160. fejezet: az ember strandra jár mert arra van idő. . .

Sziasztok!


Siettem, kicsit átírtam a vázlatot . . . a folytatás talán szerdán.

Köszönöm mindenkinek a pipákat és a hozzászólásokat!

Pusza!

Heni

Edit

Balzsamos, meleg nyári este van. Az égen ezernyi csillag ragyog, ciripelnek a tücskök, messziről nevetést hoz a szél. Olyan a levegő, hogy az embert szinte ingerli, hogy nagyot harapjon belőle! 

Nyugodt vagyok, olyan nyugodt amilyen már hetek óta nem voltam.

Itt mindig kisimulok. Itt nem kell rohannom reggelenként az üzletbe, idegeskedni a megrendelések miatt, hogy időben kiérek –e a helyszínre, teszik-e az ügyfélnek a díszítés, vagy a csokrok a menyasszonyoknak . .  itt nem vagyok feszült, itt elég csak azzal törődni, hogy főzzek és a kis unokámra vigyázzak.

Végig nézek a családomon. Luca alszik a nagy játszás után a vízben. István és Apa valamit nagyon tárgyalnak, Anya meg szokás szerint az orra hegyére csúszott szemüvegben elmélyülten rejtvényt fejt. Felnevetek amikor  a gyerekek felé pillantok. István kérdőn rám pillant.

-      Nézz rájuk! – mutatok a gyerekeim felé - Mint egy csapat fecske a dróton.

István is feléjük pillant és elneveti magát. Valóban úgy ülnek kint a kertben a szalonnasütő körül, a pislákoló parazsat nézve. Csapzottak, szedett-vedett ruhában boldogan jókedvűen figyelik , ahogy valamit Zalán vigyorogva mesél.

-      Mi azt hiszem elmegyünk lefeküdni! – szólal meg Apa és Anyát is felsegíti. 

Nézem őket, ahogy lassan, kissé görnyedt háttal, de szorosan egymás mellett bemennek a lakásba.  Elszorul a torkom, hogy milyen idősek, de még most is sugárzik róluk az összetartozás. . . Váratlanul a legnagyobb meglepetésemre, István magához húz, és én boldogan simulok hozzá a ringatózó hintaágyban.

-      Én is így szeretnék megöregedni! – motyogja miközben ő is a szüleim után pillant, majd nem szól semmit.  A csendben csak a hintaágyunk halk nyikorgása és a gyerekek beszélgetésének, nevetgélésének csendes mormolása hallatszik.

-      Láttad Lucát? – nézek Istvánra – Mennyire tetszett neki a víz! Amennyire visított amikor Natti betette, annyira nem akart kijönni a végén belőle. Szinte már kék volt a szája!

-      Ja. – jön a válasz a jobb fülem mellől.

-      Aggódtam kicsit, nehogy összeszedjen valami betegséget  . . . 

-      Jaj Edit, a mi gyerekeinket is bevittük már egészen kicsi korban, egyiknek sem volt soha semmi baja tőle! – mormolja István miközben szórakozottan kortyolja a sörét, és a vállamat cirógatja.

-      Imádom ezeket a nyári estéket! – suttogom Istvánhoz bújva – van valami megfoghatatlanul finom, valami könnyedség a levegőben.

-      Aha! – mormolja szórakozottan, miközben nagyot kortyol a söréből, nevetve nézek rá, mire értetlenül, kicsit ingerülten pillant rám – Most mit röhögsz?

-      Semmit édesem! – válaszolom - Te reménytelenül romantikus egy fazon vagy!

-      Aha.

-      Most komolyan ezt fogom tőled egész este hallani, hogy ja meg aha? – dörrenek rá. 

-      Nem hallhatod azt is, hogy áhhhhh – vigyorogja én meg elvörösödöm- Gyere mutatok valamit bent! – kacsint rám és hevesen dobogó szívvel követem.

Robert

-      Nem igaz Zalán! – tiltakozik egyből Ash – Igen amint betettem a lábamat a házba odalett az agglegénylak jellege! Minden kockás, barna-fehér esetleg fekete-fehér volt!

-      Igen jöttél édesem, és veled költözött a lezserség és a 47 mókás bögre, meg a szőrös párnák tömkelege! 

-      Hát a nők mániájáról én is tudok mesélni!  - neveti el magát Csongor, mire Natti kezében megáll a kanál, amivel eddig elmélyülten kevergette az italát.

-      He? – néz rá fennakadt szemekkel – Mi van?

-      Otthon a fürdőszoba egyenesen lakatlannak látszott, bár csak addig amíg az asszony el nem foglalta.  A habfürdői az agyamra mennek! 

-      Hé! – méltatlankodik Natti egyből – Azok a habok csodaszép üvegekben tanyáznak, és mindenféle gyógynövényes hatóanyagot tartalmaznak, de nem együttesen, hanem külön-külön! Szeszélyem szerint tudom őket variálni!

-      De szívem főként zuhanyozni szoktál! – nevet rá Csongi – Nem is nagyon használod a tetemes fürdőhab kollekciódat!

-      Na és? – vigyorog Natti – Miért ne lehetnének készenlétben, ha egyszer használni akarom őket?

-      . . . a speciális tartón függeszkedő mindenfélékből fűzött nyakláncokról, karkötőkről, kagylókról miegymásokról már ne is beszéljünk! – szólal meg újra Zalán –  Ja! És az egyéb smukktároló dobozkáról se feledkezzünk el, ami gondol egyet és a frászt hozza rád miközben lazítani próbálsz egy mocsok nehéz nap után,  és  orvtámadásszerűen nyekeregni kezd, miközben te már lassan alfában vagy. . . – morogja, mire Hannával állatira elkezdünk röhögni méltatlankodását hallva.

Csak ülünk egymás mellett, valami visszatart, hogy átöleljem, hogy magamhoz húzzam. Nem tudom miért.  Érzem a testmelegét felém áramlani, érzem a forróságát, a bőre illatát.  . . . őrülten vágyom rá, hogy átöleljem . . . mégsem teszem meg . . . mégsem.  Inkább a körülöttem folyó beszélgetésre figyelek.

-      Most mi bajod van?  - csattan fel Ashley de szemei vidáman csillannak – A különféle fésűk, kefék, miegyebek sem igazán helyigényesek!  És a tengerpartról hazacipelt gyönyörű formájú kavicsok, sziklák és egyebek pedig direkte illenek az enteriőrhöz!

-      És a masszázsszivacsaid? Minek belőlük 15? – fordul vitára készen Zalán Ashley felé.

-      Marhácska – jön egyből a válasz – nem mindegy ám, hogy mimet akarom mosni velük! Minden porcikámra más a kompatibilis!

Zalán ellenérv hiányában elhallgat, és játékosan fejbe lövi magát, mivel nem tud vitába szállni Ashleyvel.

Nagyon röhögünk.

-      És ti? Nálatok mi a helyzet? – mered ránk Csongor – Hannának semmi mániája nincs? Ti min szoktatok vitázni?

-      Ó mi csak a cipők miatt súrlódunk olykor – vonom meg a vállam – Nem vészes – legyintek - én inkább hallgatok.

-      Jobban is teszed! – csattan fel ekkor az asszony – Az ne is szóljon egyetlen szót sem aki, amikor meglátja a gardróbban a régóta vágyott Manolo cipőmet és utána számol, hogy nekem még mindig csupán két lábam van, de már megint újabb topán dudorodik a szekrényben,  az számomra nem vitapartner. Na.

-      Halljátok? Na. – fordulok a többiek felé, és a mellettem üldögélő Hanna felé fordulok - Vele még vitatkozni sem lehet! Közli a véleményét és annyi. – húzom magamhoz és kócolom össze a haját.

-      Ne Rob! – vihogja – Ne csináld! 

Ekkor  Natti mellett a babaőrzőből felhangzik Luca sírása, mire azonnal pattan és rohan befelé.  Csongor felsóhajt. 

-      Azt hiszem én is megyek lefeküdni, mire Luca újra lealszik . . .  Jó éjszakát! - sóhajtja, és mi csendben figyeljük, ahogy lassan sétál befelé.

-      Nah jövőre nálatok is ez prognosztizálható! – fordul felénk Zala – felkészültetek rá?

Nem szólunk semmit, csak megsimogatom Hanna kezét. Nem is figyelem az arcát, csak nézek a tűzbe. Egyszerre felpattan és egyetlen szó nélkül elindul befelé. 

-      Hé? – nézek utána meglepve, de hátra sem pillant. 

Nem megyek utána.  Valami visszatart, valami ami egész nap foglalkoztatott. Gondolkodom. Zalánnék is elköszönnek és bemennek. 

Egyedül maradok a gondolataimmal.

A mai nap. . . .

Már egy hete itt vagyunk. Élvezem a nyugalmat, a csendet, de Zalánék és Nattiék társasága biztosítja a pörgést is.  Reggelente madárcsicsergésre ébredek.  Mire feltápászkodom, addigra Hanna általában már lent van az udvaron és Lucázik.  Szeretem látni, ahogy a kislánnyal foglalkozik. Sokszor elnézem pocakos alakját, csak figyelem, ahogy szinte napról napra változik, alakul a teste.  Ma reggel is már fent volt, amikor lecammogtam.  A függőágyban találtam rá, szunyókált.

 Reggeli után pedig Zalán rávett, hogy menjek el a közeli lovardába.  Beszélgettünk. Nem volt könnyű beszélgetés, nagyon nem. 

Ekkor motoszkálást hallok.  Figyelni kezdek, mintha Ashley beszélne. . .

Biztosan Zalánnal mennek le a partra romantikázni, - állapítom meg a tényt magamban -  mivel az emeleten fent igencsak vékonyak a falak. . .   - Csongi horkolására simán elalszom - . . . így egyikünk sem kockáztatja meg, hogy szeretkezésük hangjait hallgassák a többiek.  Ennyi a negatívuma a kéglinek . . . 

Agyalok még, de nem találom a válaszokat. Tehetetlennek érzem magam. Beszélnem kell, beszélnem kell Hannával – határozom el magam.  Felcihelődök, leöntöm a parazsat vízzel, és elindulok fel én is.  Halkan amennyire tőlem telik settenkedem fel, de a szobánkba nyitva meglepetésként ér az üres ágy látványa.  Szinte gyökeret verek az ajtóban. 

Biztosan a fürdőben van.

Elmém vetíteni kezd . . .  ahogy ott áll a vízsugár alatt . . .  egy másodpercet sem vesztegetek, elindulok a fürdő felé.

Benyitok.

Üres.

-      Ashelyval és Nattival lementek a partra. – szólal meg mögöttem Zalán. 

-      Értem. – szólalok meg szinte leforrázva, a reggeli beszélgetés óta kerültem, hogy Zalánnal egyedül maradjak. Egy szó nélkül elindulok kifelé.

-      Rob. . . – szól utánam – Ne haragudj! Nem volt jogom hozzá . . .

Kérdőn fordulok felé.

-      Igen Zalán – nézek egyenesen a szemébe – valóban nem volt hozzá jogod. Semmi jogod nem volt hozzá, hogy pálcát törj felettem! Semmi!

-      Sajnálom! – mormolja egyenesen a szemembe nézve.

-      Nem gond Zalán, így legalább tudom a kereteimet. . . .- mormolom és elindulok lefelé

-      Rob . . . – nyúl utánam – Ne haragudj!

-      Nincs harag Zalán. – suttogom és faképnél hagyom. 

Elindulok Hanna után. Beszélnem kell vele. Beszélnem kell a kétségeimről a félelmeimről, mindenről ami egész nap foglalkoztatott.

Hanna

Csak ülök a stégen lábaimat a vízbe lógatva. Mellettem Ashely és Natti is a vizet bámulják, ami kék bársonyként hullámzik, fodrozódik előttünk. Bársonyként, amire ezer és ezer ezüstös mintát rajzoltak a csillagok.

 

 A csend sűrűsödik körülöttünk. 

-      Nem olyan mintha egy híd lenne a vízen a Hold felé – motyogja Natti, hogy megtörje a csendet.

-      De, tényleg – mormolja Ashely is – olyan. Szinte kedvem van, hogy felálljak és lépkedni kezdjek felé. 

Ennyiben maradunk.  Nem tudok megszólalni.  Képtelen vagyok rá. 

-      Hanna!  Mi a baj? – szólal meg Ashely – Mi történt?

Sírás fojtogat.

-      Nem akarunk kíváncsiskodni, de nem lenne könnyebb, ha beszélnél róla?

Pillanatokig csak hallgatok, majd szinte ömleni kezd belőlem a szó. 

-      Reggel korán felkeltem, nem tudtam aludni, éhes is voltam, és lementem a konyhába. Még anyuék is aludtak, gyorsan bevágtam egy szendvicset és úgy döntöttem, hogy leheveredek a függőágyba.  Egy óra volt mire felszenvedtem magam rá! – mormolom, mire ezek ketten elkezdenek röhögni rajtam – Ne röhögjetek!  Tudjátok milyen nehéz ekkora pocakkal felküzdeni magad rá?  - mormolom őszintén felháborodva, mire még inkább elkezdenek vihogni.  – Elaludtam aztán arra ébredtem, hogy melegem van.  Valaki betakart.

-      Rob volt. – mormolja Ashley – nem akart felébreszteni amikor elindultak Zalával . - nem szólok semmit inkább hallgatok - Tudod nagyon irigyellek Hanna! Nagyon.  Én nem merek belevágni, félek gyereket vállalni, még éretlennek érzem magam rá.  – suttogja – Pedig Zalán nagyon szeretné. 

Hallgatunk. 

-      Csak akkor szülj Ash, ha érettnek érzed magad rá- szólal meg Natti, - ne kényszernek érezd, mert akkor egész életedben ez az érzés fog benned maradni. Ezt te alakítsd, ne hagyd, hogy az erőszakos bátyánk belekényszerítsen valamibe, amit te nem akarsz!- mormolja, majd rám néz - Mi történt?  Egész nap éreztem rajtatok a feszültséget – fordul felém újra Natti.

Az iménti szavak mellbe vágnak! 

-      Hanna mi történt? Láttam, hogy kimentél mellé a stégre, de rád sem nézett, csak olvasott. – közli kíméletlenül Natti, és bennem újra fellángol az az érzés, amit akkor éreztem, amikor csak ültem mellette, ő pedig rám sem bagózott.

-      Nem tudom Natti. Nem tudom mi történt.  Amikor Zalánnal megjöttek a lovardából csak kaptam egy futó vigyort, és elvonult a függőágyba.  Nem szólt hozzám, csak feküdt ott, és bambult maga elé. 

Nem tudom tovább mondani.  Érzem, hogy a viselkedése okozta tehetetlen düh újra a torkomba mar, újra bőgni tudnék, mint akkor, amikor ma ebéd után odamentem hozzá, és mellé bújtam, ő azonban nem ölelt át, nem húzott magához, csak feküdt alattam a lágyan ringatózó matrózágyon.

És eddig tudom visszatartani magam. Az egész nap torkomat fojtogató fájdalom elragad, és bömbölök, mint egy óvodás. Natti és Ash döbbenten néznek rám. 

-      Egyszerűen nem tudom mit történt! Én azt hittem örül a babának, hogy örül annak, hogy Apuka lesz!  Most meg úgy viselkedik, hogy nem tudok ezzel mit kezdeni!  Egész nap egy gyengéd mozdulata nem volt felém, úgy éreztem, mintha kerülne, mintha zavarná a pocakom. Gusztustalannak, éreztem magam!  Félek, hogy elmegy, hogy nem marad velem! Láttam milyen vidám volt azután, hogy Kristennel beszélt, hozzám azonban oda sem lépett, nem közeledett felém! 

Robert

Csendben állok és stégen, látom őket, hogy Hannát közrefogva ülnek a végében.  Hallom Hanna minden szavát, hallom a fájdalmat, a bizonytalanságot, hallom ahogy felcsuklik sírás közben. 

Hallom és egy önző, gyáva szemétládának érzem magam!

Elindulok feléjük, lépteim alatt halkan megnyikordul a stég deszkája. Natti hátrapillant. Szavak nélkül is érti a kérésemet.  Megérinti Ashleyt, aki szintén hátra pillant.

Felállnak és elindulnak felém.

Ha szemmel ölni lehetne . . . 

Nem foglalkozom velük.  Leülök Hanna mellé, aki meglepve pillant rám, és fel akar pattanni, de nem tud. Nem tud elmenekülni előlem, mert elkapom és magamhoz húzom.

-      Hagyj… hagyjál! – dadogja zaklatottan és megpróbál ellökni magától, de nem engedem.  Magamhoz húzom.

-      Csss!  Ne sírj!  - suttogom, és simogatni kezdem a hátát.  Lassan megnyugszik, de elhúzódik tőlem. Hagyom.

Csak ülünk. Ülünk csendben egymás mellett. Hanna lassan megnyugszik, és a csendben már csak csöndes szipogása hallatszik.  Beszélni kezdek.

-      Reggel elmentem Zalánnal a lovardába. * Rá kellett jönnöm, hogy a ló tényleg nem hozzám való állat. Az összes vége szörnyen veszélyes. Rúg, csíp, karmol, harap, a szeme vérben forog. A közepe össze sékeli a csontjaimat. Már attól féltem, hogy teljesen összetöri a golyóimat! Úgy zörgök rajta, hogy a nyomorú paripa eszelős vágtába fog, mert azt hiszi, hogy egy szodómiás hajlamú aprópénzváltó automata ugrott a hátára fajtalan szándékkal. – szövegelek idiótán, csak hogy a zavaromat, leplezzem. (*Vavyan Fable: A hold forró jegén)

Elhallgatok.

Szinte fáj a csend.

Tétován rá nézek.

Állja a pillantásom, de nem szól.

Újra beszélni kezdek, és tekintetem nem tudom levenni róla. Látom, hogy fájnak neki a szavaim, fáj neki az elbizonytalanodásom, amire Zalán világított rá. Tudom, hogy fájdalmat okozok neki, hogy fáj neki, hogy megrettentem . . . Tudom, és mégis kimondom. Kíméletlenül jönnek ki a szavak a számon egymás után kéretlenül, kegyetlenül.  

Látom a szemében a döbbenetet, látom, hogy elfátyolozódik újra a tekintete, látom, hogy feláll, és hagyom, hogy elmenjen, magamra hagyjon. 

Nem megyek utána.

Egy mondhatni álmatlan éjszakát követően csak valamikor hajnalban aludtam el. Hanna úgy tett mire felértem, mintha aludna, de nem így volt.  Ébren volt ő is sokáig, majd egy idő után légzése egyenletessé vált.  Elaludt. Még órákig fent voltam, aztán szuszogásának halk hangja elálmosított és elaludtam. 

Mézgás álmokkal teli pár óra alvás után tétován nyitom fel a szemem.

Lentről kiabálás hangja hallatszik fel. Meglepve ismerem fel Hanna hangját.  Gyorsan magamra kapok egy inget, és egy farmert.  Leiramodom, hogy aztán döbbenten álljak meg a teraszon sóbálványként akár a többiek.

Edit

Sürgök - forgok, és a reggelit rámolom ki a teraszra, hogy mindenki le tudjon jönni, aki felkelt már, amikor megjelenik Hanna. Ellágyulva nézem a pocakos alakját, ami pólóban és farmerban már jól látszik.

Szokásától eltérően csendben ül az asztalnál, nem szól se Ashleyhez, se Csongorhoz.

-      Rob? – nézek a lányomra, leteszem elé a teásbögrét, a müzlijét, és megsimogatom a fejét.

-      Még alszik. – mormolja, és óvatosan kortyol a kamillateából, de nem néz rám, csak nagyokat nyel és makacsul bámul maga elé.

-      Jól vagy? – meredek rá, és feltűnnek a szeme alatti karikák. 

-      Jól Anya. – közli szűkszavúan – Semmi baj.

Ekkor az apja és Zalán jelennek meg, és lépnek az asztalhoz.  István magához húz egy pillanatra, és én jólesően bújok hozzá. 

-      Na mi van Boszorka? – ül le mellé Zalán

Elképedten látom, ahogy a lányom arca elfelhősödik, és  iszonyat mérgesen tekint a bátyjára, aki nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni dühét.

-      Roberto nem hagyott aludni? – kacsintgat rá idiótán, majd elhallgat, mert feltűnik neki Hanna arckifejezése, ami semmi jót nem ígér.  – Mi bajod van? – mered rá értetlenül

Hanna majd felrobban a dühtől. Felemelkedik, és a többiekkel nem törődve felpattan, olyan erővel, hogy a szék hátradől.

-      Még van pofád rajtam élcelődni?!  Még van pofád??  - üvölti Hanna szinte magából kikelve.

Szinte megfagyok a mögöttem álló Istvánnal egyetemben lányunk üvöltését hallva.

-      Mégis mit képzelsz te magadról?  Hogy van merszed rajtam röhögni? Minek tartod te magad? TE vagy maga a jó isten vagy mi a tököm? Hogy jössz TE ahhoz, hogy nekem vagy a férjemnek megmond a tutit?  - Zalán ekkor jó szokásához híven, amikor nem tud a helyzettel mit kezdeni, nevetni kezd, ami csak olaj a tűzre jelenleg Hannánál, mert szinte elveszti a józan eszét dühében. Látom, hogy megremeg, a csésze felemelkedik és a -tea Zalán arcába zúdul, ami követ a müzli.  A fiam csak döbbenten mered Hannára, aki még ráadásul le is kever neki egy oltári pofont – Tudod mit kedves Molnár Zalán, jobban tennéd, ha a saját portádon söpörgetnél, mert ott is van mit!  - üvölti, majd remegve rohanni kezd kifelé.

A döbbenettől mozdulni sem tudunk. Csak bámulunk Hanna távolodó alakja után. István tér először észhez.

-      Ez meg mi volt? – mered a dráma férfi főszereplőjére döbbenten, akinek a fején és mellkasán csendben folydogál lefelé a müzli. – Édes fiam már megint mit műveltél? – dörren István hangja – Elpofáztam neked, hogy fogd be a szád nem?

Ekkor Robert, aki eddig döbbenten állt megmozdul, és a lányom után ered.

Hanna

-      Hanna várj!  - hallom Robert kiáltását, de nem törődök vele, visz a düh, hajt a csalódás és a fájdalom.  

Agyatlanul rohanok előre, amerre csak látok. Kerülgetem az embereket, akik furcsállva néznek rám, de jobbnak látják, ha nem szólnak semmit.

Lassan elfogy a düh, már csak a makacsságom hajt. Robert ekkor már mellettem lépked szó nélkül, zsebre vágott kézzel, oldalról óvatosan méregetve. Eddig bírom, képtelen vagyok egyetlen lépést is tovább lépni, megtorpanok, nem tudom tovább tartani magam, és remegve sírni kezdek.  Minden fájdalom, félelem, düh és csalódás kitör belőlem.  Hagyom, hogy magához húzzon, hogy átöleljen, hogy simogassa a hátam, miközben ringat, és én lassan lecsillapodom.

-      Sajnálom kicsim!  Tényleg sajnálom!  Ne haragudj!  Hallod?  - hallom a rekedten elsuttogott tétova szavakat, a kezembe nyom egy papírzsebkendőt – Töröld meg az orrod! – motyogja és türelmesen várja, hogy engedelmeskedjem - Gyere! – mormolja, és maga után húz. 

Egy kis étteremben találom magam a parton.  Egy fiatal srác áll meg mellettünk, és unottan veszi fel Robert rendelését.  Nem szólunk, csak ülünk egymással szemben, csendben.  Akkor is hallgatunk, amikor a pincér elénk teszi a megrendelt reggelit.

-      Egyél légyszives! – szólal meg férjem halkan. 

Több szó nem is esik, csak falatozunk csendben, egymás tekintetét is kerülve. Pillanatok alatt betermelem az elém rakott sajtos tojásrántottát, és iszom meg a narancslevet. Érzem, hogy Rob mosolyogva méreget.

-      Készen vagy? Mehetünk? – mormolja halkan, majd felállunk miután fizetett és elindulunk. 

Nem húzódom el tőle amikor a vállamra teszi a kezét és magához húz, és akkor sem amikor megcirógat.  Nem húzódom el, nem, inkább arra koncentrálok, hogy elnyeljem a könnyeimet.  Kisvártatva hogy, hogy nem a kikötő végében találjuk magunkat. Robert kimászik a móló végén a kövekre és leül. Követem őt. Mellé ülök.  Figyeljük a sirályokat, a hattyúkat és hallgatunk.

Robert

-      Mikor bementél az éjjel, sokáig ültem a stégen és agyaltam.  Agyaltam. Nem tagadom Hanna, halálra vagyok rémülve. -hallom ahogy felnyög mellettem, de muszáj elmondanom, muszáj -  Igen  kicsim,  megrémültem. Váratlanul jött ez az egész. Eddig ahhoz kellett hozzászoktatnom magam, hogy nem lehet gyerekünk, illetve majd egyszer, ha rászánjuk magunkat a lombikra vagy az örökbefogadásra. A gyerek téma egy távoli terv volt számomra. Egy terv amire érdemes várni, ami majd egyszer biztosan lesz, de addig még van időnk . . . . és akkor kisvártatva szembesülünk azzal, hogy pár hónap alatt megérkezik ő! – suttogom és automatikusan felemelem a kezem, hogy megsimogassam a pocakot, de valami visszatart, talán Hanna figyelmeztető tekintete nem tudom, de szárnyaszegett madárként hanyatlik le félúton a megkezdett mozdulat -  Amikor Zalánnal beszélgettünk, nagyon lerámolt a cannesi Kristenes dolog miatt, holott fogalma sem volt róla, hogy mi történt – hallom ahogy Hanna felhorkan – Megkérdezte, hogy mégis hogyan képzelem, hogy felfogom-e, hogy Apa leszek? Hogy tudom-e, hogy ez mivel jár?   Sokkolt Hanna. De ő csak sorolta a kérdéseket, csak mondta és mondta egymás után őket. Sokkolt, mert nem voltam felkészülve a válaszokra.  Én eddig csak sodródtam az árral, hiszen örülök neki, én várom, tényleg várom a kisfiamat, – suttogom és hallom, ahogy Hanna újból sírni kezd – csak egy pillanatra megijedtem a felelősségtől. Sokszor még én is gyerekként viselkedem, gyerekként kezelek bizonyos helyzeteket . . . . Amikor hazaértünk a lovardából nem tudtam, hogy mihez kezdjek.  Mi lesz, ha nem leszek jó apa? Ha nem felelek meg? Mi lesz, ha nem tudom megugrani a lécet? Mi lesz ha  . . . ha. .ha . . . és mindig csak a hák . . . – mormolom- Képtelen voltam a szemedbe nézni, képtelen voltam rá. Egy kis nyugalmat akartam, amíg végig gondolok mindent, hiszen nem találtam a válaszokat. Tudom, hogy tegnap egész nap nem tudtál mit kezdeni a viselkedésemmel. Ne haragudj! 

Elhallgatok, és várom, hogy valamit mondjon, de csak a csend, a madarak rikoltozása, távolban az emberek kiabálása, és Hanna szipogása hallatszik.  

-      Tegnap este amikor bementél, képtelen voltam megmozdulni. Tudtam, hogy megbántottalak, de magam sem tudtam, hogy mit tegyek, felkeltem és utánad mentem.  Tudtam, hogy nem alszol, de nem tudtam, hogy mit csináljak! Mit mondjak? Aztán az légzésed egyenletessé vált, felkeltem, és átmentem az oldaladra, hogy lássam az arcod. Az oldaladon feküdtél, kezed a pocakodon volt, még álmodban is óvtad, és akkor rájöttem Hanna, akkor tudtam, hogy én is ezt fogom tenni, mindig. Óvni, védeni benneteket.  Téged és Simont is. Mindig, minden körülmények között, mert ti az enyémek vagytok.

Látom, hogy a barna szemek újra elfelhősödnek, és könnyek újra potyogni kezdenek, de feldübörög a szívem, mert a karjaimba veti magát, hozzám simul.

-      Simon? – motyogja, miközben elcsendesedik a sírása.

Elnevetem magam.

-      Aha. Mit szólsz hozzá? – simogatom meg - Simon Peter Pattinson.  Simon, mert az angolul és magyarul is jól hangzik, jól becézhető – vigyorgok – hívhatjuk Siminek . . . és Peter, hát szóval , khm, a bátyád miatt gondoltam rá. Mi szólsz?

Hanna

Hogy mit szólok? 

Képtelen vagyok megszólalni, csak bőgök mint egy hülye!

-      Simi? – szipogom – Jól hangzik! Neki is tetszik! – nevetem el magam, mert ekkor a fiatalember mozgolódni kezd odabent.

Robert keze után kapok és a pocakomra húzom, hogy érezze ő is a kisfiúnk mocorgását.  Vigyorogva nézünk egymásra.

-      Jaj te! Gyere ide! – ölel magához, és csendben egymást átölelve nézzük a fodrozódó vizet. 

-      Én is félek ám! – suttogom halkan – Mindig álmodoztam róla, hogy vajon milyen érzés lehet gyereket várni . . vágytam rá, de ahogy érzem, hogy napról napra egyre nagyobb, hát félek. Félek a szüléstől Rob, sőt halálra vagyok rémülve tőle.  Tudom még messze van, még hónapok vannak addig. . . és szinte minden nő átélte már . . . de én félek!  Mert mi lesz, ha nem leszek jó anyukája, hogyan fogom tudni, hogy mi kell neki, hogy mit akar? Tele vagyok bizonytalansággal! Még én sem fogtam fel igazán ám!  Pár hete tudom csak, és olyan nehéz felfogni, mert, ne értsd félre, tudom bennem növekszik meg minden, de . . .áááh hagyjuk!  - mormolom, mire elneveti magát.

-      Ezek szerint mind a kettőnket ugyanaz foglalkoztat, csak nem beszéltünk róla . . . 

-      Hát úgy tűnik- nevetek rá.

-      Együtt megoldjuk Kicsim, de most nem ártana hazafelé venni az irányt, mert igencsak beborult! – nevet rám, és én meglepve nézek körül.

-      Úristen! – mormolom és elképedve nézem a feketefelhőket körülöttünk.

-      Gyere siessünk!  Lassan ebéd, és szerintem Istvánnék már készülnek a keresőosztagot bevetni!  -  vigyorog rám.

Gyorsan felcihelődünk, Robert elkapja a kezem és nagy lépésekkel menetelni kezd.

Nem tévedünk.  Már igencsak lóg az eső lába, amikor bevetődünk az ajtón. A nappaliban Apu és Zalán toporognak esernyőkkel a kezükben, hogy utánunk induljanak. . .

-      Na végre! – sóhajt fel Verus bennünket meglátva – Most mondjátok meg, milyen nyár ez? Biztosan valami kormányrendelettel hozták, azért olyan siralmas!  Pár napig verőfényes napsütés van, hogy az ember szíve dalra fakad tőle, utána meg jön a vihar és a jégeső! Förtelmesebb időjárással még nem volt dolgom! Jaj istenem! Nemsokára ólomkötényben fogtok napozni! Tisztára, mint a röntgenen! Milyen planétát hagyok rátok az unokáimra, a dédikékre?

-      Jaj Anyuka! – nevet fel anya ezt hallva, de mami leinti, még nem fejezte be.

-      Ti meg itt vitatkoztok, teákat öntöztök egymásra, ahelyett, hogy inkább huncutkodással vezetnétek le fölös energiáitokat! Amikor annyi idős voltam, mint ti, a nagyapátok naponta többször is kifente a bajuszát! És ha ő bajuszt fent, én már szaladtam is tudván, hogy úgyis utolér! Igyekeztem a hálószoba, vagy a szénapadlás felé inalni!  A régi tehénistállóban állt egy rozzant hintó. . . ! Rossz rugójú, nyikorgós, pókos, isteni! (* Vavyan Fable: A hold forró jegén)

-      Jaj mami! – nevetem el magam, és egy puszit nyomok a ráncos arcra, aztán a bátyám felé fordulok, aki hozzám hasonlóan szintén kínban van, hiszen toporogva áll velem szemben.

Elszégyelem magam, amikor az ing kivágásában meglátom a piros foltot a bőrén.

-      Sajnálom! Ne haragudj! – lépek hozzá közelebb - Nagyon haragudtam rád, iszonyatosan felbosszantottál, és . . . sajnálom Zalán nem akartam!  - motyogom halkan.

-      Jaj te! – ránt magához – Te ne haragudj, - motyogja a hajamba -  csak bennem van a nagytesó szerep, valahogy nem tudok belőle kitörni, ha rólatok van szó! De ígérem, hogy fegyelmezni fogom magam a jövőben!

-      Szeretlek Tesó! – suttogom halkan.

-      Én is! – mormolja, majd Robert felé fordulva kezet fog vele.

304130