108. fejezet: SOKKTERÁPIA

Sziasztok!


Először is bocsánat a késésért! Nem most van délután tudom, de a családommal elutaztunk, és annyira mennek az órák, hogy . . . .


Mindegy.


Sorry!

Jó olvasást!


Heni

Hanna

Sárga rózsa. Újabb sárga rózsa.

Meglepődve hajolok le érte. Két hete minden második nap valaki a postaládába tesz egy szál sárga rózsát.

-      Na mi van? – szólal meg mögöttem Natti – Mozdulj már meg Hanna, mert elkések!  - morog mögöttem.

-      Jól van! – vigyorgok rá és félreállok – Miért nem kerülsz ki?

-      Mert nagy vagyok és nem férek el melletted! – vigyorogja.

Végig nézek rajta. Tényleg nagy. A 7. hónap elején tart, de nagy pocakja van. Nyelek nagyot miközben mosolyogni próbálok rá. Figyelmesen nézi az arcomat pár pillanatig, majd a kezemben tartogatott rózsára tekint.

-      Megint rózsa? Kitől?

-      Fogalmam sincs! Lehet, hogy te kapod. – nevetek Nattira.

-      Ugyan kitől kapnám?!- néz rám döbbenten – Csongi nem egy trubadúr fazon, ő a kezembe nyomná inkább. Á biztos neked jött!

-      De kitől? – nézek rá tanácstalanul.

-      Neked kell tudni. – vonja meg a vállát és beül a kocsiba.

Elindulunk. Megint összeszorul a gyomrom. Félek.

-      Mi van? Baj van? – néz rám Natti kérdőn.

-      Nem Natti nincs baj, csak szeretnék már rajta túl lenni. – motyogom - Ez az utolsó.

Csend van. Nem szólal meg ő sem. Figyeli a forgalmat, a vezetésre koncentrál. Percek telnek el csöndben.

-      Tényleg  felvetted a kapcsolatot azzal a pszichológussal akinek odaadtam a e-mail címét? 

-      Igen.

-      És? Voltál már fent?

-      Igen.

-      És milyen? – pillant rám

-      Jó.

-      Lehetne bővebben? – neveti el magát miközben a pirosnál állunk. – Ne kelljen már minden szót kihúzni belőled!

-      Érdekes inkább fogalmazzunk úgy. – válaszolok – Hatan vagyunk egy beszélgető csoportban, és bár nem ugyanaz a problémánk, de egészen jól szót értünk.

-      Beszéltél már magadról?

-      Igen.

-      Mit?

-      Elmeséltem a kezdeteket, Petit, Atit, Zsezsét. Felmentem az oldalra, beköszöntem, de inkább a többieket hallgattam. Érdekes volt.

-      Rob?

-      Róla nem tudok beszélni – suttogom elszorult torokkal, és félre fordulok.

Natti érzi, hogy  most inkább nem kellene faggatnia. Csendben ülünk, miközben a kórház felé hajtunk. Mind a ketten gondolatainkba merülünk. Két hete  adta oda a mail címet. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy felvegyem-e az illetővel a kapcsolatot, de rájöttem, hogy tényleg segítségre van szükségem. Beszélnem kell, mert befogok teljesen fordulni.

Hirtelen fékezésre felkapom a fejem. Natti ezerrel szentségel mellettem.

-      Nem igaz, hogy nem lát! – morogja – Libáért vette a jogsiját tuti!

Elnevetem magam a méltatlankodásán, de a vigyor hamar a képemre fagy amikor megállunk a kórház parkolójában. Kiszállunk.

-      Figyelj! – fordul felém tesóm – Én elmegyek ultrahangra, és utána eltépek hozzád. Persze, csak ha nincsenek megint ezren a váróban! – vágja a pofát – Mert akkor még este is ott fogok ülni. Ha előbb végeznél hívj fel, és akkor szólunk Apunak, hogy jöjjön érted!  Oké?

-      Oké. – sóhajtom és elindulunk befelé. Natti megszorítja a kezem, érzi, hogy félek. – Annyira utálom! – motyogok felé fordulva.

-      Tudom, de ez az utolsó. Kitartás Hanna! – kacsint rám – Végig csináltad! Gondolj erre! Minden rossznak egyszer vége van, és ez most a vége! Hallod?! A vége. . .  ennél már csak jobb lesz!

-      Tudom. – vigyorgok rá keservesen. – Na megyek, legyek túl rajta minél gyorsabban.

* * *

Csak fekszek, figyelem a lassan csepegő infúziómat.

Egyik csepp a másik után.

Egyik nap a másik után.

Egyik hét a másik után.

Nélküle.

Azt hittem, hogy csendesedni fog a lelkem, hogy megtudom emészteni, hogy túl tudok rajta jutni, de minden gondolatom körülötte forog. Megérzek egy illatot, és eszembe jut pár kósza emlék, az illata, a hangja, az érintése. Annyira nehéz!   Kopogásra riadok fel gondolataimból. Az orvosom lép be.

-      Jó napot Hanna! – mosolyodik el és néz rám – Hogy van?

-      A lehetőségekhez mérten jól! Köszönöm!

-      Hát ennek őszintén örülök, kedvesem! – neveti el magát - Megengedi, hogy leüljek? – néz rám kérdőn és mutat az ágyam mellett álló székre.

-      Persze. – próbálok rá mosolyogni, de a félelem összeszorítja a gyomrom, hallgatjuk a csendet – Doktor úr, - szólalok meg halkan – valami gond van?

Pár pillanatig merőn néz rám, mire érzem, hogy minden erő kifut a testemből. Édes drága jó istenem! Ne! Ne!

-      Jézusom! – neveti el magát – Nehogy elájuljon itt nekem! Nincs semmi baj! Nyugodjon meg! – paskolja meg a kezemet és rám kacsint – Én nem is értem, hogy miért sápadnak el a nők, amikor meglátnak! Csak onkológus nőgyógyász vagyok! – humorizál – Bár magácska ehhez már hozzászokhatott a párja mellett.

Hirtelen köpni – nyelni nem tudok. Váratlanul ér, hogy Robot említi, ő azonban nem veszi, vagy nem akarja észrevenni meglepődöttségem, zavartalanul folytatja a szövegelést.

-      Tényleg nincs semmi gond. Az eredményei jók, a kezelésre jól reagált. Az ultrahang szerint sincs semmi elváltozás. Azt kell, hogy mondjam bár minden betegem ilyen jó állapotban lenne! Igaz pár hete, őszintén aggódtam, amikor tüdőgyulladást kapott. Hanna egyetlen vékony hajszálon múlott az élete. Egyetlen hajszálacskán. . . . . – nem tudok megszólalni, most is, mint mindig, amikor eszembe jut, elszorul a torkom. Szinte hallom a hangját, érzem az érintését, az illatát. Újra meg újra végigfut bennem annak az álomnak minden pillanata. Hallom, hogy dumál a doki de inkább az emlékeimbe merülök - . . . . . a párjának is mondtam, hogy nem kell aggódnia mert magában nagyon nagy az élni akarás. Teljesen kétségbe volt esve mielőtt bement magához, próbáltam ugyan felkészíteni a látványra, de  a lélegeztető gép általában mindenkire a frászt hozza.  - . . . és csak mondja és mondja de kikapcsolom az agyam, aztán lassan eljutnak hozzám a szavai.

Mi?

Micsoda?  - kapom fel a fejem.

Lélegeztető gép?

Mi?

Érzem, hogy hevesen kezd verni a szívem, szinte ki akar ugrani a helyéről. Mi? Úristen! Mi?  Nem kapok levegőt hirtelen a szavai által okozott sokktól.

-      . . . . szóval az az igazság, hogy egyrészt azért is jöttem be, hogy megnézzem, hogyan van, másrészt pedig kérni szeretnék magácskától valamit. – motyogja a doki halkan, én pedig teljesen ledöbbenve meredek rá. Rám pillant, és láthatóan zavarban van – Szóval, jaj ez nagyon kellemetlen nekem, és látom, hogy megdöbbent, á felejtse is el! Nem érdekes! – igazgatja zavartan a szemüvegét és fel akar állni.

-      Ne! Doktor úr! Mondja csak! – suttogom halkan, hiszen alig találom a hangomat.

Visszarogy a székre amiről éppen csak felemelkedett, és figyelmesen néz rám.

-      Higgye el Hanna, ez számomra nagyon kellemetlen.

-      Doktor úr! Bökje már ki az istenért! – próbálok megereszteni egy vigyort, de nehezen megy.

Csend van. Próbálok mosolyogni, de az imént hallottaktól még-még mindig légszomj kerülget. Nem akarok most gondolkodni! Nem tudom, most végig gondolni, zakatol bennem amíg a dokira nézek, és próbálom kitalálni, hogy mit akar.

-      Szóval a kisebbik lányunokám 14 éves. Pár napja volt a születésnapja, és elmentünk megköszönteni. Miután felköszöntöttük, segítettem neki az ajándékait bevinni a szobájába, ahol meglepettem néztem körül. Minden tele volt poszterekkel. Ismerős volt a fiatalember a képeken, de csak percek múltával esett le, hogy ő a magácska párja. Véletlenül elszóltam magam Ivett előtt  - ő az unokám, - magyarázza -  és  amikor megtudta, hogy magácska a páciensem, sőt Mr. Pattinsonnal is találkoztam itt, hát szóval nem hagyott nyugtot nekem. – nagyot nyel – Szóval, Hanna megtenné nekem, hogy megkéri a párját, hogy adjon Ivettkének egy dedikált képet? Megtenné? Teljesen kiakadt és nem hagy nyugtot nekem! – magyarázkodik zavartan.

Hirtelen nem tudom, hogy mit mondjak. Hogy nem vagyunk már együtt. . . de  ő volt az aki megmentette az életemet. Ennyit megtehetek. Próbálom valamennyire összeszedni magam, legalább annyira, hogy megtaláljam a hangomat.

-      Beszélek vele. – suttogom, és nagyot nyelek – Most dolgozik, de beszélni fogok vele.

-      Rendben köszönöm! – mosolyog rám megkönnyebbülve – Ez annyira kellemetlen nekem! Higgye el!

-      Ugyan! Ez semmiség. Ez a legkevesebb! – motyogom.

-      Köszönöm! – mosolyog rám, de elkezd csörögni a telefonja. Zavartan kap utána, és a hívót látva elnézését kér, és köszönés után kimegy.

Sokkoltan ülök fel.

Jézusom, lehet, hogy nem álmodtam? Tényleg itt volt? Itt volt nálam? Eljött? Velem volt?  Kérdések, kérdések, és megint csak kérdések amikre nem találom a választ. Nem mondták, egyetlen szóval sem, nem mondta senki sem. Se anyu, se Natti, se Apu. . . Egyik sem.

Ekkor váratlanul nyílik az ajtó. Felkapom a fejem, és Natti lép be hozzám mosolyogva.

-      Hahó! Készen vagyok! Képzeld csak négyen voltak előttem! – vigyorog, és leül a székre mellettem. – Minden rendben van. – simogatja meg a pocakját, majd rám pillant – Jézusom mi van? Rosszul vagy? Szóljak a nővérnek? Kell valami?

Képtelen vagyok megszólalni, csak a fejemet rázom, hogy nem, nem kell semmi.

-      Szólalj már meg az isten áldjon meg! – kap a kezem után, és kétségbeesetten néz körbe – Úristen Hanna jéghideg a kezed!

-      Natti! – suttogom halkan, mire rám kapja a tekintetét – Natti  Rob itt volt nálam akkor? Eljött? Itt volt, amikor tüdőgyulladásom volt?

Csend ereszkedik a szobára. Elsápad, majd mosolyogni kezd. Várakozón nézek rá, és megszorítom a kezét.

-      Igen Hanna itt voltak.

-      Voltak?

-      Igen, voltak. Itt volt Claire, Richard és Robert is. – közli mosolyogva.

-      Mi? – nyökögöm.

-      Igen. Rob bent is volt nálad, de nem voltál magadnál. Anyuéknál aludtak mind a hárman, de másnap vissza kellett utaznia  a forgatásra. De érdeklődnek rólad. Ő is és Claireék is.

-      Mi? – nézek rá mintha nem érteném amit mond.

-      Megakad nálad a tű, hogy állandóan azt hajtogatod, hogy Mi?- vigyorog rám.

Nem tudok megszólalni. Itt voltak, eljöttek. Robert is. Nem álmodtam. Itt volt! Tényleg itt volt. Érzem, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről. Istenem.

Képtelen vagyok megszólalni. Natti csak ül mellettem, kapaszkodok a kezébe. Nem tudok gondolkodni sem. Vagy fél óráig ülünk csendben, amikor csörögni kezd a mobilja.

Anyu hívja, hallgatom, ahogy beszélnek.

-      Nem anyu én végeztem, itt ülök mellette. Várj egy kicsit – rám néz – Anyu kérdezi, hogy Apu jöjjön-e érted, vagy velem jössz haza?

-      Veled megyek haza – suttogom.

-      Anyu velem jön haza. – szól a telefonba, majd hallgatja anya válaszát – Oké! Hívunk, ha baj van. Oké! Anyu nagy lányok vagyunk! – nevet fel. – Szia!

Nevetve teszi le a telefont. Pár pillanatig nézi a kijelzőt és mosolyog maga elé. Pár perc múlva jön a nővér és leszereli rólam az infúziót. Jár az agyam, képtelen vagyok most beszélgetésre.

Natti

Bekísérem a szobájába. Hazafelé egyetlen szót sem szólt. Csak mély levegőket vett és bámul ki az ablakon. Most is csak leroskad az ágyára.

-      Hanna! Hozzak valamit? Kérsz valamit?  - állok fölötte.

-      Nem Natti! Köszönöm nem kérek semmit. – suttogja – Most csak le akarok feküdni, és aludni akarok. – motyogja könnyes szemekkel.

-      De szólsz ha baj van, vagy kérsz valamit ugye?

-      Persze. – motyogva néz rám, szerintem fogalma sincs róla, hogy mit kérdeztem.

Felküzdi magát az ágyra, remeg, látom a könnyeket a szemében, de nem akar előttem sírni. Hátat fordít és magára húzza a takarót.

Kimegyek.

Teszek-veszek a konyhába. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit szokott enni. Szerencsére kopognak.

Tudtam.

-      Sziasztok! – nézek a szüleimre amikor belépnek – Tudtam, hogy nem bírtok otthon maradni.

-      Nem, tényleg nem. – ölelnek magukhoz.

-      Jól vagy kincsem? – szólal meg Apu is vigyorogva. – Hogy van a kis unokám?

-      Jól Apu, teljesen egészséges, és az orvos szerint nagy baba. – nevetek rájuk.

-      Akkor jó! – vigyorog Apukám, Anyu meg közben kipakolja a kaját amit hozott.

-      Jézusom Anyu!  - nevetek rá – Teljes ebédet hoztál! Tudok ám én is főzni!

-      Figyelj Nyuszi! – nevet Apa – Anyád szerinted megtudja állni, hogy ne kényeztessen benneteket?

-      Megtehetem csillagom, - mosolyog rám Anya is – és meg is teszem. Mind a kettőtökért! Érted is és Hannáért is! Most ti vagyok a legfontosabbak! – mosolyog rám könnyek között Anyu, és hozzám lép átölel.

-      Tudom Anyukám! – suttogom – Tudom! Tudom, hogy szerettek mind a ketten engem is! Tudom, de most neki van ránk nagyobb szüksége.

-      Jaj Natti! – ölel magához Anya – Nem akarom, hogy háttérbe szorítva érezd magad! Te is fontos vagy nekünk!

-      Tudom! –suttogom, és Anyuhoz bújok.

Olyan jó érzés, hogy átölel, hogy vannak nekem. Elbőgöm magam. Apu csak nézi bőgő kettősünket, de nem tesz megjegyzést, csak sután végig simít a hajamon. Elhúzódok Anyutól, aki szeretettel néz végig rajtam, és megsimogatja az arcomat. Nagyon szeretem őket. Kicsit aggódva néznek Hanna szobája felé.

-      Jól van, legalábbis szerintem. – motyogom halkan – Már 1 órája alszik. Amikor hazajöttünk azonnal lefeküdt. Ki volt akadva, mert az orvosa véletlenül elszólta magát előtte, hogy Rob és a szülei is itt voltak amikor a tüdőgyuszival kórházba került.

-      Tényleg? – merednek rám – És mit szólt?

-      Szó szerint semmit Anyu! Egyetlen szót sem.

-      Bemegyek hozzá. – motyogja Apa – Megnézem jól van-e.

Csendben vagyunk amíg benyit Apa hozzá.

-      Teljes frászban van azóta – néz Apu után Anya – soha annyira kétségbeesettnek nem láttam, talán csak Peti elvesztésekor, mint amikor felfedezte Hannát ájultan a szobájában. Nagyon aggódik érte.

-      Tudom Anya. És higyjétek el, hogy egyáltalán nem érzem magam háttérbe szorítva! Eszedbe ne jusson! Hallod?!  - nézek Anyura.

-      Nattikám, itt alhatunk ma? Nyugodtabbak lennénk mind a ketten ha a közeletekbe lennénk. Neked pihenned kell, neki meg bármikor szüksége lehet segítségre. Makacs, nem akar bennünket terhelni, de tudom hogy nagyon rosszul szokott lenni ilyenkor.

István

Félve nyitok be a szobájába. Felpillant amikor megállok az ágy mellett. Rám néz, és kétségbeesve, gyorsan próbálja könnyei nyomát eltűntetni. Mellé ülök és kinyújtja felém a kezét.

Mellé dőlök és átölelem a lányomat. A mellkasomba fúrja a fejét, és zokog. Nem tudok megszólalni csak nyelem a könnyeimet, ő pedig csak sír.

Percek telnek el.

-      Mi a baj kicsim? – suttogom sután.

-      Itt volt Apa akkor. Eljött.

Nem kérdezi, kijelenti.

-      Igen kislányom, eljött mert fontos vagy neki. Mert szeret. Szeret téged Hanna.

-      Tudom, - suttogja – de majd elfelejt Apu.

-      Miért vagy ilyen makacs? Miért kislányom?

Hallgat. Majd rám néz azokkal a nagy kifejező barna szemeivel.

-      Nem vagyok makacs Apu, csak tudom hogy nem tudok neki mindent megadni. Jobb lesz így Apu. – suttogja.

-      Kicsim ne hamarkodd el! Gondold át ezt még! Jó?- nézek rá – Most még el vagy keseredve, nagy traumán mentél keresztül. . .Dolgozd fel, és utána dönts.

-      Döntöttem már. – suttogja.

Nem szólok semmit. Hallgatunk, simogatom a hátát, amíg megnyugszik, vannak amik nem változnak. Amikor kicsi volt akkor is szerette ha a hátát simogatom. Elnevetem magam.

-      Mit nevetsz? – néz rám.

-      Semmit – legyintek mire szemrehányón tekintetet vet rám – csak eszembe jutott pár alkalom amikor simogatni kellett a hátad.

Felnevetünk, és sztorizgatni kezdek. Kuncogni kezd ő is pár történeten. Aztán egyre jobban belemelegszünk és a végén már hahotázunk. Edit döbbenten néz ránk amikor Nattival együtt belépnek. 

Hanna nevet, nevet, csak nevet, de ez már nem a jókedvű nevetés, ez már nem. Aggódva nézek rá, ő pedig képtelen abbahagyni, egyszerre felpattan és rohan a fürdőszobába.

-    két nappal később –

Hanna

Nagyon remélem, hogy nem kapok több kezelést, mert végtelenül kikészít. Fájt minden tagom, porcikám. Két nap kellett hozzá, hogy viszonylag lenyugodjak és végig tudjam gondolni a dolgokat.

Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is kapálózok ellene, segítségre van szükségem. Kicsit félve ütöm be a linket, megfogadtam, hogy megteszem. Muszáj. 

 Fáj a fejem, és nyűgös vagyok. Este 6 óra van, ilyenkor kezdődik a beszélgetés. Tartok tőle de meg kell tennem.

Alissa: Szép estét mindenkinek! Vagytok? 

Maggie: Sziasztok! Én vagyok! 

Susan: Helló! Én is. 

Lazarus: Helló! Jelen. 

Giselle: Sziasztok! Megvagyok én is! 

Chris: Helló! 

Alissa: Akkor csak Libby hiányzik!

Libby: Már én sem! Sziasztok! 

Alissa: Akkor ahogy nézem kis csoportunk teljes számban megjelent. Akkor vágjunk is bele. Hogy vagytok? 

Csak hallgatok, figyelem amit a többiek mondanak. Beszélgetnek, csevegnek. kívülállónak érzem magam itt. 

Alissa: És te Libby? Te vagy a legfrissebb most a kis csoportunkban. Azt hiszem lassan képbe kerültél, nagyjából tudod a legfontosabb dolgokat a csoporttársaidról. Ideje lenne, ha mesélnél kicsit magadról. Biztos vagyok benne, hogy amit eddig magadról mondtál, az nem a teljes történet. Ne feledd azért vagyunk itt, hogy kibeszéljétek magatokból a problémákat. Ami itt elhangzik arra ugyanúgy érvényes az orvosi titoktartás, mintha a rendelőben ülnél, tehát nyugodtan beszélhetsz.

Lasarus: Így van, kíváncsiak vagyunk rád, hogy mi történt veled.

Maggie: Igen, Libby, beszélj csak mi hallgatunk.

Hirtelen azon kapom magam, hogy beszélek, szinte ömlik belőlem a szó. Csak mondom, mondom. Igaza volt Nattinak így könnyebb. Nem látom az arcokat, az arckifejezéseket, az érzéseket. Egyszerűbb.

Amikor vagy fél óra után befejezem, a mondanivalóm, illetve leírom, meztelennek érzem magam.

 Libby: Hát nagy vonalakban ennyi ami fáj.

Lasarus: Csak?

Alissa: Lasarus ne bohóckodj!

Lasarus: Nem bohóckodok, csak őszintén szólva meg vagyok döbbenve.

Chris: Hát nem gondoltam volna, hogy ennyi keserűség van benned.

Maggie: Hogy maradhatott benned ennyi fájdalom. Most szinte szégyenlem magam, hogy nyavalygok. Beszélgettél erről valakivel már?

Libby: nem, nem beszélgettem. Szeretem a családom, sőt imádom őket, de képtelen vagyok velük erről beszélni. Ezerszer el akartam már mondani, de amikor belekezdtem képtelen voltam kimondani a szavakat. Mintha megnémultam volna. Pedig végtelenül kedves, családom van, akik őszintén szeretnek.

Susan: Akkor miért nem beszélsz velük?

Libby: Nem tudom megmagyarázni.

Alissa: Nos akárhogy is nézem egy komplexebb problémával állunk szemben. Összefoglalnám: 

1.   Elvesztetted a testvéred, a szerelmed és a gyereked évekkel ezelőtt, bezárkóztál, ebből arra következtetek, hogy egy feldolgozatlan gyászfolyamattal állunk szemközt.

2.   Szerelmes lettél, és kialakítottál egy kapcsolatot a pároddal. Itt úgy érzékelem a szavaidból, hogy talán túl gyorsan léptetek rá erre a lépcsőfokra. Hogy őszinte legyek ez úgy tűnik nekem, mintha ahelyett, hogy lépcsőnként másztatok volna fel az emeltre, ti egyből a tetőről ugrottatok le egy kötélen, csak nem tudtátok berúgni az ajtót . . .

3.   Elvesztetted a babádat újabb feldolgozatlan gyász,

4.   A testvéred babát vár, és te féltékeny vagy rá ez szintén a feldolgozatlan gyászra utal

5.   Összevesztél a másik testvéreddel, de nem beszéltétek meg a dolgot, és ez miatt is borzolod magad.

6.   Jelenleg kemoterápiát kapsz, egy rákos műtétet követően.

7.   Szakítottál mind ezek miatt a szerelmeddel is.

Jól látom a helyzetet?

Libby: Igen.

Alissa: Melyik problémát érzed a legkomolyabbnak?

Libby: Őszintén szólva nem is tudom!

Lasarus: Szerintem kezdjük a legrégebbivel.

Libby: az ő elvesztésüket már feldolgoztam, megbeszéltem a családdal, és a párom is tudott róla. Azt hiszem rajtuk már túl vagyok.

Susan: Ha jól értettem a szavaidból akkor nálad az a legnagyobb baj, hogy nem tudsz beszélni a hozzátartozóiddal. Jól értettem?

Libby: Igen.

Susan: De miért nem? Bántottak? Haragszanak rád valamiért?

Libby: Nem. Igazából nem. Amikor beteg lettem arról sem beszéltem nekik, képtelen voltam rá. Mindenki haragudott rám érte. A bátyám  és a sógorom is nagyon kiakadtak rám amikor kijöttem a kórházból. Elmondtak mindennek, minden önző, beképzelt  hülye libának. Nagyon fájt, de képtelen voltam megszólalni. A párom is haragudott rám.

Lasarus: Szerintem nem gondolta komolyan. Nem lehet, hogy csak a düh beszélt belőle? Haragszol még rá?

Libby: Nem Lasarus, nem haragszom rá. Szeretem, de tudod a szavakat lehet, hogy elfelejti az ember, de a szavak által okozott érzést azt soha nem. Amikor rájuk nézek, nem jutnak eszembe a szavak amiket hozzám vágtak, de a keserűség az egyből belém mar. Szeretem őket, de ez az érzés már talán örökre mellettük marad.

Giselle: Változna, ha beszélnél velük?

Libby: Nem tudom. Lehet. Amikor kórházba voltam, a testvérem próbált velem beszélni, bocsánatot kért, de bennem még élénken élt annak az emléke amit szavaik hallatán éreztem. Nagyon szeretem és hiányzik, de valami eltört bennem. Nem tudok már olyan feltétlen imádattal ránézni mint régen.

Susan: Szerintem elég az, ha csak testvérként nézel rá. Nem?

Libby: Lehet. Tudod, nekem ő volt a nagy testvér mindig akihez szaladhattam, de most . . . Most már nem akarok szaladni hozzá. Talán ennyi változott meg bennem.

Lasarus: Csalódtál benne?

Libby: Igen. Talán a legnagyobbat eddigi életemben.

Maggie: Súlyos szavak Libby nem gondolod?

Libby: Lehet, de így érzek. És az érzéseimnek nem tudok parancsolni. Soha annyira senkiben nem bíztam mint benne, és úgy érzem, hogy most elárult.  Olyan volt, amikor nekem támadt, mintha sót szórtak volna az élő sebre.

Chris: Gondoltál már arra, hogy ő hogyan érezhette magát? És a párod? A családod? Ők nem érezhették becsapva magukat? Ők nem csalódtak benned szerinted?

Libby: Nem tudom Chris Tudod talán azért nem tudok velük beszélni, mert rettegek a csalódást látni a szemeikben. Utálom magam azért, hogy mindig csalódást okozok. Utálom, hogy mindig én vagyok a középpontban. Utálom, azt, hogy mindig mindenki aggódva mered rám! Nem akarom ezt látni!

Susan: Gondolj bele az ő helyzetükbe! Te fordított esetben nem aggódnál értük? Ha a családodból bárkinek gondja volna te nem akarnál neki segíteni?

Libby: De biztosan, de állandóan én vagyok a téma, és ezt utálom!

Maggie: Akkor ne adj nekik témát! Ha bajod van, állj eléjük, és nyisd ki a szád! Mond el mi bajod van! Mert ismernek, és látják ha baj van! Látják Libby! Sokkal rosszabb az ha mindenkit bizonytalanságban tartasz! Önző vagy nem gondolod?

Susan: Egyet kell értenem Maggivel! Semmi nem rosszabb annál, mint az, ha valakit szeretsz, és látod, hogy baja van, de nem beszél. Bele sem akarok gondolni, hogy mit érezhetett a családod, és a párod! Szavaid alapján előttük is titkolóztál nem?

Libby: Nem akartam titkolózni! Úgy éreztem . . . én nem akarom őket bántani, nem akartam elrontani az ünnepeket. Még én sem tudtam feldolgozni, hogy lehet, hogy nagy baj van! Én sem tudtam vele szembe nézni!

Giselle: Miért gondolod azt, hogy neked jogod volt titkolni előlük a tényeket?  Önző vagy!

Libby: Ez az én életem.

Susan: De velük éled.

Maggie: Te is az életük része vagy!

Susan: Az élet nem csak vidámságból áll, nem csak a jó létezik. Egy család akkor család, ha minden körülmények között kiállnak egymásért! Ez nagyon önző dolog részedről, hogy semmibe veszed őket! Gondolkodj el ezen! Te mit lépnél akkor, ha az ő helyükbe lennél! Csak gondolkodj rajta! Ne csak azt lásd amit te érzel! Basszus! Ugyan azt csinálod, mint az én egyik hozzátartozóm! Most komolyan! Ennyire nem bízol meg a családodban senkiben!!!!

Libby: Én. . .

Alissa: Mond ki Libby, ezért vagyunk itt!

Libby: nem tudom. Nem tudom! !

Susan: Bennem állandóan az merül fel amikor az én gyerekem ezt csinálja, hogy én nem erre neveltem! Én mindig őszinte voltam hozzá! Én csináltam valamit rosszul? Én tehetek róla, hogy nem egyenes és őszinte velem a gyerekem?

Chris: Ez szerintem a családod minden tagjában felmerült.  Nem hiszem el, hogy senki nincs akiben megbíznál! A párod?

Giselle: és a másik tesód? Vele mi van?

Libby: Ő most babát vár. A 7. hónap elején jár.

Maggie: És vele kapcsolatban mik az érzéseid?

Libby: hát ő. . . Szégyelem magam attól amilyen érzéseket kivált belőlem. Kedves, aranyos, őszinte és én én féltékeny vagyok rá. Mert ő megkapott mindent amire én vágyok. Férjet, gyereket. . . Nekem ezek elérhetetlenek.

Maggie: Miért?

Libby: Mert a műtétkor elvesztettem az egyik petefészkemet, és a kemo miatt nem lesz életképes petesejtem.

Chris: És a párod, mit szól ehhez?

Libby: Nem tudom.

Chris: Hogy-hogy nem tudod?

Libby: Szakítottam vele. . .

Chris: Miért? Mert nem lehet gyereked?

Libby: Igen.

Chris: Te azért szakítottál vele, mert nem lehet gyereked?

Libby: Igen.

Lasarus: Nagyon önző vagy!

Chris: Nem gondolod, hogy illett volna legalább megkérdezned őt, hogy mi erről a véleménye?!

Giselle: Én azt látom rajtad, hogy te szereted mások helyett meghozni a döntéseket az alapján amit te hiszel, hogy hisznek!  Gondolatolvasó vagy?

Chirs: Miből gondolod, hogy van jogod meghozni egy ilyen döntést egyedül, úgy, hogy nem is tudod, hogy a másik mit érez ezzel kapcsolatban? Vagy te úgy gondolsz egy kapcsolatot, hogy történik valami, te döntesz, és kész, a másik véleménye nem számít?

Libby: De számít! Nagyon számít! Ti nem értitek ezt! Ő nagyon szeretne gyereket! Nagyon! És én nem akarom tőle elvenni ennek a lehetőségét!

Chris: Végig gondoltad a lehetőségeket?! Lehet, hogy most nem lehet azonnal gyereked, de később lehet még. Ha természetes úton nem is jön össze akkor van a lombik program, vagy a béranya, és legvégső esetben az örökbefogadás! Miért gondolod azt, hogy van jogod helyette dönteni? Végig gondoltad ezt egyáltalán? Szereted egyáltalán? Hiányzik neked?

Libby: igen! Igen ! Igen!  Hiányzik, minden pillanatban! Minden átkozott nélküle eltöltött pillanatban!

Giselle: Ez mártírkodás! Semmi más! Mártírkodsz!

Libby: Na jó! Azt hiszem én elköszönök! Sziasztok!

Azon kapom magam, hogy megint ömlenek a könnyeim. Dühös vagyok, és csalódott. Nem is ismernek! Hogy gondolhatnak rólam ilyet! Én nem vagyok önző!

Dühösen csapom le a laptop tetejét. Ennem kell! Ennem kell valamit!

Mit akinek elmentek otthonról rántom fel a szobám ajtaját, fel sem fogom Natti elképedt, kissé rajtakapott pillantását.

-      Téged meg mi lelt? – néz rám döbbenten. 

159804