62. fejezet: A kegyetlen. . .

Sziasztok!

Hétvégére szüleimhez mentünk, most értünk haza. Náluk nincs net, így nem tudtam hozzátok jönni. Most azonban itt vagyok a friss és ropogós résszel. Remélem tetszeni fog nektek.

Golden:

Jó lenne, főállásban ezzel foglalkozni, de sajnos nem lehet, pedig nagyon szeretném. „Jáááj, mit csinál Kellannal???” Válasz: hát kicsinyként megszivattam!

Pet:

Remélem, hogy elégedett leszel a résszel! Szerintem nem hiába derültél előre! Hi-hi! 

csezemo

Örülök neki szívem, hogy tetszett!

Gabó

Bezony Hoppá!!!

Klau

Örülök neki, hogy feldobtam a napod és eltudtál lazulni!

Anna

Hát Kellan bűntije… Kíváncsi vagyok rá, hogy mit szólsz hozzá?!

Lola

Hát őszintén örülök, hogy sikerült elérnem Rob nyálgépmentesítését!

Zsófi:

Örülök, hogy tetszett!

Viki

Hát igyekeztem kicsit kegyetlen lenni, de azért nem estem túlzásba! (Remélem!)

Szusi

Örülök, hogy tetszett a rész! Most kicsit Robot nélkülözzük, de nem sokáig! 

Gwennie

Örülök, hogy tetszett!

Flo:

Hát macikád kicsit pórul jár!

Judy

Örülök, hogy tetszett!

Rita

Tudod igyekszem mindig valami újdonsággal előállni! Remélem most is elégedett leszel!

Jó olvasást lányok!

Heni

Az űrlap teteje

Hanna

-      Zalán!

-      Mond!

-      Hozz ki nekem is légyszives valamit inni!

-      Gondoltam! – jelenik meg mellettem, persze kiröhög, mivel frászt hozza rám hírtelen, azt hittem még bent van. Mohón kezdem inni a kezembe nyomott jégkockával teletömött üdítőt, miközben tűnődve nézek végig a kerten.

-      Holnap le kell nyírni a füvet! – dörmögi mellettem a másik széken elnyúlva. - Teljesen leamortizálsz! – sóhajtja – ennyit nem mentem már évek óta!

-      Ne morogj már! Egyébként meg segítek holnap. Én mondtam, hogy nem kell velem jönnöd!

-      Persze, majd hagyom, hogy egyedül mászkálj a városban!

-      Jaj ne sajnáltasd magad! Lököm oldalba, te is élvezted valld be!

-      Oké igazad van! – vigyorogja – Csak elfáradtam! Már több mint 10 éve élek kint, de van olyan hely ahol még életemben nem jártam!

-      De élvezted nem?

-      De, eszembe sem jutott volna, hogy elmenjek hajnalban például a virágpiacra. Pedig Anyával mennyit jártunk régen oda Pesten!

-      Én még ma is járok, - sóhajtok fel- és imádom azt a közeget!   

-      Nekem meg eszembe sem jutott eddig, hogy itt is van!

Percekig csendben kortyoljuk az innivalóinkat.

-      Nem hiányzik Magyarország? – motyogom halkan.

-      Az ország maga nem, mert meg kell mondjam ritka lehetetlen kompánia. Lehetetlen megélni, nincsenek igazán lehetőségeid, illetve csak akkor ha bent vagy bizonyos körökben, akkor tudsz boldogulni azonban másként nem. Hiába vagy tehetséges, hiába vannak jó ötleteid, nem mész velük semmire. – morogja mellettem.

Eltűnődöm a szavain. Tudom, hogy bántja. Évekkel ezelőtt amikor végzett az egyetemen, világmegváltó tervei voltak, és rendkívül jó ötletei, amikkel meg is keresett egy-két a filmgyártásban illetékes ő szavaival élve „elvtársat”. Ezen mindig elröhögöm magam, de mindig leállít, és igazat kell neki adnom, mert hiába volt rendszerváltás, az érdekrendszerek nem változtak, csak más lett a nevük. Kiröhögték, amin persze felszívta magát, és meg sem állt Hollywoodig. Befutott. Itt befutott, mert az otthoniakkal ellentétben itt látnak az orruknál tovább is az emberek. 

-      Ti anyuékkal nagyon hiányoztok! – sóhajtja - Sokszor van, hogy felpattannék a legközelebbi repülőre és mennék haza, de tudom, hogy otthon megőrülnék az elvtársaktól, és hiányozna az itteni pörgés, a munka, az emberek, a mentalitás... Az otthoni hozzáállástól megőrülök! Ott nem kirúgják, ha valaki alkalmatlan egy feladat ellátására, hanem feljebb nyomják. Hülye vagy? Nem baj csinálunk belőled főnököt!  - morogja, majd elhallgat. Csendben nézzük a növényeket, kicsit feltámadt a szél végre! 

Tűnődve nézek végig a mellettem heverő poharát szorongató tesómon. 

-      3 éve mióta együtt vagyunk Ashleyval jobb, őszintén szólva most kezdem magam otthon érezni. – sóhajtja, miközben végignéz az udvaron. – Szeretek itt élni. Rengetegszer rágtam anyuék fülét, hogy jöjjenek ők is ki, de a mamiék miatt nem akarnak. Megértem őket is egész életüket ott élték le, ott építették ki az egzisztenciájukat, és nem szívesen mozdulnak ki, és kezdenek új életet. – elhallgat, tűnődik, és olyan pillantást vet rám, hogy tudom, hogy valami bántja, nem faggatom, ismerem már annyira, hogy úgyis kiböki, igazam is lett, mert megszólal - De tudod 1 hete megleptél, és kicsit rosszul is esett, hogy azt feltételezted, hogy Ash pénzén vettük a házat!

-      Jaj ne csináld már! Én nem, én azt hittem, hogy közösen vettétek! Azt hittem, hogy mivel amikor otthon voltatok, volt egy-két elejtett megjegyzésed, hogy megkéred Ashley kezét, ezért azt feltételeztem, hogy közösen vettétek! – vigyorgok rá, de látom, hogy még morcog – Ne csináld ezt Zalán!

-      Persze!

-      Ne perszézz itt nekem! – vágom oldalba finoman – Meglepődtem, ennyi az egész. Akkor is meglepődtem amikor láttalak dolgozni. Olyankor egészen más vagy! – vigyorog megint. Elhallgatok. Csendben vagyunk.

-      Nem kéred meg Ash kezét? Olyan jól megvagytok, és én imádom ezt a nőt! Ő való hozzád Zalán.

-      Ne győzködj, már meg vagyok puhítva! – mosolyogja, az orra alatt – Csak a megfelelő időpontra várok.

-      Tényleg?

-      Bezony. Ha most hazajönnek végre holnap, akkor egy kis időnk még lesz, úgy terveztem hogy elmegyünk Tokióba, és ott megkérem a kezét. 

Elhűlve nézek rá! 

-      Te most komolyan beszélsz?

-      Teljesen! – vigyorogja én meg ráugrok.

-      Nem igaz! A bátyám megnősül! – ujjongok.

-      Hát ahhoz még neki is lesz egy két szava! – vigyorog – Vigyázz – szól rám, miközben a poharainkat igyekszik biztonságba helyezni.

-      De miért pont Tokió?

-      Mert már évek óta tervezgetjük, hogy elmegyünk oda. Azért. Holnap megjönnek, pár napot pihizünk, aztán előállok az utazással. Te úgyis Robhoz költözöl gongolom, legalábbis addig amíg forgat.

-      Aham. – motyogom, miközben veszettül bólogatok, Rob, Rob, Rob. Már a neve hallatán is eláll a szívverésem.

1 hete mentek el promózni az Eclipset. Alig voltunk együtt és már mennie kellett. Mondjuk tudtam, mert megbeszéltük, bár hisztizett rajta de elfogadta, hogy amíg ők promóznak addig mi Zalánnal elleszünk.

Annyira hiányzik! 

Tényleg, hol a telefonom? – pattanok fel Zalán karjaiból, és a ketyere keresésére indulok, Zalán persze kiröhög.

-      Egyszer az agyadat hagyod el! – szól utánam. 

Körbefutom a nappalit, a konyhát, lemegyek a mosókonyhába is. Sehol nincs! Kétségbeesve állok a nappali közepén, azon tűnődve, hogy hova tettem el, amikor megszólal. Szívdobogva megyek a ketyere hangja után, remélem, hogy ő az! 

De ilyen korán? Azt mondta, hogy 6 körül hív! Most még csak fél öt van!

Rohanok ki a teraszra, a szemem sarkából látom, hogy Zalán  is telefonál.

-   Haló! – kapom fel, és arrébb lépek 4-5 métert, hogy ne zavarjam a bátyámat beszélgetés közben.

-      Haló! Ken Beautiful vagyok. – hallok egy mély férfihangot,

-      Jó napot! – szólok bele döbbenten, miközben ezernyi kérdés suhan át az agyamon. Honnan a pitliből tudja a számomat, és ki a büdös franc ez?

-      Jó napot Darling! 

Darling? 

Mi van? – döbbenek le most már teljesen.

-      Jön fürdeni?

-    Fürdeni? – ismétlem értetlenül. – Ne haragudjon, de rossz számot hívott!

-      Nem, nem én nagyon is jó számot hívtam Drágaságom! – búgja (Mi van?) - Fürdeni, tudja az amikor fürdőruhát húznak, és vizes közegbe vetik magukat, hogy elhűljenek, ebben a bazi melegben, miután 65 km-t mászkáltak graffitik után rohangálva a városban egy szem húgukkal!  

Kattanás. Leteszi.

Zalán felröhög, és a telefonnal a kezében integetni kezd.

Leesik.

-      Marha! – vigyorgok rá.

-      Na jössz? – mutat a medencére.

-      Aha! Mindjárt! – és rohanok átöltözni, majd villám gyorsan mellé ülök a medence partjára.

-      A telefont nem hagytad bent ugye! – fordul kérdőn felém, - Mert Ken Beautyful nem fog megint felhívni!

-      Köszönd meg a nevemben is Kennek! – röhögök.

Ken Beautyful!

Nem felejtette el! 

Vihogok.

Ekkor megszólal tényleg a telefonom, a kijelzőre nézve megdobban a szívem.

Rob.

-      Halló! Ken? Drágám te vagy? Légyszives beszélj hangosabban, mert nem értem , hogy mit mondasz!  - szólalok meg halkan búgva.

Csend.

Döbbent csend.

-      Haló? Hanna?

-      Igen Drágám én vagyok! – búgom szexmaca üzemmódra váltva, mire Zalán beleesik a medencébe a röhögéstől.

-      Ki az a Ken? – csattan a hangja idegesen. Vigyorgok, persze ezt ő nem látja. Zalán közelebb úszik, hogy hallja a beszélgetést, kihangosítom. Rá kacsintok, és folytatom.

-      Ken, - suttogom vággyal teli hangon – Ő álmaim férfija, magas, vékony, de izmos, ó ha látnád ezeket az izmokat, azt a kocka hasat ÓÓÓ – áradozok álmodozón, mire hallom, hogy ideges  lett

-      Hanna! – szakít félbe – Ki az a Ken? Hol ismerted meg? Mit művelsz?  Nem Zalánnal vagy?  – üvölti most már.

-      Ne Robert! – adom a szenvedő, tipródó, szenvedélyes szerelemtől sújtott nőt – Kérek, hagyd, hogy bevalljak, elmondjak mindent neked ami a szívemet nyomja! Én ezt nem bírom tovább! Tudnod kell! El kell mondanom! – hallom, hogy felzihál, Zalán meg integet, hogy túlfeszítettem a húrt elég legyen, ezért most csacska kislány módra váltok.

-      Ó, tudod Ő volt a nagy szerelem az oviban. – bizonygatom - Állandóan játszani akartam vele. Kisajátítottam tejesen, olyannyira, hogy lázadás tört ki a csoportban, de én keményen álltam ám a sarat, az őt ostromló 4-5 évesek ellen! Nem, nem engedtem másnak!  - hajtom rezignáltan, döbbent csend a túloldalon - Ő az én szerelmem volt! Mi az, hogy másnak is kell!? Minden nap keserű volt egymástól a búcsú, amikor anya jött értem. Minden nap kicsit meghaltam, hogy szerelmemet el kell hagynom!

-      Hanna?... – motyog a telefonba, de én folytatom vallomásom.

-      Nagyon – nagyon keserves volt minden nap az elválás hisztik árán, ugyan de elértem, hogy az enyém legyen. Aztán megtörtént egy szép májusi reggelen. Ken mellettem feküdt az ágyban, megzavarva hamvas szép gyermeki lelkem ártatlanságát. Ott feküdt mellettem, kék pilóta egyenruhában! És én a szerelem bűnébe esem! Ő volt az, az én Kenem. Attól a naptól kezdve nem kellett az oviban lévő halvány másolat, hisz ő volt nekem! – suttogom érzelmektől áradt hangon. – Ugyanakkor Zalánt a sírba vittem!

-      Gondolhatod – szólal meg röhögve már ő is – Minden nap a sarkamban volt, és állandóan azzal nyúzott, hogy Barbizzak vele! Könyörgöm, 14 éves voltam, már szinte felnőtt! És ez a béka itt mellettem – borzolja össze a hajam, - állandóan hisztizett, hogy játszak vele! Hiába küldtem a fenébe, hogy menjen játszon Petivel!

-      De Petinek gyerek hangja volt! Neked meg mély férfias! – feleselek vele.

-      Persze mert akkor kezdtem mutálni, te dinka! – lök bele a vízbe, majd prüszkölve jövök fel, és ülök vissza mellé.

-      Zalán! – szólal meg halálosan komoly hangon Robert – Tegyél meg nekem egy szívességet!

-      Mond! – fülel várakozástejesen Zalán.

-      Mártogasd még meg egy kicsit a vízbe légyszives!  - röhögi el magát Rob. – ha te nem teszed meg, megteszem én holnap!

-      Dehogy! – neveti el magát bátyám – Még kinyír! Te nem tudod, hogy milyen veszélyes egy nőszemély tud lenni!

-      Hát egy hete volt lehetőségem megtapasztalni! – neveti el magát Rob – Kellan azóta is lelkibeteg!

-      Ő akarta! Én figyelmeztettem! – csattanok fel.

-      Tudom, de ha netán mégis elfelejtené, elég sűrűn van emlékeztetve rá! – röhögi el magát Rob. – Mind sűrűn kattogtattunk!

-      Rossz vagy Robert! – suttogom.

-      És ha tudnád, hogy még milyen rossz szeretnék lenni! – nyög fel – Alig várom már a holnapot!

-      Na jó én mentem! – vigyorog Zalán, majd felpattan – Felhívom az asszonyt, basszus elpárolog a víz a medencében a hangotoktól! – felnevetünk, távozik.

-      Merre voltatok? – érdeklődöm. – Mit csináltál?

Aztán mesélni kezd, és csak mondja, mondja, mondja. Imádom ahogy játszik a hangjával. Akkor szeretem a legjobban, amikor zavarban van, és össze vissza játszik a kezével, meg nevetgél, és összehord hetet-havat. Most is ezt teszi, bár nem látom, de hallom, hogy megint csattogtatja az ujjait.  Ki vagyok hangosítva, mert hallom, hogy valaki kopog, és belép.

Tay.

-      Helló Hancsa! – vigyorogja.

-      Mi az, hogy Hancsa? – csattanok fel! – Tay vigyázz magadra!

-      Ne is mond! Nem csuklasz sűrűn? Minden nap emlegetünk?

-      Kellan legnagyobb örömére! – teszi hozzá Rob felröhögve.

-      Lassan túl lesz a nehezén amit önbecsülésére mértél! – biztosít róla Taylor.  – Nem akarlak benneteket zavarni, de jelenésünk van Rob.

-      Oké megyek, csak elköszönök! – szól vissza neki kedvesem.

-      Helló Hanna!

-      Szia Taylor! – köszönök el tőle.

-      Nekem is mennem kell! – sóhajt nagyot Rob.

-      Rendben – teszem hozzá rezignáltan. – Már alig várom, hogy itt legyél! – sóhajtom.

-      Én is. Nálam alszol?

-      Nem tudom, mi lenne, ha te aludnál itt, aztán majd átcuccolok hozzád, ha még mindig akarod.

-      Persze, hogy akarom! – nevet fel. – Akkor holnap!

-      Szia!

-      Szia! Puszi a hasadra Boszorka!

Felkuncogok. Megszakad a vonal.

Imádom amikor felhív, de utálom azt amikor elköszön, mert a beszélgetés alatt olyan mintha mellettem lenne, mintha velem lenne, és ilyenkor meg olyan elhagyatottnak érzem magam!

-      Na mi van? – borzolja össze a hajam Zalán. – Él még?

-      Él! Bár nem értem hogyan? – nevetek fel – Nélkülem élni akár egy napot is? – bohóckodom, de mind a ketten tudjuk, hogy elég nehezen viselem a távollétét.

Anyuék is hiányoznak, Nattiék is. Pont ezért hívom őket fel Skypon. Minden este beszélünk. Elmondjuk Zalánnal, hogy merre jártunk, mit csináltunk. A beszélgetés után elvonulok lezuhanyozni, majd rövidgatyát és pólót húzok, és megjelenek a nappaliban. Zalán kapcsolgat, az agyamra megy ezzel! Nem értem hogyan lehet 1 másodpercből megállapítani, hogy érdekel-e a műsor vagy sem? Nem nyilvánítok véleményét, inkább a konyhába megyek. Gyorsan összeütök magamnak egy salátát, neki meg rántottát. Tálcára pakolom, és az orra alá dugom. Vigyorogva köszöni.

-      Már éppen szólni akartam, hogy gyere, mert kezdődik a műsorod! – mutat a megjelenő főcímre.

Nagyot sóhajtok.

-      Azt hiszem, Robertünk ki fog akadni, ha meghallja ezt a sóhajt! – röhögi, - konkurenciája akadt! – mutat a képernyőn megjelenő Ty Penningtonra.

-      Nem is! A műsort imádom nézni! – csapok a combjára tiltakozás képp – Ha ilyet mondasz akkor én is beárullak Ashleynak, hogy tegnap mit műveltél a parkba! – motyogom tele szájjal.

-      Arról nem én tehetek! Odajöttek hozzám! Leszólítottak! – tiltakozik nevetve.

-      Persze! Miután majd kiesett a szemed! – nevetek, rajta, pedig nem volt feltűnő egyáltalán tényleg ahogy végigmérte azokat a csajokat.

Ezt követően csendben kajálunk és nézzük, hogyan építenek fel egy álmot 7 nap alatt a Nagy házalakításban.

Imádom ezt a műsort! Nagyon. Amikor vége, Zalán felpattan és kiviszi a konyhába az edényeket, én meg a ma készített képeket töltöm fel a laptopra.

Megáll felettem.

-      Nincs kedved valahova elmenni? Még csak 8 óra van!

Összenevetünk.

-      Neked is lassan megy az idő mi? – nézek fel rá. – Ezek szerint nem csak én vagyok ilyen idióta.

-      Nem, nem vagy idióta. Csak messze vannak!

Mellém ül, és nézegetni kezdjük a ma készített képeket.

A kamera minden formája érdekli, legyen az mozgó vagy állóképet rögzítő ketyere. 

Igazi művészlélek ő is. 

Talán ez a családban benne van. Peti is ilyen volt, és akárhogy is tagadnám bennem is bennem van. Ő megtalálta, amiben kitudja fejezni magát, én még keresem.  

Most fotózni tanít, megkaptam a régi gépét, és járjuk a várost amíg Ashley és Robert távol vannak, témákat keresünk. Egész nap mászkálunk, beszélgetünk, ha elfáradunk leülünk ahol éppen vagyunk, kajálunk valami ócska bódénál, ahol a világ legfinomabb hot-dogját készítik. Élvezem, hogy a tesómmal lehetek.  Van, hogy felhívja figyelmem a fényekre, árnyékok játékára, és elbűvölődök teljesen, imádattal hallgatom, ahogy mesél, magyaráz, és kritizál keményen.

Együtt nézzük át a mai képeket.

Most is magyaráz, véleményez, és keményen rámutat arra, ha valamit másként kellett volna fényképezni, vagy beállítani. Hallgatom, és igyekszem a szavait a fejembe vésni. Aztán elhallgat, és rám néz.

-      Mi van? – nézek rá feszélyezetten. – Most mit bámulsz?

-      Neked ehhez tehetséged van! – mutat egy képre – Ennél jobban még én sem tudtam volna elkapni ezt a pillanatot. Tehetséged van hozzá!

-      Ugyan! – legyintek – Csak az elfogultság beszél belőled! – nevetem ki, és tovább böngészek a könyvtárban.

-      Ezeket nézzük meg! – röhög fel, mondjuk én is felvihogok, amikor a mutatott albumra nézek. - Nagyon kiszúrtál vele!

-      Én szóltam neki! Nem hagyott békén! Magára vessen! – közlöm miközben megnyitom a kérdéses albumot.

Felnevetek.

-      Szegény feje! Majdnem szörnyethalt amikor közölted vele, hogy hova akarsz menni másnap vele! De őszintén szólva én sem nagyon hittem a fülemnek amikor kimondtad, hogy mit is kérsz tőle!

-      De te sem maradtál itthon! – nevetem el magam. – Ahogy a többieket sem lehetett volna itthon tartani! Tomék még az utazást is elhalasztották!

-      Viccelsz? Ezt kihagyni? – mutat Kellan fotóira. – A mai napig nem értem, hogy hogyan találtad ezt ki?! Disnelyland? Eszelős vagy!

-      Most miért? Talán nem érezted jól magad?

-      De! – neveti – De Kellanról ezt nem mondhattam el! - vihogva nézzük, ahogy Kellan álmai nőivel fotózkodik, persze aktív  asszisztálásunkkal.

-      Azért azt sajnálom, hogy nem fotóztuk a jó népet – sumákolja Zalán -  amikor  felfedezték, hogy kik rohangáltak a hercegnők után! Nem semmi show volt! Tomot, Samet, és Taylort sem kell félteni, ha más szívatásáról van szó! – röhögi.

Felnevetek én is, ahogy felidéződik bennem, ahogy ezek hárman lecsapnak egy-egy hercegnőre, hogy Kellanhoz cipelhessék!

-      Szerintem azt hitték, hogy filmet forgatunk! – kacagom – Rob meg sápadozott mellettem!

-      Hát szerintem megfordult a fejében, hogy mire is vállalkozott! Egy aktív Boszorka vagy! Szegény Kellan!

-      Nem kell annyira sajnálgatni! – tiltakozom - Megérdemelte! Engem miért nem sajnálsz? Egész este hallgattam a beszólásait! Lehet, hogy kellemetlenül érezte magát legalábbis az elején! – teszem hozzá. – Miután megvoltak a képek eleresztette ő is magát rendesen!

-      Na, mintha mi nem úgy tettük volna! – mutogat a képekre Zalán. – Figyeld Ashleyt.

-      A szokásos cuki fiú mozdulata! – vigyorgom, - nézd még össze is öltöztek! Még itt is dizájnól!

-      Ezt a képet nem is láttam még! Figyeld Taylort! – röhög fel Zalán

-      De Nikki  sem volt semmi! – mutat az ominózus képre. – Hogy kiakadt Hookra!

-      Persze, hiszen Disneylandban voltunk, az meg nekiáll simogatni a fenekét sumákban!

-      Komolyan azt vártam, hogy felképeli, vagy belelöki a vízbe! – rötyögök. De azért feltalálta magát Nikki! – nevetem el magam – Szerintem még most is a rúzsfoltot mossa le a képéről, vagy legalábbis a jelmezről az az idióta!

-      Azért az a rúzs kicsit gáz volt! – ellenkezik Zalán.

-      Miért? – feleselek - Élénk bordó és csókálló! Nem értem mi bajod van?

-      De hát gyerek között mászkált egész nap!

-      ÉS?

 

Tovább pörgetjük a képeket, és röhögünk vadul egy- egy jól sikerült kép láttán.

-      Azért Kristent is megpróbálta elvarázsolni a hercegecske! – mutogat Zalán Kris fotójára akire igencsak vehemensen rámászott Ariel hercege. – Persze Kris csak kettőt szólt és lelohadt a gyerek udvarlási kedve!

-      Eszméletlen, hogy milyen beszólista bír lenni! – közlöm – Nem szeretnék vele rosszban lenni, igencsak éles nyelve van! Őt azonban nem tudom hova tenni – mutatok  Jackson képére.

-      Miért? – néz rám érdeklődve bátyám – Jó gyerek!

-      Nem is tudom, valahogy mindig olyan fanyar, még nem láttam mosolyogni vagy igazán nevetni. Mindenkitől azt hallom, hogy micsoda humor herold, de nekem ezt még nem mutatta meg. Mindig csak figyel, de alig szól hozzám.

-      Pedig belevaló gyerek! – nevet Zalán – pont olyan mint ez a másik kettő itt – mutat Sam és Tom képére.

-       

-      Idióták! – nevetek.

-      Jaj és itt vannak édi-bédiék! – röhög amikor a képeinket nézi.

-      Nagyon szolídan adtátok elő magatokat! Legalábbis a többiekhez képest! Baj volt? – néz rám érdeklődve.

-      Nem csak Rob duzzogott! – legyintek – Hisztizett, hogy miért nem nála alszom, de megértette, hogy hülyeség lenne, ha most odaköltöznék, amikor ők úgyis elmennek másnap! A végére lehiggadt.

-      Kár, hogy az autós kép nem lett jó! – vigyorog – Pedig az marhára édes lett volna!

-      Tudom, de talán valakinek meg van! – sóhajtok, miközben bezárom a mappát és kikapcsolom a gépet. – Basszus még csak 10 óra van! – sóhajtom.

-      Menjünk le a partra! Gyere! – ugrik fel és rángat – lemegyünk a mólóra, és befizetlek a körhintára is, vagy az óriáskerékre!  - lelkesedik be teljesen Zalán. – Gyere már ne légy lusta!

-      Végül is miért ne? Menjünk!

Gyorsan farmert húzunk, és már indulunk is Santa Monica tengerparti sétányára.

Másnap:

Basszus nagyon lassan megy ez a nap! – morgolódom magamban amíg a fűnyírót tologatom teljes apátiában.

Tegnap Zalánnal majdnem éjfélig kint voltunk a parton. Óriáskerekeztünk, és beszélgettünk. Nagyon jó volt ez a hét Zalánnal. Csak ketten voltunk, rengeteget beszélgettünk, ökörködtünk, de jó volt csak csendben ülni egymás mellett.

Jó volt, de hiányzik már az én kerge kedvesem. Nagyon. Nagyon.

Türelmetlenül tekintek a telefonra. Délután 4 óra.

Basszus! Soha nem lesz már 6 óra?

Nem igaz!

Rohadtul lassan telik ez a nap!

Pedig már kimostam, kiteregettem, kivasaltam, boltba voltunk, kitakarítottunk Zalánnal.

Sőt főztünk is! Ebédre csak szendvicseztünk, de a vacsorára szánt tejfölös csirke is már készen van, jelenleg a hűtőben táborozik. Csak a nokedlit kell megcsinálnom este. Sütöttem is, cseresznyés-meggyes túrótortát.  

De bármit csináltam, nem akar menni az idő! Csak tologatom – tologatom a fűnyírót, lassan készen vagyok az udvarral, már csak a medence körüli rész van vissza.

Basszus megállt a percmutató? – állok meg, hogy ellenőrizzem.

Kutatva tekintek körbe, hogy merre van Zalán?

A kerítés melletti virágágyásokat gyomlálja. Ő is sűrűn tekint az órájára közben.

Na jó! Sóhajtok nagyot, akkor álljunk neki és…..

Ekkor egy kéz fonódik a derekamra, emel fel és hajít a medencébe, visításomra Zalán is felkapja a fejét, és vigyorogva nézi magas röptémet. De a merénylő sem ússza meg szárazon! Elkapom az ismerős kockás inget és magammal rántom. Nagyot csobbanunk. Még a víz alatt számra tapad a szája. Levegő után kapkodva bukunk a víz fölé. Vigyorog rám, én pedig boldogan nézem az egy hete látott szemeket, és csókolom a régen csókolt szájat. Önfeledten esünk egymásnak.

-      Mondtam, hogy megmártalak a vízben! – neveti –  Na mesélj csak! Ki is az a Ken?