154. fejezet: MEGLEPETÉSEK

Sziasztok!

Őszintén szólva nekem már megkezdődött az új év!  :/   Ha ez lesz egész évben. . . azt hiszem felköthetem a nadrágomat! 

Egy tanácsot fogadjatok meg! Ha az Euronicsban vesztek bármit és rátok akarják tukmálni a kiterjesztett garanciát, kérjétek el a papírt, böngésszétek át az apró betűs részeket is!

Tudom nem a blog témája de muszáj kidumálnom magamból! 

Szóval Henriett története két évvel ezelőtt kezdődött:

2o1o.12.14-én vett egy Samsung laptopot (ami azóta már, szinte hozzám nőtt) a boltban rábeszéltek, hogy 99oo,- forintért vegyek hozzá +5 éves kiterjesztett jótállást ami biztosan ezer százalékosan mindenre kiterjed. Henriett megvette, és nyugodtan használta is a készüléket két éven keresztül.

Azonban!!!

2013. január 2-án Henriettnek feltűnik, hogy nem tölt a gép, és a töltő csatlakozója (amit bedugunk a gépbe) melegszik. . . Élete párja, előkapja a mérőműszerét, és megállapítást nyer, hogy biza itt valami gebasz van, mert ez valóban nem működik. A laptop aksija még 1 óra 53 percig áll a rendelkezésemre . . .  Henriett mit csinál? Előkapja a kiterjesztett garanciát, fogja a laptopot valamint megjelenik élete párja és közli, hogy ő is jön,  és elindulnak ügyet intézni. Henriett nyugodt, hiszen tejes körű garanciája van. . . Ugyan már mi baj lehet??

Nos magabiztosságát egyből letörik, amikor a boltban közlik, hogy:

-      1: elviszik a töltőt, elküldik a velük kizárólagos üzleti kapcsolatban lévő (tök mindegy mi a cég neve nevezzük X Kft-nek)  akik megvizsgálják

-      2: közlik, hogy mit tudnak vele kezdeni,

-      3: elhangzik a mikorra kapom vissza kérdés is, amire válaszként meghallja a  a maximum 3-4 hét .

…  na Henriettnek már ekkor füstölni kezdett az agya!  Na de jön  a következő sarkalatos kérdés:

És mennyibe fog ez nekem fájni? 

Egy-két telefon, és a rendkívül készséges, mosolygós üzletvezető közli, hogy 22.5oo forintba. 

Henriettben még a vér is megállt az összeg hallatán, és felteszi azt a kérdést, hogy mégis mi a tököm kerül ennyibe egy - elnézését a kifejezését- egy szaros jack dugó cseréjén, ami ha a legextrábbat vesszük is erős túlzással maximum 1000 forint????

Hát az önrész aranyos, - érkezik a válasz - a szerződés 6.pontjának 4. bekezdése szerint laptopok esetében az önrész minden javítás esetén 33%, de! Minimum 22.5oo forint!

. . .  és Henriettből ezt hallván előtör a sárkányvér!!!

Megérdeklődi szépen csendben, hogy ha ezt ilyen szuperül tudják akkor erről ugyan már miért nem tájékoztatják vásárláskor a kedves vevőt???

Drága asszonyom! El kell olvasni az apró betűs részt is!  - jön a 63 fogas vigyor mögül a válasz. . . . ami Henriettben csak növeli a sárkány hajlamot!

Nos legyen az elég, hogy a kezdeti mosolygós beszélgetés, kisvártatva az üzletvezető irodájában folytatódik. . . amelynek a vége egy panaszkönyvbe történő beírás lett, másrészt a tudat, hogy igencsak átvertek, de én vagyok a hülye mert nem olvastam el az apró betűs szöveget! ! ! 

Fogalmazzunk úgy, hogy enyhén füstölő fejjel elindultam haza, töltőstől, laptopostól, pasasostól. . .  akinek megjegyzem, hazáig járt a szája, hogy tanuljam már meg végre, hogy . . . .blalabla, az egész parasztvakítás, és ezzel csak a hülyéket verik át, mivel a cég ezzel a magas önrésszel úgymond megveteti veled az anyagot, és nagylelkűen elengedi a szállítási és szerelési költséget! És be kell látnom, hogy igaza van! Ettől a tudattól ugyan nem leszek nyugodtabb, de legalább tudom, hogy hányadán állok, és meg vagyok erősítve a tudatban, hogy tényleg egy átverhető idióta vagyok!

Na de a történet folytatódik tovább. . .

Henriett hazaér, előkapja a garancia papírt, és felhívja a központi Samsung ügyfélszolgálatot, ahol rendkívül kedvesen megadnak egy pécsi és egy budapesti számot amin érdeklődhetek a töltő javítása illetve cseréje felől.

Újabb két telefon, amelynek végeztével megtudom, hogy az original töltő 98oo,- forint + 22oo forint szállítási költségbe kerül nekem ami mindösszesen 12ooo forint durván. . . . és jövő hét kedd, szerda körül érkezik . . . Arról már szót se ejtsek, hogy közel tízezer forintot kifizettem a öt éves plusz garanciárért!!!   Komolyan a guta ütöget!!!! 

A megrendelt új töltő pont annyiba kerül, mint amennyiből felmehettem volna egy találkozóra Budapestre a barátnőimhez holnap!  (Megjegyzem, hogy hosszas mahinációk után tudtam megszervezni, hogy felmenjek és most ez is kútba esett!!!!! )

. . . és arról már szót se ejtsek, hogy nem fogok tudni felmenni a csajokkal chatelni sem . . . . 

. . . . Ja és a párom is utazik el holnap reggel, így az ő gépét sem tudom használni, ahogy a gyerekem asztali gépét sem, mert hozzám hasonlóan ő is tanulás után a géphez van szögezve. . . 

A mostani fejezetet is hol az egyikük, hol pedig a másikuk gépén írtam meg miközben morogtak! Párom, mert éppen  nagy levelezésben van/volt  a munkájából kifolyólag, a gyerek meg egy hatalmas össznépi háborús játékban vesz részt . .

. . . ja és hogy már teljes legyen a panaszáradatom, elfogyott a teám is!!

. . . .  hiába mostoha gyereke vagyok én a sorsnak!!! 

Igazából már csak röhögni tudok az miatt, hogy mekkora balek vagyok!!!

 Nah, most hogy kipanaszkodtam magam, felteszem a következő fejezetet, mert igazándiból nem tudom, mikor kerülök újra szenvedélyes közelségbe az én drága lapitopimmal, és most még van rá lehetőségem, hogy felpakoljam a fejezetet.

Azért pár komival gyógyírt nyújthatnátok szenvedő lelkemnek!! 

Puszi Csajok!

Ui: Jaj én annyit pityeregtem ezen a fejezeten írás közben!  *sóhajt*

Robert

Elzsibbadt a karom.

Lassan próbálom megemelni, de nem tudom.  Mi a franc van? 

Álomtól kómásan nézek balra, és ekkor feltűnik a kócos barna hajtömeg. Hanna simul a karomba, ő fészkelte hozzám magát. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel megpróbálom kihúzni a feje alól a kezem, de az akció sikertelen mert álmosan felpillant.

-      Hova mész? – suttogja.

-      Sehova, csak elzsibbadt a karom. Aludj még! – simogatom meg az arcát, és ő engedelmesen lehunyja újra a szemeit és alszik tovább.

Figyelem, ahogy kissé elnyílt szájjal veszi szuszogva a levegőt. 

A tegnap napon agyalok. Marcus szavain. Igaza volt. 

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy csak arra ocsúdok fel, hogy kapok egy csicsergős puszit.  Elnevetem magam, és viszonzom a kedvességet, aminek a vége persze birkózás.  Hanna vihogva fekszik mellettem és én is kapkodok a levegő után. Majd szépen lassan lenyugszunk mind a ketten.

-      Program mára? – kérdezem tőle, a hátát simogatva. 

-      Azt terveztem, hogy elmegyek húsvéti ajándékokat venni, este meg a Dove partyra vagyok hivatalos.  Elmenjünk?

-      Hát ha van kedved akkor tőlem mehetünk.  Kiöltözős?

-      Aha. – bólogat mire nagyot sóhajtok ő meg elneveti magát, és elkezd feltápászkodni mellőlem, én azonban visszarántom.

-      Hova olyan sietősen? – suttogom a fülébe, és finoman cirógatni kezdem melleit, amik egyetlen pillanat alatt hegyesen reagálnak érintésemre.

-      Rob. . .  suttogja a boszorkány kéjesen, és szinte megfeszül a vágytól.

.

.

Kábultan figyelem, ahogy az orgazmus közben szinte megmerevedik rajtam, majd remegve hanyatlik rám. Levegő után kapkodok, miközben cirógatom a hátát, megszólalni képtelenül.

Lassan csillapodunk, lassul légvételünk, hűl le testünk.

-      Semmi kedvem felkeni – suttogja és még jobban hozzám fészkeli magát – pedig fel kellene, mert így nem lesznek ajándékok a nyuszi fészekben.  – dünnyögi halkan én meg mosolyogva figyelem, ahogy egyre laposabbakat pislog, majd elszenderedik. 

Óvatosan felkelek, betakargatom, gyorsan lezuhanyozom, majd a főzök egy kávét.  Lassan 11 óra. Fel kellene ébresztenem, ha még ajándékot is akar venni. . .  akkor nem ártana feltápászkodnia. 

Lehasalok mellé és cirógatni kezdem finoman a tejfehér bőrét, mire álmosan néz rám.

-      Elaludtam.

-      Aha. Elaludtál. – vigyorgok rá – Mostanában sokat alszol.

-      Ez a rengeteg utazás, a programok, egyik helyről a másikra futkosás teljesen kimerít. Azt hittem, hogy jó az állóképességem, de úgy látszik nem.  – mormolja – Ne bámulj!  - csattan fel, én azonban képtelen vagyok levenni róla a tekintetem.  Éhesen figyelem a telten rigó melleit, mintha kicsit nagyobbak lennének.

Hanna fájdalmasan felnyög, amikor feláll. Kérdőn nézek rá, miközben ő fájdalmasan nyomogatja a derekát. 

-      Mi van? – lépek mellé.

-      Semmi csak pár napja sokat fáj a derekam.  Főleg azóta, amióta a menzeszem megvolt.  Mostanság egyre jobban fáj az is.  – suttogja szinte kétségbeesve, mire elkap az aggodalom, hiszen látom a szemében a félelmet. 

-      Nyugi! – húzom magamhoz – Nem lesz semmi baj Kicsikém!  Ne lehet baj! 

-      Jaj Rob!  - sírja el magát – Egy éve kaptam meg az utolsó kemo kezelést. Mi lesz, ha valami baj van? Mi lesz, ha újra beteg leszek? Én nem bírom még egyszer végigcsinálni! – suttogja kétségbeesve. 

Nézem az arcát, és hirtelen miden a helyére kerül!  A sírások, a hangulatingadozások, az ingerültség!

Fél.

A feleségem fél, és én ezt nem vettem észre. . . .

-      Nyugi! – cirógatom nyugtatóan a hátát - Beszéltél Halász proffal?  Mikor megyünk Budapestre? Kértél időpontot tőle? – árasztom rá a kérdéseimet, mire elneveti magát

-      Igen tegnap beszéltem Anyuval, hogy kérjen időpontot tőle. Egyébként pedig holnaputánra foglaltál jegyeket ha jól emlékszem.  Foglaltál ugye? 

-      Foglaltam. – közlöm határozottan, holott egyáltalán nem vagyok biztos benne.  – Menj zuhanyozz le, reggelizzünk, illetve ebédeljünk és indulni kellene, ha még vásárolni is akarsz, én addig leellenőrzöm a foglalásokat. 

-      Oké! – sóhajtja majd lepedőt maga köré gyűrve elporoszkál, én meg levetődöm a gép mellé, hogy megnézzem hogy tényleg foglaltam-e jegyeket.

* * *

Csendben sétálunk a kirakatokat nézegetve az utcán.  A kávénkat szorongatva figyelem Hannát, hogy hogyan reagál az emberek reakcióira.  Sokan simán elmennek mellettünk, de vannak akik elképedve fordulnak utánunk, vannak akik mosolyogva köszönnek, és vannak olyanok is akik gúnyosan be-beszólnak.  Nem foglalkozik velük. Csendben gondolataiba merülve sétál mellettem. 

Az imént beszélt Edittel, aki húsvét utánra tudott időpontot kérni a nőgyógyászhoz.

-      Istenem az még 6 nap! – sóhajt fel Hanna mellettem.

-      Nyugi!  Nem lesz semmi baj kincsem! – húzom magamhoz – Semmi baj! 

-      Biztos? – suttogja. 

-      Biztos.  – mormolom és megsimogatom az arcát – De az az igazság, hogy nem ártana nekem venni egy öltönyt, mert itt csak a szmokingom van, és azt hiszem, hogy az esti buliba abban egy kicsit túl öltözött lennék!

Elneveti magát, és belépünk  egy üzletbe.

* * *

-      Nem túlzás ez az aranyszínű nyakkendő? – mormolom a tükör előtt állva, és idegenkedve nézem a kezemben a fura darabot, amikor megjelenik mellettem az asszony.

-      Megy a ruhám színéhez is! – kuncogja és megfordul – Felhúznád a zippzáromat?

-      Persze.  – mormolom szórakozottan – De aranyszínű?  - dörmögöm még mindig kiakadva.  – Kész vagy! Feladat teljesítve! Zippzár felhúzva! – vigyorgok Hannára miközben egy lágy csókot lehelek a hátára. – Egye fene felhúzom ezt az átok darabot! Legalább tényleg illeni fogok hozzád! – vigyorgom, ahogy végig nézek karcsú alakján, majd a nyakkendő megkötése köti le a figyelmemet. 

Kedves feleségem ezt a pillanatot használja ki ahhoz, hogy megforduljon. Szinte megmerevedek a látványon.  Nagyot nyelek.

-      Kicsim! – hörrenek fel, mire ártatlan szemekkel pillog rám.

-      Mi a baj Robertem? – búgja az átkozott Boszorkány! 

-      Mintha elfelejtettél volna melltartót húzni!  Így nem mehetsz sehova!  Nem engedem!  Mégis mit képzelsz!  - látom, hogy szóra nyitja a száját – Nem! – csattanok fel – Az én feleségemet ne bámulják egész este

-      De . . . – áll neki tiltakozni és látom hogy vörösödik az arca a méregtől amikor megcsörren a telefonom.

-      Mi van?! – morranok a készülékbe.

Hanna

Mi az, hogy nem mehetek el ebbe a ruhába?!?

Mit képzel magáról ez a basa, hogy meghatározza, hogy mit húzhatok fel és mit nem?!?

Teljesen felpaprikázva figyelem az arcát, harcra készen várom, hogy letegye a telefont.  Aztán megfeledkezem a mérgemről, mert a szemem láttára fut ki Robert arcából vér, elsápad teljesen, majd a füle tövéig elvörösödik, majd újra elsápad.

Egészen megrémülök.

-      Mi van Rob? – lépek mellé, hogy eltudjam kapni ha esetleg dőlne, bár szerintem agyon nyomna!

Ekkor mintegy révületben kinyomja a telefont, és botladozva elindul toronyiránt a kanapé felé. 

Rémülten szaladok utána.

-      Mi történt?

Pár másodpercig hápog, aztán kitör belőle a nevetés és szinte üdvözült tekintettel mered rám.

-      Mi történt? – szajkózom már sokadszorra, de ő csak nevet boldogan.

-      Jelölték a Cosmót Cannesban! – vigyorogja

-      Mi? – meredek rá döbbenten – Micsoda?

-      A versenyfilmek között van a Cosmo!  Hanna jelölték a filmemet! A világ egyik legrangosabb filmes fesztiválján a versenyfilmek között van!!!   - neveti és hihetetlen boldogság, szinte üdvözült boldogság van a képén – Tudod mit jelent ez?!?!?   Tudod? 

Lassan felfogom, hogy mit mondott, és végig borzongat a hír, szinte az összes szőrszálam feláll!

-      Úristen!!!!!   - ugrok a nyakába – Ez szenzációs Rob!!!!!!!!  

Natti

Nevetve nézem, ahogy Luca Robot túráztatja a nappaliban.  Robert nagyokat nyög, de nem meri elengedni a lányom kezét. 

-      Te egy igazi Molnár lány vagy Luca! – dörmögi és nem veszi észre a felé szálló díszpárnát ami pár pillanat múlva telibe találja.  Vigyorogva fordul meg és néz Hannára.

-      Mi a problémája kedves Mr. Pattinson a Molnár lányokkal? – vigyorog rá a testvérem.

-      Semmi kedves Mrs. Pattinson, csak . . . – nem tudja befejezni, mert Luca visítani kezd, sétálni akar – Erről beszéltem!  - nevet fel a sógorom – Ő is eléri, amit akar!

Hanna nem szól semmit, csak kuncogva figyeli, ahogy Rob kissé meggörnyedve hajol Luca fölé, aki a két kezébe kapaszkodva óvatosan teszi egyik lábát a másik elé.

-      Nagyon dögös voltál! – nevetek a pár nappal ezelőtti képet nézve – Rob mit szólt a ruhádhoz?  Nem akadt ki? 

-      Dehogynem! – kuncogja a tesóm – Csak akkor kapta Steph hívását, hogy megy a Cosmóval Cannesba és mindenről megfeledkezett! 

-      De amint látom ott észrevette újra! – vihogok, amikor Ash ül mellénk, és ő is a laptop fölé hajol.

-      Ja!  Azon röhögtünk Zalánnal, hogy egész este takargatta Hannát, a végén már nem bírta a kiképzést és lerántotta a zakóját és a ráterítette – mutat a mellettem vihogó tesómra. - Azt hittem agyvérzést kap amikor Josh Duhamel megállt velük beszélgetni és rápillantott Hanna dekoltázsára.

-      Persze hogy ráterítettem, hűvös volt bent! - rogy le Hanna mellé Rob  sziszegve, a derekát dörzsölgetve.

-      Na mi van nem bírod a kiképzést?!  - nevetek rá.

-      Nem – vigyorog szégyenlősen – leszakad a derekam! 

-      Üdv a klubban!  - kacsintok rá

-      Érdekes, pont azt beszéltük Zalánnal, hogy igazán kinyithattak volna pár ablakot, mert iszonyúan megállt bent a levegő, nagyon meleg volt!  - vihog Ashley, de Rob tüntetőleg nem reagál, inkább a pár méterre hisztiző lányom felé fordul.

-      Nézd csak Luca! –, és a kislányom felé mutatja a telefonját, aki amiért lepasszolták hüppögve ül a padlón, de amint meglátja a készüléket azonnal négykézláb csattogni kezd felénk. 

-      Szét fogja verni, csak mondom. – közlöm Robbal, aki vigyorogva fordul felénk - dugdosni kell előle a távirányítókat is, mert végveszélyben vannak! Az apja már beszerzett pár rossz távlövőt, most azokat gyűri otthon a kisasszony.

-      Nem baj, Hanna készüléke amúgy is!  - vigyorogja mire a testvérem felháborodva mered rá és mondja a magáét ezerrel. Robert azonban csak röhög rajta, hogy Hanna mennyire felszívta magát és a zsebéből elővarázsolja a készülékét – azt nem mondtam, hogy ez a mostani!  - röhög  idiótán – tegnap találtam, szerintem ez az a készülék amit először kaptál tőlem, legalábbis a díszdobozon a felírat erről tanúskodott! 

-      Te turkáltál a cuccaim között?! – förmed  Robertre aki csak röhög rajta.

-      Nem turkáltam, csak megtaláltam az ágy alatt, amikor a papucsom párját kerestem.  Voltak abban a dobozban igen érdekes dolgok!  - vigyorog a testvéremre aki bokáig vörösödik, mire Robert nevetve húzza magához. 

Ekkor azonban Luca is szót kér, mert nagyot sóz a telefonnal Rob combjára, aki felszisszen.

-      Ez az Luca! – vihogja Hanna – Adjál csak neki! 

-      Hé! – mordul csöppömre Rob, mire a kislányom egy pillanatra megdöbben, majd vigyorogni kezd amikor Rob ránevet – Elkaplak Boszipalánta!! 

Felnevetünk amikor Luca villámgyorsan ledobja a néhai telefont, négykézlábra vetődik és mint a villám csattogni kezd toronyiránt, Robert meg utána szintén négykézlábra ereszkedve követi. 

-      Nem csoda, hogy imádják a kölykök! – nevetek fel Luca göcögő nevetését hallva. 

Hanna ellágyulva figyeli a fogócskát, de a szemében azért ott a szomorúság,  pillog kettőt, nagyot sóhajt és ránk néz.

-      Ő is egy nagy gyerek még. – nevet ránk. 

-      Teljesen fel volt dobódva, amikor a partin az előtérben összefutottunk – nevet Ashely is miközben a kergetőzőket figyeli – Ennyire vidámnak még talán soha nem láttam, pedig aztán ismerem már egy ideje. 

-      Nem volt észnél! – mosolyog Hanna is. 

-      Tényleg és mit szóltok, hogy Kristen is megy a On the Roaddal? – nézek a mellettem ülőkre.

Hanna csak elhúzza a száját.

-      Most mit mondjak? Szerinted mit szólok? Még aznap este, amikor hazaértünk hívta Robot, hogy elújságolja neki.

-      Őszintén szólva eddig is nagy volt az arca . . . – mormolja Ashley – ezek után meg . . .  mindegy hagyjuk is!  Nem lehet mindenki a nagy Kristen Stewart!  - mondja és mind a ketten megdöbbenünk Hannával.

-      Miért mi történt? Miért mondod ezt? – fordulok Ash felé pletykára éhesen, mire az csak legyint.  – Na ki vele!  Egymás között vagyunk!  Szidhatunk bárkit!! 

-      Semmi, igazából nem is kellene vele foglalkoznom, legalábbis Zalán szerint nem! De nekem mégis nagyon bántja a csőrömet!  A BD bemutatón nagy arccal közölte, hogy ez a film egyedül miatta sikeres! Hiszen az emberek kettejük miatt mennek moziba, és nézik meg a filmet!  Mintha csak ők játszanának benne!  Senki más!!  Legszívesebben megfojtottam volna azt a némbert!

-      Ne is mond! – szólal meg Hanna – Egyszerűen nem tudom hova tenni Kristent!  Nekem még nem szólt be, de a viselkedése. . .  Az elején még sajnáltam is amikor megismertem, de az agyamra mászik hogy állandóan Rob körül serte-pertél! Ez a majom meg nem veszi észre, hogy manipulálja – mutat a földön fekvő férjére aki Lucával társalog vigyorogva – sőt ha mondok neki valamit akkor mindig a védelmébe veszi, hogy Kris csak egy barát, ha több lenne, akkor nem én lennék a felesége, hanem Kris. 

E szöveg hallatán felszisszenek. Ismerős, bár ebbe inkább ne menjünk bele. Látom Hannán, hogy érdeklődve néz rám. 

-      Tényleg már vettél ruhát a bemutatóra? – fordulok felé azért imádkozva, hogy ne kérdezzen rá semmire. 

Pár pillanatig bámul rám, majd mély levegőt vesz és válaszol.

-      Aha vettem.  Egy mélykék Prada ruhát. 

-      Csak nem azt? – mered rá Ashley – Megvetted azt, amit a bemutatón láttunk? Komolyan? Az nagyon dögös! 

-      Milyen ruha?  Hol láttátok?

-      Ash elcipelt pár divatbemutatóra amíg duzzogtunk Robbal, és a Prada bemutatón láttam egy mélykék, picit csillogó de kissé kivágott ruhát – kuncog fel mellettem

-      Kissé kivágott?  - vihog fel Ashley is – Életem az legalább annyira kivágott, mint ez a szerelésed!  - mutat az iménti képre.

-      Rob agyvérzést fog kapni. – nevetek fel. 

-      Nem baj!  A másik az szolid darab – vihogja.

-      Miért vettél meg egyet?

-      Igen mert Reese meghívott minket az ő filmjének a bemutatójára, és arra is kellett egyet venni. 

-      Melyiket vetted meg? Csak nem a sárgát? – csillan fel Ash szeme, mire Hanna bólogatni kezd – Nem mondod??? Te dög!  Azt én akartam!  Remélem azért majd kölcsön adod! 

-      Persze, hogy kölcsön adom! – vihognak össze.

-      Ez nem igazság!  Ti itt szebbnél – szebb ruhákban mászkáltok mindenféle partikra, én meg itthon ülök otthonkában!!!  - fakadok ki.

-      Miért szívem,  hova mennél itt Budapesten egy Dior modellben?  A piacra? – szólal meg mögöttem Csongi nevetve. 

-      Hát ti? – fordulunk hátra, mint akit a darázs csípett meg – Mikor jöttetek meg?? 

-      Már itthon vagyunk egy ideje, köszöntünk is, csak annyira elvoltatok foglalva, hogy nem hallottátok- nevet rám az uram, és hozzám lépve ad egy csókot, majd a földön hasaló bátyámra és Robra pillant – Asszem a Luca most egy ideig ellesz.  Nincs kedved megmosni a hátam? – kacsint rám, mire nagyot nyelek. 

-      Menj mosd meg a hátát, nehogy piszkos maradjon!  - vihog rám Hanna és én érzem, hogy bokáig elvörösödöm! 

Csongi azonban nem törődik egyikkel sem kézen fog és elvonulunk.

Ashely

Elpilledve sziesztázunk az ebéd után.  Az egész család lent van újra a nagyiéknál.

Teljesen meglepődtünk amikor tegnapelőtt megjelentek Jutkáék az Istvánéknál hogy beszéljenek velünk.  Jutka elnézését kért a karácsonykor történtek miatt. Valahol megértem, hogy dühös, csalódott volt.  Na mindegy. A lényeg, hogy itt vagyunk lent újra mindannyian. Illatosan, megöntözve Bencének és Gergőnek köszönhetően. 

-      Tényleg Hanna! – fordulok felé – Nem maradunk még kicsit lent? Mikor mentek _Londonba? 

-      Nem tudom Ash, annyi biztos, hogy Robertnek 1 hét múlva már Cannesban kell lennie. Én biztosan nem maradok most lent mivel holnap megyek vissza kontrollra, úgyhogy mi ma este biztosan visszamegyünk Budapestre.  Ti maradhattok, de lehet, hogy mi is lejövünk még. Nem tudom.

-      Mit nem tudsz? – telepedik Hanna mellé Rob, miközben ezerrel tömi magába a sütit.   

-      Most nézzétek meg – mutat rá – Itt tömi magába a sütiket, és meg sem látszik rajta – mormolja – nekem meg elég csak ránéznem és  . . .

-      Már akartam is mondani kislányom, hogy kicsit megasszonyosodtál! – nevet rá István

-      Jaj ne mondj már neki ilyet! – csattan fel Rob – most két napig nem fog enni, mert hogy ő kövér!  Pedig végre van rajta valamit fogni is! 

-      Na szép mondhatom! – mormolja a csesztetett – Ha lehet szálljatok le rólam! 

-      Rajtad se vagyok! – röhögi Rob – Akkor már nyöszörögnél! 

Hanna elképedve, talpig vörösen mered rá, majd körül pillant, felkapja az első közelében lévő szódásüveget és megöntözi vele kedves sógoromat.  Persze akad egy másik üveg is . . . . 

-      Édes lányom! – nevetnek Istvánnék – Ti egyformán agyamentek vagytok! 

Robert

Szinte zizeg a feszültségtől.

-      Ebből elég volt Hanna!  - csattan fel István amikor kedves feleségem már vagy  húszadszorra pattan fel és kezd el fel s alá mászkálni – Higgadj le kicsim! 

-      De nem tudok Apa! Ideges vagyok! Félek, hogy mit fog mondani az orvos! – tördeli a kezét, már-már viaszsápadt – Hol a túróban van már? Ezt utálom nagyon, az ember időpontot kér, de soha nem tartják be! 

-      Na jó! – állok fel - Csüccs! – húzom magam mellé, megfogom a kezét és leülünk. – Tényleg higgadj le, mert lassan már az egekben a vérnyomásod! Addig spannolod magad, míg a végén tényleg rosszul leszel! A professzor úr műtőben van, ha végez akkor jönni fog! Nyugi! – dörmögöm halkan neki, és talán magamat is nyugtatni akarom a megszokott mozdulattal, amivel csuklója bőrét simogatom. 

-      De bejössz velem ugye?  Nem jössz ki!  Rob ígérd meg nekem, hogy végig velem leszel! Hallod! Meg kell ígérned!! – mered rám kétségbeesve. 

-      Oké! De most nyugi!

Csendben ülünk percekig, amikor a változatosság kedvéért Edit pattan fel, mire István nagyot sóhajt és összenézünk. 

-      Anyja lánya! – suttogja vidáman.

-      Nem baj öreg! Igen az én lányom! - vágja oldalba Edit – Kértek kávét? Elmegyek venni.

-      Én nem kérek - dörmögi Hanna

-      Én sem.

-      Én sem – mormolja István.

-      Hát ez jó kör volt!  - neveti el magát az Anyósom és figyelem, ahogy elindul.

Láthatóan feszült ő is. Hanna mélyet sóhajt és a vállamra dönti a fejét, de nem szólal meg.  Csendben ülünk és várakozunk.  Egész éjjel nem aludtunk.  Beszélgettünk, igyekeztünk számba venni az összes lehetőséget, ami adódhat. Mi van ha tényleg kiújult a betegsége? Mi van, ha műteni kell? Hova költözzünk? Mit csináljunk? 

Őszintén szólva, nem akarok ebbe belegondolni, mert elég bonyolult helyzetet teremtene. . .  Mélyet sóhajtok, éppen akkor, amikor a hozzám bújó feleségem is. Egymásra nézünk és elvigyorodunk. 

-      Nem lesz semmi baj! – mormolom bíztatásként és erősen szuggerálom, hogy tényleg így is legyen!

Ekkor Edit jelenik meg a folyosó végén nevetgélve Halász professzorral. 

Hanna keze megrándul, és érzem a pulzusát  ami pillanatok alatt őrülten kezd száguldani.  Remegni kezd.  István ránk pillant, mosolyra húzza ugyan a száját, de az aggódás ott van a szemében.  Mind a hárman, szinte vezényszóra felpattanunk. 

Hanna

Szinte egyetlen pillanat alatt még a hányinger is elkap!  Ha nem lenne itt Robert és nem kapaszkodhatnék bele, szerintem már a földről kanalaznának össze!  Próbálok nagyokat nyelni, és legyűrni a hányingert, amikor Apu hozzám lép, egy pillanatra magához szorít.

-      Nyugalom kicsikém! Minden rendben lesz!  Nyugalom! 

Érzem, hogy a hajamba lehel egy apró puszit, amitől viszont a végletekig elérzékenyülök.  Robert megszorítja a kezem és most rá pillantok. Kapok egy biztató mosolyt, majd a mellénk érkező Anyukámra és Halász professzorra néz.

-      Jó napot kívánok!  Elnézésüket kérem Hannácska, de egy fiatalembernek sürgős volt a kijövetel!  - mosolyog rám, miközben kezet fog Apuval és a férjemmel, majd rám pillant. – Ejha!  Ilyen hatással még nem voltam nőre! Én megértem, hogy nem szeretik a nők a nőgyógyászokat, de elájulni azért nem kell!  - vigyorog rám, és sután megsimogatja a vállamat.  – Na akkor csapjunk is a lovak közé.  Ha jól sejtem Robert is jön velünk. 

-      Ha lehetséges, akkor jönnék igen. – szólal meg a férjem, és megszorítja a kezem.

-      Akkor menjünk is. – mosolyog rám az idős orvos, és elindul előttünk. 

Mélyet sóhajtok, és a szüleimre nézek, akik bíztatóan mosolyognak rám amikor elhaladok mellettük, de ugyanakkor az sem kerüli el a figyelmemet, ahogy szinte elfehérednek az ujjperceik annyira szorítják egymás kezét.

Felcsuklok. 

Rob rám pillant, és biztatóan elmosolyodik.

-      Nyugalom! Bármi történik, én itt vagyok. Megoldunk mindent!  Nyugi!

-      Biztos?

-      Biztos. – mosolyog rám, és ez valahogy megnyugtat, de ez a nyugalom csak addig tart, amíg be nem lépünk a rendelőbe. Itt újra elkap a félsz. 

-      Kérem, üljenek le! – mutat az asztala előtt lévő székekre, majd az asszisztenshez fordulva utasításokat osztogat, hogy miket készítsen elő. – Nos akkor csapjunk is a lovak közé.  Ahogy tudom, akkor pár hónapja megvolt a műtét ugye?

-      Igen.

-      Menzesz rendben?

-      Ahogy vesszük igen- válaszolok határozatlanul, mire felvonja a szemöldökét és rám néz -  Minden hónapban megjön, de nem szabályosan. Hol kevesebb, hogy hosszabb ideig van meg.

-      Bő a vérzésed?

-      Nem. Inkább pecsételő. – mormolom – és sokat fáj a hátam, derekam is ilyenkor. 

-      Értem. – mormolja és elmerül a kinti zárójelentésem tanulmányozásába.

Értem?! 

Bassza meg elintézi ennyivel! Értem!

Ő érti, én meg itt a kefét rágom az idegességtől, amíg ő nyugodtam a papírt olvasgatja, miközben hümmög!  Érzem, hogy Rob rám pillant, és elmosolyodik.

Nyugi! - mondja hangtalanul tátogva, és rengeteg szeretettel a szemében. 

Nagyot nyelek és érzem, ahogy könnyek szöknek a szemembe. A dokinak is pont ekkor kell rám pillantania!!  A francba! 

-      Hanna  – nevet rám, és bátorítóan megpaskolja a kezem – Nyugalom kedvesem! 

-      Tudom! – motyogom – De nem tehetek róla, az utóbbi időben Robert a megmondhatója elég nehéz eset vagyok, mert mindenen elbőgöm magam, vagy dühöngeni kezdek!

-      És a tettlegességig fajul a dolog néha! – poénkodik Rob – Tele vagyok kék-zöld foltokkal!

Szövegén elnevetjük magunkat, az orvosom feláll, de nem kerüli el a figyelmemet az érdeklődő pillantása, amit rám vet.

-      Na csapjunk is a lovak közé!  Ha jól sejtem akkor Robert most is bent marad.

-      Igen szeretnék itt lenni.  – szólal meg a férjem, mire a doki csak bólint, én pedig egyetlen szó nélkül indulok a fülkébe átvedleni. 

Csapjunk a lovak közé?!?!?   Meghibbant? _Vagy csak eddig nem vettem észre, hogy ez lett a kedvenc szavajárása az orvosomnak?

Robert

Figyelem, ahogy zizegősen idegesen megjelenik, és felmászik arra a székre. 

Úristen!  Akarom én ezt látni??? 

Azonban elég egyetlen pillantást vetnem Hanna arcára és érzem, hogy most itt a helyem, most nem mehetek el.  A feleségem mellé lépek, és háttal fordulok az orvosnak. Megfogom a kezét miközben a vizsgálat folyik. Az arcát nézem amit néha bizony eltorzít a fájdalom, hallom ahogy valami fém csörren, és őszintén szólva még a hátam is borsódzik tőle.  Nem is figyelek arra, hogy mit kérdez az orvos a feleségemtől, de ő válaszolgat csendesen.

-      Készen is vagyunk! – közli, mire Hanna felsóhajt – Hanna menjen öltözzön fel, nekem most azonnal telefonálnom kell!

Szavai hallatán az eddig rám kényszerített nyugalom foszladozni látszik, Hanna pedig szinte már foszforeszkál olyan sápadt lett!  Aggodalmasan lépek mellé, és kísérem el a fülkéig.

-      Segítsek? – nézek rá.

-      Nem kell. – suttogja – Megoldom. 

Álldogálok a fülke előtt, amíg öltözik és hallom, hogy mélyeket sóhajt, hogy szipog, aztán megjelenik.  Szinte üvölt a kétségbeesés az arcáról. 

Mellé lépek.  Mosolyogni próbálok rá ismét, de én is érzem, hogy ez bizony elég bénára sikerült.

Két mély sóhaj, pár könnycsepp, szipogás, majd egy keserves mosoly után hozzám bújik egy pillanatra. Újabb szipogás.

-      Mehetünk. – sóhajtja.

Egymás kezébe kapaszkodunk és elindulunk előre az orvosi asztalhoz, ahol a professzor úr valakivel nagyon beszél.  Kérdőn nézek Hannára, mivel eddig angolul folyt a társalgás, most viszont magyarul beszél.

-      Miről van szó? – nézek a feleségemre, aki feszülten figyel minden szót, most felém fordul és válaszol rekedten, miközben le nem veszi a szemét az orvosról.

-      A 3D-s ultrahangra kért időt, ha lehetséges azonnalra! – suttogja, majd elcsuklik a hangja – Úristen Rob! Biztos valami baj van! 

-      Nyugalom!  - próbálom megnyugtatni, de nekem is össze van szűkülve a gyomrom – Meg fogunk oldani mindent, mondtam már!  Nyugi!  - suttogom.

Hálás, zaklatott mosoly a válasz.

-      Nos fiatalok! – fordul felénk az orvos, tekintete kiismerhetetlen, arckifejezése komoly – Akkor most át is megyünk az ultrahangra.

A folyosóra kilépve Hanna szülei egyből felugranak, és kérdőn néznek ránk. Az orvos válaszol nekik, hogy a helyzet azonnali tisztázáshoz szükség van egy ultrahangra.  Editék is elsápadnak, mire Hanna felnyög mellettem, de nincs idő sápítozásra, mert az orvos elindul.  Megyünk utána.  Hallom, ahogy a háttérben az Apósomék felkapkodják a cuccainkat, és a lépéseik mögöttünk visszhangoznak.

-      Üljenek le kérem! Azonnal jövök! – fordul hátra az orvos, és belép egy ajtón.

Hanna szinte belém olvad, annyira hozzám simul.  Érzem a benne zizegő diliáramot.  Editék nem kérdeznek semmit, csak állnak mellettünk.

Késő délután van, így szerencsére alig vannak a folyosón, és azok sem foglalkoznak velünk.  Csak négy embert látnak akik már – már kétségbeesve nézik az előttük lévő ajtót, ami hirtelen feltárul, és megjelenik egy asszisztens, és mosolyogva felénk fordul.

-      Kérem jöjjenek be. 

Na ez az a pillanat amikor bennem is felmerül, hogy megfordulok és kimegyek!  Túl fájdalmas az emlék! Utoljára Owennel voltunk itt még tavalyelőtt.  Azonban elég Hanna arcára pillantanom, és tudom, hogy nem tehetem meg! Nem menekülhetek el!

-      Jöjjön ide Hanna, feküdjön fel, pólót hajtsa fel, nadrágot kicsit lejjebb tolni.  – mondja a doki felénk sem fordulva babrál valamit a gépen.

Hanna automatikusan teszi, amit mondanak neki, és az orvos ekkor ránk néz. Tekintete láttán megdöbbenünk.

-      Nyugalom fiatalok!  Pár pillanaton belül mindenre választ kapunk! Legyen az bármi! – kacsint Hannára megnyugtatóan. – Robert! – fordul felém – jöjjön erre az oldalra, innen szerintem jobban lát!

Teszem, amit mond.

-      Megyek!- mormolom halkan – Bár én nem hiszem, hogy bármit felismernék!

Az orvos nem szól semmit, csak elmosolyodik, és egy nagy adag zselét nyom Hanna hasára, aki hirtelen összerázkódik, és fintorogni kezd. Elnevetem magam az arca láttán, és megfogom a kezét.

Szinte elfehéredik, annyira szorítjuk egymás kezét.

-      Na lássuk mivel állunk szemben! – mormolja az orvos, és felénk fordítja a képernyőt, hogy mind a ketten jól lássuk.

Halász professzor

Mosolyogva nézek rájuk, amikor bekapcsolom a gépet.  Ha nem tévedek itt most valami fontosat fogunk látni! 

Mind a ketten nagyon feszültek, és végtelenül aranyos, ahogy egymásba kapaszkodnak, ahogy tartják egymásban a lelket. Láthatóan mid a ketten félnek, és megkockáztatom, hogy Hanna halálra van rémülve.

Először szokás szerint a környező szöveteket nézem meg, majd lassan áttérek a méhre.

Igazam lett!  - mosolyodom el, és a hatás kedvéért még a hangot is bekapcsolom és rájuk nézek.

Remélem működik a külső kamera is! 

Robert

 Nagyon figyelem a képernyőt, de nem sokat látok, illetve látok, de hogy mit arról gőzöm sincs. A dokira pillantok, aki mindent tudóan elmosolyodik, valamit piszkál a kezelőpulton, és pár pillanaton belül feldübörög valami.

Valami nagyon ismerős. . .

Úristen!!! 

Hanna

Magamban imádkozom. 

Istenem! Kérlek istenem segíts! Nem akarok beteg lenni!  Nem akarok! 

Hallom, ahogy az orvos közli, hogy mindjárt fény derül mindenre érzem, ahogy megmozdul a hasamon a készülék, de nem merek a monitorra nézni, inkább összeszorítom a szemem és erőt gyűjtök, hogy legyen elég erőm a diagnózist meghallani, amikor hirtelen valami feldübörög, hallom Robert elképedt nyögését, az orvosom elégedett dünnyögését, de nem fogom fel, hogy mit hallok.

Kinyitom a szemem, és első pillantást a férjemre vetem. Szinte megáll a vér az ereimben, ahogy az elképedt arcot figyelem. Robert rám pillant, szemében valami meghatározhatatlan érzés lángol, és teljesen ledöbbenek, amikor meglátom a könnyeket a szemében.

Mintegy ködön át elér hozzám a hang, amit hallok . . .

Mi?

Hogy mi?

Micsoda?

Egyetlen pillantást vetek a monitorra és érzem, hogy . . . .

Halász professzor

Erre azért nem számítottam! 

Robert teljes pánikban áll mellettem, és le nem veszi a szemét Hannáról, aki lassan kezd magához térni.

-      Még szerencse, hogy feküdt kedvesem!  - mosolygok rá – különben most kanalazhatnám össze a földről!  Jól van?

Nem tud megszólalni, csak bólogat, majd egyetlen pillanat alatt annyira elkezd sírni, hogy szinte az egész teste rázkódik.  Robert szinte azonnal mellé lép, magához szorítja, és csak öleli, csak öleli a lányt. Szinte sokkban van még ő is.

-      Hozok egy pohár vizet! – állok fel, hogy magukra hagyjam pár percre őket. 

Robert

Hirtelen nem találom a szavakat! 

Csak szorítom magamhoz Hannát, és elmondhatatlanok azok az érzések amik átviharoznak rajtam!

-      Látt. . .. láttad? Ugye te is láttad?  Ugye? Ugye Rob? Nem álmodtam, ugye nem? - hallom a barna hajsátor alatt a hüppögő hangot. – Ugye nem álmodom!

Hirtelen remegni kezd és újra kitör belőle a sírás.

-      Nem szívem nem álmodtál! - suttogom rekedten az érzelmeimtől rekedt hangon, és én is elbőgöm magam.

Pár percig, csak szorítjuk egymást, remegünk mind a ketten, és képtelen vagyok visszafogni magam, kisimítom a kusza hajszálakat az arcából és a puha remegő szájára vetem magam, és mi összeforrunk a világ talán legédesebb csókjában.

Amikor szétválnak ajkaink, kicsit elhúzódom tőle, és végtelen szeretet áraszt el ahogy meglátom az én pandasminkes feleségem szemeit, amik most pirosak a könnyektől, az arca kissé felpuffadt a sírástól, de számomra a világon a legszebb arc.

-      Szeretlek! – suttogom.

-      Én is! Nagyon szeretlek! 

Ekkor Halász professzor lép be a rendelő másik feléből, és Hanna kezébe nyom egy pohár vizet. 

-      Erre azt hiszem, most nagy szüksége lehet! – kacsint rá a doki.

Figyelem, ahogy remegő kézzel próbál inni pár kortyot, de inkább hagyja, mielőtt magára borítja az egészet, és az orvos felé fordulva megszólal.

-      Láthatnám még egyszer?

Zalán

-      Hannáék vajon itthon vannak már? – fordul felém Ashley, miközben a motyókat rámoljuk ki a Tuaregből.

-      Biztosan végeztek már. – válaszolok

-      Jaj olyan jó, hogy nem mentek haza, hanem itt alszotok ti is! Szeretem amikor itt vagyunk mind! – vigyorogja Ashley Natti felé fordulva, - Csak pár napot vagyunk itt, Hannáék is utaznak el holnap, mi is megyünk a hét végén, ez az utolsó este amikor tényleg együtt lehetünk mind a hatan úgy mint régen, mielőtt elköltöztetek.  Bocsánat heten! – kuncog fel az asszony, amikor Natti felmordul és Lucára pillant, - Bocsánat nagyságos kisasszony Önről majdnem elfeledkeztem!  - vigyorog a csendben az hordozóban üldögélő kivételesen nyugodt mini primadonnára

-      Na azért!  - vihogja Natti is – Itthon vannak! – fordul hátra – Nyitva van a lakásajtó! – közli és belép a lakásba, Ashley is megy utána.

-      Jellemző -  morogja Csongi – a pakolás, cipekedés meg állandóan rám marad!

-      Ez a sorsunk öregem! – veregetem hátba és kikapom a kezéből az egyik utazótáskát. 

Nevetgélve lépünk be a csajok után a lakásba, és ledöbbenek a látványon.

-      Úristen! Mi történt? – szakad ki belőlem a kérdés amint meglátom Anyuék kisírt szemét, és Robert arcát.

Hanna és Anya ott ülnek a kanapén a nappaliban, Apa a fejét vakarja, Robert meg toporog felettük mit a tojógalamb. Ashely és Natti szintén sóbálványként néz rájuk. 

-      Mi van Hanna?  - nyögi ki a húgom – Ugye nem újult ki?

-      Üljetek le gyerekek! – szólal meg Apa rekedten, mire a hangjától átjár az ideg – Úristen gyenge ehhez az én szívem! – nyög fel és szinte lerogy ő is  Anya mellé.

Ashley hozzám lép, és átkarolom.

Csak nézem őket.  Próbálom kitalálni, hogy mi lehet? Mi történhetett?  Szinte vizslatom a vonásaikat.

-      Megszólalna már végre valaki? – csattan fel Csongi hangja miközben Lucát teszi be a járókába a játékai közé, és utána Nattihoz lép aki hozzám hasonlóan bámulja a Hannáékat és Anyuékat. – Mi történt?

Feszült csend van a szobában.

Anya felkuncog, Apa meg bölcs Buddha üzemmódban van, csak vigyorog sejtelmesen és átöleli Anyát.

Robert és Hanna összenéznek, összevigyorognak, Hanna feláll és a férjéhez lép.  Robert úgy öleli magához, mintha cukorból lenne.

-      Babát várok. – szólal meg Hanna halkan, miközben az arcunkat figyeli.

-      Az hagyján, hogy terhes, - neveti el magát Robert – de mindjárt 16 hetes terhes! 

Döbbenten meredek rájuk.

-      Miiiiiiiiii?  - motyogom értetlenül – Hogy mi vagy?

-      Hanna! – hallom Natti döbbent hangját – Ez komoly?

-      Az. – szipogja a húgom – Tényleg babát várok, és körülbelül 16 hetes terhes vagyok! – sírja el magát, miközben Robertbe kapaszkodik.

-      Úristen!!!!!!!!!   - visít mellettem Ashely, és alig két másodpercen belül már a nyakukban lóg, ahogy Natti is. Csongi is odalép hozzájuk és nevetve gratulál nekik.

Én meg csak állok ott a szoba közepén, mint aki gyökeret eresztett, és bámulok ki a fejemből.

Hogy mi?

Babát vár? . . . .és közel 4 hónapos terhes?

-      Hát édes fiam, körülbelül így nézhettem én is, amikor majd fél óra után kijöttek! – vereget hátba Apa amikor mellém lép, de én csak azt a fruskát nézem aki a szemem előtt nőtt fel, és most bejelentik itt nekem, hogy nagybácsi leszek! 

-      Eldobom az agyam! – suttogom, és nézem a felém közeledő Boszorkát – Ez komoly?

-      Az bátyó – sírja el magát és szinte a kitárt karjaimba veti magát. 

Képtelen vagyok megszólalni a torkomat kaparó érzelmektől, csak szorítom magamhoz, csak ringatom, és szégyen ide, szégyen oda, én bizony elsírom magam, amit meglátva Hanna is  újból bőgni kezd.

-      Gratulálok kicsikém! – suttogom a kócos barna fürtök közé.

-      Ezt nevezem!  Ti aztán dolgoztok! Nem kecmeceltek!  - nevet fel mellettünk Csongor.

-      Mi nem packázunk! Egyből a közepébe! Másnak 9 hónapja van arra felkészülni hogy Apa lesz, nekem meg csak egy fél terhesség jutott! – nevet fel Robert és mellénk lép. 

Hanna vigyorogva költözik át az ő mellkasára.

-      De hogyan? – nyögököm értetlenül

-      A pózra vagy kíváncsi? – vigyorog  Rob – Mert arról őszintén szólva fogalmam sincs!

-      Jaj Rob! – nevet rá Hanna, és finoman oldalba boxolja élete párját.

-      Bocs de most le kell ülnöm! – nyögöm ki. – Na meséljetek!

Elképedve hallgatom, ahogy szinte egymás szavába vágva mesélik a nem rég történteket. 

-      Komolyan elájultál? – nevet Natti Hannára.

-      Igen. Amikor Robert elképedt arcáról a monitorra pillantottam . . .  tényleg . . .  – suttogja érzelmektől áradtan.

-      Én is először azt sem tudtam, hogy mit nézek – veszi át a szót Rob – aztán a professzor úr bekapcsolta a hangot, de még akkor sem fogtam fel, de amikor megláttam ott . . . úristen – suttogja, és nagyot nyel – szóval amikor megláttam nem akartam hinni a szememnek, aztán már csak a nyögésre emlékszem és arra hogy Hanna keze elernyed a kezemben.  Még jó hogy ott volt a prof, mert nem tudom, hogy mit csináltam volna vele egyedül. 

-      Aztán amikor magamhoz tértem . . . .  – suttogja és újra sírva fakad -  Bocs. . . .  – motyogja – látni szerettem volna . . . hüppögi.

-      Képzelhetitek, minket meg kint evett a fene, hogy mi baj lehet, hogy majd fél órát vannak bent egy igazándiból maximum 3-4 perces vizsgálaton! – szólal meg Apa – Már azon gondolkoztam, hogy bekopogok és bemegyek amikor nyílt az ajtó, és megjelentek ezek ketten! – mutat Hannáékra.  – Látszott, hogy mind a ketten sírtak, komolyan mondom, hogy ott helyben majdnem szívrohamot kaptam!

-      Gondolhatjátok! –veszi át a szót Anya – hirtelen azt sem tudtam, hogy kire figyeljek! Apádra, vagy Hannára, aki meglátva bennünket annyira sírni kezdett,  hogy alig tudott beszélni. Először nem is értettem, hogy mit mond, de aztán kijött a professzor úr és érthetően világosan közölte, hogy a húgod babát vár, nincs daganat, csak egy 16 hetes terhesség.  Na én akkor hidaltam le!

-      De ez hogy lehet? –értetlenkedem – Nem azt mondták, hogy nem lehet csemetéd?

-      De azt mondták. – szólal meg újra Anya, mert Hanna még mindig beszéd és kommunikáció képtelen ezért Rob veszi át a szót.

-      A szervezete gyorsan regenerálódott, voltak kisebb problémák, de amikor tavaly év végén megműtötték, utána kapott egyfajta hormonális készítményt ami szabályozta a peteérést, és serkentette a szervek vérellátását, és hát, nos, szorgalmasan tettem a dolgomat . . . – kacsint ránk nevetgélve, amin csak röhögni tudok . . .

-      Végig egész idő alatt szedtem a gyógyszert, peteérésem ugyan nem volt de nagyon enyhén volt vérzésem, amit összekeverhető volt a női havi ciklussal.  Ezért nem is mentem orvoshoz, mert nyugodt voltam, hogy rendben vagyok. . . 

-      Mondjuk feltűnhetett volna, hogy valami eszméletlen hangulatingadozásaid voltak. . . – mormolja Rob – Hol sírt minden szaron, hol meg az agyamra mászott és átment hárpiába!  De érdekes, hogy Owennél állandóan aludtál . . . nála meg nem. – simít végig Hanna pocakján

-      Fáradékony voltam most is, csak az utazásra fogtam! – dünnyögi Hanna, és ellágyulva nézi Robert kezét a hasán.

-      Nekem 16 hetesen már látszott, hogy babát várok –szólal meg Natti – de rajtad igazából semmi nem látszik!

-      Azt mondta a doki, hogy ez azért van, mert nem fogtam fel, hogy terhes vagyok, agyilag nem . ..  szóval és önkéntelenül is behúztam mindig a hasam. . .  szóval értitek! 

-      Értjük!  - kócolom össze a haját nevetve

-      De ha gyógyszert szedtél akkor . . . nem lesz baj?

-      Az orvos szerint egészségesnek magzat, megvan mindene. –suttogja Hanna és simogatni kezdi a pocakját Rob meg teljesen ellágyulva nézi. – De hogy teljesen nyugodtak legyünk, holnapután befektetnek és megcsinálnak pár vizsgálatot.

-      Akkor te nem utazol el holnap. . .

-      Nem, nem jön most velem.  Én is elintézem amit kell, és  jövök vissza, vagy ha engedik, és  már túl van minden vizsgálaton akkor jön utánam. Addig tartom a szám!   - emeli fel a kezét Rob – megígértem, hogy nélküled nem mondom el senkinek! Esküszöm!

-      Azért!  - puszilja meg Hanna. 

-      Nincs felvételetek, vagy képetek? –szólal meg Natti

-      De van! Sőt mozival is szolgálhatunk! – nevetnek össze.

Hanna

Elégedetten dőlök le Robert mellé az ágyba.

Mélyet sóhajtok, és kezem önkéntelenül a pocakomra simul, ahol kisvártatva megjelenik egy másik kéz és kezemet morogva félretúrva cirógatni kezdi azt.

Hallgatunk.

Beszédes a csend, most mindent elmond.

Boldog vagyok.

Nagyon boldog.

293455