113. fejezet: AZ A PILLANAT . . .

Sziasztok! 

Itt lennék. Sajnálom, hogy ilyen későn, de ugye jobb későn mint soha. :D 

A fejezet elég rövid lett, mivel 13 óra körül estem haza a vizsgálatokról. Gyors rendrakás után elkezdtem írni, de megmondom őszintén olyan fáradt voltam, hogy bealudtam. Ez kicsit látszik a fejezeten is. Rövidebb is a szokásosnál,  hát nem is pörgős annyira, és nem tudtam leírni mindet a fejezetbe amit akartam. Most is szó szerint leragadnak a szemeim.

Holnap temetésre megyek, de szombaton már itthon leszek, így ha meglesz a 25 komim akkor vasárnap felteszem a folytatást. 

A komikra is válaszolni fogok, de most nincs rá energiám! Ne haragudjatok! 

Puszi! 

Heni

Hanna

Hirtelen kiszárad a szám, vérem száguldani kezd, szívem egy pillanatra  megáll, majd olyan eszeveszett iramban  kezd verni, hogy azt hiszem elájulok. 

Meredten bámulok előre. 

Nem érnek el hozzám a hangok, nem hallom, hogy a nevetnek, majd az is elhal, mert a nevetést csend, majd aggódó hangok váltják fel

.

Fel sem fogom testvéreim aggódó kérdését.

Hitetlenkedve fordulok feléjük, kérdezni akarom, hogy ugye ők is látják, ugye látják? 

Nem hallucinálok!

Ugye nem?  

Látom, hogy Zalán elindul felém, látom, hogy mozog a szája, de nem értem a szavait, dobol a vérem a fülemben. 

Én most csak azt az egy alakot látom, aki lassan jön Apu mellett és  figyeli annak szövegelését.  Apa meglepett arccal néz felém,  amit látva Robert rám kapja a tekintetét. Hozzám hasonlóan szeme kitágul, és ugyanolyan meglepetten mered rám ahogy én nézhetek rá. Látom, hogy Apu mond neki valamit és finoman hátba ütögeti, de ő is csak lemerevedve néz engem. 

Önkéntelen a lépés, amit megteszek. Egyiket követi a másik, majd a harmadik, de képtelen vagyok tovább lépni, képtelen vagyok megmozdulni, a tekintete fogva tart. Lépést lépés követ,  méterekre vagyunk egymástól, majd már csak centikben mérhető a távolság. 

Érzem, érzem az illatát, érzem a belőle sugárzó forróságot.

Nem ez nem lehet igaz! 

Álmodom, ez csak álom! 

Lehunyom a szemem, muszáj, Hanna nyugodj le! – csillapítom magam - nincs itt nem lehet itt!  

Nem akarok felébredni! Nem! Ne ébresszetek fel! 

De érzem az érintést, ahogy lassan végigsimít az arcomon, majd a számom, és érzem ahogy szája a számhoz ér. Tétova a csók, de még a szívverésem is megáll tőle. Hitetlenkedve nyitom ki a szemem, és ott áll! 

Tényleg ott áll előttem! 

Észre sem veszem a lecsorgó könnyeimet, de a mozdulatot amellyel letörli őket, nos azt élénken érzem, ahogy száját is ami újból a számra tapad.

Érzem, ahogy egyik keze végigsimít a hátamon és magához húz, miközben másik keze a hajam rejtekébe bújva simogat. Nyakába fonom a kezeimet és úgy húzom le magamhoz. 

Először ajkaink lágyan ízlelik, kóstolgatják egymást de hirtelen a szelíd csókból vad lesz, hisz oly régóta éreztük egymást! Faljuk, csak faljuk egymást eszeveszetten. . . 

Hirtelen eljut a tudatomig a külvilág, Rob szakítja meg csókunkat lágy puszikat adva a számra. Zihálva kapkodunk levegő után, de képtelenek vagyunk egymástól eltávolodni, csak nézem a kipirult arcát, a mosolygó kékesszürke szemeit, a nevető ráncokat a szeme alatt és a szája mellett, és átjár a boldog, biztos tudat. 

ITT VAN!  ROBERT ITT VAN! 

Pillantása fogva tart, és elmosolyodik. 

-      Szia! – suttogja.

-      Szia! – cincogom – Hogy - hogy itt vagy? Mikor jöttél?

-      Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez! – vigyorogja – Egyébként pár órája már itt vagyok! – suttogja.

Hirtelen elhúzódom tőle, és kezemet csípőre vágva nézek meglepett arcába. 

-      Csak hogy tudd, Mohamed a hegynél volt, csak a hegynek éppen más elfoglaltsága volt! – mordulok rá, majd megfordulok és faképnél hagyom. 

Ekkor fogom fel a tőlünk pár méterre álló minket bámuló családomat. 

 

Vigyorognak. 

Vadul vigyorognak, de nincs időm felfogni a látványt, mert Rob utánam lép, és maga felé fordít. 

-      Nem volt semmi köztünk! Esküszöm Hanna! Hallod! Esküszöm, csak egy puszi volt, mert bosszantani akartalak, azt akartam hogy azt érezd amit én is éreztem amikor megtudtam, hogy Kellan nálatok van,  hogy fagyizni vitt,  hogy anyukádéknál ebédelt, és motorozott veled, hogy táncoltatok és hozzá simultál! Mocskosul féltékeny voltam! Fájt és bántani akartalak!

-      Sikerült Robert! – nézek rá felemelt fejjel – Sikerült!

-      Ne haragudj egy ökör vagyok, egy címeres ökör!

-      Az vagy. .  – szólalok meg nyugodtan, mire látom, hogy meglepődik. Biztos vagyok benne, hogy azt várta, hogy cirkuszolni fogok vele, ehhez képest nyugodt vagyok. Meglepően nyugodt.

-      Tudom. – nyel nagyot- Tényleg csak egy csók volt, illetve még annak sem mondanám, talán csak egy puszi . . . – mosolyodik el, és huncut tekintettel néz rám – puszika csak. . .  –vigyorogja, de elkomorodik amikor faarccal meredek rá továbbra is. – Esküszöm Hanna! Hallod?

-      Tudom. – nyel egy nagyot. Tudom, hogy nem tud mit kezdeni a viselkedésemmel, igaz őszintén szólva én sem, de azért teszek rá még egy lapáttal. – Tudom, mert tudom milyen vagy amikor belendülsz. Tudsz te csókolózni, meg szexelni is . . . . bár már régen tapasztaltam. . . lehet, hogy kijöttél a formából. . . .

Levegő után kapkod a meglepetéstől, látom, hogy elsötétedik a szeme, és legszívesebben utánam nyúlna, hogy bizonyítson, de akkor felfogja a velünk szemben álló és bennünket sasoló családomat.  Vigyorogni kezd. 

-      Majd bizonyítok Boszorka! Csak maradjunk kettesben! - suttogja a fülembe, én pedig megborzongok a rég hallott becézés hallatán.

-      Csak szeretnéd kisapám! – motyogom magamban, de nem mondhatom tovább, mert lecsapnak ránk.

Sorba jönnek felém vigyorogva. Zalán nevetve kap el. 

-      Basszus Hanna! Már azt hittem, hogy elájulsz mindjárt, amikor megláttad! – mutat a mellettem álldogáló Robertre.

-      Jesszusom, már azt hittem a helyszínen kell újraéleszteni! – közli Csongi is, mire persze mindenkinek van valami hozzáfűznivalója. . .

Csendben hallgatok, és vigyorgok, egészen addig amíg Anyu meg nem szólal. 

-      Hanna neked el van szakadva a nadrágod! – közli, mire mindenki a blézerem alól is kikandikáló kosztümnadrágomra mered.

-      Nem én voltam! – nevet fel Robert.

-      Nem drágám – fordulok felé – Norbi volt!  - közlöm mire unokabátyámba megreked a rovásomra  készülő  poén, elképedten mered rám.

-      Én? – motyogja meglepve.

-      Nem, a lagziban egy srác akivel együtt voltam statiszta. Hatalmas a srác. – bököm oda Robnak mire elkomorul az addig vidám tekintet.  – Egyébként csak átöltözni jöttem haza, mert így nem maradhattam – mutatok az oldalamon egy kiálló szögnek köszönhető  hosszú szakadásra.

-      Hát meg is lepődtem a modortalanságodon, - közli velem Anyu – hogy csak azért mert nem tetszi a társaság lelépsz! Illik legalább éjfélig ott lenni! Én nem erre neveltelek!

-      Tudom, megyek is vissza – mosolygok rájuk, mire Robba akad a nevetés.

-      Mehetnék veled? – néz rám.

-      Ahhoz túl slapmec vagy! – mosolyodom el és mérem végig szikár magas farmerba, fehér pólóba, és kockás ingbe bújtatott alakját – magyar lagziba megyek, nem angol kocsmázásra! 

 Szavaim hallatán kérdőn néznek Robertre, aki bajsza alatt mosolyogva méreget, tudhatnám, hogy . . . .

-      Hoztam öltönyt, csak nyakkendőm nincs – közli vigyorogva – és tudom, hogy két személyre küldték a meghívót, neked + a kísérődnek.

-      Hát Rob nincs időm várni amíg tollászkodsz! – kacsintok rá, - Tudod várnak a hódolóim!

-      Nem baj! Megvárod! – nevet rám Zalán és vigyorogva emeli fel a hanyagul csak az egyik asztalra hajított kocsi kulcsomat. – Bár ha kiveszed a Tiéd! – és egy laza mozdulattal zsebre vágja.

-      Ti most szívattok engem? – nézek végig rajtuk, röhögnek – Gyere, - sóhajtok fel – De ha nem nézel ki normálisan itt hagylak!

-      Figyi Banya! – röhög rám Rob is – tudom, hogy most szekálni akarsz, de nem fog sikerülni! Edit – fordul Anyu felé – segítenél kivasalni az ingemet? És kellene egy nyakkendő, mert azt nem hoztam. . . Tudna valaki adni? – néz kérdőn férfirokonaimra, mire Papa rákacsint.

Felröhögök.

-      Jesszus!  A Papi és az ő nyakkendői! – nyikkan meg behúzott nyakkal Natti. – Remélem nem a pipacsost sózza rád! – vigyorog Robra.

-      Nem drága Nattikám, a csöcsöset fogja megkapni! Tudod amit Zalántól kaptam a 60. szülinapomra.

-      Papi! – méltatlankodik Zalán – Az egy relikvia! Hugh Hefner Mr. Playboy tervezte!

Papi legyint egyet.

-      Robnak jó lesz!  - kitör a röhögés, de csörögni kezd a telefonom, nevetve veszem fel.

Robert

Figyelem ahogy vigyorogva beszél a telefonba, elköszön, majd felénk fordul.

-      Ha jönni akarsz akkor 10 perced van, mert indulnom kell. 8-kor kezdődik a vacsora és addigra vissza kell érnem.  – kacsint rám – Bocsika de nekem mennem kell átöltözni! Nem érek rá itt bohóckodni veletek!  - közli majd vigyorogva elszelel.

Elképedve nézek utána, majd kérdőn a többiekre.

-      Most mi van?

-      Nem tudom öregem! – vereget hátba Zalán – Erre én sem számítottam!  Azt hittem túráznod kell jobban.

-      Na Robert – áll meg előttem Edit  - hol az az ing? Ha menni akarsz csipkedned kéne magad, mert tényleg itt fog hagyni!

-      Tényleg itt hagylak! – hajol ki az ablakon, ami éppen felettünk van. – A motyódat az ajtó elé tettem. – kiszárad a szám amikor felnézek, fehér csipkemelltartóban van, rám kacsint majd becsukja az ablakot. – nagyot nyelek.

-      Hát öregem azt hiszem kell túráznod eleget! – vereget hátba István, miközben elmegy mellettem majd büszkén végigméri a megjelenő Hannát – Hiába az én lányom!

-      Tik-tak Robert! – mutat a csuklójára a Boszorka – 8 és fél perc. .

Nagyot nyelek ahogy meglátom korallszínű ruhába bújtatott alakját. Nincs rajta melltartó, konstatálom a nyilvánvalót. Húzni akarja az agyamat!

-      Sikerülni is fog neki – szólal meg a fülem mellett Natti – ha nem kapod össze magad!

Szerencsére elterelődik rólam a figyelem, mert megjelenik Csilla az ikrekkel és Emma Julcsival, akik játszóterezni voltak eddig. Egyből lecsapnak Hannára, hogy hogy-hogy itthon van. Nem várom meg az élménybeszámolót, felstartolok átöltözni. Edit, Natti követnek.

Edit kikapja a kezemből a fehér ingemet és vasalni kezdi.  Natti leül az ágyra és Hannának a székre terített nadrágját nézi. Valamit motyog is de nem értem, mert felkapom a nadrágomat és elsietek a fürdőbe ott rántom magamra, mégse előttük vetkőzzek!

-      Lehet, hogy én hülyültem meg? – meredek rájuk kérdőn amikor belépek a szobánkba –  Én azt hittem ,hogy veszekedni fog velem, hisztizni, számon kérni mindent, erre sírva fakad amikor meglát, majd itthon akar hagyni . . . Nem tudom hova tenni a viselkedését.

-      Sokat változott Rob. A betegség sok-sok mindenre ráébresztette. Nagyon sok mindenre. Érettebben lát dolgokat, és határozottabb lett. – szólal meg Natti.

-      Itt az inged – nyújtja felém Edit a fehér ruhadarabot – Most rajtatok múlik minden. Beszéljétek meg a dolgaitokat, de nyugodtan Rob. Nyugodtan.

-      Én azt hittem, hogy  a fejemre fogja borítani legalább bólés tálat! Nagyobb veszekedésre számítottam! – motyogom.

-      Még boríthatom! – szólal meg mögöttem Hanna, mire meglepetten meredek rá.

-      Figyelj kicsim . . .- nyögök fel és elindulok felé.

-      Robert megfogunk beszélni mindent. – nyel egy nagyot  amikor megállok előtte, és a szemembe néz – Mert nagyon sok megbeszélni valónk van, de most csak örülni akarok annak, hogy itt vagy velem, hogy eljöttél. Jó? – suttogja halkan, és a szemében könnyek csillannak.

Olyan gyengédség kap el, hogy csak nyelni tudok megszólalni nem, magamhoz húzom, és csak szorítom, szorítom, ő pedig hozzám bújva szipog.

-      Szeretlek Boszi! Nagyon! – suttogom a fülébe, és megcsókolom.

-      Én is – motyogja,  két csók között - majd holnap beszélünk jó?

-      Rendben – húzódok el tőle – Na megfelelek Nagysága? – meredek rá, és pózba vágom magam előtte amit nevetve néz végig.

-      Hát megteszi. – vigyorogja – de indulni kellene. – pörgeti meg a kezében lévő kocsi kulcsot.

-      Menjünk! – fogom meg a kezét.

Elindulunk kifelé,  Edit mosolyogva néz utánunk. Kint röhögnek Zalánék ezerrel.

-      Mi van? – nézünk rájuk kérdőn, ugyanis pukkadozik a társaság, de meg nem szólalnának! Mutogatják, hogy hallgassunk és a nagy ház kinyitott ablakán hallatszó szóváltást figyelik, ami angolul zajlik.

-      Veronka! Te ehhez nem értesz! Hallod asszony! Én tudom, mi kell a mai fiatalságnak!

-      Tudod ám az öreganyád térdekalácsát tudod! Nem bohóc az a gyerek! Normális vagy ember? – méltatlankodik Veronka néni.

-      Veronka! Ne szidd öreganyámat az egy áldott jó lélek volt, én szidhatnám a tiedet, ha már itt tartunk!  1968-ba ő volt az aki. . . .

-      Ferenc fejezd be! – ripakodik rá Hanna nagymamája, belőlünk meg kitör az eszeveszett röhögés,  aminek hallatán megjelennek az ablakban. – Én megmondtam neked Feri, hogy csukd be az ablakot! Nem megmondtam! Vénségedre tejesen meghülyülsz!

-      Jézus Mária! – nyög fel Edit mellettem, és a kezébe temeti az arcát, Hanna vinnyog mellettem, én moderálni próbálom magam amikor megjelenik Feri bácsi egy rakat nyakkendővel a kezében, mögötte masírozik Veronka néni.  

A társaság  körülöttünk moderálja magát, ami annyit tesz, hogy igyekeznek visszafogni a röhögésüket.

-      Asszonyok! – dohogja a kisöreg amikor megáll előttünk – Nem értenek a férfi lélekhez! Ez is csak mondja mondja a magáét ezerrel, hallgatni sem tud! – közli majd Hanna felé fordul – El ne hárpiásodj nekem, mint öreganyád!

-      Hárpia ám a . . . .

-      Anyu! Apu! – szólal meg kezei közül Edit – A gyerekek mennének! 

-      Tudom, édes lányom tudom! Hoztam párat Robikám! – mutatja felém a kezébe tartott nyakkendőket és előránt egy 70 –es évekbeli darabot, elsápadok,  mire a többiekből kiszakad a röhögés, én meg keresem a szavakat, hogy hogyan utasíthatnám vissza anélkül, hogy megsérteném.

-      Papi – kuncogja Hanna mellettem – szerintem ez már az őskorban sem volt divatos. . . – Feri bácsi látom hogy megsértődik, de ekkor észreveszek a kezében egy viszonylag konszolidáltabb darabot. Igaz ez sem mai divat szerinti, de megteszi.

-      Szerintem ez jó lesz Feri bácsi! – kapok a narancssárga- bézs harántcsíkos nyakkendő után. – Ez még megy Hanna ruhájához is! Ez jó lesz.

Gyors mozdulatokkal megkötöm, Hanna meg megigazítja rajtam. Élvezem keze érintését a nyakamon. Kizáródik körülöttünk a világ, nem halljuk hogy lassan kiéleződik a konfliktus, küszöbön a III. világháború . . .

-      Szerintem menjetek gyerekek! – nyögi Edit – Én addig válságtanácsot tartok! Érezzétek jól magatokat!

Gyorsan elköszönünk mindenkitől, de az autóba szállva még halljuk ahogy Feri bácsiék vitatkoznak.

-      Imádom őket! – nevetek Hannára, miközben beszállunk a kocsiba. 

Kedvtelve figyelem mozdulatait ahogy beköti a biztonsági övet, ahogy kecses mozdulattal indít. 

-      Csinos vagy! – kacsintok rá – Hova is megyünk?

-      Harkányba.  – válaszolja, Kata szülei ott laknak ,és az ő csárdájukban lesz a lagzi megtartva.  – Emlékszel Katára és Bogira?

-      Hogyne emlékeznék!  - felelek.

-      Katának tudod, a vörös alacsony,- pillant rám - neki van ma az esküvője, ott vannak a többiek is, Pali bácsiék is eljöttek, meg Norbi, Imiék, szóval a mi kis brancsunk. Szóltam már nekik, hogy megyünk, azt nem mondtam, hogy te jössz velem, csak annyit, hogy viszek magammal valakit. Kata is rám szólt  miközben öltöztél, hogy ne merjem megtenni, hogy nem megyek vissza! Szóltam neki, hogy vinnék magammal valakit, ha nem bánja.

-      És  mit szólt?

-      Hát azt, hogy ha lehet téged vigyelek! – vigyorog rám tele szájjal a Boszorka- Le fog esni a székről, ha meglát, pedig csak hülyült! – kuncogja.

-      Kicsit tartok ettől az egésztől, lehet, hogy nem kellett volna eljönnöm!

-      Ne aggódj nem fog neked esni senki! – kuncogja.

-      Kár! Pedig már reménykedtem! – nyögök fel, mivel már egy ideje figyelem a kezét a sebváltón.

Elragad a képzeletem! 

Észreveszi pillantásom, nagyot nyel, elvörösödik. Csend szakad ránk. Egyikünk sem találja a szavakat, egyikünk sem tud megszólalni.

-      Hanna!  - suttogom

-      Ne Rob! – pillant rám - Ma ne! Most boldog akarok lenni! –suttogja. – Inkább mesélj! Mi történt veled? Hogy van a kutyusod? Tényleg hol van most?

-      Maci? – nevetem el magam – Honnan tudsz te róla?

-      Megvannak az informátoraim! – mosolyog rám egy pillanatra – Ahogy neked is!

Ez elgondolkodtat egy. Nattiék beszéltek volna neki a chatról? Nem hiszem!

-      Most miért vagy meglepődve? Tudom, hogy Nattival néha beszélsz telefonon, és biztos vagyok abban is, hogy Zalánnal is szoktál csevegni.

-      Nem is akarom tagadni. – felelek megkönnyebbülve, hogy nem árultam el magunkat. – De Feri bácsiék szentségesek!

-      Ne is mond! – nevet fel – szerintem most tartanak a te anyád bezzeg ezt mondta, a tiéd meg azt témánál, mintha most történt volna és nem 50 évvel ezelőtt! – vihogja.

-      Nagyon szeretem őket Hanna. Nagyon. Az egész családod, kedves nekem. Amióta betettem a lábam szinte csak angolul beszélnek.

-      Természetes nekik. – mosolyogja. – Megjöttünk – közli és bekanyarodik egy parkolóba.

Kíváncsian nézek körül. Harkány. Útközben elmesélte, hogy egy európai hírű fürdőváros, és itt működtetnek Kata szülei családi vállalkozásban egy panziót étteremmel együtt. 

-      Tetszetős a hely. Tényleg nem lesz gond, hogy én is jövök?

-      Ne szórakozz! Akkor nem hoztalak volna el, és ne aggódj nem fog senki rád vetődni.

-      Ha mégis leverem rajtad.

-      Hm? – kacsint rám – érdekes kilátások.

-      Hanna ne feszítsd túl a húrt! – morranok rá, és magamhoz rántom.

Teljes testemmel neki feszülök, állandóan az jár az agyamban, ahogy a sebváltón játszott a kezével, ahogy fogta. Nagyon felizgatott, és most itt simul hozzám. Érzem a mellkasomon, ahogy szíve veszettül ver, miközben az autó oldalának szorítva simulok hozzá, és veszettül falom az édes száját.

-      Nicsak – nicsak! – kuncog fel mellettünk egy régen hallott hang.

Hirtelen térek magamhoz. Zihálva próbálom magam összekapni valamennyire, de mielőtt még a felénk igyekvőkhöz fordulnánk egy puszit nyomok az édes duzzadt szájára.

-      Showtime! – suttogom a fülébe, mire kuncogni kezd.

 Ekkor áll meg mellettünk Pali bácsi és Géza bácsi.

-      Nem hiszek a szememnek! Jó estét Robert! Maga itt? Ez aztán a meglepetés! – fognak velem kezet - Kata már hiányolt kedvesem, - fordulnak Hanna felé, - hát lesz meglepetés azt hiszem! – kacsintanak rám.

Kezdek ideges lenni amikor elindulunk befelé.

-      Hát Hanna nem biztos, hogy jó ötlet volt ez! – suttogom a fülébe, amikor egyre több kíváncsi arc fordul felém.

-      Nyugi! Robert ez nem amerika! Jó van pár fiatalabb lány, de egyik sem fog rád mászni. A többiek pedig idősebbek, anyuék korosztálya, ők meg aztán tuti, hogy nem esnek neked! Egyébként is csak éjfélig akarok maradni! Most vacsora lesz, aztán kicsit táncolunk, éjfélkor meg a menyecsketánc után elszelelünk haza. Persze ha jól érzed magad akkor  . . .

-      Szentséges isten! – szólal meg ekkor hirtelen mellettünk egy hang , mire idegesen rezzenek össze.

Hirtelen minden szempár ránk irányul, amikor Kata megáll előttünk.

-      Jézusom Hanna! – vigyorog ránk – Robert! Szia! – nevet  - Nem is tudom,  adhatok egy puszit?!

Elnevetem magam.

-      Egy ilyen szép menyasszonytól vétek volna nem csókot lopni! – ölelem át Katát. – Szia!

-      Jesszusom! Ezt nem hiszem el! – nevet rám elképedve – Amikor Hanna felhívott, hogy hozhat –e magával valakit, álmomban sem gondoltam hogy te leszel az! Jesszus! Várjatok le kell ülnöm! – vigyorogja, miközben azért az asztalunk felé terel kettőnket.

Mosolyogva megyünk utána, kíváncsi szempárok követnek ugyan, de senki nem törődik igazán velem, hanem az asztalnál . . . Tanulmány az arcuk, amikor rám pillantva elképednek.

-      Azt a szentségit! – nevet rám Norbi amikor meglát – Na akkor temethetem magam mára! Pedig megakartam táncoltatni a hölgyet! – kacsint Hannára miközben kezet fogunk. Leülünk, a helyünkre.

-      Attól még táncba vihetsz – vigyorog rá Hanna – mert Rob itt van! Úgysem fogom tudni felimádkozni innen!

Somolyogva nézem ahogy Norbival táncolni mennek, nevet, mosolyog, de pillantása sűrűn felém vándorol. Szinte táncol a szívem ezektől a pillantásoktól.

Imi, Gábor, sorba jönnek vissza az asztalhoz, és meglepetten néznek ők is rám, de aztán hamar túllépnek a megjelenésem okozta döbbeneten, bemutatják barátnőiket, feleségüket, és kedélyesen beszélgetni kezdünk amikor valaki a hátamnak csapódik.

Megrökönyödve nézek hátra.

-      Nem mondod Pattinson! Te itt?! Baszki! Pedig azt hittem hogy Pali bácsi csak hülyéskedik amikor azt mondja, hogy itt vagy!

-      Amy! – nevetek a felettem álló démonra. – Te is eljöttél?

-      Persze! – nevet miközben átölelem – azóta tartom a lányokkal a kapcsolatot – magyarázza, - tőlük tudom, hogy Hanna beteg lett.

-      Igen szerencsére már jobban van! – pillantok a táncparketten táncoló kedvesemre.

Szövegelni kezdünk, és élvezem hogy nem terelődik a szó rám, nem foglalkoznak vele, hogy ki vagyok. Ekkor megjelenik az én személyes démonom.

-      Rob! Légyszives gyere velem táncolni! Légyszi!

-      Hát ahogy elnézem Robertet Hanna – nevet fel Pali bácsi – egészen másfajta tánchoz lenne kedve!

Élvezettel figyelem Hanna arcát, mert szinte belefagy a szó. 

-      Jesszusom! Ritka alkalmak egyike! Gyorsan fényképezőgépet! Benne akadt a hang! – nevetek fel, mire egy még randább pillantást kapok.

-      Hajaj! – nevetnek össze Géza bácsival – Nyugodj le Hanna, máskülönben irtóra megüt az infarktus, méghozzá a siratófali! Barátilag mondom neked kedvesem az idegeskedés a szívroham télikertje!

Felnevetünk, ő is vihogni kezd, mivel nem tud semmit válaszolni, pedig látom rajta, hogy nagyon jár az agya, inkább felpattanok,

-      Bocsánatot kívánok Uraim! Táncba viszem a hölgyemet, mert még a végén kikapok!

Hanna némán követ a félhomályos táncparkettre, ahol jó páran keringenek. Magamhoz ölelem, és lassan táncolni kezdünk. Lassan ringatózunk a számomra ismeretlen dallamokra, de ő meg sem nyikkan.

-      Egy hangod sincs! – suttogom a fülébe – szokatlan. – vigyorgom rá, de  továbbra sem szól semmit, csak simul hozzám.

-      Robert . . – suttogja halkan a fülemhez hajolva, miközben szívem őrült iramra kapcsol, amikor megérzem meleg leheletét amely a fülemet izgatja nagyot nyelek.

-      Tessék . . – suttogom, és elveszek a pillantásába.

-      Miért jöttél? Miért jöttél el ide? – motyogja a szemembe nézve.

Hirtelen nem jön hang, úgy érzem, nem tudok megszólalni, képtelen vagyok rá. A táncparkett szélére sodródunk és megállunk. Poénkodhatnék, de ez most nem az a pillanat. Körülöttünk táncolnak, nevetnek, énekelnek az emberek, mi pedig egymásba feledkezünk,  azok az édes csoki barna szemek nem engednek, kezeim közé zárom az arcát, kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.

-      Mert szeretlek – suttogom – mert nem akarlak elveszíteni, mert hozzám tartozol és már nem bírtam tovább. . .

-      Rob . . . – suttogja, és könnyek csillannak a szemébe.

-      Nagyon szeretlek Hanna! Nagyon! Lehet bármi, történhet bármi, te hozzám tartozol. . .

Nem szól semmit, csak átkarolja a nyakamat, és hozzám simul, szánk egymásra talál.  Nem érdekel, hogy nyilvános helyen vagyunk, hogy esetleg fényképezhetnek . . . Nem érdekel.

Simogatom, csókolom az édes puha, gyönyörű telt száját, a világ megszűnik, csak ő van, egyedül ő számít! Semmi, de semmi más! Csak ő!

Hirtelen valaki nekünk esik. Döbbenten nézünk fel egy férfi kér tőlünk valószínűleg bocsánatot, nevetve szabadkozik, majd dülöngélve a feleségéhez oldalaz, aki  mérgesen  mered rá.

-      Ajjaj! – kuncog fel Hanna  ezt látva

-      Gyere menjünk ki, el kell szívnom egy cigit! Muszáj lehiggadom! – vigyorgom amikor az asztalunk felé megyünk. Felkapom a zakómat és kifelé vesszük az irányt.

Nevetve jön utánam a fedett teraszra.

Kilépve a hűvös április végi levegő szinte megcsap, hiába van lefedve a terasz, hideg van. Hanna fázósan húzza össze magát. Ráterítem a zakómat és miután rágyújtottam magamhoz húzom. Élvezem a hozzám simuló testének melegét, a szíve dobbanást, a hajának illatát, őt magát. Simogatom a hátát, kezem játszik a hajával. Csak állunk ott, egymáshoz simulva, és most kerek egész minden, boldog vagyok.

-      Á itt vagytok! – nevet ránk Kata – Már azt hittem megszöktetek! Gyertek kezdődik a vacsora.

-      Dehogy, csak kijöttünk levegőzni kicsit! – nevetek rá. – Elszívom és megyünk mindjárt.

-      Rendben! De be szeretném neked mutatni a páromat, illetve a férjemet! – kuncogja és megjelenik mögötte  egy velem körülbelül egyforma magas férfi.

Kata bemutatja, majd miután pár szót váltottunk elindulunk befelé.

* * *

Fáradtan nézek körül. Az asztalunknál ülünk, beszélgetni próbálok, de többnyire csak a többiek beszélgetését hallgatom. Hanna hozzám simul, és nevetve beszélget a mellette ülő Norbival. Gondolataimba merülök, így észre sem veszem hogy engem figyel.

-      Mindjárt kezdődik a menyecsketánc, és utána elmegyünk. – suttogja – Látom, hogy nagyon fáradt vagy!

Nem válaszolok, csak magamhoz húzom és egy puha puszit nyomok az ingerlő szájára.  

Ekkor tust húz a zenekar és elkezdődik végre a tánc. A csoporttal együtt beállunk a sorba, amikor ránk kerül a sor, Hanna a kondérba dobja a borítékot és közrefogjuk Katát.

-      Bocsánat! – nevetem el magam – Én nem vagyok egy Fred Astaire!

-      Nem számít Rob! – nevet rám Kata.

Pár lépés után szerencsére lekérik, így megmenekülök a további blamától. Hanna kuncogva megy előttem vissza az asztalhoz, így kedvtelve legeltethetem a szemem rajta. Istenem csak érjünk végre haza!

Egymáshoz simulva nézzük a mulató embereket, viszonylag gyorsan véget ér a tánc, és Krisztián Kata férje ellopja a párját. Pár percig üldögélünk még, majd Hanna felpattan közli, hogy mindjárt jön, és elszelel. Szórakozottan piszkálom a poharamat amikor két lány áll meg mellettem. Szabadkoznak, hogy nem akarnak zavarni, de szeretnének kérni egy autogramot és ha lehet akkor fényképet is. Felöltöm a hivatali mosolyomat és rendelkezésükre állok. Pirulva kérnek elnézését tőlem, majd gyorsan odébb állnak.

Pár perc múlva Hanna jelenik meg mellettem Katával, aki egy hatalmas tálca sütit nyom a kezünkbe.

Persze Pali bácsi poénkodik hogy, hogy  vajon miért megyünk  el ilyen korán?

-      Pali bácsi! Robert 16 órát utazott, aludt 4 órát. –szólal meg Hanna -  Nagyon fáradt velem együtt. Nagyon régen voltam már én is fent ilyen sokáig, elfáradtam..

-      Sajnálom Hannácska! Ne haragudj! Egészen el is felejtettem hogy . .

-      Semmi baj! – nevet fel a Boszorkám.

Búcsúzkodni kezdünk.

Nagyot sóhajtok amikor végre beülünk a kocsiba, és Hanna kikanyarodik. Csend szakad ránk. Fél órás út van előttünk, de én úgy érzem, hogy nem bírom ki az érintése nélkül! Muszáj hozzáérnem! Muszáj!

Simogatni kezdem a kezét, rám mosolyog, és a tenyerébe csókolok.  Nem szólunk semmit, de cinkos a köztünk feszülő csend, titkokkal vágyakkal teli. Hanna repeszt hazafelé, mondhatni nem száguld, nem alacsonyan szállunk az országút felett, de nem szólok inkább csendben nézem őt.

Kisvártatva Hanna lassít,

-      Robert átülsz ide? Kinyitom a kaput, nem szeretném éjszakára kint hagyni a kocsit.

-      Persze, de inkább maradj, majd én nyitom a kaput.

Kipattanok a kocsiból, és szinte fejbe vág a hideg. Kapu kinyit, Hanna beáll. Fázósan húzom össze magamon a zakóm amíg ő kiveszi a cuccait és a kezembe nyomja a sütis tálcát.

-      Menjünk gyorsan mert idefagyok! – suttogom és magamhoz ölelem didergő vékony testét.

Benyitunk a lakásba, ahol kellemes meleg fogad. Hanna gyorsan a hűtőbe teszi a süteményt, aztán felém fordul.

Egyetlen szó nélkül ragadom meg a kezét és húzom magam után az emeletre.

Kisvártatva becsukódik mögöttünk az ajtó . . . .

170412