29. fejezet: Az igazság felé vezető útra lépve...

Sziasztok Boszorkák!

Köszönöm a bíztató szavakat, és a kommenteket  Krissynek, Dreameának, Zsuzsinak, Névtelennek és Csibimoonnak és persze Elenának!

Nem hisztizni akartam, tényleg! Esküszöm! Biztos, egy hülye hisztis tyúknak tartotok! Bocs! Csak tudjátok, kicsit kiakadtam, meglepődtem egyes emberek stílusán, amihez őszintén szólva nem vagyok hozzászokva!

Én megadom a tiszteletet a magánéletben, a munkában, és itt a világhálón is a kikapcsolódásban mindenkinek. Nem hiszem, és is várhatom el, és, hogy mindenkinek megfeleljen ez a történet, mivel nem vagyunk egyformák. Ahány ember annyi vérmérséklet. Azonban nekem eszembe nem jutna bárkit is fikázni! Véleményt én is szoktam írni, azonban figyelek arra, hogy ne bántsam meg az illetőt.

Mindegy ez van, szerencsére nem vagyunk egyformák! Nem is akarok erre több szót pazarolni! Szerencsére vagytok jó páran, akiknek tetszik, amit és ahogy írok. A támogatásotoknak, biztatásotoknak hála, sikerült túllépnem ezen az egészen, olyannyira, hogy egész éjjel írtam, a szavak szinte maguktól jöttek, nem kellett küzdenem a  mondatokért.

Tisztelettel jelentem Hölgyeim, és esetlegesen Uraim, hogy elkészültem a Hanna titkáról szóló résszel is!  Igen, bizony, megírtam!

Azonban egy üzletet ajánlok nektek, amivel most az előző ígéretemet szegem meg, miszerint nem fogok kommenthatárt szabni. Igen tudom, azt is mondtam, hogy lőjetek le nyugodtan, ha ilyet teszek, de most megkockáztatom és céltáblának állok!

Szóval, ha ma (csütörtök) este 10-ig kapok 10 kommentet, akkor szilveszteri  ajándékként felteszem holnap  (pénteken ) reggel  a következő részt, ami 22 oldal lett. (Kicsit hosszúra sikeredett, ezért úgy határoztam, hogy kétfelé szedem, és kedvcsinálóként kaptok most 5 oldalt belőle.)

Ha nem lesz meg ma este a kommentszám, akkor is megkapjátok a részt, csak akkor 2 nap múlva szombaton este Újévi ajándékként.

Rajtatok múlik, és azon, hogy mennyire vagytok kíváncsiak!

Jó olvasást!!!!

Csók!

Heni

Hanna

Hirtelen kapom ki a kezéből a telefont, és boldog vigyor önti el az arcomat a képernyőn megjelenő név láttán.

-          Persze csak barátkoztok! Ja! – nevet fel Natti, és az általános nevetés közepette kimenekülök a teraszra.

-          Szia!– szól bele nevetve a telefonba - Mi ez a jókedv nálatok?

-          Szia!– motyogom halkan, de boldogan. - Csak a szokásos, az én rovásomra szórakoznak. Már megszoktam.  Haza értetek már?

-          Igen. Anyu nagyon boldog, mivel végre mind a hárman itthon vagyunk. Nagyon kitett magáért. Jó itthon lenni. És nálatok mi a helyzet?

-          Nálunk is itt van most mindenki, tele van a ház.

-          Ki vette fel a telefont?

-          Az unokabátyám  6 éves ikerfiai közül az egyik Gergő. Miért?

-          Aranyos volt, amikor beleszólt, meglepődtem, mert azt vártam, hogy te szólsz majd bele a telefonba, de a srác illedelmesen bemutatkozott és elmotyogta, hogy mindjárt oda viszi neked a telefont. - nevet fel, majd elkomolyodik – Hanna?

-          Igen?

-          Hiányzol. – suttogja alig hallhatóan - Itt vagy?

-          Igen – nyöszörgök halkan, mivel hirtelen elszorul a torkom, és alig tudok megszólalni.

-          Nem mondasz semmit?- hallom csalódott hangját.

-          Jaj Rob, - suttogok, miközben igyekszem titkolni azokat az átkozott könnyeket, amik hirtelen ellepik a szemem, és fojtogatni kezdenek és ezért a hangom is remegni kezd, rekedten szólalok meg, szinte csak suttogni tudok - nekem is nagyon hiányzol. Nagyon szeretném, hogy itt legyél velem.

-          Jaj Hanna! – nyög fel

-          Bocsánat! Nem mondtam semmit!– vágom rá szinte azonnal, de újult erővel fojtogat az az átkozott sírás! Nem akarom hallani, hogy kényelmetlenül érzi magát, mivel  túlzottan ragaszkodok  hozzá -  Ne haragudj! Le kell tennem! Le fogok merülni! – tudom nagyon átlátszó, de valahogy le kell ráznom.

-          Hanna! Ne csináld! – szól bele a telefonba.

-          Rob tényleg mennem kell! Szia!

-          Szia! – hallom csalódott hangját.

Csak állok a teraszon, és legszívesebben ordítanék a csalódottságtól, a magánytól, az egyedülléttől! Fojtogatnak ezek az érzések, és nem tudok szabadulni! Nem tudok kitörni!

Bentről felszabadult nevetés hallatszik, ami éles ellentétben áll a hangulatommal. Rengetegen vannak körülöttem akik szeretnek, de egyedül vagyok! Mocskosul egyedül!

Üvölteni, tombolni tudnék, de erőt veszek magamon, újra lenyelem a könnyeim, és eltemetem magamban a fájdalmat. Nem hiányzik, nem akarom,  hogy megint kérdezősködjenek, aggódjanak.

Nem szeretném senki jókedvét elrontani, elég az ha én érzem magam szarul..

Várok pár percet, hogy ne látszódjon rajtam a pityergésnek még a nyoma sem, bemegyek a többiekhez arcomon mosollyal, lelkemben pokollal.

Ahogy belépek váratlanul elhallgatnak, egyértelmű, hogy rólam beszéltek.

Szerencsére bejönnek az ikrek, és elvonulok velük nyuszi fészket készíteni. Ash, Natti, Anikó és Csilla is csatlakozik hozzánk. Elmegyünk le a gyümölcsösbe, ahol már Papa kaszált füvet a kicsiknek, így nem sok dolgunk van, csak el kell kezdenünk kialakítani a fészkeket. Bohóckodok a gyerekekkel, csak, hogy ne kelljen a lányokkal beszélnem. Mind a négyen csevegnek ugyan, Nattit faggatják, hogy mikor lesz esküvő, milyen Csongi, de figyelnek, és biztos vagyok benne, hogy látják csendes őrjöngésemet. Nem szólnak, de szemmel tartanak.

Este 7 óra van, már sötét, mire elindulunk befelé. Gyönyörű fészkeket készítettünk, még virágokkal is feldíszítettük, - bár ennek nagyi nem nagyon fog örülni, ebben biztos vagyok, mivel kissé megdézsmáltuk a féltve óvott virágait – mindenesetre szépek lettek a fészkek, és a kölykökkel nagyon jól éreztük magunkat.

Biztos vagyok abban, hogy rólam szólt újra a fecsej, amit a hirtelen beálló csönd és a feszült tekintetek is alátámasztanak. Szerencsére a kölykök már megint megmentenek, mivel áradozni kezdenek a fészkekről. Anyu aggódó tekintetétől kísérve kimegyek a lányokhoz a teraszra, bár ez sem aknamentes terület, de talán megúszom a robbanást.

Csendben hallgatom a többiek beszélgetését, Natti izgalmát a nyár végi esküvőről, Emma izgatott beszámolóját a pocakjában lévő pici lányról, és a fájdalom újra lecsap. Marcangol, tép, nem enged, kényszerítem magam, nem láthatják! Nem lehet! Nem adhatom meg magam, mert akkor elmerülök újra.  Egy kezet érzek a vállamon, amitől hirtelen összerázkódom.

-          Figyelj banya! Koncertünk lesz 9-től, eljössz? – néz rám kérdőn Tamás - Zalán, Ash, Csongor, és Natti jönnek.

-          Mi is megyünk, bár nem hívtál, - szólal meg Tom után megjelenő Zsolti és Norbi is, akik kérdő tekintet vetnek oldalbordáikra - ugye megyünk?

-          Nekem le kell fektetnem az ikreket – szólal meg Csilla, de Emma közbevág, hogy majd ő elintézi őket, amúgy is fáradt, és pocakosan nincs kedve menni sehova.

-          Oké akkor menjünk! – pattan fel Anikó lelkesen – Zsófi már elég nagy, vele nem lesz gond.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – sóhajt fel elégedetten Tom, aki  időközben odasündörgött Emmához, és a hátához simulva átöleli, amivel általános derültséget okoz, hiszen alig éri át.

Nevetve megyünk be, mivel nagyi vacsorához invitálja a társaságot. Megkönnyebbülök kicsit.

Vacsorát követően, miközben hangoskodva készülődünk Tamásék koncertjére, megszólal az egyik telefon.

Vihogni kezdek, miközben figyelem a társaságot, Ash is nevetni kezd, majd a csajok is bekapcsolódnak az általános derültségbe, mivel érdekes koreográfiára mozognak a többiek. Mindegyik egyből a kabátját, illetve a nadrágját kezdi el csapkodni néptáncos mozdulatokkal, miközben a telefonjukat keresik.

Zalán lett a befutó, mivel az ő mobilja csörög.  A hívó fél láttán meglepődik, gyors pillantást vet rám,  majd angolul beleszól, vigyorogva hallgat pár percet, majd apunak nyújtja a telefont, aki kérdő tekintet vet rá, és beleszól. Nem értem mit mond, mivel a többiek hangoskodnak. Kisvártatva apukám leteszi a telefont, Zalánnal összenéznek, apu bólint egyet, és cinkos tekintetet váltanak.

Elindulunk, így nem tudom Zalánt megkérdezni, hogy ki volt a hívó, pedig nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mivel a telefonhívás óta idegesítő mindent tudó pillantásokkal méreget. A helyszínre érve is, és a koncert alatt is mindig úgy intézi, hogy ne maradjon velem egyedül, ne tudjam faggatni.

A koncert alatt megfeledkezem mindenről, minden fájdalomról, kétségről, kérdésről, mindenről. Vigyorogva, tombolunk, táncolunk és hangosan üvöltve énekeljük a számokat a zenekarral, aminek oszlopos basszusgitáros tagja tisztelt unokabátyám.

Fáradtan érünk haza késő éjjel, a nagy házban már csend van, nálunk hátul a kis házban  azonban ég a villany. Emma megvárt bennünket. Egyikünknek sincs kedve most beszélgetni, mivel elfáradtunk és előttünk van még két nap és egy egész éjszaka a dumálásra. Azonkívül holnap biztosan hajnalok hajnalán kell kelni, mivel a kölykök korán kelnek, és még a fészkekbe is bele kell csempészni az ajándékokat…

Szerencsére a ebben a házban is két fürdő van. Igaz, hogy csak zuhanyzó, de a társaság így kétfelé oszlik, és gyorsan végzünk. Elköszönök én is mindenkitől és elvonulok aludni. Azonban bármilyen fáradt is vagyok, nem jön álom a szememre, ezért felkászálódok, és kimegyek a konyhába, hogy igyak valamit.

Halkan surranok ki, hogy nehogy valakit felébresszek, de a legnagyobb meglepetésemre más is motoszkál lent. A hűtőben kutat, aminek halvány fényében felismerem Zalánt.

Most végre elkaptam! Most nem menekül, mellé lépek, mire meglepődbe rezzen össze..

-          A frászt hozod rám Hanna! Eszednél vagy?- suttogja halkan – Mit keresel te itt?

-          Nem tudok aludni. – felelem halkan, figyelmesen nézi az arcomat, és átölel, mire én hálásan bújok hozzá.

-          Ki hívott? Kivel beszéltél? – suttogom neki halkan miközben kibontakozom az öleléséből, mellé lépek, hogy én is felderítsem a hűtő tartalmát.

-          Mikor? – néz rám kérdőn, de a szeme zavartan  megvillan.

-          Jaj Zalán nem játszd itt nekem a hülyét! Akkor, amikor indultunk.

-          Senki, nem érdekes, csak a forgatás miatt hívtak. Nyugi - mondja és elfordul, hogy tovább fötörjön a hűtőben.

-          Oké. – látom rajta, hogy fellélegzik, mivel azt hiszi megelégszem a válaszával. Téved, nem tud átverni, most megmakacsoltam magam és konokul várom, hogy válaszoljon.

-          Most mit nézel? – förmed rám halkan.

-          Aha.  – ingerülten fordul felém, mivel utálja ha aházok. - A forgatásról hívtak mi?

-          Mi van? – néz rám morcosan.

-          Akkor miért akartak apával is beszélni?  - látom rajta, hogy meglepődik, de Ash megmenti a válaszadástól, mivel megjelenik az ajtajukban, azt tudakolva, hogy hol az istenben van már?! Előlem azonban most nem menekül! Újra nekiszegezem a  kérdést a nyúlcipőt rántott Ash felé iszkoló bátyámnak: - Akkor miért akartak apával is beszélni?  Ráadásul angolul?

Megtorpan az ajtajukban, választ nem kapok a kérdésemre, csak egy kacsintást.

-          Bocs Hugi! De várnak! – és integetni kezd felém a kezében lévő tejszínhabos flakonnal, és az ajtó bezáródik mögötte.

Elgondolkodva nézek utána,  lássuk csak mit tudok?

1.      állítólag a forgatásról keresték,

2.      angolul beszéltek,

3.      átadta apánk is a telefont Zalán

Itt valami nagyon nem stimmel!

Egyre több kérdés merül fel bennem:

1.      Ha tényleg a forgatásról keresték, miért beszéltek apával is?

2.      Miért pont angolul beszéltek?

3.      Elvileg mindenki szabad ma, mindenki hazautazott.

4.      Miből gondolom, hogy engem is érint a dolog?

Miért, miért gondolom?! A rám vetett pillantásokból! Azért ahogy Apa és ő is nézett rám! Lehet, hogy hisztis tyúk vagyok, de hülye nem!

Elindulok felfelé a szobámba, gondolataimba merülve bújok ágyba. Biztos valami nagyon egyszerű a megoldás!

Megvan!

Biztos, Rob apukája, vagy Dean hagytak ott nálunk valamit, amikor nálunk jártak. Biztos ezért beszéltek apával is!

De ki hívta Zalánt?

Rob?

De akkor miért nem engem hívott? Tudja a számomat…  

Lehet, hogy megsértődött?

Majd reggel felhívom. Beszélek vele, legalább hallom a hangját, legalább beszélek vele.

Molnár Hanna! Ez, ez már beteges! – pirítok önmagamra, azonban a gondolat megnyugtat olyannyira, hogy elálmosodva húzom magamra a takarót.

Ismét végig pörgetem magamban a beszélgetést egészen addig, amíg Zalán eltűnik az ajtajuk mögött tejszínhabos flakonnal a kezében.

Mi? Tejszínhabos flakonnal? – felkuncogok

És mint akit lelőttek elalszom, mit sem sejtve a holnap rám váró édes - keserű dolgokról...