168. fejezet: OTTHON

Edit

-          Szia Kicsim!

-          Szia Anya!  - mosolyog rám a lányom fáradtan, mellé ülök - Jól vagy?

-          Igen, csak . . .

-          Csak?

-          Nem tudtam aludni. – mély levegőt veszek, hogy mondani kezdjem a magamét, de leint – Tudom anyu, hogy jó kezekben van, csak . ..  csak halálra rémültem!  Komolyan.  Annyira megijedtem, nem akarom Aput elveszíteni. – motyogja halkan.

-          Miért veszítenéd el? Az orvos is megmondta, hogy túlfeszítette a húrt azért lett rosszul. Pihennie kellett volna mielőtt bejövünk, de neki nem lehetett beszélni, ismered te is, hogy milyen önfejű.   Voltál nála? 

-          Igen. – mormolja – Mielőtt tegnap este megjöttek Claireék. Nem voltam a szobámban, amikor bevonult a teljes Pattinson family, és persze kaptam megjegyzéseket, mert nem vártam őket lábujjhegyen állva visszafojtott lélegzettel, hanem felmertem menni Apuhoz 5 percre.  Nem tudtam, hogy mikor jönnek pontosan, és eluntam a várakozást Anya. Tényleg csak talán 5 percet voltam fent Apunál, aztán Simihez mentem, de nem volt bent a babaőrzőbe, és a nővérke mondta, hogy Robert vitte el. Akkor már tudtam, hogy itt vannak.  Mire beértem Claire már elhappolta a kisfiamat, és jóformán rám sem bagózott. 

-          A lányok?

-          Azok tudod, hogy mindig normálisak – mormolja halkan – Hálát adok az istennek, hogy egyedül leszünk! Nem bírnám elviselni Clairet magam körül. 

Hallgatok.

Inkább nem mondok semmit, mert bármit szólnék, az úgy hangzana, mintha féltékeny lennék.  Ami igaz is lenne, mert az vagyok.  Mi Zalánnéknál alszunk, mert én tudomásul vettem és tudom, hogy milyen érzés az amikor hazamész egy újszülöttel, és végre együtt van az új család. Azok az első napok nagyon szépek.  Mi tudomásul vettük, hogy ha kell a segítség, akkor ott vagyunk, de nem lógunk a gyerekek nyakán.  Fél füllel hallgatom, ahogy meséli, hogy mi történt tegnap este, annyira a nyelvem hegyén van, hogy megmondjam neki. . . de inkább hallgatok. 

-          Figyelj kislányom, felmegyek Apádhoz egy kicsit jó?  - vágok közbe és  választ sem várva elindulok Istvánhoz, a hátamban érzem értetlen pillantását.

Egy emelettel feljebb van a kardiológia, ahova most szinte menekülök fel.  Beszélnem kell Istvánnal. 

Feszülten meredek az ajtószámokra és fellélegzek, amikor megtalálom a 122-es szobát. 

Kopogás nélkül belépek.

István az ablak előtt áll a háta mögött összefont kézzel, és agyal, vagy csak bambul maga elé. Az ajtó hangjára meglepetten fordul hátra.

-          Szia! – mosolygok rá, mire összevont szemöldökkel mered rám.

-          Szia!  Mi történt? 

-          Semmi. – mormolom tétován, de ő tudja, tudja, hogy valami böki a csőrömet, mert csak néz rám szigorú, átható tekintettel.   – Igazad volt!  - török ki – Igazad volt!  Claire megint nem tartotta magát a megbeszéltekhez!  Becuccoltak Hannáékhoz, hogy majd ő segít a lányomnak!  Arra itt vagyok én!  Én vagyok az anyja! Az én lányom szült! Nekem kell neki segíteni, nem pedig neki!  Megbeszéltük, hogy egyikünk sem megy a gyerekekhez, hagyjuk őket egyedül lenni, nem szólunk bele semmibe, csak ha kérik, akkor segítünk!  És most mindent semmibe vesz!  Mindent, képzeld azt mondta Robnak Zalán füle hallatára, amikor az este elment a vőnkért és Björnért, hogy azért alszanak ott mert mi miattad úgyis tovább maradunk és többet láthatjuk Simont mint ők!  - dühöngöm egy szusszra. 

István nem szól semmit, csak figyel, összehúzott szemmel figyel. 

-          Borítékoltam. – mormolja halkan – Figyelj nekem már készítik a papírjaimat, elvileg hazamehetek. Megvársz?  Együtt lemehetnénk akkor Hannához.

-          Rendben.  – mormolom és pakolni kezdem a cuccait, amikor megjelenik az orvosa. Hallgatom, ahogy megbeszélik a teendőket, megkapja a záró papírjait, recepteket. Felöltözködik és lemegyünk. 

Hanna ajtaja előtt azonban megtorpan.

-          Szerintem ezt nem nekünk kell neki elmondani, én ki szeretnék ebből maradni.

-          István! – mormolom halkan.

-          Nem! Ez nem a mi dolgunk Edit. – közli ellentmondást nem tűrően – A lányunk tudja, hogy itt vagyunk, hogy számíthat ránk.  Nyugi.

-          De . . .  – nem tudom befejezni, mert ekkor nyílik az ajtó, és Mary nővér néz velünk szembe, ránk mosolyog.

-          Menjenek csak nyugodtan, csak a fiatalembert hoztam, mert éhes. 

Mosolygunk, mert a szobából hallatszik a felháborodott babasírás, és a lányom halk megnyugtató mormolása, majd hirtelen csend, és kuncogás. 

-          Én most nem megyek be. – mormolja a férjem zavartan – Szólj ha már végeztek.

Nem szólok semmit, csak nézem, ahogy István megfordul és leül.

-          Hahó! – mormolom amikor belépek, és melléjük ülök – Szia picikém! – simogatom meg az unokám finom puha bőrét, de őt most leköti, hogy eszik. 

-          Egy akkora haspók! – kuncogja halkan Hanna – Apa?

-          Kint vár.

-          Kint? –néz rám döbbenten – Miért?

-          Mert nem akar zavarni most. Szerinte ez mélységesen női dolog, és egy férfinak semmi keresnivalója itt ilyenkor. – mormolom a lányomnak, de ekkor kopognak.

-          Helló! Úh! Bocs! – néz be Zalán – ja, akkor majd később jövök! – közli és becsapja az ajtót.

Hanna felnevet, majd pár perc múltán Simi végez, és amíg Hanna elrejti a mellét behívom a férfiakat. 

Hanna

Figyelem, ahogy Apukám átveszi tőlem Simit, és a hátát simogatja, óvatosan paskolgatja fel s alá mászkál a szobában arra várva,  a manó büfizzen. 

-          Jól vagy Apu? – mormolom halkan.

-          Jól ne aggódj!  Tényleg jól vagyok.  Kicsit túlhajtottam magam, és kitikkadtam, ám hogy valami jó is legyen a dologban, két hétig nem engednek repülőre szállni.

-          De jó! – nevetek rá – Ennek azért örülök.  Zalán hova tűnt? Az előbb benézett, hol van?

-          Szerintem most mossa fel magát - neveti el magát Anya – Csodálom, hogy ébren tud maradni! 

-          Miért? 

-          Hát fogalmazzunk úgy kislányom, hogy a bátyád a kedves vőmmel annak a barátaival, illetve Vic férjével tejfakasztást tartott . . . .- kuncog Anyu.

-          Mit? – nézek rá döbbenten

-          Elmentünk inni – mormolja a bátyám amikor belép – Tudod, minél többet iszik az új Apuka hozzátenném, persze nem vizet, annál több tejed lesz.  Jaj nagyon fáj a fejem – dünnyögi – Besegítettünk Robnak. Az urad olyan paff lett, hogy alig talált haza. Amennyit ivott, azon sem lepődnék meg ha alkoholmérgezése lenne.  Ma szerintem este 6 előtt a színét sem fogod látni.  Apu mehetnénk? Szétesik a fejem.

Felnevetek Zalán szenvedését látva.

Atya isten!  Mi lehet akkor Robbal? 

-          Lehet, hogy fel kellene hívnom Richardékat, hogy menjenek át hozzá – mormolom – Tartsák szemmel, nehogy már valami baja legyen!

-          Á szerintem leápolják . . . – legyint Zalán, majd hirtelen elhallgat, és fájdalmasan dörzsöli meg a derekát. - Mi van?

-          Semmi. . . csak még nincs az eszénél! – mormolja Anya és mérgesen Zalánra néz, aki döbbenten viszonozza a pillantását.

Figyelem őket, és tudom, hogy valamit titkolnak, a nyelvemen van, hogy rákérdezzek, de Simon szót kér és elvonja a figyelmemet.

Robert

Igyekeztem magam kicsit összeszedni, de az autó visszapillantó tükréből velem szembenéző pasinak . . . hát kissé véreresek a szemei. . . „kissé”.  Mélyet sóhajtok, és megpróbálok daliásan kimászni.  A kinti hűvös levegő jót tesz megviselt szervezetemnek.  Felpillantok az épületre, valahol ott van a családom. . . . a feleségem, a kisfiam.

Elmosolyodom. 

Már a gondolata is. . .  nincs is semmi bajom!  Nem dübörög a fejemben az agyrágóbogár,  és nem is kalapálnak.

Elindulok.

Sudár vagyok s daliás!  - szuggerálom magamnak – Sudeár vagyok és daliás . . . . . . . és egészen addig el is hiszem amíg hirtelen hatalmas fékcsikorgással le nem fékez  egy kocsi.

-          Nem látsz vakegér?!?!?!  - üvölti az enyhén karfiol fejű pasi a kormány mögül.

-          Bocs! – mormolom feltartott kézzel és arrébb lépek - Bocs! 

Na igen, az imént még daliás énembe vetett hitem . . .  nos az jelenleg törpe sőt már-már hangya méretű. Fájdalmasan simítok végig az arcomon.

-          Atya ég!  Rob!  - morran fel mellettem egy hang – Mi történt?  Áment rajtad egy úthenger?  - röhög Dean miközben alaposan hátba vereget – Most voltunk Stephanivel meglátogatni a picikédet. . . . Hát öregem van hangja!  - kacsint rám, de nem tudok megszólalni, mert leköt, hogy légcseréljék.

-          És a legnagyobb szerencséjére az anyjára hasonlít! – áll meg mellettem nevetve  az ügynököm is – Gratulálok Robert! – mormolja Steph érzelmesen és kapok két puszit is.

Dean pár pillanatig fürkészve méreget, majd elneveti magát és megveregeti a vállamat.

-          Én is csatlakozom!  Gratulálok gyerek! Na gyere!  Meghívlak egy kávéra, látom rád fér! 

-          Ühm köszi, de – nyögök – nem kérek! Anyu vagy egy literrel belém töltött, inkább két marék fájdalomcsillapító kéne! – mormolom miközben a halántékom dörzsölöm – Szétesik a fejem. 

-          Sejtem!  A sógorod sincs jobb színben Ash szerint, - nevet rám Steph

-          Itt vannak? – nézek rájuk hunyorogva – Hogy bírt Zalán felkelni??? – nyögöm hitetlenkedve – Hozzám Apu kellett, hogy kibányásszon az ágyból, és a zuhany alá támasszon. Kedvesen a hideg vizet is rám irányította nehogy elaludjak. 

Fuldokolnak. . . .

-          Sehogy nem kelt fel, ő is agonizál! Csak Hanna anyukája és Ash voltak itt, ők is az imént mentek el, mert Zalán is otthon szenved és ápolni kell. – röhög Dean - ahogy hallom rendesen kirúgtatok a hámból.

-          Na vedd ezt be!  - nyújt felém egy fájdalomcsillapítót Steph – Tudod, hogy mindig van nálam.

-          Köszi!  - mormolom, miközben a kórház büféjében vett ásványvízzel bekapom a bogyót. 

-          Aztán szedd össze magad öregem, mert nemsokára mennek haza, és nem lesz időd agonizálni!

Pár szót beszélünk, majd elbúcsúzik.

Amikor már kissé kevesebben kalapálnak a fejemben feltápászkodok, és elindulok fel az asszonyhoz.

Halkan nyitok be, mert csend van, de nem alszanak. Hanna az ablaknál álldogál, kezében tartva a manót, aki csendben szuszogva, Hanna mellére hajtott fejecskével hallgatja az anyukája halk duruzsolását.

-           Képzeld holnap hazamehetünk Simi! – sóhajt fel – Nagyon várom már - mormolja majd,  szigorkodva a manóra pillant - de nem ér ám éjszaka randalírozni! Éjszaka aludni kell Simon Peter Thomas Pattinson! Hagyni Anyát és Apát aludni. – figyelem, ahogy a kisfiunkat nézi, simogatja, majd felkuncog - Olyan jó lesz, már alig várom, hogy Apukádhoz bújhassunk otthon.

-          Itt is hozzám bújhattok! – mormolom halkan amikor mögé érek és átölelem őket. Hanna meglepetten pillant rám, én pedig a vállára hajtom a fejem mélyet szippantok a feleségem illatából, és onnan pillantok a manóra aki az anyja szívdobogását hallva békésen szuszog.  – Szia! – suttogom sután és megcsókolom az asszony édes csücsöri szájat.

-          Szia! – cincogja halkan, felém fordul, és vigyorogva végigmér - Azt hittem, hogy rosszabb állapotban leszel! 

-          Még ennél is? – mormolom és visszarántom magamhoz miközben leroskadok a szobában lévő fotelba és az ölembe húzom őket – Halálom vagyok asszony!  - dörmögöm – Egy kis kényeztetés jólesne. 

Felkuncog, feláll, leteszi Simont az ágya melletti kis kórházi babágyba majd visszalibben hozzám, és az ölembe ül.  Nagyot sóhajtva hagyom, hogy átöleljen, magához húzzon, és borzongva érzem, ahogy a tarkómat kezdi finom mozdulatokkal masszírozni. Szinte akaratlan a mozdulat, ahogy a mellére hajtom a fejem.  A mellére, amik most puhák, mégis kemények és feszesek és . . .

-          Hú apám!  - dörmögöm és jobban szemügyre veszem az orrom előtt lévő hegyeket, völgyeket. . . .

-          Rob! Nincs is neked semmi bajod! – mormolja fülig vörösödve, ahogy végigsimítok rajtuk – Rob bírj magaddal! 

-          Nem is csináltam semmit! – tiltakozom és végig simítok a hátán, derekán, fenekén. . . – Fú asszony!  - nyöszörgök – dögösebb vagy mint voltál! – suttogom a fülébe.

-          Jó estét! – köszön ránk az orvosunk az ajtóban állva, mire Hanna rugóként pattan ki az ölemből – Egyetértünk kedves Apuka, de mint  említettem már 5-6 hétig . . . – kacsint nagyot,

-          Asszem az nagyon hosszú lesz!  - vigyorgok idiótán, miközben szinte érzem az asszonyból felém áramló dühöt, amit az orvos is érzékelhet, mert felnevet. 

-          Holnap elengedem magukat haza. Reggel megvizsgálom Hanna, kivesszük a varratait, megkapják a zárójelentéseket és utána el is mehetnek.  Simon egészséges, jól eszik, a testsúlya is csak a megengedettnél kisebb mértékben esett vissza, ami teljesen természetes. 

-          Milyen varratait? – nézek az orvosra döbbenten. 

-          A szüléskor gátmetszést kellett alkalmaznunk, mert a fiatalember kissé nagyobb volt a vártnál, és Hanna nem tudott jobban tágulni, ezért kellett.

-          Jézusom!  - nyögök fel – Észre sem vettem. . .

-          Te nem – mormolja Hanna paradicsom pirosan – de nekem feltűnt. . .

-          Sebaj, kedveském – ütögeti meg kedvesen a doki Hanna kezét, - majd a kedves férje ápolja – közli és kajánul elmosolyodik, Hanna viszont még inkább elpirul – Elnézést!  Elnézését kérek! – komolyodik el az orvos ezt látva, és megkönnyebbülve felsóhajt amikor megszólal a csipogója.  Int egyet és kivitorlázik az ajtón.

Nevetve nézek utána. 

-          Robert én egyszer biztosan meggyilkollak!  - mormolja az asszony dühösen, amivel nem törődve magamhoz rántom és alaposan megcsókolom.

-          Fura, hogy nincs pocak – vigyorgok és újból megcsókolom, ő pedig készségesen viszonozza, és hozzám simul – hozzád férek.

Teljesen elveszünk egymásban, amikor Simi beveti magát. . . . és égzengető üvöltésbe kezd.

-          Ajjaj!  - mormolom és egy puszit nyomva az  a feleségem orrára a kiságyhoz lépek, és jó alaposan megnézem magamnak, a megveszekedetten üvöltő szinte bíborvörös  csemetémet, aki igaz beleéléssel visít.  – Jesszus!  Simon!  - mormolom – és felveszem, hogy elhallgattassam. 

Ő azonban nem hagyja abba, csak sír, csak sír. 

-          Kicsit pocakfájós – mormolja Hanna mellém lépve – ülj le vele és tedd a mellkasodra, hogy hallja a szívverésedet és simogasd a hátát, az megnyugtatja. 

Teszem amit mond Hanna, és csodák csodájára tényleg Simi elhallgat.

Hanna

Szinte olvadozok, ahogy figyelem őket.

Simon az Apja mellkasán szuszog, aki viszont teljesen elvarázsolva simogatja a pici kobakot, halkan mormol valamit a manónak.

Látom rajta hogy teljesen elvarázsolódik, mélyeket lélegez, beszívja a babaillatot.  Csak nézem, figyelem őket. Istenem de jó lesz otthon lenni végre! 

Aztán feltűnik, hogy Robert is elszundikált.  Óvatosan hozzájuk lépek, és kiveszem  Simont Rob kezeiből, mivel ébredezik és kepeszteni kezd. Robert rémülten kap utána, és felsóhajt amikor meglátja, hogy nincs baj. 

-          Jesszus azt hittem, hogy leesett!  - mormolja. 

-          Szerintem menj haza, pihend ki magad – suttogom halkan – és ha lehet, holnap te gyere értünk. Eljössz?  Ne hozz senkit, csak te gyere kérlek, nem akarok semmi nagy hajcihőt egyszerűen haza akarok menni, és kérlek értesd meg Anyukáddal, hogy ne csináljanak semmit, semmi banzájt nem akarok.  Én csak egyedül szeretnék lenni veletek. Veled és Simonnal. Senki mással.  Anyukámék is átjönnek ebben biztos vagyok, és örülök is neki . . . de ez most csak hármónkról szól.

-          Oké kicsim!  - suttogja, és magához húz. 

* * *

Meglepve nézek az ajtóban megjelenő Deanra, Robertre és a bátyámra. 

-          Hát ti?

-          Jöttünk értetek – hadarja Dean -  Robert hívott amikor a kórházhoz ért, hogy jöjjek, mert hemzsegnek a vérszívók az épület körül! 

-          Sajnálom kicsi! – húz magához a férjem – Valahogy kiszivárgott, hogy ma megyünk haza, és sokan vannak, muszáj volt.  Készen vagytok? 

-          Igen. – bólogatok, és a düh kerülget – Csak Simonért kell elmennem.

Dühösen elindulok a kisfiamért, akit Mary nővér már felöltöztetett, és aki most teljes hangerővel bömböl, visít, amikor a sapkát adják rá. 

-          Atya gatya! – mormolom  amikor belépek – Hát itt meg mi történik?  Gyilkolnak kicsikém? 

-          Nem, csak kínozzák a sapkával! – kacsint rám a nővérke – Egy biztos nem fog unatkozni mellette.

-          Olyan mint az Apja – nevetek a nővérre – az is mindenkinek a teljes figyelmére hajt. 

Nem szól semmit, csak a kezembe adja Simont akinek szeretettel megcirógatja a pofiját. 

-          Jó kisfiú légy!  - mosolyog rá, majd rám pillant -  Ő volt a háromszázadik baba aki a kezem alatt született. Sok szerencsét kedvesem. – mormolja és a következő síró-rívó csöppséghez lép. 

-          Köszönök mindent!  - suttogom a hátának hálásan, mire megfordul és csak mosolyog.

-          Menjenek, mert az Apuka már készenlétben van. – nevet az ajtóban megjelenő Robertre.

Elköszönünk a nővérektől, az orvosomtól. 

-          Mehetünk?  - néznek rám a pasik

-          Mehetünk – mormolom

-          Készülj fel rá, hogy sokan vannak, - mormolja a bátyám, és leteszi a telefont amibe eddig beszélt – Apu a hátsó bejárathoz állt, oda menjünk.  

Zalán a csomagomat szorongatja, Rob a babahordozóban lévő minikénket és engem szorít magához, míg Dean szinte tolja az embereket előlünk amikor a kórházból hátul kilépünk.

Üvöltözés, kiabálás . . . hangzik minden felől, amit viszont Simon nem tolerál túl jól, és ő is rázendít. Pillanatok alatt beülünk a kocsiba.

-          Haza! – suttogom – Menjünk haza! 

Edit

Remegő gyomorral állok a konyhában, és várom, hogy hazaérjenek.  Ashley lép mellém. 

-          Nyugi! Fel se vedd Edit!  - mormolja a menyem és a szinte kotkodácsoló Claire felé néz, aki éppen a nappaliban rendezkedik – Rob majd leállítja.

-          Gondolod? – nézek rá kétkedve - Nehezen hiszem.  Már az agyamra kezd mászni! Úgy csinál, mintha az övé lenne itt minden.  Kisfiam így, kisfiam úgy, a nem létezőm már tele van vele! Legszívesebben beszólnék neki . . . de 

Ekkor meghalljuk ahogy nyílik a garázsajtó, majd kisvártatva hangok nevetgélés és az unokám felháborodott sírása hallatszik.  Szívdobogva várom, hogy meglássam őket.  Először Zalán és István jelennek meg a bőröndöt cipelve, majd  Hanna, aki Simont próbálja megnyugtatni, és a sort a vőm zárja a babahordozót szorongatva. 

Claire senkivel nem törődve lép oda és szinte kikapja a lányom kezéből Simont. 

Hanna meglepve hápog, és engem elönt a düh, de nem szólok semmit, fegyelmezetten nézem ahogy leveti a kabátját, mosolyogva ad puszit Robert nővéreinek, akik kuncogva figyelik a legkisebb családtagot. 

-          Na elég volt! – csattan fel Rob – Majd dajkálhatjátok még, de később!

Ekkor a kislányom lép mellém akik örömmel húzok magamhoz, elég csak egymásra pillantanunk.

-          Az agyamra mászik!  - dörmögi – a sírba fog vinni!  Sziasztok!  - öleli át Ashelyt is.  – Nagyon örülök, hogy itt vagytok ti is, már csak a tesóm hiányzik, olyan jó lenne, ha ő is itt lenne.  – sóhajt Hanna

-          Jól vagy kicsim? – nézek végig rajta mosolyogva

-          Igen jól, csak már nagyon feszülnek a melleim, Simonnak is ennie kellene.

-          Menjetek fel etesd meg és ha készen vagytok akkor ebédelünk.

Robert

Hevesen ver a szívem, ahogy a feleségem nyomában megyek fel az emeletre.  Úristen! 

Hanna megtorpan a gyerekszoba előtt, és rám néz, szemében könnyek csillognak, csak állunk ott, csak bámuljuk egymást.

-          Úristen!  Ez olyan valóságos!  - mormolja, majd vadul vigyorogni kezd a kezében tekergő Simonra – Itthon vagyunk kisfiam!  Itthon vagyunk! 

Nem szólalok meg, csak figyelem ahogy belépnek, ahogy körül néz, ahogy a sivalkodó Simonnak megmutatja a szobáját, persze az rá sem bagózik, mert teljes beleéléssel üvölt éhes lévén, és belém villan, szinte belém mar a tudat, hogy igen immáron semmi kétség, Apa vagyok.

Apa vagyok!

Erről a tényről kétségkívül szagos megerősítést kapok.

-          Tisztába kell tenni!  - nevet rám az asszony – Éhes is, segítesz?

Nézem a csillogó szemeket, figyelem ahogy óvatosan leteszi Simont és kihámozza a több réteg ruhából, és nyugtatni próbálja ami mint tudjuk reménytelen, mert amíg a pocok meg nem kapja a jussát üvölteni fog. 

Hanna biztos kézzel cseréli ki a pelenkát, én meg csak állok ott. . .

-          Megfogod? – mosolyog rám – nem vettem elő a rugdalózót de annyira kepeszt, hogy nem merem itt hagyni! 

-          Persze! – mormolom és óvatosan a mellkasomra teszem az immár csak pelusban pompázó csöppömet, aki amint meghallja a szívdobbanásomat elhallgat. 

-          Sietek!  - kuncog fel Hanna a csöndet hallva - mert mindjárt eszébe jut, hogy ő biza éhes! 

Dajkálom a kisfiamat, amíg Hanna térül fordul, figyelem ahogy boldogan egy másodpercre leül és végignézi a manót. Figyelem és vadul ver a szívem.  Ők az enyémek! 

Persze Simonnak a türelme nem tart sokáig, mire az anyja gyorsan öltöztetni kezdi már teli torokból visít.  Csak álldogálok ott, és toporogva figyelem ahogy Hanna leül a fotelbe, kikapcsolja a melltartóját, megtisztítja a mellét és Simon enni kezd. 

A világ egyik legbensőségesebb, legszebb dolgát figyelem.

-          Nem fáj?  - suttogom és leülök eléjük a szőnyegre.

-          Nem, nem fáj. Kicsit feszül ugyan, de nem fáj.  – jön a válasz és a kuncogás – olyan mohó! Olyan mint te!  Minden kell neki lehetőleg egyszerre.

Elnevetjük magunkat, majd elcsendesedünk.

Hallom ahogy lent a családunk duruzsol, hallom ahogy izgatottan beszélgetnek, hallom ahogy halkan felfelé osonnak, hallom ahogy Vic rászól Anyura, hogy maradjon már nyugton hagyjon bennünket egy kicsit hármasban. 

Hallom ahogy anyu  válaszol, hogy még rengeteget lehetünk hármasban, de ők pár nap múlva mennek haza.  . . .  hallom, tudom, hogy rendet kéne tennem, de most nem akarok veszekedni. 

Tudom nekem kellene a határt megszabnom, de képtelen vagyok rá, most nem, most az enyémeket figyelem.  

Szerencsére megteszi helyettem Apu, mert Anya után jön, és kisvártatva már csak a távolodó hangjukat hallom.

-          Egészen kiizzadt! – kuncog Hanna amint felemeli a melléről Simont – Megbüfizteted?  

-          Aha! – mormolom – Nagy volt a munka ugye kisfiam?  - nevetek ahogy a nyirkos kis tarkót simogatom. 

Hanna figyel minket. Szeretem a tekintetét magamon érezni, ekkor Simi produkál, elégedetten nyújtózni kezd utána, én meg nevetve figyelem ahogy az orrocskáját felhúzva helyezkedik.

-          Ügyes vagy picim! – mormolom, és elégedetten nézek az asszonyra.

Ekkor savanyú szag üti meg az orromat.  Elképedve nézek a kezemben tartogatott apróságomra

-          Na ne! – mormolom – Hanna légyszives!  - csattanok fel és kétségbeesetten küzdök, hogy ne álljak neki öklendezni – Vedd már el! 

Kuncogva veszi el tőlem Simont, én meg szinte pánikszerűen loholok át a fürdőnkbe. 

Hanna

-          Ezt meg mi lelte?  - néz Robert után nevetve Lizzy aki Clairrel és Anyuval álldogál az ajtóban. 

-          Simi lehányta, kicsit sokat evett! – nevetek

-          Kisfiam!  - nevet fel az anyós egyetlen szem kisfia után nézve. 

Aztán hirtelen mindenki fent van a gyerekszobában.  Simit letettem aludni, de mindenki ott álldogál felette. 

-          Hagyjátok kicsit aludni. Ha aludt utána ki lehet venni, de nem szeretném, hogy minden kijöjjön belőle.  – mormolom a családnak, - most megyek megnézem az uramat. 

-          Itt vagyok! – mormolja az emlegetett megjelenve a gyerekszobában.  

-          Jól vagy? – nevetek rá – Még most is  kissé zöldben játszol

-          Asszem edzeni kell a gyomromat – sóhajtja – A kölyök már evett, kaphatok én is valamit enni??? 

Felnevetek, miközben magához ránt. 

Zalán

Kicsit irigyen figyelem őket.  Teljes az életük.  Teljes egész.   Nagyon vágyok én is egy gyerekre, egy gyerekre akinek az arcán fellelhetem Ashely és az én vonásaimat, ahogy Simi arcán látom a húgomét és Robertét.

Ebédeltünk, és most mindenki halkan beszélget.  Hanna Roberthez bújva szendereg a kanapén, kezében szorongatva a babaőrt, amiben hirtelen felhangzik a halk nyekergés. 

Nevetve figyelem, ahogy a nappaliban lévő összes nő felkapja a fejét és elindulnak a babaszoba felé hosszú tömött sorokban. 

Felkapom a gépet és fényképezni kezdek, a nagymamákat ahogy olvadoznak, és Ashleyt is lekapom Simivel

Aztán az húgomékra terelődik a figyelmem, akik nevetve figyelik a család kepesztését. Robert azonban a sarkára áll.  Claire elképedve nézi fiacskáját aki büszkén fürdeti Simont.

-          Meg kell hagynom ügyesen csinálod!  - nézem én is elképedten – Én lehet, hogy meg sem merném fogni. Olyan apró! 

-          Nem is apró!  - tiltakozik nevetve Hanna – Ő nagy baba! 

-          Tudom!  - kócolom össze a haját – csak olyan picike! 

-          Én sem mertem volna megfogni, de a születése után Mary nővér rám parancsolt és meg kellett a fiamat fürdetnem.  – nevet rám a sógorom.

-          Te fürdetted meg?  - kapja fel a fejét Hanna aki eddig a pelenkázón tett –vett.

-          Igen én.  – közli Rob büszkén, és kiemeli a pockot a fürdőkádból.

Figyelem ahogy összedolgoznak, ahogy ellátják a csemetéjüket, látom a gyengédséget, az összetartozást, a büszkeséget és a szerelmet. 

-