68. fejezet: Kicsit ketten

MEGLEPETÉS!!

Tudok ám ilyet is! Nem mindig csak késni! Nagyon belendültem, most kicsit rá is érek, így írok.

Köszönöm szépen mindenkinek a komentet, és hogy vette arra a fáradtságot, hogy írjon nekem!

Válaszok:

Ila

Sajnos nem találtam olyan képet, pedig végigböngésztem a netet. Örülök, hogy tetszett, és hogy újra olvasol.

Judy

Siettem az új résszel, egy szavad sem lehet!

Viki

El kell mondanom, hogy amikor láttam kint a moziban, majdnem sírtam magam a  röhögéstől.

Dreamea

Örülök, hogy jól indult a reggeled, és tetszett. Remélem az estéd is jól fog alakulni, rajtam nem múlik!

csezemo

Jaj olyan jó lenne, ha ez a rész is tetszene neked! Kíváncsian várom a véleményed!

Golden

Gondoltam rá, hogy beleírom, de ezt már túl erőltetettnek találtam, így kimaradt.  

Pet

Van amiben igazad lesz, de van amiben nem. Igen várható még bonyodalom rendesen ki fog nekik jutni a jóból.

Gwennie

Hát az legyen az én titkom, hogy mit hozok ki belőle, de remélem nem fogtok unatkozni!  Legalábbis remélem.

Gabó

Nem ígérhetek semmit, mint Keszthelyen is mondtam, először nem is akartam gyereket alkotni nekik, aztán egyszerre azon kaptam magam, hogy egy fejezet lett belőle. Még nem tudom, komolyan, hogy mit fogok ebből kihozni? Fogalmam sincs, hogyan fogom még a történetet alakítani.

Flo

Hát igen ember tervez, média végez… 

Szusi

Mint azt Gabónak is írtam még nem tudom, hogy hogyan mászok ki ebből a katyvaszból, de majd meglátjuk. Ígérni azonban nem ígérhetek semmit. Szülők hát…

Réka

Összejött Életem, és már mindjárt olvashatod is! Örülök, hogy tetszett!

Zsuzsi

Szölők, hát igen, lesznek érdekességek, és mozgalmasságban lesz hiány, bár ez a rész, kicsit lelkizős lett.

Anna

Egyenlőre van baba, de hogy mi lesz? Nem tudom, mind a két irányban is vannak elképzeléseim, de még nem tudom mi felé mozdulok el.

Pixie

Hát drágám nem ígérhetek semmit! Mint Keszthelyen is elmondtam, nem tudom, hogy mi lesz még. Vér azonban nem fog tapadni a kezemhez ezt garantálom.

Rita

Köszönöm a dicsérő szavakat, de mint azt a többieknek is írtam, nem ígérhetek semmit.

Pet

Hát igen találkozni fognak a nagyszülők, hogy mikor hm? Nem kell estig várnod! Gyors voltam!

Hát drágáim kíváncsian várom, a hozzászólásaitokat! 15 komit követően fent lesz a folytatás.

Heni

Robert

A fehér plafont bámulom már egy ideje. Az érzések még most is kavarognak bennem. Egy gyerek! Persze akartam gyereket nem is egyet, de most valahogy váratlanul ért, hogy pár hónap, és a valóságban      itt lesz, ha minden jól megy. Nem tagadom, hogy félek, de ugyanakkor végtelenül örülök is neki. Ha bennem ilyen érzések tombolnak, akkor Hanna mit érezhet?

Hanna. 

Tudom, hogy még nem akart gyereket, és meg is értem. Nagyot sóhajtok. Féltem. Hosszú órák teltek el amióta megjöttünk, már alkonyodik.  Dél is elmúlt amikor haza értünk, és bezárkózott a szobájába. Nem zavartam, mert neki és nekem is szükségem volt arra, hogy végig gondoljunk mindent.  Zalánék mielőtt elmentek feltankolták nekünk a hűtőt, így gyorsan készítek pár szendvicset, tálcára teszem. Ekkor hallom, hogy megnyikordul az ajtó, és halk lépések követik. Feldübörög a szívem! Istenem, mintha első randin lennék annyira izgulok! Leteszem a tálcát a pultra, és felé fordulok. 

Sírt, vörösek a szemei.

Összeszorul a szívem, ahogy látom zaklatott tekintetét. Alig mer rám nézni. Félelem, remény, szeretet, szerelem ezek mind – mind ott vannak azokban a könnyes barna szemekben, és ez a tekintet most a lelkembe ég. Pár méterre tőlem megáll. Csak nézzük egymást. Újra potyogni kezdenek a könnyei, és a pocijára teszi a kezét. Ez a mozdulat nekem mindent elmond. Felsóhajtok és kitárom felé a karjaimat. Egy másodperc alatt ott van. Magamhoz ölelem, szorítom, ahogy csak tudom, miközben ringatjuk egymást. Remeg a sírástól,

és                                                                                                                                                nekem is elszorul a torkom. 

-      Ne sírj Boszorka! – suttogom, és a hajába temetem az arcom. Szégyen ide vagy oda én is elsírom magam. – Basszus! – nyögök fel, és elhúzódom tőle. – Na szépen vagyunk mondhatom! – és kézfejemmel törölgetem le az árulkodó cseppeket. Ő azonban lefogja a kezeimet, és végigcsókolja az arcomon a sós cseppek útvonalát. 

Ebben a pillanatban elmondhatatlan, hogy mit érzek. Végtelenül szeretem. Felnyögök és magamhoz szorítom. 

-      Minden rendben lesz! Jó? – suttogom halkan a hajába, – Mindent megoldunk. Mindent!

-      Tudom, csak félek attól, hogy mit fognak szólni hozzá mások! Szét fognak szedni, és félek, hogy a karrierednek is ártani fogunk.

-      Nem fogtok ártani! – nézek a szemébe, és elmosolyodom, ő is felnevet, mivel rájövünk, hogy többes számot használtunk.

-      Jaj Rob! – sóhajt fel és hozzám bújik.

-      Akik fontosak számunkra, azok biztos vagyok benne, hogy örülni fognak a hírnek. A szüleink egészen biztosan. A többiek meg nem számítanak.

-      De igen, sajnos nagyon is számítanak! – húzódik el tőlem, utána kapok, de ellép, és leül a kanapéra. – Mert erősen befolyással vannak a karrieredre, és most ne mond azt nekem, hogy nem számít, meg nem fontos, mert igenis az! Te imádod csinálni a munkádat, te imádsz színészkedni, és egy barátnővel és gyerekkel a hátad mögött már nem leszel a közvélemény számára olyan vonzó.

-      Nem barátnő, feleség. – bököm közbe – Szeretnélek feleségül venni! - a szemei fennakadnak, és szóra nyitja a száját, de felemelem a kezem, hogy most én beszélek, nem szól semmit, így folytatom - tudom, ez nem a legromantikusabb lánykérés, de szeretném, ha elgondolkodnál rajta. Szeretném, ha a feleségem lennél. – suttogom, miközben az arcáról le nem veszem a tekintetem. – Szeretlek Hanna, és most hogy valaki útban van hozzánk, szeretném, ha teljesen hozzám tartoznátok.

Könnyes szemekkel mered rám. Szóra nyitja a száját, de leintem.

-      Ne mondj semmit! Csak gondolkozz rajta!

Ekkor azonban felpattan, és szembeáll velem.

-      Nem Robert! Nem megyek hozzád! – suttogja, én meg csak nézek rá, nem akarok hinni a fülemnek.

-      Miért?

-      Mert nem akarok megesett nőként szerepelni, nem akarom, hogy csak azért vegyél el mert ő érkezni fog! – simítja a kezét a hasára – én nem, én nem fogok rád akaszkodni.

-      Mi van? – meredek rá. – Mond te eszednél vagy? – csattanok fel.

-      Igen eszemnél vagyok. Nagyon is. Fejezzük ezt most be. –szólal meg, és elfordul.

-      Nem én ezt most akarom megbeszélni! – kötöm az ebet a karóhoz, és hozzá lépek, magam felé fordítom, az álla alá nyúlva kényszerítem, hogy rám nézzen.

Könnyesek azok a szép szemek.

-      Ne Rob, éppen elég volt mára a taglóból – suttogja – Ha eltelik a két hónap és már biztos, hogy velünk marad, akkor beszélhetünk ilyenekről, addig csak élvezni akarom az életet, hogy veled vagyok, hogy átölelsz. – bújik hozzám és a nyakamba temeti az arcát.

Felsóhajtok, és a hajába temetem az arcom, majd megcsókolom. Finoman puhán csókoljuk egymást. Hasa azonban korogni kezd. Felnevetünk, és homlokunkat egymásnak támasztva nézzük a másikat.

-      Na gyere egyél pár falatot, ma még semmit nem ettél.

-      A vérvétel miatt nem lehetett, tudod te is jól.

-      Tudom, már éppen készültem hozzád belopózni ezekkel itt! – mutatok a tányéron lévő szendvicsekre. – De ha akarsz, akkor elmehetünk enni is.

-      Nem, maradjunk itthon, ma forgatni fogsz, és nincs időnk rá, nemsokára indulnod kell, és egyébként is most nem akarok találkozni egyetlen egy papival sem

-      Tudom, – sóhajtok fel.

-      Majd főzök én valamit.

-      Nem, ma nem csinálsz semmit! – csattanok fel – Ha nem akarsz elmenni, akkor rendelek inkább valamit.

-      Rob – szólal meg, azonban csörögni kezd a telefonom, mielőtt azonban felvenném ránézek, minden férfiúi fölényemet igyekszem egyetlen pillantásba sűríteni.

Felnevet.

-      Ezt még gyakorold! – kuncogja.

-      Mondhatom szépen vagyunk! Kiröhög. – sóhajtom tragikusan. – Te nő a lelkemet töröd össze! –húzom magamhoz, és csókolom meg.

-      Majd meggyógyítom összetört lelkedet! – mormolja két csók között.

-      Ajánlom is! – kacsintok rá, de megszólal a telefonom.

-      Ki az? – suttogja Hanna, miközben a kijelzőt nézem

-      Francis. – válaszolom neki, majd felveszem.

Csendben hallgatom a mondanivalóját, miközben levakarhatatlan vigyor terül szét az arcomon. Hanna kérdőn néz rám, miközben kedvetlenül majszolja a szendvicsét. Nagyot sóhajtok, és vigyorogva elteszem a telefont.

-      Mi van? – néz rám kérdőn

-      Tedd azt le! Vacsorázni megyünk!

-      De Rob, indulnod kell lassan.

-      Nem megyek ma dolgozni, az egyik kamerával gond van, nem tudták megoldani, a másik pedig csak holnapra érkezik meg, így át kellett szervezni forgatási rendet, a mai felvételekhez nem kellek. Csak a tied vagyok Boszi! – nevetem el magam.

-      Tényleg? – neveti el magát – Csak az enyém?

-      Aham!

Hanna

Nézem, ahogy kaján képpel közeledik felém. Hevesen ver a szívem, alig bírom lenyelni a számban lévő falaltot. 

-      Ezek szerint akkor azt csinálok veled amit csak akarok? – kuncogom az izgalomtól rekedt hangon.

-      Amit csak akarsz.  – mér végig vérforraló tekintettel.

-      Hát nem is tudom, hogy mit kezdjek veled? - búgom a fülébe, miközben ráveti magát a nyakamra, és csókolgatni, nyalogatni kezdi.

-      Hát cica én tudnék veled mit kezdeni az biztos! – morogja a fülembe.

Felnevetek, de megkordul a gyomrom, nagyot sóhajt és elhúzódik.

-      Hangulatgyilkos! – vigyorogja. – Tuti, hogy lány lesz! – teszi a kezét a hasamra - ilyet csak a nők tudnak, minden szép pillanatot megzavarni, apám fiát zavarba hozni!

-      Ne csináld ezt Rob! Kérlek ne! – húzódok el tőle, mire értetlenül néz rám – Nem tudom megmagyarázni, most kellemetlenül érzem magam nagyon.

-      Miért? Miért érzed kellemetlenül magad? Miatta? – mutat a hasamra.

-      Igen, azaz nem. Nem tudom! – temetem kezembe az arcom. Újra a sírás kerülget. – Sajnálom! Csak tudod még szoknom kell a gondolatot.

Merőn néz rám. Tekintete elől elbújok a hajam mögé. Nagyot sóhajt, és elém térdel. Elhúzza a hajamat.

-      Hanna, kérlek nézz rám. – suttogja.  – Kicsim kérlek. Beszéljük meg. Nem akarod őt?

-      Hogy gondolhatsz ilyet?! – csattanok fel sértetten- Ő az én babám is! És főleg azért mert a tőled van, a legfontosabb a világon számomra! – sírom el magam.

-      Kicsim! – nyög fel, és átölel.

-      De nagyon félek Rob! Jobb lett volna, ha meg sem tudom  még, hogy jön. Nagyon fog fájni, ha elveszítem.

-      Nem veszítjük el! – suttogja a fülembe – Minden rendben lesz.

-      Őszintén szólva, amikor ott a tónál rákérdeztél,  az első reakcióm az volt, hogy nem akarom őt! – suttogom, mire Robert elképedve néz rám, és tekintete megkeményedik. – Ne nézz így rám! Megijedtem, sőt halálra rémültem.

-      Hanna …

-      Nem ne! – emelem fel a kezem, hogy tiltakozzak – akkor ott majdnem meghaltam, annyira megrémültem. Egyfolytában azon járt és jár még most is az agyam, hogy nem kezdtem még az életemmel semmit! Semmit nem tudok felmutatni, egy házon kívül amit a nagyszüleimtől örököltem. Te legalább már elértél valamit, munkád van, folyamatosan dolgozol, ezzel szemben itt vagyok én, aki elvégeztem a sulit ugyan, de fogalmam sincs, hogy mit kezdek az életemmel?! Én nem akartam még gyereket.  – sírom el magam - De ugyanakkor már most annyira szeretem őt, hogy az elmondhatatlan. 

Robert

Nézem őt miközben beszél. Látszik rajta, hogy minden szót halálosan komolyan gondol. Elszorul a torkom, amikor látom, hogy hogyan simogatja meg szeretettel a lapos pocakját, én is odateszem a kezem. Csak meredünk egymásra.

-      Megértesz? – suttogja – Megérted, hogy még én sem tudom, hogy mit akarok? Szeretlek nagyon, de nekem most így minden egyszerre nagyon sok. Ez a világ amiben élsz, hogy állandóan lesik minden mozdulatodat, és vigyázni kell minden gesztusunkra, ők még azt találgatják, hogy ki lehetek, van-e közöm hozzád, hülyeségek tömkelege jelenik meg rólunk minden nap, már ezt is nehéz feldolgozni, aztán jön ma a hír, hogy babánk lesz, te meg kijelented, hogy el akarsz venni….. Sok ez nekem egyszerre Robert.

-      Figyelj! Megoldunk mindent. – mondom a szemébe nézve – Ne aggódj fölöslegesen. Mindent agyonbonyolítasz.

-      Lehet, hogy agyonbonyolítok, de nem tudom a dolgokat külön – külön nézni.

-      Figyelj! Egyszerre, csak egy dologgal foglalkozzunk. Jó? – nézek rá – Most kezdetnek azzal, hogy elvinném a barátnőmet vacsorázni. – kacsintok rá. – Mit szólsz hozzá?

-      A barátnőd nagyon örül neki, - neveti el magát – csak arra kér, hogy ne  valami flancos helyre vidd!

-      Oké kedves barátnőm! – húzom fel magamhoz – akkor légyszives állj neki készülődni, mert bizonyos pasasoknak kilyukad a gyomruk.

-      Rendben. Sietek! – pattan fel, és beszalad a szobába.

Utána megyek pár perc múlva, éppen az blúzát gombolja be, kérdőn néz rám.

-      Csak felöltöznék én is, gondolom, nem díjaznád, ha kinyúlt mackónaciban flangálnék. – felelek a fel sem tett kérdésre és a szekrényhez lépek, hogy kivegyem a farmerem.

Apropó szekrény!

-      Nem akarsz nekem valamit mondani? – fordulok kérdőn felé, mire értetlenül mered rám.

TV-shopból ellesett mozdulattal kitárom a szekrényajtót és végig mutatok a szépen bepakolt ruhákon.

Rájön, és felnevet.

-      Jaj! Nagyon ügyes vagy! – lép hozzám és megcsókol, nevetve ölelem magamhoz. – Meg kell, hogy jutalmazzalak érte!

Kiszárad a szám amikor érzem, hogy a keze a hasamon kalandozik. Nagyot nyelek. Cseles kis boszorkány!

-      Ezt majd este! Behajtom rajtad! – morgom kiszáradt szájjal, - de most menni kellene enni, mielőtt éhen haltok!

-      Rob! Kérlek ne! – komolyodik el – Ne mondj ilyeneket kérlek!

-      Milyeneket? – meredek rá értetlenül.

-      Ne használj többes számot. Nem akarom beleélni magam, nem akarom belelovalni magam! Ha majd túl leszünk a veszélyeztetett szakaszon, akkor beszélhetünk mindenről, de addig kérlek ne! – suttogja – Ne haragudj kérlek!

-      Rendben! – sóhajtok nagyot – Tudom, hogy igazad van – túrok a hajamba feszülten - Igazad van, hogy nem akarod beleélni magad.

Komolyan nézünk egymásra. Kutatón. Látnia kell, hogy szeretem.

-      Annyira elakartam mondani valakinek, annyira szerettem volna anyával, vagy Nattival beszélni róla, de nem lehet. Felesleges indulatokat, keltene.

-      De mi beszéljünk róla, jó? – húzom magamhoz – Arra kérlek, hogy ne fordulj magadba, bármi is történik, együtt kell átvészelnünk! Együtt kell megoldanunk. Tudod én attól félek, hogy bezárkózol, hogy eltűnsz mellőlem, hogy olyan leszel, mint amit meséltek. Nem akarom azt, akkor inkább dühöngj, csapkodj, visíts! – komolyan néz rám, szavaimat emészti, nem bírom ki hozzá kell még fűznöm – Azt különösen imádom amikor az ágyban visítasz!

Feszült arckifejezése felenged, amikor elér hozzá szavaim értelme.

-      Pattinson én agyon csaplak! – neveti el magát. – Nem is szoktam visítani! – nyögi fülig pirulva.

-      Nem azt valóban nem, de …

-      Rob fejezd be! – csattan fel – vagy legközelebb egyedül bújhatsz ágyba, és segíthetsz magadon! – fenyeget meg, majd mosolyogva kimegy a szobából. – A nappaliban megvárlak.

Gyorsan magamra rángatom a farmerem egy fekete pólóval, és felkapom a sötétkék kabátomat, sapkámat.

-      Mehetünk! Kedves barátnőm! – húzom magamhoz Boszorkát. – Milyen étterembe menjünk, mit ennél? – fordulok hozzá, a kocsiban.

-      Őszintén szólva, gyros-t ennék, és hozzá egy nagyon, finom paradicsomsalátát.

-      Gyrost? – nézek rá értetlenkedve.

-      Igen gyrost. Miért?

-      Fogalmam sincs, hogy hol találok görög kajáldát itt? De várj felhívom Krist. Ő biztosan ismer valami jó helyet.

Nem csalódom benne, egyből ajánl egy jó éttermet aminek címét beírom a GPS-be és már indulunk is.

-      Mi a baj? – néz rám Hanna amikor leülünk, és a megrendelt kajára várunk.

-      Nem tudom, olyan fura volt az előbb Kristen.

-      Fura?

-      Aha, mintha akarna valamit mondani, de mégsem kérdezett semmit. Ismerem már, tudom milyen, amikor fúrja valami az oldalát, de nem kérdezi meg. Egyébként te is ilyen vagy! – mutatok felé, - Ez úgy látszik női sajátosság.

Csak legyint egyet. Látom, hogy gondolkozik valamin nagyon, miközben eszik.

-      Min agyalsz? – kérdezem tőle.

-      Semmin. – sóhajtja.

Ettől a választól felforr az agyam! Semmin?! Kérdőn nézek rá, miközben feltűnően a vállamat kezdem nézegetni.

-      Mi van? – mered rám.

-      Semmi. – felelem kitérően, de azért vetek egy-egy pillantást a még a vállamra.

-      Rob? – néz rám feszülten - Mi bajod van?

-      Semmi csak azt nézem, hogy tollas-e a hátam? – döbbenten, értetlenül néz rám – Hogy madárnak nézel? Tehát mi a baj? Min agyalsz?

Elneveti magát, majd tekintetem láttán elkomolyodik.

-      Igazából azon agyalok, hogy felhívom az anyukámat, beszélnem kell vele Rob. Szeretném, ha tudná. – félénken néz rám - Nem baj? Tudom, hogy én kértem, hogy ne mondjuk el senkinek… de

Nézem azokat a könnyes szemeket.

-      Már miért lenne baj? Én is gondoltam rá, hogy felhívom apuékat. Lehet, hogy felesleges reményeket keltünk bennük, de én is úgy érzem, hogy ha valakinek, hát nekik joguk van tudni róla.

Hanna megkönnyebbülten sóhajt fel, és neki lát úgy istenesen, az előtte lévő gyrosnak. Én is könnyebben veszem a levegőt most, hogy kimondtuk, hogy szüleinknek beszélünk róla. Halkan, megkönnyebbülve beszélgetünk. Igazán jól érzem magam.

-      Mehetünk? – nézek Hannára.

-      Igen, - jön a válasz, - menjünk, mert szeretnék már túl lenni rajta.

Fizetek, és akkor feltűnik, hogy egy csomó fényképész áll kint. Körül nézek az étteremben, és felsóhajtok. Ketten – hárman most rakják el a telefonjukat. Felforr az agyam! Nem igaz, hogy az ember már egy étteremben sem lehet nyugodtan! 

Hanna kérdőn mered rám amikor látja, hogy felhúztam magam, az ajtó felé pillantok. Követi pillantásomat, és elsápad, majd mély levegőt vesz, és mosolyra húzza a száját. Hálásan nézek rá. Mellé lépek.

-      Na gyere, legyünk gyorsan túl rajta! Basszus nem kellett volna Deant elküldenem ma reggel, amikor felhívott. Na mindegy! Én megyek előre te gyere utánam, és senkinek egyetlen egy szót se szólj!

-      Rendben! – sóhajtja.

-      Siessünk! Gyere! – fordulok hátra majd kilépek az ajtón.

Azonnal lecsapnak ránk. 

Ki ez a hölgy magával Robert?

Gyereket várnak?

Miért voltak a klinikán?

Kristen mit szól a babához?

Szakítottak?

Elveszi a hölgyet?

Milyen érzés, hogy két szerelmes közé áll?

Nem Miss Green barátja az apa?

Roberté a gyerek?

Az agyam felforr! Számat összeszorítom, és magamban dühöngve megyek a kocsihoz. Hanna  szorosan a jön utánam. Bepattanunk a kocsiba, indítok. Halálsápadtan mered rám.

-      Honnan a picsából szedték, hogy hol voltunk délelőtt? – csapok a kormányra idegesen.

-      Nem tudom. – suttogja. – Zalánon kívül senki az ég világon nem tudja.

Pillanatok alatt hazaérünk. Beállok a garázsba, és körül nézek, hogy valaki követett-e bennünket, de úgy tűnik, hogy nem jött senki utánunk. Hanna a kanapéra rogyva telefonálni próbál. Én is leülök, hogy hívjam anyuékat. Kicseng, de nem veszik fel. Se anyu, se apu, se Lizzy, mindegyikük hangpostájára rábeszélek, hogy hívjanak fel, amint lehet. Hanna sem járt jobban. Ő sem tud senkivel beszélni. Idegesen mászkál fel-alá. Végül Zalánt hívja, kihangosítja a készüléket, hogy halljam, mit beszélnek.

-      Na helló Hugó! – veszi fel nevetve – Mi a helyzet?

-      Szia! – sóhajtunk bele.

-      Illetve köszönhetek úgy, hogy Sziasztok!? – szól bele nevetve Ash a telefonba, amit ők is kihangosítottak.

Összenézünk.

-      Mi van? Voltatok? – szólal meg Zalán zavartan – Mondjatok már valamit!

Nem tud egyikünk sem megszólalni.

-      Gyerekek, túl beszédes a csend! Nagybácsi leszek? Most komolyan?

-      Hát nagyon úgy tűnik. – szólalok meg halkan, és átölelem Hannát aki nagyot sóhajt. Ash visítani kezd. Zalán meg csak döbbenten hallgat.

-      Hát akkor gratulálok! – szólal meg halkan. – Jaj Hugi, és ilyenkor nem vagyok otthon! – folytatja karcos hangon.

-      Ne csináld ezt Zalán! – szólalok meg, - így is egész nap sírt.

-      Még ne gratulálj – szólal meg Hanna halkan, és mesélni, kezd, hogy mi volt az orvosnál, és mit mondott nekünk. – Szóval, majd 2 hónap múlva gratulálhatsz! Addig ne.

-      Jó oké!  Rendben értettem. – szólal meg dörmögve Boszim bátyja.

-      Te Hanna csinos voltál délelőtt! – szólal meg Ash – de ezt rólad nem nagyon mondhatom el Rob!

Összenézünk.

-      Mi van?

-      Tele van az internet a képeitekkel, most kerestem rátok. Lefényképezték, amikor mentetek és azt is, amikor kijöttetek a klinikáról. Azt írják, hogy mivel nőgyógyászati klinika, és oda a nők általában csak akkor mennek a párjukkal, ha a gólya van kilátásban, ezért szinte biztosak benne, hogy gyerekáldás elé néztek, még kifejtik, hogy a barna hajú Kristen utánzat, - ez te lennél Hanna – neveti el magát Ash – tudhat valamit, ha már most gyereket vár. Biztosak benne, hogy sikerült magához láncolnia téged egy gyerekkel Robert.

-      Ne! – nyögök fel, és egy mozdulattal bekapcsolom én is a laptopot.

-      Úristen! – sóhajt fel Hanna amikor olvasni kezdi a hülyeségeket. – Jézusom! Ettől féltem! – sírja el magát.

-      Ne foglalkozz vele Hugó! Anyuékkal beszéltél már?

-      Nem, hívtam őket, de nem vették fel. – pattan fel és járkálni kezd.

-      Hívd őket! Nehogy idegrohamot kapjanak nekem! – neveti el magát rekedten.

-      Te rekedt vagy? – szólalok meg.

-      Ja, szerenádoztam. – vigyorogja Zalán, mire Hanna megtorpan, összevigyorgunk.

-      Komolyan? – szólal meg hitetlenkedve az előző könnyeit törölgetve Boszorkám.

-      Halálos komolyan! – szólal meg Ashley is. – Az étterem ki is ürült igen gyorsan. Hallanotok kellett volna!

-      Tényleg? – vihog most már Hanna is.

-      Halálos komolyan! Ha már a gyűrűt megtalálta, akkor legalább szerenádot kapjon. – bizonygatja Zalán, majd halk kuncogás a puszik hangja hallatszik.

-      Úristen! Ash el kell mesélned mindent! – ül le a kanapéra mellém.

-      Holnapután indulunk haza, mindenről be fogok számolni! – ígéri Ashley.

-      Oké! – vigyorogja a mellettem ülő nőszemély - Vigyázzatok magatokra!

-      Ti is! Most mennem kell, mert az asszony követelőzik! – morogja Zalán. – Meg kell mutatnom, hogy ki az Úr a háznál.

Válaszként Ashley felnevet.

-      Sziasztok! – köszönünk el mi is, éppen kikapcsolnám a telefont amikor Zalán még megszólal.

-      Rob!

-      Igen?

-      Nekem vigyázz rájuk! – mondja komoly hangon.

-      Vigyázok.

Nagyot sóhajtok, miközben kikapcsolom a laptopot. De ekkor megcsörren a telefonom. Remélem apuék azok, de a hívót látva elmegy mindentől a kedvem.

-      Szia Tim!

Hanna

Magára hagyom amikor meghallom, hogy a managere Tim keresi. Inkább elmegyek zuhanyozni. Nem kedvelem azt a pasit nem tehetek róla. Próbálom anyuékat újra hívni, de nem veszik fel. Annyira vágyom egy otthoni hangra, most úgy szeretnék anyuhoz bújni. Bevonulok a zuhany alá, és megnyitom a csapot. Csak állok a meleg vízsugár alatt és elengedem magam. Bőgök, mint az ovisok. Jól esik, megkönnyebbülök tőle. Rob rám nyit, és mellém áll, látom, hogy ő is ideges nagyon.

Kérdőn nézek rá, de csak legyint egyet. Értem. Kapott. Nem feszegetem a kérdést, úgyis elmondja. Magához szorít, és simogatni kezd. Kisimogatjuk egymásból a feszültséget. Elég egy érintés, egy gyöngéd mozdulat ami lenyugtat. És most elég ennyi, egyikünknek sincs ereje többhöz.

Halkan megtörölközünk, és pizsit húzunk, de egyikünk sem bír aludni. Így kimegyünk és nekiállunk filmet nézni. Persze ez sem köt le sokáig. Izgek – mozgok, és magamra húzom a takarót amin persze Rob kiakad, mert nem lát ki alóla. Felugrik, és szobánkba szalad. Kifelé jövet hozzám vágja a szürke melegítő felsőmet, és ő is magára rángat egyet, majd mögém bújik, és átkarol.

Felnevet. Kérdőn nézek rá.

-      Semmi semmi, - neveti – csak elképzeltem, hogy Zalán egy japán étteremben térdelve szerenádozik Ashleynek!

Elképzelem és felnevetek. 

Beszélgetni kezdünk. Elmeséli, hogy felhívta Tim és Steph is. Az előbbi azért hogy üvöltözzön az utóbbi, hogy megkérdezze, gratulálhat-e? Aztán elhallgatunk, a csendet csak lélegzetünk halk hangja töri meg. Mellkasához bújok belélegzem illatát, és egyre távolabbról hallom a hangokat. Érzem, hogy felemel, de olyan fáradt vagyok, hogy nem bírok felkelni. Mellém fekszik, hátamhoz simul és elalszunk.

* * *

Hallgass már el!

Basszus hallgass már el!

Nem igaz, hogy még álmomban sem lehetek nyugton! Miért kell nekem ilyet álmodnom? Miért nem tudok virágos rétről álmodni? Lassan magamhoz térek, és rá kell jönnöm hogy tényleg csengetnek. Rob is mozgolódni kezd mellettem, és álmosan néz rám.

-      Csengetnek? – mormolja halkan.

-      Azt hiszem igen – suttogom. – Megnézem ki az.

-      Ne engedj be senkit! - kászálódik ő is fel - Baromi szemtelenek bírnak lenni. Lehet, hogy valamelyik követett tegnap este, amikor jöttünk haza az étteremből.

-      Jó.

-      Ne Hanna várj, inkább én!

-      Robert! Ne csináld, egy ajtót még én is ki bírok nyitni, és ha az újságírók azok, akkor rosszabb, ha te nyitod ki, így csak azt látják, hogy én vagyok itt.

-      Jó de megyek veled! – kapja magára a tegnapi melegítőt.

Én is azt rántom magamra, elindulok ajtót nyitni. Basszus reggel 7 óra van.

-      Megyek már! – morgom amikor az illető ráfekszik a csengőre. – Mi a jó fene olyan sürgős, hogy nem lehet várni 2 percet. – dohogok halkan.

Rob csak kuncog mögöttem, majd elhallgat, mert megszólal a telefonja. Kérdőn meredek rá, kacsint egyet és felveszi.

-      Helló Apa! – nem hallom, hogy mit beszélnek, mert a csengő újból megszólal, annyit azért még hallok, amikor Rob megszólal: - Tessék? Mi? Hogy hol vagytok?

Lesápadok, nem igaz, csak nem a szülei vannak itt? De nem tudok a gondolattal foglalkozni, mert a csengő újból megszólal. Morogva nyitok ajtót, aztán még a szó is belém fagy.

-      Anya? Apa? Ti mit kerestek itt?