115.fejezet: A BESZÉLGETÉS

 Sziasztok!

Jaj itt is vagyok már!  Nagyon siettem vele! Komolyan!

Most gyorsan felteszem a fejezetet és neki is ülök megválaszolni a komikat, azok is felkerülnek fél órán belül.

Pusszantás!

Heni

Edit

Nézem a távolodó lányomat. Roberttel egymás kezét fogva mennek a kis tó felé.

István mögém lép és simogatni kezdi a vállamat. Felpillantok rá. Aggódva néz ő is utánuk, aztán rám pillant, összemosolygunk, és a fülembe suttogja:

-      Szerinted tudni fogja, hogy ott hoztuk össze? – kacsint rám mosolyogva – Az a hely a nagy beszélgetések helye. – néz rám komolyan miközben leül mellém.

-      Azé, - suttogom – a nagy érzelmek helye. Én is mindig oda bújtam el ha bánatom volt, vagy nagyon fájt valami.

-      És ott voltak a legédesebb óráink is. – neveti el magát a férjem.

-      De a legrosszabbak is. – nézek rá komolyan.

-      Tudom Edit. – komolyodik el – Azóta is utálom magam érte.

-      Tudom István.

-      Csak remélem, hogy megbocsájtottál.

-      Ha nem így lenne, akkor most nem ülnénk így itt. - nézek körbe.

-      Szerinted megtudják beszélni? – pillant rám a férjem – Aggódóm Edit. Annyira szeretném végre őt is boldognak és elégedettnek látni. Nézz körbe Natti boldog Csongival, Zalán megnősül a nyáron . . . Szeretem a gyerekeimet, de ő a szívem csücske ezt te is tudod. Soha nem tettem köztük különbséget, soha . . . de bizonyos okok miatt ő . .

-      Tudom és ők is tudják – suttogom felé fordulva – tudják, hogy szereted őket. Soha nem éreztettük velük, hogy Peti és Hanna más lenne.

-      Ők mégis . . .

-      Igen, mert akkor kezdtük újra, és az hogy ők megszülettek annak az éjszakának . . .

-      Igen – vág közbe István – azt az éjszakát soha nem felejtem el. Soha, és tudom, hogy ott a kis tónál még a kőszív is megolvad, de én mégis aggódom. – néz utánuk komolyan, majd hozzám fordul és megcsókol. – De tudom, hogy rendben lesz minden.

-      Remélem. – suttogom, és a háborgó aggódó lelkem egy pillanat alatt  megnyugszik az ölelését érezve – Rendben lesz minden. Nekem csak az a fontos, hogy boldog legyen.  . . .

Hirtelen egy kéz érinti meg a vállunkat. Mindketten meglepetten pillantunk fel. Anya áll mögöttünk,  mosolyog de a szeme az komoly és könnytől csillog. Elszorul a torkom. 

-      Soha nem akartam, hogy átéljétek ti is azt, amit én akkor. – suttogja – látni, azt, hogy a gyereked szenved, és tudod, hogy lehet, hogy rossz döntést hoz, de nem szólhatsz neki, mert nem avatkozhatsz közbe. Most már te is tudod Edit – suttogja Anya.

-      Igen Anya már tudom. . . 

Hanna

Összenevetünk. 

-      Ilyen bénák is csak mi lehetünk! – nevet fel Robert, majd elfordul tőlem és a vizet kezdi bámulni, miközben idegesen rágja a szája szélét, én pedig feszülten figyelem. 

 

Egyikünk sem szólal meg. Annyi minden feszül közöttünk, annyi félelem, fájdalom, félreértés. Annyi minden. De félek megszólalni, félek mert lehet hogy összetörjük ezt a törékeny csodát amit újra érzünk, ami közöttünk van. Szeretem, ez már világos számomra. Nagyon szeretem. Idegesen, feszülten babrálom a pólóm alját. Nem merek ránézni. A félelem összeszűkíti a légcsövem.

És ekkor megérinti a kezem. Megsimogatja, és megfogja. Ő is ideges. Remeg az ő keze is, érzem miközben csuklóm belső felét simogatja szórakozottan. Rekedt a hangja amikor megszólal. 

-       Szeretlek Hanna, ezt tudnod kell. . . - képtelen vagyok megszólalni, hiszen elszorul a torkom  - Egy szót szívj vissza, csak egyetlen egyet!  - kérdőn meredek rá, nagyot nyel – Azt, hogy vége . . .

-      Nem tehetem Robert. – suttogom miközben nem merek ránézni, de érzem ahogy megfeszül.

-      Miért?  Szeretlek, hiányzol minden pillanatban.

-      Nekem is Rob. Szeretlek én is de, . . .

-      De?

-      De én nem tudok neked mindent megadni . . .

-      Ne kezd!- csattan fel mérgesen és felpattan -  Ne gyere azzal megint, hogy inkább elengedsz, mert nem lehet gyereked!

-      De ha egyszer így van! – állok fel és nézek vele szembe.

-      Hülye vagy!  Ennyire nem számítok neked?! Ennyire nem kellek? -  néz rám dühösen, csalódottan.

-      Nem kellesz? Azt hiszed, nem kellesz nekem? Minden gondolatom körülötted forog! Minden! – sírom el magam – De inkább azt mondom, hogy menj és keress olyan valakit aki mellett teljes életed lehet! Tudod mennyire fáj ezt kimondanom?!

-      Akkor ne mondd! Ne merészeld kimondani! – üvölt rám magából kikelve.

-      Miért Robert?! Te is tudod, hogy igazam van! – kiabálok rá - Te is tisztában vagy vele, csak nem akarod magadnak bevalla . . . 

Nem tudom befejezni, mert magához ránt és falni kezdi a számat. Erőszakosan, fájdalmasan, mérgesen. 

Hogy merészeli?! 

Megharapom. 

Fájdalmasan felnyög, majd megérzem a vér fémes ízét a számban, de ő csak csókol, csókol és én képtelen vagyok ellenállni, képtelen vagyok arra, hogy ellökjem, hogy azt mondjam ennyi volt. 

Zihálva húzódunk el egymástól, és törüljük meg szánkat. Dühösen meredekünk egymásra. De ő felém lép.

-      Ezt mással úgysem éreznéd! – suttogja, és apró puszikat nyom a számra – ezt csak én váltom ki belőled!  Senki más! Nem engedlek el!

-      Rob! – csuklik el a hangom és a stég léceit bámulom – Nem, én nem akar. . .

-      Nem! Nem engedlek el, mert szeretsz! Tudom!   - vág közbe – Nézz a szemembe! Hallod! – suttogja miközben felemeli a fejem – Nézz a szemembe, és úgy mond, hogy nem akarsz engem, hogy nem szeretsz!

Képtelen vagyok a szemébe nézni, képtelen vagyok megszólalni. Lehunyom a szemem.

Robert

Figyelem minden rezdülését, miközben minden porcikám remeg. Nem dobhat el magától! Nem lehet! És akkor meglátom a szeme sarkában a könnycseppeket. Szeret, tudom hogy szeret! Szinte önkéntelen a mozdulat  amivel hozzá hajolok és a könnyek nyomát lecsókolom.

-      Mond, ki – suttogom remegő szívvel – mond a szemembe és akkor elengedlek! Mond nyíltan a szemembe, hogy nem szeretsz, és én ígérem, hogy soha többé az életbe nem foglak keresni! Soha Hanna! 

Egyetlen másodpercre sem tudom levenni róla a pillantásom. A szívem a torkomban dobog, miközben látom ahogy  nagyot nyel és rám néz. Mély levegőt vesz, és nekem mindenem remegni kezd, a lelkem, a szívem az izmaim. Telnek a másodpercek, tényleg igaz, hogy egy másodperc egy életet is képes kitenni! Hirtelen úgy érzem magam mint aki a kivégzésére vár, de még reménykedik a felmentő ítéletben,  még várja a csodát. . . 

Egy másodperc, kettő, és elviselhetetlennek érzem a várakozást, szívem hevesen ver, adrenalin áramlik az ereimbe vér helyett, levegőt alig kapok. Azok a szép barna szemek csak néznek, tekintetünk összekapcsolódik,  de semmit nem tudok belőlük kiolvasni. Semmit! Csak nézem, ahogy megtelnek könnyel, és egy könnycsepp indul újra útnak az arcán, de most nincs erőm megmozdulni, most  nincs erőm letörölni. 

Zsibbadok. 

Az nem lehet! Nem mondhatja ki! Nem! 

Nem lehet! 

A torkomban gombóc keletkezik, de képtelen vagyok nyelni, legszívesebben ráüvöltenék, de nem találom a hangomat. Szívem dübörgésétől alig hallom a hangját. 

-      Tudod, hogy tudom, kimondani! Tudod, hogy nem megy, pedig ez lenne a legegyszerűbb! – suttogja – szeretlek Rob! 

Másodpercekig csak meredek rá, amikor hirtelen felfogom, és egy hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. Magamhoz rántom, és csak szorítom, csak szorítom arcom a hajába temetve, illatát mélyen belélegezve. Érzem mellkasomon, hogy a szíve neki is vadul ver, és a hirtelen légszomjtól ő is levegő után kapkod. 

-      Szeretlek! – néz fel rám – Szeretlek de félek! Nem akarok úgy felébredni egy nap, hogy ráébredjek: már túl késő ahhoz, hogy megtegyem azokat a dolgokat, amiket akartam. Kérlek adj nekem egy kis időt Robert! Egy kis időt – suttogja, miközben könnyeit törölgetem.

-      Én pasiból vagyok, s mint az, nyilvánvalóan egy komplett idióta, de egy dolgot jól tudok: ha találkozol valaki olyannal, aki szexi, okos, vicces és még szeret is, annyi időt adsz neki, amennyit kell!

Hozzám bújik, és csak szorítjuk egymást. Csak öleljük egymást, majd hirtelen elhúzódik tőlem. 

-      Oké! – mosolyog rám, - de nagyon sok mindent meg kell beszélnünk! 

-      Tudom, de most inkább megcsókollak, ha szabad! Aztán beszélhetünk! Amennyit csak akarsz! – magamhoz húzom és a szájára tapadok.

Megszűnik a világ, és nehezen válunk el egymástól, de erőt kell vennem magamon, mert tényleg tisztázni kell sok mindent. 

 

-      Gyere üljünk vissza! – suttogom a fülébe.

Leülünk, de egyetlen pillanatra sem tudom elengedni, átölelem magamhoz húzom, és ő készségesen simul hozzám.

-      Akkor kezdem én. – suttogom – Rettenetesen mérges voltam rád akkor a műtéted után! Éreztem már hosszú ideje éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, de annyiszor megbeszéltük már, hogy nem titkolózunk egymás előtt, hogy úgy gondoltam, hogy elmondanád biztosan elmondanád nekem ha baj lenne! Vártam Hanna, arra vártam, hogy beszélj! Számtalanszor adtam rá lehetőséget, számtalanszor kérdeztem, hogy nincs-e valami baj? De te nem szóltál, kizártál! El sem tudtam képzelni, hogy mi baj lehet? Már arra is gondoltam hogy találkoztál valaki mással – felháborodottan pillant rám – nyugi! – nevetek rá – arról volt szó, hogy beszélgetünk! Szóval már arra is gondoltam, hogy találkoztál mással, csak nem tudod, hogy hogyan mond el nekem. De ugyanakkor ahányszor csak együtt voltunk olyan szenvedély tombolt benned is, hogy tudtam, hogy képtelen lennél arra, hogy két vasat tarts a tűzben. Azt hittem, hogy Owen miatt vagy zárkózottabb, de amikor belementél, hogy újra próbálkozzunk ezt a lehetőséget is elvetettem! Ismerlek már annyira, hogy tudjam nem mentél volna bele, ha nem így gondolnád! Nem tudtam mit kezdeni karácsonykor a remegéseiddel, az elbambulásokkal, a félelemmel teli tekintetekkel! Lehet, hogy béna vagyok nagyon Hanna, sőt biztos,  és  egyáltalán nem értek a nőkhöz! Lehet, hogy olvasnom kellett volna a jelekből amiket küldtél? Nem tudom! Nem értettem semmit! Féltem, ideges, feszült voltam én is, és nem tudtam a dologgal mit kezdeni! Sokszor szinte féltem veled kettesben maradni, mert attól tartottam,  hogy beszélni kezdesz és elküldesz! De mindig voltak olyan pillantok amik után azt gondoltam, hogy hülye vagyok! Egy idióta! Féltékenyen néztem minden pasira körülötted!

-      Nem is voltak pasik körülöttem! – veti közbe.

-      Te csak azt hiszed Boszikám! Csak nem vetted észre! Fogalmad sincs, hogy hányszor kellett elővennem a vasvilla tekintet!

-      Hülye vagy Robert! – néz rám elképedve – Ha valaki féltékeny lehetett az én voltam! Szinte minden alkalommal az voltam amikor Krissel csak találkoztunk! Féltékeny voltam arra, hogy úton-útfélen együtt emlegetnek benneteket! Mindenhol ti voltatok, és ha kivételesen nem interjúztatok, nem szerepeltetek, nem forgattatok, akkor is mindig ott volt! Mindig körülöttünk volt! – fakad ki, és mérgesen néz rám, felelni akarok, de leint – Félre ne értsd! Én nem haragszom rá, és kedvelem is őt! Nagyon kedvelem Rob, de nem tudtam mit kezdeni az egésszel! Rengetegszer volt bennem, hogy elmondom neked, hogy beszélek róla, mert fojtogatott a félelem! Féltem! Rettegtem Rob! Annyira féltem, és amikor úgy voltam, hogy beszélek róla neked a akkor mindig megjelent Kristen, és nem tudtam megszólalni! Nem akartam alapot adni arra neked, hogy elhagyj! Kinek kellene egy beteg nő, aki lehet, hogy még gyereket sem tud szülni!? Kinek? Fuldokoltam Rob és rettegtem, ahogy még most is! Szeretlek, és tudom, hogy te is, de mi lesz később? Mi lesz, ha egyszer  rájössz, hogy te igenis szeretnél családot, és én ezt nem tudom neked megadni Rob! Ez a legnagyobb vágyam! Érted? A legnagyobb! Azelőtt soha fel sem merült bennem hogy gyerek. Mindig volt valami vizsgák, államvizsga, diploma, és amikor szembesültem a ténnyel, hogy jön Owen. . . . én teljesen megrettentem!  Amikor azonban éreztem őt, bennem egyre csak azt zakatolt, hogy akarom, akarom, akarom! Hiszen akkor is lesz nekem ő, ha te elmész és tovább lépsz! Akkor is velem lesz ő, egy apró kis csoda belőled! Soha nem hittem el végig ez alatt az idő alatt, hogy mi együtt maradunk! Hogy ténylegesen együtt élünk! Érted? Soha! Mindig minden pillanatban ott volt az bennem, hogy elmész, hogy elhagysz! Minden átkozott pillanatban! Szerettelek és gyűlöltelek egyben!

Hallgatunk.

-      Hanna te hülye vagy! – suttogom döbbenten – Én soha nem közeledtem Krishez! Soha! Bennem fel sem merült, hogy elhagylak!

-      Te lehet, hogy nem Robert, de biztos vagyok benne, hogy Krisben igen! Sokszor elkaptam pillantásokat, amikor azt hitte senki nem látja, és elbizonytalanodtam. Ő sokkal több időt tölt veled, és úgy éreztem nekem csak mozsák jutnak, apró morzsák! Én nem tudom vele felvenni a versenyt! Nektek kettőtöknek rengeteg közös témátok van, én azonban nem tudok sok mindenhez főleg szakmai dolgaitokhoz hozzászólni! Mindig kizártnak éreztem magam! Úgy voltam vele, hogy csak arra vagyok jó, hogy szeretkezz velem! Soha nem meséltél, nem beszélgettünk, ha otthon voltál, akkor mindig szinte csak a szexen volt a hangsúly. Te is tudod, hogy igazam van! Ha végig gondolod Robert tudod, hogy igaz!

Hallgatok, és végig hullámzanak bennem az emlékek. Igazat kell neki adnom. Igaza van.

-      Igaz. – suttogom – Igazad van! De nekem te kellesz. Ő csak barát. Minden alkalommal amikor rád gondoltam megnyugodtam, mert tudtam hogy otthon vársz, hogy az enyém vagy! Tudtam  hogyha hazamegyek elém jössz, örülsz nekem, szeretsz. Neked én kellek és nem Robert Pattinson a színész, hanem csak Rob, aki széthagyja a cuccait, aki rendetlen, akivel kiabálni kell, hogy ne igyon annyi kólát meg sört, aki alig várta, hogy hazaérjen, és magához húzzon téged ,mert melletted nyugi volt, mert megnyugtatott még az illatod is! Tudod hányszor csakliztam el a bőröndödből a pólódat? Csak, azért, hogy érezzem az illatodat amikor nem vagy velem?

-      Gyanítom, hogy annyiszor ahányszor én a tiedet! – vigyorogja.

Csend szakad közénk.

-      Mit tegyek Hanna, hogy  higyj bennem, hogy higyj bennünk? Mond meg és én megteszem! – suttogom.

-      Mondj valamit – suttogja  és csak néz.

-      Krissel kapcsolatban – szedem össze magam -  pedig igazad van valamilyen szinten. Az utolsó forgatási napon beszélgettünk mielőtt lementünk a partra. Rengeteget köszönhetek neki. Rengeteget Hanna. 3 évet csináltunk végig, együtt kapott el bennünket a förgeteg. Sokszor csak elképedten kamilláztunk, csak egymásba kapaszkodhattunk – suttogom mire ő elképedten néz rám, és elhúzódik tőlem, de a keze után nyúlok és visszahúzom a combomra. – Arról volt szó, hogy őszintén beszélünk. – nézek rá kérlelőn. – Kérlek kicsim . . .

-      Rendben – suttogja és szinte félve néz rám.

-      Szóval hol is tartottam? – meredek rá összezavarodva . .

-      Ott, hogy egymásba kapaszkodtatok . . .

-      ja! – nyelek nagyot -  Igen. Szólva sokszor csak egymásnak voltunk. Olyan hirtelen és váratlanul jött az egész, felkapott a förgeteg, és mi sokáig csak sodródtunk vele. Rengeteg idő telt el mire megtanultuk kezelni ezt az egészet ami körülvesz minket. De hiányzott valami. Hiába voltak a beszélgetések, hiába nevettünk együtt, üres volt az életem Hanna, feszült voltam és állandóan ideges, sokszor kiállhatatlan. Mindenem megvolt, megvan, luxusszállodák, sofőrök, testőrök, rengeteg pénz de mindez semmi, semmi Hanna. Társ nélkül üres az egész, és akkor megismertelek. Hirtelen és váratlan volt. Leterítettél Boszorkány! Hirtelen azon kaptam magam, hogy elég csak rád gondolnom, és megnyugszom, mert tudom, hogy bármikor hallhatom a hangod, beszélhetek veled. És mikor kijöttél Nattiék esküvője előtt . . . – elhallgatok – Szóval akkor tudtam meg azt, hogy mit jelent, ha valaki vár otthon. És én is megijedtem, mocskosul tele lett  a gatyám amikor kiderült, hogy babánk lesz, hogy terhes vagy! Az első pillanatban legszívesebben elmasíroztam volna délnek!  - felnevet – Most mit röhögsz?

-      Miért pont délnek? – vihog.

-      Mert, mit tudom én?! – nevetem el magam – Mondhatnám, hogy az alkonyatba . . .

Na erre még inkább elkezd röhögni. Meglepve nézek rá,

-      Baszki Hanna, én itt a lelkemet öntöm ki, szorongatom a kezed, te meg röhögsz rajtam! – méltatlankodom, mire komoly képet igyekszik vágni, de elég csak rám pillantania és röhögni kezd!

-      Baszus Rob – vihogja, de randán nézek rá – bocs, - vihog – csak elképzellek Edwardként amint teljes vámpír sminkben lovagolsz az alkonyatba!!!!   Miközben, mik.. . – de a röhögéstől nem tudja folytatni  - miközben,  - annyira vihog, hogy rázkódik, nem bírom és én is elnevetem magam.

-      Szóval miközben a vérnek ható málnalekvárt nyalogatod a szádról. . . .  a ló vágtat te meg pattogsz rajta, úgy mint délután Mesén! 

Hanyatt vágja magát annyira vihog. Én meg csak tehetetlenül nézem ahogy ott vihog mellettem miközben még mindig a kezét szorongatom. A kis mocsok! Itt röhög rajtam! 

-      Jól van Molnár Hanna! – vágom be a durcát és elengedem a kezét sértetten. 

Sunnyogva alakítom a sértettet. Nem kell sokáig várnom, mert felül és átölel.

-      Robert ne haragudj! Kérlek! Szívem ne haragudj! Nem akartalak megbántani! Esküszöm! – motyogja, és hozzám simul – Rob! Kérlek nézz rám!  - suttogja és fejem maga felé fordítja.

Nem tudom a vigyorgást visszatartani, amikor rá nézek, vesztemre, mert oldalba vág.

-      Akkora szenya vagy Rob! – méltatlankodik.

-      Miért is? – vágok vissza- Én beszélek te meg kiröhögsz? És még én vagyok a szenya? – fakadok ki, mire elvörösödik.

-      Bocsánat! – suttogja, de nem mer rám nézni, erre én röhögöm el magam, mire felháborodottan mered rám. – De az vagy! Szenya vagy Pattinson!

-      1:1.  – nevetek rá, majd elkomolyodom – Szóval folytathatom?

-      Igen. – suttogja.

-      Szóval ott tartottam hogy én is megijedtem amikor kiderült hogy babánk lesz. Azonban ahogy telt az idő egyre jobban tetszett a gondolat. Lelkes voltam, és nem értettelek, hogy te miért idegeskedsz mindenen? Van pénzem! Akkor is eltudom a családomat tartani, ha az életbe többet nem dolgozom!

-      Mert utáltam a gondolatát annak, hogy nekem semmim sem lesz! Mert kiszolgáltatottnak éreztem magam! Azért! – veti közbe.

-      Oké rájöttem időközben. Aztán elvesztettük Owent. Láttam rajtad, hogy mennyire megvisel, mennyire fáj neked is. Én is rettenetesen csalódott voltam, fájt a veszteség, fájt a lehetőség, fájt, hogy álom marad!  Sokszor nem tudtam mit kezdeni a reakcióiddal, azzal ahogy történésekre reagálsz, és elkezdtem a többieket is figyelni. Rengeteget gondolkodtam Hanna, főleg amikor bezárkóztál, amikor nem tudtam mit kezdeni azzal hogy nem beszélsz! És akkor elkezdtük forgatni a családi jeleneteket. És akkor jöttem rá, hogy ezt akarom! Családot akarok! Azt szeretnék!  Forgattunk, és én kiéltem magam, beleképzeltem magam a helyzetbe és tetszett az Apa és férj szerep. Te azonban távolodtál. Akkor volt az, hogy 10 napig nem hívtalak fel, mert azt hittem ez kell neked. Dolgozni kezdtél, és én úgy éreztem, hogy szabadságra vágysz, de tudtam, hogy nincs igazam! Tudtam! Aztán amikor láttam a céges bulitokon, hogy Hamilton mit dürrög körülötted, felforrt az agyam! Nagyon féltékeny voltam! Aztán amikor megakart téged . . . .Szóval amikor megakart erőszakolni, akkor kitört belőlem az ősember! Te hozzám menekültél, és én éreztem, hogy ez a feladatom, ez az életem, hogy veled maradjak, téged védelmezzelek!  Aztán egyre hisztisebb lettél, és nem tudtam mit kezdeni az egésszel! Ugyanazzal a mozdulattal húztál és löktél is el magadtól! Teljesen összezavarodtam! Kris nem szólt, nem közeledett, csak figyelt. Aztán az utolsó estén beszélgettünk. Elmondta, hogy forgatás alatt kötődni kezdett hozzám, mert sokszor úgy pillantottam, úgy viselkedtem vele, mintha szeretném, mintha több lenne közöttünk. Hirtelen nem tudtam mit mondani, de úgy éreztem hogy el kell neki mondanom, hogy  - nagyot nyelek – hogy minden jelenetnél téged képzeltelek a helyébe. Neked mondtam ki az igent, neked fogtam a kezed, veled örültem a baba rugdosásának, érted aggódtam, és Owent láttam akkor nem Renesmét. Őt tanítottam zongorázni, vele játszottam.

Látom, ahogy minden egyes kimondott szavam nyomán eltűnik a vidám csillogás a szeméből, és lesz egyre fehérebb, egyre sápadtabb, egészen addig amíg remegni nem kezd. Elakar húzódni, de nem engedem, magamhoz ölelem, szinte kényszerítem, hogy rám nézzen.

-      Igen Hanna így volt. Aztán jöttek az ünnepek és te egyre messzebb, egyre távolabb kerültél tőlem, és én nem tudtam mire vélni az egészet! Rengeteg feszültség halmozódott fel bennem, amit szinte csak a szeretkezéseinkkor tudtam szabadjára engedni! Azt akartam hogy érezd, érezd mennyire szeretlek! Érted?

Nem szól semmit, csak bámul rám, könnyekkel a szemében, de én kíméletlenül folytatom.

-      Aztán jött a szilveszter. Szeretkeztünk, szexis voltál, vidám, de éreztem benned, hogy szinte villámlasz a feszültségtől! Szándékosan csókoltam meg Krist! Szándékosan, hogy végre robbanj, kiabálj, hisztizz, ereszd ki a gőzt. Verj meg, csapkodj! Ordíts! Bizonyítsd be, hogy én kellek neked! – suttogom – De te csak elképedve bámultál ránk. Elmondtál mindennek ugyan de nem láttam rajtad, hogy megkönnyebbülnél! Akkor ott csak azt éreztem, hogy nem kellek neked, mert ha velem tetted volna ezt, akkor én biztos nekiugrottam volna a delikvensnek! De te csak lekevertél egyet és faképnél hagytál! Másnap meg úgy viselkedtél anyuék előtt mintha semmi nem történt volna! Forrt az agyam az idegtől! Forrt érted?! Miért nem kellek én annyira neked, mint te nekem? Biztos voltam benne, hogy van valakid! Visszamentem dolgozni, de előtte összevesztünk. Hisztériáztál mindenen, és én semmit nem értettem! Nem értettem! Úgy viselkedtél, hogy nem tudtam mit akarsz? Azt azonban tudtam hogy nem akarlak elveszíteni! Első dühömben elrohantam Deanhoz aki felnyitotta a szemem. Beszélgettünk. És én csak azt éreztem hogy vissza kell mennem hozzád! Éreztem, hogy baj van, de nem tudtam hogy mi? Látszólag mellettem voltál, azonban valójában fényév távolságra!

-      Persze mert nem értettem semmit! Beszélni akartam, beszélni  arról hogy félek! Rettegek az eredménytől! Féltem attól hogy meghalhatok, de attól még inkább, hogy elveszítelek! Képtelen voltam arra, hogy beszéljek! Annyira elakartam mondani! Annyira Rob! De úgy gondoltam, hogy nem kellek akkor már neked! Miért kellenék?! Igazán fel sem fogtam csak az utolsó napokban, hogy nagyon komoly a helyzetem.. Az utolsó nap amit otthon töltöttem, és Mr. Garner a kezembe nyomta a barátja címét igazán akkor jöttem rá, akkor már nem tagadhattam el magam előtt sem hogy nagy baj van. Kétségbeestem. Jill és Quinni ott voltak velem de én arra vágytam hogy te legyél ott, hogy hozzád bújhassak, de nem tudtam megtenni, nem tudtam felemelni a telefont! Csak őrlődtem. Nem bírtam volna . . .  Aztán amikor megmondta az ottani orvos, már tudtam hogy nincs tovább. Herkit Quinnire bíztam és elutaztam hozzád, hogy beszéljek veled. Nagyon féltem, de úgy éreztem hogy jogod van megtudni az igazságot. Aztán oda értem, láttalak, hallottalak, pont Kris pocakját simogattad, és én teljesen kétségbeestem! Tudtam, egy hely van ahova mehetek, egyetlen egy! Anyuék, a szüleim a családom, nekem ott van a helyem. Akkor már a sokk legyűrt. Csak arra tudtam gondolni, hogy haza, haza kell jönnöm. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem a reptérre, és onnan haza Budapestre. De lebeszéltem az orvosommal mindent, anyuékat is felhívtam, és egyszerre már csak ott voltam. Egész idő alatt egy burokban voltam! Fel sem fogtam, hogy mit csinálok, mint mondok és teszek! Semmit Rob! Feleltem, ha kérdeztek. . . Az sem jutott el az agyamig, hogy anyuék kikészültek. Ott voltak velem, fogták a kezem. Nem fogtam fel az aggódást a szemükben . . . semmit. A valóság azt hiszem akkor ért el hozzám amikor beléptél a kórterembe a műtét után. Ott voltál, ott voltál előttem, átöleltél, és nekem akkor az minden volt! Annyira akartam hogy szeress, hogy így is kelljek neked! És te csak öleltél. . .- suttogja, bennem pedig felidéződik minden érzés amit akkor éreztem, átölelem a vállát, ő pedig megfogja a kezem.

-      Amikor Billy elmondta, hogy látott délelőtt a forgatáson, megtáltosodtam. Deannak nem kellett noszogatnia, hogy menjünk már, én szinte repültem. Megdöbbentem, hogy nem találtalak a szálláson, de legalább rendet tudtam rakni – felkuncog szavaim hallatán – ne vigyorogj! Tényleg rendet raktam! 

-      El tudom képzelni! – vihogja.

-      Na jó ebbe inkább ne menjünk bele! – adom meg magam – Vártalak, azt hittem, hogy Ashleyvel mentél be a városba. Szabályosan nekik estem amikor meghallottam a hangjukat a folyosón. Aztán rájöttünk, hogy eltűntél. Tudtuk akkor már tudtuk, hogy baj van. Aztán amikor István telefonált. . . .- nagyot nyelek – nos az alatt a repülőút alatt rájöttem hogy – hirtelen csak pislogni tudok – szóval akkor ott felfogtam hogy elveszíthetlek, hogy meghalhatsz.  –suttogom-  és akkor megfogadtam, hogy lehet bármi, történhet bármi, én mindent megteszek, mert szeretlek! Nagyon, nagyon Hanna. – a barna szemek könnytől csillognak, de én is érzem hogy nem fogom tudni visszatartani. – Amíg arra vártunk ,hogy vége legyen a műtétednek minden együtt töltött pillanat lejátszódott előttem, minden pillanat, sóhaj, pillantás, veszekedés, fájdalom, minden Hanna. Csak ültem ott és imádkoztam hogy éld túl, csak éld túl és mindent megbeszélünk! Mindent! És amikor megláttál, amikor láttalak ,hogy . . ..  nem megy ne haragudj! – suttogom.

-      Tudom Robert! Tudom. – simít végig az arcomon, én pedig magamhoz rántom.

-      Aztán az első sokk után kezdtem felfogni, hogy mi történt. Haragudtam rád! Annyira haragudtam, hogy miért nem bíztál meg bennem?! Miért nem? Miért kellett titkolóznod előttem?! Ennyire nem bízol bennem? Amikor másnap bementem hozzád, feszült voltam, feszítettek a kérdések, de nem tettem fel! De Zalán megtette helyettem.

Csend szinte ordít közöttünk. Hallgatunk. Egyikünk sem tudja kimondani. De aztán Hanna megszólal.

-      Aztán amikor délután titeket kiküldött az orvos és megmondta, hogy nagy valószínűséggel nem lehet babám, hirtelen minden összetört. Minden. – suttogja- Kimondták, kimondták amitől tartottam. Rettegtem veled beszélni, féltem tőle Rob. De te beléptél, és én elakartam mondani, én reménykedtem benne, hogy még így is kellek majd, de aztán megszólalt a telefonod, és Kris hívott! Én akkor ott gyűlöltelek téged és őt is! Annyira! Te nevetgéltél, és hadováltál, hogy majd fogod a kezét, a és vele nyögsz, vagy nem is tudom már miket szövegeltél! És akkor úgy éreztem hogy kigúnyolsz, hogy kinevetsz, hogy szándékosan bántasz!

-      Így volt Hanna! –suttogom – így volt! Bántani akartalak, mert fájdalmat okoztál! Már nem tudom, hogy mit vágtunk egymáshoz, de nem is számít.

Feszülten nézünk egymásra. 

Hallgatunk. Gondolatainkba merülünk mind a ketten. El kell neki mondanom! Be kell vallanom! Itt az ideje, tudnia kell! 

-      Hanna – suttogom, de közbevág . .

-      Én mindig bíztam igazából benned Rob. – és csak néz rám azokkal az őzike szemeivel - Bíztam, csak mindig bizonytalan voltam, és vagyok még most is. Még mindig. Sokszor  utálom magam azért mert ilyen bizonytalan vagyok! Utálom! De elég csak arra gondolnom, hogy más is érhet úgy hozzád ahogy én, mást is simogathatsz, más is bújhat hozzád! És utálom az érzést! Utálom! Féltékeny vagyok!

Megsemmisülten hallgatom a szavait, és minden bátorságom elhagy. Nem mondhatom el neki! Nem! Nem akarom elveszíteni! Nem lehet! Nem tudja meg! Nem tudja meg senkitől! 

-      Aznap hazamentem, és oltárira berúgtam. Állatira, azt sem tudtam hogy hol vagyok. Apu szedett össze az utcán. Aztán eljött anyu hozzátok, de amikor hazajött én újra talaj részeg voltam. Talaj részeg, nem is hallgattam meg. Elutaztam vissza Vancuverbe. Hetekig tomboltam ,aztán Anyuék, Tim és Steph elkaptak, és szembesítettek azzal ahogy viselkedem. . .

-      Amikor elmentél, én is befordultam. Hazamentem, anyuéknál voltam, amikor Csongi és Zalán nagyon kiosztottak, szüleim is elmondták a véleményüket, de én csak zombiztam. Aztán Natti felajánlott egy lehetőséget. Egy csoporttal beszélgetünk többször egy héten neten. Így könnyebb, hogy nem látom őket. Van egy pszichológus is közöttünk aki vezeti ezeket a beszélgetéseket. Sokat köszönhetek nekik. Sok mindenre rávezettek. És felhívtalak.

-      Jó darabig eltartott mire összekapartam magam, amikor telefonáltál, majdnem kiugrott a szívem! De boldog voltam hogy szóba állsz velem. Megkönnyebbültem, amikor jött az újabb tagló, hogy tüdőgyulladást kaptál! – suttogom – Végig azon imádkoztam az út alatt, hogy maradj itt velem, hogy élj, mert mindent megtudunk oldani, mindent!

Hallgatunk, majd halkan beszélni kezd. 

-      A te hangodba kapaszkodtam akkor Rob. Hallottam a hangod, éreztem az illatod, éreztem az érintésed a simogatásod, hinni akartam hogy igaz, hogy itt vagy! Akartam annyira akartam!

-      Ott voltam Hanna, mert melletted kellett lennem! Veled, ott. Szeretlek kicsim. Aztán este történt valami. Nattival beszélgettünk kint nálatok a teraszon Anyuék pedig bent nálatok a nappaliban a szüleiddel, amikor megéreztem Luca rugdosását. – hökkenten mered rám mire magyarázkodni kezdek – hideg volt, és Natti kihozott egy takarót az alatt voltunk ketten csak a vállát öleltem át, és akkor az oldalamon éreztem hogy Luca mocorog. Natti látta, hogy meglepődöm ,és nekem esett, hogy gondoljam végig hogy mit akarok, és aszerint cselekedjek! Kijöttek a szüleink is és Edit elküldött haza, hogy gondoljam át a dolgaimat. Mit és hogyan képzelek, mert nem akarják, hogy bántsalak. Teljesen ledöbbentem, de szót fogadtam. Hazamentem anyuékkal. Beszélni akartam veled, minden nap, de nem volt bátorságom hozzá. Aztán megtudtam, hogy Kellan itt van nálatok! Kiborultam! Féltékeny voltam nagyon, főleg amikor az egyik portálon megláttalak, ahogy Kellannal összesimulva táncoltok!

-      Nem is simultam hozzá! – tiltakozik – Csak hülyütünk! Zalánék . .

-      Tudom! Tudom Hanna. A Kristenes csókot is én marha rendeztem meg! Azt akartam hogy féltékeny légy annyira mint én! Érted?! Állatira féltékeny voltam! New Yorkban akkor este a telefonomat a szobámba felejtettem. Tomékkal szövegeltünk és ittunk egész este. Másnap vettem csak észre, hogy kerestél és hogy üzenetet is hagytál. 600 dollárt adtam a taxisnak, hogy időben kiérjünk a repülőtérre, de te már felszálltál, és most itt vagyok. Itt vagyok mert szeretlek. Mert te vagy aki kellesz nekem. Te mindenestül így ahogy vagy!

-      Rob. .

-      Nincs Rob Hanna! Ez az igazság! Utána néztem! Beszéltem orvosokkal, specialistákkal. Mindegyik egyöntetűen azt mondta, hogy nem lehetetlen, hogy babánk legyen, mert igenis szeretnék családot, ahogy te is.  _Természetes úton valószínűleg nem fogsz teherbe esni, de ott a lombik program, és még számtalan másik lehetőségünk van arra, hogy szülők legyünk egyszer! Végső esetben örökbe is fogadhatunk egy babát. – suttogom – nekem mindegy! Nem tagadom, hogy szeretnék családot, de veled! Veled Hanna, erre rájöttem azon a két napon amikor majdnem elveszítettelek! Szeretlek kicsim!

-      Rob! – suttogja  és sírva fakad.

Én csak szorítom, csak szorítom magamhoz, és az én könnyeim is elerednek, ő pedig szinte megfojt karjaival. 

-      Nagyon szeretlek! – suttogja – Nagyon!

-      Hát remélem is banyek! – suttogom a fülébe - Hazajössz velem? – szinte megmerevedik a karjaimban, elhúzódok kicsit  tőle, hogy lássam az arcát. – Mi a baj? Nem akarsz visszajönni?

-      Nem erről van szó Rob!

-      Hát akkor miről Hanna?

-      Én New Yorkban kaptam munkát. 1 hónap múlva ott kezdek.  – nem néz rám a stég deszkáját piszkálja zavartan, az álla alá nyúlva felemelem a fejét.

-      Nézz rám! Beszéljük meg, hallod?!

-      Én szeretném magam kipróbálni, szeretnék dolgozni Rob. Nagyon vágyom arra, hogy engem is elismerjenek, hogy nekem is legyen sikerem, de  úgy, hogy tudják hogy  te a párom vagy erre esélyem sincs! Semmi Robert!

Meglepve pillantok rá. 

-      Szóval szégyellsz? – meredek rá.

-      Dehogyis! Rob, nem erről szó sincs! – áll neki tiltakozni, mire elvigyorodom,  ő meg pipacs vörös lesz a méregtől – Szenya vagy Rob! – közli és oldalba vág.

-      Akkor megnyugodtam! – vigyorgom. – Szóval New York? – pillantok rá kérdőn, ő pedig teljes zavarban szórakozottan rágja az alsó szája szélét.

-      Ühüm – jön a válasz.

-      És hol fogsz lakni?

-      Hát Ashleynek van ott egy lakása, tőle fogom kibérelni. Közel van a munkahelyemhez is. – motyogja. 

Gondolatainkba merülve bámuljuk a vizet. 

-      New York.. Hm. . hm. .

-      Mit hümmögsz? – mered rám kérdőn.

-      Akkor max forgatási szünetekben nem 1½  órát repülök haza, hanem 3-at. – vigyorgom rá. – Már régóta gondolkodom rajta, hogy kellene ott is venni egy lakást. . .

-      Rob! – csattan fel.

-      Most mi bajod van?! – nézek rá vigyorogva– befektetésnek sem rossz. 

Pillanatokig farkasszemet nézünk egymással. 

-      Te eszelős vagy! – vág oldalba.

-      De szexis eszelős! – vigyorgom rá.

-      Jah! Az! Aki tegnap éjjel bealudt! – vihogja, mire elvörösödöm. – Csak pár percre mentem el a fürdőszobába, hogy kicsit  rendbe szedjem magam. Hevesen dobogó szívvel lépek be a szobába, hogy elcsábítsalak, erre mi történik? A csábítás célpontja gatya nélkül hortyog az ágyon! – vihog fel – Pár percig eltartott, hogy feldolgozzam a látványt! Én végletekig felhúzva teljes csábszerkóban szobrozok az ágy végében te meg 3 medvét megszégyenítve horpasztasz!

-      Fáradt voltam! – tiltakozom elvörösödve – de kárpótoltalak! –suttogom ennek a szégyentelen boszorkánynak a fülébe – Ha jól emlékszem alaposan kárpótolva lettél hajnalban!

-      Valóban! – vigyorogja – De a lelkem még mindig  . . . .

-      Aha, szóval a lelked! – nevetek rá, és csókolni kezdem – Mit szólna a kicsi lelked, ha ma éjszaka is kárpótolnám, és gyógyítgatnám?

-      Nem tiltakozna! – vigyorogja. – De lassan vissza kellene mennünk, mert Anyu szerintem már infarktust kapott.

-      Őszintén szólva szerintem már Anyu is vagy ötször hívott engem is! – nevetem el magam, és felpattanok, magam után húzva Boszorkát is.

Csak állunk összekapaszkodva, egymás ölelésébe merülve, és most megint kerek a világ!

Edit

Szórakozottan hallgatom a beszélgetést.

Ashleyt faggatják a testvéreim, és a lányok, Csilla, Anikó és Emma. Én is figyelek, de az agyam az a kis tó partján jár. István is sűrűn pillant arra. Össze-össze akad a tekintetünk.

Még mindig nem jönnek.

Már kezdek ideges lenni, amikor feltűnik az alakjuk.

Istvánnal összepillantunk és megkönnyebbülve sóhajtunk fel! Mosolyognak! 

Istenem, pedig, ha tudtam volna, hogy még mi vár ránk . . . nem örültem volna ennyire. . . .

*

*  

*

Jah és a beszélgetésnek még nincs vége korántsem!  

Balhé? 

Igen . . . . .

Miért? 

Titok!  

Hát most lehet átkozni! 

hihihi! 

Tudjátok a komik száma varázslatos erővel bír!! 

178054