22. fejezet: A csata kezdete..

Sziasztok!

Már nagyon hiányoztatok!

Komolyan!

Először is szeretném mindenkinek megköszönni, hogy gondoltatok rám! Nagyon kedvesek vagytok!

Szóval…

Megjöttem, kiszabadultam, írtam, és felraktam az új részt!

Talán kissé kaotikusra sikeredett…

Lassan felveszem újra a fonalat, és végignézek minden oldalt, elolvasok minden friss részt, és ígérem komizni is fogok!

Köszönöm mindenkinek aki gondolt rám még egyszer!

Heni

Hanna

Homályba borult körülöttem minden, azt sem látom a könnyektől, hogy hova lépek.

Zihálva lépkedek tovább. Érzékeim, kiélesednek, érzem a lábam alatt a kavicsokat, érzem az áprilisi szellő hűvösét, a nap melegét amikor kilépek az árnyékból, és egy magányosan elbújva álló pad felé veszem az irányt.

Érzem a könnyeket lefolyni arcomon. Könnyeket, amik nem akarnak elállni, csak árulóként jönnek egymás után, de nem csillapítják a fájdalmat, nem hoznak könnyebbséget, csak csorognak, csorognak!

Érzem a tehetetlen dühöt, a torokszorító tehetetlen dühöt! A fájdalmat, ezt az égető, szúró, maró fájdalmat, ami lassan megfújt, rám tekeredik, bekebelez! Gyűlölöm ezt az érzést!

Keserűen nyelek egyet.

Hogy tehette ezt velem?

Pedig már megbíztam benne! Annyira, de annyira bíztam!

Bízni akartam!

Én mindem megérzésem dacára, bizalmat adtam neki, bizalmat, amit ő pár perc alatt összetört!

Legszívesebben elbújnék valahova ahol senki sem lát, és senkivel sem kell beszélnem! – ekkor azonban csörögni kezd a telefonom, egy pillantást vetek rá, és zokogásom újra felerősödik, dühömben üvölteni tudnék

Nem akarok beszélni vele!

Nem akarom látni sem!

Nem akarok találkozni vele!

De a telefonom, tudomást sem vesz arról, hogy én mit akarok, csak cseng, csak cseng, cseng…. Képtelen vagyok felvenni, képtelen vagyok beszélni vele, vagy bárkivel! Végre elhallgat, lehalkítom, és elteszem a táskám legmélyére, hogy még csak ne is lássam!

-      Istenem, tudtam! – hajtom kezembe a fejem. – Tudtam, éreztem, hogy nem fog menni! Tudtam, hogy nem bízhatok meg benne! – motyogok magam elé, miközben újult erővel ráz a sírás.

Fájni fog, tudtam, de erre az eszeveszett, szorító fájdalomra, nem voltam felkészülve..  

Fáj, nagyon fáj, hogy elárult, hogy átvert, hogy hazudott! 

Minden kimondott szava, minden mosolya, minden érintése, minden pillantása csak játék volt! Csak szédített!

Igazad volt már az elején, amikor megérezted, hogy vigyáznod kell vele! Az első megérzés soha, de soha nem csal!

Vedd már észre, hülye tyúk, hogy csak játszott veled!

Molnár Hanna nem sírhatsz! Érted!

Nem éri meg az egész!

Nem érdemli meg a könnyeidet!

Szedd össze magad!

-      Jól van?– néz rám egy idősebb kutyát sétáltató néni figyelmesen - Segíthetek kedveském?

-      Nem, köszönöm! Jól vagyok! – próbálok a hajam mögé rejteni az arcomat, hogy ne lássa, hogy sírtam, de rekedt hangom és a sírástól piros szemem elárulnak. Kedvesen kisimítja az arcomból fürtjeimet.

-      Leülhetek, ide maga mellé? – kérdezi

-      Persze tessék csak, - húzódom arrébb a padon.

Csendben ülünk egymás mellett. Figyeljük a füvön és a bokrok között rohangáló kutyusát. Mosolyogva nézi, majd hirtelen felém fordul, és tekintete kutatja az arcomat, próbál olvasni belőle.

-      Ne sírjon Kedveském! – simogatja meg a kezem - Minden megoldódik, minden fájdalom elmúlik, megszelídül egyszer! Higgye el, én tudom. Megértem egyet, s mást az életemben.

Elfordul, és én kutatva nézem őt. A sötét ruháját, a sapka alól kikandikáló ősz haját, az élet viharaitól megráncosodott keskeny arcot, melyben a nevetőráncok mellett ott vannak a keserűség és a fájdalom által karcolt vonalak is.

Rám pillant.

Elmosolyodik.

-      Higgye el, sokat segít az embernek, ha tud a fájdalmáról beszélni, nem tolakodni akarok, de én szívesen meghallgatom. Elmondhatja azt, ami bántja, megkönnyebbül, nevetünk egyet, és tovább lép! Nem kell tudnia, hogy ki vagyok. Csak egy idős nő aki szívesen beszélget, miközben a kutyája rohangál – mutat a szédülten fel s alá rohangáló kissé eszement, játékos kiskutyára  aki viháncolva rohan egyik bokortól a másikig.

Figyelmesen néz rám, és én nem tudom, hogy miért, de mesélni kezdek. Mesélni a 4 évvel ezelőtt történtekkel kezdve, az életemről, az érzéseimről, mindenről.

Elmesélem a megismerkedésünket, egészen a tegnapi napig. Érdeklődve néz rám, tekintete azt sugallja, hogy folytassam.

Hátradőlök a padon és folytatom:

Persze a motorok megtekintésének az lett a vége, hogy mind az öten hatalmas egyetértésben kitalálták, hogy már pediglen motorozni mennek. Öten mivel időközben berobogott Natti és Csongi is. Így a fiúk Rob, Zalán, Apa, Dean, és Csongi felkerekedtek, hogy elmennek egyet motorozni, amin persze kiakadtunk, mivel már erősen sötétedett.

Minek motorozni menni sötétben? Nem látnak semmit!

Közölték, hogy mi nőből vagyunk, és ehhez nem értünk, ezek férfidolgok, majd összepacsiztak. Ashleyékkal a nappaliban ültünk, és vigyorogva figyeltük, ahogy a férfinép, mint egy megkergült méhkas rohangál körülöttünk a cuccaikat keresve. Deannak szerencséje volt, mivel vastagabb kabátot húzott, így apától a kabát alá csak egy pulcsit kapott, meg persze egy sapkát, kesztyű volt mindig nála, amit most nevetve vett elő a zsebéből.

Rob, hát ő csak egy vékony kabátban jött el, nem számítva arra, hogy ilyen programba torkollik a napja. Belelkesült életem, csak arra a kérdésemre hűlt le kicsit, hogy mégis mit fog felhúzni, mert ebben a szerelésben lefog fagyni a motorról. Végig nézett magán, csak egy farmer, vékony póló, pulóver és egy lenge tavaszi kabát volt rajta Elszontyolodva ült le a nappaliba mellénk. Úgy megsajnáltam! Úgy ült ott a többieket figyelve, mint egy kisfiú akitől elvették a most kapott régen várt játékát.

-      Jaj gyere már! – fogtam kézen, és húztam be magam után a vendégszobába.

-      Hanna, nem akarlak megbántani, de … - kérdőn néztem felé

-      Mi van?

-      Hát én motorozni mennék, de – néz rám azzal a híres fél mosollyal a képén. – persze, szívesen hagyom, hogy megvigasztalj! – és magához ránt egy csókra. 

Ahogy a szája az számhoz ér, újra feldübörög a szívverésem. Észvesztő ez a pasi! Vágyakozva szorít magához, minden porcikáját érzem. Érzem a mellemen, ahogy döngeti a szíve a bordáit, a hajamba túr és a nyakamat simogatja. Egyik keze lecsúszik a derekamra, onnan a fenekemre, és belemarkol, majd magához húz, vágyakozva dörgölőzik hozzám, érzem ahogy férfiassága életre kel. Újra átvillámlik rajtam az a soha nem érzett vad érzés, amitől elvesztem a fejem és belenyögök a csókjába.  Megvadul ő is. Zihálva húzódok el tőle.

-      Nem akarsz motorozni menni? – nézek rá levegő után kapkodva. Nem válaszol, csak figyelmesen néz, miközben próbálja a légzését normális ütemre kényszeríteni

-      Szeretnék, de .. - nem hagyom, hogy végigmondja, közbevágok

-      Akkor vetkőzz!

-      Mi? – néz rám elképedve, mire én a szekrényhez megyek, és előveszek egy bőr nadrágot, és egy fűtőszálas motoros kabátot.

-      Húzd fel, lehet, hogy kicsit nagy lesz rád, de legalább nem fogsz fázni.

Elképedve nézünk egymásra. Ő azért, mert nem gondolta volna, hogy ilyen szerelés van nálunk, és én is meglepődök magamon.

Elővettem.

Az övé volt, és én elővettem.

Pedig megfogadtam, hogy soha nem érek hozzá. 4 évig sikerült, nem nyúltam hozzá a cuccaihoz de anyáéknak sem engedtem semmit kidobni. Feldúltan rohanok ki a szobából, magára hagyva őt, hogy öltözködjön. 

A többiek meglepődve néznek rám, észre sem vették, hogy eltűntünk, mivel mindenki nagy öltözködésben van. Arcukat látva mosolyt erőltetek magamra, és figyelni kezdem a zsibvásárt a nappalink közepén.  Apa szokása szerint mindent szétdobál, anya vitázik vele, Csongi és Dean már felöltözve álldolgának a nyitott teraszajtóban, hogy nem melegedjen rájuk a ruha.  Zalán pedig éppen ekkor rohan le a lépcsőn Ashley után ordibálva, hogy hol van a sapkája. Ashley persze azonnal válaszol neki, mivel a szokásos helyétől mintegy 2 cm-re található a hiányolt tökfödő. Ezen persze mindenki felröhög, majd hirtelen csönd lesz. Apa, Anya, Zalán, Natti elképedve néznek össze, majd hitetlenkedve tekintenek rám.

-      Mi van? – szólal meg Rob, miközben végignéz magán, valami oda nem illőt keresve – Ennyire röhejesen nézek ki, hogy mindenkibe beleszorult a levegő? Vagy ennyire vonzó lennék? – kacsint rám, és arcomat látva lefagy a mosoly az arcáról.

-      Mi van? – néz végig rajtunk.

Anya Apára néz, aki nyel egy nagyot. Anyukám, megfogja a kezét, és látom ahogy megszorítják, fehéredésig szorítják egymás kezét. Zalán töri meg a csendet.

-      Öregem, alig ismertem rád, úgy nézel ki Martin Henderson  A Vasban - röhög fel hangosan.

Aztán eljut a tudatáig, hogy mit lát.  Odajön hozzám, magához szorít, és kapok egy csicsergős csókot homlokomra. – Büszke vagyok rád Boszorka.

Rob értetlenül néz ránk, de nem szól semmit, csak elindul, értetlenül megy el mellettem, majd gondol egyet, megfordul és egy csókot nyom a számra, és a fenekemre csap.

-      Megjöttem, mesélsz!

-      Majd – nézek rá, mosolyogva – mindennek eljön az ideje! Na, menj mielőtt itt hagynak.

A pasik nagy hangoskodás közepette elhagyják a terepet, kisvártatva halljuk, hogy felbömbölnek a motorok.

Senki nem fűz semmit az imént történtekhez, de látom Nattin és Anyán, hogy nagyon szeretnének megszólalni, de mégsem teszik.

-      Hanna, Rob veled alszik? – kérdezi anyukám, mire majdnem félrenyelem az éppen kortyolgatott teát.

-      Nem anya, Rob az ágyában alszik, tőlem 2 szobányira.

-      Jól van édes lányom, nem kell leharapni a fejemet azonnal! – fortyan fel ő is. Hiába rá ütöttem.

Ashley nevetve néz kettősünkre.

-      Nehogy már egymásnak essetek ez miatt.

-      Miért gondolja azt mindenki, hogy egyből neki esek! Basszus ismerhettek már! Anya te pedig igazán tudhatnád, hogy milyen vagyok!

-      Figyelj kicsim!

-      Jaj ne anya ne kezd légyszíves! –  most kezdődik a lelkizés.  – Nem akarom újra kezdeni, az ötszázszor elismételt dolgokat. Tudom, rengetegszer megbeszéltük már.

-      Hanna,  elég! – csattan fel anyukám -  csak annyit  akartam mondani, hogy örülök, hogy végre előjöttél a csigaházadból.

Erre nem tudok mit mondani.

-      Bocs anya! – ölelem át bűnbánón – Csak nem akarok erről beszélni, egyenlőre még én sem tudom merre van az arra. Jó?

-      Jó, na menj és húzd fel az ágyneműt a vendégeidnek, és szellőztess is ki!  Dean lent alszik az alsó vendégszobában. – teszi hozzá mosolyogva.

Felbattyogok az emeletre. Szeretek itt lenni, főleg amikor a többiek is itthon vannak. Anyáék elgondolkodtak rajta, hogy minek fenntartani nekik kettőjüknek egy ekkora házat, hiszen mind a hárman kirepültünk már, a saját életünket éljük,  de tudom, hogy nem válnának meg tőle semmi pénzért.

Fent egy nagy nappali van a tetőtérben, amiből nyílik a 4 kicsi hálófülke és a fürdő. Kedvtelve nézek körül. A falak halványlilák, minden szabad falfelületen dióbarna  polcok vannak, amiken sok DVD, CD, és könyv van. Hiába mindegyikünk könyvmoly.

A nappalit fent is egy nagy sarokülő garnitúra uralja, ami itt is barna, csak szövettel van bevonva. 8-10 párna van szétdobálva rajta.  Lila, rózsaszín, zöld, csíkos pöttyös, kockás. Mindegyikünknek sajátja van, olyan ami a leginkább jellemző a személyiségére. Ha valakit befogadunk a családba, az kap 2 párnát. Ez nálunk már egy szertartás. A szőnyeg egyszerű, egyszínű ekrü rongyszőnyeg, melynek közepén egy kicsi dohányzóasztal kapott helyet. Szegény elsősorban lábtartóként funkcionál. Na meg persze, ha Zalán itthon van, tele van minden isten nyilával pakolva. A garnitúrával szemben van egy nagy sÍk képernyős TV, meg apa és Zalán műszaki kütyüi. Kicsit összerámolok. Jellemző tesómra a rendetlenség! Képes mindenhol 2 másodperc alatt kupit csinálni ami teljesen ellentétben áll az éltet minden más területén tőle megszokott pedáns énjével.

Az én szobám  a lépcsőfeljárónál van, pici csak 10 m2. Falak sárgák, a parketta világos színű, egy kovácsoltvas ágyam van, rajta narancsszínű ágyneművel és vörös ágytakaróval. Nálam is sok könyv van a polcokon. Az ajtó melletti falon van a beépített szekrényem. Egy-két kép. Semmi más. Mindent átpakoltunk már hozzánk.

Mellettem Zalán szobája van, oda inkább nem nézek be.

Mellettük van a vendégszoba, ahova gyorsan benyitok. Kiszellőztetek, és körülnézek. Mogyoróbarna a parketta, az egyik fal mellett egy fenyő franciaágy terpeszkedik, rajta sötétbarna ágytakaró van, amit narancs és zöld párnák dobnak fel. Az ágy mellett két oldalon zöld keskeny rongyszőnyeg van leterítve. Az ággyal szembeni falon fenyő szekrénysor helyezkedik el. Egy akasztós szekrény, komód, és egy másik polcos szekrény. Gyorsan előkapom az ágyneműt, felhúzom a tiszta huzatot, és kiszellőztetek. Átmegyek a fürdőt is ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, és beviszek Robnak egy tiszta törölközőt is.

Gyorsan lezuhanyozom, majd tiszta farmert és pólót  húzva vissza slattyogok a szobámba.

Eldőlök az ágyon, és a gondolataimba merülök. Így találnak rám a csajok. Észre sem vettem őket egészen addig amíg. mellém nem vetődnek, beszélgetni kezdünk. Mindenről. Látom Nattin, hogy nagyon szeretne faggatni, de nem mer. Ahogy ismerem ami késik nem múlik.

Már lassan két óra telt el amióta elmentek. Egyre nyugtalanabbul nézek az órámra. Jöhetnének már!

Anya kiabál lentről, így lemegyünk segíteni neki a vacsora készítésben. Mindhárman bevonulunk a konyhába amit anya teljesen az uralma alatt tart, fél óra és a kaja is elkészült. Még mindig nem értek vissza. Látom Ashleyn és Nattin is, hogy már ők is aggódnak. Tűkön ülve sorakozunk a nappaliban, amikor hallom hogy valahol elkezd csörögni a mobilom. Persze halvány lila fogalmam sincs, hogy hol van. A többiek nevetésétől kísérve hang után megyek. Az alsó fürdőben lelek rá. Amy keres.

-       Szia! Itt vagyok, le ne tedd!

-      Na végre, már csak te vagy vissza a csoportból. – sóhajt fel megkönnyebbülve – akit nem tudtam elérni.

-      Már elértél, valami gond van?

-      Kicsit módosult a holnapi programotok. Délelőtt 10 órára be kell jönnötök a Róna utcai Filmgyárba. Az éjjeli felvételre be kell tanulnotok egy koreográfiát.

-      Ez most komoly? – nevetek fel.

-      Igen az, úgyhogy el ne késs!

-      Rendben ígérem időben ott leszek.. – ekkor váratlanul egy kéz öleli át a derekamat hátulról, és egy baromira hideg száj ér a nyakamhoz, amitől felsikoltok.

-      Pattinson, te eszednél vagy? – fordulok hátra, hogy folytassam azonban a hideg szája az enyémre tapad, hogy belém fojtsa a tiltakozást.  Istenem ez a pasi, és ahogy csókol! A telefonban hallatszik ahogy Amy hallózik, és nevet!  Rob nagyot sóhajt, elhúzódik kicsit tőlem, majd kikapja a kezemből a telefont,  ránéz a kijelzőre, elvigyorodik és beleszól.

-      Helló Amy! Bocs, de Hannának most más dolga akadt, holnap a rendelkezésedre áll, de ma még az enyém! Hi Baby! – és kinyomja a telefont, még hallottam, hogy Amy felnevet.

Elégedett képpel hozzám fordul, és átölel.

-      Hol voltatok ilyen sokáig? Már izgultam!

-      Csak nem hiányoztam? – néz rám azzal a híres fél mosollyal az arcán, de választ sem várva, a számra tapad.

-      De nagyon. – válaszolom az igazságnak megfelelően, amitől újra elmosolyodik elégedetten.

-      Hanna! Gyertek vacsorázni! – hallom anya hangját.

-      Igen Hanna, gyertek enni, anyád szólt – kontráz rá Zalán, Apa hangját utánozva, majd hangos nevetést hallunk, remélem Apa nyakon csapta!

Rob gyorsan elmegy áthúzni a ruháját. Én addig kimegyek a többiekhez. Zalán figyelmesen végig mér, elvigyorodik és rám kacsint.

A vacsora végig jó hangulatban telik, elmesélik, hogy merre jártak. Mindegyikük nagyon élvezte. Vacsi után gyorsan elmosogatunk Nattival. Látom rajta, hogy nagyon fúrja az oldalát a kíváncsiság, de nem kérdez.

-      Majd elmesélek mindent nyugi! – suttogom a fülébe

-      Fel sem merült bennem, hogy nem így lesz, - mosolyodik el – de mikor? Már nagyon kíváncsi vagyok! Ja, és értékeld légyszíves, hogy nem estem neki.

-      Mondjuk meg is lepődtem rajta, tekintve, hogy Alkonyat – mániás vagy!

-      Na ne! Legalább ti ne! – nyög fel mögöttem az emlegetett szamár. Meglepődve fordulunk hátra.

-      Mit ne?

-      Ne beszéljetek róla, nem akarom. – nyafog Mr. No1.

-      Nem illik hallgatózni! Ha nem fülelsz, akkor nem hallasz semmi olyat, amit nem akarsz hallani!

-      Jó nem kell lenyelni. – húz magához, csak átölel. Állát a fejemre teszi. Olyan jó érezni az illatát és a teste melegét, olyan jó hozzábújni. Percekig csak állunk ott némán. Natti figyelmesen végig mér:

-      Na ezt már szeretem látni! Megyek, mert csak rátok nézek és már hiányzik Csongi! – kiviharzik, - azonban az ajtóban megáll, visszanéz ránk,- Robert nem fogod megúszni, visszatérek és kikérdezlek!  - emelgeti gonoszul a szemöldökét, mire Rob a plafonra néz nagyot sóhajtva, én pedig nevetni kezdek.

-      Értékeld légyszives, hogy nem esett egyből neked. A nagyimmal együtt nagy Alkonyat rajongók!

-      Mi? A nagyid? – néz rám elhűlve.

-      Bezony, bezony, a nagyim az egyik legnagyobb fan a világon! Bár most nagyon megvan sértődve, mert írt levelet, és senki nem válaszolt neki.

-      Te most komolyan beszélsz?- Rob hitetlenkedve néz rám.

-      Teljesen. Ő a legnagyobb Peter Fiancielli rajongó a világon! Mindig azt mondja, hogy az első szerelmére emlékezteti, aki meghalt. Írt a rajongói címére is, de nem válaszolt még neki senki. Persze tisztában van vele, hogy talán soha nem fog választ kapni, - nevetek fel – de jó alapot ad arra, hogy csipkelődjünk vele! Ő is élvezi.

-      Hány éves a nagyid?

-      78.

-      Mi? – néz elképedve.

-      Bezony, 78 éves és Alkonyat rajongó. – Rob még mindig hitetlenkedve néz rám – az elvetemültebb fajtából – nevetek fel, amikor látom arcán a  még nagyobb döbbenetet.

Az idilli perceknek persze Zalán vet véget, amikor DVD-ni hív minket az emeletre. A nappaliban anyáék Deannal beszélgetnek elmélyülten. Fent helyet foglalunk mi is sarokülőn.

-      Mit nézünk? – kérdezi Rob, de látszik rajta, hogy még mindig nem tért magához az imént hallottaktól.

-      Egy magyar filmet, a kedvencemet! – vigyorodik el Zalán

-      Na ne Zalán, miért mindig ezt? – hördülünk fel egy emberként. – Rob nem is fogja érteni!

-      Nyugi pipi! Csináltam rá feliratot!

-      Zalán ez így nem jó! – állok neki vitázni, de Rob elint, hogy majd ő eldönti. Kezdjük el nézni.

Kisvártatva feltűnik az Üvegtigris felirat a képernyőn. Legnagyobb meglepetésemre tetszik neki. Nagyokat röhög a poénokon. Csak ülök hozzábújva az ágyon, átöleli a vállamat, én pedig hozzá dőlök. Kedvtelve nézek végig a társaságon. Mindenki szeme a TV-re tapad, és nagyokat nevetnek. Boldog vagyok. Igen. Az vagyok. Végigsimít az arcomon, és kapok egy puha puszit a számra, majd nézi tovább a filmet. Egyre távolabbról hallom a hangokat. Elalszom.

Arra riadok fel, hogy Zalán hangosan felnevet, és a fejem alatt is remeg a párna.

Álmosan nyitogatom szemeimet, rájövök, hogy a párna Rob mellkasa, és a röhögéstől remeg. Egy figyelmes, gyöngéd kék szempárral találom szembe magam.

-      Menj feküdj le! Fáradt vagy – simogat meg.

-      Jó, te nem fekszel le?

-      De majd én is megyek. – feleli suttogva – Hanna!  - szól utánam mivel elkezdek feltápászkodni.

-      Igen?

-      Én hol alszok? – néz rám hamiskásan.

-      Ott .- mutatok a vendégszoba ajtajára.

-      Biztos?

-      Biztos. – felelem határozottan, mire látványosan nagyot sóhajt, ezen felnevetek és elköszönök a többiektől.

Nagy méltatlankodás kíséretében elvonulok aludni.. A szobámba érve pizsit húzok és lefekszem, de  nem tudok aludni, hallom ahogy kint most van vége a filmnek. Nem csinálok hülyét magamból, nem megyek vissza! De – vitatkozom magammal – kiment az álom a szememből, és szinte minden szót hallok amit kint beszélnek. Felállok és az ajtóhoz surranok hallgatózni, Zalán éppen most rólam beszél, nem ér! Nem ér rólam beszélni! 

Vissza lépkedek az ágyamhoz és felveszek egy kis párnát. Na ezt  megbosszulom!

Halkan résnyire nyitom az ajtót, és kisurranok. Csak Ashley vesz észre, a többiek éppen most hallgatják Zalán előadásában az egyik kalandunkat. Intek neki, hogy maradjon csendben. Ash a mellette  ülő Nattira néz. Cinkosan összenevetünk, és ők is feltűnés mentesen hadrendbe teszik a párnákat. A pasik nem veszik észre, mivel elköti őket Zalán szövegelése a strandon történtekről. Pont ezt kell neki elmesélnie! Megölöm!

Lassan mögéjük érek.

A párnát a fejem fölé emelem, lendületet veszek, és lesújtok!

A csajok is bevetik a hadrendbe állított párnákat, így a pasiknak nincs töltényük. Amit persze nem hagynak. Van kezük, amit használatba is vesznek. Két kézzel csapkodok magam körül, nem csak Zalán kapom telibe, hanem Robot is, aki nem hagyja magát! Ellentámadásba lendül. Csiklandozni kezd. Fetrengek a nevetéstől. Csípek, rúgok, harapok, de nem kegyelmez. Váratlan segítséget kapok Ashley  személyében, aki szintén rávetődik Robra, amit ugye Zalán nem hagyhat. Kisvártatva egymás hegyén-hátán fetrengünk levegő után kapkodva.

-      Ezt nevezem! Felnőtt emberek vagyok az istenért! – halljuk Apu nevetését a lépcső felől.

Szegényt egyszerre két becsapódó párna is éri. Az egyiket Zalán vágja hozzá, a másikat anya. Nem kell sok hozzá, hogy a harctér a lenti nappali felé terjedjen. Újult erővel állunk neki egymást csapkodni a párnákkal. Nevetve konstatálom, hogy mint régen Anyáék is beszálltak a küzdelembe.

Dean aki most jön a mellékhelyiség felől, elképedve nézi vidáman viháncoló társaságunkat. Apa hozzávág egy párnát. Dean csak tátott szájjal néz bennünket, majd előveszi a telefonját, és őrült fotózásba kezd. Persze letámadjuk aminek ő nem nagyon örül, sőt kikéri magának az inzultálást! Ettől elhiggadunk. Halálosan komoly képpel kéri ki magának az imént történeteket, ő nem gyerek!

Zavartan  a hirtelen beállt csendben állunk neki a párnákat összeszedni, amikor Rob emelkedik fel az ágy mögül és Deanhoz vágja a kezében lévő párnát, majd vigyorogva újra lebukik. Dean elképedve néz ránk, mint aki nem hisz a szemének. Mi pedig fuldoklunk az elfojtott röhögéstől. Rob ekkor újra felemelkedik, de Dean nem várja meg, hogy hozzávágja a párnát, hanem leszereli egy szem védencét. Elképedve meredünk a Rob hátán ülő, vérprofi testőrre, aki éppen Rob kezét feszíti hátra. Rob is hitetlenkedve néz rá. Dean ekkor vigyorogva feláll, és Robhoz vágja a mellette lévő párnát. Na ez volt a végszó. A röhögéstől szó szerint fetrengünk.

Vidáman nézek végig a nappaliban a nevetéstől arcukat törölgető társaságon.

Olyan jó, régen rengeteget csatáztunk. Hiányzott. Lassan összeszedjük magunkat, összerámolunk. Anya, Apa és Dean  elköszönnek és elvonulnak aludni. Natti és Csongi úgy döntenek, hogy haza mennek, mégsem alszanak itt. Vajon miért? :DD  Zalán és Ash elvonulnak zuhanyozni. Mi maradunk lent Robbal, hogy kicsit összepakoljuk a hadszínteret. Rob fürkészve nézi az arcomat.

-      Mi van? Maszatos vagyok? – fordulok felé, amikor már idegesít a bámulása.

-      Nem. Miért?

-      Akkor meg miért bámulsz?

-      Mert szép vagy. – feleli mosolyogva és elindul felém – Egyszerű, természetes, és szép vagy.

Nem tudok megszólalni, csendben nézem, ahogy felém lépdel, és megáll velem szemben. Nem ér hozzám, csak néz. Én sem tudom róla levenni a szemem, figyelem ahogy a nyakán egyre gyorsuló ütemben pulzálni kezd az ér. Lábújjhegyre állok, nyakát átkarolom és megcsókolom. Nem csókol vissza, csak áll. Nyelvemmel kezdem simogatni a csökönyösen összeszorított ajkait amik megremegnek, majd kinyílnak. Vérem feldübörög, ahogy keze végigsiklik a hátamon, megállapodik a fenekemen, és magához szorít. Lábaim automatikusan emelkednek a derekára. Belenyög a csókunkba. Ettől a hangtól elvesztem az eszem. Halk köhécselésre térünk magunkhoz, a lépcsőnél Zalán áll, és vigyorog. Rob halkan felsóhajt, és puszit nyom a homlokomra, miközben lassan leereszt

-      Fiatalok, holnap is van nap. No meg persze fent eltudtok vonulni. – mondja kaján képpel,  egy pohár vizzel a kezében elindul felfelé, majd megáll. - Ja és szexi a pizsid Húgi!

-      Barom! – mondom mérgesen.

-      Már én is akartam mondani. – nevet fel Rob és végigméri szürke pizsimet aminek az elején a mellemen Snoopy hasal és alszik – Ott én is szívesen álomra hajtanám  a fejem.

Válaszra sem méltatva elindulok felfelé a lépcsőn. Rob jön utánam, halk sóhajokat hallat. Kérdőn meredek rá.

-      Mi bajod van?

-      Semmi, csak szeretek lépcsőzni, - suttogja kaján képpel, értetlenül meredek rá – főleg, ha ilyen jó a kilátás!

Zavaromban elvörösödök, amikor leesik, hogy milyen kilátásra gondol, és gyorsan kettesével szedve a lépcsőket felszaladok, mire ő halkan felnevet. Meg sem állok a szobámig, ahol az ágyra vetem magam. Hülye, hülye liba! Minek kell elszaladnod, úgy viselkedsz, mint egy csitri! Elrohansz, ahelyett, hogy előtte maradtál volna, és még egy kis riszával is húztad volna az agyát! Csendben hallom, ahogy felporoszkál, benyit a szobájába, elmegy zuhanyozni, majd lefekszik.

Basszus nyugodtan lefekszik!

Én meg itt eszem a kefét!

Nem tudok elaludni, állandóan az elmúlt pár nap történései zakatolnak a fejemben. Egyik kép villan be a másik után. Egyik erotikusabb gondolatokat kelt bennem, mint a másik. Nyugtalanul forgolódom, csapkodom a párnám. Míg végül kicsit lenyugszom.

Félálomban hallom ahogy nyikordul az ajtóm, majd megáll valaki mellettem.

-      Hanna!  - ráz meg a hang gazdája finoman - Hanna alszol?

-      Már nem, mit akarsz? - nézek rá fel. A szám is kiszárad a látványtól. Előttem áll kócosan, egy passzos fekete boxerben, és Zalán Homer Simpsonos pólójában.

-      Nem vagyok álmos. – ül le mellém - Beszélgetünk?

-      Rob hulla fáradt vagyok! – próbálok kifogást találni

-      Na! Légyszi! – néz rám kérlelő szemekkel.

-      Gyere! – hajtom fel takarómat. Mellém bújik, az ágytámlának dönti a fejét, és magához húz.

Mellkasára hajtom a fejem. Hallgatom a szívverését, légvételét. Egyik kezével hajamat simogatja. Csendben vagyunk, csak élvezzük egymás közelségét. Szívem egyre hangosabban ver. Nem tudom, mit csináljak ha kezdeményezni akar. Tetszik, vonzódom hozzá, szeretnék vele lenni, de valami visszatart. Nem tudom mi, talán a félelem. Érzi rajtam, hogy görcsös vagyok, megmozdulni sem merek. Felém fordul, a beszűrődő holdfényben látom, ahogy engem néz, engem kutat a tekintete. Megint elpirulok, szólni akarok, de szemével int, hogy hallgassak, és végtelenül finoman megcsókol. Szemben fekszünk egymással, és csak nézzük a másikat. Végtelen hálát érzek, és még valamit, amit nem akarok, amit megfogadtam, hogy más iránt soha semmikor nem fogok érezni…. Nem merem kimondani, nem tudom kimondani még magamnak sem.

Cirógatja az arcomat, majd halkan suttogva megkérdezi.

-      Mesélsz nekem?

-      Miről?

-      Arról, hogy kié volt az a motoros szerelés. – szavai hideg vízként érnek. El akarok húzódni tőle, de nem engedi. – Ne várj! Nem faggatlak. – nagyot sóhajt -  Megígérem. Ha úgy érzed, hogy menni fog, akkor beszélj csak róla. Jó? – figyelmesen néz pár pillanatig, majd elhúzódik, felkel. Megfogom a kezét, hogy visszatartsam, kérdőn néz rám.

-      Rob ne menj el! Maradj itt! Maradj velem. – nagyot sóhajt, és visszafekszik.

-      Jó! – felelem hálásan – Köszönöm!

-      Na gyere aludjunk! – húz újra magához. Csendben fekszünk egymás mellett, halkan hallgatom a légzését. Elaludt. Én nem találom a helyem, egyfolytában izgek – mozgok.

-      Maradj már nyugton! – szól rám.

-      Azt hittem alszol.

-      Nem, nem alszok. Maradj nyugton. – megmerevedek, de elkezd a nyakam fájni a kényelmetlen póztól, így kénytelen vagyok megmozdulni, mire felnevet. - Hanna!

-      Sajnálom Oké! Nem tudok aludni. Egyfolytában zakatol az agyam.

-      Az enyém is. – suttogja. – Állandóan körülötted járnak a gondolataim. Figyelmesen néz rám

-      Mesélsz magadról? – fordulok felé.

-      Mi érdekel?

-      Minden. Minden amit fontosnak tartasz magadról elmondani. Engem nem  Mr. No1 érdekel, hanem te.

Figyelmesen néz egy darabig, aztán mesélni kezd, a gyerekkoráról , a szüleiről, a családjáról. A londoni, és az amerikai barátairól. Órákon át hallgatom. És lassan kibontakozik előttem egy kedves, kicsit félénk, de ugyanakkor egy rámenős, vidám pasi képe, aki sokszor nem tud magával mit kezdeni, és nehezen dolgozza fel az irányába tanúsított  érdeklődést. Éjjel fél kettő van. Fáradt vagyok, és ahogy látom ő is. Magához húz, én a karjaiba fészkelem magam, és elalszunk.

Reggel halk kattogásra, majd suttogásra ébredek, és az ajtó bezáródik.  Meg akarok fordulni, hogy megnézzem mi történik, de váratlanul  valakibe ütközöm. Meglepetten nézünk egymásra. Ő is meglehetősen álmos képet vág, most ébredhetett fel

-      Szia! – suttogom halkan.

-      Szia! – és kapok egy finom puszit a számra.

Ekkor váratlanul kivágódik az ajtó, és Zalán robban be rajta.

-      Ébresztő hétalvók! 8 óra van! Egy óra múlva már úton kell lennünk!

***

-            A rohadt életbe! Imi, ha így folytatod, estére lábra sem tudok állni, nemhogy  a cipőmet felhúzni! – szavaimat hangos nevetés követi, míg én a fájós lábamat tapogatom, amit ez az elefánt vagy huszadik alkalommal tapos meg!

-      Bocsi Hanna! – néz rám bűnbánón, - de nem vagyok egy Fred Astaire!

-      Hát veszem észre. - sóhajtok egy nagyot.

-      Na elég a nyafogásból! Álljatok be, és indítom a zenét figyelem!  - szólal meg Bálint a koreográfus - És egy-két- há, egy – két –há, forgás indul és….. – figyelmesen nézi ahogy próbálkozunk a kitalált koreográfiát követni.

Este lesz a báli jelenet, amire egy egyszerű keringőt kell betanulni. Összeszorított fogakkal követem a ritmust, félve attól, hogy Imi megint a lábamra tapos. Nem igaz! Képtelen követni, állandóan kiesünk a mozgásból! Annyira fa lába van! Bogi rám néz és vigyorog, amikor Imi miatt állunk le 4. alkalommal.

-      Imi ez nem fog menni! Le kell, hogy cseréljelek! Sajnálom! – néz a táncpartneremre szomorúan Bálint. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Hála Istennek! nem kell táncolnom este. Fellélegezve megyek én is Imi után, hogy leüljek.

-      Hova – hova? – állít meg Bálint.

-      Leülni. – nézek rá értetlenül.

-      A-a! Te nem mész sehova.  Maradj keresek neked valakit.  -  mondja és az ajtó felé veszi az irányt.

-      De nekem nem kell! Én leszek a tömegben inkább! – szólok utána, mire Amy aki időközben belép közli, hogy felejtsem el!

-      Figyelj Hanna , legalább, mondom legalább 12-13 pár kell, hogy mutasson a felvételen. Most így van 11 párom. Ha kimaradsz te is, engem lenyelnek keresztbe este! – morran fel Amy

-      De miért nem szerződtettetek profikat? – nézek rá értetlenül

-      Mert itt vagytok ti! – feleli ellentmondást nem tűrő hangon.

-      De..

-      Nincs de, nem igaz, hogy nem tudtok megtanulni pár lépést! – mordul fel mérgesen.

Ekkor nyílik az ajtó és belép Bálint Norbival, aki rám kacsint. Megkönnyebbülve felsóhajtok, mire elnevetik magukat.

-      Na gyere kislány, mutassuk meg ezeknek a botlábúaknak, hogy hogyan kell keringőzni! – mondja, és a táncparkett szélén figyeli a többiek mozdulatait, miközben a derekamat öleli át. Nem találkoztam vele a karaoki verseny óta. Figyelmesen nézem az arcát. Meg sem köszöntem neki az újabb segítséget.

-      Na akkor most Hannáék is csatlakoznak hozzánk. Norbi rendben? – fordul Bálint a megszólított felé.

-      Oké, ez egész egyszerű! – feleli ő, majd kézen fog és a parkettra vezet, megállok vele szemben

-      Figyelj! – nézek rá könyörögve – azok ott lent a lábaim. Ma már eleget gyötörték szegényeket, és ma este még szükségem is lesz rájuk! – szavaim hallatán felnevet.

-      Nyugi biztonságban vannak tőlem! – vigyorogja – 6 évig táncoltam.

-      Anyám végre egy pasi, akitől biztonságban vannak a virgácsaim! – nevetek fel.

-      Duma befejez! – szól ránk, ez a táncosok démonja – munka van!  És egy –két- há…….

8-10 alkalommal táncoltuk le a koreográfiát, mire Bálint megelégedett vele, és utunkra bocsát.  Nagyot sóhajtok a megkönnyebbüléstől. Kata és Bogi még beszélgetnek a többiekkel, elmutogatom nekik, hogy én visszamegyek a szállásra, majd ott találkozunk. Az öltözőbe áthúzom a cipőmet – csodálatos még belefér a lábam! Vannak még csodák! Pedig már azt hittem, hogy teljesen szétlapult!  Ekkor csörögni kezd a telefonom. A kijelzőre nézve hevesen dobogni kezd a szívem a hívó fél láttán.  Rob.

-      Szia!- szól bele a telefonba mosolygós hangon.

-      Helló Szépfiú!

-      Azt hittem már fel sem veszed – szólal meg szemrehányón

-      Figyelj akkor leteszem, és beszélhetsz az üzenetrögzítőmmel.

-      Meg ne próbáld! Végeztetek?

-      Igen, túléltem –nyögök fel fájdalmasan

-      Mi történt? - nevet fel

-      Teljesen széttaposták a lábaimat – panaszkodok – Imi egyáltalán nem tud táncolni.–sóhajtok a telefonba.

-      Meggyógyítsam a lábad? – kuncog fel – Nagyon eredményesen gyógyítom a fájós lábakat, különleges technikám van rá.

-       Úgy gyógyítasz lábat is,  ahogy fejfájást?

-      Nem a lábgyógyítás annál sokkal jobban megy!

-      Még meglátom! – válaszolok hamiskásan. – Átjössz?

-      Igen, csak elmegyek zuhanyozni, meg felöltözök. Elviszlek ebédelni. Rendben?

-      Még csak most kelsz fel? – remélem hangom elég felháborodottan cseng!

-      Ja. Tegnap éjjel egy vadmacska nem hagyott aludni. – cseng panaszosan a hangja

-      Te szegény, nagyon megküzdöttél vele mi? –  szavaim hallatán felnevet

-      Hát, csípet, rúgott, harapott, de legyőztem!

-      Csak szeretnéd Pattinson! Csak szeretnéd! Rob, most mennem kell, mert itt a taxim.

-      Oké! Szia! Nemsokára megyek.

-      Szia!- köszönök el tőle és szállok be a taxiba.

Istenem, mit vesz fel az ember lánya, egy igazi randira? - állok tanácstalanul  a szekrényem előtt. Végül a szokásos mellett döntök. Barna garbó, fekete farmer, szolidan ékszer, és már készen is vagyok.

Fáradt vagyok, Rob sem jött még, így ledőlök kicsit az ágyra. Csendben végig gondolom, hogy mit történt reggel óta.

Robék elhoztak vissza a szálláshoz, sietni kellett, mert nagyon elhúztuk az időt a reggelivel, no meg persze anyáék is nehezen engedek el bennünket.

A szobába lépbe ott találtam Bogit és Katát, akik természetesen mindent hallani akartak. Nagy vonalakban beszámoltam a történtekről, kíváncsiak voltak minden részletre, de hála istennek sietni kellett a próbára.

Váratlanul megszólal a telefonom. Rob az.

-      Szia! Hol vagy? Én már készen vagyok.

-       Bocsi Hanna, de nem tudok átmenni, közbe jött valami. – mondja, de hangjában nyoma sincs annak a lehangoltságnak, amit én érzek, hogy mégsem jön. – Este majd találkozunk! Előbb nem tudok elszabadulni. – mondja vidáman

-      Jó rendben! Szia! –  ő vidámkodik, nekem meg elmegy mindentől a kedvem.

-      Hanna! – hallom hangját a telefonba, kis szünetet követően folytatja – Állandóan te jársz a fejemben. – suttogja halkan

-      Én is sokat gondolok rád! – felelem halkan.

-      Vigyázz magadra! Este találkozunk. Szia!

-      Szia!

Ennyit erről, hogy találkozunk. Csalódottan dőlök hátra az ágyon, azonban nem szomorkodhatok sokáig, mert az ajtó kivágódik, megjöttek a csajok.

-      Hát te, nem jön Rob?

-      Nem közbejött neki valami. – felelem kitérően.

-      Akkor te is ráérsz nem?

-      De.

-      Menjünk el egyet nézelődni a városban, még ajándékot kell vennem! – mondja Bogi. – Anya megint rám bízott egy csomó beszerezni valót.

-      Na menjünk. – áll fel Kata is – Gyere már! Ne kéresd magad! – húznak fel az ágyról.

-      Jó menjünk – adom meg magam a sorsomnak.

Vidáman indulunk el. 1órát kóválygunk kirakatokat nézegetve a városban, amikor Bogi bemegy egy rövidárú üzletbe fonalat venni, Kata követi,  én kint maradok.

Nézelődök a Duna parton.

Ekkor egy hajó megy el mellettem.

A fedélzeten ismerős alakok állnak.

Dean.

Akkor Robnak is itt kell lennie valahol, - biztos elvitték őket kicsit megmutatni a várost.

Vidáman állok fel, hogy integessek nekik, de hirtelen lefagy a mosoly az arcomról.

Dean kicsit félre fordul, és ott áll Rob.

Ott áll Rob, és egy hosszú szőke hajú nőt karol át, és csókol szájon.

Nem, ez nem lehet, fordulok el. Biztos rosszul láttam.

Újra odanézek.

Nem.

Jól láttam.

Rob az.

Rajongva néz a lányra, majd boldogan újra átöleli és megcsókolja.

Én csak állok ott, mint akibe villám csapott. Nem hiszem el!  Ezt nem hiszem el! Ezt nem teheti!

Nem tudok itt maradni! El kell mennem! Mindegy hova, csak el innen!

Felhívom Katát, hogy el kell mennem, mert közbejött valami ne keressenek.

Elindulok, homályba borult körülöttem minden, azt sem látom a könnyektől, hogy hova lépek…..

*

*

*

Kíváncsi vagyok a véleményedre, kérlek tisztelj meg azzal, hogy írsz pár sort!

Köszönöm!