165. fejezet: KEDVESKEDÉS

Sziasztok!

Nem ez még nem az a fejezet.  

Túl hosszú lett és úgy döntöttem, hogy kétfelé szedem.  Nem szívatni akarlak benneteket XDDDDDDDDDDDD  (ó pedig dehogynem!) 

Szóval ha kapok megfelelő számú komentet, akkor már holnap a tietek a folytatás. 

Gonosz dög vagyok mi!?  

De nem baj, mondjátok csak XDDDDDDDDDDDDDDD már meg sem kottyan. 

Sokatoktól kaptam levelet. 

Őszintén szólva még én sem döntöttem el, hogy mit  csináljak, folytassam vagy ne? Még egy 15-20 fejezetre való ötletem lenne, de  néha nagyon elmegy a kedvem az egésztől.  

Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy hiányozna az írás.  Hiányoznának az agyalások félálomban, a kutatások a képek után, a szerkesztgetés . . . vagy az összeveszések Ádámmal, hogy milyen béna vagyok, ezt most miért így fogalmaztam meg?!?  

Tudom, hogy abban is igaza van, hogy agyalnék rajta, hogy nem fejeztem be, nem írtam meg úgy ahogy azt én szerettem volna. 

Mindegy, még megálmodom, hogy mi legyen.  

Egyenlőre itt a következő fejezet.  

Köszönöm mindenkinek aki vette a fáradtságot, hogy komenteljen, vagy pipáljon!  

Puszi nektek!  

Robert

-          Boszorka!  Megjöttem! 

Csend, és ettől a csendtől állandóan a gyomrom rándul össze.  Hol a tökömbe van már megint?!?!

-          Itt vagyok, ne üvölts! – mormolja a hátam mögött a kuckójából kilépve, villámgyorsan megfordulok, és végég mérem. Zalán egyik pólója van rajta ami elkunyerált tőle.

-          Szia! – vigyorgok rá, és hozzálépek, hogy átöleljem. 

Felnevetek, mert helyezkedni kell, hogy át tudjam ölelni, de most az ezt követő szokásos kuncogás elmarad. 

-          Mi a baj? – nézek rá meglepve, mire halál komolyan néz rám – Jesszus mi van?

-          Robert . . .  gondolkodtam.

-          Hát az nem jó nekem . . . . – dörmögöm, mire oldalba vág -  Mit találtál már megint ki? – dörzsölöm az oldalamat kissé túljátszva a fájdalmat.

-          Nem is tudom, valahogy olyan . . . olyan unalmas Simi szobája. . . . ne forgasd a szemeidet!  - mormolja és elindul felfelé a gyerekszobába.

-          Hanna, jó az a szoba úgy ahogy van!  Az elmúlt három napban cirka huszonötször rendezted át! 

-          JÓ, ha nem segítesz megcsinálom egyedül!  Nem vagyok béna, csak terhes! – csattan fel és elindul felfelé.

-           „Nem vagyok béna csak terhes”– motyogom dühösen, de halkan, hogy ne hallja meg - az agyamra megy!.

-          Robert Thomas Douglas Pattinson!  Hallottam!  - fordul meg és hajol le a lépcsőfordulóban – Most jössz vagy sem?

-          Megyek! – adom meg magam a sorsomnak, és benyitok a bézsszínűre festett szobába, ahova a londoni szobától eltérően sötétbarna kiságyat és komódot vettünk.  A világos bézs szőnyeg, és a színes kis képek a falon . . .   kritikusan nézek körül.

-          Olyan színtelen, unalmas nem?  Fel kellene dobni valamivel.  Arra gondoltam, hogy két falat be kellene festeni halványkékre, az olyan kontrasztos lenne, és máris adna a szobának egy kis . . .

-          Na jó be kell látnom, hogy lehet, hogy igazad van.  – adom meg magam a sorsomnak, mire vadul vigyorogni kezd – Szólok Zalánnak, hogy jöjjön elhúzni a bútorokat.

-          Nem kell, én is tudok segíteni! 

-          Szó sem lehet róla! – mormolom elutasítóan – Nem! Vagy szólok neki, vagy marad így!

-          Oké, de előbb menjünk el vegyünk festéket. – bólogatni kezdek - . . . . persze csak akkor, ha egyáltalán még rám jön valami! - mormolja halkan, és látom, hogy szégyelli magát, már előttem is.

-          Jaj nyuszi!  Ne csináld már! – nevetek rá

-          De ha egyszer. . .

-          Hanna fejezd be!  Menj öltözni, ha még mostanában megakarod csinálni.

Egy szó nélkül indul el, de látom, hogy rosszkedve lett. A holnapra tervezett programot sem vezettem még elő neki. . .  Az is lesz valami, hogy rávegyem, hogy eljöjjön Lori Dormannhoz a fotózásra.  Na mindegy majd kitalálok valamit, de előbb Zalánt kell felhívnom.

-          Szia! – szól bele a telefonba – Csak délután 3 után érek rá, ha arra akarsz megkérni, hogy menjek át rendezkedni – mormolja – Addig sürgős dolgom van, el leszek foglalva!

Felnevetek mert hallom ahogy Ashley felkuncog mellette, és Zalán légzése is felgyorsul. . .

-          Értem el leszel foglalva – röhögöm – Szóval ha tényleg túlvagy az intenzív férfimunkán, akkor megköszönném ha tényleg átjönnél mert a húgod az agyamra mászik. . . .

-          Mit talált már megint ki? – röhög fel Zalán

-          Most éppen festeni akar – nyögök fel tragikusan, mire a sógoromból kitör a nevetés, ami elhal egy fojtott nyögésben. . .

-          Robert majd megyünk! – csattan Ash hangja a telefonba – most sürgős dolgunk van!  Szia! 

-          Sürgős dolguk! – röhögök

-          Kinek van sürgős dolga? – motyog Hanna mögöttem, mire megfordulok és végigmérem telt alakját a rózsaszín mintás ruhában.

-          A bátyádéknak – mormolom és hozzálépek, hogy átöleljem – ami azt illeti, most én is inkább dolgoznék úgy, mint ők. . . – mormolom és a akcióba lendülök, Hanna nyakának finom bőrét kóstolgatva.

Élvezem, ahogy jólesően felmorran, és hozzám simul, persze a dolgot azonnal megadásként értékelem . . .

-          El kell mennünk venni festéket – mormolja mire, nagyot sóhajtva elhúzódom tőle.

-          Egy boszorkány vagy! – mormolom csalódottan. – Na gyere! - adom meg magam a sorsomnak és kézen fogva húzom magam után.

-          Milyen idő van kint?

-          Hűvös, de elég lesz egy farmerkabát. – lépek hozzá, hogy felsegítsem rá a kabátját - Cipőt nem húzol?  - kérdezem sarut látva a lábán, mire céklaszínt ölt.

-          Nem jönnek rám – motyogja lehajtott fejjel – Egyik sem jön rám. Ronda dagadt vagyok!

-          Jaj kicsim!  - húzom magamhoz nevetve – Szép vagy, csak tudod, hogy az orvos is megmondta, hogy . . . .

-          Tudom – vág közbe – vizes vagyok.  . . Menjünk!

Kisvártatva már a festékboltban válogatunk, és elégedetten indulunk haza a zsákmánnyal. Persze nem ússzuk meg a papikat. . .  de most szokásomtól eltérően nem sietek előlük. Nem.  Az asszonyt büszkén magamhoz húzom, hogy lássa bárki, milyen büszke vagyok rá!

Hazaérve, ebédelünk, és Hanna a megszokottól eltérően, most nem fekszik le egyet pihenni, nem ő fel s alá mászkál, szövegel, matat, vasal, mosogat. . . .  az agyamra mászik! 

-          Na végre! – mormolja amikor Zalánnék megérkeznek és vigyorogva jönnek be.

-          Na mi van te isten átka? – vigyorog rá Zalán – Mit találtál már megint ki?

-          Dinasztiát alapítottál? – morog Hanna, de azért vihogni kezd amikor Ash fülig vörösödik. . .  

-          Kapd be Hanna! – mormolja Ash mellettem.

-          Ha tudnád, mennyire örülnék, ha megtenné! – kacsintok a sógornőmre, mire Zalán röhögi el magát a nejem céklavörös arca láttán. 

-          Na, ha most végre mindenkinek be lett ajánlva, hogy kapja be, előadhatnám, hogy mit szeretnék?

Kisvártatva, azon kapjuk magunkat Zalánnal, hogy bútort tologatunk, fóliázunk, és falat festünk.  Alig egy órás munka után, a gyerekszoba két oldalfala kék színben pompázik.

Elégedetten nézünk végig egymáson.

-          Ezért megérdemlünk egy sört! – nevetek rá, majd elkezdem felszedni a fóliát, hogy Hannáék gyorsan feltudjanak takarítani.

A csajokat fent hagytuk pakolni, és elégedetten nyújtózunk ki a terasz árnyékában.  Zalán fürkészve mér végig.

-          Mi van? Tetszek szépfiú?  - kacsintok rá.

-          Naná Matildka! Jössz egy körre? Állva akarom! – hörgi amin állatira röhögni kezdünk.  – Komolyra fordítva a szót, milyen érzés? – néz rám kíváncsian

-          Mi? Az orgazmus? – röhögök rá elképedve – Hát ha eddig nem tapasztaltad meg öregem, nem én foglak rávezetni az tutti! 

-          Barom! – morogja, majd elneveti magát ő is.  – Milyen érzés azt tudni, hogy pár nap, hét múlva itt lesz Simi? Itt lesz egy apró emberke . . .  – kérdezi komolyan.

-          Őszintén?  Halálra vagyok rémülve. – mormolom – Sokszor még én is gyereknek érzem magam hiába vagyok 26 éves . . . de aztán eszembe jut, hogy ő egy pici darab belőlünk, kettőnkből, egy csodálatos dolognak az eredménye ő.  Nem láttam még, de már ölni tudnék érte, ahogy az asszonyért is.  Mindig olyan elcsépeltnek tartottam amikor erről áradoztak mások, nagy cucc, gondoltam, született egy újabb ember erre a sártekére.  Most már másként látom Zalán.  Azért a kisemberért  én leszek felelős, nekem kell megtanítanom az életre, és ettől azért néha elhagy a bátorságom, de akkor ránézek Hannára, és tudom, hogy együtt megcsináljuk, mert ha egyikünk elbátortalanodik ott lesz a másik, hogy felrázza.  Nagyon szeretem őket. Nagyon.

Hallgatunk.

-          Mit csinálnak ezek ilyen sokáig? – dörmögöm – Remélem nem talált ki semmit, mert képes rá! 

Zalán felnevet. 

-          Nagy a pocakja,  ellenben a szája az bár kicsi, de utasításokat tud osztogatni!  Tényleg mentek holnap? Tud róla?

-          Nem mondtam még neki, nem akarok kockáztatni, mert ha megtudná, akkor még a végén lebeszélne róla, de én megakarom örökíteni, hogy pocakos és úgy döntöttem, hogy ráér ott megtudni a dolgot. 

-          Hát nem tudom! Nagyon feszélyezi már a pocak. Nagyon meglepődtem amikor elkunyizta a pólómat!

-          Persze, mert a tied nagy, az enyém is már feszülne rajta, és bár büszke a pocakjára, de nőietlennek érzi magát. Az agyamra mászik amikor lebálnázza magát!

-          Át fogja harapni a torkod! Sok szerencsét! – nevet rám Zalán – De tényleg megkellene nézni, hogy mit művelnek! Már több mint két órája elő sem bújtak. 

Beszélgetve megyünk fel, és amikor benyitunk meglepve, rajtakapottan néznek ránk.

-          Mi van? Mit műveltek?  - de kérdezni sem kellett volna, mert ekkor feltűnik az ablak melletti falrészre festett fa, mókus, bagoly, mackó, gomba. . . .

-           

-          Hogy került a fára a róka? – mormolja döbbenten Zalán.

-          Ez egy fára mászó róka . . . . – oktatom ki nevetve.

-          Na?  Milyen?  Tetszik? – mered rám az asszony kérdőn, én meg csak, hogy húzzam az agyát kétkedve, de alaposan szemrevételezem a művét.

-          Hát ami azt illeti . . . – mormolom, és ránevetek, élvezem, hogy szinte levegőt sem vesz a válaszomra várva – tetszik!

-          Majom!  - mormolja és felnevet

-          Az nincs is a fán! – közli Zalán kioktatón a húgára nézve – Bár ha gondolod festhetek!

-          Ne merészeld! – hörren fel az asszony bátyját látva, ahogy Zalán nagy elánnal nekikészülődik, hogy piktorkodjon.

-          Miért agyon csapsz?  - hecceli Zalán – Ahhoz még nőni kell egy kicsit kis csillag!

-          Még ennél is nagyobbra?  - nyög fel Hanna -  Ebben pályacsúcson vagyok!  Megelőztelek! - és nevetve figyelem ahogy centire kap.

-          Mekkora a pocakod? – vihog fel Ashley.

-          109 cm!  Lassan az ajtókeretbe is beszorulok! 

Felnevetünk. 

-          Le kéne fényképezni, - mutat Zalán a gyerekszobára – Nattit megeszi a fene, hogy lássa.

-          Majd felteszem a függönyöket . . . akkor lefotózzuk.  – mormolja az asszony

-          Miért nem most?  - kacsint rá Zalán – Robbal beszéltünk, hogy jó lenne elmenni egy kicsit sétálni a parton.  Amíg felöltöztök, mi Ashleyval feltesszük a függönyt,  gondolom ez az – mutat a szekrény oldalára felakasztott, gondosan kivasalt fehér és a másik barna anyagra – lefényképezzük, elküldjük és sétálunk egyet.  Na?  - néz Hannára kérdőn.

-          Oké. – mormolja – De a Demetti féle fagyizó felé menjünk!  Mivel már szürkül, talán nem fogják a Greenpeacet riasztani, hogy egy bálna van a sétányon és menteni kell! 

Pár pillanatig döbbenten emésztgetjük a szavait, hogy aztán kitörjön belőlünk a nevetés. 

-          Na gyere te bálna bébi!  Öltözködjünk!  - húzom magam után. 

Látom, hogy idegesíti, hogy öltözés közben méregetem,

-          Rob!  Ne csináld már!  Ne bámulj!  - csattan fel, és dühösen felnyög amikor a trikója a hasáról felpördül. – Nem hiszem el!  - bőgi el dühösen magát és lerogy az egyik fotelba.

-          Mi a baj? – térdelek elé – Szégyelled? – simítok végig a pocakon, és látom, hogy teljesen ledöbben.

-          Miért szégyellném? – néz rám megütközve – Szó sincs róla Rob! Szeretem a pocakomat, - simít végig gyengéden az említett testrészen - csak lassan úgy érzem, hogy minden nőiességemet elveszítem!  Hatalmas vagyok, semmi nem jön rám, se a cipőm, se a ruháim, menni sem tudok már jóformán csak totyogni! Nagyon szerettem terhes lenni, de őszintén szólva már nem sokáig bírom! 

Felnevetek, majd magamhoz húzom. 

-          Na gyere te!  Itt van az enyém, húzd ezt fel! – nyújtom oda neki az egyik nagyobb trikómat amit fel is húz azonnal.  –Jól áll rajtad! – kacsintok rá, mire fülig vörösödik.

Átmegyünk a gyerekszobába, ahol már Zalánnék feltették a függönyöket, és most az eredményt nézegetik.

-          Tetszik!  - nevet fel mellettem az asszony.

-          Na gyere! – húzom magam után és pózba vágjuk magunkat, hogy Zala fényképezni tudjon.

Hatalmas sétát tettünk a parton.  Az egyik bódénál hot-dogot ettünk, majd vettünk fagyit, amit a tengerpart homokjában üldögélve nyaltunk el, Zalánnéknak azonban menniük kellett, mert Ashley anyukája rájuk telefonált, hogy a házuk előtt szobrozik, mivel meg akarta őket lepni. 

Miután elmentek, még egy kicsit henyéltünk kint, de kezdett nagyon lehűlni a levegő ezért inkább hazafelé vettük az irányt. 

-          Teljesen kitikkadtam. – sóhajt fel Hanna a kanapéra rogyva, majd hirtelen felül – Basszus Rob nem vettem be a gyógyszeremet!  Még a végén becsukdáznak!

Felnevetek.

-          Maradj csak majd hozom.

Gyorsan fogom magam, felkapom a fiolát és mellé ülök.  Figyelem, ahogy bekapja és lenyeli a bogyót.

. . .  ahogy fáradtan lehanyatlik az ágyra, és nagyot sóhajt. Felnevetek, amikor meglátom, ahogy a póló alatt kissé felpúposodik a pocak.  A mutatóujjammal megnyomom kicsit, és vigyorogva figyeljük a reakciót, ami nem is késik, mert pár centivel arrébb újra megismétlődik. Hanna kuncog, én meg azzal vagyok elfoglalva, hogy Simivel szórakozzak.

-          Biztos legalább 49-es lába lesz! – röhögök fel látva, ahogy a mocorgás fokozódik.

-          Ne már! Kék –zöld leszek kívül-belül!  Bent a fiad használja a szerveimet focilabdának, kint meg te nyomogatsz halálra! - morog Hanna, majd elhallgat.  – Ha megszületik és hazajövünk az lesz az első, hogy kifestem a körmeimet. – motyogja, mire elképedten nézek rá.

-          Hogy mi van?

-          Semmi – mormolja – Úgy irigyeltem ma Ashley, olyan szép bordók voltak a lábkörmei, én is úgy megcsináltam volna magamnak, de nem férek hozzá a lábaimhoz – kuncogja, mire én is elnevetem magam.

-          Te eszelős vagy! – csiklandozom meg a talpát, mire eszeveszetten vihogni kezd.

-          Ne már Rob!  Ne mert bepisilek! Aú! Simi! – dörzsöli meg a derekát, én is megkönyörülök rajta – Tönkre tesztek!  - morogja és felevickél – Bocs mindjárt jövök. 

Figyelem, ahogy sóhajtozva megtámadja a lenti mellékhelyiséget, és elgondolkodom, hogy melyik fürdőben is láttam a körömlakkjait?  Gyorsan felstartolok.  Mire visszaérek, már a kanapén üldögél és a TV-t nézi.  A Szombatesti láz megy, amiben hírességek táncolnak hivatásos táncosokkal.  Egyik másik szereplő csetlése botlása láttán vihogni kezd.  Leülök mellé, lábait a combomra húzom, és csendben nézzük, ahogy Josh Duhamel bénázik versenytáncos párjával. 

-          Ezt az égést! – röhögök fel – Szerencsétlen csajnak halálra taposta a lábát! Nincs az az isten, amivel rátudnának venni, hogy táncoljak! 

-          Én rávettelek! – kuncogja – és ha jól emlékszem Reesenek is sikerült! 

-          Ti kivételes csajok vagytok! – kacsintok rá, majd tanulmányozni kezdem a combomra helyezett virgácsait.  – Szép körmeid vannak. – nevetek rá, mire ő is kuncogni  kezd, de elhallgat amikor meglátja a kezemben a körömlakkot.

-          Rob! – motyogja döbbenten.

-          Ha nem ficánkolsz, megcsinálom!  - kacsintok rá – Persze ellenszolgáltatást várok! 

Nem szól, csak könnyes szemmel bólogat, és addig kepeszt amíg hozzám nem tud bújni.

-          Nekem van a legkedvesebb pasim a világon! – suttogja – De nem kell megcsinálnod! Megvagyok ez nélkül is! Nagyon szeretlek!  - suttogja.

-          Jaj kicsim! – húzom magamhoz és ringatni kezdem, majd döbbenve elhúzódom tőle – Min vihogsz?

-          Csak belegondoltam, hogy egy-két héten belül, már nem lesz ilyen nyugodt az életünk!  Hangos bömbölés prognosztizálható!

-          Őszintén szólva, már nagyon várom!  - suttogom – Én úgy ennék valamit!  - mormolom – kérsz valamit?  Gyümölcs? 

-          Aha. Segítsek? 

-          Nem kell, megoldom- mormolom, és kicaplatok a konyhába. 

Amíg ott teszek-veszek elgondolkodom rajta, hogy pár évvel ezelőtti önmagamhoz képest egész rendes pasas lett belőlem!  Már nem hagyok csatateret magam körül, elpakolok, sőt mosogatni is szoktam!  Varázslatos!  Sőt már a szekrényekbe való mindenféle tömködéséről is leszoktam!  Lehet, hogy nem is vagyok annyira reménytelen eset?

Bebizonyítom! 

Gyorsan összekapom magam, tálcát kapok elő, pohár víz,  gyümölcsök . . . hm valami hiányzik! Ekkor lekapok egy kisebb formás lekvárosüveget, amit Hanna félretett, mert valamit akar belőle csinálni, vizet rakok bele, és a csokorhoz sunnyogok, amit pár napja kapott tőlem és kibányászok belőle egy szál tulipánt, majd gondosan eligazgatom a leveleket, hogy a hiány ne legyen annyira szembetűnő, és besunnyogok az asszonyhoz, aki vihogva nézi a TV-t. 

-          Atya úr isten!  De béna!  Jesszusom!  - vihogja – Rob ezt nézd! – mutat a TV-re majd rám néz.

Látom, hogy totál ledöbben. . .  

-          Hát ez? – motyogja – Ezt én kapom?  Miért?

-          Csak. Csak úgy kapod.   -  lépek hozzá és az ölébe teszem a tálcát.

Döbbenten hallgat.

-          Jaj mamám!  - suttogja.

* * *

-          Hanna elkészültél már? – kiabálok fel – Csipkedd magad, mert elfogunk késni!

-          De honnan?  - jelenik meg a lépcső tetején fehér pólóba, farmerszoknyába és piros kardigánba – Hova megyünk?  Miért nem lehet megmondani?  Úgy utálom, amikor titkolózol!   - háborog.

-          Gyere már! Majd meglátod! Ne faggass, mert úgysem mondom el!  - lépek hozzá és húzom magam után, de lecövekel amikor meglátja a kezemben az öltönyzsákomat.

-          Nem megyek egy lépést sem, ha nem mondod meg hova megyünk!  Miért kell az öltöny?

-          Ne faggass! Gyere! Meglepetés, és ha elmondom akkor nem lesz az!  Mozgás!

Látom, rajta, hogy puffog, de engedelmesen beszáll azért a kocsiba, és elkerekedik a szeme, amikor meglátja a cuccokat hátul, de nem szól egyetlen szót sem.  Alig van forgalom az utakon, így majd egy órával előbb érnénk oda. 

-          Kérsz egy fagyit? – fordulok felé, miközben leparkolunk, de ő értetlenül néz körül.

-          Ide jöttünk? – mered a mellettünk lévő utcára.

-          Nem, de azt hittem nagyobb forgalom lesz, van még időnk, úgyhogy sétálhatunk egyet ha gondolod – kacsintok rá, csak mi ketten. Na? 

-          Ne kacsingass! – morran rám, majd elvigyorodik – Már puhára főztél! Menjünk!

Kisegítem a kocsiból és nézelődni kezdünk, miközben beszélgetünk. Persze nem bírunk úgy elmenni egy bababolt előtt, hogy ne menjünk be.

-          Tényleg Rob! – fordul felém – Az autósülést és a babakocsit nem ma hozzák?

-          De, de majd csak késő este, akkorra kértem a szállítást.

-          Miért? – mered rám döbbenten.

-          Azért mert addigra fogunk végezni. – felelem és látom, hogy újra szóra nyitja a száját, hogy faggatni kezdjen, de leintem. 

Durcásan mered maga elé, én meg vidáman vigyorgok a hisztijén.

-          Na gyere menjünk, mert amint látom, már kilyukad az oldalad a kíváncsiságtól.

Beülünk az autóba és tíz perc múlva fékezek a Santa Barbarai ház előtt. Hanna kíváncsian néz körül, de a magas kerítés  miatt nem lát semmit. Kérdőn pillant rám,  miközben én a cuccokat pakolom ki amit hoztam magunkkal.

-          Hol vagyunk? – néz rám kérdőn, de nem válaszolok, csak a kapu melletti táblára mutatok.  - Nora Hoffmann fotós? Fotózásra jöttünk? Itt lesz a fotózásod?  - értetlenkedik

-          Nem az enyém, hanem a tied. – felelem nyugodtan felkészülve egy oltári hisztire – Nora, kifejezetten kismamákat, újszülötteket, és családokat fotóz. Nagyon jó a szakmájában.

-          De miért?  Én tudod hogy . . . – csuklik el a hangja és látom, hogy mindjárt bőgni kezd

-          Tudom, hogy elégedetlen vagy magaddal, - húzom magamhoz - de hidd el, hogy szép vagy, és azt akarom, hogy te is belásd! Azon kívül meg szeretném, ha lennének szép emlékeink erről az időszakról, mert lehet, hogy ilyen élményünk többé nem lesz. Szeretném ha látnád magad az én szemmel. iHiddHiHidd el kicsim élvezni fogod!

Látom, hogy válaszolna, de ekkor már nyílik az ajtó és megjelenik Nora. 

-          Sziasztok!  Könnyen idetaláltatok?

-          Szia persze! – nevetek rá – Nora ő itt a feleségem Hanna, Hanna ő Nora Hofmann  a fotósunk. 

-          Szia Hanna! – nevet az asszonyra, aki egy pár pillanatig komolyan néz rá, mintha találgatná, hogy megbízhat-e benne, de kedvező lehet az ítélete, mert mosolyogni kezd.   – Gyere be Hanna, megmutatom a stúdiót, Robert meg addig behozza amit kértem, hogy hozzatok! – kacsint rám miközben felém fordul.

Gyorsan becipelek mindent, és kíváncsian nézem az asszonyt akinek Nora éppen most mutatja hogy milyen képeket képelt el készíteni rólunk. Látom Hannán, hogy elbűvölik a látottak.

-          Na tetszik? – lépek mellé

-          Jaj Rob!  Nagyon!  - mormolja és csillognak a szemei – Ez állati lesz!

-          Na ezt már szeretem!  Akkor csapjunk is a lovak közé! 

Elégedetten figyelem ahogy a sminkes finoman kifesti Hannát, aki vigyorogva tűri ezt, majd Norával válogatni kezdenek a kosztümök között. . . .

312293