27. fejezet: Alakulunk

Sziasztok!

Először is mindenkinek 

Higyj a csodában, hisz a szívedben él

felejts el minden bút a szeretet ünnepén!

Tárd ki a karod, s öleld meg kit szeretsz,

s kívánd mit én:

           Boldog Békés Karácsonyi Ünnepeket!

 Szasza drágám nagyon szépen köszönöm ezt a szép képet!

Másodszor elnézést kérek, de az angyalok hatalmas mennyiségben szálltak házunkra, így hatalmas vendégjárásban volt részünk, meghalni sem volt időm.

Sajnálom!

Jó olvasást!

Heni

Hanna

-          Rob vigyázz! – hangzik fel Csongi figyelmeztető kiáltása, mire ijedten nézek oda ahol Robertet hagytam, hogy mi történt.

A látvány belém fagyasztja a szót egy pillanatra, hogy aztán felröhögjek.

Egy szó: Berci.

Hatalmas jókedvében ez a kerge, Rob lábai közé furakodott, és eszeveszett farok csóválás közepette dörzsöli magát az inzultálhoz, aki halálos döbbenettel arcán észleli mindezt. Konkrétan úgy néznek ki, mintha Rob Bercit lovagolná. Ez a póz persze nem hagyja hidegen a többi nézelődőt sem, a helyzet komikumára még rátesz egy lapáttal, hogy megszólal Rob telefonja, amit az inzultált felvesz. Mondanom sem kell tökéletes az összkép, amelyet a felhangzó nevetés csak alátámaszt.

Robert sportosan viszonyul a helyzethez, amíg telefonál a másik kezével Berci fülét vakargatja, aki ettől majdnem hogy dorombol. Muszáj megörökítenem, így suttyomban készítek egy felvételt róla, aztán Berci észreveszi Rob apukáját, és azonnal elindul felfedezni és ismeretséget kötni. Richard arcán sok minden látszik ebben a pillanatban, az első döbbeneten átlendülve, a meglepettség lesz úrrá a vonásain.

Bercikém ebből mit sem vesz észre, ő rendületlenül ismerkedik. A hűtlenül elhagyott Rob pedig vigyorogva lépdel hozzám fülén a mókuskerék gyorsítóval. Miközben beszél, átkarolja a vállamat, és idétlenül vigyorogva szemléli szülőatyja döbbenetét, aki ekkor megszólal:

-          Atya isten! Mi ez? Kutya, macska, szamár? Jézusom! – döbben meg.

-          Nem ő csak Berci, a lányok kutyája. – feleli apukám – kissé szelíd..

-          Hát finoman szólva – fikázza le kedvencemet Csongi vigyorogva, Natti azonban legnagyobb megelégedésemre oldalba vágja érte. Persze a viszonzás sem marad el, a viháncolásra Berci is felfigyel, majd kergén beveti magát a kibontakozó csatába, csalfán  hol az egyik hol a másik fél oldalán.

Mi lassan bevonulunk a nappaliba, anya térül fordul és egy kis nasit varázsol az asztalra. Rob apukája érdeklődve néz körül nálunk. Amíg a többiek a nappaliban beszélgetnek, én elvonulok a fürdőbe. A tükörbe nézve vizsgálom az arcomat változott-e rajtam valami. Semmi, talán csak a szemem csillog élénkebben a szokásosnál. Ekkor megszólal a telefonom. A hívó félt látva elnevetem magam

-          Hol vagy? – kérdezi

-          A fürdőben a földszinten.

-          Megyek, segítek.

-          Mit ? – akarom tőle kérdezni, de már letette, és vigyorogva dugja be a fejét az ajtón.

-          Te nem vagy eszednél – mondom neki, miközben figyelem, ahogy felém jön.

-          Tudom, elvetted. – ölel át azonnal ahogy hozzám ér, és én boldogan simulok hozzá. Elcsattan egy-két csók is.

Boldog vagyok. Igen. Most kerek a világom.

Boldogan mosolyogva nézek rá. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt valakit ennyire megszerethetek. Jött, látott, és levett a lábamról. Pár pillanatig csak nézzük egymást, aztán átkarolom a nyakát, hozzábújok, és ő is magához szorít.

Szeretem. Igen, szeretem. Konstatálom magamban. Nem számít a holnap, a holnapután, a jövő hét, mert elmegy, ezzel tisztában vagyok, de most még az enyém, úgy ahogy ez a pillanat is. Ez a pillanat, amit nem adnék senkinek a világ összes kincséért sem.

Anyu a nevemet kiabálja, keres, így visszamegyünk a nappaliba a többiekhez. Apáék csak egy futó pillantást vetnek ránk, és látom szemükben a meglepetést, ahogy Rob apukájáéban is, de most nem foglalkozok vele. Rob leül a többiekhez, én a konyhába megyek. Anyu utánam jön és figyelmesen néz, aztán csak átölel.

-          Manóci, tudod milyen jó téged így látni?

Manóci, így csak anya hívhatott már kiskoromban is. Én voltam Manóci, őt pedig Manónak hívta. Már nagyon régen nem hallottam ezt tőle.

-          Hanna boldog vagy?

-          Igen anya, az vagyok. Tudom, fájni fog ha elmegy, de addig is vele lehetek. Anyu én most nagyon boldog vagyok – bújok oda anyukámhoz.

-          Örülök neki drágám. – néz rám figyelmesen, - csak kicsim ne éld bele magad nagyon.

-          Tudom anyu, de most nekem így jó, nyugodj meg. Oké?

-          Jó, - néz rám anyukám, de a szemében ott az aggodalom – csak vigyázz magadra. Oké?

Nem tudok megszólalni, csak bólintok. Ő bemegy a nappaliba, én pedig még egy kicsit összeszedem magam a konyhában, majd csatlakozom a többiekhez.

-          Dean és Norbi hol vannak?

-          Kint beszélgetnek Nattival és Csongival, - szólal meg apu és elneveti magát, amikor kinéz az udvarra, - és ismerkednek Bercivel.

-          És meddig marad Budapesten Richard? -  fordul oda apa Rob apukájához.

-          Holnap 14:25- kor indul a gépünk Londonba. A feleségem már nagyon várja, hogy hazaérjünk, mert végre az egész család otthon lesz. Tudják, 3 gyerekem van. Vic a legidősebb ő New Yorkban dolgozik, Lizzy a középső ő ugyan Londonban él, de alig látjuk, és hát Rob a legkisebb, ő is nagyon ritkán tud hazajönni. Így ez most különleges alkalom lesz, hogy végre mind a hárman otthon lesznek. – néz a fiára elégedetten, aki kicsit döbbenten néz rá.

Richard szavai hatására kicsit lejjebb siklok a rózsaszín felhők közül. Tényleg, ezt el is felejtettem. Húsvét.

Holnap elutazik.

Robert is elég meglepett képet vág, ugyanúgy, mint én és nyugtalan tekintettel mér végig. Keresi rajtam, hogy mit szólok a dologhoz.

Bíztatóan rámosolygok.

Nincs semmi baj, üzenem a mosolyommal.

Ő bizonytalanul visszamosolyog rám, és a hajába túr. Szerencsére megszólal a telefonom, amit gyorsan felkapok. A biztosítási ügynököm keres, mivel hagytam neki üzenetet, hogy hívjon fel. Gyorsan felpattanok, hiszen ez a hívás most nagyon kapóra jött, és kivonulok a teraszra, hogy halljam, amit mond.

Nem is figyelek igazából rá, mivel rendezni akarom a gondolataimat.

Itt legalább egyedül vagyok

Holnap elmegy, holnap elmegy, zakatol bennem, melynek hatására összeszorul a szívem.

Igen holnap elmegy. Mégis mire számítottál?  - kérdezem magamtól. Neki is van családja, akiket szeret és fontosak neki!

Igen tudom, válaszolok magamnak, de ez most váratlanul ért. Remegni kezdek, elmegy, elmegy, elmegy.. mondogatja idegesítően egy hang belül folyamatosan.

Tudtad. Soha nem mondta, hogy itt marad, honnan vetted, hogy nem megy haza? Miből gondoltad, hogy veled tölti a húsvétot?

Eszembe sem jutott, hogy együtt töltsük, igazából nem is fogalakoztam azzal, hogy húsvét lesz - válaszolok magamnak újfent - csak reméltem, örültem a holnapnak, minden napnak, hogy kicsit velem lesz.

Ostoba vagy!

Nem vagyok ostoba! Csak nem gondolkodtam, ültem a rózsaszín felhőcskémen!

Nem lehetsz önző!

Tudom, az eszemmel tudom, hogy el kell mennie, de a szívem az attól még nehéz.

A kárszakértő csak mondja, mondja közben a magáét, én pedig okosan bólogatok, mintha látná! Közben pedig halvány fogalmam sincs róla, hogy miről volt szó! Megpróbálom összekapni magam, és visszaterelni figyelmemet a telefonra. Nagy nehezen felfogom, hogy miről beszél, megegyezünk abban, hogy mit kell tennem. Nagyot sóhajtva teszem le a telefont. Egy-két másodpercet várok, és egy mély levegő után bemegyek a többiekhez, akik most elmélyülten beszélgetnek.

A nappaliba belépve mindenki rám néz és hirtelen elhallgat.

-          Ki volt az? – kérdezi apu

-          A kárszakértő. – válaszolok - Figyelj apu! Nem tudom, hogy a jövő hét hogyan alakul, nem tudom, hogy mikor hogyan érek rá. Megtennéd, hogy elmész majd a rendőrségre, és felveszed a kárszakértővel  is a kapcsolatot?

-          Persze. – áll fel apukám és átölel – Bízd csak öregapádra!

Hálásan bújok hozzá.

-          Köszönöm! – húzom meg apa szakállát, mire a sejhajomra csap egyet.

Felnevetek, mire Rob és Richard összenéznek és elnevetik magukat. Ekkor eszeveszetten csörögni kezd Rob telefonja, gyorsan felkapja és kisétál a teraszra. Csendben hallgatom apáék beszélgetését. Apa és Richard a motorokról és a kocsikról társalognak. Hamar megtalálták a közös hangot.

Rob időközben belép, és mellém ül. Hozzábújok, ő pedig átölel, és kapok 1-2 … na jó  3 puszit is, csak puszit! Vigyorogva válunk szét, de még elcsípem őseink cinkos mosolyát és összenézését.

-          Richard maradnak vacsorára? – jön ki anyu a konyhából

-          Nekünk sajnos mennünk kell, így is késében vagyok, - szólal meg Rob, miközben  felállunk – most hívtak, 45 percen belül be kell érnem a bázisra, most is az asszisztensem keresett. – sóhajt egy nagyot – pedig szívesen maradnék.

-          Richard, maga nem marad egy kicsit? – fordul apukám a kérdezetthez – Tudnánk beszélgetni, megmutatnám a gépeket. Mit csinálna bent egyedül?

Richard meglepődik a váratlan meghíváson, - ez tisztán látszik az arcán, aztán gondolkodóba esik, ránk néz, majd vissza apáékra, de apukám megelőzi

-          Elnézést nem akartam erőszakos lenni!

-          Ugyan dehogy erőszakos, szívesen maradok, ha tényleg nem zavarok. – néz apuékra kérdőn, majd folytatja - A gyerekek dolgoznak, Lizzy pedig elvan Ashleyvel, nekem tényleg nincs mit csinálnom. – Rob meglepett képet vág.

-          Ez a beszéd!- vidul fel apu arca – Végre egy férfiember akivel tudok beszélgetni, mert jól ismeri a vasakat!

Mindketten elégedetten összenéznek, majd elindulnak utánunk, hogy kikísérjenek az autóhoz. Dean és Norbi még mindig kint beszélgetnek Nattiékkal.

-          Apu – szólal meg Rob – szólj ha vissza akarsz menni, és majd elküldöm érted Norbit, hogy a szállodába vigyen.  – majd odafordul Norbihoz – Nem lesz gond?

-          Nem dehogy! – szólal meg Norbi mosolyogva. – Csak szóljanak, és jövök, már tudom az utat.

-          Rendben, és köszönöm! – fog kezet Rob vele. – Na menjünk siessünk, mert leveszik a fejemet. – sóhajt egy nagyot.

Sietősen elköszönünk mindenkitől, én beszállok az autóba, amikor Rob még valamiért visszafordul és mond még valamit apunak amit nem értek

-          …….  komolyan gondoltam, szívesen látunk, ha így döntesz. – hallom apu monda végét, kíváncsian fülelek, de már csak azt hallom, hogy elköszönnek egymástól.

-          Hol látnak szívesen? – vetem oda a kérdést a beszálló Robertnek.

-          Bármikor itt nálatok. – feleli Rob, de ekkor megszólal újra a telefonja.

Dean és Norbi elől halkan társalognak, miközben nem kis sebességgel száguldunk a bázisra. Csendben ülök és hallgatom, hogy mit beszél a telefonon Robert. Néha rám villantja a szemét, és bocsánatkérően elhúzza a száját. Fogja a kezem, és szokása szerint cirógatja a csuklóm. Ez az érintést nagyon szeretem.

Bámulok ki az ablakon. Este 6 óra van. Elhatározom, hogy a visszalévő órákat, - ha jól számolom még körülbelül 15 órát- , vele töltöm, amennyire lehet. Ő már 1 órán belül forgatni fog, nekem csak 11-re kell kiérnem a Horváth Mihály térre. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy Rob letette a telefont. Felemeli a kezemet és egy puszit kapok a kézfejemre, valamint egy huncut mosolyt, olyan idétlen, kicsit zavart vigyort, ami annyira jellemző rá. Pár nap alatt rengetegszer láttam az arcán ezt az elégedett kicsit bizonytalan vigyorgást. Elolvadok tőle. Kezdem kapisgálni, hogy miért vannak oda érte ennyire.

-          Min gondolkozol? - kérdezi, miután letette a telefont. Vigyorog.

-          Sok minden kavarog a fejemben. A ma esti munka, hogy hova kell mennem, mit kell csinálnom még, . – válaszolok neki, és elhűlve látom arca változását, vigyorgóból megy át döbbentbe, majd haragosba.  

-          Na mondhatom szép! – néz dühösen, sőt mondhatom, hogy baromira mérges arcot vág. Döbbenetem teljes! Istenem mit mondtam? Gondolom át gyorsam a pillanatokkal ezelőtt elhangzottakat, miközben arcát kutatom.

Ekkor felröhög!

Felröhög!

Döbbenten nézek rá.

-          Most mi bajod van? – kérdezem felháborodottan

-          Látnod kellett volna az arcodat! – húz magához egy puszira, én azonban csak nézek rá, és elhúzódom.

-          Te nem vagy normális a frászt hozod rám! – vágom oldalba, mire összerándul, de változatlanul vigyorog.

-          Most komolyan mire gondoltál? – kérdezi

-          Tényleg erre, meg az is átfutott az agyamon, hogy már csak kb 15 órát tölthetünk együtt, és elmész.

-          Hanna…  - kezd bele a mondandójába, most azonban az arca ténylegesen elkomolyodik.

-          Tudom, - vágok közbe – tudom, hogy te is a családoddal akarsz lenni, ez természetes – elhallgatok pár pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat- csak váratlanul ért, hogy elmentek. Nekem eszembe sem jutott, hogy legközelebb csak kedden találkozunk.

-          Figyelj, - húz magához és homlokon puszil – hidd el engem is ledöbbentett. Elhiszed?

-          Igen, elhiszem. – bólogatok, majd elnevetem magam, amikor újra magához húz egy puszira.

-          Most mit nevetsz?

-          Mit szólnának a rajongóid, ha tudnák, hogy a kedvencük milyen puszis!

-          Ne, ne kérlek,  ne árulj be náluk! – bohóckodik, majd hirtelen újra elkomorul. – Miért baj? Gyengének tűnök, buzisnak?  - elnevetem magam,

-          Igen életem határozottan buzisnak tűnsz, nem is tudom honnan vettem, hogy egy szexis pasi vagy? Lehet, hogy csak átvertél? Csak megjátszod nekem itt a heterót? – nézek rá kétkedve, mire felmorran, és kapok egy igazi férfias csókot,  ami után levegő után kapkodok.

-          Nah, elég férfias voltam? – néz rám somolyogva.

-          Hát, talán… - nem hagyja, hogy befejezzem, mivel ekkor azonban újabb bizonyítékát kapom férfiasságának, egy olyan csókot, ami nem hagy kétséget az felől, hogy férfi az istenadta. Igazi pasi.

-          Na jó, meggyőztél! – válaszolok levegő után kapkodva.

-          Na azért! – dől hátra elégedetten. – Hol töltitek a húsvétot? Anyudéknál?

-          Nem, lemegyünk a nagyszüleimhez. Minden nagyobb ünnepen náluk van a család.  Ők egy Dráva menti kis faluban laknak.

-          Mi az a Dráva? – kérdez vissza.

-          A déli országrész egy határfolyója. – válaszolok, ő pedig bólogat

-          Majd megkeresem a térképen, folytasd – néz rám várakozóan

-          Szóval a nagyiékhoz megyünk le az egész család. Tudod, anyuék hárman vannak testvérek. A nagypapám vadász,  a nagymamám pedig kertészkedik. A papa 80 éves, a nagyi pedig 78,  de hihetetlenül fürgék és életvidámak! Imádom őket. Összesen hatan vagyunk unokatestvérek, mi ketten Nattival lányok, a többiek pasik. Nagybetűs pasik. – vigyorodom el

-          Ez a nagymamád az Alkonyat rajongó?

-          Igen. 78 évesen az – nevetek fel, elképedt arca láttán.

-          Tudod nem hittem volna, hogy komolyan beszélsz. – fürkészi arcomat.

-          Teljesen komolyan beszélek, tényleg az. Szerintem a földkerekség legnagyobb Peter Fiacinelli rajongója! Tényleg nem tudnál segíteni  nekem, hogy kapjon tőle egy aláírt képet?

-          Te most komolyan beszélsz?

-          Igen, miért?

-          Jó meglátom, hogy mit tehetek. Folytasd

-          Szóval Nattival mi vagyunk a legkisebbek, ráadásul lányok, így a fiuk mindig vigyáztak ránk. Csak nekünk nincsen még családunk, a többiek megnősültek, sőt gyerekeik is vannak. Apu célzatosan mindig mondogatja is nekünk, hogy már mindenkinek van unokája a családban, csak nekik nem. Zalán erre csak  a vállát vonogatja, Ash elpirul. – veszem számba a lehetőségeket - Bár Natti a nyáron férjhez megy, náluk még lehet hamarosan. És ugye hát itt vagyok én. Nos nekem biztosan nem lesz egyhamar csemetém.

-          De akarsz majd nem ? – kérdez vissza Rob

-          Igen szeretnék majd,  egyszer. – válaszolom, és elnevetem magam, olyan édes képet vág!

-          Folytasd,

-          Szóval mindenki lent él Pécsen, vagy a környékén – kérdő arca láttán azonnal magyarázattal szolgálok – Pécs az egy megyeszékhely, sok  egyetem, főiskola van ott olyan, mint Angliában Oxford csak kisebb – magyarázom - Egy nagyon szép város, most egyébként Európa Kulturális Fővárosa. – vetem közbe - Na, szóval ilyenkor mindenki a mamiéknál van. Nagyon szeretem őket, sokat segítettek nekem.  Náluk voltam életem legnehezebb időszakában,  ők segítettek lábra állni. – figyelmesen néz rám, látom, hogy kérdezni akar, de inkább meggondolja magát így folytatom - nagyon szép kis faluban laknak.

Nagyon pici település, talán ha 500 fő lakik ott. Inkább mondanám üdülőfalunak. Sokan csak nyáron jönnek le, de a falugondnokok mindent rendben tartanak, gondoznak télen és ősszel is. – érdeklődve hallgatja a szövegelésemet -  A falu Q alakú. Középen egy nagy tér van, ahol az élet zajlik, itt van a focipálya, a park amit egy  nagyobb patak szel át. Gyerekkorunkban rengeteget játszottunk ott. – lelkendezek - Rob ott csönd van. Igazi csönd. Nagyon ritkán járnak autók, mindenki amint leér beáll a garázsba, és csak akkor veszik elő az autót ha elutaznak, inkább biciklivel, vagy lóháton közlekedünk. A folyó közelsége miatt nagyon friss a levegő, szinte harapni lehet, és ráadásul a hab a tortán, hogy a mamiék kertjének a végében van egy kicsi tó. A házakhoz hatalmas telkek tartoznak, tényleg hatalmasak, - nézek Robra, aki élénken figyel - így a szomszédok sem zavarják egymást. Persze, ha beszélgetni van kedvük szinte minden este kiülnek a  padra, és akkor megy a szomszédjárás, beszélgetés. Gyerekkorunkban mindig nagyon élveztük, azokat ez estéket amikor a nagyiék kint ültek a padon a szomszédokkal beszélgettek, mi pedig a többi gyerekkel, unokatesóimmal kint játszottunk, árokcicáztunk, tollasoztunk az úttesten, mert nem nagyon jártak arra autók. Hatalmas biciklitúrákat tettünk meg. Nem hiányzott a TV, mert soha nem néztük. Játszottunk, meséltünk, használtuk a fantáziánkat. Képzeld, a nagyival csináltuk tökből edényeket, amiket aztán a tyúkoknak adtunk, ha meguntuk Nattival. A papa mindig csinált a fiuknak indián sátrat, kész táborunk volt a gyümölcsösben hátul. Emlékszem a nagyi télen esténként használt lepedőkből, anyagokból varrta a sátorponyvát. Mindegyik fiúnak megvan még mindig – merülök el az emlékeimben – Persze nem csak játék volt náluk az élet. Segítenünk is kellett, papáék mindig megkövetelték, hogy rendet rakjunk magunk után. Aztán ott volt az udvar amit segíteni kellett rendben tartani,  - fordulok Rob felé nagyon vidáman - képzeld tudok kaszálni is! Papa megtanított.  Annyira szerettem, amikor a nap kiszárította a levágott füvet mi pedig elkezdtük kazlakba szedni, aminek persze mindig hatalmas dobálózás lett a vége, és kifáradva  a röhögéstől terültünk el néhai éppen kialakulóban lévő boglyákon, de a kertben is kellett segíteni.  Sokszor mentünk el papával vadlesre is, vagy csak csatangoltunk az erődben. Istenem imádok ott lenni. Nagyon szeretem őket.

Rob figyelmesen nézett végig

-          És apukád családja? Natti?

-          Amikor meghaltak Natti szülei, ő hozzánk került. Apuék legjobb barátai voltak, még a egyetemen ismerkedtek össze. Mióta az eszemet tudom Nattiék mindig az életünk részét képzeték, így természetes volt, hogy más rokona nem lévén, anyuék örökbe fogadják. 12 évesek voltunk, végre nem egyedüli lány voltam! – nevetem el magam – nagyon nehéz volt neki, de együtt mindenen túlléptünk. Segítettük egymást mindig. A szülei házába csak évek múlva lépett be, emlékszem, örökre belém égett Natti arca,  ahogy 14 évesen belépett újra abba a házba. Olyan fájdalmat még nem láttam ember arcán – komorodok el – persze már én is tudom azóta, milyen valakit elveszetni. – Rob figyelmesen néz rám, de érzi, hogy most inkább nem kéne faggatnia -  A szülei házát kiadták apáék egy könyvelőirodának,  a bérleti díjat külön számlán gyűjtögetik, így ha összeházasodtak Csongival a saját ízlésük szerint felújítják, és oda költöznek majd.

-          És apukád családja?

-          Ők már nem élnek, de őket is nagyon szerettem. Mivel apu egyetlen gyerek volt, a mamáéknak meg nem volt senkijük apán kívül, így amikor összeházasodtak anyuval, felköltöztek ide Budapestre. Két utcányira vettek házat  a papáéktól.  Miután meghaltak, mi az unokák örököltük a házat. Abban élünk most Nattival. Közel vagyunk anyuékhoz, de mégis távol. Jó ez így. A papa ötvös iparművész volt, mama pedig fazekas. Mind a ketten művészemberek voltak. Érdekes, hogy apu viszont abszolút mértékben reál beállítottságú ember. – gondolkodom el egy pillanatra hangosan -  Náluk is imádtam lenni, a tesóimmal mindig kint lógtunk a műhelyben, néztük a papát ahogy dolgozik, ahogy nagyobbak lettünk tanítgatni kezdett bennünket. A tesóm nagyon tehetséges volt, ő igazi művész volt.

-          Zalán? Ne haragudj, de nehezen tudom Zalánt elképzelni, hogy üldögél egy széken és apró ékszereket dolgoz ki – neveti el Rob magát, de hirtelen elkomoruló arcom láttán elhallgat.

-          Nem Zalánról beszélek..

-          Van még egy testvéred? – néz rám elképedve.

-          Volt. De erről most nem szeretnék beszélni, ne haragudj.

-          Miért? – húz magához szorosan, és figyelmesen nézi az arcomat.

-          Mert nem megy. Majd egyszer. – húzódom el tőle.

-          Ha kiérdemeltem?

-          Talán. – mondom elkomorodva könnyekkel a szememben, miközben a város fényeit lesem. Erőt veszek magamon és mosolyogva fordulok Robhoz.  – Egyszer biztosan, ha te leszel az én páncélos lovagom – nevetem el magam kicsit erőltetetten.

Rob arcán ezernyi érzés fut át. Kiváncsiság, sajnálat, szeretet.. Figyelmesen néz, és magához húz újra, mosolygó, de fájdalmas arcom láttán

-          Jaj gyere ide te … - ölel át, és szorít magához, én pedig hálásan simulok hozzá. Olyan könnyű boldognak lenni.

-          Bocs!

-          Ugyan! Tudod milyen jó volt téged hallgatni. Semmi kedvem nincs most dolgozni menni! – kapok egy finom puszit a halántékomra – Inkább lennék most veled még.

-          De kedves Robert Pattinson, az élet sajnos nem arról szól, hogy ki mit szeretne.

-          Megérkeztünk. – fordul hátra Dean.

Rob  nagyot sóhajt, én pedig elhúzódom tőle, de visszaránt.

-          Adj egy csókot, hogy kibírjam nélküled még pár óra hosszan! – kérlelő arca láttán elnevetem magam, és persze lelkesen adok neki életmentő csókot, amit persze megszakít a telefonja. Elhúzódik beleszól, majd gyorsan lerázza az illetőt.

-          Te hova mész? – fordul hozzám

-          Keresek egy taxit, és visszamegyek a szállodába. Kilencig még szabad vagyok, de utána mennem kell nekem is Dorotyékhoz, sminkbe, meg fodrászhoz.

-          Dehogy keresel taxit! – néz rám – Norbi elviszed Hannát vissza a szállodába?

-          Persze, kiteszem, aztán jövök értetek.

Gyors puszit követően a filmszínészek gyöngye elhagyja a fedélzetet, hű csatlósa Dean társaságában. Norbi sietősen besorol a forgalomba és cirka 10 perccel később elköszönök tőle is.

Robert

Gondolatimba merülök. Rengeteg mindent tudtam meg róla ezalatt a fél óra alatt. Sok mindent, ami elgondolkodtat. Ő egy kedves, érzékeny, hirtelen haragú, heves, de érzéki, hihetetlenül összetett lány.

-          Robert! – hallom Declant – Üdvözöllek ezen a bolygón idegen! Kicsit ide tudnál koncentrálni?

-          Elnézését! – felelem, össze kell kapnom magam, mivel vagy 5. alkalommal veselkedünk neki a jelenetnek. Az idő halad, és minél tovább tötyörgünk annál kevesebbet láthatom Hannát.

Kétség nem fér hozzá, furdalja az oldalamat a kíváncsiság, negyedik testvérről eddig nem tudtam, bár Hanna viselkedésében sok mindenre választ adna. Igen kíváncsi vagyok, de nem fogom faggatni.

Ha akarja, elmondja. Igen, biztosan el fogja mondani. De mi van, ha mégsem? Kérdezzem meg Zalánt?

-          Figyelem felvétel! – hangzik a gyártásvezető hangja.

Minden elcsendesedik, ezeket a pillanatokat élvezem a leginkább. Ilyenkor mindig áthömpölyög rajtam az adrenalin, és megfeledkezem mindenről, csak a szerepemre koncentrálok.

Általában.

Most valahogy nem megy.

Szerencsére az egyik lámpával  gond van, így leállunk amíg belövik újra. Declan  a haját tépi az idegtől. Pillantásom Zalánra téved, aki halálos nyugalommal szemléli az eseményeket. Ez a pillantás amit a többiekre vet ismerős. Hanna is sokszor néz így. Tényleg testvérek,- nevetem el magam, amikor Zalán a haját a füle mögé tűri. Hanna is ezt csinálja, hihetetlenül sok azonos gesztusuk van, amit talán észre sem vesznek.

Amíg a lámpával vacakolnak, körül nézek. Lerobban házak, amolyan Harlem Budapesten belül. Egy kis utcát zártak le mind a két végén. A ház, amelyben dolgozunk szintén romos, mellette egy foghíjtelek. A környező épületek is lepusztultak. Hiába a szegénység mindenhol megjelenik. Londonban is vannak ilyen helyek.

Szerencsére a lámpát helyrehozzák, és végre nekiállunk a munkának. Mindjárt 10 óra.

-         -  Pár órával később –

Valahol itt kell lennie. Szállok ki a kocsiból Deannal, és fürkészve nézem a tömeget. A szobatársait látom, akkor valahol ő is itt van. Hirtelen meghallom a nevetését. Kutatva nézem a kavalkádot. Megvagy szépségem!

Beszélget, Pali bácsi, Géza bácsi, Norbi, és Adam….  Mi? Adam? Mit keres ez ott? Elindulok feléjük, de megint lekapcsolnak. Míg a segédrendezővel beszélgetek, fél szemmel azért őt lesem.  Nagyon szép. A tegnapi törtfehér ruha van rajta. Legalábbis a tegnapi napot  ebben kezdte, aztán történt valami, mert átöltözött.   Megkellene kérdezni mi volt az? Csatlakozik hozzánk Declan is, és beszélnek hozzám, igaz fogalmam sincs miről van szó, de azért bőszen bólogatok.

Végre szabadulok. Még nem vett észre. Azonban a jelenlévő rajongók mormolása felerősödik, amikor észlelnek. Megfordul, rákacsintok, elmosolyodik.

Megbeszéltük korábban, hogy a stáb előtt igyekszünk egymást elkerülni, nem kell még több pletyka. Én már megszoktam, de őt nem akarom belekeverni ebbe a világba. Bár késő bánat, ha kialakul közöttünk valami, illetve hülyeségeket beszélek! Már kialakult! Részemről egészen biztosan, szóval, ha szorosabbá válnak közöttünk a dolgok, akkor sajnos elkerülhetetlen lesz a pletyka ár, de addig kerülnöm kell a lehetőségét is ennek.

Igyekszem feltűnés mentesen figyelni.  Többször összeakad a tekintetünk ilyenkor egy halvány mosoly, kacsintás azért megengedett.

Elkezdjük végre. Csináljuk, aztán hadd menjünk. Vele akarok lenni még egy kicsit, ha lehet.

Fáradt vagyok, majdnem éjjel 3 óra van. Tegnap is egész éjjel forgattunk, meg a félreértés is közöttünk, szóval nem sokat aludtam. Rajta is látom, hogy fáradt, de nyomni kell az ipart tovább.

Hajnali 4 óra van, nem bírom tovább odamegyek hozzá. Bogiékkal beszélget, nekem háttal áll, de Bogi arcán elterülő vigyort észlelve megfordul, így lőttek a meglepetésnek.

-          Szia Idegen!

-          Helló Csajok! Mi a helyzet? – nézek rájuk.

-          Fáradtak vagyunk kedves Robert, fáradtak – feleli Bogi.

-          Jaj csajok, értem jön! – vágódik be közénk Kata is, mire érdeklődve fordulunk felé.

-          Ki jön érted? – kérdezi gondolataim főszereplője miközben felé fordul

-          Jaj Hanna, feljön értem ide Pestre Krisztián, és autóval hazavisz. Nem kell vonatoznom! Azt mondta, hogy legkésőbb 7 órára itt  lesz! Jaj én olyan boldog vagyok!! – ugrándozik a csaj.

Istenem, én mikor érem el azt, hogy valaki ennyire örüljön annak, hogy érte megyek? Apróság, egy apró hétköznapi gesztus, és nekem ezek a hétköznapi dolgok hiányoznak a leginkább. A hírnév átka. Igen élvezem a hírnevet, a partikat, a bemutatókat, de hiányoznak a hétköznapi dolgok.  Tűnődő arcom láttán Hanna rám kacsint, és mellém lép. Kezeink súrolják egymást, ennyi most a megengedett érintés, de mindketten jólesően megborzongunk. Hanna kicsit arrébb lép. Utána fordulok.

-          Képzeld apa majdnem éjfélig nálatok volt!

-          Tényleg? – nevet fel rám.

-          Ja a hangja alapján igencsak jól érezték magukat! – nevetek fel – Apu enyhén bemákolt. Pálinkáztak.

-          Nem mondod? – nevet fel

-          Képzeld Norbi mesélte, hogy egész úton beszélt amikor elment érte. Az én mogorva apám, akinek jóformán alig hagyja el szó a száját. – vigyorgok.  - Szerencsére volt annyi esze, hogy felhívta Lizzyt, jöjjön le érte a mélygarázsba. Lizzy felhívott, amikor sikerült aput a szobájába kísérnie. Ruhában alszik az ágyon keresztbe – mutatom neki az átküldött fotót. – Soha nem lehet tudni, hogy mikor fog jól jönni egy ilyen bizonyíték! – teszem el kaján képpel a telefont.

-          Szerinted sokára végzünk? Én már hullafáradt vagyok. – szólal meg Hanna. Látom a szemén, hogy fáradt, legszívesebben itt és most átölelném, de nem lehet.

-          Én is. De semmi kedvem nincs lefeküdni. Amíg lehet veled akarok lenni.

-          Jó, még megbeszéljük – válaszol, de ekkor újra mozgolódás támad, egy futó mosolyt küldünk egymásnak és indulunk a dolgunkra.

Végre! Készen vagyunk! Mindenki mozgolódik, szedelőzködik. Megkönnyebbült mosolyt küldünk egymásnak és elindulok felé,  ahogy mellé érek nem tudom megállni,  végig simítok a hátán. Hálás mosoly a jutalmam.

-          Megvárlak a bázison – suttogom a fülébe – Dorotynál találkozunk. Jó?

-          Rendben, sietek! Szia!

Vigyorogva nézem távolodó alakját ahogy felszáll a buszra amely vissza viszi őket is a bázisra. Nem akart velem jönni kocsival. Mondjuk megértem. Én is beszállok és fáradtan dőlök hátra az ülésben.

Fél órával később….

-          Doroty, nincs nálad Hanna? – lépek be a jelmezesek gyöngyéhez.

-          De itt van, mindjárt készen van. Most vetkőzik..- kacsint rám csalafinta vigyorral, mire kiszárad a szám ahogy elképzelem.

Nem kell sokáig várnom rá, mivel megjelenik. Fáradt, de boldog mosolyt kapok, ami megmelengeti a szívemet. Szerencsére alig vannak a teremben, így hozzáérhetek. Fáradtan simul hozzám.

-          Gyere menjünk,  - ölelem magamhoz.

-          Hova?

-          Aludni. Nálad vagy nálam mindegy, de a közeledben szeretnék lenni. Kifogás?

-          Az nincs – hajtja a fejét a mellkasomra – Hulla fáradt vagyok Rob.

-          Akkor induljunk. – kerekedek fel, és húzom magam után. Dorotyéktól Kellemes Húsvétot kívánva elköszönünk.

Az autóban már várnak ránk. Gyorsan beszállunk. Mivel Kata már elment, ezért úgy döntünk, hogy náluk alszunk, mivel az én lakosztályomban Lizzy és Apa is ott van. Deannal megbeszéljük, hogy 13 órára értem jön, így kiérünk a reptérre is. A cuccaimat Lizzy összepakolja, így arra sem lesz gondom.

A mélygarázsba kiszállunk ők elhajtanak, mi pedig a liftbe szállunk. Hanna fáradtan dől nekem, szinte állva alszik, amin mosolygok. Nem bírja a csaj az éjszakázást! – ezen felnevetek, mire ő kérdőn néz rám.

-          Min vigyorogsz?

-          Nem vagy egy éjszakai bagoly mi?

-          Hát nem. Az utóbbi időben egyébként sem alszok jól, és a mai illetve a tegnapi éjszaka is kifárasztott. Hulla vagyok Rob. – simul hozzám, ami nagyon jól esik. Boldogan ölelem magamhoz puha testét. Szerencsére nem jár senki a folyosón, így feltűnés nélkül elérjük a szobát ahova Hanna félve nyit be.

-          Bocs az esetleges kupiért, nem tudom Kata hogyan hagyta a szobát.

-          Nyugi, az enyémnél nem lehet rosszabb! – vigyorodom el.

A szobájukba lépve megkönnyebbülten felsóhajt, mivel nincs rumli. Arca láttán elnevetem magam, mire egy fáradt megkönnyebbült mosoly a jutalmam.

-          Mész vagy menjek zuhanyozni? – fordul hozzám, és én boldogan magamhoz ölelem, és apró puszikkal hintem tele az arcát, mire halkan, fáradtan felnevet

-          Menj előbb te. – válaszolom, mire kínosan elmosolyodik.

-          Figyelj Rob…

-          Nem fog semmi történni, csak alszunk, de szeretnék melletted lenni. Oké?-  kicsit elhúzódik tőlem, és figyelmesen nézi az arcomat.

-          Oké.

-          Na menj! – figyelem ahogy összeszedi a cuccait, elindul.

Miután bezáródik mögötte az ajtó, fáradtan elterülök az ágyon. Ketten elférünk rajta. Nagyobb,  mint egy normál egyszemélyes ágy, de nincs akkora, mint egy franciaágy. Fáradt vagyok, de igyekszem ébren maradni, nem nagyon sikerül. Kis idő után hallom, ahogy Hanna becsukja a fürdő ajtót, résnyire kinyitom a szemem, tanácstalanul áll az ágy végében és engem figyel. Elnevetem magam, mire ő is mosolyra húzza a száját, és hozzám vág egy tiszta törölközőt. Felcihelődök nagy nehezen, és Hanna nevetésétől kísérve elcsoszogok a fürdőig. Gyorsan ledobálom a ruháim, és megnyitom a meleg vizet…

Tanácstalanul állok az ágy mellett ahol Hanna félálomban fekszik, merjek mellé feküdni? Farmerban elég kényelmetlen aludni, de inkább nem kísértem a sorsot.  De a helyzetet megoldja ő. Álmosan felnyitja a szemét, és rám néz:

-          Nem jössz?

-          De, megyek mindjárt – dörmögöm az orrom alatt, és tanácstalanul toporgok. Bravó Pattinson! Határozott vagy megint!

-          Mi van? – néz rám kíváncsian.

-          Figyelj,  nem akarlak zavarba hozni, de farmerban elég kellemetlen aludni…. -  nem hagyja, hogy befejezzem, mert felvihog.

-          Jaj Rob, láttalak már pizsiben, most mit szerencsétlenkedsz? – néz rám pimaszul.

-          Szerencsétlenkedek én? – szívom fel magam nevetve, és odaugrok, hogy megtoroljam ezt a sértést. Nevetve ficánkol, próbál elhúzódni, de nem hagyom, ráfekszem, a testemmel szorítom le. A vidámságot átveszi valami más egészen más érzés. Feje mellett kitámasztom magam, és a szemébe nézek, majd lassan megcsókolom, amit viszonoz. Végig simít a hátamon, a nyakamon miközben lágyan  édesen viszonozza csókomat. Lassan elhúzódok tőle, megígértem neki.

-          Rob! – néz a szemembe, miközben egy huncut, pimasz mosolyra húzódik a szája – elfordulok, amíg leveszed a farmerod oké?  - megdöbbenek, mire felnevet, és hátat fordít nekem.

Boszorka!

Gyorsan kigombolom és ledobom a nadrágom. Pólóban és boxerban fekszem mellé. Felém fordul, és a karomba fészkeli magát. Halkan felnevet, mire kérdőn fordulok felé

-          Mi van, mit nevetsz?

-          Vajon mit szólnának a rajongóid, ha kiderülne, hogy virágillatod van? – felnevetek.

-          Dinka vagy! Na aludjunk, mert 1 órára jön értem Dean.

-          Jó.

Csend van. Álmosan élvezem, ahogy hozzám simul, ahogy szuszog. Aztán nálam is filmszakadás….