117. fejezet: VAN ÉLET A VITA UTÁN . . .

Hanna

-      Tisztelt Utasaink! Kérem önöket kapcsolják be biztonsági öveiket! 

Szentséges isten, hogy én hogy utálom ezt! 

Nem vagyok normális! – kapaszkodok kétségbeesetten az ülésem karfájába, miközben érzem, hogy felgyorsul a gép. 

Nem vagyok normális! 

Nem vagyok normális! 

-      Ne hajtogasd már, úgyis tudjuk! – röhög rajtam Zalán, de azért megfogja felszállás közben a kezem. – Basszus! Ne csináld már! Elszorítod a verőerem! – poénkodik.

Poénkodik! Miközben nekem meg halálfélelmem van! 

-      Képzeld ha az aranyered szorítaná! – röhög fel  Ashley  mellette, és rám kacsint. 

Dumája hallatán belém akad a sopánkodás és hirtelen megfeledkezem a halálfélelemről is és annyira elkezdek röhögni, mire a mellettem ülő vénasszony - aki megjegyezném zöld-rózsaszín kompozicióban pompállik - rosszallóan végigmér. Próbálok uralkodni magamon, de elég csak Zalán meghökkent képére pillantanom és egyből  újból felcsuklok a röhögéstől. 

-      Nekem olyan nincs is! – habogja meglepve bátyám – Vagy esetleg lemaradtam valamiről amit te tudsz? – néz Ashleyre.

-      Nem drágaságom, nem maradtál le semmiről. . . – vihogja a kérdezett.

-      Na még a végén kitalálod nekem hogy szedjek Prosztata Unót! – dohogja, de a szeme vidáman csillog. 

Ashleyvel hiéna mód felvinnyogunk, mire egyre több fej fordul felénk érdeklődön. Ashley a kezébe temeti az arcát, de rázkódik a válla a röhögéstől, és ezt látva én sem tudom abbahagyni a vihogást. 

-      Segítség! – sipítja halkan Zalán – Én itt se vagyok!  Segítség! Őrült nők közé kerültem!  Mentsenek meg! Segítség! – bohóckodik halkan, mire megáll mellette az egyik légi utaskísérő.

-      Mi a probléma uram segíthetek? – érdeklődik udvariasan.

Na ez az a pont, ahol a mi hármasunk röhögésétől kezd zengeni a repülő, aminek egyenes következménye az, hogy a környékünkön minden szem ránk tapad. 

Ashley a haja mögé bújva vihog. 

Én? 

Én csak csendben fuldoklok.

Zalán. . .  

-      Semmi gond kisasszony, semmi komolyan! – szövegel komoly képpel - csak a lányokkal beszéltünk egy égbevágóan fontos problémát, de hát mint a látható nem lehet velük komoly dolgokról beszélni.  Én nem értem drága miért ilyenek a nők? – szövegel – Soha nem veszik a férfinépet komolyan! – mórickázik – Én a lelkem kiteszem nekik, és látja mi a reakció? – mutat ránk komoly képpel, de vadul csillognak a szemei - Egyébként kedvesem nagyon jól áll magának ez a szín! Határozottan jó! Nagyon szépen kiemeli a szeme színét! 

A csaj – aki talán velem egyidős – végigmér bennünket elmosolyodik – 

-      Talán, ha komolyan beszélne Uram komolyan is vennék!  – kacsint rá a csaj és odébb áll.

Ashleyval együtt mély levegőt veszünk, és megpróbálunk csillapodni, de elég csak Zalán hökkent arcára néznünk és nevetni kezdünk újra. 

-      Hallottátok ezt? – mered ránk megjátszott döbbenten - Ti összebeszéltetek vele! – mutat a lány után, aki vissza fordul és rá kacsint. – Asszony lehet, hogy lecseréllek! – dohogja Ashleyra nézve – Téged meg ahogy leszállunk feladlak egy maszáj harcosnak protósan postán, hogy még csak véletlenül se tudjon visszaküldeni! – morogja, - Még hogy aranyerem! Nekem?! – dohogja.

-      Hát tudod Életem, az évek meg a kor!  - hecceli tovább Ashley, de Zalán bevonult a fejhallgatója alá, és tüntetőn ránk sem pillant.

Lassan lenyugszunk. Mély levegőt veszek. Ez most jól esett. 

Nagyon

Percek telnek el és unatkozni kezdek. 

Unalmamban nézelődök. 

A mellettem ülő zöld-rózsaszín nő alszik. Zalán zenét hallgat, és Ashleyval összeakad a tekintetünk. Ő sem tud magával mit kezdeni.  

Hirtelen oldalba vágja finoman Zalánt, aki erre fél szemmel néz rá. 

-      Bocsánat felséges Úr, hogy zavarom fenséges magányába, de unatkozom.

-      S akkor én most mit csináljak? – néz rá kérdőn, - Álljak neki bukfencezni?

-      Nem drágám, helyet cserélhetnénk! Te alszol, min meg Hannával addig legalább beszélgethetnénk.

-      Hát nem is tudom! – vigyorog, de azért feláll, és engedelmesen helyet cserél Ashleyvel. 

Figyeljük ahogy körülményesen nagyokat sóhajtva elhelyezkedik, ránk néz, vigyorog egyet, felteszi a fülest és lemegy alfába. Összevigyorgunk Ashleyval.  Aztán hirtelen csend szakad közénk. 

-      Na mizú csajszi? – nevet rám – Izgulsz?

-      Szerinted? – nevetek rá – Lehet, hogy meglát és azon nyomban kidob.

-      Bolond vagy! – simít végig a kezemen – Robert még a lábad nyomát is imádja Hanna.

-      Dehogy. Túlzol.

-      Nem Hanna, nem túlzok. Te nem láttad akkor ott Vancuverben amikor nem találtunk. Te nem láttad, hogy milyen ideges volt, te nem láttad sírni a repülőn Budapest felé, amikor Zalán elmondta nekünk amit Istvántól megtudott, hogy rákos vagy. Te nem voltál ott! Én igen, én láttam. Én láttam azt i, amikor szinte feltapadt az üvegre a műtét után, amikor kihoztak. Én ott voltam akkor is,  amikor tüdőgyulladást kaptál, ott toporgott, tehetetlen volt. – elhallgat majd rám néz, és én képtelen vagyok nem rá nézni - Ott toporgott és Claire kezét szorongatta, de látszott rajta, hogy legszívesebben üvöltene! Én láttam ezeket Hanna. Ahogy azt is amikor a műtét után szakítottatok. Dühös, csalódott, sértődött, és végtelenül szomorú volt. Ott voltam amikor berontott a nappaliba, és dühöngve összecsomagolt, majd megkérte Nattit, hogy vigye ki a repülőtérre, és akkor is ott voltam amikor Vancuverben úgy viselkedett mint az állatok. A munkában kifogástalan volt, de egyébként . . . két szót nem lehetett vele normálisan váltani, mindenkivel morgott, hisztériás, kiállhatatlan hülye volt!

-      Ashley. . . – motyogom döbbenten.

-      Még mondani szeretném. – szakít félbe – Én tudtam, hogy mi történt akkor Londonban, igen én tudtam. – bólogat amikor hitetlenkedve nézek rá – Egyik este lejött a nappali lakásba, már csak én voltam lent. Egészen addig kerültük egymást. Amit igazából nem tudom miért tettünk, hiszen mi nem vesztünk össze – fűzi hozzá – De akkor este csak én voltam lent, amikor felfogta, hogy csak ketten vagyunk, láttam rajta, hogy legszívesebben sarkon fordulna és elvágtatna délnek, de ciki lett volna. Én voltam a soros a mosogatásban, sokáig csak álldogált ott, aztán leült.  Percekig csöndben voltunk, aztán beszélni kezdett. Akkor is piás volt, szerintem fel sem fogta, hogy mit beszél, de elmesélte, hogy dühében berúgott nagyon és egy idegen ágyban ébredt. Gondolkodott, hogy visszamegy hozzád és beszél veled, de félt hogy elszólja magát és akkor tényleg nem fogsz vele szóba állni. Elmondta, hogy nagyon szeret téged, és nehezen dolgozza fel a történteket. Retteg attól, hogy meghalsz, mert tudja, hogy nagy baj van. Veled szeretne lenni, vissza akar hozni, hogy a közelébe legyél, de nem tudja, hogy álljon neki. Tisztában volt azzal is, hogy a kezelések miatt nem jöhetsz, meg jobb helyed van Budapesten.  Amikor kibeszélte magát sóhajtott egy nagyot oda csámpázott a hűtőhöz, elővett egy sört és kiment. Másnap láttam, hogy elgondolkodva méreget, mint aki nem tudja, hogy most tényleg beszélt-e velem, vagy csak álmodta.  Meghagytam ebben a hitében. Közvetlen kapcsolatban volt Edittel, és Nattival. Szinte minden nap hívta őket. Tudta, hogy depressziós lettél, hogy alig beszélsz, hogy nagyon rosszul vagy a kezelések után, hogy rengeteget fogytál. Zalánnal is rengeteget beszélt. Tudott mindent rólad. Mindent. 

-      Most már tudom. – suttogom szinte megsemmisülve szavaitól. – Most már tudom Ashley.

Hallgat.

-      Őszintén szólva azt hittem, hogy jobban kiakadsz, amikor meghallottad, hogy mit műveltek. Megjegyezném, hogy én is az ellenzők táborát szaporítottam! – elhallgat -  Azt hittem, hogy  Natti ott akkor megszül! – neveti el magát – Annyira ledöbbent, és megijedt amikor megjelentetek Istvánnal, hogy . . .

Hallgatok. Hirtelen felidéződik bennem az a pillanat amikor rájöttem, amikor meghallottam, hogy mit tettek. 

-      Őszinte leszek Ashley, az első pillanatban . . . Szinte megdermedtem  Csongi szavait hallva.

Hirtelen újra élem:

-          Mi? Hogy mi? Mit mondtál? – motyogom teljesen ledöbbenve.

Nem szólnak semmit, nem mernek szólni, de a tekintetük hát az mindent elmond.

-          Hanna . . . – nyög fel Natti amikor találkozik a tekintetünk

-          Nem, ezt nem hiszem el! – motyogom, majd hirtelen annyira elönt a pulykaméreg, hogy kirántom magam apa öleléséből és az első tárgyat ami a kezem ügyébe kerül  - ami történetesen a kedvenc poharam - teljes erőből a földhöz vágom. 

Csak nézem meredten, ahogy millió egy darabra esik szét, ahogy elterül előttem a földön.

Elképedt tekintetek merednek rám. Látom, hogy Anyu a felháborodástól nagy levegőt vesz,  Apu utánam kap,  Nagyi . . hát az ő szemébe képtelen vagyok bele nézni.  Remegek az idegességtől, ordítani, üvölteni tudnék a csalódástól, de csak állok ott meredten, minden tagomban remegve . . . 

-          Hogy tehettétek ezt? Hogy csaphattatok be?!  - motyogom, és hirtelen újra előjön a régi beidegződés, rohannom kell, elszaladni, rohanni, rohanni! 

Nem nézek se jobbra se balra, sehova, csak rohanok. Zalánnak neki is megyek, aki akkor ér vissza a repülőtérről, szinte visszapattanok a mellkasáról, mire meglepve kap utánam, de felpattanok, ellököm magamtól és rohanok tovább. 

-          Mi bajod van?! – hallom az elképedt kérdést, de nem foglalkozom vele, szó nélkül rohanok tovább. 

Csak el minél messzebb innen! 

-          Azt hittem a tatárok elől menekülsz! – szólal meg mély hangon Zalán mellettünk – Szinte letaroltál Banyek! 

Most képtelen vagyok válaszolni neki, mert legyűr újra az akkor ott érzett érzés. 

Rohanok a menedékem felé, de meglátva a lágyan hullámzó víztükröt rájövök, hogy ez sem ad megnyugvást. Dühtől hajtva masírozok tovább, egyenesen az orrom után.

Kisvártatva lódobogást hallok, és Gyuri bácsi áll meg mellettem akinél tegnap voltunk. 

-          Szervusz Hanna! Hova mész?

-          Jó napot! – köszönök rá – Őszintén szólva még én magam sem tudom Gyuri bácsi, gondolkodnom kell, és . . . .

-          Aha! Gondolkodnod? – nevet rám – Nem akarsz kilovagolni? Lóháton nagyszerűen lehet gondolkodni!

-          Jó lenne, de nem hoztam magammal pénzt. Köszönöm! Majd inkább máskor Gyuri bácsi! – próbálok rá kissé erőltetetten mosolyogni, mire felnevet.

-          Na gyere te lány! Vendégem vagy mára! – nevet fel, lepattan a lóról, és  mellém lép, tiltakozni akarok, de felnevet – Komolyan mondom! Na gyere! Márkit úgyis meg kellene mozgatni kicsit.

Hitetlenkedve nézem, vidáman, de komolyan csillognak a szemei.

-          Márkit? – motyogom

-          Bezony Márkit! – nevet rám – Tegnap, amikor jöttetek kint volt terepen, láttam, hogy őt kerested, őt adtam volna neked.

-          Istenem! Márki még megvan?

-          De megám! Ő az egyik legjobb terápiás lovam, és Máté kedvence, de ezt te is tudod. Ő vitte ki tegnap, ha kicsit előbb jöttök akkor találkozhattatok volna.

-          Itt van Máté? – nevetem el magam, amikor meghallom gyerekkori barátom nevét.

-          Nem kedvesem már elmentek tegnap, kérdezte is hogy itt vagytok-e de nem tudtak megvárni, amíg visszaértek menniük kellett.  – magyarázza miközben az istállóhoz érünk - Én nem tudom, ti mai fiatalok, miért rohantok mindig? – nem válaszolok, van erre egyáltalán válasz? – Na figyel Bencsi . . .

Elnevetem magam a régen hallott becenév hallatán, mire kérdőn néz rám

-          Bocsánat, de az idejét sem tudom, hogy mikor hívtak utoljára így! – nevetek rá kín keservvel, mire ő csak elmosolyodik, és közli, hogy melyik nyerget tegyem fel Márkira, majd megfordul és elindul kifelé.

-          Addig maradsz ameddig akarsz kint- mosolyog rám – Gondolkodj kedveském.

Élvezettel simítok végig Márki orrán, mire felhorkan és a vállamra teszi a fejét, én pedig élvezettem lélegzem be a csípős, de ismerős szagot.

-          Szia! De jó, hogy látlak! - felnevetek amikor böködni kezd az orrával – Nem most nem hoztam neked semmit! Szaladunk egyet Márki?

Mintha értene felnyihog, mire kissé halláskárosult leszek, de nevetve  vezetem ki, majd az udvaron lendülök fel a hátára. Élvezem az ismerős érzést, szinte automatikusan veszem fel lépéseinek a ritmusát. Gyuri bácsi mosolyogva nézi, ahogy bejáratom Márkit, majd elindulunk. Először lépésben halad, majd  meglazítom a szárat mire gyorsulni kezd, lassú vágtába lendülünk, élezem az mozgásának ritmusát. Kikapcsolok. Nem akarok gondolkodni!

Vágtatunk, szinte repülünk a föld felett, és én élvezem határtalanul élvezem! 

De ahogy lassulunk, ahogy csökken a sebességünk, úgy térnek vissza a gondolatok is.

Fájnak.

Nagyon.

Fokozatosan lassulunk, majd Márki megáll és legelészni kezd. Lekecmergek róla, és az ez idáig féken tartott könnyek kitörnek belőlem. Visítok egy nagyot és határozottan jól esik kiengedni a dühömet! Csalódottságomat. Márki felkapja fejét hangom hallatán, rám néz, mintha kétkedne ép eszemben. Felnyihog, szinte kiröhög, majd nyugodtan tovább legelészik.

Még a ló is kiröhög!

Gondolataimba merülök.

Basszus! Én olyan hülye vagyok!! 

Az egésztől én tehetek! Én vagyok mindennek az oka! Rátelepszek mindenkire! 

Mindenkire! 

Robertnek miért is kellene egy ilyen hülye liba?! Csoda az, hogy mást keresett? Nem. 

Nem csoda. 

Hiszen én küldtem el! Én hisztériáztam! Én! Egyedül ÉN!  

Én nem beszéltem! 

Én hallgattam! 

Ő illetve ők csak segíteni akartak nekem! Csak segíteni! 

Önző, hülye liba vagyok! 

-          Amikor rá találtunk, éppen monologizált – nevet Ashleyra Zalán miközben rám kacsint.

-          Nem gondoltam, hogy utánam jöttök. – suttogom.

-          Nem gondoltad? – néz rám hitetlenkedve Ashley – Te most ezt komolyan mondod? Miért nem veszed észre, hogy nagyon szeret a családod? Hm? Miért nem természetes neked?  Ahogy te is tűzbe mennél értük, úgy ők is tűzbe mennek érted! – simít végig a kezemen – Mikor fogod fel, hogy mindened megvan Hanna! Mindened! Fogadd már el, fogd már fel!

Hallgatok, képtelen vagyok megszólalni.

-           Totál hangyabolyos volt mindenki amikor elrohantál! Natti teljesen lesápadt, Apu meg csak állt ott kissé gutaütötten, egyedül nagyi és Ash voltak nyugodtak. Mikor beléptem már összeseperték a néhai poharad maradványait. Aztán mami ránk szólt, hogy nem ártana utánad menni. Anyuval ketten felkerekedtünk és utánad loholtunk. Még láttuk ahogy Márkival elhúzol. Gyuri bácsi amikor meglátott bennünket felnevetett és kantározni kezdte Mesét és Viagrát.

-          De honnan tudtátok, hogy hova megy? – néz a bátyámra Ash.

-          Mert ismerem, mint a rossz pénzt. Szerinted hányszor szöktek meg Petivel és Mátéval? Hányszor kellett mennem megkeresni őket? Ezek hárman megrögzött lótolvajok voltak!

-          Nem számítottam rátok . . .

-          Hát ami azt illeti erre rájöttünk anyuval. Szegény Anya majdnem infarktust kapott amikor meghallotta, hogy visítasz!

-          Akkor bukott ki belőlem minden. Azt hiszem az volt az a pont amikor úgy vége volt bennem mindennek. Lefagytam.

-          Hát szó mi szó, volt mit végig gondolnod.  A betegség, az összeveszésetek, aztán a kibékülés, Rob csajozása, megtudtad, hogy Apuékkal mi történt. Lehet, hogy tényleg sok volt már a végére.

Hallgatunk.

-          Igen, sok volt, de olyan jól esett, hogy akkor nem voltam egyedül.

-          Amikor megláttalak, hát Boszi, szinte zöld voltál nem is fehér. Én még életemben ilyet nem láttam. Anya is halálra rémült tőled.

-          Tudom. De akkor olyan jó volt kiadni minden mérgem, fájdalmam, csalódottságom. Utáltalak benneteket mert becsaptatok, mert átvertetek! Szinte gyűlöltelek benneteket! Aztán szépen lassan lehiggadtam és végig gondoltam, hogy tulajdonképpen mindenről csak én tehetek, csak én!

-          Őszintén nem értem, hogy mi ez benned Hanna! – néz rám Ashley – Nem értem, hogy miért zárkózol ennyire be. Miért? Hiszen szinte sorban állnak, hogy segítsenek neked! Olyan ostoba vagy már megbocsáss! – förmed rám Ashley- és most azt sem bánom, ha megsértődsz rám, de annyira nem értelek! De komolyan! Én mindenem odaadnám, hogy ilyen emberek legyenek körülöttem, te meg két kézzel löksz el mindenkit magadtól! Ostoba vagy!

Zalán döbbenten néz rá, de ő csak az arcomat nézi.

-          Már régóta forrt bennem ez a kijelentés Hanna ,és nem kérek ezért bocsánatot tőled!

Hallgatok.

-          Igazad van, és nem is kell bocsánatot kérned miatta Ash. Tudom, hogy igazad van, de nem tudom megmagyarázni! Egyszerűen ha baj van akkor azt inkább magamba zárom, nem tudok róla beszélni, - suttogom – nem tudom miért. Anyu is ezt kérdezte akkor tőlem, de nem tudtam neki sem válaszolni. Tudom, hogy ez minden bajnak az alapja, hogy én tehetek mindenről, hiszen én generáltam az egészet.

-          Figyelj basszus ne kezd megint! – dörren rám Zalán. – Ez nem így van. Ami veled történt az utóbbi időben, az egy tucat embernek is sok lenne, nem hogy egynek!

-          Lehet Zalán, de tanultam azt hiszem az egészből. Olyan jól esett, hogy anya leült mellém a fűbe . . .

-          A világos nadrágjába – mondjuk ki egyszerre Zalánnal, tudván, hogy anya mániája a fehér gatya, amibe aztán sehova nem tud leülni, mert koszos lesz. Számtalanszor megszívatta már magát vele, de akkor nem foglalkozott azzal hogy a fű megfogja.  – Jól esett, hogy leült mellém és mesélt. Mesélt az akkori érzéseiről a megbántottságról, arról hogy rettegett, hogy elmúlt a szerelem, hogy csak ennyi volt, hogy utálta a magányt, az egyedüllétet, és a fájdalomról amit minden alkalommal érzett amikor Apu otthon volt, de mégis távol. Tudta, érezte, hogy ő is hibás, de nem tudott változtatni, aztán amikor Apu bevallotta, hogy mi történt, akkor ő is elgondolkozott.  – elhallgatok – Ő tudja, mert ő is ilyen volt mint én, ő is magába zárt mindent. Rá hasonlítok, jobban mint azt gondolnám. Jó volt Zalán. Jó volt hallani, hogy nem csak én vagyok defektes.

-          Csak hallgattam amikor kirobbant belőled minden. Én más szemszögből láttam a dolgokat végig. Én csak segíteni akartam ahogy a többiek is.

-          Tudom. Tudom Zalán.

-          Amikor elmentetek Natti összezuhant. Csongi alig tudta megnyugtatni. Nagyon szeret. Olyan jó nektek, hogy itt vagytok egymásnak! Nekem miért nincs testvérem?! – sápítozik – Bár őszintén szólva néha Zalánt elnézve hálát adok érte. – neveti el magát.

-          Hát szó mi szó! Az utóbbi időben éppen elég ősz hajszálra tettem szert miattatok! – túr a hajába Zalán.

-          Édes ez a szexepiled! – nevet rá AShley, mire Zalán magához húzza és megcsókolja.

Hirtelen a pillangók szárnyra kelnek a hasamban amikor belegondolok, hogy nemsokára. . . mély levegő, kifúj Hanna! Lélegezz vazze!

Robert

Újabb hülye kérdések!

Találjatok már végre ki valami mást! Valami újat! Mindig mindenhol ugyanazokra kell válaszolnom! Már az agyamra megy!

-          Mi van Robert? – vereget hátba  Christoph – Olyan morózus vagy egész este fiam! Citromba haraptál?

-          Tényleg Rob! – fordul felém Francis – Hol a csinos barátnőd?

Bassza meg! Most mit mondjak? Hogy kivágott, kidobott? Mély levegőt veszek és hogy időt nyerjek a válasz előtt inni kezdek.

-          Nem tud jönni, dolga van Francis. – felelem diplomatikusan.

-          Kár. Szívesen találkoztam volna vele.

Szerencsére ennyiben hagyja a dolgot, mire megkönnyebbülten fellélegzek, azzal azonban nem számoltam, hogy Christoph mögöttem áll, és hall mindent. Érdeklődve néz rám, de én inkább vágok egy erőltetett mosolyt és elviharozok délnek. Lehet, hogy modortalan voltam, de őszintén szólva teszek rá!

Francis – Christoph

-          Ennek meg mi baja?

Edit

-          Lassan odaérnek már. Remélem sikerül mindent megbeszélniük.

-          Biztosan. – mosolyog rám Anyám.

Csak nézem az ősz kontyba tekert haját, és elkap az érzés, hogy hozzá akarok bújni! Úgy szeretnék újra gyerek lenni! Gondok, problémák, félelmek nélkül nyugodtan lenni!  

Mintha érezné Anyu, mintha tudná, hogy mire vágyom, fellendülnek a kezei, és én mint a kisgyerekek bújok hozzá, ő meg csak paskolgatja a hátam mint régen amikor még én voltam kisgyerek. Hirtelen elerednek a könnyeim. Ráz a zokogás.

-          Jól van! Jól van már! Ne bőgj!

-          De most olyan jól esik! – motyogom mélyen belélegezve az őt körülölelő levendula illatot.

Hirtelen lépéseket hallok, és megérzem férjem illatát. Hangja mély és döbbent amikor megszólal.

-          Mi történt? Baj van? A gyerekekkel történt valami? Natti? – hadarja egy szusszra.

-          Dehogy! – neveti el magát Anyu – Csak kiereszti a gőzt, és most csak az én lányom, nem a feleséged, nem a gyerekeid anyja, most csak a lányom aki bőgni akar! Most hagyd békén, had bőgjön!

István felsóhajt, és én tudom hogy ott a helyem igazán nála, végig simítok Anya arcán és a férjemhez simulok, aki nagyot sóhajtva ölel magához. Összeakad a tekintetünk Anyuval.

-          Most már ti is tudjátok. . – suttogja Anya.

-          Igen Mama tudjuk, - dörmögi István – És csak reméli tudom, hogy mi is leszünk olyan szülők mint ti vagytok.

-          Tudod István, most már bevallhatom így 25 év távlatából, hogy akkor nagy szerencséd volt, hogy nem volt itthon Feri vadászpuskája amikor megjelentél, mert legszívesebben szétlőttem volna a hátsófeledet söréttel! – közli lazán a 78 éves Anyám a férjemmel.

-          Sejtettem Mama! Rögtön sejtettem amikor megláttál, - nevet fel István - de nem felejtettem el ám, hogy közölted a véleményed velem, majd azt mondtad, hogy: „Ide figyelj Molnár István! Elvetted, szerintem szereted is, tehát kapd össze magad különben kiheréllek!”

-          Összekaptad magad, nem kellett herélnem! – kacsint ránk Anya.

-          Naná, különben hogyan hoztam volna össze Hannát meg Petit!

Elhallgatunk. Emlékeinkbe merülünk, amikor Natti csoszog be.

-          Mi történt? Baj van? – mered ránk döbbenten, miközben még az almáját szorongatja.

Felnevetünk, mire értetlenül néz ránk. Szeretettel nézem pocakos alakját.

-          Nem kicsikém, semmi baj, tényleg, csak nosztalogtunk Apádékkal. Jól vagy? Miért nem pihensz le? Már nem sokáig teheted meg! – lépek oda hozzá és ölelem át.

-          Jaj Anya már alig várom, hogy vége legyen! Pedig még van vissza 3 hetem, de már elegem kezd lenni! Párizst akarom! Én is Párizsba akarok menni mint Hanna! – nyöszörgi keservesen miközben derekát masszírozza. – A pasimmal akarok andalogni a Eiffel –toronynál éjszaka, vagy a Szajna parton mászkálni, vagy a Monmartre-on kávézgatni! Csongi! – neveti el magát keservesen, de ekkor megjelenik Herki szájában Natti papucsával és leteszi elé.

Natti felnevet e nagy buzgalom láttán.

-          Jól van mehetünk már! Megyek mindjárt, csak meg akarom várni, hogy a lökött gazdád rendben odaért-e. – vakargatja meg Herki füle tövét, mire az nyalogatni kezdi a kezét.

Na ez az a pillanat amikor megcsörren a telefonom. Utána kapok.

Hanna.

Minden fej érdeklődve fordul felém.

-          Szia Anya!

-          Szia Csillagom! Rendben vagy? Nem volt semmi baj?

-          Nem Anya! Rendben leszálltunk! Most értünk a szállásra amit Zalán foglalt. Bocs! Anya mennem kell, szerintem Steph jött! Sziasztok!! Mond meg Lucának, hogy mindenképpen várjon meg!!

-           Megmondom Szia! – nevetem el magam és leteszem a készüléket.

Három kíváncsi szempár néz velem szembe.

-          Rendben odaértek, már a szálláson vannak, minden rendben, és Lucának üzeni, hogy mindenképpen várja meg, de le kellett tennie, mert jöttek hozzá.

Csend.

-          Remélem sikerül neki mindent rendbe szednie. Remélem beszélnek, és rendbe teszik a dolgaikat. – szólalok meg.

-          Na gyere herkentyű megkeressük Papát! – áll fel István – Most lelkizni fognak, és mi férfiak lévén nem bírjuk ezt! A tegnap előtti nap amúgy is megviselte szervezetem!

Felnevetünk. Figyelem ahogy István és Herkules a „férfiak” lelépnek. Natti megkönnyebbülten dől hátra.

-          Most meghaltam volna, ha sétálni kell mennem! – sóhajtja, miközben hatalmas pocakját simogatja.

-          Gyertek menjünk ki, olyan jó a levegő kint.

Felcihelődünk és kiülünk a tornácra. Anyu meggyújt pár szúnyogriasztós gyertyát. Natti jólesően dől hátra.

Hallgatjuk a csendet, az igazi csendet.

-          Őszintén szólva azt hittem Hanna sokkal jobban ki lesz akadva – töri meg a csendet a pocakosunk – Amikor meghallottam a hangját. . .

-          Hát mindig is kis pukkancs volt! – neveti el magát Anyám – De azt hittem, hogy akkor ott felrobban! Mondjuk, ha tudok erről az ötletetekről, akkor én is lebeszéltelek volna benneteket róla! Tudhattátok volna, hogy előbb utóbb kiderül, és őt ismerve, hát nem egy könnyű eset drágaságom! – neveti el magát.

-          Nagyon féltem tőle, hogy mit fog szólni, ha megjöttök – sóhajt fel Natália. – De arra ami történt nem voltam felkészülve az biztos.

-          Hát szó mi szó ez a banya tényleg tud mindig meglepetést okozni! – szólal meg mögöttünk Csongor, mire Natti arca felragyog. – Sziasztok!Csókolom!  – köszön, majd a lányomhoz fordul – Szia Cica! Hogy vagytok? – mosolyog Nattira és megcsókolja.

-          Tudjátok ezekben a pillanatokban nagyon örül a lelkem! – sóhajtok fel, miközben nézem őket.

Csak mosolyognak. Csongor magához húzza Nattit amikor leül mellé.

-          Őszintén szólva én is meglepődtem rajta. – szólal meg a vőm – El voltam rá készülve, hogy leordítom a fejét, ha Nattit bántani meri, de belém akadt a szó, amikor megjöttetek és ő pedig Natti nyakába ugrott!

Natti csak mosolyog, de könnyes a szeme.

-          Jaj kicsim! – nevetem el magam.

-          Annyira féltem Anya, hogy haragudni fog! Én csak segíteni akartam neki.

-          Tisztában volt ő is vele hidd el. Tudta.

-          Megkönnyebbültem, mert nem szeretek titkolózni, nagyon nem. Vajon most mit csinálhatnak? – sóhajt fel – Biztos már készülődik. Jaj nagyon jól néz ki az a ruha amit találtunk neki Pécsen! Rám soha nem fog már rám jönni olyan ruci. Soha! Majd járok lebernyegekben! – sopánkodik. – Tényleg mami mint mondtál neki?

Én is kíváncsian fordulok Anyám felé, aki csak mosolyog. Amikor hazaértünk, és lassan csillapodni kezdtek a kedélyek és tényleg lenyugodott mindenki, leültünk beszélgetni. Akkor döntöttük el, hogy pár napot lent maradunk még Anyuéknál, mert mindnyájunkra  ráfér egy kis nyugalom. Itt csend van, jó levegő, és nyugi.  Ott ültünk a kinti asztaloknál, beszélgettünk amikor Anyám felállt, és Hanna mellé ült le a kispadra.

Láttam, hogy beszélgetnek, és az én komoly lányom halványan mosolyogni kezd miközben Anya beszél neki, majd átöleli az öreganyját és berohan.

  

-          Amit neked is anno, hogy kövesse a szívét, mert "Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna ha... Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Hogy megvalósítsuk önmagunkat, és boldogok legyünk! "

-          Jaj mami, - nevet fel Natti – te mindig olyan jókat tudsz mondani!

Hát mindenesetre bármit is mondott, hatásos volt mert, amikor bementem inni a konyhába, ott ült a nappaliban és ezerrel verte a klaviatúrát – neveti el magát Csongi majd kijött és közölte, hogy Robert után megy, mert beszélnie kell vele.

-          Hát meglepődtem az biztos! – szólal meg István is – De a bátyjában most sem csalódtam.

-          Hát Ashley szeme is felcsillant, amikor megegyeztek, hogy pár napot ott töltenek Párizsban! – nevetek fel. – Remélem rendben lesznek.

-          Hát  Hanna azt mondta, hogy beszél Robbal Párizsba. Ha rendben lesznek és sikerül mindent megtárgyalni, akkor megy velük tovább Londonba, ahol 2-3 napig maradnak,  ha nem akkor azonnal jön haza.  

-          Hát nem aggódok az miatt, hogy holnap viszontlátom a lányomat! – neveti el magát István. . .

Hanna

Idegesen túrok a hajamba. Stephani csak nevet rajtam.

-          Hagyd már abba! Úgy látszik mind a kettőtöknek ez a mániája! Rob is állandóan a haját túrja! Lököttek vagytok, mind a ketten!

-          Ki ne mond! – nevetek rá – Tudom!  Két hülye egy pár!

-          A számból vetted ki a szót! Na komolyra fordítva a szót, nemsokára indulás van. Frank idejön érted, Deannak szóltam, hogy itt vagy, de a világért el ne szólja magát Robert előtt! – nevet rám, és nekem görcsbe rándul a gyomrom. – Megvan a belépőd?

-          Igen! – mutatom fel neki a kis kártyát. – És vigyázok, nem nem fogom elhagyni Stephani! De menj már, mert te fogsz elkésni!

-          Rendben, de legkésőbb 1 óra múlva legyél ott!

-          Ott leszek! – nevetek rá – De menj már!

-          Rendben! Megyek már megyek! – dohogja, majd elindul, de az ajtóban megáll, megfordul és rám kacsint – Örülök, hogy eljöttél, már ideje, hogy rendbe szedjétek magatokat! Szia!

-          Szia Steph!

Leroskadok az ágyra.

Igyekszem mély levegőt venni, de most vagy nagyon ritka itt a levegő, vagy nekem szorult össze a légcsövem az idegességtől. . . . vajon melyik?!  Felállok és idegesen mászkálni kezdek. Megnézem a hajam, ellenőrzöm a ruhám, kínomban már a szandálomat is hetvenszer ellenőrzöm, hogy be van-e csatolva rendesen.

Kopognak.

Szinte felrántom az ajtót, de csak Ashleyék vigyorognak velem szembe, félreállok és bejönnek.

-          Ezek szerint nem mentél még el! – röhög rajtam Zalán – Jaj ne legyél már ennyire beijedve! Szerintem meglát és mentőt kell hozzá hívni!– néz végig rajtam tüzetesen – Csini vagy Banya!

-          Szerintem is! Jó választás volt ez a ruha! Jól nézel ki. Nem kell indulnod már?

-          De lassan jönne. . . – kopogás, Zalán vigyorogja nyitja ki – . . k értem. – ismerős alak lép be, lekezel Zalánnal és utána fordul felém.

-          Szia Hanna! Indulhatunk? Készen vagy?

-          Nem látod? – röhög Zalán – Teljesen készen van!

-          Fejezd be! – morranok Zalánra – Szia Frank! Nincs valami tuti leszerelő mozdulatod amit be tudnál mutatni rajta? – mutatok bátyámra – Az agyamra kezd menni.

Felnevetnek. Gyorsan elköszönök tőlük.

-          Ügyesen! – kacsint rám Ashley miközben nyitja a szobájuk ajtaját.

* * *

Idegesen fészkelődök a helyemen. Kintről behallatszik a hangzavar. Reese férje ül mellettem. Bemutatkoztunk egymásnak amikor leültem.

-          Ismerős voltál, - nevet rám – és most jöttem rá, hogy láttalak a werkfilmen, ott voltál a forgatáson.

-          Igen ott. – mosolygok rá idegesen.

-          Ha nem tévedek akkor meglepi leszel?! – kacsint rám – Reese szerint Rob egész nap morog, mint a vén medvék.

Erősödik a hangzavar, és hirtelen rengeteg ember tódul a terembe, így nem tudok válaszolni. Ő azonban tudja, hogy igaza van. Kedvesen mosolyog, majd rám kacsint.

Telnek a percek, és én feszülten gyurmázom a kis kék kézi táskám. Csattogtatom a csatot, nem bírok magammal. Hirtelen Jim szólal meg mellettem a legnagyobb meglepetésemre magyarul.

-          Tönkre fogod tenni! – vigyorog rám – Ne vágj ilyen meghökkent képet! A nagyszüleim Apai ágon magyarok!

-          Tényleg? – nevetek fel döbbenten.

-          Bizony! Úgyhogy ha megkérhetlek akkor ne nyüstöld már azt a szerencsétlen tatyót mert őszintén szólva az agyamra mész vele!

-          Oké! – nyögöm ki nagy nehezen.

Hangzavar támad, majd csendesedni kezdenek az emberek, halk, várakozással teljes morajlás fut végig a termen.

Valaki mellém ül, mire a szívem áll meg majdnem.

Meglepetten meredek Stephanira, aki rám kacsint.

Előttünk üres a széksor.

A fények halványodnak, a hangok halkulnak.

Az én szívem, pedig ki akar esni a helyéről.

Feszülten matatni kezdem a táskámat.

Két oldalról csapnak a kezemre.

Idegesen felkuncogok.

És ekkor  feltűnik a moderátor, várakozásteljes hangzavar támad, ami elhalkul amint beszélni kezd.

Úristen itt van! Itt van! Mindjárt látom!

Magamon érzem Stephani  tekintetét, de most nem érdekel. Mindjárt látom!

Szívem ezres fordulatszámon pörög.

Feltűnik Christoph, majd Reese, és végül Robert.

Kész.

Beállt nálam az agyhalál amint meglátom a fekete szerelésében. Mosolyog, nevetgélnek. Mindegyikük pár szót mond. Szó szerint lúdbőrzöm a hangjától.

Vigyorog, poénkodik, hozza a formáját, és akkor összeakad a tekintetünk, mire döbbenten elhallgat. 

Előre dől.

Stephani mellettem felnevet, én pedig csak mosolyogni tudok, és remegve intek neki. Robert hirtelen nem találja a hangját. Reese azonnal átveszi tőle a szót, ő pedig csak áll ott vigyorogva.

Robert

Nem hiszek a szememnek! Ez ő tényleg ő! Hirtelen azt sem tudom, hogy miket beszélek össze-vissza, gondolom ismét remekelek! Erről tanúskodik Reese kuncogása is mellettem miközben megyünk le a színpadról. Képtelen vagyok egyetlen értelmes gondolatra.

Christoph, Francis, és Reese csak nevetnek rajtam, amikor kiérünk a nekünk kialakított kis  helyiségbe és mohón nyúlok egy üveg ásványvíz után.

Remeg a kezem.

Meg sem kell fordulnom, tudom hogy ő az.

Érzem az illatát.

Christophék hátba veregetnek, Reese felkuncog, halkan köszönnek neki, és kimennek.

Nagyot nyelek,  felé fordulok, ő pedig a szemembe nézve elindul felém.

Megáll előttem.

Nehezen találom a hangom.

-          Szia Boszorka!

-          Szia Chris! 

183444