69. fejezet: Akciók, reakciók

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy nem tudtam időben jönni a friss résszel, de .. végül is mindegy, hogy miért nem.

Kárpótlásul hosszú fejezetet kaptok, sok képpel. :DD  (tényleg hosszú lett 32 oldal)

A fehér ruhásoknál, határtalan "jó kedvemben" elkezdem írni a folytatást is, úgyhogy remélem megbocsájtjátok megbízhatatlanságomat és írtok azért pár szót ehhez a részhez is! Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket és e-maileket!

Bocs most megyek, mert még mindig tompa vagyok kicsit. 

Sorry! 

Heni

Hanna

Lesápadok, nem igaz, csak nem a szülei vannak itt? De nem tudok a gondolattal foglalkozni, mert a csengő újból megszólal. Morogva nyitok ajtót, aztán még a szó is belém fagy.

-      Anya? Apa? Ti mit kerestek itt?

-          István normálisan! – hallom anya csendben apának suttogott szavait, de apu csak elneveti magát, és legyint felé.

-          Édes lányom infarktust ne kapj! – szól és magához ölel fulladás szorosan.

-          Sziasztok! – térek magamhoz lassan a sokkból, amit a megjelenésük okozott.

Robert mögém ér, és meglepetten mered az ajtóban állókra. Ő hamarabb veszi a lapot és nyújt kezet apunak.

-          Szervusz  Robert! – fog kedvesemmel  kezet.

-          Jó napot István! Editke! – ad anyunak egy puszit.

-          Gyertek beljebb. – állok el az ajtóból, hogy be tudjanak jönni,

-          Segítek behozni a cuccokat. – szól Robert és kilép, hogy apuval behozzák a bőröndöket. Látom, hogy zavarban van nagyon ő is, ahogy én is.

Én csak nézek anyura, ő pedig nem szól egyetlen szót sem, csak kitárja a kezét, és én hozzábújok.

-          Jaj anya! Úgy szerettem volna veled beszélni! – suttogom miközben apukám és kedvesem a nappaliba lépnek. - Tegnap hívtalak, de nem vettétek fel a telefont, se te, se apa.

-          Ezek szerint van miről beszélnünk? – tol e kicsit magától anyu, és kisimítja az arcomba hulló hajtincseket, miközben figyelmesen néz rám.

Még a légyzümmögést is hallani lehet a beálló csendben. Apura pillantok, aki Anyuhoz lép és átöleli, lélegzetvisszafojtva várják a válaszom.

Kicsit elhúzódom anyutól, Rob mellém áll és megfogja a kezem, szüleim összenéznek, majd ránk pillantanak. Elszorul a torkom, és úgy szorítom Robert kezét, mintha az életem múlna rajta.

Csak bólintani tudok.

-          Istenem! – suttogja apa, és könnyes szemmel néz rám.

-          Apu! – bőgöm el magam, - Én..

-          István.. – szólal meg Rob is mellettem rekedt hangon.

-          Ne mondjatok semmit gyerekek, én, - néz anyura – szóval mi, khm khm  - köszörüli meg a torkát miközben nagyokat nyel, és  szorítja anyu kezét –,szóval gyerekek, én tulajdonképpen örülök neki, de azt ugye tudjátok, hogy nagyon sok mindent meg kell beszélnünk. – suttogja és legördül az a könnycsepp a szeméből, amit látva újra elsírom magam.  – Azt hiszem, most le kell ülnöm! – sóhajtja és lerogy a kanapéra.

Anyu hozzánk lép, és átölel mindkettőnket. Hálásan szorítom magamhoz, miközben apuról le sem veszem a szemem. Látom rajta, hogy igyekszik összeszedni magát, de ami a lényeg vigyorog. Anyu hátrapillant apára, elneveti magát, és  mellé telepszik a kanapéra.

-          Apád olvasta a neten a híreket, 6 ökrös szekérrel sem lehetett volna visszatartatni attól, hogy eljöjjön.

-          Elvégre a kettő közül az egyik egyetlen szem lányomról van szó! – dörmög mögöttem apa.

-          Majdnem infarktust kapott ott a nappaliban! – mosolyog anya – azonnal telefonálgatni kezdett, és az összeköttetéseinek hála 2 óra múlva már a repülőn ültünk.

-          Két óra? – nézek rájuk elképedve. – Hogy pakoltatok össze?

-          Két óra, - nyugtázza apa – Életem, évekig repültem, anyád hozzá volt szokva, hogy pillanatok alatt összepakoljon. – kacsint rám.

-          Akkor anyuékat megelőzték, - szólal meg Robert – Ők most szálltak le a LAX-on.

-          Mi? – nézek Robra ijedten, ő azonban csak vigyorog.

-          Egyetlen fiacskájuk vagyok, - vág egy fintort - és tudják, hogy minek hihetnek és minek nem! Most mennek a szállodába, - felém fordul, - figyelj kicsim, ha nem gond, akkor megkérem őket, hogy jöjjenek el ide. Azt akarták, hogy menjünk mi oda, de nem szeretnék szállodában erről beszélni, meg itt vannak a szüleid is. Megbeszélem Deannal, hogy hozza ki őket. – fordul anyuék felé. –Nem gond? Azt hiszem úgy tisztességes, ha nekik is elmondjuk.

-          Nem dehogy! – válaszolja anya, mivel apu még most sincs beszédképes állapotban – Előbb utóbb úgyis meg kell velük ismerkednünk, és a jelen helyzetet tekintve, ennél jobb alkalom nem fog adódni.

-          Rendben? – néz rám, kérdőn a válaszomat várva Rob.

-          Persze. – nyögök fel, és fordulok anya felé, miközben Robert telefonál kicsit félrevonulva.

-          Addig nektek megmutatom a szobátokat, mert gondolom itt fogtok aludni.

Összenéznek, de nem válaszolnak.

-          Én forgatok éjjel, így legalább Hanna sem lesz egyedül. – lép mellém Rob, miközben elteszi a telefont. Kérdőn meredek rá. Bólint.

-          1 óra és itt lesznek. – néz rám feszülten.

-          Elmegyünk szállodába – válaszol anya – Zalán mondta, hogy amíg elutaztak tietek a kégli. Nem zavarunk benneteket.

-          Anya ne csináljátok! Szerinted Zalán nem nyelne le keresztbe, ha szállodába mennétek? Meg egyébként is a szüleim vagytok az istenért!

Nem válaszolnak, csak összenéznek Apuval.

-          Robert mikor jönnek a szüleid?

-          Azt mondták, hogy 1 óra múlva itt lesznek. Kicsit felfrissítik magukat, és jönnek. Dean elhozza őket.

-          Hát szó mi szó, egy zuhany ránk is ránk férne! – sóhajt anya nagyot, de nem tudok válaszolni, mert megszólal a telefonom valahol Zalán csengőhangján.

-          Bocs, de ezt fel kell vennem! – szaladok ki, és otthagyom őket.

Csak csörög, csak csörög az átok, de nem tudom, hogy hol tettem le. Aztán Rob a kezembe nyomja kicsit feszült vigyorral.

-          Köszönöm! – sóhajtok nagyot, és megnyomom a gombot.

-          Na végre! – csattan fel a hangja. – Megint elhagytad valahol mi? – kérdezi vigyorogva.

-          Ismersz.

-          Figyelj szólni akarok, hogy most beszélten Nattival, anyuék úton vannak hozzátok.

-          Már ideértek. – szúrom közbe halkan – Most értek ide.

-          És? Mit szóltak? Elmondtátok?

-          Igen.

-          És? Ne kelljen minden szót kihúzni belőled!

-          20 perce vannak itt. Elmondtuk, elég jól fogadták, de gyanítom, hogy most jön még a fekete leves, mert nemsokára Robert szülei is itt lesznek.

-          Anyám, te nő! – nevet fel Zalán – már megbocsáss, de kösd fel a gatyádat!

-          Zalán! – csattanok fel.

-          Ne Zalánozz! Szállásold el őket a mellettetek lévő szobába.

-          Én mondtam nekik, de szállodába akarnak menni, beszélj velük!

-          Minek mennének szállodába?

-          A fejükbe vették, nem tudom lebeszélni őket róla!

-          Add ide anyát! – csattan rám, és én kirobogok anyáékhoz, akik éppen az udvart szemrevételezik, és a kezébe nyomom a telefont.

Röviden beszél a bátyámmal, majd elköszönnek, és anya visszaadja a készüléket.

-          Na, végre! Megmondtam neki, hogyha szállodába mennek soha többet nem állok szóba velük! Vezesd körbe őket, 1 év alatt sok minden változott, mióta itt voltak.

-          Zalán ezt neked kéne, ez a te házad, én csak ide pofátlankodtam!

-          Ne akassz már ki te is! – csattan fel – Megbuggyantál? Úgy látszik az agyadra ment a terhesség! Bár mindig is zakkant voltál!

-          Kösz! Bíztam benned! – morgom halkan, tudom, hogy csak hülyül, de most a sírás fojtogat.

-          Szegény gyerek! Az anyja is dilis, az apja sem normális! – röhögi, mire elsírom magam. Megdöbben. – Te most sírsz? Hanna?

Nem tudok megszólalni. Rob mellém lép és kiveszi a kezemből a készüléket. Pár szót beszél Zalánnal, aztán rám néz, és mosolyogni kezd.

-          Nem, nem hiszem, most az átlagnál is zaklatottabb, majd lenyugtatom, nyugi. – átölel, és megpuszilja a fejem búbját, és a kezembe nyomja a készüléket, majd angolosan távozik, hogy segítsen apának bevinni a bőröndöket a szobájukba.

-          Hugó, nehogy már megharagudj! Én, basszus tudod, hogy csak hülyülök veled. – szabadkozik Zalán. – Hugi!?

-          Tudom – hüppögök, - csak most állatira kellemetlenül érzem magam, és …

-          Nyugi! Senki nem fog keresztbe lenyelni, - suttogja, majd váratlanul elhallgat.

-          Szia! – veszi át a telefont Ashley Zalántól és vihog a telefonba, miközben a háttérben csattogást hallok, mintha valaki futna.

-          Mi van vele? Miért rohant el?

-          A bátyád tegnap esete szusizott, és most szinte zöld, meglehetősen sűrűn látogatja a WC-t – nevet fel – és ő még csak nem is vár babát!

-          Jaj Ashley! – nevetem el magam könnyek között. Aztán ellát instrukciókkal, hogy mit hol találok.

-           Megjegyezted Hanna?

-          Persze. Nyugi. Mindent megfogok találni, rendezem a sorainkat.

-          Jó, holnap úgyis megyünk mi is haza.

-          Miért?

-          Zalánt hívták, holnapután egy fontos megbeszélése lesz, és itt csak unatkozom, tekintve, hogy nincs éppen a legjobb állapotban kedves vőlegényem. – neveti el magát, miközben a háttérben hallom, ahogy az emlegetett dörmög valamit. - Meg otthon most zajlanak az események, - kuncogja - Már alig várom, hogy hazaérjünk!

-          Jaj Ash, most miattunk nem kell hazaszaladnotok!

-          Nyugi, csak 1 nappal korábban megyünk haza.

-          Oké, - sóhajtok – örülök neki, hogy jöttök, villámhárító mindig jól jön, ha anyuék nagyon kiakadnak! – suttogom halkan.

A háttérből hangok hallatszanak. Ash felnevet.

-          Bocs szivi, de le kell tennem a bátyád elsősegélyre szorul! Jaj olyan romantikus az élet! – röhögi ironikusan.

-          Nézd meg mi van vele! – kuncogok halkan, de most nem jön szívből, szorongok – És nyugi, ellátok itthon mindent.

-          Pusza! Holnap megyünk. – és kinyom.

Nagyot sóhajtok, és az asztalra hajítom a telefont. Kétségbeesetten temetem kezembe az arcom. Ekkor egy kéz öleli át a derekam, és egy száj nyom egy puszit a nyakamra. Megfordulok, rámosolygok. Maga után húz a szobánkba. Lerogyunk az ágyra. Csak csendben ülünk, és nézzük egymást. Mindketten tudjuk, hogy a neheze még csak most jön. Rob komolyan mered maga elé. Hát én sem vagyok túl vidám.

  

Nagyot sóhajtok. Összemosolygunk.

-          Jaj gyere ide! – húz magához. És én hozzásimulok, arcomat kétségbeesetten fúrom vállgödrébe. – Hát ez gyorsan ment. – suttogja.

-          Még igazán nem merültek bele a témába. Most még sokkoltak, de tartok tőle, hogy lesz pár kemény pillanatunk. Főleg, hogy anyukádék is jönnek. Én nagyon tartok attól, hogy hogyan fogják ők fogadni.

-          Apudék egész jól vették a hírt. – elgondolkodik – Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy anyuék mit mondanak majd. Azt hittem, hogy kicsit több időnk lesz arra, hogy egyáltalán mi hozzászokjunk a gondolathoz, hogy ő – simítja a kezét a hasamra – jön hozzánk. Még én sem fogtam fel.

-          Akkor én mit szóljak? – nyögök fel - Olyan mintha egy rossz álomban lennék! Basszus Rob remélem nem fognak egymásnak esni! Anyu is elég vehemens tud lenni, és anyukád is …. – hallgatok el, és ránézek. – Én talán jobban tartok attól, hogy ők hogyan fognak egymással kijönni, mint attól, hogy mit szólnak a babánkhoz.

-          Babánk. Olyan jó ezt így hallani nem? Őszintén szólva, ettől én is tartok. Külön-külön még elbírok mindegyikkel, de ők ketten együtt! Hát nem tudom. – sóhajt fel ő is idegesen.

-          Jaj nekünk! – röhögöm el magam kínomban, és hanyatt dobom magam az ágyon. Pár pillanatig csend van közöttünk. Aztán Robert fölém hajol és megcsókol, és a pocakomat kezdi óvatosan simogatni.

Összefacsarodik a szívem mozdulataitól.

-          Milyen érzés? – suttogja, miközben csókolgat.

-          Őszintén – nézek rá – nem érzek semmit. – meglepetten mered rám, tekintete láttán újra elkap az a kellemetlen érzés ami a tónál. – Jaj Rob én olyan selejtes vagyok! – temetem arcomat a kezembe.

-          Te hülye vagy és nem selejtes! – neveti el magát – Miért mondasz ilyet?

-          Miért szerinted normális az, hogy a pasim veszi észre, hogy terhes vagyok, ami bennem még csak fel sem merült?

-          Azt ne feledd, hogy a pasid nem nagyon látott még izgulni, te most államvizsgáztál, és mint mondtad ilyenkor mindig sokat szédülsz, rossz a gyomrod az idegeskedéstől. Mindenkin máshogy jön ki a stressz. Én ilyenkor általában össze-vissza beszélek.  Neked ez nem volt furcsa, hiszen az elmúlt időszakot végig cidrizted. Nekem – mutat magára vigyorogva – azonban feltűnt, hogy bizonyos részeken, - simogatja meg óvatosan a melleimet, mire nagyot nyelek – az átlagosnál is érzékenyebb vagy minden más mellett. Csak összesakkoztam, hogy 2+2 az lehet, hogy öt?

Robert

Nézem azokat a kifejező barna szemeket. Látom, ahogy mozdulataim hatására nagyot nyel. Ideges ő is, ahogy én is. Legszívesebben most neki esnék! Legalább a felhalmozódott feszültség egy részét kisütnénk!  Fojtottan felnyögök, és újra cirógatni kezdem a világ legszebb melleit, és érzem ahogy mozdulataim hatására szinte azonnal megkeményednek, és szinte karcolnak. Látom, hogy neki sem kell sok, hogy elveszítse a fejét. Végigsimít rajtam, és megszorít. Eszeveszetten kezdem falni a száját, de ekkor eszembe jut, hogy a szülei a fal másik oldalán vannak, és mindent hallhatnak, arról nem is beszélve, hogy az én szüleim is nemsokára itt lesznek.

Ez a  gondolat lehűt.

Nehezen, de elhúzódom tőle. Ekkor korogni kezd a gyomra. Felnevetek.

-          Reggelizni kellene.

-          Tudom, de most valahogy nem bírok egyetlen falatot sem legyömöszölni a torkomon. Izgulok Rob, nagyon.

-          De le tudsz. – közlöm vele – muszáj lesz! Na gyere, Anyukádéknak is szólni kellene, hogy egyenek valamit.

-          Tényleg Rob! A kaja! – néz rám kétségbeesetten. – Anyudék is jönnek, és én nem főztem semmit!

-          Nyugi, megoldjuk! Még csak ½ 10 van! – nevetek rajta, de ő felpattan, és mint akit golyóból lőttek ki felrántja a szekrényt és átöltözik, majd kirohan a konyhába.

Gyorsan én is magamra rántom a farmerom, meg egy kék pólót és utána megyek, hogy segítsek neki. A pultnál áll, és kenyeret szeletel. Hálásan mosolyog, amikor mellé állok és segíteni kezdek neki. Megcsinálunk egy tálca szendvicset, és kitesszük az asztalra. Gyümölcsöt mosok, sajtot szeletelek, és már készen is vagyunk. Hanna szülei végszóra jelennek meg. Összenéznek és mosolyognak, asztalhoz ülünk. Beszélgetni próbálunk, de valahogy nem megy.

-          Na jó gyerekek, - teszi le Hanna anyukája a szendvicsét a tányérra, és kérdőn néz ránk. – Mi a baj?

-          Azon kívül, hogy mindjárt itt lesznek Robert szülei? – néz rám Hanna kétségbeesve, - És fogalmam sincs, hogy hogyan fogják fogadni a helyzetet?

-          Hanna kicsim nyugi! Nem esznek élő embert! – fogom meg a kezét, de én sem vagyok nyugodt.

-          Gyerekek. – szólal meg István – Az tény, hogy bennünket is váratlanul ért a dolog, de kislányom nem hinném, hogy átharapják a torkod!

-          Tudom apu de… - és ebben a pillanatban megszólal a kapucsengő.

Hanna falfehér lesz, aggódva nézek rá.

-          Édes lányom! – szól rá Edit – Szedd össze magad!

-          Oké! – nyögi és nagyot sóhajt miközben felállunk.

-          Nem lesz semmi baj! – próbálom nyugtatni, miközben rám is rám férne egy levél Xanax. – Na gyerünk essünk túl rajta. Megyek és ajtót nyitok.

-          Oké. – sóhajtja és feláll, hogy kövessen.

Az ajtó felé menet még hallom, ahogy Edit pár szóval próbál lelket verni belé.

Nagy levegőt veszek, és kicsattogok a kapuhoz, komolyan mondom, fogalmam sincs mikor éreztem utoljára ilyen izgatottságot? Szívem a torkomban dobog, és levegőt alig kapok.

Nagy levegő, és ajtót nyitok.

Ott állnak a szüleim.

-          Sziasztok! - mosolyognak, amitől kicsit megnyugszom.

Betessékelem, és azonnal átölelem őket. Olyan jó érzés! Anyun érzem, hogy feszült. Apu meg hozza a formáját.

-          Szia kisfiam! – ölel át ő is. Ekkor megjelenik mellettem Hanna.

Úgy tűnik kicsit megnyugodott, vagy legalábbis nyugodtabb, mint az előbb. Enyhe mosollyal az arcán lép mellém.

-          Jó napot! – köszön, mire apuék csúnyán néznek rá, amitől zavarba jön és elpirul – Illetve sziasztok!

-          Na azért! – neveti el magát apa, miközben őt is puszival köszönti, majd utána anya is átöleli.

-          Gyertek beljebb, itt vannak már Hanna szülei is. – invitálom őket beljebb.

Hanna annyira szorítja a kezem, hogy felszisszenek. Aggódva pillantunk össze. Itt az a pillanat, amitől a leginkább féltünk. Istenem, csak nehogy egymásnak essenek!

Hanna szülei a nappali és az ebédlő közötti részen állnak, és nézik belépő négyesünket. Kutatóan tekintenek anyáékra. Anyu szintén ilyen tekintettel figyeli őket. Édes istenem most segíts!

Aztán apu és István felnevetnek, amitől megtörik a jég, és kezet fognak egymással, anyukáink is bemutatkoznak egymásnak, mi meg csak állunk ott mind a ketten, mint a sóbálványok. A sóhaj szinte felszakad belőlünk. Mire négy mosolygó arc fordul felénk.

-          Na, mi van gyerekek? Zabszem effektus? – vereget hátba apu.

Meg sem kell szólalnunk. Felnevetnek, majd elkomolyodnak, és kérdőn néznek ránk mind a négyen. Hanna szülei anyuék reakciójára várnak, anyuék meg a válaszomra. Vágni lehet a csendet, szívem dübörög, a vér vágtatva száguld az ereimben, de talán nem is vér az, hanem adrenalin, ami hömpölyög bennem.

És itt az a pillanat, amitől tegnap óta tartok, hogyan mondjam el nekik? Azonban, elég csak rájuk néznem, és tudják, nem kell egy szó sem. Anyu nagyot sóhajt, és ellepik a szemét a könnyek, apu meg vigyorog, és felénk lépnek.

Le sem tudom venni a szemem anyukám arcáról ahogy közeledik, miközben Boszorkámat ölelem.

-          Nem örülsz? – súgom oda anyának.

-          De igen Kicsim! – szavaitól megnyugszom. – Tényleg örülök! Csak tudod a tagló! – suttogja és hozzánk lép, és átölel mind a kettőnket.

Hallom, ahogy Hanna is kifújja a tüdejébe szorult levegőt mellettem. Felnevetek, de ez már megkönnyebbült nevetés.

-          Jaj gyerekek! – lép hátra anya és néz végig rajtunk – Tudtok meglepetést okozni! – neveti el magát könnyek között.

-          Hát szó mi szó, - szólal meg Edit is – Én is nehezen térek magamhoz a meglepetéstől.

-          Egyetlen szavad sem lehet Claire. – húzza magához apu. – Nem mindenki kap egy unokát a szülinapjára!

-          Tudom! – neveti el magát anyu, és Istvánék felé fordul – A fiam mindig tud meglepetést okozni! És ez mindennél nagyobb ajándék! – legyezgeti magát anya, és hevesen veszi a levegőt.

-           Anya jól vagy? – lépek mellé aggódva.

-          Hát tudod kisfiam, nem minden nap tudja meg az ember, a 60. szülinapja előtt 1 nappal, hogy nagymama lesz! – sírja el magát, és lerogy a kanapéra.

-          Jól van Claire? – áll meg mellette István – Ne hozzak magának egy pohár vizet?

Meg sem kell mozdulnia, már rohanok is a konyhába vízért, és anya kezébe adom, aki remegő kézzel nyúl érte. Aggódva figyelem, ahogy apró kortyonként megissza. Hannára pillantok, aki sóbálványként tekint ránk, szinte kifejezéstelen halottsápadt arccal.

-          Hanna? – hallom István aggódó hangját – Kislányom jól vagy?

Felé fordulok, de apa már mellette van, és elkapja. Mindenki felugrik, hogy segítsen.

-          Hanna? Istenem mi van vele? – nyögök fel, ki akarom venni apu kezéből, de ő akkora már a kanapéra fektette.

-          Kislányom? Hanna? – szólongatja kétségbeesetten István.

-          Evett ez a lány egyáltalán valamit? – néz kérdőn rám anya.

-          Pár falatot letuszkolt, de nem hinném, hogy evett volna többet. – túrok a hajamba idegesen és a zsebeimet kezdem tapogatni azonban a telefon nincs nálam. – Bassza meg, hol az az istenverte telefon? Hívom az orvost!

De ekkor felnyög, és ködös szemmel mered ránk. Mi pedig ott állunk, és aggódva nézünk rá. Apa tér először magához, és felülteti. Második körömet futom a konyhába vízért, majd mindenkit félrelökve  ülök mellé, és fogom a poharat, amit remegő kézzel próbál megtartani miközben kortyonként iszik.

Edit leül mellé, és simogatni kezdi az arcát, mire felzokog. Szüleink értetlenül néznek rá, én azonban tisztában vagyok vele, hogy mi a gond.

-          Hanna kicsim a frászt hozod ránk! – szólal meg Edit és Istvánnal aggódva összenéznek. – Mi a baj?

-          Szerintem üljetek le. – szólok nekik, pár pillanatig farkasszemet néznek velem, de aztán engedelmesen leülnek apuékkal együtt.

-          Robert? – szólal meg anya is – Mi a baj?

-          Nincs semmi baj! – suttogja Hanna mellettem, mire mindenki elhallgat, és halálos csöndben várják, hogy folytassa.

Rám néz kétségbeesett, könnyben úszó szemekkel. Megfogom a kezét, és nyugtatóan simogatni kezdem.

-          Ne éljétek bele nagyon magatokat, - szólal meg halk hangon, mire mindenki elfelejt levegőt venni.

-          Remélem nem azt akarjátok mondani, - szólal meg apa felháborodottan, - hogy nem akarjátok megtartani az unokámat?

Megfagy a levegő a kérdés hallatán.

-          Dehogy! – fortyan fel Hanna, és szinte azonnal a pocakjára simítja a kezét, amely mozdulattól felmelegszik a szívem. – Hogyan gondolhat erre?

-          Akkor? – szólal meg Edit – Édes lányom! Ne úgy kelljen minden szót kihúzni belőled!

-          Nyugi – szólal meg István – Hagyd már szóhoz jutni! – mondja, de egyetlen pillanatra sem veszi le a lányáról a szemét.

-          Mint tudjátok, tegnap elmentünk orvoshoz, megvizsgált és megállapította, hogy körülbelül 4 hetes terhes vagyok.

-          De egészséges? – szólal meg anya is.

-          Az orvos szerint korának megfelelő nagyságú – szólalok meg komolyan.

-          Akkor? Mi a baj? – kérdezi apa értetlen arccal.

-          Elmondta, az orvos, hogy ennyi idősen általában még észre sem veszik a nők, hogy állapotosak.  – felelem halkan, mire értetlenül néznek ránk - Még nagyon kicsi, és az orvos szerint nem biztos, hogy megmarad. Ha eléri a 8-10 hetes kort, akkor van esély arra, hogy egészséges terhességet követően megszületik. Addig azonban benne van a pakliban, hogy Hanna bármikor elvetélhet, és tekintve azt, hogy már volt egy terhessége…

Négy tüdő szinte egyszerre engedi ki megkönnyebbülve a bent tartott levegőt.

-          Ennyi? – szólal meg István.

-          Ennyi – suttogja Hanna, miközben az apjára néz, aki elmosolyodik.

-          Édes lányom! – neveti el magát – A frászt hozod az emberre, már azt hittem, hogy valami baj van veletek!

-          Apa én merem magam beleélni! – sírja el magát – Nem akartuk nektek sem elmondani még, mi is csak tegnap tudtuk meg, ami azt illeti órára pontosan egy napja, - fűzi hozzá halkan - csak ha már biztos, és minden rendben van vele, de az újságírók a dolgok elébe mentek. Ti meg lélekszakadva jöttetek. Szinte még fel sem fogtam még, hogy babát várok, és nem merem magam beleélni, mert rettenetesen fog fájni, ha mégsem marad meg! – zokogja – És most így még nehezebb, hogy látom, hogy ennyire örültök neki! Kérlek benneteket, - néz végig a szüleinken – ne éljétek bele magatokat!

-          Ilyet nem kérhetsz tőlünk! – áll fel anya és  ül le mellénk. – Akármi lesz is, bárhogy történik, mi nagyon örülünk neki! – simogatja meg az arcát Hannának, és ettől a mozdulattól lelkem mélyéig telek szeretettel anyu iránt. Tudtam mindig is, hogy egy szeretetreméltó nő, és ezt most újra bizonyította.

-          Figyelj Manóci! – szólal meg Edit is – Kislányom, számtalanszor elmondtam már, hogy így nem lehet nekiállni az életnek! Ne rettegj állandóan, ne félj az élettől!

-          Tudom anya, de egyszer már elvesztettem egy babát! Anya majdnem 18 hetes volt Zselyke, és elvesztettem. Igaz, hogy nem tudtam, hogy jön, de …

-          Hanna az egészen más helyzet volt! – szólal meg István karcos hangon – Egyedül maradtál mivel a két hozzád legközelebb álló személy halt meg egyszerre. Idegileg, és lelkileg teljesen kiborulva, egy hatalmas trauma után. Kislányom, nyugodj meg, mert esküszöm, hiába vagy már felnőtt nő, és remélhetőleg édesanya, én a térdemre fektetlek és elporollak! – fenyegeti meg játékosan a lányát, aki a könnyei között elmosolyodik.

Felnevetünk.

-          Nyugalom gyerekek! – szólal meg apa is – Minden rendben lesz! És hogyan tovább?

-          Remélem összeházasodtok! – szólal meg anya mellettünk. – Az unokámnak szülők kellenek, nem úgy, mint ahogy az manapság divatos!

Elhallgatunk, a csend kínos kezd lenni.

-          Robert? – csattan fel anyu, és számon kérő tekintetet vet rám.

-          Ne nézz így rám! Én megkértem a kezét, de nemet mondott.

-          Mi? De miért? – fordul anya kedvesem felé.

-          Nem is kérted meg, - tekint rám Hanna - csak kijelentetted, hogy gondolkodjak el azon, hogy feleségül veszel.

-          És én teljesen komolyan is gondoltam!

-          Édes fiam! – temeti kezébe az arcát apa és nagyot sóhajt – Úgy látom el kell veled beszélgetnem arról, hogy egy férfi hogyan csinálja az ilyesmit!

-          Nézd el nekem apa, előtte fél órával tudtam meg, hogy apa leszek! Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány?

-          De akkor is gyerekem!

-          Ezen felesleges is vitatkozni, - szólal meg Hanna – mert ha talpig gálában fél térden állva, szerenád közben kérte volna meg a kezem, akkor is az lett volna a válaszom, hogy nem!

-          De miért? – szólal meg anya értetlenkedve – Nem értelek Hanna! Más nő a fél karját adná azért, hogy Robert feleségül vegye. Neked miért nem jó az én fiam?

Hanna felpattan és a rá szegeződő tekintetekkel nem törődve, járkálni kezd. Majd folytatja.

-          Nem erről van szó Claire! – sóhajt nagyot – Én nem tudom,  hogy hogyan fogok tudni ezzel az egésszel megbirkózni. A média, a rajongók, a karrierje. Én, illetve mi csak hátráltatni fogjuk. Utálni fognak, mert elveszem a bálványukat tőlük. – megáll egy pillanatra és kétségbeesetten néz rám, majd a szüleinkre nézve folytatja - Az újságírók így is hetet havat összehordanak rólam, rólunk! Elkezdik majd cikkezni, hogy csak azért vett el, - mutat rám - mert gyereket várok tőle, és a pénzére fáj  a fogam! Felcsináltattam magam, hogy reflektorfénybe kerüljek, hiszen alig vagyunk együtt 3 hónapja! Én ezt nem akarom!  - szóra nyitom a számat, de leint és folytatja - Tudom, hogy mindenki ezt fogja gondolni! Azonkívül én még nem kezdtem semmit az életemmel. Most szereztem diplomát. Igaz, hogy a nagyszüleimnek és a szüleimnek köszönhetően van egy házam és szeptembertől dolgozok is, de még igazán nem csináltam semmit! – sírja el magát - Én mindig úgy képzeltem, hogy úgy megyek férjhez, hogy a férjemnek egyenrangú társa leszek, de nem tudok az lenni Robertnek! – mutat rám sírva.

Pár másodpercig csend ül a szobára, amit apu hangja tör meg.

-          Már megbocsáss Hanna, de ez baromság amit itt most összehordtál! – István és Edit velem együtt döbbenten mered Apura.

-          De ..

-          Nincs semmi de! Egy kérdésem van! – néz Boszorkámmal farkasszemet apa – Szereted a fiamat, vagy sem?  

-          Szeretem. – suttogja Hanna, és rám tekint, melegség tölti el a szívemet ettől a pillantástól.

-          Mi Richarddal 3 hónap ismeretség után házasodtunk össze, és 1 év múlva már megszületett Victória. – szólal meg anya is. – Én nem szólok bele, ez a ti kettőtök dolga.

-          Tudom. – sóhajtja Hanna – De ez most nekem még nagyon sok! Félek, rettegek, mert túl sok kérdést vet fel ez a helyzet, amiről azt gondoltam, hogy még nem kell vele foglalkoznom, mert még ráérek törődni vele. A házasság, újságírók, és az a tény, hogy babát várok! Nem tudom, hogy hogyan fogom mindezt feldolgozni, majd alakulnak a dolgok, ahogy alakulnak. Nem azt mondom, hogy egészen biztosan nem megyek hozzá Roberthez, de én azt szeretném, hogy amikor már biztos, hogy velünk marad ő, - teszi pocakjára a kezét, és bátran szembe néz velünk- akkor döntsünk olyan kérdésekben ami az egész életünkre befolyással van, vagy lesz. Tudom, hogy nem tartotok normálisnak, - néz a szüleinkre – de nem akarom beleélni magamat egy olyan helyzetbe ami lehet, hogy csak egy röpke gyönyörű álom lesz, és amikor fel kell ébrednem, akkor borzasztóan keserű lesz az ébredés.

-          De te Budapesten akarsz maradni? – néz rá anyu kérdőn.

-          Ez is egy olyan kérdés, amin még nem gondolkodtunk el. Gondoljatok bele, ha most nem lennék terhes, felmerülne egyáltalán valakibe az, hogy mikor, hol költözünk össze? – nyel nagyot, miközben aggódva néz rám – Vagy egyáltalán összeköltözzünk-e? Nem beszéltünk még róla. – nagyot nyel. - Erről sem beszéltünk. – suttogja.

-          Normális esetben kiakadnék már egyáltalán a lehetőségen is – veti közbe Edit és ránk néz – de te édes gyerekem, soha nem tartoztál már gyerekkorodban sem a normális kategóriába.

-          Jaj Anyu! Ne csináld már!

-          Nézd Hanna, őszinte leszek. Ha normális esetben lennénk, akkor kiakadnék azon, hogy ilyen egyáltalán felmerül bennetek. Mi apáddal az esküvő előtt 1 ½ évig jártunk, majd közel ugyanennyi ideig együtt éltünk. Utána jött Zalán, majd 9 évre meglepetésként ti Petivel. Normális, - néz ránk – hangsúlyozom, normális esetben nem helyeselném azt, hogy most csak úgy uk-mukk-fukk összebútorozzatok, de ez most nem az a kategória. A helyzetből a lehető legjobbat kell kihoznotok.

Hanna kétségbeesetten mered az őseinkre, nagyot nyel, felpattanok és mellé lépek. Meglepetten mered rám.

-          Figyeljetek! – fordulok feléjük, -  Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy az, hogy ő jön hozzánk, - simítom meg a pocakját Hannának – olyan dolgokat vet fel amiről még igazán egyikünk sem gondolkodott el. Bár én már akkor megakartam veled beszélni, - fordulok felé – amikor 1 hónapja kijöttél, hogy költözz ki ide L.A-be, csak valahogy még nem találtam meg a megfelelő helyzetet és időt rá. Én sajnos nagyon le vagyok kötve, főleg október közepétől – március végéig, és nem nagyon tudnék ellátogatni hozzád, de így megismerkedhettünk volna, mert mint apu szokta mondani, lakva ismeri meg az ember a másikat.

-          Robert … - sóhajtja, de leintem.

-          Gondolj bele, te Budapesten, én itt, vagy Vancuverben. Nem kicsim! Szeretnék melletted lenni, látni ahogy a csemeténk növekszik a pocakodban, ahogy változol. Ha jól számolom, pont márciusban érkezne. Nem szeretnék lemaradni semmiről! – nézek a szemébe. – Tudom, nagyon szerencsétlenül jött ez ki, hogy pont ebben az időszakban forgatok, de találhatnánk olyan munkát neked, amit otthon is tudsz végezni, ha már annyira akarsz dolgozni, vagy bárhol ahova mennem kell!

-          Nem tudom Rob – sóhajt fel - Istenem ez, ez olyan kellemetlen!

-          Mi Hanna? – nézek rá döbbenten. – Mi a kellemetlen?

-          Ez az egész! – hadonászik a kezével.

-          Miről beszélsz? – csattanok fel – Az a kellemetlen, hogy összeköltözz velem? Vagy esetleg az zavar, hogy gyerekünk lesz, és látni akarom, ahogy  fejlődik?

-          Robert kérlek! – néz rám könyörgőn.

-          Mire kérsz Hanna? – vetem neki a kérdést kissé felpaprikázva.

-          Ne beszéljünk erről még!

-          Miért? Miért ne beszéljünk? Hm?

-          Mert nem tudom a válaszokat! – kiabál rám, és járkálni kezd – Én még ezen nem gondolkodtam! Úgy terveztem, hogy haza megyek Natti esküvőjére,  addigra te is végzel a WFE-vel, és a továbbiakat majd megbeszéljük, és úgy alakítjuk, hogy mind a kettőnknek jó legyen! – temeti kezébe az arcát. – Én, még csak ott tartottam tervekben, hogy szerettem volna majd lemenni a mamiékhoz kicsit pár napra Natti esküvője után, lehetőleg veled! – néz rám – Hogy tényleg kettesben legyünk kicsit. Gondoltam, hogy mielőtt munkába állok majd beszélünk arról, hogy te illetve én hogyan gondoljuk tovább a kapcsolatunkat. Arra gondoltam, hogy elkezdek szeptembertől dolgozni az irodában, hogy kicsit összeszedjem magam. – szövegelés közben abbahagyja a járkálást és most a szemembe néz -  Nem akartam tőled függni, hogyha majd egyszer úgy döntöttünk volna, hogy összeköltözünk akkor én is letudjak tenni valamit az asztalra, és ne kapjam azt, hogy csak élősködöm rajtad!

-          Mi van? – nézek rá elképedten – Mond te normális vagy?

-          Miért mégis hogyan képzelted? Összeköltözök veled, és hagyom, hogy mindent te fizess, én meg üldögélek a babérjaimon, és lakkozom a körmöm? Nem Rob, én nem ez az ember vagyok! – kiabálja.

-          Gyerekek! – szólal meg István – Nyugalom!

-          Nem apa, én erről beszélek! Én isten bizony nagyon örülök a babánknak, de sok olyan helyzet van, amit egyenlőre még nem tudunk megoldani, mert eddig még csak fel sem merült bennünk a kérdés, nemhogy a megoldás.

-          Benned talán nem! – csattanok fel, - De úgy tűnik, hogy ezt a kapcsolatot én sokkal jobban akarom, mint te! Úgy tűnik, hogy a gyerekünk téged, csak hátráltat, csak feszéjez! – üvöltök rá, és nem érdekel, hogy itt vannak a szüleink és hallják a veszekedésünket – A büdös picsába! – túrok idegesen a hajamba.

-          Hogy mondhatsz nekem ilyet?  - tekint rám rém mérgesen – Hogy mondhatod azt, hogy nem akarlak, vagy nem akarom őt?

-          Hát bogaram, a szavaidból nagyon úgy tűnik, - önti el a düh az agyamat, - hogy eszedbe nem volt velem komolyabb kapcsolatba kerülni! Én barom!

-          Nem kedves Robert, nem barom vagy, hanem egy oltári nagy seggfej! – kiabál rám, majd hátat fordítva berobog a szobába és becsapja maga után az ajtót, hogy csak úgy csattan.

Az agyamat elönti a vér a dühtől. Hülye hisztis picsa! – túrok a hajamba, majd szüleink elképedt tekintetével nem törődve kirobogok a medencéhez, lerántom magamról a pólót és a vízbe vetem magam.

Molnár &  Pattinson szülők

Richard.

Döbbent csend szitál a nappaliban, miután a gyerekek elviharzottak. Tanácstalanul nézünk végig egymáson.

-          Hát azt hiszem, kitört az első Hanna - Rob háború! – szólalok meg halkan kuncogva.

-          Richard! – vág oldalba Claire.

-          És még hány ilyen ütközetük lesz?! – neveti el magát István is, mire ő is megkapja a randa pillantást, de azért még hozzáteszi – Mi már harcedzett veteránok vagyunk, ők még csak most kezdik a háborúzást!  

-          Szent isten! Kezdi! – nyög fel Editke velem szemben, mire kitör belőlünk a nevetés – már azt hittem, hogy egymásnak esnek!

-          Addig egyik sem ment volna el, – fűzi hozzá István - de meg kell mondanom, hogy a lányom meglehetősen karakán személyiség tud lenni, ha kell.

-          Őszintén szólva Robertet sem kell félteni! – teszi hozzá Claire – Makacs, önfejű, de ha lehiggad, akkor lehet vele normálisan beszélni, és kenyérre lehet kenni. Csak tudni kell kezelni.

-          Meg kell ismerniük egymást. – szólal meg komolyan Hanna édesanyja. – Nagyon hirtelen jött ez a helyzet, és nincsenek még felkészülve rá, hirtelen hatalmas lett a felelősség rajtuk. Össze kell csiszolódniuk. Hanna is pukkancs, de nála súlyosbítja a helyzetet, hogy titkolózik, sokszor magába zár dolgokat, nem beszél róluk, és amikor kitör, akkor aztán nagyot robban.

-          Az utóbbi időben azért kezdett már a régiebbi önmagára hasonlítani – fűzi hozzá István – És megmondom őszintén, lehet, hogy haragudni fogtok miatta, de őszintén örülök, hogy kiáll magáért, és az elképzeléseiért. Neki is idő kell, hogy megeméssze a dolgokat, és lehiggadjon.

-          Már miért haragudnánk! – szólalok meg – Sőt, határozottan tetszik, hogy véleménye van, és ki is meri mondani, nem kertel. Ezt már tapasztaltuk. – mosolyodom el.

-          Nézzétek – szólal meg komolyan a feleségem mellettem, mire felkapom a fejem és figyelmesen nézek rá – Tudom, hogy Hannában a nálunk történtek, nagy ellenérzést, gátat húztak fel. – idegesen morzsolgatja a kezét, mire megfogom, és simogatni kezdem, hálásan pillant rám, majd Istvánék felé fordul - Tudom, hogy a pénzzel kapcsolatos félelmeihez az is hozzátett rendesen, és nagyon megbántottam, ahogy Titeket is, amikor ismeretlenül véleményt formáltam rólatok, illetve róla.

-          Claire! – szólal meg Edit, de az asszony leinti és folytatja.

-          Én soha nem szoktam másokról ismeretlenül véleményt nyilvánítani, és a gyerekeimet is mindig arra neveltem, hogy ne tegyenek ilyet, ne formáljanak senkiről véleményt amíg meg nem ismerik, mert súlyos következményei lehetnek amit megbánhatnak. – nagyot nyel – És én elkövettem ezt a hibát, amit már akkor bántam igazándiból, amikor kimondtam, és most visszaüt a gyerekekre. – temeti kezébe az arcát, majd felnéz - Én sajnálom!  Higyjétek el nagyon sajnálom!

-          Nézd, - szólal meg Edit – nem mondom, hogy nem akartam a torkodnak ugrani, amikor a lányom elmesélte, mert felháborodtam rajta nagyon. De aztán elmesélték, hogy tisztáztátok a dolgokat, és csak ez számít. – mosolyog rá Edit – És meg kell mondanom, hogy az is határozottan pozitív képet fest rólad, hogy most ezt felhoztad és tisztázzuk.

-          Hidd el tényleg sajnálom, de mentségemül legyen mondva, teljesen kivoltam fordulva magamból akkor. Kikészített a műtét, a kezelések, és az, hogy titkolóztam a gyerekek előtt. Nálunk ez soha nem volt szokás, én annak a híve vagyok, hogy mindent meg kell beszélni, de akkor nem tudtam, nem ment.

-          Én is. Nálunk is ez a helyzet. Bár én egyikük előtt sem tudok titkolózni, mivel nekem állítólag minden érzelem látszik az arcomon.

-          Elég életem csak rád néznem – öleli át István nevetve – és már diagnosztizálom, is hogy lehet-e veled beszélni, vagy sem.

-          Ismersz! – neveti el magát és mosolyog a férjére.

-          Mint a rossz pénzt! – húzza magához István. – De most már jól vagy? – néznek Clairre.

-          Szerencsére igen, talán túl vagyunk a nehezén – válaszolok Claire helyett, és kifelé nézek, hogy mit csinál a fiam.

Úszik.

-          A gyerek az olimpiára készül? – nevetem el magam, amikor látom, hogy egyik hosszt ússza a másik után – Kéne neki mondani, hogy csak 2 év múlva lesz az olimpia nálunk, még ráér!

Felnevetünk.

-          Richard! – csap a lábamra nevetve az asszony - Ne hecceld ezt a gyereket állandóan!

-          Nem heccelem, ez csak férfias böködés! Igazam van? – tekintek megerősítésért Istvánra, aki helyeslően bólogat.

Hirtelen csend száll a szobára, csak nézünk egymásra.

-          Furcsa nem, hogy milyen helyzeteket szül az élet? – szólalok meg – A legváratlanabb szituációkat produkálja. Soha nem gondoltam volna, hogy nemsokára unokám lesz. Mindig a lányokat piszkáltam, hogy mi lesz már? Úgy vénülök meg, hogy már hintára sem fogok tudni ülni? Teljesen letettem már a dologról, és akkor váratlanul tegnap Lizzy visítva rohan le az emeletről, és alig tudja elmondani, hogy mi lelte.  Az anyjával el sem tudtuk képzelni, hogy mi történt?

-          Amikor láttuk a képeket, - veszi át a feleségem a szót, - rögtön tudtam, hogy van a hírnek valóságalapja, mert Robert önmagától be nem tenné kórházba a lábát, hacsak le nem közözik és viszik! - mosolyogja az asszony. – Egyébként is jöttünk volna, csak nem ide, hanem Victoriához New Yorkba. Nála ünnepeltük volna meg a szülinapomat, de beszéltünk vele, és most ő jön ide. Lizzy is ma este érkezik, mert tegnap még dolga volt.

-          Hát nálunk is hasonló volt a helyzet, csak nálunk István olvasta a napi híreket, pont a virágaimat rendezgettem a polcokon, amikor elkezdett ordítani – mutat Istvánra

-          Szerencsétlen majdnem leesett a létráról. – teszi hozzá nevetve István

-          Aztán kijelentette, hogy pakoljak, mert utazunk!- veszi vissza a szót Edit - Felhívta az ismerőseit, hogy valamelyik gépre most azonnal, rögtön, mindjárt, szerezzenek helyet nekünk, nem számít mennyiért, de neki mennie kell!

-          Senki a világon nem tudott volna visszatartani! Nattit felhívtam, hogy jövünk Hannához, eljönnek –e velünk? De most nem tudnak  jönni, mert ma mennek még jegyes oktatásra a paphoz, és nem hagyhatják ki, mert különben nem lehet egyházi esküvőjük.

-          Úristen! – esik le az asszonynak – Akkor még az idén, ha minden jól megy nálunk is esküvő lesz?

-          Szerintem várjunk még a tervezgetéssel, igaza van Hannának! – szólal meg Editke – először várjuk meg, hogy minden rendben lesz-e vele és a babával! Ha rendben vannak, akkor ráérünk még szervezkedni. Ha jól számolom, akkor szeptember végén lesz 3 hónapos terhes. 6 hónapos korig nem nagyon lehet még látni, hogy kerekedik… illetve lehet már, de találunk olyan ruhát, ami elrejti a kíváncsi szemek elől a pociját.

-          Jó de a templom meg az étterem… - lendül be Claire is. – ez akkor azt jelenti, hogy legkésőbb decemberig meg kell szerveznünk a dolgokat!

-          Na jó! Én menekülőre fogom a dolgot! – áll fel nevetve István – Ebből inkább kimaradnék! Nattival elég volt a szervezést most átélni! Sokszor már ott voltam, hogy nem Natáliának hívom a lányomat, hanem átkeresztelem Patáliára! – felnevetek, és hátba veregetem Istvánt.

Ekkor azonban halkan nyikordul az ajtó, és kilép Hanna. Sápadt ugyan, és pirosak a szemei a sírástól, de mosolyog. Piros pólót, és farmer rövidnadrágot  húzott fel, mivel eléggé felmelegedett az idő,  kezében törölközők. Szomorú mosolyra húzza a száját és megáll előttünk.

-          Bocsánatot kérek, a kirohanásomért! – suttogja halkan – Csak …

-          Nyugodj meg Lelkem – húzom magamhoz – senki nem haragszik! Ha valakik, hát mi mind megértjük! – hálásan mosolyog rám, de egy könnycsepp azért lecsúszik.

István mellé lép és magához vonja a lányát, aki hozzábújik, és vállához bújva pityeregni kezd. István dörmögve nyugtatja őt, miközben végignéz rajtunk. Teljesen át tudom élni, hogy mit érez, nekem is lányaim vannak, és az ember mindig elgyengyül, amikor sírni látja őket. Én legalábbis így vagyok vele.

-          Na, nyugi Manó! Mindent megoldunk majd! De szerintem menj ki hozzá, és beszélj vele – mutat a fiam felé – mert ha így folytatja lassan annyi kilométer lesz benne, hogy annyival már átszelné az óceánt.

Felnevetünk. Hanna nagyot sóhajt és Robert felé néz. Aki most leállt, és nekünk háttal támaszkodik a medence szélén. Nagy levegőt vesz és elindul kifelé.

-          Csinos kis fruska – mérem végig távolodó alakját, mire az asszony fejbe vág, István meg felnevet mellettem állva.

-          Az én lányom! – közli büszkén.

Robert

Lassan lenyugszom. Hülye voltam! Nem kellett volna így neki esnem a szüleink előtt. Bassza meg! Most mit csináljak? – támaszkodom a medence falának miközben jár az agyam.

Ekkor azonban árnyék vetül rám. Felpillantok. Ő áll felettem, vörös szemekkel. Összefacsarodik a szívem. Bassza meg Pattinson! Egy balfék vagy!

-          Gyere ki mert megfázol! – suttogja és felém nyújtja a kezében szorongatott törölközőt.

-          Ne haragudj, hülye voltam! – jönnek szinte azonnal  a számból a szavak miközben elindulok felé a vízben araszolva – Igazad van, csak tudod én nagyon szeretném, hogy minden rendben legyen.

-          Rob – sóhajtja

-          Ne most én beszélek. – nézek rá figyelmeztetőn – Megértem, hogy nem akarsz még tervezni nagyon előre, de bárhogy agyalok, bármit csinálok, mindig arra jutok, hogy a legjobb az lenne, ha kijönnél ide. Munkát itt is találsz, és együtt tudunk lenni.

-          Rob…

-          Függetlenül attól, hogy ő megszületik-e vagy sem! – vágok a szavába - Bár én nagyon szeretném, hogy ő legyen, de . . – el hallgatok mert elszorul a torkom – de ha úgy alakul, hogy mégsem .. szóval ha mégsem születik meg én akkor is szeretnék veled élni.

-          Robert befejeznéd! – csattan fel, mire ránézek – Szeretnék már végre én is szóhoz jutni, ha lehet.

-          Oké. – sóhajtok nagyot.

-          Szóval én is gondolkodtam, és igazad van. – néz a szemembe – Igazad van, jár annyi nekünk, hogy együtt tudjunk lenni, függetlenül attól, hogy hárman leszünk vagy csak ketten. – suttogja, mire megkönnyebbülten szorítom magamhoz, nem törődve azzal, hogy vizes lesz.

Nevetve hajolt le hozzám.

Hanna

*

-          „Kvakk, kvakk!- vigyorogja Rob, amikor elhúzódik tőlem, és végigméri vizes pólómat.

Gondoltam, ha megcsókolnám a száját, menten királyfivá változna.

Megcsókolom, visszacsókol, leitatja az arcomról a vízcseppeket, azután gyengéden eltol magától és végignéz rajtam. Viszonozom a pillantását, s ha nem is a király fia áll előttem a medencében, azért azt a férfit látom, akit borzongva szeretek , öröm és félsz borsózgatta érzékekkel.

-          Menj öltözz fel! – mondja megreszelve a torkát, miközben le sem veszi rólam a szemét.

-          Le sem vetkőztem. – válaszolok halkan a szemébe nézve.

-          Dehogynem, nézz végig magadon! – nyel nagyot, miközben elcsippentem a bőrömtől a vizesen tapadó pólót, s az nyomban visszasimul a mellemre” * (Vavyan Fable)

-          Segítsek? – kuncogja

-          Hát nem is tudom – incselkedek vele, - annyira vizes még nem vagyok, hogy át kelljen öltöznöm, meg egyébként is végre meleg van és süt nap. – teszem hozzá somolyogva, miközben úgy teszek mintha a pólóm elejéről seperném le a vízcseppeket. Robert éhes tekintettel nézi mozdulataimat.

-          Hát erről tehetünk! – vigyorogja majd egyetlen mozdulattal beleránt a vízbe.

Nevetés harsan, miközben hápogva próbálom a hajamat hátratolni az arcomból, levegőt venni, és a számba orromba került vizet kiköpni.

-          Basszus Rob, te nem vagy normális! – csattanok fel, de vigyorgó képének nem tudok ellenállni, és lefröcskölöm, persze visszaadja.

Vad csata alakul ki közöttünk. Szüleink meg nevetve nézik, ahogy tombolunk.

-          Elég feladom, győztél! – emelem fel kezeimet, megadás képen, majd a pólómhoz nyúlok és gyors mozdulattal lerántom.

-          Kicsim! – hallom felháborodott hangját – Itt állnak a szüleink!

-          Na és ? Csak levetem a pólómat.

-          Hanna! - méltatlankodik, aztán el kezd nevetni. – Te boszorkány bikini van rajtad!

-          Miért mit gondoltál? Majd előttük esek neked?

-          Hát álmodozni szabad! – vigyorogja, majd magához húz egy csókra, és persze megszűnik a világ. 

-          Ezt már szeretem látni! – neveti el magát apukám. – Jól van gyerekek. Hanna nem tudod, hogy hova tette a bátyád az autó kulcsát? Mondta, de ott nem találom!

-          Miért hova akartok menni? – nézek rá meglepődve.

-          Bevásárolni édes lányom.

-          Mi? De miért? Tele a hűtő. – értetlenkedem, miközben mászok ki a medencéből.

Rob követ.

-          Ebédre rendelünk valamit. – szólal meg kedvesem, miközben gyors mozdulatokkal törölközik.

-          Kedves Robert – áll meg mellettünk anya, és a kezünkbe nyomja a fürdőköpenyünket, - amíg én itt vagyok, nem esztek gyors kaját!

-          De …

-          Semmi de! – néz anya kihívóan Robra.

-          Gyorsan elmegyünk vásárolni, és úgy döntöttük, hogy főzünk valamit Edittel. – szólal meg mellettünk Claire is.

-          Mi? – nézek rájuk megilletődve.

-          Nyugi! – neveti el magát anya – Meghívtuk őket itt lesznek egész estig, velünk töltik a napot.

-          Holnap pedig Ti jöttök hozzánk vacsorázni. – somolyog Claire elképedt arcunkon. – Valamikor meg kell ismernünk egymást! És a holnapi vacsora erre kitűnő alkalom lesz, ahova persze te is jössz kedvesem, szeretettel várlak - néz rám mosolyogva.

Szóhoz nem jutok, csak pillogok meglepetten. Robra nézek, ő is értelmesen nézi az őseinket.

-          Na jó! – kapja össze magát. – Akkor azt hiszem a legjobb lesz, ha gyorsan felöltözünk, és elmegyünk veletek.

-          Ahogy akarod kisfiam! De akkor nem ártana, ha sietnétek!

Gyorsan eliramodunk, hogy rendbe szedjük magunkat. Gyorsan a mosókonyhába viszem a ruháinkat és elindítok egy mosást. Miközben a szobánkba rohanok, hogy felöltözzek én is, anyuék kedélyesen beszélgetnek a konyha asztalnál, miközben kávéznak. Apuékat nem látom.  

Rob közben lezuhanyozott, de így is megfázott, mert miközben öltözködik tüsszög egyfolytában. Látom, hogy agyal.

-          Basszus, én soha nem gondoltam volna, hogy így és ilyen hamar összebarátkoznak! – fordulok Robert felé, miközben öltözöm.

-          Én is pont ezen agyalok. – motyogja – Azt hittem, hogy a nálunk történtek miatt ellenségesebb lesz közöttük a viszony. De erre én sem számítottam.

-          Amikor bejöttem duzzogni, - suttogom Robnak - miközben itt bőgtem, és átkoztalak, hallottam, hogy kint beszéltek a dologról. –kedvesem szavaim hallatán meglepetésében megáll öltözködés közben.

-          Komolyan?

-          Komolyan – suttogom – Hallottam, amikor megbeszélték.

-          Egy gonddal kevesebb! – sóhajtja, és magához húz. – Na gyere menjünk!

Kilépünk a szobából, összeszedjük anyáinkat és Rob autójába pattanva elmegyünk bevásárolni. Apu és Richard otthon maradtak, mondván, hogy ők vigyáznak a házra.  Robert egy kisebb supermarket előtt áll meg, magára rántja a napszemüvegét, nagyot sóhajt és kiszállunk. Elnevetem magam, amikor meglátom. Kérdőn néz rám, miközben anyuék előtt nyitja ki az ajtót.

-          Mit nevetsz?

-          Csak azt, hogy még soha nem láttalak rövidnadrágban utcán. Tökéletes az álcád! Erre tuti senki nem számít. Mindenki a kapucniba burkolózott, állig bebugyolált farmernadrágos napszemüveges filmsztárt lesi, keresi! – nevetem el magam, mire anyáink is felnevetnek.

-          Édes istenem! Nagyon bátor vagyok! – sóhajt fel, és az ég felé fordítja a tekintetét.

-          Miért? – nézek rá kíváncsian, Clairék is érdeklődve várják a válaszát.

-          Bátor az én szívem! Egyszerre 3 nővel jövök vásárolni, akik közül az egyik az én édes jó anyám, a másik a nagyszájú barátnőm, és ki nem hagyhatom a szórásból a kedves aranyos, talán jövendőbeli anyósomat!

Szavai hallatán felnevetünk, és Claire hókon nyomja egy szem kicsi fiát.

-          Kedves, aranyos?  Anyós? – kacsint Robra anya, - Jóban leszünk édes fiam!

Felnevetek.

-          Puncskocka! – vetem oda neki nevetve, és követjük anyáinkat, akik vásárolni kezdenek.

Gyorsan lezavarjuk a vásárlást. Rob párszor eltűnik, majd megjelenik egy rekesz sörrel, vagy rágcsával, és anyuék rosszalló tekintetével nem törődve a bevásárlókocsiba teszi őket vigyorogva.

-          Fel kell tölteni Zalán készletét! – jön a kifogással. – És ha jól tudom, este jön a két nővérem is!

A kasszánál persze vita alakul ki, hogy ki fizessen, de Robert  hajthatatlan. Én meg ideges vagyok, mert a pénztáros csaj majdnem cseppfolyós lesz  a látványától. Inkább kimegyek dohogva. Nemsokára jönnek, de én duzzogok kicsit, amit vigyorogva vesz tudomásul. Egész úton nem szólok egyetlen szót sem, csak füstölgök magamban. Segítek becipekedni,  a konyhában lepakolunk, megjelennek apuék is. Apunak egyből feltűnik, hogy dunnyogok.

-          Mi bajod van? – néz rám érdeklődve, mire anya és Claire felnevetnek, Robert meg csak a pultnál áll és figyeli, hogy mit válaszolok. Somolyog az orra alatt.

-          Kedves Robert adnál  egy autogrammot? – utánzom eltúlozva a lány hangját – Jó hogy nem a bugyijára kérte!? – akadok ki teljesen.

Anyáék persze felnevetnek. Robert azonban csak elém lép, és nem törődve anyuék figyelő tekintetével megcsókol.

Alaposan.

-          Lökött vagy! – neveti el magát. – Szeretlek, te féltékeny bestia! – mormolja a fülembe.

-          Nem is vagyok az! – suttogom.

-          Ó, dehogynem vagy az! – vigyorogja.

-          Mi kimegyünk. Jössz Rob? – kérdezi apa – Hagyni kell a nőket kibontakozni!

Persze, hogy megy. Én csak csendben hallgatom, ahogy anyuék csevegnek. Kuktaként vagyok hasznosítva, és a kezük alá dolgozom. Sokszor tekintek a terasz felé, ahol Rob apuékkal társalog. Sűrűn felnevetnek.

-          Hanna menj ki és teríts meg légyszives! – szól anya vigyorogva.

Gyorsan kikapkodom a terítőt, tányérokat, és elindulok kifelé a pasi szakaszhoz.

-          Mit csináltok? – nézek rájuk kíváncsian, mivel valamin nagyon nevetnek.  

-          A sört alakítjuk át jókedvvé! – feleli apu vigyorogva.

Elnevetem magam, de akkor megakad a szemem a Rob kezében tartogatott sörön.

Kiakadok.

-          Basszus Rob! – csattanok fel – Te iszol? – meglepődve mered rám. – Te elmebeteg ma még dolgozol!

-           

Kiakadásomat látva vigyorogni kezd. Ezen még inkább felhúzom magam. Ez most hülye, vagy hülye?

Arcomat látva apa felsóhajt.

-          Biztos vagy benne fiam? Benne is benne van a sárkányvér! – és nevetni kezd.

-          Apa! – szólalok meg teljesen felháborodva, és elképedve nézek rájuk. Richard rám kacsint és látványosan a sörébe kortyol.

Felsóhajtok mire Rob mellém lép, és kapok egy sör ízű finom csókot.

-          Nyugi bébi sárkányom! Alkoholmentes! – vigyorogja és magához húz. 

-          Adok én neked bébi sárkányt! – nevetem el magam és húzom magamhoz, miközben a hajába túrok. Vigyorog, de megcsókol.

Segít teríteni és kihordani a  kajákat.

Asztalhoz ülünk és mind a ketten csendben figyeljük,  ahogy őseink beszélgetnek. Sokat nevetek, de pirulok is, amikor meghallom Rob, illetve az én  gyerekkori viselt dolgaimat.

Magamról megfeledkezve figyelem Claire elbeszélését Rob kiskori balhéiról, amikor egy kezet érzek, a combomon egyre feljebb haladni. Majdnem kiköpöm a spagettit, amit éppen szívok fel, amikor megérzem a kezét a combom tövénél.

Kitágult szemekkel nézek rá, majd kiszárad a szám a tekintetétől.  Egyetlen mozdulattal ellököm a kezét, és a szalvétába rejtem arcomat.

-          Mi van édes lányom, félrenyeltél? – somolyog apa.

-          Hát, ilyen sztorikat hallva! – vágom ki magam, holott fogalmam sincs róla, hogy az utolsó percben Claire mit mesélt.

Rob csak röhög rajtam.

Gyilkos pillantást vetek rá, mire apáék felnevetnek.

Gyorsan felpattanok zavaromban, és elkezdem leszedni a tányérokat. Istenem megölöm! Dohogok magamban miközben pakolom be a mosogatógépbe az edényeket. Basszus hogy lehet ilyen aljas? Szándékosan hozott zavarba! Ekkor azonban elkapja a derekamat, és fenekemhez dörgöli magát. Hirtelen nem kapok levegőt amint megérzem keménységét hozzám simulni. Felegyenesedek, és hozzá simulok. Nem számít semmi, még az sem hogy szüleink kint ülnek az udvaron, egyetlen érintésétől elolvadok, elvesztem az eszem.

Felnyögök, átöleli a derekamat, egyik kezét a hasamra simítja és óvatos mozdulatokkal simogatni kezdi, a másikkal pedig a hajamat húzza félre, hogy a nyakamat tudja csókolgatni.

Hevesen dobogó szívvel adom át magam a becézésnek, de a hátamon érzem, hogy az ő szíve is őrült iramban dobog.

-          Istenem! – sóhajtja – Most legszívesebben felfalnálak, ahogy te a spagettit! – mormolja, miközben megfordít és a számra veti magát, és a fenekemnél fogva magához szorít. – Az eszemet vetted ahogy azt a kaját etted!

Felnevetek.

-          Boszorkány! Szándékosan tetted mi? – mondja, miközben szinte dorombolok, amikor a nyakamat csókolgatja.

-          Én esküszöm Rob, hogy nem! Én csak ettem! – kuncogok halkan.

-          Persze csak ettél mi? – vigyorogja, de nagyot sóhajt, amikor megszólal a telefonja, és el kell engednie, hogy felvegye.

A hívót látva vigyorogni kezd, majd beleszól. Kíváncsi vagyok, de ki kell mennem mert anya a nevemet kiálltja. Gyorsan beszaladok még gépemért, hogy fényképezzek pár kockát.

Vigyorogva mutatom Robertnek, a képeket amikor kijön.

Beszélgetünk, vagy csak csendben figyeljük a szüleinket, ahogy nevetgélve ismerkednek. .

Szinte észre sem veszem, hogy eltelt a délután. Nagyon jól érzem magam, amikor váratlanul csengetnek. Kérdőn pillantok Robra, hogy ki lehet az, de ő csak vigyorog. Kiszaladok ajtót nyitni nyomomban kedvesemmel. Az ajtóban Lizzy áll, és vigyorog ezerrel.

-          Hát te hogy kerülsz ide? – ölelem át nevetve.

-          Szia! – vigyorogja – Az öcsikém mondta, hogy itt vannak anyáék, így én is idejöttem, nem baj?  Most tett ki a taxi. Visszahívjam? – kacsint rám nevetve.

-          Bolond vagy! – ölelem át, - Örülök, hogy itt vagy!

-          Már alig vártam, hogy ideérjek! – neveti el magát, majd vigyorogva mér végig. – Mit hallok? Mit hallok? Csak nem nagynéni leszek?

-          Hát nővérkém, eddig úgy tűnik az leszel! – öleli át nővérét Robert.

-          Tényleg! – visítja és összepuszil mind a kettőnket, majd halkan megjegyzi – Most legalább kicsit leszállnak rólam apáék!

-          Miért is kellene leszállnom rólad édes lányom? – kérdezi Richard, mire Lizzy mint akit darázs csípett meg fordul meg és vigyorog az apjára.

-          Semmi apukám! Semmi! – vigyorogja és hozzám hasonlóan, amikor terelni akarok, Richardra bazsalyog.

Apu felnevet.

-          Mintha már láttam volna én is ezt a tekintetet párszor. – veregeti hátba Richardot, majd köszönti Lizzyt.

-          Hát ti meg honnan ismeritek egymást? – kérdezi teljes döbbenettel Claire.

-          Én már jártam Hannáéknál! – közli Lizzy amikor köszönti anyukáját.

-          Mikor?

-          Amikor húsvét előtt amikor Robnál voltam Budapesten. Nem rémlik?

-          Ja tényleg.

-          Gyere egyél valamit! – invitálja be anya.

Bemegyünk, Lizzy leül a konyhában, miközben anyuék kivonulnak a teraszra. Gyorsan megterítek, Lizzy addig érdeklődve néz körül.

-          Tehát itt lakik Miller-boy? Amikor pár hete itt voltunk nem nagyon néztem körül bent – vigyorogja. – Jó ízlése van a bátyádnak Hanna.

-          Tudom. – mosolygok rá, - Rob hova tűnt?

-          Telefonál. – mutat a szobánk felé, ahol most jelenik meg kedvesem morcos arccal. Kérdőn nézek rá. – Hát te meg hova mész?

-          Dolgozni! – sóhajtja. – Muszáj mennem, mindjárt itt van értem Dean.

Alighogy kimondja, már csöngetnek is. Rob megy ajtót nyitni. Megismerem Dean hangját. Halkan beszélgetnek Robbal, majd elindulnak befelé.

-          Sziasztok! – mosolyog és int felénk Dean, majd Robbal egyetembe kimennek, hogy köszönjön a szüleinknek is.

Utánuk megyek. Rob magához húz, és a hajamba temeti az arcát.

-          Sajnálom gyerekek, de mennünk kell Rob. – néz ránk sajnálkozó arccal a testőrök gyöngye.

-          Rendben – sóhajtja Robert – Csak elköszönök!

Gyorsan a szüleihez lép, majd anyuéktól köszön el, és utoljára hagyja Lizzyt majd engem. Kezemet fogva húz maga után, majd az ajtóban megáll, magához szorít és a dünnyögni kezd.

-          Feküdj le és aludjál, rád fér, az éjjel nem sokat aludtunk! Hajnalban jövök, szerintem, de lehet, hogy már 2-3 óra körül itt leszek.

-          Rendben. – sóhajtok fel, és hozzá bújok, mélyeket lélegzem az illatából. – Siess várni foglak!

-          Rob indulnunk kéne! – szólal meg Dean, és bocsánatkérőn kacsint rám.

Elhúzom a szám válaszként, majd egy utolsó csókot követően elmegy. Nagyot sóhajtok, mire nevetés harsan mögöttem.

Lizzy az.

-          Na gyere mesélj! Kíváncsi vagyok mindenre! – húz ki maga után a teraszra.

Anyuéktól kicsit távolabb a medence mellett ülünk le és mesélni kezdek. Érdeklődve hallgat.

-          Ez tényleg az öcsém! Mindig ilyen volt! – kíváncsian várom, hogy folytassa, de megjelenik mellettünk Claire, s közli, hogy indulni kellene, mert már késő van.

-          Holnap este folytatjátok lányok! – neveti el magát – de nekem hosszú volt a mai nap, meglehetősen elfáradtam. Már lepihennék, úgyhogy Lizzy lassan indulni kellene.

-          Rendben! – sóhajt Lizzy, - de holnap folytatod! – néz rám vigyorogva.

-          Oké! – nevetem el magam.

Lassan elbúcsúzunk tőlük. Rob szülei biztosítják anyuékat, hogy remekül érezték magukat, és holnap este várnak bennünket vacsorára.

Fáradtan hunyom le a szemem, amikor elhajt velük a taxi. Kimerülten dőlök apának.

-          Menj feküdj le, - simogatja meg a fejemet – hiszen alig állsz a lábadon.

-          Nem, segítek még anyának elpakolni kint. – motyogom halkan.

-          Nem kell segíteni kicsim, már készen vagyok. Menj feküdj le. Fáradt vagy.

-          Oké! – mosolygok rájuk fáradtan. – Jó éjszakát!

-          Jó éjt kicsim! – húz magához apa – Aludj jól.

A szobába vánszorgom, gyorsan lezuhanyozom, majd pizsit húzok. Hallom, ahogy anyuék halkan beszélgetnek és nevetgélnek még, de a fáradtságtól gondolkodni sem tudok. Elalszom.

Hajnalban felébredek.

*Rob felém fordulva fekszik, ezer méter mélyen aludni látszik, mellkasához simítom a hátamat, a combjához az enyémet, hogy érezzem a közelségét. Amikor elfészkeltem magam a teste melegében, megérzem tenyerét a csípőmön.

-          Barátként jöttem! – dünnyögöm álmosan.

-          Na és hogy fogsz elmenni? – kérdezi meglehetősen kuncogva. . .

                                                                                                                                     *Vavyan Fable