66. fejezet: Kérdések és válaszok

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Megérkeztem.

Olyan lelkesek voltatok!

Nem is hiszem el!

Vajon miért?  *kuncog*

Ahogy láttam rendesen sikerült megosztanom a tisztelt olvasóközönséget! Meglátjuk, hogy jön-e a gólya?

Igen?

Vagy még sem?

Kiderül?

A fene se tudja!

A folytatással most viszont nem tudom megmondani, hogy mikor érkezem, egy biztos, a komik száma jelentősen befolyásolni fogja gyorsaságomat!  

* no most viszont gonosz kacaj hangzik fel a szájából *

Ne haragudjatok, de most nem válaszolok egyenként minden kommentre, mert még pakolnom kell, és még ma éjszakára tervbe vettem két nadrág varrását is! Reszkess Keszthely holnap érkezem!!

Amint leültem a fenekemre a Balcsinál, ígérem, hogy mindenkinek egyenként válaszolni fogok! Kisdobos becsület szavamra! (én még az is voltam ám!)

Tehát köszönöm a kommenteket nektek:

Golden, Flo, Vera, judy, Inve, Pet, Cassie, Pixie, Gwennie, Zorka, Rita, Gabó, Dóri, Szusi, Ria. Kriszti,  és Anna. 

Jó olvasást!

Heni  voltam…

Zalán & Ashley

-   Nézz rájuk! – suttogja Ash mellettem, miközben a nappaliban egymás mellett üldögélő Hanna és Rob felé néz.

-      Mi bajod van velük? – fordulok felé – Én nem látok rajtuk semmi különöset! Mi a francot kellene rajtuk néznem? Olyanok mint pár nappal ezelőtt.

-      Te tényleg ennyire vak vagy Zalán? – néz a szemembe – Figyeld majd meg őket, ha visszamegyünk. A gesztusaikat, a pillantásaikat!

Meghibbant ez a nő? Nézek Ashley után, aki vigyorogva ül le Hannáékhoz. Nem értem mit kellene látnom? Egymás mellett ülnek, Rob átkarolja a Boszorkát. Most mi van ezen olyan különös?

Mondjuk amikor megjöttek, Hanna kicsit feszült volt, láttam rajta, hogy agyal, de amikor rákérdeztem, hogy mi baja van, közölte, hogy fáj a feje, ami biztosan az időjárás változás miatt van. Kért Ashtől egy bogyót, és már jól van. Legalábbis vigyorog. Ami szintén elmondható a mellette ülő sztárocskáról. Egész ebéd alatt vigyorgott, mint a tejbetök. Mondjuk ez sem furcsa, mert Rob mindig ilyen. Milyen is? Eszetlen? Agyatlan? Lökött?

Hm? Nem látok rajtuk semmi furcsát. Követem Asht és leülök közéjük. Beszélgetni kezdünk, hogy mi történt velük a napokban, és mik a terveik jövő hétre.

-      Igazából holnap még forgatok, de vasárnap szabad leszek. Hétfőn lesz egy kis dolgunk délelőtt, Hannával - közli, majd vigyorogva egymásra néznek, - éjjel megyek majd forgatni csütörtökig, a továbbiakról még nem tudok nyilatkozni. Miért?

-      Hát őszintén szólva, kérni szeretnénk tőletek valamit. – szólal meg Ash.

-      Figyelünk, - lepődnek meg.

-      Arról lenne szó, - veszem át a szót tőle, - hogy holnap elutaznánk pár napra Japánba, és nem lenne kedvetek ideköltözni addig? Hanna is jobban elfoglalná magát amíg te forgatsz – nézek Robra, aki szinte felfalja szemével a húgomat. Meglepődök a tekintetén. Meghibbantak ezek? - meg én is nyugodtabb lennék, mert tudom, hogy itt biztonságban van.

-      Oké! – vágja rá Rob. – De egyeztetnem kell még Stefanival és Deannal.

-      Jaj de jó! – szólal meg Hanna is, nevetve – Már kezdek befordulni abban a szállodai szobában!

-      Oké akkor ezt megbeszéltük. A pótkulcsokat megkapjátok, ha mentek el, és a riasztó kódját is megmondom.

-      Oké! – vágják rá és vigyorognak.

Aztán, beszélgetni kezdünk a holnapi utazásról. Figyelem őket ahogy Ash mondta, és hirtelen kiszárad a szám.  Hanna keze, túl sokszor vándorol a hasára, hogy ott pár pillanatig megpihenjen, ilyenkor Robert agyamentem bárgyú tekintettel néz rá. Valami motoszkál az agyam mélyén, aztán leesik! 

-      Te atya isten! – pattanok fel mint akibe áramot vezettek, mire mind a hárman úgy  néznek rám, mintha meghibbantam volna!  Hanna azonban lesápad ami felér egy beismeréssel. – Bazd meg Pattinson kiheréllek, ha felcsináltad a húgomat! Ennyire hülyék, agyment elmebetegek nem lehettek!

Olyan ideges vagyok, hogy ölni tudnék! Nem szólal meg egyik sem, csak döbbenten merednek rám. Ash tekintete először hitetlenkedő, majd szikrát hány, Roberté dühös, Hanna, hát az övé egy tanulmány.

-      Ezt nem hiszem el! – kezdek el fel – alá járkálni - Ennyire felelőtlenek nem lehettek! Nem vagytok normálisak! – szavaim hallatán Hanna még tovább elsápad - Gondolkodtál egyáltalán, - fordulok Robert felé, aki aggódva nézi Hannát, de most ez sem érdekel - vagy csak a farkadat használtad? Annak a hülye libának – mutatok a húgomra - még munkája sincs! Most végzett a suliban! Semmi tapasztalata nincs! Még nem élt semmit!  Mi a faszt akartok csinálni még ráadásul egy gyerekkel is, hiszen még ti is szinte azok vagytok! És te – fordulok Roberthez – még lakásod sincs, állandóan utazol, szállodáról szállodára jársz? Így akartok egy gyereket nevelni? Normálisak vagytok Ti? – üvöltök torkom szakadtából rájuk. 

Hanna ha lehet még sápadtabb lett üvöltözésem alatt,  már-már zöld, Robert  hozzá lép. 

-      Jól vagy? – néz rá olyan tekintettel, amitől összefacsarodik a szívem, de a dühöm nem csillapodik.

-      Megtennétek, hogy válaszoltok? A rohadt életbe? – üvöltök rájuk.

Pár pillanatig, döbbent csend van, Hanna felugrik, és kirohan Ashley utána szalad. 

-      Semmi közöd hozzá, ha úgy is van! Hogy merészelsz vele így beszélni, hogy merészelsz bennünket számon kérni? Ez a mi dolgunk! – üvölt rám Robert és megáll velem szemben.

-      Mi az, hogy a ti dolgotok? Végig gondoltátok egyáltalán, hogy ez mivel jár? – üvöltök rá most már torkom szakadtából.

-       Még egyszer mondom! Semmi közöd hozzá! – válaszol Rob. 

Remegek az idegességtől, amikor látom berohanni Ashleyt.

-      Szétszedem ezt a kis mitugrász faszt! Darabokra tépem, kiherélem, felnégyelem, és még a holdra is kilövöm!  - tajtékzom neki.

-      Nem mondom el még egyszer Zalán, semmi közöd hozzá! – feleli nyugodtan,

-      Mi az, hogy semmi közöm hozzá? Bazd meg Pattinson felcsináltad a húgomat! Szétszedlek!

Aztán olyan történik amire nem számítok, Robert felpattan, és akkorát bemos, hogy csak lesek, majd  és megáll velem szemben.

-      Gyere a kurva életbe Zalán, szedd szét a képemet, de ha még egyszer meghallom, hogy Hannának akár egy rossz szót is mersz szólni, esküszöm, hogy megöllek!  

-      Elég legyen! – pattan fel Ash, és közénk áll, - Ezzel az égvilágon semmit nem oldotok meg! 

Ekkor meghallom azt a halk hangot, amitől összefacsarodik a szívem. Rob azonban már mellette van, átöleli, és nyugtatni próbálja. Hát egy nyugtató rám is rám fér! A bárszekrényhez lépek, és teletöltöm a poharat az aputól kapott pálinkával. Lehajtom egy húzásra, miközben ezt a két idiótát nézem.  Ezt nem hiszem el! 

Hanna csak sír. Ash tekintete szemrehányó amikor odamegyek hozzájuk, miután kicsit lehiggadtam.  

-      Ezt most miért kellett? – esik nekem Ashley, de le nem veszem a szememet Hannáról. 

Tekintete kétségbeesett, ahogy Robhoz bújik. Elszégyelem magam. 

-      Én nem akartam, csak elszállt hirtelen az agyam. Ne haragudjatok!

Rob nem szól semmit, csak motyog Hanna fülébe, és úgy szorítja magához, mintha az élete múlna rajta.  Lassan megnyugszik. 

-      Mennyi idős vagy? Hány hetes? – suttogom halkan, mire Hanna elhúzódik Robtól  aki mellette marad, el nem engedi, ő is rám néz. Tekintete dühös, de most nem foglalkozom vele.

-      Nem tudom. – suttogja – Fogalmam sincs!

-      Hogy-hogy nincs fogalmad róla? – nézek rájuk döbbenten, ezeknek most tényleg elmentek otthonról, vagy tényleg elmentek otthonról?

-      Úgy – veszi át a szót Robert, - hogy nem tudjuk.  1 hete figyelem, sokszor volt rosszul, szédült, és nagyon érzékeny lett bizonyos helyeken – kacsint ez a marha Hannára.

-      Rob! – csattan fel szinte azonnal a boszorka fülig pirulva, mire elnevetjük magunkat.

-      Ne Robozz! – húzza magához, majd megcsókolja – Miért nem így van?

-      De, de így van. – sóhajtja Hanna – Én igazából nem foglalkoztam vele, mindent az idegeskedésre fogtam. Hiszen tudod te is hogy milyen vagyok! Vizsgák előtt, nem marad meg bennem semmi, és állandóan szédelgek. Nem is foglalkoztam igazán vele. Az utóbbi időben kijutott az idegeskedésből a feszültségből amúgy is rendesen.

-      Aztán amikor ma reggel is megszédült, - veszi át a szót Rob - elkezdem agyalni. Nem értettem hogy miért nem mondja el? Miért titkolózik?

-      Aztán ma elmentünk kirándulni, és feltette nekem a kérdést …

-      Majdnem elájult! – nevet fel Robert, - De őszintén szólva én is, amikor mondta, egy gyors döbbent fejszámolás után, hogy már 1 hete túl kellene lennie a dolgon.

-      Mennyit késik? – szólal meg az eddig csendben lévő Ashley.

-      8-10 napot körülbelül. – suttogja Hanna, arcát a kezébe temeti, és sírva fakad.

-      Az nem vészes, - ül mellé Ash – olyan nálam is előfordult már! Csináltál tesztet?

-      Igen, csináltunk – szólal meg Rob, aki magához húzza a húgomat, és nyugtatni próbálja, ő azonban keservesen sír.

-      És? – nézek rá kérdőn.

-      Hazafelé jövet a tótól vettünk 5 darabot. – suttogja rekedten Robert – Megcsináltuk mindet.

-      És?

-      3 szerint nem terhes, 2 szerint igen.

-      Ez hogyan lehet? – nézünk rájuk döbbenten.

-      Azt mondta az orvos, akitől időpontot kértünk, hogy tesztje válogatja. Ha érzékenyebb, akkor már pár hetes terhességet is kimutat. – megcsókolja Hanna feje búbját – Ne sírj kicsim! Megoldjuk! Mindent megoldunk – suttogja neki, majd újra felénk fordul - Ezek a szerkentyűk 6-8 hetes terhességet mutatnak ki általában, a fiatalabbakat nem.

-      Milyen orvoshoz mentek és mikor?

-      Felhívtam Stephanit, miután kicsit lehiggadtunk, hogy ajánljon nekünk valakit, akit felkereshetünk, aki elég alapos és ugyanakkor diszkrét is! – suttogja Rob – Hétfőre kaptunk soron kívül időpontot, valami dr. Paul Peterson ha jól emlékszem a nevére.

-      Miért nem mára? – teszem fel a nagy kérdést.

-      Azért kedves Zalán, - feleli mérgesen Robert – mert jelenleg Atlantában van egy kongresszuson, de hétfőn elsők leszünk nála.

-      Én is hozzá járok – szólal meg a mellettem ülő Ashley – Ő alapos, kedves, diszkrét idős orvos. Jó kezekbe kerülsz. – fordul Hanna felé, aki hálásan rá mosolyog.

-      Amikor felhívtam, hogy beszéljek vele, velünk is kedves volt. - szólal meg újra Rob. -  Én is rákérdeztem, hogy hogyan lehet az, hogy 5-ből 3 azt mutatja, hogy nem lesz csemeténk, 2 szerint meg igen?

-      Elmagyarázta, - veszi át a szót Hanna - hogy a nők életük során legalább 6-8 alkalommal kerülnek átlagosan teherbe, azonban a legtöbb terhesség a 2-3 hét után  spontán módon elhal. Ez idő alatt nincs semmi tünet, semmi nem utal arra, hogy az ember lánya gyereket vár, csak a menstruáció lesz ilyenkor kicsit erősebb, ami szintén nem túl feltűnő.

-      És? Lehet, hogy akkor nem is vagy terhes? – kérdezi Ashley.

-      Nem tudom, én igazából nem érzek semmit. – néz ránk kétségbeesetten - Igen sokszor szédültem, és nem nagyon tudtam enni, ..

-      Meg állandóan alszol! – teszi hozzá nevetve Robert miközben megsimogatja az arcát. Hanna is végre mosolyra húzza a száját

-      Igen állandóan alszok. – feleli – de ezen kívül nem érzek semmit! Az ég világon semmit! Igaz ez nem számottevő, mert Zselykével már majdnem félidős voltam, amikor elvesztettem. – csuklik el a hangja. – Most sem érzek semmit.

-      Aztán az is lehet, hogy beledumálod a gyereket Rob Hannába! – neveti el magát Ashley. – Nyugalom fiatalok! Nem lesz semmi baj! – ölei át őket, legfeljebb fél éven belül még két lagzi lesz a családban!

Rám néz és elmosolyodik. Összenevetünk. Ezek ketten meg csak néznek, mint süket a moziban. Hannának esik le előbb, felvisít és Ashley nyakába ugrik, majd az enyémbe költözik.

-      Úristen megtetted? Megkérted a kezét? – visongja.

Robnak ekkor esik, le. Rávigyorog Ashleyre.

-      Remélem nemet mondtál neki! – szólal meg és bök felém morcosan.

-      Nem Robert – válaszolja Ash - igent mondtam neki.

-      De nem ott akartad megkérni a kezét? – néz rám értetlenül Hanna majd visszalép Robhoz.

-      De úgy terveztem, csak egyesek nem bírtak magukkal és pakolódni kezdtek a már lezárt bőröndömben.

-      Megtaláltam. – vigyorogja Ashley, - meg sem tudott szólalni, amikor belépett, igaz én sem!

Oda lép hozzám és átölel. Megcsókolom. Alapos ember vagyok.  Halk köhögésre felnézek, mire két kaján szempár tekint ránk.

-      Gondolhatjátok – fordulok feléjük -  megyek be, hogy a még elrakjak valamit és akkor ott találom a hálóban a kinyitott bőrönd fölött, kezében a dobozzal, majdnem megállt a szívem! Én ott akartam megkérni a kezét, már mindent leszerveztem holnap estére, erre itt ez a nőszemély mindent összezavar! Mert neki meg kell néznie, hogy a kék ingemet elpakoltam-e!  Kikészítetek teljesen! – temetem a kezembe az arcom, mire felnevetnek - Sok ez nekem mára! – sóhajtom,- a csajom leleplezi, és teljesen összezavarja a lánykérésemet, amit megjegyzek, már közel 6 hete teljes titokban szervezek, most meg jöttök ti a taglóval, hogy lehet, hogy nagybácsi leszek! Gyönge az én szívem ehhez!

Hanna felnevet, és Ashleyhez fordul. 

-      Legalább letérdeltetted? – vihogja.

-      Naná! – jön a válasz. – Gondolhatod, az én kacsómat minimum térden csúszva kell megkérni! Alább nem adom. A szerenádról már szót sem ejtek! – felnevetnek. 

-      Meg is fájdult a térdem! 

Ekkor megszólal Robert mobilja. Zavartan áll fel és kotorja elő a zsebéből. Meglátja a hívót és kimegy a teraszra beszélni. Hanna is feláll, és elmegy a mellékhelyiségbe.

-      Majd kikúrállak édes! – öleli át a derekamat Ashley nevetve.

-      Ajánlom is! – morgom, majd magamhoz húzom ezt a minden lében 77 kanál nőszemélyt aki  most is vigyorog. – Szeretlek! – suttogom a fülébe.

-      Én is! – mosolyogja, majd hozzám bújik, és a fülembe motyog – Nem felejtettél el valamit?

-      Mit? – nézek rá értetlenkedve - szerintem mindent elpakoltam.

-      Talán elnézését kéne kérned tőlük! – suttogja a fülembe

-      Tudom. – szólok vissza neki – De még nem higgadtam le kellőképpen.

-      Hát ajánlom, hogy megtedd, ha kedves az irhád, mert Hanna nem ezt érdemli tőled.

-      Tudom. – suttogom, - csak olyan nehéz. Ő a húgom, és nehéz anyukának elképzelnem!

-      Lehet, hogy nem is az! – súgja vissza Ash. – Még bármi lehet velük.

-      Tudom, csak túl korainak találom. 4 hónapja vannak együtt Ash! 4 hónapja!

-      Zalán! – néz rám figyelmeztetően – Ezzel ők is tisztában vannak! Mind a ketten. Félnek, nem látod? De örülnek is neki. Főleg Rob! Biztos vagyok benne, hogy Hanna is örül, csak benne nagyon nagy a félelem és a bizonytalanság. Sok mindent átélt már ahhoz, hogy …

-      Tudom, és nagyon féltem is!

-      Én is féltem, hidd el – szólal meg mögöttem Robert – nagyon féltem. Mert mi lesz, ha mégsem terhes? Hogyan fogja megélni?  Akaratlanul is beleéljük magunkat, és… - elcsuklik a hangja – félek, hogy hülyeséget csináltam ezzel az egésszel, hülye voltam, hogy rákérdeztem. Nem kellett volna!

-      Rob! – szólalok meg, de leint.

-      Én szeretném. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, ne kérdezzétek,  látja ezt ö is rajtam,– temeti a kezébe az arcát – de tudom, hogy még nem akarja! Mindkettőnknek még korai, tisztában vagyok ezzel is, és nem vagyunk igazából még felkészülve erre, de szeretem Hannát és boldog vagyok a ténytől, hogy lehet, hogy gyerekünk lesz.  Tudom túlzottan beleéljük magunkat, vagy legalábbis én, és félek, hogy nagyon összetörünk majd, ha mégsem úgy lesz ahogy azt reméljük.

-      Hogy gondolhatod azt, hogy én nem akarom ezt a babát? – szólal meg mögöttünk Hanna – Én is szeretném! De igen, félek, rettegek, mert túl sok kérdést vet fel, amiről azt gondoltam, hogy még nem kell vele foglalkoznom, mert még ráérek törődni vele. Hogy majd alakulnak a dolgok, ahogy alakulnak.– sírja el magát – De ha jön, akkor jöjjön!

-      Gyerekek nyugalom! – sóhajtok fel. - Előbb megvárjuk a hétfőt és majd utána gondolkodunk. Rendben?  - nézek rájuk. – Melegen ajánlom, hogy felhívjatok, ha már tudjátok az eredményt!

-      Akárhogy is alakul, ha itt van – teszi a kezét a pocakjára Hanna,– akkor örülök neki, bár nagyon félek tőle, mert rengeteg nehézséggel kell szembenéznünk. Rohadt sok pletykát, rosszindulatot, haragot kell majd elviselnünk. Ha pedig nincs, akkor kapunk egy esélyt arra, hogy kialakítsunk úgy az életünket, akár együtt, akár külön, hogy ha valakit egyszer az ajtó elé tesz a gólya, akkor mindenfajta félelem nélkül szerethessük! És eszedbe ne jusson, hogy nem akarom őt! – morran Robra – legfeljebb kicsit többet aggodalmaskodom! Viseld el! – vigyorogja.

Felnevetek. Ez az én tesóm.

-      Nem kell aggódnotok miattam! – néz ránk.

-      Gyere ide! – húzza magához Rob – Szeretlek!

-      Én is téged. – simul a karjaiba.

-      De nekünk most mennünk kellene, mert rám szóltak, hogy már csak ránk várnak. Úgyhogy mi most érzékeny búcsút veszünk tőletek!- mondja és Ahleyhez lép, hogy megpuszilja.

-      Várjatok egy kicsit! Mondanom kellene valamit. – szólalok meg, mind a ketten rám néznek, arcukon értetlen kifejezéssel – Szóval ne haragudjatok, nem volt jogom így rátok förmedni. Tudom kicsi, hogy felnőtt nő vagy, - fordulok Hanna felé - csak egy pillanatra kiakadtam! Szoknom kell még a gondolatot, hogy esetlegesen nagybácsi leszek.

-      Te ne haragudj, hogy bemostam egyet! – szólal meg Robert és kezet fogunk. – De maradjunk annyiban, hogy megérdemelted!

-      Rendben, de ne feledd, figyellek! – mondom, mire elröhögjük magunkat.

-      Holnap mikor indultok? – kérdezi Hanna tőlem.

-      Délben. – felelem, de látom rajta, hogy még neheztel rám. Futólag átölel, és húzódna el tőlem, de nem engedem magamhoz húzom. – Ne haragudj Kicsi! Nem volt jogom ehhez. Sajnálom, és hidd el, hogy bármi lesz, számíthatsz rám, ránk! Oké?

-      Jaj Zalán! – sírja el magát, és hozzám simul.

-      Nyugi minden rendben lesz! – suttogom a fülébe rekedten.

-      Anyuéknak ne szóljatok róla még jó! – suttogja, -  ha már biztosat tudunk akkor felhívom őket.

-      Rendben. Vigyázz magadra!

-      Oké! – sóhajtja, és elindul az ajtóban szobrozó Roberthez. Hirtelen megáll, és visszaszalad, és a fülembe suttogja: - Baszki a szerenádot ne feledd!

-      Liba! – csapok a fenekére.

-      Hanna gyere már! – szól rá Robert.

-      Megyek. – sóhajtja – Megyek már. De türelmetlen valaki!

Csak nézünk utánuk Ashleyval. 

-      Hiába - szólal meg kedvesem, amikor becsukódik mögöttük az ajtó -  az élet produkál érdekes dolgokat. Soha nem gondoltam volna, hogy így alakul az élet! – vigyorogja – Ezek ketten,  mint szülők, sőt Rob mint apuka! – kacagja, és bezárja az ajtót.

-      Basszus Ashley! A kulcsok! – tépem fel az ajtót, hogy utánuk rohanjak, de valakinek nekimegyek.

-      Nem adtátok oda a kulcsokat! – cövekel le előttem Rob röhögve. – Betörni nem akarok, mert a végén még tényleg legyilkolsz!

-      Marha! – közlöm vele nemes egyszerűséggel, és a kezébe nyomom a kulcsokat és a kódot tartalmazó papírt. – El ne hagyd!

-      Nyugi, én holnap reggel átjövök mielőtt elmentek. – szólal meg Hanna - este meg átköltözünk.

-      Rendben. Na menjetek! – csókolom homlokon, és már mennek is.

Hanna

Kicsit félek a mostani találkozótól, mivel Robert mostani kollégáit nem ismerem. 

-      Nagyon csendben vagy! –szólal meg Robert, miközben vezet. – Baj van?

-      Nem, nincs baj, az utat nézd inkább! –szólok rá - csak kicsit feszült, ideges vagyok!

-      Miért?

-      Mert tartok ettől a találkozástól.

-      Nyugi nem esznek embert! Egyikük sem!

-      Kik lesznek itt?

-      A rendezőnk  Francis Lawrence,  Paul Schneider ő játsza Charliet, de azt hiszem ott lesz még a Kinkót játszó Mark Povinelli,

-      Ő az a barátságtalan  törpe a könyvben nem?

-      De ő az.. – válaszolja, - aztán Christoph Waltz..

-      Ő kapott Oscar-díjat a Becstelen Brigantikért nem? –  vágok közbe, és nézek rá meglepődve.

-      De igen, ő az. De van egy másik Oscar-díjasunk Reese Whiterspon, belé vagyok szerelmes. – kacsint rám.

-      Aha, - nézek rá – Szóval szerelmes vagy belé! – vágom be a műdurcát – Szóval a rózsaszín macák vonzanak, a Dr. Szöszik mi?

-      Hát nem is tudom? – néz rám vigyorogva – Ne aggódj jó fejek!

-      Oké. –sóhajtom.

Csendben vagyunk, amíg odaérünk az étterem elé, Rob leparkol, kipattan és megkerülve az autót kinyitja az ajtót előttem. Annyira szeretem benne, hogy ilyen udvarias. Mosolyogva szállok ki, megborzongok a széltől.

-      Basszus! Még jó, hogy július van, ami elvileg a nyár közepe, Kaliforniában vagyok, és mégis fázom! – morgolódom.

Nem szól semmit, átölel, de elhúzódom tőle. Meglepődik, aztán látja, hogy körülnézek, bárhol lehetnek papik.

-      Te nem fázol? – nézek rá értetlenül, rajtam is egy ing van csak, ahogy rajta is.

-      Nem engem fűt a hazaszeretet, meg a remény! – neveti el magát, és a hajába túr, majd visszalép a kocsihoz, és előveszi a fekete pulcsimat.

-      Basszus Rob ez a kocsiban volt?

-      Igen miért?

-      Mert napok óta ezt keresem! Azt hittem elhagytam! Megfognád, amíg felhúzom? – nyújtom felé a táskámat.

-      Persze. – válaszolja, de türelmetlenül toporog.

-      Jól van már kész is vagyok! – sóhajtom, az oldalsó tükörbe lesve.

Felmordul.

-      Aha, most már tudom, hogy miért vannak elállítva állandóan a tükrök! – néz rám mérgesen.

-      Jól van na! Nem kell leharapni a fejemet, csak azért mert meg mertem mozdítani a tükrödet!

-      Gyere menjünk. – mondja és elindul.

-      Rob?

-      Hm? – fordul hátra

-      Biztos menjek? Én inkább hazamegyek taxival, legalább nekiállok pakolódni.

-      Hanna ne csináld már! – nevet rám – Senki nem fog megenni!

-      De,  ők mind ismert emberek akiket eddig csak a Tv-ben vagy moziban láttam! – sóhajtok fel – Én miről beszélgessek velük?

-      Cica! Bármiről lehet velük beszélgetni! Nyugi! Velem is tudtál, és én is híres vagyok, a többiekkel is beszéltél a bemutatón..

-      Az más!

-      Miért is?

-      Mert – most mit mondjak? – Mert csak! – vágom ki a bonyolult magyarázatot.

-      Értem, mert csak, - áll neki vigyorogni – Ez pontos, lényegileg kifejtett magyarázat volt! Na gyere! – mondja és elkapja a kezem, maga után húz.

Esélyem sincs elszökni! Lassan követem, miközben telefonál.

-      A kerthelységben vannak! Gyere menjünk. Már csak ránk várnak.

-      Oké. – sóhajtom, mire elneveti magát. – De vegyünk egy teát, nagyon fázom!

Mosolyogva figyeli ahogy húzom az időt. Kifizetjük és már megyünk is lefelé a hátsó kerthelységbe. Annyira remeg a kezem, hogy majdnem elejtem a csészét. Rob csak röhög rajtam

-      Ó a vadmacskám megszelídült! Miaú! – suttogja a fülembe idétlenkedve

-      Hülye! – közlöm vele bájosan vigyorogva. – Megkarmollak! – fenyegetem meg.

-      Alig várom cica!

Nem tudok neki válaszolni, mert közben odaértünk az asztalhoz. Mindenki érdeklődve mér végig. Zavarban vagyok, ő meg csak vigyorog itt mellettem! Basszus Pattinson, - mérem végig dühösen, mire felnevetnek az asztalnál ülők -  azt hiszem karmolva leszel, csak nem úgy ahogy gondolod! – húzom el a számat kárörvendve.  Arckifejezésem láttán hangosabban nevetnek.

Robert

-      Ajaj édes fiam! – áll fel nevetve  és  fordul felénk Francois, – Ha egy nő így néz rád az nem sok jót ígér!   Mit tett ez a szerencsétlen? – fordul Hanna felé, miközben rám mutat.

-      Rosszalkodott! – neveti el magát – De majd megkapja a büntetését! – kacsint rám,  a körülöttünk lévők felnevetnek.

-      Francis Lawrence szolgálatára – mutatkozik be a rendező, és persze azonnal beveti franciás stílusát kezet csókol neki.

-      Örvendek, - kacsint rá Hanna miközben a kezét nyújtja felé – Molnár Hanna.  Üdvözlöm.

Figyelem, hogy vajon mit kezd a helyzettel? Látom rajta, hogy ideges, legszívesebben elfutna, de mosolyog. Mosolyog akkor is, amikor sorban bemutatom az asztalnál ülőknek. Mindenki alaposan végigméri.

-      Örülök, hogy megismerhetem! – fog vele kezet Cristoph is.

-      Részemről a szerencse! – mosolyogja Hanna.

Donna mellé ül le, ő az egyetlen nő a társaságban, mivel Reese nem tudott jönni, vele Francis külön egyeztetett.  Egyből beszélgetni kezdenek. Mi is neki ülünk, és  megbeszéljük a holnapi forgatásban felmerült módosításokat. Hosszan magyarázza az elképzeléseit, figyelek, de sokszor téved a pillantásom kedvesem felé. Figyelem, ahogy nevet és beszélget a többiekkel. 

-      Megtudlak érteni Robert! – neveti el magát Francis – Nagyon kedves lány, de örülnék neki, ha figyelnél!

-      Bocsánat! – nézek rá, és fegyelmezem magam. 20 perc múlva végzünk.

Hanna nevetve beszélget Christoph-al amin meglepődünk, mivel a filmbeli  Augusthoz hasonlóan ő sem nem egy vidám figura. Kedves, de távolságtartó. Ezért is meglepő, hogy most nevetgélnek és beszélgetnek. Mosolyogva figyelem, és elégedetten dőlök hátra.

-      Bocsánat de fel kell keresnem a mellékhelységet! – áll fel, és miközben megy kifelé rám kacsint.

Az asztalnál ülők felnevetnek ezt látva.

-      Hát fiatal barátom! – nevet rám Christoph, - teljesen megtudom érteni, hogy időnként nincs ott az eszed ahol kéne! Ez a kislány, kedves, aranyos és ami fontos művelt! És ami még lényeges szinte szomszéd!

-      Ezt nem egészen értem, - néz rá Donna. – Hogy-hogy szomszéd?

-      Kedves Donna, mint tudod én osztrák vagyok, Hanna pedig magyar, a két ország egymás mellett fekszik, és a történelmünk is szorosan összefonódott a múltban.

Elhallgatnak amikor Hanna megjelenik és leül.

-      Nos, remélem elég időt voltam távol, hogy jól kibeszéljenek! – neveti el magát huncutul, miközben végigmér mindenkit. Szavait nevetés kíséri.

Jókedvűen beszélgetünk, látom rajta, hogy ő is jól érzi magát. 8 óra körül azonban már jelentősen lehűlt a levegő, így szedelőzködni kezdtünk, mondván, holnap dolgozni kell mennem. Szövegem persze általános nevetést vált ki a többiekből.

-      Örülök, hogy megismerhettem Önöket! – néz körbe Hanna, mikor elbúcsúzunk.

Gyorsan készítek róla Francissal és Christophal egy képet.

-      Részünkről a szerencse Kedvesem! – szólal meg Christoph miután elkészült.

-      Aztán nem elaludni holnap kedves Robert, és ha lehet, akkor kipihenten lesz szíves megjelenni! – fenyeget meg nevetve Francis.

-      Úgy lesz! Ágyba dugom amint a szállodába értünk! – neveti el magát Hanna.

-      Szerencsés ember! – sóhajtanak fel.

Felnevetek, mikor látom, hogy Hanna fülig pirul. Csendben ballagunk a kocsihoz, ahova besegítem, majd beszállok és elindulunk a szállodába.

-      Na jól érezted magad? – nevetek rá. – Ugye túl lehetett élni nem?

-      De igazad volt – mosolyog rám – Nagyon jól éreztem magam.

-      Én mondtam neked!

Csendben tesszük meg az utat vissza a szállodába. Fáradtan rogyunk le a kanapéra.

-      Készen vagyok! – sóhajtja miközben lerúgja magáról a cipőit. – Ez a nap kikészített!

Válaszolnék, de kopognak. Sóhajtva állok fel, de meglátva a küldeményt vigyorogni kezdek. Megköszönöm a londinernek hogy felhozta, és jelentős mennyiségű borravalóval távozik.

-      Ki volt az? – kérdezi Hanna amikor belépek. – Mi az? – néz kíváncsian a hátam mögött szorongatott csomagra.

-      Meglepetés! – vigyorgok rá, és a kezébe nyomtam.

-      Az enyém? – mosolyog.

-      Bizony, a tied! – nevetek rá, ő pedig bontogatni kezdi a dobozt, majd egy visítást követően a nyakamba ugrik amikor meglátja, hogy mit kapott.

-      Ez az enyém? Tényleg  az enyém? Az én gitárom?

-      A tied! – ölelem át. – Örülsz neki?

-      Nagyon! Tanítasz?

-      Persze, azért kaptad – vigyorgom.

-      Kezdjük most! Légyszives! Kérlek! Rob légyszi!

-      Lehet ezeknek a szemeknek ellenállni? - vigyorgom

Leülünk a földre a hálószobába, kezébe veszi a gitárt.

-      Oké! Lássunk neki. – szólalok meg. – Nyugi, ne izegj- mozogj! Nyugi!

Nem sokkal később rá kell jönnöm, hogy igen nagy fába vágtam a fejszém!

-      Basszus Hanna! Ez rémes! – nyögök fel amikor sokadjára sem tudja lejátszani a mutatott hangsort.

Ő persze csak vihog, amíg nekem szinte fizikai fájdalmat okoz, amit művel.

-      Kész feladom! – sóhajtok fel. – Kikészítesz! Nem igaz, hogy nem hallod? – csattanok fel idegesen.

-      Pedig nem hallom! – morogja morcosan – Mr. Pattinson, ne menjen tanárnak! Nem magának való!

Persze ezen felszívom magam! Mi az hogy nem tudom megtanítani? Megtudom!

Na n

-      Na nem Boszorka! Addig nem állunk fel innen amíg ezt le nem játszod nekem!

Meglepődik mérges hangomon, majd felkuncog, amin persze még jobban felszívom magam. Utálom, ha kiröhögnek!

-      Mutasd meg légyszives hogyan kell lefogni a húrokat! – rebegteti felém a szempilláit miközben hátranéz.

Nagyot sóhajtok, és újra megmutatom.

Nem sokára azonban rá kell jönnöm, hogy a saját csapdámba sétáltam bele. Nagyot nyelek amikor megérzem, hogy fészkelődni kezd, mindegy véletlenül simul egyre többször hozzám, vagy simít végig a húrokon játszó ujjaimon. Érzem, hogy hevesebben ver a szíve, felgyorsul a légzése, az enyémmel egyetemben.

Visszakapod még drágaságom! Nem is kell sokáig várnom, a visszavágóra. Miközben a mutatott lefogásokat játsza vissza, a hasára simítom a kezem és cirógatni kezdem. Érzem, hogy összerándul. Újabb csapást mérek rá, csókolgatni kezdem a nyakát, mire felnyög. Nem bírok magammal, és a póló alá kalandozok, Hanna kéjesen felnyög és nekem feszül. A hangjától, az érintésétől  áthullámzik rajtam az őrült vágy.

Félreteszi óvatosan a gitárt, nem fordul meg, de megadja magát nekem. Hozzám simul miközben megszabadítom a felsőtestét takaró ruhadaraboktól. Felnyögök amikor a hegyes mellbimbókhoz érek, ahogy a finom, puha lágy de ugyanakkor feszes halmokat simítom, készségesen tárja szét lábait a kutakodó kezeim előtt. Gyors mozdulatokkal  leveti a farmerját, majd a bugyitól is megszabadítom, de nem engedem, hogy hozzám érjen, én viszont simogatom, ahol érem, kényeztetni akarom, szeretni. Addig mesterkedik, míg megfordul, felállunk le sem tudom róla venni a szemem. Leügyeskedi rólam a pólómat, elnevetjük magunkat. 

-      Nem bírsz magaddal mi? – suttogom a fülébe.

-      De nem ám! – suttogja – Teszik ez a felállás – felnyögök ahogy végigsimít rajtam…..