30. fejezet: Hanna titka

Sziasztok!

Bocs, de megleptek bennünket délelőtt a vendégek, így nem tudtam géphez ülni.

Őszintén szólva meglepett, hogy kaptam 10 kommentet!

Úgy látszik tudtok ti írni ha akartok!

Mindenesetre jó lecke volt nekem!

 Ez egyszeri alkalom volt egyenlőre. Továbbra sem akarok kommenthatárt szabni. Rátok bízom, mint ahogy ennél a résznél is, hogy írtok e hozzá valamit vagy sem.

Én boldog lennék nagyon, ha megtisztelnétek pár sorral.

Heni

U.i.: Minden olvasómnak Békés Boldog Új Évet szeretnék kívánni!!!

London

-          Szia kisfiam! – szorít magához anya, amikor belépek az otthonunkba. Végigmér, és már készülök a mentegetőzésre, mivel mindig ilyenkor jön m az, hogy – Jaj kisfiam de nyúzott vagy!  De rosszul nézel ki. - Most azonban  csak a meglepetést látom a szemében amikor végigmér.

-          Szia Anya! Jól nézel ki! – ölelem meg, és mérem végig büszkén az én gyönyörű szőke anyukámat, szabadkozik, de tudom, hogy imádja, ha dicsérem.

Kisvártatva Vic ugrik a nyakamba, nevetve szorítom magamhoz, hiszen baromi régen láttam.

-          Hogy vagy tesó? – mér végig, - Egész jól nézel ki! Anya szavaiból egy hete azt vettem ki, hogy a végét járod!

-          Tudod, hogy anya mindig túloz. – mire a nevezett hátba vág, vigyorogva ugrok félre.

Bekászálódik időközben apa és Lizzy is, így végre terelődik rólam a figyelem, mivel átköltöznek az ő nyakukba. Felcipelem a cuccomat az emeletre, és fáradtan dőlök hátra az ágyon, és lehunyom a szemem.

Lizzyvel végig dumáltuk az utat elmeséltem mindent ami történt köztünk, apa meg csak vigyorogva hallgatott. Neki is szimpatikus Hanna.  Vajon mit csinál most? Elindultak már. Legszívesebben ott maradtam volna vele, de anyu akkor szerintem halálra sértődött volna, és semmi pénzért nem bántottam volna meg. Gondolataimat kopogás zavarja meg.

-          Gyere! – üvöltök ki, mire anya lép be.

-          Kicsim, pakold ki a szennyesedet, kimosom. – ül mellém az ágyra, és figyelmesen néz rám.

Tudom, hogy megbántottam amikor apát hívtam el, de vele kellett beszélnem, most apura volt szükségem,. Nagyot sóhajtva áll fel anya, és indul ki, de felugrok és átölelem.

-          Ne haragudj anya! – suttogom a fülébe.

-          Ugyan kicsim! – simogatja meg az arcom -  Tudom, hogy vannak dolgok amiket én nőként nem értek meg, vannak helyzetek amikor az apád szavára van szükséged, és hidd el tudom, hogy apád már régóta várt erre a hívásra. Az sem érdekelte volna, ha az Antarktiszról hívod, oda is elment volna hozzád.

-          Tudom anya, és nagyon jó volt, hogy ott volt velem. Sokat számított. Megnyugodtam anya, segített megnyugodni.

-          Mesélsz?

-          Majd igen, később.

-          Jó. – sóhajt egy nagyot anyu, és kimegy a szobából. 

5 óra van, még nem hívom fel Hannát, majd kicsit később. Lehunyom a szemem, csak egy pillanatra, aminek az lett a vége, hogy elaludtam, ugyanis arra ébredek fel, hogy Vic ébresztget. Vacsizni kell menni. Nagy nehezen levánszorgok, az ebédlőbe, én érkezem utoljára. Leülök és beszélgetni kezdünk. Persze a fecsegő Lizzynek hála már mindenki tud mindent. Anyu és Vic érdeklődve hallgatják apu beszámolóját arról, hogy milyen benyomást tett rá Hanna első este.

-          És képzeld szivem – fordul anyához – akkor megtorpant, visszalépet hozzánk, és a bátyának beszélt, de nekünk is szólt a mondanivalója, - nevet fel apa- úgy rendesen kiosztott minket. Robnak is mondtam, hogy valahogy olyan ismerős volt a helyzet. – kacsint rám apu, mire anyu fejbe kólintja. Összenézünk és felnevetünk – Én mondtam fiam, nem?

-          Mit mondtál te vén lókötő?

-          Anyu, Hanna is ezt csinálja! – nevetek fel.

Ezt követően Lizzy meséli el, hogy hogyan találkozott vele fent a szobájukban, hogy Hanna majdnem elájult amikor megtudta, hogy a testvérem, majd apa veszi át a szót, és elmeséli az estéjét amit Hanna szüleivel töltött. Én is érdeklődve figyelek, mivel még nekem sem mesélt róla, csak azt tudom, hogy rendesen bemákoltak Istvánnal.  Anyu meglepődve hallgatja apa beszámolóját, aki nem titkolja a pálinkázást. Lizzy elő is veszi a kompromittáló képet. Anya csak fejcsóválva nézi apa fotóját. Ekkor megszólal a telefonom, felveszem, mivel Tom keres, hogy megérkeztem-e és, hogy éjjel elmegyünk-e valahova. Beleegyezek hiszen őt is régen láttam. Megköszönöm anyunak a vacsorát, és felvánszorgok a szobámba. Felhívom őt.

Csörög, csörög, csörög, biztos megint elhagyta a telefont, már éppen feladnám, amikor felveszi. Meglepődve nézem, hogy jó számot hívtam-e, mivel egy gyerekhang szól bele a telefonba. Zavart szavaiból azért kihámozom, hogy mindjárt odaviszi Hannának a telefont. Hallom, ahogy szuszog, majd belép valahova ahol hangos beszélgetés, nevetgélés van. Felismerem Hanna nevetését, mire elmosolyodom.

 Mondanak neki valamit, mire elneveti magát, és a háttérben is felerősödik a nevetés.

Anyu közben belép a szobámba, de látva, hogy telefonálok, ki akar menni, integetek, neki, hogy ne tegye, maradjon.

Beszélgetni kezdünk Hannával és a hangját hallva, őrülten vágyom arra, hogy ott legyek mellette, hiányzik. Nagyon. Meg is mondom neki, de csak csend a válasz. Csalódottan kérdezek rá, hogy miért nem mond semmit, de a halk rekedtes suttogás hatására megnyugszom, én is hiányzok neki, és szeretné, ha mellette lennék. Istenem! Nekem is ez a legfőbb vágyam, vele lenni!  Annyi fájdalom van a hangjában, hogy legszívesebben röpülnék hozzá, de félreérti amit mondok neki, és szabadkozva abszolút átlátszó indokkal leteszi a telefont. Hiába hívom vissza nem veszi fel.

Csalódottan bámulok magam elé. Anya ittléte is csak akkor tűnik fel, amikor a kezemhez ér.

-          Mi a baj Rob?

-          Nem tudom anya. Tényleg. – túrok idegesen a hajamba – Olyan összetett lány. Kedves, aranyos, őrült, vidám, ugyanakkor egy hisztis boszorka, akinek sokszor előbb jár a szája vagy a keze, mint az esze.

Anyu figyelmesen néz, így folytatom:

-          Anya teljesen elbizonytalanít ez a lány. Megőrülök érte érted? Hihetetlenül felpörgök, de ugyanakkor meg is nyugszom a közelében, kisimulok. Nagyon vonzódom hozzá, és ez kölcsönös. Van benne egy kettősség, amit nem értek. Van egy vad, őszinte közvetlen szexis énje, ami sokszor kitör belőle, de elnyomja magában. Sokszor érzem azt rajta, hogy megnyílna előttem, de aztán mégsem engedi el magát, inkább bezárkózik. Vágyom utána anya, és tudom, hogy ez az érzés kölcsönös. Szeretetteljes érzéki, ugyanakkor biztosan tudom, hogy rég nem engedett magához közel senkit.

-          Rob? Szereted? – néz rám anya figyelmesen, várja a válaszom

-          Tudom anya, hogy egy hét után igazából nem érezhet így az ember, és ha mással történik meg akkor én is hitetlenkedve néznék rá, és én is azt mondanám, hogy bolond az illető, de én érzem, őszintén anya. Igen.

-          És Kristen?

-          Ő már csak barát, ezt te is nagyon jól tudod. Abban első  1 évben érzetem valamit iránta, de ez valahogy kihűlt. Anya én még soha nem éreztem így senki iránt, mint amit most érzek akkor amikor Hannát látom, hangját hallom vagy csak rágondolok.

Anyu hallgat, és emészti amit hallott az imént, majd megszólal:

-          Kicsim, muszáj megkérdeznem tőled: nem csak egyszerű fellángolás az amit érzel, azért mert nem adja meg magát neked könnyen? Lehet, hogy ez is csak egy taktika, hogy behálózzon téged.

-          Nem anya, ő nem olyan.

-          Rob..

-          Nem figyelj – szólok közbe -  Anya még nem is találkoztunk csak egy felvételen láttam, amit előző nap vettek fel, de ahogy megpillantottam úgy éreztem, hogy gyomorba vágtak. Te is tudod, hogy óvatos vagyok. Nem könnyen teremtek kapcsolatokat főleg most, mert mindig az van bennem, hogy az emberek csak azért akarnak megismerni, mert ismert vagyok. De ő nem, anyu az első este megpofozott. Nem tud rólam semmit, és még mielőtt megszólalnál, biztos. Őt nem az érdekli, hogy ki vagyok a világ előtt, hanem az, hogy ki vagyok bent, itt belül. Anyu megnyugszom mellette. Persze ő is önfejű és én is az vagyok, de így kerek az egész. Meg akarom ismerni. Mellette akarok lenni. - hajtom le a fejem.

Anya csak hallgat, csak néz, látom rajta, hogy forognak az agytekervényei. Szeretne nekem hinni, szeretné, ha igazam lenne, mert tudja, hogy szenvedek, szenvedek attól, hogy ugyan mindenki ismeri az arcomat, de igazából csak nagyon kevesen ismerik a lelkemet. Tudom, hogy megakar védeni a csalódástól, a fájdalomtól, de meg kell értenie, hogy ez most más. Ő fontos nekem. Telnek a percek, és csak ülünk az ágyamon és ekkor megszólal:

-          Rob, miért vagy itt még?

Értetlenül nézek rá, most mi van?

-          Miért nem mész hozzá?

-          De anya én.. – makogok értetlenül – én azt hittem, hogy megharagszol ha nem jövök haza, húsvétra, itthon vannak a lányok is, és - azonban nem hagyja, hogy végigmondjam, mert közbevág:

-          Kisfiam, ti mindig itt vagytok nekem, nagyon szeretlek, mert újra bebizonyítottad, hogy fontos vagyok neked, de légy most önző és tedd azt, amit a szíved diktál. És a szíved, most nem itt akar lenni, hanem nála.

Csak nézem anyát, és nem hiszem el, amit hallok. Hihetetlen boldogság tölt el, igen nála akarok lenni. Hálásan megpuszilom anyut, aki magához szorít. Boldog vagyok, igen az, mert van egy szerető családom egy olyan hátországom, akiknek fontos vagyok, akinek számítok, és akik engedik, hogy járjam az utam, hogy hibázzak, de midig vigyáznak rám. Nekik nem a világsztár vagyok hanem, csak Rob az ő kerge fiuk. Ekkor belép apu is az ajtón, végig ott állt és hallotta amint beszélünk anyuval, most felénk jön, és látom szemében, hogy büszke anyára, aki most itt áll előttem, és könnyes szemmel néz rám, aki most összerezzen apu érintésétől, amikor az átöleli, és büszke vagyok rájuk nagyon, ők az én szüleim! Szaporán pislogok én is, nem csak ők. Ekkor apa felém fordul:

-          Mikor indulsz fiam?

-          Nem tudom apa, nem tudom, hogy merjek-e most így hívatlanul odamenni, amikor az egész család lent van.

-          Fiam, saját fülemmel hallottam, amikor István meghívott. Ő korrekt ember Editkével együtt, és ha nem így gondolnák, akkor nem hívtak volna meg. Féltik Hannát nagyon, mert nem mindennapi az, amin az a lány átment. – elhallgat apu, nem törődve kérdő tekintetünkkel leül.

-          Apu? – nézek rá idegesen – Mi van?

-          Figyelj fiam, - folytatja azzal a tekintettel amit nagyon ritkán látunk, és ilyenkor mindenki csöndben van, mert egyértelmű az, hogy komolyan beszél. -  Lányok,  gyertek üljetek le, ne hallgatózzatok kint!

 Lizzy és Vic  is bejönnek. Bocsánatkérően néznek rám, de én csak intek nem számít, a testvéreim.

-           Elmondok valamit, amit Rob tudnod kell, részleteket nem tudok, de kérlek fiam csak akkor tegyél bármit is, ha komolyan gondolod. Ne játszadozz azzal a lánnyal. Amikor elmentetek, vissza a városba forgatni, Istvánnal kimentünk a műhelybe. Tudtuk mind a ketten, hogy beszélnünk kell egymással. Ő kért meg rá, hogy beszéljek veled, ha úgy látom, hogy komolyan gondolod a dolgot Hannával.

Azt a lányt olyan veszteségek érték 19 évesen, hogy összeomlott. Olyan tragédiák érték amiket egy felnőtt ember is nagyon nehezen él meg, nemhogy egy ilyen fiatal lány. Fél évig gyógykezelés alatt állt. – szavai végtelen döbbenettel töltenek el szólni akarok, de apa leint –

 De ő hihetetlenül erős, és tapasztalatból mondom, abból amit láttam,  hogy okos és egyenes teremtés, aki kimondom fiam, nekem végtelenül szimpatikus. Az apjáék nem akarnak beleszólni az életébe, de óvják, ahogy mi is titeket anyáddal. – néz végig rajtunk. -  Rob gondold át, hogy mit akarsz, de megfontolt légy. Felnőtt emberek vagytok mind a ketten, akiknek sok a vesztenivalójuk, és itt most nem az anyagiakra gondolok. Mind a kettőtöknek megvan a maga keresztje amit cipelnie kell. Egyikőtök sincs egyszerű helyzetben. Fiam nem mondok újdonságot, hogy mi is aggódunk érted anyáddal. Az utóbbi időben nagyon nyúzott, ingerült voltál. Aggódunk mi is nagyon. Végtelenül büszkék vagyunk arra, amit elértél a munkádban, de látjuk, hogy hiányzik valami, valaki az életedből ami egyensúlyba hozná a munkát és a magánéletedet.

-          Apu..

-          Ne Rob, - szólal meg Vic is – mind látjuk. Attól mert nem találkozunk minden nap, figyellek én is. Látom öcsi, hogy nem vagy boldog. Persze sikeres vagy, imádnak bármerre mész, megtanultál ezzel élni, de nem vagy igazán boldog. Sovány vagy, ingerült, és hajszolt.

-          Igen ez igaz de..

-          Figyelj Fiam, sokszor leteremtettelek, szigorú voltam veletek, de mind a hárman, érett, okos, tisztességes emberek lettetek akik megállják a helyüket az életben, és anyátokkal együtt mindegyikőtökre végtelenül büszkék vagyunk ezt tudnotok kell! – néz végig döbbent alakunkon.

-          Apu..

-          Még nem fejeztem be, szóval István mesélt dolgokat, és minden tiszteletem az övék, mert nincsenek egyszerű helyzetben,

-          Miket mesélt apa?

-          Rob ezt  Hannától kell megkérdezned. Én megígértem Istvánnak, hogy ebbe nem folyunk bele. Ő is beszél Hannával, mert látják, hogy fontos vagy annak a lánynak, az apja szerint nem egy fiatalember próbálta megkörnyékezni az elmúlt években, de mindenkit lepattintott -  belevaló kis csaj az biztos – nevet fel apa, majd folytatja - és tudják, hogy te sem vagy egyszerű helyzetben. Mindegy a lényeg az, hogy attól nem tudunk benneteket megóvni, hogy ne ejtsetek egymáson sebeket, mert egy kapcsolatban rengeteg nehézség adódik egyszerű embereknek is, nem hogy ilyen bonyolult helyzetben lévőknek, mint amilyenek ti vagyok. Szóval  lényeg az, hogy nagyon gondoljátok meg mit csináltok. 1 hete ismeritek egymást, 1 hete, de fiam több érzelmet láttam rajtad ebben a bő másfél napban amíg ott voltam nálad, mint az elmúlt 1 év alatt. Te is sokat veszíthetsz. Ennyi amit mondani akartam. Tudom, ennyit beszélni már régen hallottatok, de öregszem szenilisedek! – felnevetünk.

Nem tudok megszólalni, rengeteget kaptam ez alatt az 1 óra alatt tőlük. Rengeteget. Nem tudok megszólalni, csak felállok és átölelem őket. Vic és Lizzy is csak csendben ülnek hozzájuk is odamegyek.

-          Köszönöm! Köszönöm nektek.

-          Na akkor ezt most megbeszéltük – áll fel apa sűrű pislogások közepette – kijön sörözni?

Anya és a csajok elnevetik magukat, és várakozóan néznek rám, hogy megyek-e én is, de intek, hogy menjenek, megyek mindjárt, csak el kell intéznem 1-2 hívást.

Az előzőektől döbbenten ülök pár percig. Emésztem a hallottakat. Boldog vagyok, ennél már csak akkor lesz jobb, ha nála leszek.

Tárcsázok.

Kicsöng, már éppen letenném amikor beleszól, a háttérben hallom az nevetést, amin elmosolyodom.

-          Tessék Zalán.

-          Helló itt Rob.

-          Helló – szólal meg döbbenten, - adjam a hugomat?

-          Ne, nem vele akarok beszélni, hanem apukáddal – csönd.

-          Apával?

-          Igen?

-          Mi van?

-          Semmi csak szeretnék tőle kérdezni valamit.

-          Oké adom, - pár pillanatnyi csend - mikor jössz? Menjek ki eléd?

Most rajtam van a döbbenet sora,

-          Azt akarom megkérdezni apukádtól, hogy nem zavarnék-e. Tudom, hogy meghívtak, de nem akarok pofátlan lenni.

-          Figyelj öregem, anyuék vártak már most is. Meglepődtek, hogy elmentél, hidd el bármikor jöhetsz, már csak azért is, hogy ez a bánatos libát helyrerázd! Adom apát.

-          Halló Robert? – hallom meg Hanna apukájának hangját

-          Igen én vagyok, Jó estét István!

-          Mikor jössz?

-          Éppen azt akartam kérdezni, hogy nem zavarnék-e?

-          Robert már tegnap is mondtam, hogy szívesen látunk. Nyugodtan gyere. Zalán kimegy eléd, felmegy Pestre.

-          Köszönöm, utána nézek, hogy hogyan tudok menni, és hívni fogom Zalánt.

-          Ne Zalánt hívd, mert koncertre mennek, nem fogja hallani, lediktálom a számomat, bár édesapádnak is megvan, hívj engem.

-          Rendben köszönöm!

-          Nincs mit! Gyere nyugodtan várunk.

-          Egy órán belül telefonálok.

-          Jó.

Bontja a vonalat. Hangyabolyosan boldog vagyok, de pár hívást még el kell intéznem.

Először Tomot hívom, hogy lemondjam a mai estét. Kicsit kiakadt, de megérti, hogy mivel holnap el kell utaznom, - azt nem mondom meg hova, és főleg azt nem, hogy miért, hiszen vége hossza nem lenne a cikizésnek – ezért az estét szeretném a családommal tölteni. Megérti.

Másodszor Stefanit hívom, hogy segítsen megszervezni a holnapi utat vissza Magyarországra, kicsit értetlenkedik, de pár szóban vázolom a helyzetet és megérti. Pár perc után visszahív. Bérelt repülőt tudott csak szerezni amivel el tudok menni Pogányi reptérre, ez közvetlenül Pécs mellett van. Megköszönöm a segítségét, majd bontom a vonalat.

Utolsó hívásként Istvánt hívom. Elmondom neki, hogy holnap délelőtt 9 órakor indulok, szerintem lekésőbb 11 órára már a Pogányi repülőtéren vagyok. Ennek örül, mivel így Zalánnak csak 40 km-t kell vezetnie, így ebédre oda is  érünk. Megköszönöm és bontom a vonalat.

Elégedett képpel megyek le anyuékhoz, és számolok be arról, hogy mit sikerült intéznem.

Hanna

-          Jól van, megyek már! Nem szalad el a templom! – dörmögök halkan.

Nem értem a Nagyit, autóval pár perc alatt odaérünk a misére.

Emma is és Natti is  most készült el. Csak mi négyen megyünk, mivel a fiuk a tegnapi nap fáradalmait pihenik ki, anyuék  főzik az ebédet,  a kölykök meg játszanak a fészekben lelt ajándékokkal.

Elindulunk, az az csak indulnánk, mivel a  csajok búcsúzkodnak. Kicsit irigyen nézem őket, olyan jó lenne, ha nekem is lenne kitől elköszönnöm, olyan sírhatnékom van, nagyot sóhajtok. Ekkor egy kéz simít végig az arcomon, hálásan fogom meg a nagyi kezét.

Végignézek a társaságon, mindenki kint van a teraszon, kávézgatnak beszélgetnek, cinkosan össze-össze nevetnek ahányszor rájuk nézek. Egész reggel ez ment! Amikor felháborodottan felcsattanok, hogy mit sutyorognak állandóan, csak kitérő, terelő válaszokat kapok. Meg egyébként is mi bajom van, ők csak beszélgetnek, pihenik a kiadós reggeli fáradalmait!

Zalánt nem látom, az autója is eltűnt. Ashleyhez fordulok kérdőn, hogy hol a bátyám, de csak megvonja a vállát, nem mondta neki, - feleli vállvonogatva - hogy hova megy, csak elment. Mindegy majd előkerül.

Beülünk az autóba, hallgatom Emma szövegelését. Majd amikor kiszállunk kicsit hátramaradok.

Kérdőn néznek rám, hogy miért nem jövök, mutatom, hogy menjenek, majd megyek én is, csak telefonálok egyet, mivel a templomban ki kell kapcsolni a ketyerét.

Feszülten pötyögöm be a számokat.

Kicsöng – a szívem a torkomban dobog, annyira izgatott vagyok,  remélem, most felveszi!

Fél kilenc óta 3-szor próbáltam meg hívni! Ha most sem veszi fel, akkor többen nem hívom esküszöm!

Na jó, legfeljebb délután még egyszer….. vagy talán  kétszer megpróbálom! Többször semmi képp!- fogadkozom magamban.

Csöng, csöng, csöng és  amikor már feladom, hirtelen beleszól – hangja hallatán majdnem elájulok-

-          Halló, Robert Pattinson! – nem bírok megszólalni – Halló?

-          Szia! Hanna vagyok.

-          Szia kicsim! Hogy vagy?

-          Jól, már többször hívtalak, azt hittem megsértődtél és azért nem veszed fel.

-          Nem, dehogy este bulizni voltam pár haverral, és most keltem fel nemrég. – mondja miközben a háttérben hangokat és nevetést hallok, mintha autóban ülne.

-          Utazol? – kérdezem, de ő zavartan hallgat.

-          Igen, Tommal és pár haverral megyünk ki meccsre. - a háttérben valaki hangosan felröhög.

-          Nem is tudtam, hogy szereted a focit.

-          Hát van, amit megnézek. – feleli kicsit bizonytalanul- És te mit csinálsz?

-          Most éppen misére megyek a nagyimmal Emmával és Nattival.

-          Sokáig tart?

-          Körülbelül 1 órás. Miért?

-          Hát, hogy tudjam mikor érsz haza, hogy hívni tudjalak.

-          Rendben, várni fogom a hívásod, de most mennem kell! Szia!

-          Szia ! – már éppen letenném, amikor beleszól újra – Hanna!

-          Igen?

-          Hiányzol! – nem kapok levegőt. Hirtelen, mintha elvonták volna az összes oxigént a közelemből.

-          Te is nekem! Szia! – boldog mosollyal az arcomon lépek be a templomba.

A csajok cinkos mosollyal néznek rám, de most nem törődöm velük. Révetegen bámulok előre csak. Automatikusan követem a szertartás menetét, oda sem figyelve igazán, hogy mit kell csinálni, csak felállok amikor kell, letérdelek amikor kell, kezet fogok velük amikor azt kell.

Robotpilóta irányít.

Végre vége!

Sietve megyek ki a templomból, és kapcsolom be a telefonom, hogy el tudjon érni. A többiek lassan jönnek ki, hiszen sok az ismerős, akikkel beszélni kell…..

Egyszóval törtyörgés van.

Emma jön a mamival, mivel ő a másik, akit mindenki megtalál, és mindenki a pocaklakóról érdeklődik. Ő vidáman nevetve válaszolgat. Natti elindul felém, de csörögni kezd a telefonja, amit felvesz. Nevetve szól bele, majd rám tekint és elköszön a hívótól. Emma ezt látva utána kiált, mire Natti megfordul, és bólogatva válaszol neki valamit. Én türelmetlenül nézem a telefont. Szuggerálom, hogy megszólaljon, azonban az átkozott makacsul hallgat!

-          Na mi van? Nem hívott még? – lép mellé tesóm, és vigyorog, mint a vadalma.

-          Nem. Nem hívott. – válaszolok mogorván.

 Időközben Emma is mellénk ért mamival, így elindulunk haza gyalog. Nincs messze, ide is csak azért hozott el apu minket, mert ha gyalog jövünk el nem érünk ide időben. Szép tavaszi nap van süt nap, de kicsit hűvös van. Fázósan karolok bele Nattiba, aki mosolyogva figyeli, hogy az öt perces út alatt cirka huszadszor nézem meg a telefont, hogy hívott-e.

Természetesen elkezdenek poénkodni rajtam, amit máskor fel sem vennék, de most kicsit nehezen viselek. Látják az arcomon, hogy most nem vagyok vevő erre.

-          Mi van veled? – esik nekem Emma – Nem szoktál ilyen lenni.

-          Szerelmes! – nevet fel Natti – a mi Hannánk szerelmes! Mi más baja lenne?!

-          Jaj hagyj már a hülyeségeddel – ugyebár köztudott, hogy a legjobb védekezés a támadás – Nem vagyok szerelmes!

-          Jah, azért nézed állandóan a telefonod mi?

-          Lányok hagyjátok abba! – szól ránk a nagyi.

-          Nem tudom, hogy mi van velem,  oké! – förmedek rá Nattira, amitől meglepődik és elkomolyodik, érzem, hogy túllőttem a célon, goromba voltam.  – Ne haragudj, csak tudjátok valamiért nehezen viselem most ezt az össznépi banzájt.

Összenéznek, és leülünk a parkban egy padra ami mellett most megyünk el. Nincs senki a közelünkben, így  nagyihoz bújok, mint régen. Emma mellém ül, Natti meg leguggol elém.

-          Annyira utálom, hogy ilyen vagyok, bocsássatok meg! Csak én vagyok egyedül. Bármerre nézek otthon, mindenkinek van valakije. Van akihez odabújhat, aki simogatja, csak nekem nem. Máskor ez nem zavart, de most nagyon szenvedek tőle. – sírom el magam. – Ne haragudjatok!

-          Figyelj, ha akarsz róla beszélni. – szólal meg Emma

-          Tudom,  tudom édes vagy, de nem segít. – nézek rá boldogtalanul -  Számtalanszor beszéltem már róla Zalánnal, de már ez sem segít. – fújom ki az orrom -  Vártok egy kicsit amíg összeszedem magam, nem akarom, hogy lássák rajtam a sírást. Jó?

-          Persze. – ölel át Emma is. Én azonban a mamihoz fordulok.

-          Nagyi, nem haragszol meg, ha én ebéd után elmegyek. Haza szeretnék menni. – mami döbbenten néz rám, ahogy a lányok is. – Most valahogy nem tudom magam annyira kontrollálni, és nem akarom elrontani mások örömét ezzel.

-          Figyelj te liba! – fordul hozzám Natti mérgesen – az hiszed nem vesszük észre, hogy nem vagy jól? Azt hiszed nem aggódunk attól, hogy visszaesel? Hát nem látod, hogy mindannyian féltünk? Nem vagyunk vakok! – törli meg dühösen a szemét.

-          Tudom! – sírom el magam.

-          Ha tudod,  akkor miért akarsz elmenni? – szólal meg Emma is.

-          Nem tudom! – nevetek fel a könnyeimen át, mire mind nevetni kezdünk.

-          Annyira de annyira hülye vagy! – mondja Emma.

-          Kislányom, ha ebéd után is elakarsz menni, menjél. Ha ez megnyugtat, akkor valaki biztos kivisz a vonatra. Én azonban szeretném, hogy maradj és beszélj, te is tudod, hogy az nem segít, ha strucpolitikát folytatsz.

-          Tudom.

Pár percig csendben ülünk, megnyugszunk.

-          Ne haragudjatok, hogy elrontottam a jókedveteket!

-          Azt te nem tudod, ahhoz te kevés vagy, mint a mackósajtban a brummogás! –szólal meg Emma rendkívül bölcsen, mire mind röhögni kezdünk.

Elkezd csörögni Natti mobilja felveszi, hallgat egy darabig, és nevetni kezd.

-          Mond neki, hogy  percen belül hazaérünk! Maradjon a fenekén!-  és leteszi a telefont.

Három kérdő szempár mered rá, ezekből kettő cinkosan csillog a harmadik történetesen az enyém értetlenül.

-          Ki volt az?  - szólal meg Emma

-          Hát Zalán, ki más. Éhesek. – feleli Natti vigyorogva.

-          Jellemző – nevetem el magam, felkászálódunk, én kérdőn nézek rájuk, megszólalnom sem kell.

-          Nem, nem látszik semmi. – nézik az arcom figyelmesen

-          Akkor jó. – felelem megkönnyebbülve – Na menjünk, mielőtt még éhen halnának!

Csendben tesszük meg az utat hazáig. Mindenki a gondolataiba merül. Natti és Emma előttünk mennek, én mamiba karolva battyogok utánuk. Lassan haladunk, mivel mama már kissé nehézkesen jár. Pár háznyira járunk már csak, amikor az előttünk 3-4 méterre  haladó Natti és Emma izgatott vihogásba kezdenek.

Mami szeme is izgatottan csillogva tekint rám. Mi bajuk van? Tűnődök magamban, miközben kicsit gyorsítunk a tempón.

Az udvarra lépve a szokásos kép fogad, szinte mindenki kint van a két ház között lévő szabadtéri asztaloknál ücsörögnek és dumálnak. Ha le kellene festenem, azt a helyzetet ami a legjellemzőbb ránk, akkor ez a kép lenne az, ahogy csoportokba verődve, nevetgélve társalog a család kint az udvaron. 

Nattiék csatlakoztak a többiekhez, nagyi is igyekszik befelé, én még a kapuval szórakozom, azon igyekezve, hogy időt nyerjek vonásaim rendezéséhez, amikor megcsörren a telefonom. Megállok és tegnap a fiuktól látott néptáncos mozdulatokkal a telefont keresem. Mögöttem felhangzik a nevetés, amibe most valami  feszült vibrálás vegyül. Nem fogom fel.  

Végre megvan. A kijelzőt nézve boldogan szólok bele a ketyerébe,

-          Szia! – hallom vigyorgó hangját.

-          Szia! Már azt hittem fel sem hívsz!

-          A világ legszebb boszorkányát ne hívnám fel akkor, amikor megígértem neki? Ezt te sem gondolod komolyan!

-          Ha még egyszer leboszorkázol esküszöm kitekerem a nyakadat! – fortyanok fel – Egyébként mit csinálsz? – izgatott kuncogást hallok a telefonba

-           Hát most éppen, egy nagyon csinos csajt nézek!

-          Mi? – nyögök fel hangosan, de a szívem közben megállt – Mi van?

-          Hát tudod láttam egy csajt, baromi jól néz ki, - levegő után kapkodok, ezt nem teheti! Miért csinálja ezt velem? Ő azonban fel sem fogja, hogy éppen a szívemet töri darabokra a szavaival,  nyugodtan folytatja tovább - hosszú barna haja van, farmerban és egy fekete pulcsiban van, várj csak úgy látom bőrkabát van rajta. Baromira szexis, és most éppen úgy néz maga elé, hogyha ott lennék biztosan nem élném túl, mert megfojtana.

Elhallgat.

Katt.

Kinyomta.

Hallom a felharsanó nevetést.

Értetlenül meredek a kezemben tartott telefonra, majd az engem izgatottan figyelő családomra.

Hogy nevethetnek, hát nem értik, hogy nekem most dőlt össze a világom?! Hogy nevethetnek rajtam? Hogy tehetik ezt?

Aztán derengeni kezd valami, farmerben vagyok, fekete pulcsi és bőrkabát van rajtam, és igencsak dühösen nézhetek magam elé.

Nem!

Az nem lehet! – áll meg egy pillanatra a szívem, hogy aztán őrült vágtába kezdjen.

Itt van? Istenem lehet, hogy itt van?

Tébolyult tekintettel nézek körbe, fel sem fogom családom izgatottan figyelő vonásait, csak azt az egy szempárt keresem, és amikor meglátom, nem hiszek a szememnek!

Lehunyom a szemem, nem lehet, biztos csak álmodom! Nem lehet itt!

Ha most kiderül, hogy nincs itt, ha csak álmodtam, én komolyan mondom, hogy felkötöm magam!

Félve nyitom ki a szemem, és hitetlenkedve nézek magam elé.

Itt van!

Tényleg itt van!

Boldogan vigyorogva jön felém, én pedig mindenről megfeledkezve dobom el a kezemben lévő telefont, táskát mindent, és ugrok a nyakába. Átölel, és pedig sírva szorítom magamhoz, azt hajtogatva, hogy ez nem lehet igaz.

Felnevet, és a fülembe suttog:

-          Igen, tényleg itt vagyok veled. Bebizonyítsam? – idézi szinte szóról szóra a tegnapi ébredésünkkor elhangzott szavakat, én egyenlőre egy értelmes mondatot sem tudok kinyögni, így boldogan hagyom, hogy bizonyítson.  

Eltűnik minden körülöttünk, csak ő van és én. Mindenről megfeledkezve csókoljuk egymást, olyan erősen szorít magához, hogy a mellemen érzem hevesen vágtató szívverését, az én szívem is meg-meg áll, hogy utána annál hevesebben kezdjen verni

-          Hm, fiatalok, kiskorúak is vannak a közelben – hallom meg bátyám vigyorgó hangját, és a számos torokból felhangzó nevetés észhez térít mind a kettőnket.

-          Na elég bizonyítékot kaptál? – néz rám vigyorogva.

-          Azt hiszem, már elhiszlek. – suttogom vissza, a normál hangerejű hangképzés még nem megy.

Rob felnevet, és lehajol az eldobott cuccaimért. Még mindig hitetlenkedve nézek rá. Kézen fog, és a többiek felé indulunk. Most fogom csak fel őket. Anyu és Apu Zalán, Natti, Mami, Papa  mindenki csillogó szemekkel néznek minket.

-          Ti tudtátok! – mondom nekik vádlón, az előbbiektől  még mindig sokkosan -  ti tudtátok, és egyetlen egy szót sem szóltatok! És te – fordulok Rob felé -  nem is voltál meccsen!

-          Hanna, egész életemben egyetlen egyszer voltam meccsen, akkor is a félidőnél elszeleltem! – nevet fel.

-          De akkor..

-          Akkor már Zalánnal ültem a kocsiba és száguldottunk le ide. Már egy órája itt vagyok. Mindenkit megismertem már, kivéve Tamás párját, és a nagymamádat. Akiknek légyszives mutass be.

Már jönnek is. Boldogan vigyorogva mutatom be Emmát, aki a legnagyobb természetességgel nyom le Robnak két puszit. A nagyihoz fordulunk, aki aprólékosan végigméri tetőtől talpig Robot,  egyetlen porcikáját sem hagyva ki. Rob nem kicsit jön zavarba tőle, de hősiesen kitart.

-          Szóval maga az a fiatalember akiért ez  a kótyagos úgy odavan?

-          De mama! – szólok rá felháborodottan, mire Rob felnevet

-          Ne mamázz itt nekem! – pirít rám -  Gyertek enni! – mondja és elindul befelé, majd megáll és visszafordul, - Egyébként üdvözlöm itt nálunk  kedves Robert, vagy hívhatom Edwardnak? – néz huncut tekintettel a meghökkent Robra, aki hirtelenjében megkukul, azonban hamar megtalálja a hangját.

-          Természetesen asszonyom, maga hívhat így! – neveti el magát.

-          Csak semmi asszonyomozás, ezek a dilisek itt mind, - mutat körbe a körülöttünk állókon - Verusnak, vagy Veronmaminak hívnak, ne zavartassa magát csak nyugodtan szólítson maga is így!

-          Rendben asszonyom, illetve Veronmami. – neveti el magát Rob.

-          Na azért! – neveti el magát nagyikám is, és elindul befelé, azonban a teraszajtóban megáll, visszafordul – Kedves Robert, - nyomja meg nevetve kedvesem keresztnevét, mire a szólított felnevet - azért nem fog könnyen  szabadulni, mesélnie kell majd nekem a forgatásról és arról a kedves Peterről is!

-          Ez csak természetes! – neveti el magát Rob és hitetlenkedve néz a nagyim után.

-          Rém mami! – mondom halkan Robnak – ne foglalkozz vele majd leszerelem!

-          Hallottam ám a Rém mamizást kisasszony! – lép vissza nagyi vigyorogva és megfenyeget az ujjával, mire a körülöttünk álló tesómék felnevetnek. – Gyertek inkább enni.

-          Jó mindjárt megyünk! – simulok Robhoz aki nevetve néz a nagyim után, még most sem hiszem el, hogy itt van velem.

Váratlanul Zalán lép oda hozzám és ölel át ő is.

-          Boldog vagy Boszi?

-          Igen nagyon! – nézek rá hálásan, és elhúzódok Robtól, hogy Zalán nyakába ugorjak, amit persze Rob nem hagy szó nélkül.

-          Na, el a kezekkel a nőmtől!

*** 2 órával később ***

-          kis ház Hanna szobája –

-          Hanna én teljesen telezabáltam magam! Megmozdulni sem tudok! – tehénkedik rám nevetve.

-          Ne csináld megfulladok! – nevetek fel

-          Nem baj, majd mesterségesen lélegeztetlek, abban is jó vagyok, - feleli öntelten, de azért lehengeredik rólam.

-          Miért miben vagy még jó? – kérdezem tőle kötekedve.

-          Hát ebben – feleli, majd gonosz képpel csiklandozni kezd, - meg ebben – simít végig rajtam úgy, hogy a levegőt is elfelejtek venni,. – és ugyebár ebben sem vagyok rossz - mondja és megcsókol amúgy istenesen.

-          Szó mi szó, - felelek neki miután levegőt is vettem – ebben tényleg jó vagy. Nagyon jó. – suttogom neki.

-          Csak várd, ki hogy megmutassam, hogy mennyire jó vagyok másban is! – suttogja érzékien a fülembe, amitől végigborzong a testem a hajam szálától a lábujjam hegyéig.

-          Rob, kérlek. – suttogom a fülébe.

-          Oké tudom. – vágja hanyatt magát az ágyon

Hallgatjuk a csendet. Ez most nem feszült csend, ez most békés csend. Nyugodt csend, amiben csak a légvételünk hallatszik.

-          Rob?  - fordulok oda hozzá, - kérdezhetek valamit?

-          Persze, kérdezz. – fordul ő is az oldalára és figyelmesen néz rám.

-          Hogy-hogy eljöttél? Anyukád nem haragudott meg?

-          Nem, nem haragudott meg, sőt ő mondta, hogy jöjjek el – feleli, majd lassan mesélni kezdi a tegnap délután történteket.

Felnevetek amikor rájövök, hogy tényleg ő telefonált Zalánnak, elmondom neki, hogy még éjszaka elalvás előtt is ezen agyaltam, hogy ő volt-e vagy sem. Természetesen kiröhög. Aztán elkomolyodik, figyelmesen néz rám, mint aki azon agyal, hogy megmerjen-e kérdezni valamit, vagy sem. Nagyot sóhajtok, mivel érzem, hogy mit akar kérdezni. Nem tévedek.

-          Kicsim, szeretnék tőled kérdezni valamit, és nagyon szeretném ha válaszolnál is. – néz rám nagyon komolyan. – Tegnap mondott nekem apu valamit, amit az apukádtól hallott, és nem tudok szabadulni tőle.

-          Ha így hívsz, bármire felelek,- próbálom elpoénkodni a dolgot, azonban ő komolyan néz rám, - rendben válaszolok minden kérdésedre.

Nagyot nyel, és nagyon gondolkodik, hogy hogyan kérdezzen rá, aztán erőt vesz magán és kiböki:

-          Hanna mi történt veled 4 éve?

Robert

-          Rob – szólal meg halkan, de nem folytatja, így én kezdek el beszélni.

-          Kicsim, nem kell válaszolnod ha nem akarsz, csak szeretnék rólad többet tudni. Már a kezdetektől érzem rajtad, hogy valami nyomaszt. Van benned valami mélységes szomorúság, ami az első pillanatban megfogott benned, valami ami szinte mindig körbeleng még akkor is ha nevetsz. Szeretném megtudni, hogy mi az.

Feszülten nézem az arcát, amin rengeteg érzés fut át. Nem szólal meg percekig. Aztán nagyot sóhajt, és belekezd:

-          Igazad van, beszélnem kell róla neked. Lehet, hogy a végén azt fogod mondani, hogy köszönöm szépen nekem ennyi elég volt, nem akarok többet, de tudnod kell, hogy mi történt.

Elhallgat, látszik rajta, hogy küszködik.  Mind a ketten felülünk, szembefordulok vele, mert látni akarom az arcát. Megfogom bátorítóan a kezét, nem húzza el, de nem is néz rám. Felemelem az állánál fogva a fejét,  hogy lássam a szemét, hogy lássa én nem ítélkezem, és szeretem, és mellette vagyok, nekem bátran elmondhat mindent.

Arra a mélységes fájdalomra azonban nem voltam felkészülve, amit azokban a gyönyörű szemekben látok most. Olyan döbbenet lesz hirtelen úrrá rajtam, hogy felnyögök.

-          Hanna mi történt?

Nagyot nyel az ablak felé fordul és halkan beszélni kezd:

-          Élt Budapesten egy család akiknek mindenük megvolt. Keményen dolgoztak, mindenért megküzdöttek, igazából semmi nem hullott az ölükbe. A legnagyobb gyerekük Zalán 9 éves volt, amikor kiderült, hogy váratlanul újabb gyerekáldásban lesz részük, ráadásul egyszerre ketten lesznek. Boldogan várták őket, akik hamarosan meg is érkeztek, először egy kisfiú jött a világra Péternek nevezték el, majd megszületett a második is pár perc múlva ő kislány lett Hannának hívták. A legnagyobb gyerek először utálta a jövevényeket, aztán elfogadta és megszerette őket, bár az öccse rengeteg borsot tört az orra alá, öntörvényű akaratos kölyök lévén, a lány is akaratos volt  azonban, ő tudott macska is lenni. Bújós volt, aki mindig a bátyja szárnyai alá bújt, ha az ikertestvére bántotta, ami meglehetősen sokszor előfordult.

Telt az idő, és lassan cseperedtek, 12 évesek voltak amikor a családba került a szülők barátainak kislánya is aki Hanna legjobb barátnője volt. A lány szülei meghaltak egy balesetben senkije nem maradt, így került hozzájuk.  A gyerek ekkor szembesültek először azzal, hogy milyen az, ha valakit elveszítenek örökre. Ez a helyzet egy véd és dacszövetséget alakított ki közöttük. Mindenhova együtt mentek, mindent együtt csináltak. Sok slamasztikából  Zalán húzta ki őket,  aki egyetemre járt ugyan, de fél szemét mindig a társaságon tartotta. Azonban ő sem lehetett  ott mindenhol, így mert meglehetősen csibész banda voltak, 14 éves korukig a szülők szinte havonta kaptak hívást az iskolából, hol egyik hol a másik, hol a harmadik gyerek csinált valami őrültséget, így a szülők ezen időszak alatt hevesen kezdtek kopaszodni. 

Halkan felnevetek. Hanna rám néz, szomorúan elmosolyodik és folytatja.

-          Szóval elérkezett az idő és elballagtak. Bekerültek középiskolába. A lányok egy osztályba kerültek gimnáziumba jártak, Peti is oda ment csak másik osztályba került. Mivel mind a hárman közvetlenek voltak hamar középpontba kerültek. Petinek sok haverja lett, akik sokszor ott tanyáztak náluk. Szinte észre sem vették és a lányok is szép lánnyá serdültek, akik után bomlottak a pasik. Zalánnak mindig résen kellett lennie. – nevet fel Hanna mesélés közben - Szegénynek sokszor kellett az ablak alól a széptevőket elzargatni ha aludni akart, mert állandóan valamelyik lányhoz jöttek a srácok és dobálták az ablakukat, csak, hogy egy pillanatig lássák őket.  Natti, közvetlenebb volt a fiukkal, Hanna azonban kicsit nehezebben találta meg velük a hangot, nehezen engedett közel magához bárkit. Natti járt fiukkal, Hanna azonban csak barátkozott velük, különösen egy fiúval érezte jól magát Attilával, aki történetesen Peti legjobb haverja volt, így sokszor találkoztak Hannáéknál. Mivel egy suliba is jártak, így rengeteget lógtak együtt. Peti is megkomolyodott, és kiderült, hogy mindkét fiúnak  és Hannának is komoly művészi hajlamai voltak. Rendszeresen lógtak a nagyszülőknél, hiszen a nagypapa ötvös volt, a nagymama pedig fazekas iparművész. Ata és Hanna között mély barátság szövődött. Elballagtak a középiskolából és történetesen mind a hárman a művészeti egyetemre mentek. A fiuk ötvösnek készültek, Hanna pedig a fazekasság felé orientálódott. A nagyszülők időközben meghaltak, így Hanna, Natti, és Peti odaköltöztek a házba. Dolgoztak, mivel a szülőkkel az volt a megállapodás, hogy külön mehetnek, de nekik kell fenntartani a házat. Tanuljanak önállóságot. Természetesen segítettek, ha valami nem úgy jött össze, de elvárták, hogy a gondjaikat alapvetően ők oldják meg.  Élvezték az egyetemisták életét, mindhárman ismertségeket kötöttek, azonban Hanna és Ata közötti baráti érzelmek észrevétlenül szép lassan átfordultak szerelembe. Hetek óta kerülgették egymást, holott évek óta a legjobb barátok voltak, Hanna rájött, hogy Atát szereti. Hanna és Peti 19. szülinapján márciusban megtört a jég közöttük, ekkor együtt voltak, szeretkeztek. Egyikük szülei sem ellenezték a kapcsolatukat, hiszen megértették egymást, és mondhatni egymás másik fele lettek.  Elvégezték az első évet, és az év végi vizsgakiállításra készültek, így az udvari kis  fazekasműhely nemcsak a munka színhelye volt, hanem oda bújtak el, ha kettesben akartak lenni. Az az ő kis kuckójuk volt, ahol rengeteg boldogságban volt részük. Persze vitatkoztak veszekedtek is sokat, de egyikük sem volt haragtartó. A vizsgakiállítás előtti este is veszekedtek azonban nem tartott sokáig, és nagyon édes kibékülésben volt részük.

Hanna másnap már korán bent volt a kiállító teremben ahol a vizsgatárgyakat helyezték el. Délután 5 –kor volt a tárlat megnyitó ami egyben volt kiállítás ahol a hozzátartozók megnézhették a munkáikat, és volt vizsga is.

 Izgatottan készülődött, hiszen teljes kerek volt az élete. Szerető szülei voltak, Natti a testvére is hazajött végre, mivel Olaszországba kapott  a 6 hónapos külföldi  ösztöndíjat, de erre a kiállításra eljött, és Zalán is megérkezett az USA-ból ahova  kiköltözött az egyetem után, mivel kint dolgozott. Mindenki itt volt akit szeretett. A szüleik is megérkeztek,  és Ata szüleivel együtt várták, hogy a két jómadár is befusson, mivel mind a ketten dolgoztak is még, hiszen nem akartak szabadságot kivenni, mivel 6 hét múlva indultak volna Franciaországba nyaralni 1 hónapra,  erre tartalékolták a szabadságukat.

Szinte mindenki megérkezett már, azonban ezek ketten nem jöttek. A két család ideges volt rájuk, mivel mind a ketten tipikus elvarázsolt lelkek tudtak néha lenni. Ha megláttak valamit, nem láttak nem hallottak. Idegesen hívogatták mind a két fiút, a telefon kicsöngött azonban ők nem vették fel a telefont. Mikor már mindenki a családból zizegősen ideges volt miattuk Hanna apukája még egyszer felhívta őket. Ekkor  fel vették a telefont.

A rendőrség volt.

 1 órával korábban más hibájából halálos közúti balesetet szenvedtek, mind a ketten a helyszínen életüket vesztették.

A család lebénult.

Anyukája kiborult, és amikor korházba került Hanna volt az aki tartotta mindenkiben a lelket.  Látszólag jól viselte a helyzetet, belül fájt neki, de nem mutatta, ő belülről gyászolt. Eltelt 4 hónap a fiuk halála óta. Rendeződni látszódtak a dolgok. Natti is  hazajött és szeptemberben itt folytatta a főiskolát.

Istenem, mit élt át ez a lány?!

Érzem azonban, hogy a tagló még hátra van.

Érezem Hanna szorításán, hogy nagyon megviseli az egész.

-          Kicsim, figyelj, nem kell elmondanod, értem.

-          Nem Rob -  fordul felém olyan tekintettel, mintha álomból ébredne – el kell mondanom, ki kell adnom magamból, meg kell szabadulnom a keserűségtől, tudnod kell mindent rólam. Én akarom, hogy tudd.

Nem tudok megszólalni, csak a fájdalmat látom a szemében, és összeszorul a gyomrom attól amit hallani fogok. Férfi létemre a könnyeimet nyelem, amikor látom, hogy újra az ablak felé fordul és beszélni kezd:

Hanna új szokása szerint az éjszakáit is a műhelyben töltötte, ott ahol élete legszebb időszakát élte meg.

Többször rosszul volt, de ezt mindenki az átélt veszteség számlájára írta.

Ő sem gondolta másként, hiszen megvolt végig a menstruácija. Első hónapban a fiuk halála után keserűen vette tudomásul, hogy nem lett terhes, még ennyi sem adatott meg neki, hogy Atából itt maradjon neki valaki, egy baba akit boldogan nevelt volna fel egyedül is.

Egyik este szeptemberben, hatalmas fájdalmat érzett, olyan érzés volt, mintha kést vágtak volna bele, és megforgatták volna. Kétségbeesetten kiáltott segítségért amit az éppen hazaérkező Natti meghallott. Hiába került szinte azonnal korházba, a babát már nem tudták megmenteni meghalt. Az a gyerek akire annyira vágyakozott végig vele volt! És már ő sincs többé. Meghalt. Kislány lett volna, Hanna a nevét is tudta Zselyke, Zselykének hívták volna,  Kovács Zselykének.

Hanna kétségbeesetten összerándul az emlékektől és heves zokogásban tör ki. Nem tudok mást tenni, csak ölelem, szorítom magamhoz, és vele sírok. Aztán amikor kicsit csillapul a sírása elhúzódik és folytatja:

A hírre bátyja is hazatér az államokból, alig ismer rá Hannára, aki teljesen bezárkózott. A nőgyógyászatról kiengedik pár nap után,  de vele marad, mellette ül egész nap, és beszél hozzá. Néha lát rajta érzelmet, de a lány teljesen elvonult a maga alkotta kis világba. Aztán egyik nap kicsit később ér oda, hiszen Natti vigyáz Hannára éjszaka, Zalán pedig nappal van vele, szóval egyik nap kicsit később ér oda, még látja Ata anyukáját elhajtani a háztól, meglepődik, hiszem a temetés óta nem találkoztak. Nyugtalanul megy be a házba, de a húgát hiába szólítja nem válaszol. A hálószobában talál rá, magánkívül hajtogatja, hogy ő nem akarta megölni,  Erika , én akartam őt, én nem öltem meg!

Zalán tébolyultan keresi a telefont amikor látja, hogy húga mellett két doboz nyugtató hever üresen. Hanna időközben elhallgat, de még hallja bátyja tébolyult üvöltését.

Döbbenten hallgatom Hannát. Csak ölelem, mást tenni nem tudok. Hanna kétségbeesetten sír a karomban, hozzám fészkelte magát, én a hajába temetem az arcom, nem szégyenlem a könnyeimet,  most háborog a lelkem, nagyon.

Hirtelen kinyílik az ajtó,  Ashley és Natti lépnek be nevetve rajta, de arcom láttán megfagynak, egy szó nélkül kifordulnak az ajtón és halkan bezárják azt. Hanna észre sem veszi a közjátékot, azzal van elfoglalva, hogy összeszedje magát. Aztán amikor kicsit csillapul a sírása és folytatja.

Az utolsó pillanatban értek vele a kórházba. Sikerült megmenteni az életét. Pár hét után kiengedik a pszichiáriáról, de nem hazamegy, hanem a nagyszüleihez vidékre. Ott tölt el 6 hónapot   orvosi felügyelet mellett. Lassan összeszedi magát, és haza megy Budapestre. Elhatározza, hogy új életet kezd. Nem hagyja, hogy pátyolgassák, erősnek érzi magát. Otthagyja az egyetemet, beiratkozik egy másik főiskolára. Tanul. Él. Szórakozik. De a műhelybe évekig nem teszi be a lábát. Barátai vannak, férfiak is, de senkit nem enged közel magához. Erős lett aki tartja magát. Aztán úgy fél éve elkezdi érezni, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életéből, amit eddig kizárt. Egyre nyugtalanabb, aztán egyik este amikor nem kötik le a könyvek sem kimegy a műhelybe, oda ahova évekig nem tette be a lábát. A családja nyugtalanul figyeli, az őrlődését, de   nem enged nekik, nem akarja, hogy aggódjanak. Ő a lelke mélyén tudja, hogy mi a baja, mi hiányzik neki, de igazából csak akkor jön rá, amikor találkozik egy magas barna hajú vadítóan kékszemű mogorva kicsit bizonytalan pasival kicsit több, mint egy hete.

Halkan felnevet, és én megkönnyebbülök ettől a hangtól. Hanna szorosan bújik hozzám, és én ringatom, úgy mint engem anya régen amikor valami fájt.

-          Ennek a  barna hajú vadítóan kékszemű mogorva kicsit bizonytalan pasinak kicsit több, mint egy hete te töltöd ki minden gondolatát. Szeretlek!

-           

-          Tudom- suttogja – én is téged.

Aztán csak ülünk, és hallgatunk. Nem akarom megszakítani beszéddel ezt a csöndet. Kisvártatva feltűnik, hogy máshogy szedi a levegőt. Elaludt. Óvatosan lefektetem, és mellé fekszem, átölelem, ő kismacska módjára bújik hozzám. Simogatom. Gondolkodom, van min……