kiszáradt torokkal – Ilyennek látlak!

Nem szól semmit, csak megcsókol olyan hévvel, hogy  képtelen vagyok neki ellenállni. 

* * *

Kisvártatva kimerülten hanyatlunk le a szőnyegre levegő után kapkodva. 

-          Atya isten!  Ez nagyon finom volt!  - mormolom Hanna hajába, és élvezettel szívom be bőrének finom illatát, és simítom végig az imént történtektől izzadt, forró bőrét.  

-          Jaj Rob!  - mormolja elégedetten – Én fel sem akarok innen kelni! 

-          Pedig muszáj lesz, mert készülődnünk kell, ha oda akarunk érni! Na gyere! 

Felsegítem a földről és vigyorogva figyelem, ahogy magára kapja a pólómat, én felkapkodom a cuccainkat és a keze után nyúlok, majd úgy ahogy vagyunk meztelenül bevágódunk a fürdőbe. 

Hanna

Még mindig az imént történtek hatása alatt vagyok.  Nem csak a szeretkezés miatt veszem még mindig gyorsan a levegőt. Nem.

Teljesen elképedtem, amikor néztem a videót. Elképedtem és szorongatta a torkomat a sírás, mert rájöttem, hogy tényleg tetszek a férjemnek, még is  szeret a  férjem! Most is teljesen elérzékenyülök rajta.  A francba ezekkel az átok hormonokkal!  - törlöm meg dühösen a szemem, mintha  csak azok tehetnének az érzékenységemről! Pedig nem,  mostanság nagyon pityergősre sikeredtem.  Az utóbbi pár hétben rengeteget bömbölök.  Felsóhajtok, és a zuhany alá állok, hogy lemossam a fejemről a habot.  Élvezem a meleg vízsugár dögönyözését, de a látvány, amit látok amikor felpillantok, az még inkább kedvemre való.  A férjem áll pucéran a mosdó előtt és a haját szárítja, lövi be. 

Izgatottan remegő gyomorral nézem nyúlánk alakját és újból meg kell állapítanom, hogy nem egy izomkolosszus, de ahol kell ott kellően izmos.

Basszus Hanna! Bírj már magaddal! Ma holnap szülni fogsz, neked meg a szeretkezésen, szexen jár az agyad! Egy szexomán tyúk vagy! – monologizálok magamban. Megérezhette, hogy nézem, mert vigyorogva fordul felém, meztelenségétől egyáltalán nem zavartatva magát.

Figyeli, ahogy elzárom a csapot, majd felkap egy hatalmas fürdőlepedőt felém lépked. Felsóhajtok, amikor törölközőstől magához ölel, majd egy széket húz elém amire leülök, és hagyom, hogy megtörölgesse, megszárítsa a hajam. 

Mozdulataitól ismételten a sírás fojtogat, de hősiesen tartom magam, amíg egy puszit a számra nyomva le nem lécel.

-          Siess, mert nem sokára indulnunk kell!  - fordul vissza az ajtóból mosolyogva

-          Oké. – suttogom, majd a tükör felé fordulok, hogy szemügyre vegyem magam és felszisszenek a derekamba nyilalló fájdalomtól.  – Basszus! – mormolom a mosdóra támaszkodva – Csak ez ne lenne!  Már napok óta tart, hogy bele nyíllal a derekamba a fájdalom. 

Robert

Figyelem, ahogy az autóban maga elé bambulva gondolkodik.

-          Jól vagy? – nézek rá, és bezsebelem a vigyorát.

-           Aha. – mormolja és felszisszen. 

Ettől a hangtól egyből a gyomromba mar a rémület, de nem kérdezek rá, hogy ne forduljuk –e meg. Nem mert tudom, hogy a válasz az úgyis az lenne, hogy nem.

-          Felkészültél? – nézek rá, amikor leparkolunk – Nagy tömeg lesz!

-          Fel, de ha lehet, akkor segíts! – mondja sápadtan.

-          Hanna jól vagy? – mormolom önkéntelenül.

-          Aha. Csak fáj a derekam.  -  kényszerít egy mosolyt az arcára.

-          Nem lehet, hogy ezek már fájások? – mormolom.

-          Nem tudom Rob – motyogja feszülten – még nem szültem soha! De nem hinném, mert akkor nem a hátam meg a derekam fájna.  Szerintem csak a szervezetem tiltakozik már a súlytöbblet miatt. – küld felém egy fájdalmas vigyort – Menjünk. 

-          Figyelj kicsim, csak egy szavadba kerül és már megyünk is! – suttogom a fülébe, miközben kisegítem.

        

Viszonylag gyorsan átverekedjük magunkat az újságírókon, és teljesen meglepődünk, amikor elfoglaljuk a helyünket az első sorban, a rokonoknak fenntartott helyek egyikén. 

Feszült, érzem rajta, ahogy érzem magamon a tűnődő pillantását is.

-          Mi van? – suttogom halkan.

-          Nincs semmi! – kacsint rám majd a  pódiumon megjelenő Gordonra  terelődik a figyelmünk. 

Hatalmas fazon!  Hatalmas!  Sokat nevetünk a beszólásain, szófordulatain.  Néha lopva Hannát figyelem, hogy valóban rendben van-e, de felszabadultan nevet, így megnyugszom.   A beszédek végén  Quinne lép oda hozzánk és meghív, hogy vacsorázzunk velük.  Kérdőn nézek Hannára, hogy menjünk-e.

-          Ne haragudj Quinne, de én inkább hazamennék ledőlni, mert eléggé elfáradtam!  Köszönjük a meghívást, nagyon jól éreztük magunkat!

Ekkor mellénk lép Gordon is, és vele is beszélünk pár szót.  Gordon mosolyogva néz végig rajtunk, amikor elköszönünk tőle is. Quinne és Hanna beszélgetnek, amikor rám kacsint, és hozzám hajol. 

-          Sok szerencsét komám!  Szerintem még az éjjel megismered a kisfiad! 

Szavai hallatán görcsbe rándul a gyomrom, és azonnal a feleségemre pillantok, hogy látok –e rajta valami változást, de csak vigyorog.

-          Honnan veszed? – meredek rá kérdőn.

-          Onnan barátom, hogy 4 gyerekem van! Felismerem a jeleket - vereget hátba, mire elönt az adrenalin.  – Nyugalom!  - nevet rémült arcomat látva.

Hanna ekkor felém fordul.

-          Mehetünk? – néz rám, mire bólintunk, és gyorsan elköszönünk.

-          El ne engedd a kezem!  - szólok neki idegesen, amikor meglátom a kinti tömeget – Az istenit! Szólni kellett volna Deannak! Gyere! 

Szerencsére mellénk lép négy biztonsági ember, és kikísérnek minket a kocsihoz.

Hazaérve feszülten nézek az asszonyra, aki sápadtan jön–megy a lakásban, miközben a derekát nyomkodja. 

-          Mi van?  - lépek mellé – Jól vagy?

-          Aha, csak a hátam fáj nagyon.  Megyek pizsit húzok és ledőlök TV-t nézni.

-          Oké. – mormolom, de szemeim le nem veszem róla. 

Figyelem, ahogy sápadtan mászkál fel s alá, miközben dünnyög maga elé, majd ledől mellém a kanapéra, és az ölelésembe fészkeli magát. 

Kisvártatva hallom, ahogy halkan szuszogni kezd, és ekkor megnyugszom.  Gordon tévedett.  Ha fájásai lennének, tutti nem szunyókálna a kezeim között! 

A háttérben megy valami lövöldözős film, de most valahogy nem tud lekötni.  Hannát figyelem, a vonásait, a szeme ívét, a puha száját, a pöttyöket az orra hegyén és megpróbálom elképzelni ezeket egy apró kisfiú arcocskáján.  Vajon milyen lesz?  Vajon mit fogok érezni ha meglátom, ha a kezemben tartom? 

Ekkor Hanna fojtottan felnyög, és az alig másfél órája rám kényszerített nyugalom foszladozni kezd.  Lélegzetvisszafojtva figyelem, hogy most mi fog történni?  De alszik tovább.

Lehiggadok, és gondolataim ismét szárnyra kelnek, talán kicsit el is szundikálok amikor mocorgást észlelek.

-          Hova mész? – mormolom félálomban, amikor felfogom, hogy lassan feláll. 

-          Pisilni kell mennem. – suttogja.

-          Menjek veled? – motyogom gyorsan felülve.

-          Rob pisilni talán még tudok egyedül is – dünnyögi álmos szemekkel.

-          Oké.  – sóhajtom és figyelem, ahogy lassan elsétál a mellékhelyiség irányába. 

Bambulok magam elé,  és fel sem tűnik, hogy a TV-ben immáron a hangyák háborúznak, mert lekötnek a gondolataim.  Nagyot sóhajtok, és csatornát váltok, ahol üldöznek egy csajt, aki rémülten menekül.

Először meg sem hallom a kiáltást, de hirtelen felfogja kábult agyam, hogy ez bizony nem a menekülő csaj hangja!  Hirtelen kiürül az agyam, szinte lebénulok, de ez a bénultság szinte azonnal eloszlik, amikor meghallom, ahogy rémülten újra a nevemet kiáltja!

Mint az őrültek pattanok fel és rohanok a fürdőbe.

-          Mi van? – tépem fel az ajtót, és az agyam lassan kódolja a látványt.

Hanna a mosdóra támaszkodva áll, arca sápadt, és lába körül tócsa.

-          Úristen! Szülünk . . . – motyogom és szinte küzdök a rám törő ájulás ellen! 

-          Robert! – csattan Hanna hangja – A jó isten áldjon meg!  Nehogy nekem hanyatt vágódj! Segíts! 

Hangja hallatán hirtelen magamhoz térek, és az imént még határozott nő a szemem előtt válik rémült kislánnyá, amikor magamhoz húzom. 

-          Úristen Rob, szülni fogok! – motyogja.

-          Hát nagyon úgy néz ki!  - nevetek rá idegesen – Vannak fájásaid? Hány percesek? Hány óra van?  - ömlesztem rá a kérdéseket, de ő csak áll döbbenten, majd felszisszen és mélyet lélegezve a mellkasomra dől. 

Én meg csak állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és minden kimegy a fejemből, amit csak olvastam eddig!  Minden!  Mi a tökömet kell most csinálnom?  Aztán Hanna újbóli fájdalmas nyögése magamhoz térít a pánikból, és átveszem a helyzet irányítását.

-          Na figyelj!  Menj, gyorsan zuhanyozz le, én addig hozom a cuccokat, felhívjuk a dokit és már indulunk is! – adom ki a parancsot, és a legnagyobb meglepetésemre nem áll neki vitatkozni.

Mint a villám rohanok fel a hálóba a táskáért,  magamra rántok pár elemi darabot, és rongyolok vissza le a földszintre.  Kopogás nélkül nyitok be a fürdőbe, ahol a feleségem áll meztelenül a falnak dőlve. 

-          Jól vagy? – lépek hozzá – Gyere segítek felöltözni! 

Engedelmesen jön utánam, a nappaliba, és húzza fel a ruhákat amiket felkaptam a polcáról. 

-          Rob ez a te farmered! – kuncog fel  amikor magára húzza az említett darabot. – Nem tudom begombolni.

-          Ő  - motyogom értetlenül -  a te polcodról szedtem le.  Hozzak másikat?

-          Nem kell, a kórházban úgyis le kell vetnem, addig meg csak nem esik le rólam. – kuncogja rekedten – Szívem amíg én felöltözködök, rendbe tennéd a fürdőt?  - döbbenten meredek rá – Légyszi.  – suttogja majd újra felszisszen – Rob hallod? 

-          Aha!

Megfordulok és elsprintelek a lenti fürdőbe.  Villámgyorsan felmosó vödörre kapok és automatikusan állok neki felmosni a fürdőt, amikor rádöbbenek, hogy mit is csinálok!  A feleségem szülni fog, én meg a padlót mosom fel a fürdőben?!  A padlót!  Ekkor ráeszmélek, hogy mit is mosok fel, és jobban szemügyre veszem az előttem lévő kisebb átlátszó tócsát.  Ez lenne a magzatvíz?   Biztos az, nem sárga. . . így biztos Hanna nem pisilt be. . . . 

Úristen normális vagyok???? 

Nyugalmat erőltetek magamra, és gyorsan befejezem a műveletet és a feleségemhez robogok, aki az egyik fotelre támaszkodik és bámul maga elé.  Jobban szemügyre veszem a törékeny alakot, és hozzá lépek. 

-          Jól vagy? Mehetünk? – húzom magamhoz, és felnevetek amikor meglátom rajta a fekete pulcsimat.  - Ezt tuti nem én hoztam le!

-          Tudom, de Rob illata van! – motyogja a mellkasomba.

-          És az igazi illata már nem is jó neked?  - cinkelem.

-          De jó, csak az igazi, vezetni fog a kórházig és nem tudok hozzábújni – cincogja, majd mély lélegzeteket vesz – Robert félek.

-          Nem lesz semmi baj! – suttogom a fülébe – Semmi baj nem lesz!  Gyere induljunk!

Nyugalmat erőltetek magamra és besegítem az anyósülésre.  Éjjel 11 óra van, viszonylag kicsi a forgalom, így viszonylag gyorsan beérünk a kórházba.  A kocsiban magamra erőltetett nyugalom szertefoszlik, amikor meglátom a parkolóban álldogáló papikat, de késő már visszakozni, a másik bejárathoz, mert észrevettek. 

Feszülten nézek Hannára, de nem foglalkozik velük.  Szinte pillanatok alatt az osztályon találjuk magunkat. Amíg a feleségemet felveszik, megkapja a szobáját és elviszik különböző vizsgálatokra, előkészítésre, én lerohanok a kocsihoz a táskájáért.  Mire visszaérek még nincs a szobájában.  Idegesen rogyok le a fotelba. 

Mi a tökömet művelnek vele?   Mi tart ilyen sokáig?

Már éppen felkészülök rá, hogy megyek és végigkutatom az osztályt szívem hölgye után, amikor nyílik az ajtó és megjelenik kórházi köpenybe burkolózva pipacs pirosan, nyomában egy nővérrel, aki a ruháit cipeli. 

Elmotyogok egy köszönést,  és a nővel nem törődve a feleségemhez lépek, aki pihegve bújik hozzám. 

-          Mi a túrót csináltak eddig veled? - mormolom miközben megsimogatom a pipacspiros  arcot.

-          Ne akard megtudni – suttogja és remegni kezd.

-          Mi történt? – morgom vészjóslóan.

-          Semmi, csak előkészítettek a szülésre – mormolja. 

-          Előkészítettek? – ezen pár pillanatig elmorfondírozom – De mit kellett rajtad előkészíteni? - értetlenkedem

-          Jaj Rob nem kell neked mindent tudni! – morran fel.

-          De én tudni akarom! – erőszakoskodom – Ha bántottak én . . . .

-          Nem bántottak – kuncog fel feszülten, és hozzám hajol a fülembe súgja a választ, mire megkukulok.

Dekódolom az információt.

-          Teljesen? – kuncogok – Teljesen leborotválták?  Hm érdekes! – kacsintok az asszonyra, mire szinte felgyullad az arca.

-          Jaj Rob olyan hülye vagy! – mormolja és elneveti magát – Csak te lehetsz ilyen idióta! – mormolja és felszisszen fájdalmasan.

-          Bocs szívem!  - simogatom meg a haját és ringatni kezdem, miközben ő szinte remeg a fájdalomtól. 

Ekkor egy halk kopogás után belép az orvosunk.

-          Szép jó estét! Ezt már szeretem!  - nevet ránk, amikor meglátja összekapaszkodó párosunkat – Hát akkor ezt is megértük!  A fiatalember közénk vágyódik.  Hogy van kedveském?  Szeretném megvizsgálni,  jöjjön elsétálunk a rendelőig.  – kacsint Hannára és felé nyújtja a kezét, hogy a feleségem karoljon belé – Amíg én ellenőrzöm a helyzetet addig Robert maga magára ölthetné a szülő szettet. – kacsint Hannára, aki felnevet én meg állok, ott mint a kérdőjel.

-          Szülő szettet nekem?  - nézek rá döbbenten, remélem azért engem nem akar megborotválni ott lent?!?!?  fut át rajtam a gondolat. . . 

-          Jaj Rob, ne értetlenkedj! – mosolyog rám Hanna – Át kell öltöznöd, ha be akarsz jönni a szülőszobára.

-          Ja.  Oké.

-          Mindjárt itt lesz Mary nővér, és odaadja a ruhát. – közli a doki.

Így is történik, a kellemes mosolyú, de szigorú tekintetű Mary nővér a kezembe nyomja  a kék „ruhakölteményt” majd változatlanul mosolyogva megfordul és kimegy.  Gyorsan magamra rántom a göncöket, a zsebembe gyűröm az arcmaszkot és a hajhálót, és elindulok toronyiránt megkeresni a feleségem.  Nem törődök a vizslató tekintettekkel, egyenesen a nővérpulthoz megyek,  akik útbaigazítanak, hogy melyik vizsgálóban találom az asszonyt.  Magamhoz képest viszonylag gyorsan megtalálom a vizsgálót, de nem merek benyitni, csak téblábolok az ajtó előtt, mint a tojógalambok, amikor mellém lép a kedves mosolyú, de szigorú tekintetű Mary nővér.

-          Menjen be nyugodtan, most csak a kisfiú szívhangját ellenőrzik, és azt, hogy milyen sűrűn vannak fájásai a feleségének. – közli és már nyitja is előttem az ajtót. 

Először megdöbbenek, aztán elbizonytalanodok pár pillanat alatt, majd felszívom magam, férfi lennék, vagy mi a szösz! 

Mély levegő után belépek. Az orvos mosolyogva pillant fel, az asszisztens szeme kissé elkerekedik amikor meglát, de gyorsan rendezi a vonásait, és Hanna. . . . nos a nejem a kedves!  amikor meglát felvinnyog a röhögéstől!

-          Basszus Rob! – kuncogja – Úgy festesz, mint terminátor és pókember elfajzott utódja ebben a szerelésben!

-          Kösz Édes!  - motyogom és helyet foglalok mellette és kíváncsian nézem, hogy mi történik. 

-          Nos, Hanna, a méhszáj 3 ujjnyira már kitágult, még tágulnia kell, hogy belecsaphassunk a lecsóba, ezért azt javaslom, hogy kössünk be egy infúziót ami elősegíti a tágulást. 

-          Rendben. – bólogat, és felszisszen, amikor jön a következő fájás.

Látva a fájdalmát  hát . . . 

Szerencsére viszonylag gyorsan tovább áll a fájdalom, és szövegelni kezdek idiótán. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy mit dumálok, csak mondom- mondom a magamét, miközben gondosan ügyelek arra, hogy ne nézzek oda amikor bekötik az infúziót neki, ezért inkább a dús fürtökbe temetem az arcom és szövegelek továbbra is,  mert akkor gyaníthatóan engem kellene ellátásra felvenniük ájulás okán ha látnám, hogy megszúrják.  Hanna a mellkasomra ejtett fejjel vesz mély lélegzeteket.

-          Már felnézhetsz – suttogja a fülembe pár pillanat múlva.

-          Javaslom, hogy sétálgassanak, mert a baba súlya és a mozgás jó hatással van a méhszájtágulására. – javasolja az orvos, majd köszön és elmegy. 

Mi meg csak ülünk ott egymást átölelve.

-          Na gyere menjünk! – suttogom a fülébe, felsegítem és átkarolom, ő gyors mozdulatokkal összefogja gumival a haját, ami teljesen érthető, mivel nagyon melege lehet. 

Sétálni kezdünk, Hanna felváltva kapaszkodik a karomba, illetve az infúziós állványba, ami hű fegyverhordozókét csörög-zörög mellettünk.  Pár pillanatig csak nézem, és elnevetem magam. 

-          Min röhögsz? – morran rám.

-          Csak eszembe jutott valami – legyintek.

-          Rob nyögd ki vagy leütlek! – fenyeget meg feszülten mosolyogva.

-          Arra gondoltam, hogy egyesek a farkasokkal táncolnak, másoknak az infúziós állvány jut! – nevetek – Te leszel az állvánnyal táncoló!

-          Édes mamám!  Annyira hülye vagy! – sóhajt fel.

 Az első egy órában lejár az infúzió, így leszerelik róla, immáron az állvány nélkül folytatjuk a sétát. 

Telnek az órák, és már az alternatív szobában vagyunk.  Van ott kád, labda, bordásfal, minden, de Hanna nem használja őket, mert mi csak szorgalmasan rójuk egymás után a köröket.  Néha megállunk, és hozzám bújva mély lélegzeteket véve igyekszik legyűrni a fájdalmat.  Csak nézem ilyenkor az elgyötört, izzadt arcot, és nagyon utálom magam! 

Amíg  mérik a vérnyomását ráülök a labdára, majd amikor  a nővér Hanna lázlapjára írja fel az értékeket, ráveszem, hogy üljön rá próbálja  ki ő is.  Kivételesen szót fogad.  Látom rajta, hogy jól esik neki, hiszen kicsit tehermentesíti a medencéjét, és így kissé ellazítja az izmait.

A továbbiakban is tehetetlenül, csak asszisztálni tudok, csak simogatom, puszilgatom, nyugtatgatom, és tűröm amikor néha a fájdalomtól megszorítja a karom, vagy végigkarmolja azt.

-          Nem bírom Rob!  - suttogja fájdalmasan – Nem bírom!  Szétszakadok! – sírja el magát, és összeszorul a szívem, hogy nem tudok neki segíteni!  Nem tudok! 

Aztán hirtelen felgyorsulnak az események, amikor a következő vizsgálatnál az  orvos közli, hogy irány a szülőszoba!

Csak kapkodom a fejem, csak szorítom Hanna kezét, aki az erőlködéstől szinte alig kap levegőt! Nem vagyok olyan bátor, hogy az orvos mellé álljak, ezért inkább a feleségem mögé ülök, hogy kapaszkodni tudjon belém.

Fel voltam rá készülve,  a látott filmek alapján, hogy itt most aztán vér és sikoltozás lesz, de  ő csak csendben küzd!  Néha egy-egy fájás után kiszakad belőle egy nagy nyögés, de tűr! 

Édes istenem! Én már biztosan meghaltam volna!

-          Jól van Hanna!  - hallom az orvos hangját – Akkor a következő fájásnál nyomjon! 

Mér?!  Eddig mi a tökömet csinált???  - dühöngök magamban a tehetetlenségtől!

-          Jaj Rob segíts! – nyög fel az asszony hirtelen, és nekem a lélegzetem is elakad amilyen erővel szorítja a kezem, de belőle, csak egy elfojtott hatalmas nyögés jön ki!

-          Jól van Hanna! Remek!  Még kettő – három ilyen és megvagyunk! – vigyorog a doki, bennem meg mosolya láttán, felmerül, hogy talán Freddy Krueger vére is csörgedezhet bennem, mert humorkodása hallatán elönt az adrenalin és gyilkolni akarok!    

-          Úristen!  - liheg kimerülten Hanna, így a dokiról inkább ráterelődik a figyelmem  – én soha de soha többé nem. . . . 

Nem tudja befejezni, mert újabb tolófájás érkezik, aminek következtében bal kezem csuklótól elhalni készül. . .   aztán azért a tolófájás csillapodtával, a vérkeringésem is újraindul.

-          Robert le fogom vágni a tőből, ha még egyszer gyereket csinálsz ne . . . . Jaj mamám nem bírom! – nyöszörög Hanna

-          Jól van!  Jól van kedveském!  Mindjárt kint van, már látjuk a fejét!  Na még egyet! 

-          Rob kifoglak nyírni!  - suttogja, de nem bírja tovább és kiszakad belőle egy kiáltás, amit pár másodperces csend követ, hogy aztán meghalljuk azt a hangot.

-          Üdvözöljük körünkben Mr. Pattinson!  - nevet ránk a doki, és felmutat egy véres, nyákos, mazsolaszínű gombócot aki felháborodott kiabálással ad hangot elégedetlenségének amiért őt inzultálni merészelték! 

Teljesen elbűvölten meredek a kis mazsolára. Most én vagyok az aki eszeveszetten kapaszkodik a másik kezébe.

-          Úristen Rob! – néz rám boldogan izzadságtól csatatos arccal Hanna amikor a mellére helyezik a még mindig bömbölő kisfiunkat. 

Nem tudok megszólalni, csak nyelek nagyokat, és nézem a számomra két legfontosabb arcot! 

-          Elvágja a köldökzsinórt? – mered rám a doki, és én mintegy álomban, semmivel ne törődve lépek közelebb. Hirtelen a kezembe nyomnak egy ollót, gondolkozni sem tudok, hogy mit teszek, egy mozdulat és  elvágom a kettejüket összekötő szálat. 

És ekkor átszakad bennünk valami, mert mind a ketten bőgve csatlakozunk csemeténk egyre halkuló üvöltéséhez. Visszalépek hozzájuk, és a feleségemhez hajolok, hogy megcsókoljam, hogy átöleljem.  Összefüggéstelenül jönnek a számra a szavak, dadogva köszönöm meg neki, hogy megszülte . . .

-          Nagyon szeretlek Kicsikém! 

312720