109. fejezet: TERÁPIA

Sziasztok!


Itt vagyok , a válaszokat holnap!

Leragadnak a szemeim!

Natti

Figyelem ahogy a hűtőhöz lép és  szinte feltépi az ajtaját. Elhűlve nézem, ahogy pakol. Nem szól semmit, csak leül az asztalhoz és enni kezd. Mellé lépek.

-      Jesszusom ezt mind meg akarod enni?! – meredek a maga elé cibált kajahegyre.

-      Igen. – mordul fel.

Leülök le mellé. Figyelem. Nem szól semmit, csak rág-rág, miközben agyal.

-      Besegítek, ha nem bánod! – nevetek rá, mire elhúzza a száját egy zavart mosolyra.

Nem zavartatom magam és én is nekilátok.

-      Úristen Natti, azt mind megakarod enni? – neveti el magát, jó látni, hogy felcsillannak a szemei, most egy kicsit olyan, mint régen volt.

-      Kell Lucának a kalória, bár lassan akkora leszek mint egy ház, és kezdek hordó formát ölteni!

Szavaim hallatán elkomorodik, és a vidámságnak még az az apró fénye is kihunyt a szeméből és  látom, hogy a második zsemle sem megy le neki.

-      Mi van? Mi történt? –

-      Semmi Natti.  – motyogja, - Eszel még? – néz rám, majd amikor intek , hogy nem kérek  feláll és elkezdi visszapakolni a cuccokat a hűtőbe és egy szó nélkül kimegy. Gondolom a műhelybe.

Elmosom a tányérom, és visszaülök az asztalhoz  fellépek a programba.

Chat1:

Natti: Itt vagytok?

Emma: Én igen.

Zalán: Én is.

Rob: Basszus! Nagyon durván elvetettétek a sulykot! Mi a fenének kellett ennyire neki esni?! Normálisak vagytok?!

Clarire: Ne bomolj kisfiam!

Emma: Lehet, hogy tényleg túlzásba estem.

Rob: Nem lehet, hanem biztos! Mind úgy támadtunk rá, mint a fúriák! Ez így nem lesz jó! Natti! Mit csinál most?

Natti: Pár perce kirohant a szobájából, feltépte a hűtőajtót, és kipakolta a fél hűtőt, és leült enni. Azt hittem beszélni fog, de nem. Másfél zsemléig jutott. Aztán visszarámolt mindent, majd kiment.

Zalán: Én azt hiszem nem veszek ebben többet részt. 

Claire: Azt hiszem én vagyok közöttetek a legkevésbé érintve. Kicsit rosszul is érzem magam, hogy én aki alig ismerem beleszólok a dolgokba, de úgy érzem, hogy meg kell tennünk. De igen Zalán folytatnod kell! 

Zalán: Tudom, de nagyon megbántottam. Nagyon szíven ütött, hogy nem tud megbocsátani. Nagyon bánom már. 

Claire: Zalán az ember tesz néha az élete folyamán olyan dolgokat, amikre nem büszke, és utólag már mélységesen megbánja. Azzal, hogy kivonulsz, nem segítesz se rajta sem pedig magadon. Érted?

Rob: Nem tudom, én is nagyon elbizonytalanodtam. 

Natti: Figyeljetek, ez volt a legnehezebb rész. Kellett neki ez a sokk, kellett az, hogy más szemszögből is lássa a dolgokat! Megvan győződve róla, hogy jól teszi amit tesz, holott. . . Holott mind tudjuk, hogy nem. És azt kell mondanom, hogy lesznek még ilyenek, azonban ez volt a vízválasztó. Ha holnap feljön akkor azt mondom, hogy van esélye arra, hogy segítségünkkel, de rendbe hozza a dolgokat. 

Rob: Mi van ha nem? 

Natti: Akkor be kell látnom, hogy sürgős szakorvosi segítségre van szüksége. 

Claire: Őszintén szólva már azt is feldolgozni, hogy kilábadozó félben van egy nagyon komoly betegségből . . .

Emma:  Ami azt illeti sok minden van a hallgatása mögött. Edit is nagyon beszámolt neki. Tényleg hol van? 

Zalán: Ahogy ismerem, úton hozzájuk. 

Natti: Jól ismered, most lépett be az ajtón. 

Zalán: Látod, tudtam én. 

Claire: Próbáljatok beszélni vele. 

Rob: Natti, csak óvatosan! 

Natti: Oké!

Edit

Kopogás után belépek. Natti a nappaliban ül a kisasztal fölé hajolva és gépel. Hanna sehol.

-      Zalán megjósolta, hogy jönni fogsz. – nevet rám

-      Ismertek. – rogyok le mellé. - Hol van?

-      Szerintem a műhelybe. Kirohant, evett, majd eltű. . . .

Ebben a pillanatban lép be az ajtón. Tetőtől talpig dzsuvás.

-      Hát te? – nézek végig rajta elképedve

-      Szia Anya!

-      Helló! Csak jöttem megnézni, hogy vagytok, hoztam rétest. – mutatok az asztalra tett tányérra. - Még Nattiék esküvőjére csinálta nagyanyátok  ez az utolsó szál. – nézek a lányokra vigyorogva.

-      Mindjárt jövök, csak rendbe szedem magam – közli és megereszt egy halvány mosolyt.

Csak ülünk Nattival az ágyon, és beszélgetünk, amikor frissen zuhanyozva, farmerba leül közénk.

-      Jaj el is felejtettem! – pattanok fel, - Apátok küldött bort. Az egyik haverja hozta neki Spanyolországból. Sangria. Szerinte ez pancs, illetve málnaszörp. – vigyorgok rájuk. – Nagyon alacsony az alkoholtartalma pont ez miatt kapta!

A lányok összenéznek és felkuncognak

-      Géza bácsi volt mi? – nevet fel Natti.

-      Az tuti, vagy Boldi bá! – vigyorog Hanna is.

-      Az utóbbi! – jövök a válasszal. – Kértek?

-      Én igen, - bólogat Natti, - ennyitől semmi baja nem lesz a kisasszonynak!

-      Én meg megünneplem az utolsó kemómat. Anyu én csak keveset kérek.

-      Rendben! – nevetek rájuk, és a bárszekrényhez lépve előveszek 3 borospoharat.

A lányaim csak vigyorognak maguk elé, miközben töltök mind a hármunknak, majd odaadom nekik.

-      Én pohárköszöntőt mondanék. – Natti és Hanna egymásra néznek, vigyorognak, és ők is felpattannak. Azaz Natti csak pattanna,   visszaesik a kanapéra.

Hanna felnevet és hozzá ugrik, hogy felsegítse.

-      Basszus mi lesz velem a végére? – dohog Natti – a 30. héten járok, és már most alig tudok feltápászkodni, a végére daru kell hozzám!

Figyelem, ahogy Hanna válla rázkódik a visszafojtott röhögéstől. Nem akarja Nattit megbántani azzal, hogy kineveti, de elég csak összepillantanunk, és kitör belőlünk a nevetés.

-      Röhögjetek csak! Könnyű máson vidámkodni! Néha úgy érzem magam, mint egy hátára fordított teknős!

-      Natti! – vigyorogja Hanna.

-      Jól van gyerekek! – mély lélegzet – Igyunk akkor arra, hogy cirka két hónap múlva megérkezik családunk legkisebb tagja Luca, és arra is, hogy te is kicsim túl vagy a legnehezebb részen, most már csak gyógyulnod kell! – elszorul a torkom nagyot nyelek, hogy folytatni tudjam -  És arra is, hogy ne a múlton rágódjunk, ne szalasszuk el a jelent, mert minden pillanat, amit megélünk, többé soha vissza nem hozható véglegesség.. A jelent, ami holnap már a múltat jelenti, ne hagyjuk, hogy nélkülünk múljon el… Mert a dolgok egyszer történnek meg velünk. A legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz.

-      Anyu . . . – meghallom Hanna halk hangját. Natti halk torokköszörülését,  látom a felém nyújtja a poharakat. Mind a hárman egyszerre mozdulunk, koccannak a poharak. Aztán már csak azon kapom magam, hogy mind a ketten a nyakamban lógnak, és én csak szorítom magamhoz őket.

-      Anya, ez nagyon nyálas volt! – motyogja Natti – De minden szava igaz!

-      Na jól van! Nem pityeregni jöttem, csak . . .

-      Csak jöttél ellenőrizni, hogy megvagyunk-e. – kuncog Hanna.

-      Persze, ha a hegy nem megy Mohamedhez. . . .

Aztán beszélgetni kezdünk. Szokásunkhoz híven mindenről. Egyik témából csapódunk a másikba, Natti pont a házfelújításról mesél, amikor a másik lányomra pillantok. Teljesen magába feledkezve ül a kanapén, és agyal. 

Nattival összenézünk. Talán most. Beszélj! Édes lányom szólalj már meg! Imádkozom magamban. Miközben Nattira nézek, és próbáljuk felvenni az iménti beszélgetés fonalát. Nattin is látom, hogy várakozón néz a testvérére, de beszél tovább. 

-      Anyu? – a halk hang hallatán szinte megfagyunk. – Anya, én szerintetek is önző vagyok? Meg mártírkodok? 

Hirtelen bennem akad a levegő. 

-      Ez most honnan jött?

-      Natti megadta egy pszichiáter kollégájának az elérhetőségét, és részt veszek egy netes beszélgetős terápián. Ma beszéltem magamról, és szinte mindenki nekem támadt, hogy milyen önző vagyok, sőt valaki azt is mondta, hogy mártírkodom.

-      Őszinte választ akarsz?

-      Igen Anya.

Nagyot nyelek.

-      Nem hiszem, hogy önző lennél, csak fafejű kislányom. Fafejű vagy. Sokszor egyszerűen nem értelek! Hanna mindened megvan! Mindened! Szeretünk, van családod, aki foglalkozik veled, törődik veled, aggódik érted. Van vagy volt egy párod aki őszintén szeret, de te mindenkit eltaszítasz magadtól! Miért? Miért kislányom? Bántottunk, vagy bántunk téged? Nem kellünk neked? Nem értelek! A világon annyi, de annyi ember van akinek ennek a százada sincs meg! Tudod, hogy hány ember tenné össze a kezét azért, hogy ilyen családja legyen? Hogy apja, anyja, testvérei legyenek akik szeretik? Sokszor elkeseredünk Apáddal, hogy biztos rossz szülők voltunk, mert nem bízol meg bennünk! Miért nem tudsz őszinte lenni? Miért kell titkolózni? Miért? Nézz végig magadon! Szép vagy, okos vagy, tehetséges vagy! Néha nagy az ingerenciám, hogy megfogjalak és addig rázzalak amíg az ész helyre nem rázódik az agyadban! Vannak,voltak, és lesznek is problémák Hanna amit meg kell oldani, közösen. Az hogy velünk vagy a pároddal, vagy egy baráttal teszed, az mindegy, de van segítséged, számíthatsz ránk, te meg alakítod itt a magányos hőst akinek senkije nincs!

Szinte vágni lehet a csendet, ami szavaim után beáll. Keményen nézek Hannára, aki nagyot nyel.

-      Miért csinálod ezt édes gyerekem? Miért? Gondolkodj egy kicsit, és ne gyere megint azzal, hogy nem akarsz senkit bántani, mert pont ezzel az állandó titkolózással bántasz meg mindenkit. Vagy ha nincs szükséged ránk, akkor szólj és nem törődünk veled, leszállunk rólad, és akkor tényleg élhetsz magányos farkasként! Bár nem tudom az mennyire lesz jó neked. Itt van a testvéred is – mutatok Nattira – azt hiszed nem esik neki rosszul, hogy távolságot tartsz vele? Örül annyira örül a babájának, de fél, hogy bánt vele! Érted? Fél, mert annyira szeret, és tudja, hogy állandóan a veszteségedre emlékeztet a pocakja! Megértem kislányom, hogy nagy veszteség ért és nem is egyszer, de az isten áldjon meg, ne temetkezz a múltba! Ne rágd magad rajta állandóan, hogy mi lett volna ha! Elmegy melletted az élet Hanna! Elmegy! Érted? Felfogod? Miért nem tudsz örülni, nevetni? Meggyógyultál, illetve rendben vagy nagyjából. Tudom, hogy állati nehéz, hogy sok trauma ért, de az isten áldjon már meg túlélted! Átvészelted! Erős vagy kislányom! Nagyon erős! Ne hagyd már, hogy a rossz dolgok befolyásoljanak! Maguk alá temessenek! Annyi minden van még előtted! Annyi minden!

Látom, hogy remeg, hogy a könnyek ott csillognak a szemeiben.

-      Szeretünk. Sokan szeretünk Hanna, és most eljött az a pillanat, amikor választanod kell. Most nincs tovább. Gondolj át mindent, gondold végig, hogy mit miért és hogyan tettél. Békén fogunk hagyni mindannyian, ha ez a döntésed. Nem fogunk az életedbe beleszólni. De ha úgy döntöttél, hogy kell a családod, kellünk mi, a testvéreid, és a párod, akkor szólj, mert elegem van abból nekem is, hogy állandóan aggódok, állandóan féltelek. A gyerekem vagy, ez soha nem fog elmúlni belőlem mert a féltés az bennem lesz midig amíg csak élek és levegőt veszek, de tudomásul veszem, vesszük a döntésedet. Egyet ne felejts el, a családod voltunk, vagyunk és leszünk. Egy család, egy kapcsolat az őszinteségen alapul. Néha kíméletlennek kell,  ami igen fájdalommal is jár. Tetszik vagy sem ez az élet. Mi tudjuk, de te is tisztában vagy ezzel?

Nem akartam ennyire kifakadni, nem akartam újból nekiesni, de ez már régen érett bennem. Felállok, leteszem az asztalra a borospoharamat és a kabátomért nyúlok. Natti is döbbenten néz rám. Fölé hajolok, és egy puszit nyomok az arcára, aztán a másik lányomhoz fordulok. Végigsimítok az arcán, fáj a szívem amikor meglátom a könnyben úszó döbbent szemeket, de most keménynek kell lennem.

-      Gondolkodj Hanna. – megsimogatom az arcát, és a feje búbjára nyomok egy puszit – Gondolkodj kislányom.

Natti

Elképedve nézem ahogy Anya kilép az ajtón. Hát erre nem számítottam! Most mit csináljak? Félve pillantok a testvéremre szinte önkéntelen a mozdulat amivel felállok és hozzá lépek, ahogy az is ahogy ő hozzám simul. 

-      Én nem akartam Natti, - suttogja – Én nem akartam senkit bántani, és  nem akartam senkit terhelni – zokogja.

Mit tud az ember ilyenkor mondani? Csak simogatom a fejét és várom, hogy csillapodjon a sírása. 

-      Sírd ki magad! Sírd ki magad Hanna, aztán szépen ülj le és gondolj végig mindent. Írd össze a gondolataidat, vedd számba a terveidet. Igaza van anyunak, nagyon tehetséges és okos vagy, de el vagy veszve a múltban. Mi mindig melletted leszünk, de ez így nem mehet tovább te is tudod. Értem én értem, hogy vannak dolgok amiket meg akarsz tartani magadnak, ez természetes mert mindenkinek vannak titkai, de te már tesó átestél a másik oldalra. Te már csak a szépet akartad felénk mutatni, a benned élő poklot nem, pedig az is az élettel jár, és te teljesen elástad magadban, annyira, hogy már bekebelezett. Na ne sírj! Illetve sírj, ha úgy könnyebb!  Hagylak,  elmegyek lefeküdni – törlöm meg én is az arcom a lecsorgó könnyektől, majd nagyot sóhajtok, nagy nehezen feltápászkodom megsimogatom az arcát.

Az ajtóban még visszanézek rá. Ott ül a kanapén, csorognak a könnyei, és nagyot kortyol az eddig csak a kezében tartogatott pohárból. 

Robert

Eltelt 10 nap azóta a beszélgetés óta. Már akkor éreztem, hogy sok volt, nagyon vehemensek voltunk. Azonban  őszintén szólva minden szó igaz volt. Minden szó. Edittől tudom, hogy mi történt náluk aznap este. Mint ahogy azt is, hogy Hanna másnap elutazott. Összecsomagolt és elutazott az egyik barátnőjéhez aki kint él Bécsben.

9 napja nem jelentkezett, nem tudunk róla semmit. Annyit mondott Nattinak másnap, hogy elmegy mert gondolkodnia kell.

Minden este fent vagyunk a chaten beszélgetünk. Jól esik. Komolyan jól esik, de nagyon hiányzik.

Hangos nevetésre eszmélek fel. Itt van az egész stáb. Ma van a búcsú buli.

-      Hihetetlen nem? – ül le mellém Kellan. – 4 év telt el, és most vége van.

-      Aha, tényleg furcsa. Az egész életemet megváltoztatta ez az egész. – mutatok körbe.

Hallgatunk. Aztán Kellan egyszer csak felém fordul.

-      Te Rob? Kérdezhetek valamit?

-      Persze.

-      Együtt vagytok Hannával?

Váratlanul ért a kérdése. Most mit válaszoljak? Az igazat, hogy talán nem, vagy játszam a hanyagot.

-      Nem Kellan, nem vagyunk együtt. Ő döntött így.

-      De miért?

-      Mind a ketten hibáztunk, ő is én is. Aztán jött a betegsége a kemo, és ő úgy gondolta, hogy nem elég jó nekem, és kitette a szűrömet. Ennyi.

-      És ezt te hagyod? Ennyi? Kész?

-      Igen. Mit csináljak szerinted? Mit kéne tennem? Nem tudok mellette lenni! Eddig forgattunk, most jön a WFE promó, aztán állok neki a Csompolisnak.  Nem tudok vele lenni! Nem kellek neki. Döntött és én elfogadtam. Ennyi.

-      Hát ezt nem gondoltam volna. – vágja oda a szavakat hozzám – Én azt hittem hogy érte a tűzbe is mennél! – elhallgat – Akkor ezek szerint nincs senkije.

-      Nem tudom Kellan. – válaszolok neki, - Nem akarok erről beszélni, ne haragudj! – felállok, mert megérkezik Taylor. Vett egy motort.

-      Azt a szentségit! – neveti el magát Kellan – Ez tényleg vett egy mocit!

Nevetve megyünk szemrevételezni a járgányt.

* * *

Újabb napok teltek el. Kicsit pihentem. Jól esett csak lógni a levegőben, csak henyélni. De már sok. Egyedül nem jó. Napokig csak aludtam meg TV-t néztem, olvastam, Macival mentünk sétálni. Steph elhajtott pár interjúra, fotózásra, ruhapróbára, de igazándiból nem tudok magammal mit kezdeni.

Egyedül Maci az aki változatosságot hoz az életembe most. Belőle meg már kicsit sok a változatosság!

-      Maci komolyan mondom nem hiszlek el! Mi vagy te? Baszki miért kell mindent szétrágnod?! Ez a kedvenc fekete sportcipőm volt! Tegnap a pólómat majszoltad el, ma a cipőmet, holnap mit fogsz megenni?

Rám sem bagózik! Mondhatom én neki a magamét! Ül velem szembe és szinte vigyorognak a szemei! Készen vagyok tőle.

Felnevetek.

-      Most mit csináljak veled?

Ekkor fogja magát felpattan képen nyal és elnyargal. Lehajolok, hogy összeszedjem valaha volt kedvenc cipőim maradványát, amikor visszajön szájában a pórázzal.

Felnevetek.

-      Szóval sétálni akarsz menni! – szinte helyben jár az izgatottságtól és böködni kezdi a lábamat,  - Jól van! Megyek már! Na gyere!

Felkapom a pórázt rácsatolom, kabátot rántok és elindulunk, azért még felkapom a labdát amit dobálni szoktam neki. Ezzel elleszünk egy darabig az biztos.

Pár óra múlva fáradtan lépek be az ajtón. Maci szinte azonnal elhasal a hideg padlón.

-      Na mi van öregem, elfáradtál? – simogatom meg a füle tövét. – Ami azt illeti én sem nagyon érzem a kezem. Ennyit már régen hajigáltam a labdát.

Elmegyek kezet mosni, megcsinálom a vacsorám, Macinak is adok enni, és elterülök a kanapén fent az emeleten. Ez volt neki is a kedvenc helye. Én inkább a lenti nappalit használtam, mert ott van lent a nagy TV. Ő azonban itt fent kucorgott inkább.

Nagyot sóhajtok, és  fellépek a chatre.

Rob: Sziasztok! Van fent valaki?

Natti: Szia én vagyok! Hazajött! Most Anyuéknál van.

Rob: Tényleg? Mi van vele?

Natti: Őszintén szólva kisimult. Megnyugodott, és szerintem döntött is. Küldtem SMS-t a többieknek, 1 óra múlva fent leszünk a másikon. Jössz?

Rob: Persze.  

Nevetséges, de szinte kiugrik a szívem. Komolyan. Nem vagyon normális! Szerencsére Steph hív, és szokása szerint eláraszt információkkal a WFE promóval kapcsolatban, csak mondja, csak mondja, csak mondja.

-      Figyelj Steph, légyszives küld át levélben, mert a felét már most elfelejtettem! Komolyan!

-      Mert rövid az eszed bogaram! Kapd össze magad gyorsan. Anyukádéknak és a nővéredéknek foglaltattam helyet abban a szállodában ahol mi is leszünk. Kell még jegy? Most szólj, mert még tudom intézni.

Ez Steph. Hallgat várja, hogy válaszoljak.

-      Konkrétan Hannára gondolok.

-      Tudom.

-      És válasz?

-      Nincs Steph. Nincs válasz.

-      Értem. Biztos?

-      Igen.

-      Oké. Értem. – csend – Azért értesíts, ha változás van.

-      Rendben. Szia!

-      Szia.

-      Basszus én lennék a legboldogabb, ha repjegyet foglalhatnék neki, szállásra nem lenne gondja, rajtam elférne. – dünnyögöm magam elé.

Lassan összekapom magam és hanyatt vágom magam a kanapén. Ölembe teszem a laptopot és feljelentkezem az oldalra.

Alissa: Sziasztok! Van fent valaki?

Chris: Szia, én itt vagyok.

Allissa: Többiek? Sehol senki? Hát Chirs akkor lehet, hogy csak ketten fogunk társalogni.

Lasarus: Nem hiszem én is itt vagyok.

Meggie: Jelen!

Susan: Szintén jelen.

Alissa: Akkor már csak Libby hiányzik, Giselle írt, hogy nem tud jönni ma este.

Libby: Libby nem hiányzik, itt van. Sziasztok!

Chris: Szia Libby! Örülök, hogy itt vagy.

Libby: Szia Chris. Igen itt vagyok.

Lasarus: Már azt hittük, hogy megszöktél.

Libby: Őszintén szólva az utolsó alkalomkor megfordult a fejemben, hogy nem jövök ide többet.

Chris: Mitől változott meg a véleményed?

Libby: Akkor este anyukámmal és a testvéremmel beszélgettünk, és Anyu nagyon beszámolt nekem. Nagyon. Nem értettem, hogy miért száll rám mindenki, nem tudtam, én nem éreztem úgy, hogy önzőn viselkedtem volna velük, egyszerűen csak megakartam magamnak tartani a szerencsétlenségemet. Nem akartam őket sokkolni. Aztán Anyukám rávilágított arra, hogy ők hogyan élik meg az én dolgaimat. Kiborított, hogy azt hiszik, nem bízok meg bennük, de a végső lökést az adta meg amikor anyu azt mondta, hogy úgy látják, nem akarok bennük megbízni, és gondolkodjak el, hogy akarom –e a családomat. Ha ezt folytatom tovább akkor tudni fogják, hogy egyedül akarok maradni, és békén fognak hagyni. Nagyon szíven ütött, ahogy az is, ahogy nekem támadtatok.

Chris: Nem támadni akartunk. Azért vagyunk itt, hogy adott szituációról, elmondjuk egymásnak a véleményünket, hogy ne a csak a saját szemszögünkből lássuk a dolgokat.

Lasarus: Igen Libby, ez egy ilyen hely. Itt nem finomkodunk egymással. Ehhez hozzá kell szoknod.

Libby: Rájöttem Lasarus. Sok mindenre rájöttem.

Maggie: Sokáig nem jöttél fel.

Libby: Igen, mert gondolkodni akartam. Egy barátnőmnek Bécsben van lakása. Már régóta hívott, hogy menjek ki hozzá. Felhívtam, hogy mit szólna ha most kimennék? Várt rám, de a második napon el kellett utaznia. Egyedül voltam nála. Végig tudtam mindet gondolni. Mindent. Sok mindenben döntöttem, és rájöttem, hogy hülyeséget csináltam. Nehéz lesz a dolgokat rendbe hoznom, de próbálkozni fogok. Annyira mélyen van bennem az hogy nem beszélek a gondjaimról, hogy tudom nagyon nehéz lesz leszokni róla.

Alissa: Segíteni fogunk, ezért vagyunk itt.

Susan: Igen. Számíthatsz ránk.

Lasarus: Nagyon szűkszavú vagy Susan!

Alissa: Kedves Lasarus, legyen oly drága és a témához szóljon hozzá ne pedig a csoporttársait macerálja!

Lasarus: Értettem!

Chirs: És mire jutottál?

Libby: Sok mindent végig gondoltam.

Chris: Például?

Libby: A testvéreimhez fűződő kapcsolatomat.

Lasarus: Ezt konkrétan hogy érted? Megbocsátottál neki?

Libby: Igazából nem kell megbocsátanom a bátyámnak, mert igaza volt. Igaza volt. Legfeljebb a hangnem volt durva. Nagyon durva. Én soha nem beszéltem volna vele így, még ha haragszom rá és tudom, hogy igazam van akkor sem. Nekem soha nem jöttek volna ezek a szavak a számra, soha. 

Lasarus: Beszélsz vele?

Libby: Nem tudok. Nem tudok vele beszélni. Ez nem olyan dolog amit telefonon vagy sky-pon intéz el az ember.

Lasarus: És ha ő hívna fel telefonon, akkor sem beszélnél vele?

Libby: Nem Lasarus. Nem ismétlem magam. Személyesen fogok vele beszélni.

Lasarus: Ejha, de határozottak lettünk hirtelenjében!

Chris: Jót tett neked a gondolkodás.

Meggie: És még mire jutottál? Szüleid? A nővéred? És a párod? A pároddal kapcsolatban mit döntöttél?

Libby: A másik testvérem? Ő a másik kemény dió. Őszinte leszek rettenetesen érzem magam a közelében.

Susan: Ó!

Alissa: Tényleg?

Libby: Igen. Rettenetesen. Gyűlölöm azt az érzést amit kivált belőlem.

Chirs: Ezen most megdöbbentem.

Libby: Hidd el én is. Magamnak sem vallottam be. Nem tudtam, nem tudtam megfogalmazni, hogy mi ez az érzés a közelében? Miért érzem magam állandóan kellemetlenül? Nem értettem, hiszen szeretem! Nagyon szeretem!

Susan: És?

Libby: Bécsben rájöttem, hogy nagyon féltékeny vagyok rá. Féltékeny vagyok az érzésre, hogy én ezt soha nem érezhetem, én nem fogok babát várni. Én nem fogom érezni, hogy rugdos, hogy mocorog bennem. És ez nagyon fáj! Nagyon vágyom rá. Tudom, hogy fáj neki, hogy nagyon ritkán érdeklődök a kislányáról, de nem tudom neki elmondani, hogy miért.

Alissa: Szerintem jót tenne, ha elülnétek beszélni róla. Hidd el neki is meg neked is.

Libby: Lehet, hogy igazad van.

Chris: És a párod?

Libby: Hát ő. Ő nagyon nehéz. Róla most nem akarok beszélni.

Chris: Miért? Nem szereted?

Libby: De igen.

Chris: Akkor? Mi a baj?

Libby: Ez összetettebb dolog.

Chris: Ezért vagyunk itt.

Alissa: Chris! Szerintem ezt még ne feszegessük! Azt hiszem így is nagyot léptünk előre.

Maggie: Szerintem is Chris.

Chris: De, most nem azért vagyunk itt?

Alissa: De igen ezért is vagyunk itt.

Chris: Akkor? Miért nem kérdezhetem meg?

Libby: Jó akkor válaszolok Chris.

Chris: Hallgatunk.

Libby: Szóval, szóval ő. . . Erről nagyon nehéz beszélnem!

Maggie: Akkor ne beszélj róla.

Chris: Miért? Miért ne beszéljen róla? Én szeretném hallani! Ezért vagyunk itt, hogy kibeszéljük a dolgokat! De igen, Libby tessék beszélni róla!

Libby: Ő egy hihetetlenül összetett személyiség. Kedves, aranyos, érzéki, szexis és . . . és bolond, nagyon bolond! XD

Mindezek mellett pedig hirtelenharagú, hisztériás, de ezt be nem vallaná a világért sem, rendetlen rumlis alak, akit  nagyon  szeretek. Igen  jól halljátok, nagyon szeretem.

Chris: Akkor mi a baj?

Libby: Ez összetett. Azt hiszem hogy túl gyorsan történtek a dolgok, túl hevesen és túl magas lángon égtünk. Ő sokat dolgozik, imádja amit csinál, és nagyon jó is benne, én meg otthon voltam. Nem tudtam magammal mit kezdeni, senkinek és semminek éreztem magam mellette. Ő sikeres a munkájában és pedig egy senki vagyok ,aki semmit nem tud felmutatni. Egyetlen dolog volt amit tudtam adni neki, az a szerelmem és az, hogy a babánkat vártam.

Chris: Nem lehet, hogy neki ez elég volt? Nem gondolod, lehet, hogy neki ez a világon mindent jelentett?

Libby: Nem tudom Chris. Nem tudom.  Én nagyon szerettem.

Chris: Csak szeretted? Múlt időt használsz.

Maggie: Chris! Megtennéd, hogy csendben maradsz? Hadd beszéljen!

Libby: Aztán elvesztettük a babánkat. Próbáltam isten bizony próbáltam feldolgozni az elvesztését. Egymásba kapaszkodtunk, de ugyanazzal a mozdulattal el is löktük egymást. Én megint kezdtem bezárkózni, ő pedig a munkába menekült. Volt, hogy napokig szándékosan nem hívott. Én pedig egyre inkább elbizonytalanodtam. Aztán végre elkezdtem dolgozni. Kicsit kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam, de akkor a környezetünkben történtek olyan dolgok amiket, . . . . .  hát mindegy, egyszóval nem voltunk könnyű helyzetben. Kiállt mellettem mindig, de távol volt tőlem. Úgy volt, hogy összeházasodunk, de miután elvesztettük a babánkat úgy döntöttünk, hogy ezzel ráérünk még.  Mind a ketten akartunk próbálkozni. Szinte a rögeszménk lett a babaprojekt, én pedig fizikailag is egyre ramatyabbul éreztem magam. Aztán derül égből villámként jött a hír, hogy rákos vagyok. Nem akartam még én sem ezzel a ténnyel szembe nézni. Nem tudtam felfogni. Még magamnak sem tudtam bevallani, nemhogy másoknak, a családomnak.

Tudom, hogy szeretnek, de képtelen voltam beszélni, mert akkor nekem is szembe kellett volna azzal néznem, hogy nem leszek képes arra, ami a világon a legszebb és legtermészetesebb dolog. Addig húztam odáztam a dolgot, amíg már kifutottam az időből, és mindenkit kész tények elé kellett állítanom. Rettenetesen éreztem magam, és még érzem is. Azzal meg aztán tényleg képtelen voltam szembenézni, hogy ebbe a betegségbe bele is halhatok. Úgy érzem, hogy nincs jogom ebbe belerángatni őt. Nagyon nehéz, végtelenül nehéz, de

Chirs: Ez hülyeség! Ha szeret, akkor mindenhogy kellesz neki! Mindenhogy, gyerekkel, vagy gyerek nélkül!

Libby: Nem érted Chris!  Rákos vagyok! Az, hogy most jól vagyok, az egy dolog. Igen túl vagyok a kemón, és viszonylag jól viseltem. De az még nagyon hosszú idő amíg azt mondhatják, hogy egészséges vagyok. Ha egyáltalán az leszek egyszer. Én nem akarom ennek őt kitenni! Érted?  Ő látszólag magabiztos, azonban ez nem igaz. Ő egy végtelenül érzékeny ember. Művészlélek.  Azonkívül nagyon nagy a valószínűsége annak is, hogy soha nem tudok szülni. Van olyan helyzet az életben amikor az embernek azt kell mondania, hogy vége. Igaz, hogy a szívem szakad meg, és álmatlanul töltök szinte minden éjszakát, mert hiányzik. Annyira hiányzik hogy az már fáj! Nincs annál nagyobb vágyam, mint hogy újra hozzábújhassak, hogy érezhessem az illatát, az ölelését, hogy a hajába túrhassak, hogy szeretkezhessek vele. Azt hittem 4 éve, hogy tudom, hogy mi a szerelem, tudom, hogy mit jelent szeretni valakit. De ma már tudom, hogy az amit az első szerelmem iránt éreztem az semmi ahhoz képest amit  ő iránta érzek. És eljön az a pillanat amikor be kell látnia az embernek, hogy azzal teszi a legjobbat, hogy elengedi azt akit a világon legjobban szeret. Majdnem belehalok, de ezt kell tennem.

Chris: Libby. . . Libby, ne csináld ezt! Az életben nagyon ritka az amikor az ember rátalál a másik felére, arra az emberre akit nagyon szeret. Én biztos vagyok benne, hogy ő így érez irányodba.

Libby: Chris, ezt nem tudhatod! Hemzsegnek körülötte szebbnél szebb nők, akik csak arra várnak, hogy egyet csettintsen, csak egyet.

Chris: Lehet, hogy azokat a nőket meg sem látja.

Libby: Férfi. El fog felejteni. Túl fog rajtam lépni. Azonkívül van egy kolléganője akivel őszintén szólva én sem tudom, hogy milyen a kapcsolata. Állításuk szerint csak kollégák, de ez sokkal több közöttük. A lány mindenhol ott van. És igen tudom, a munkájuk miatt is kell sokat együtt lenniük, de ő akkor is keresi a társaságát amikor nem dolgoznak. Sokszor feleslegesnek éreztem magam. Pótkeréknek a motoron. Hiszem azt, hogy ez a lány megvigasztalja majd.

Chris: Beszéltél már erről vele?

Libby: Párszor rákérdeztem, de mindig felháborodott rajta és kikérte magának még a feltételezést is. Történetesen amikor szakítottunk akkor is vele beszélt.

Meggie: Mi történt?

Libby: Alig 10 perccel előtte tudtam meg, hogy nem valószínű az, hogy egyszer anyuka leszek. Féltem attól, hogy mit fog szólni, hogy így is kellek-e neki , de hittem, hinni akartam abban, hogy igen. Ő pedig poénkodott ezen azzal a lánnyal. Dühös, és csalódott voltam. Fájt, hogy így viselkedik, összevesztünk és én pedig visszaadtam a gyűrűt neki. Ő pedig elrohant. Azóta nem láttam. . . . . Illetve amikor pár hete tüdőgyulladást kaptam és lélegeztető gépre kerültem, nos akkor ott volt. Eljött, de ezt csak most tudtam meg.

Lasarus: És ez változtat valamin? Megváltoztatott benned valamit?

Libby: Igen. Reményt adott. De ez csak önbecsapás. . . . .

Chris: Libby! Itt vagy? Hahó!

Susan: Elment?

Chris: Libby itt vagy?

Libby: Bocsánat! El kell mennem, csengettek, valaki jött hozzánk. Lehetne hogy máskor folytassuk?

Alissa: Persze, holnap ugyanitt, ugyanekkor.

Libby: Rendben! Sziasztok!

Chat2:

Natti: Rob te nem vagy normális!

Claire: Majdnem lebuktattál bennünket! Eszednél vagy?!

Zalán: Hát apám ez szoros volt. Én érzem csak, hogy sokkal magabiztosabb? Határozottabb?

Edit: Nem Zalán, jól érzed.  Apáddal leesett az állunk amikor megjelent és leült velünk beszélgetni. De Robert meg kell mondanom, hogy eszelős vagy!

Rob: Nem baj! Gondoljátok csak ezt! SZERET! HALLOTTÁTOK?! SZERET!

Zalán: Repkedj alacsonyabban Rómeó, mert jönnek a denevérek és levadásznak!

Rob: Nem bánom azt se Zalán, nincs veszve semmi! Natti fent vagy? Ki jött hozzátok?

Natti: Itt vagyok. Te nem vagy normális!

Rob: Tudom a többiek is mondták már! De nem érdekel. A lényeget hallottam. Minden mást meg megfogok tudni oldani! És most ez a lényeg!

Natti: Szentséges Atya Isten!

Rob: Mi van?

Natti: Vendégünk jött. . . Várjatok, fel kell szednem az állam, mert jelenleg a padlót súrolja!

Rob: Natti mi van?

Natti: Vendégünk jött! Atya gatya! Ez aztán a fordulat! Azt a rohadt! Ezt nem hiszem el! Mindjárt jövök!

Rob: TÓTH NATÁLIA!  KI VAN OTT NÁLATOK!!!!!????????

161070