106. fejezet: DÖBBENET

Sziasztok!

Itt lennék. 

Igazából nem tudok mit mondani.

Nem saját kényem - kedvem miatt nem jöttem hamarabb, hanem mert őszintén szólva képtelen voltam arra, hogy írjak.

Fájt mindenem. De összekaptam magam olyannyira, hogy itt a fejezet. Most ugyan csak egy rövid részt kaptok, de ha megvan 20 komi, úgy pár napon belül tietek a folytatás. Kíváncsi leszek rá, hogy mit szóltok hozzá. Az az igazság, hogy már korábban megírtam a fejezetet, (32 oldal lett) de nem tetszett, így lassan átdolgoztam, azonban csak úgy tudtam szétszedni, hogy ez csak egy 10 oldalas rész lett, a többit meg a következőben rakom fel. 

Köszönöm szépen mindenkinek az aggódó, biztató sorokat! 

Higyjétek el nagyon sokat jelentettek! 

Puszi mindenkinek!! 

Heni

Robert

Az alacsonyabbik leveszi magáról a szájmaszkot és végignéz sóbálványként álló csoportunkon. Hanna orvosára ismerek benne. Tekintete megállapodik rajtam egy pillanatra majd tovább siklik Editékre

-          Asszonyom . . . – szólal meg halálosan komoly hangon, de angolul.

Hangja hallatán mindegyikünkbe belefagy még a lélegzet is, torkom elszorul, csak pislogni tudok. Érzem ahogy anya mellém lép megfogja a kezem. Én úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Apu is megáll mellettem.

-          Rob szedd össze magad! – suttogja, miközben átöleli a vállamat.

Hirtelen minden felerősödik, a színek a szagok. Mindent érzékelek élesen. Bántóan élesen. A többiek tekintetét, ahogy várakozón néznek az orvosokra velünk szemben. Az egymásba kapaszkodó kezeket, az aggódó pillantásokat, a könnyes tekinteteket, a beálló csendben fülsértően hangosnak ható kapkodó lélegzeteket.

-          Hannának lassan, nagyon lassan, de csökken a láza. Súlyos gyulladással állunk szemben. Az állapota jelenleg is életveszélyes bár már nem válságos. Mint azt tudják, lélegeztető gépen van, és az elkövetkezendő órákban is azon marad egészen addig amíg úgy ítéljük meg, hogy  képes önállóan lélegezni. Infúziót kötöttünk be, folyamatosan figyeljük a vérnyomását is. Azt talán kijelenthetem, hogy remélhetőleg lassan talán túl vagyunk a nehezén. Párszor magához tért, de a gyógyszerek amiket kap, erős fájdalomcsillapítók, és gyulladáscsökkentők, így nagyon kába, és pár perc után visszaalszik.

-          Rendbe fog jönni? – szólal meg István halk remegő hangon.

Az orvos ránéz, komoly a tekintete.

-          Mondhatnám azt, hogy biztos, de nem így van. Jelen állapotban még életveszélyben van, azonban a mérleg úgy tűnik elbillent a jobbulás irányába. Volt pár óra amíg komolyan aggódtam érte, mert úgy tűnt, hogy csatát vesztünk, de a hölgyemény nagyon akar élni. – mosolyodik el - Bizakodjunk, hogy kitart, és a szervezete nem adja fel.

Szavai hallatán, lefagyunk.

-          Bemehetek hozzá? – suttogom el a kérdést. Minden tekintet rám mered.

Farkas szemet nézünk az orvossal.

-          Bemehetnek, de beszélni nem fognak tudni vele. Néha vannak ugyan éber pillanatai, de ezek csak pillanatok. Főként alszik, ami jobb is, hiszen ilyenkor nem érzékeli a fájdalmat.

-          Köszönjük doktor úr! – sóhajt fel Edit.

-          Ne köszönjenek Edit semmit – mosolyog rá – Nem lesz szerintem semmi gond. Erős lány ő. Ha változás áll be az állapotában telefonálni fogok. Menjenek be hozzá, csak kérem, hogy szájmaszkot húzzanak fel, és egyszerre csak ketten maximum hárman tartózkodhatnak bent nála.  Utána pihenjenek le otthon.,– Edit szólni akar – Komolyan mondom pihenjenek le, mert pár nap múlva szüksége lesz magukra.

-          Rendben. – mosolygunk rá. Az orvos kezet fog Istvánnal, Zalánnal és legnagyobb meglepetésemre velem is. – Rendben lesz, ne izguljon! – mosolyog rám kedvesen, majd elmennek.

Kis csoportunk csak áll, és mindegyikünk tekintete a távolodó orvosok után néz. Aztán lassan egyenként kiengedjük a fáradt levegőt. Lassan. Pillantásaink összekapcsolódnak.

-          Én nem szeretnék bemenni. – suttogja Natti – Én inkább megvárlak benneteket kint. – mondja, majd szinte leroskad a mögötte lévő székre, Csongi szinte azonnal mellé ül és átöleli.

-          Szerintem Anyuék és Rob menjen be hozzá. – suttogja Zalán, - én most képtelen vagyok arra, hogy szembenézzek vele. – szavai hallatán megdöbbenek ugyan, de most nem érdekel Zalán lelkivilága, teljes figyelmemet annak az ajtónak a bámulása köti le, ami mögött fekszik.

-          Jössz Robert? – fordul felém István, de nem tudok megszólalni, csak bólogatok.

Lerántom a kabátomat, mert hirtelen kiver a víz. Anyu rám néz, még a tekintete is simogat. Apu megszorítja a vállamat, de ekkor Edit már mellém lép és komolyan néz rám.

-          Nézd Robert, ne rémülj meg a látványtól. Sokat fogyott a kezelésektől, nem olyan mint karácsonykor volt. Sovány.

-          Tudom – suttogom, de a torkomban gombóc van.

-          Gyertek! – suttogja István – Menjünk.

Elindulnak, én is utánuk lépek, de minden lépéssel nő a félelmem, rettegek, megmagyarázhatatlanul félek. Egy pillanatra megtorpanok, visszanézek a szüleimre, akik aggódva néznek utánam. Anyu rám mosolyog, mire összeszedem magam és Editék után belépek a szoba előterébe. Steril köpenyt és szájmaszkot húzunk.

István benyit.

Belépünk.

Hallom a pittyegő műszereket a lélegeztető gép monoton hangját. 

Két ágy van a szobában, de a másik ágy üres.

Látom, hogy Editék mellé léptek,  én azonban képtelen vagyok ránézni Hannára.

Az ágy lábát bámulom, István remegő kezét. Hallom, hogy Edit elsírja magát. Közelebb lépek, és meglátom a takaróval letakart vékony lábakat, a testét, a csöveket, a vezetékeket.

Összeszedem magam, és felnézek.

Szinte kiszakad belőlem a halk kiáltás.

Ledöbbenek a sovány arcán, ami most szinte halálsápadt. A szép barna szeme most csukva, de a sápadt bőrén szinte virítanak a barna szempillák, és az a pár pötty az orra hegyén. Összeszorul a szívem, meg kell kapaszkodnom az ágyban, de nem tudom levenni a kezem az arcáról amit most Edit simogat. István végignéz a lányán, sután megsimogatja a kezét, egy szót sem szól. Megfordul és kimegy. Amikor elhalad mellettem látom, hogy sír.

Szinte önkívületben lépek a helyére, lerogyok az ágy mellett található kis székre. Nem tudom levenni a szememet az arcáról. Megfogom a kezét, és megcsap az illata, hirtelen ellenállhatatlan a vágy, hogy magamhoz húzzam, hogy érezzem a bőre illatát, érezzem az érintését. Szinte belehajtom a fejem a tenyerébe, és elerednek az eddig féken tartott könnyek, amik megállíthatatlanul törnek elő. Mint a kisgyerekek zokogok kedvesem ágya mellett, ernyedt tenyerébe hajtott fejjel. Hirtelen egy tétova érintést érzek. Edit simogatja meg a fejem, sír ő is de rám mosolyog és kimegy.

Egyedül maradok vele. Szinte kitörnek belőlem összefüggéstelenül a szavak, csak mondom, mondom. El kell hinnie, meg kell értenie.  Tudnia kell, hogy a világon mindenkinél jobban szeretem. Nem adhatja fel, meg kell gyógyulnia!

Hanna

Sötét van, fázom, és minden furcsán ködös, tompa, színtelen. Érzem, hogy valaki végigsimít az arcomon, de képtelen vagyok kinyitni a szemem. Újra visszasüppedek a puha homályba.

Hangok.

Robert.

Mintha az ő hangját hallanám, mintha ő beszélne. Tudom, hogy nem lehet, ő biztosan nincs itt. Erőltetem az agyam, hogy a ködből a tompaságból elő tudjak lépni. Látni akarom. De újra visszahúz a tompa puhaság.

Érzés.

Küzdök.

Nem akarok felébredni. Olyan szép ez az álom, szinte érezem az illatát. Szinte valóságos, látni akarom! Az álom visszatart, valóság azonban hívogat. Hinni akarom, hogy itt van!

Küzdök. Újra.

Ki akarok jutni a tompultságból. Szinte kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem.

Bánt a fény.

Hunyorgok.

Ködös minden, de vadul verni kezd a szívem. Valószínűleg érzékcsalódás, de itt van, fölém hajol. Látom, hogy beszél hozzám, de nem hallom rendesen. Távoli a hangja.

Szinte érzem, hogy fogja a kezem, szokása szerint a hüvelykujjával simogatja a csuklóm belső felét. A kékesszürke szemeke örömmel nézek rám.

Kényszerítem magam, hogy ébren maradjak. Lassan tisztul a kép, élesedik, egyre közelebbről hallom a hangját.

-          Szia! – néz rám mosolyogva – Szia kicsim! Szeretlek!

Szólni akarok, beszélni, de képtelen vagyok megszólalni, újra süppedni kezdek. Rob fölém hajol, hallom, hogy mondja hogy szeret, és tartsak ki! De húz a puhaság, húz a homály. Süppedek. Küzdök mert ébren akarok maradni, de egyre tompább minden. Egy kérdés azonban még fogva tartja elmém mielőtt újra sötétség venne körül. Miért kell kitartanom?

Robert

Hinnie kell nekem! El kell hinnie! Ki kell tartania. A tehetetlenségből egy hang térít magamhoz. A szívverését figyelő monitor csipogni kezd. Gyorsul a szívverése. Fölé hajolok. Látom, hogy nyitogatja a szemeit, szinte ész nélkül hadarni kezdek, és könyörgök magamban hogy nézzen rám, csak egy pillanatra nézzen rám! És imáim meghallgatásra találnak, mert meglátom azokat a csodaszép csokibarna szemeket, amik most tétován homályosan pillantanak rám. Vadul szinte ész nélkül simogatom a csuklóját, miközben csak mondom, mondom, hogy szeretem, hogy ne adja fel, hogy küzdjön, mert szeretem! Aztán újra lehunyja a szemeit én meg csak állok felette, csak simogatom vadul a kezét, és küzdök, hogy ne bőgjem el magam újra. Észre sem veszem, hogy egy nővér bejött, csak akkor amikor mellém lép. Mond valamit de nem értem, aztán rájövök, hogy csak az infúzióját kell cserélnie.

Figyelem ahogy Hanna körül tesz-vesz. Percek telnek el és én csak ülök ott. Fogom a kezét. Érzem az illatát és lassan megnyugszom.

Claire

Aggódom  Rob miatt. Összeszorult a szívem amikor István kijött Hannától. Vörösek voltak a szemei. Tapintatosan nem szólunk hozzá, és ő egyikünkre sem pillantva az ablakhoz lép és kibámul rajta. Pár perc múlva Edit lép ki.

Leül.

Rám néz.

-          Egyedül hagytam vele. – suttogja - Láttam, hogy megdöbbent, és tudom, hogy nem akarja, hogy sírni lássam. – magyarázza Edit, és elszorul a szívem, hogy még ilyen körülmények között is tapintatos bír lenni, hogy gondol arra is, hogy az én fiam hogy érzi magát.  Nem tudok megszólalni, csak végigsimítok a kezén és megfogom azt. Megszorítja és egy bánatos mosolyt is megeresztünk egymásra.

Telnek a percek, egy nővér megy be a szobába sietősen. Mocorogni kezdünk, csak nincs valami baj?

Zalán feláll. Látom, hogy küzd magával, hogy bemenjen vagy sem. De győz a szeretet, és határozott léptekkel benyit.

Újabb percek telnek el, a nővér kijön.

Zalán

Nem merek a szüleimre nézni. Egyfolytában az zakatol bennem, hogy egy gyáva seggfej vagyok! Ők mellette állnak. Milyen szülő leszek én egyszer? A saját húgom elé nem tudtam odaállni, hogy bocsánatot kérjek tőle! Istenem, csak add, hogy legyen alkalmam rá! Kérlek add!

Hirtelen feltűnik egy nővér és sietősen bemegy Hanna szobájába. A félelem összeszorítja a szívem! Nem az nem lehet! Nem lehet baj! Nekem beszélnem kell vele!

Felpattanok. Be kell mennem hozzá.

Nem lehet, most úgysem értené bármit mondok neki.

Járkálni kezdek, kész!

Bemegyek.

Határozottan nyitok be, de meglátva a steril cuccokat kicsit alább hagy a bátorságom, de aztán szinte automatikusan húzom fel őket. Belépek, és összeszorul a szívem a látványtól ami fogad.

Rob ott ül az ágya mellett a kezét szorongatva, miközben aggódó tekintettel nézi a nővérkét aki beszél hozzá.

Magyarul.

Elnevetem magam a szavai hallatán, mire mind a ketten rám kapják tekintetüket. A nővér elpirosodik és kimegy. Közeledem az ágyhoz. Minél közelebb érek, annál inkább fogy a levegő, mert összeszorul a szívem. Csak nézem.

Istenem!

Rob kérdőn néz rám.

-          Mit mondott? – suttogja.

-          Azt, hogy nem csodálja, hogy Hannának felgyorsult a szívverése! – kacsintok rá, és elhallgatok.

Csak csöndben nézem a húgomat, miközben gondolatban már ezredszerre kérek tőle bocsánatot. Végig simítok az arcán. Szinte lángol a bőre.

-          Az előbb rám nézett. – suttogja Rob – Rám nézett Zalán.

Elszorul a szívem ahogy nézem őket. Itt ez a ványadt vámpír, és több érzelem, érték van benne, mint bárkiben akit eddig ismertem. Először egy agyatlan hülye kisgyereknek gondoltam aki még viselkedni sem tud. De be kell látnom, hogy férfi, férfibb nálam, mert nem szégyelli kimutatni az érzéseit, és bár hibázott, de nem adja fel. Bátrabb nálam, én még bocsánatot sem tudtam kérni tőle!

Csak állunk mind a ketten az ágya mellett, figyeljük a lélegeztető gépet ahogy pumpálja belé a levegőt, halljuk az EKG egyenletes csipogását, és mind a ketten gondolatainkkal beszélünk hozzá, az érzéseinkről, a félelmünkről és a szeretetről ami mindkettőnket összekapcsol vele.

-          Bocsánat Uraim! – szólal meg ekkor váratlanul egy hang – De legyenek szívesek kifáradni, vizit lesz.

Hirtelen rezzenünk össze mind a ketten és nézünk a nővérkére, aki mosolyogva néz ránk. Végigsimítok Hanna arcán és elindulok ki. Még látom ahogy Rob végigsimít az arcán, és egy puszit lehel rá, majd elindul ő is kifelé.

Robert

Lassan egy éve lesz, hogy először dohányoztam itt. Mélyet szívok a kezemben lévő cigarettából, és nézem ahogy a csípős esti hidegben a lélegzetem keveredik a kifújt füsttel. 

Ajtó nyikordul, nem nézek oda, hogy kijön mert érzem az illatát.

-          Min gondolkodsz? – áll meg mellettem.

-          Azon Natti, hogy 3 és fél hét múlva leszünk egy évesek. Akkor láttam meg először a vágószobában. Lassan egy éve, hogy itt elszívtam a cigimet.

-          Gyorsan megy az idő. – suttogja.

-          Igen.

Csak állunk kint, szívom a cigim. Rá pillantok, látom, hogy fázik, mivel remeg. Átölelem és rá borítom a magamra kapott takarót. Az oldalamhoz simul, átöleli a derekamat és közel húzódik hozzám. Ekkor szívom el az utolsó slukkot, majd a korláton elnyomom a csikket és lepöccintem a terasz előtti bokrok közé.

-          Remélem ezt nem látta  Edit! – suttogom – Mert lefejez!

-          Az tuti! – kuncogja.

Elhallgatunk, szinte vágni lehet a csendet, amikor váratlanul egy érintést érzek. Döbbenten nézek oldalra. Natti elvörösödik, és nem mer rám nézni. Újabb érintés.

-          Úristen! – nyögöm ki – Ez ő?

-          Aha. – suttogja Natti – Meg akarod fogni?

Csak állok ott tétován, mire Natti elkapja a kezem és a hasára húzza. Apró ficánkolást érzek a bőre alatt, mintha egy labdát gurítanának el. Teljesen ledöbbenek. Csak állunk ott, és hevesen dobog a szívem, ahogy érzem Luca mozdulatait ott bent Natti pocakjában.

-          Owen lassan már megszületne. – suttogom, és hirtelen ellenállhatatlan a vágy bennem, hogy visszapörgessem az időt, hogy mindent jóvá tudjak tenni, hogy Hannával álljunk itt a szülei teraszán, hogy a kisfiam mocorgását figyeljem, hogy Hannát megsimogassam, az én kis hordómat, mert tuti olyan lenne.

-          Rob! – suttogja Natti és elhúzódik – Rob, figyelj rám!

Képtelen vagyok rá nézni. Döbbent hangjából rájövök, hogy kimondtam, minden szót kimondtam.

-          Robert nézz rám! – csattan fel újra Natti. – A szentségit! – morran fel és maga felé fordítja a fejemet. – Rob, ő nem fogja megváltoztatni a véleményét! Nem akarja ennek a lehetőségét elvenni tőled! – mutat a pocakjára.

-          Nem baj Natti! Én őt szeretem!

Csend ereszkedik közénk.

-          Jól gondold végig Robert! – suttogja - Nagyon gondold végig, mert ő ezt neked nem fogja tudni megadni. Szeret nagyon téged, és tudom, hogy te is szereted őt, de elég lesz? El fogod tudni fogadni, hogy nagy valószínűséggel nem lesz közös gyereketek? Nem fogod ezt érezni, nem fogsz így itt állni vele! El tudod ezt fogadni? – döbbenten meredek rá – Ne nézz így rám! Gondolkozz! És most ne ez vezéreljen – bök a mellkasomra – hanem ez! – mutat a fejemre. – Mert tudom, hogy tejes szíveddel szereted Hannát, de most ésszel kell gondolkodnod! El fogod tudni ezt viselni? Le tudsz erről mondani? Gondolkodj el rajta, és a szerint cselekedj amit döntöttél. Ő szeret téged annyira, hogy lemondjon rólad. – néz keményen a szemembe – Ő elenged, hogy teljes életet élhess, hogy érezd ezt! – mutat a pocakjára - Hogy láthasd azt a csodát amit az jelent hogy látod a gyerekedet növekedni a párodban, hogy ezt megélhesd! Ő kész erre! Nagyon fáj neki, piszkosul fáj, én láttam, én vele vagyok, én fogom a kezét amikor sokszor kétségbeesetten sír, mert annyira szeretne veled lenni, de tartja magát. Ha el tudod ezt fogadni, akkor maradj vele, de ha nem akkor ne játsz! Ne játsz az érzéseitekkel, mert mind a ketten csak veszthettek!

Hirtelen a csend szakad ránk.

-          Igaza van Robert! – szólal meg Anya.

Döbbenten fordulunk meg Nattival. Anya, Edit, és István állnak velünk szembe.

-          Csak kijöttünk levegőzni, meg megnézni, hogy mit csináltok – szólal meg Edit – Nem hallgatózni akartunk, de hallottunk amit beszélgettetek.

-          Figyelj kisfiam! – áll meg mellettünk Anya -  Nagyon gondold át, hogy mit teszel, mert mind a ketten olyan sebeket szerezhettek ami talán soha nem fog begyógyulni! Natti elmondott mindent.

-          Szeretünk Robert,  - áll meg mellettem Edit is - az egész család ezt bizton mondhatom, és nem a karriered miatt, mert nekünk az nem számít. Nekünk az számít, hogy szereted a lányunkat! De ez most egy olyan pont, ahol döntened kell. Neked. Vegyél mindent számításba, - megakarok szólalni, de leint – mindent Rob, és ne a szíved diktáljon hanem az eszed. Szeretünk, de nekünk Hanna a fontos, és ahogy már Natti mondta, ő elenged téged. Ez az ő döntése, nagyon nehezen, de elenged. Tedd te is ezt.

Döbbenten állok előttük. Mi? Ők most elküldenek?

-          Nem Rob. – suttogja Edit – Nem küldünk el. Én azt kérem, hogy holnap menj haza a szüleiddel, és gondolj mindent végig. Mindent. Ha döntöttél akkor jelentkezz, de jól gondolj át mindent.

* * *

London

Másnap este.

-          Anyu mi történt? – áll meg mellettem Lizzy.

-          Miért?

-          Hogy-hogy Rob itthon van? – mutat a nappaliban fekvő öccsére. – Mi történt Budapesten? Miért utaztatok el?

-          Erre én is kíváncsi lennék! – áll meg mellettem Victória is aki  éppen csak beesett.  – Tegnap átjöttünk Lizzyvel, hogy segítsen átvinni még a maradék cuccomat a lakásba amikor döbbenten olvastuk az üzenetet, hogy elutaztatok Budapestre. Mi történt már megint?

Csak állok a lányaimmal szemközt, és azon rágódok, hogy most mit válaszoljak? Nem mondhatom el. Nem akarom a fiamat még nekik sem elárulni. 

-          Hagyd Anyu! – szólal meg mögöttünk Rob, mire mind rajtakapottan fordulunk felé – Majd én elmesélem.

155565