28. fejezet: Távol

Sziasztok!

A tegnap éjszaka után sokáig gondolkodtam, hogy van-e értelme folytatni. Nehezen írtam meg ezt a részt, ami nem sikerült olyanra amilyenre szeretettem volna, de most ennyire voltam képes.

Nem titkolom szíven ütött, hogy 3 kommentet kaptam. De ez van, ezt kell szeretni.

Van 27 olvasóm, és a számláló alapján látom, hogy azért olvastok, nem lehetek telhetetlen. :D

Nektek köszönöm Csibimoon, May és Kiki95, hogy szántatok időt arra, hogy pár sort írjatok az előző fejezethez!

Külön köszönet Danielle S-nek  és Maynek, és Krissynek, nagyon drágák vagytok, hogy kiálltatok értem!

Kedves Kata!

Neked, csak annyit mondanék, ha nem tetszik, nem kell olvasni, senki sem kötelez arra, hogy fent légy és olvasd az oldalamat! Persze véleményt lehet nyilvánítani, szíved joga. Mindenestre a megnyilvánulásod hangneme elég sokat elmond rólad! 

Ennyi a hozzáfűznivalóm. A továbbiakban nem kívánok ezzel foglalkozni.

Jó olvasást!

Heni

Hanna

Feszült csend van az autóban. Egyikünk sem szólal meg. Igazából azt sem tudom, hogy Zalánnak mi  a baja. Amikor Ashleyval beszálltunk, már ilyen mogorva volt, alig akart köszönni. Egy darabig bírom a feszült csendet, azonban nem sokáig, így neki szegezem a kérdést.

-          Mi bajod van?

-          Semmi. – hangzik a terjedelmes válasz, mire kérdőn nézek Ashleyre, aki csak megvonja a vállát.

-          Én sem tudom, - suttogja - mikor elmentem hozzád, még semmi baja nem volt az égvilágon.

Pedig olyan szépen indult ez a nap!

Miért kell elrontania? Sóhajtva dőlök hátra, ekkor megérzem Ash érintését a kezemen. Megszorítja. Nagyon jól esik. Tudja, hogy milyen nehéz ez nekem. Hálásan mosolygok rá. Suttogni kezdünk, nem tudom miért, mert az elöl ülő morcos medve úgyis minden szavunkat hallja…

-          Mi van? Mi a baj? Rob? Mert elment?

-          Nem, vagyis igen, - sóhajtok egy nagyot - tudod, amúgy is feszült vagyok, azért, mert lent lesz az egész család. Félreértés ne essék imádom őket! Csak nehéz előttük mutatni azt, hogy minden szép és jó.

-          De miért kellene mindenki előtt azt mutatnod, hogy minden happy?

-          Nem merem a valós érzéseimet kimutatni, mert mindenki állandóan nekiáll aggódni, sápítozni! Nem akarom anyuék előtt mutatni, hogy még mindig fáj. Nem akarom őket bántani.  Éppen eleget aggódtak miattam. – feszülten elhallgatok, hogy összeszedjem a gondolataimat -  Ilyenkor, amikor lent van a teljes család, még fokozottabban érzem, hogy hiányukat, hiszen mindenki mellett ott van a párja, csak nekem nincs senkim. – sóhajtok egy nagyot -  Nem ez nem igaz, most van, egy hétig még talán van, de ..

-          Hanna ..-  próbál csitítani

-          Tudom Ash, tudom. – nyelem a könnyeimet – egyszer el fog múlni. De mikor? Mikor nem fog fájni a hiányuk? Miért nem tudok túllépni rajtuk? 4 év telt el azóta! 4 év! – hallom ahogy a bátyám a kormányra csap, mire mind a ketten hátul összerezzenünk.

-          És Rob? – a kérdés hallatán Zalán elől felhorkan

-          Jelen pillanatban boldog vagyok, mert tudom, hogy még egy hétig itt lesz. Egy hétig, még érezhetem azt, hogy nekem is valakim, hogy én is tartozok valakihez.

-          Hanna.. – próbál közbevágni Zalán

-          Nini csak nem megjött a hangod? – vigyorgok rá a könnyeimen át.

-          Olyan kis hülye vagy! - szólal meg  újra Zalán,  de elhallgat, és lefordul egy pihenőhöz. Pár perc múlva megállunk és kikászálódunk az autóból.

Mind a ketten várakozó arccal fordulnak felém egymást átölelve, hogy folytassam. Nagyot nyelek.

-          Tudjátok, hogy milyen szépek vagytok így együtt? Tudjátok mennyire vágyok arra, hogy valaki velem is így viselkedjen? – tanácstalanul néznek össze,  és várják, hogy folytassam - Most éjjel, illetve délelőtt azt álmodtam, hogy velem van, ő is lent van nagyiéknál. Nagyon jóleső érzés volt boldog voltam tőle. Őszinte leszek, igazából, ha Robbal vagyok, sokkal kevesebbet gondolok rájuk. Most rossz, hogy elment, de neki is van családja akik sokat jelentenek neki. Megértem. – csendben hallgatnak, - 1 hete ismerjük egymást, és Ash nagyon sokat jelent nekem. De félek is tőle, félek attól, hogy milyen lesz elengedni, hiszen lássuk be én csak egy egyszerű lány vagyok, egy statiszta, és mesébe illő, hogy Rob a világsztár érdeklődik irántam – keserűen felnevetek – tiszta Hollywood!

-          Hanna…

-          Mennyi annak az esélye, hogy velem marad? Gyakorlatilag nulla, tisztában vagyok vele.  Én nem illek bele abba a világba amibe ti éltek. A partik, a pompa, a csillogás világába.  Velem nem lehet villogni, nem lehet megjelenni. Hétköznapi vagyok.

-          Meg hülye vagy! – néz rám komolyan Ash. – Ne hidd azt róla, hogy őt ez érdekli. Teljesen megértem Robot, neki egy őszinte kedves nyugodt lány kell. Akihez haza tud menni, akivel tud beszélni, aki megnyugtatja, aki mellett nem kell megjátszania magát. Aki mellett ki tud kapcsolni. Neki nem egy szexnyuszi kell, nem egy farokvámpír, mint azok a libák akik a rendezvényeken körülötte sürgölődnek!

-          Hanna, - szólal meg bátyám és komoly a  tekintete – kérdezni akarok tőled valamit, valószínűleg ki fogsz akadni, de tudom kell!

-          Mit akarsz tudni? Hogy lefeküdtem- e vele? – Zalán tekintetében látom, hogy beletrafáltam, hiszen meghökkenten néz rám.

-          Ennyire nyilvánvaló, hogy mit akartam kérdezni?

-          Nem, de ismerlek, és tudom, hogy aggódsz. – válaszolok neki, de ő makacsul kérdőn néz rám, tekintete faggat, és követel.

-          Nem, nem feküdtünk le egymással.  – megkönnyebbülten fújja ki a levegőt – Együtt aludtunk, de semmi ilyen nem történt közöttünk. Bármit gondolsz is kedves bátyám rólam, nem vagyok egyéjszakás cafka. Nem ugrok  Robertre csak azért mert híres, vagy hogy ezzel kössem magamhoz!

-          Hugi – húz oda magához engem is – soha nem képzeltem rólad ilyesmit! Csak aggódom.

-          Nem kell, majd túl leszek ezen is. – nyelem a könnyeimet, miközben magához szorít mind a kettőnket – ha ilyen családom van, mindenen túl fogok jutni, csak idő kell. - húzódok el tőlük, - nagyon szeretlek benneteket!

-          Ez most nagyon nyálas volt! - néz ránk Zalán sűrűn pislogva -  el ne mondjátok senkinek!

Ashleyval  mi is felnevetünk, majd kánonba fújjuk az orrunkat.

-          Nyugi, megóvjuk férfiúi renomédat! – vigyorgok megkönnyebbülve, és elfordulok, mert látom, hogy Ash hozzábújik, és még hallom az elsuttogott szót : Szeretlek. Nem akarom őket zavarni ezért beülök az autóba. Kisvártatva megjelennek és elindulunk.

Elgondolkodva nézem bátyám hátát.

-          Zalán?

-          Hm ?

-          Miért voltál zabos?

-          Mert láttam, hogy kijön a szobádból – nem kell folyatatnia, a többit már tudom, felnevetek és megkönnyebbülve nézek ki az ablakon, a nap korábbi keserédes élményeit idézem vissza.

Korábban - fél egy körül -

Arra ébredtem, hogy csörög a telefon, de valahogy olyan furcsán szólt. Aztán lassan érzékelni kezdtem magam körül a világot. Kellemes, békés, meghitt melegben találom magam. Nyugalom tölt el, nem zaklatottan ébredek, mint hetek óta olyan sokszor. Aludtam. Egyszerűen, nyugodtan aludtam, nem jöttek a nyugtalan álmok, így lassan vissza merültem a kellemes ébrenlét közeli állapotba, azonban a telefon újra megszólalt.

Ez nem is az én telefonom! Kata itt hagyta volna az övét? – fut át az agyamon a lehetőség.

Az enyém nem így csörög, sőt az övé sem….

Ekkor felemelkedik egy kar, és lecsap a kerregőre és kinyomja, majd halkan felnyög. Hirtelen térek magamhoz és fordulok hátra.

Egy álmos, kócos, kékszemű, pasival találom szembe magam. Aki pimaszul mosolyog. Pár pillanatig csak nézzük egymást. Nem álmodtam, tényleg itt van velem. Felnevet, mire értetlenül nézek rá.

-          Igen, tényleg itt vagyok veled. Bebizonyítsam? – hallom az álomtól rekedtes, kissé karcos hangját, ekkor döbbenek rá, hogy kimondtam.

Választ sem vár, és kapok egy édes finom csókot, amitől már ténylegesen magamhoz térek. Boldogan simulok vissza az ölelésébe.

-          Szia! – suttogom a mellkasába

-          Szia! - csendben nézzük egymást, minden pillantása simogat, zavarba jövök, ezért kissé szeretnék elhúzódni tőle, de nem engedi.

-          Maradj, ne menj el! – ölel magához lehunyt szemmel – Ez most így olyan jó.

Kezét a hajamba túrja, és simogatni kezdi a nyakamat, amitől minden érzékem felforr. Halkan felnyögök az rajtam áthullámzó érzéki vágytól. Istenem! Nagyot nyelek. Istenem én, én erre még nem vagyok felkészülve! De szeretném, istenem akarom őt! Lehunyt szemmel próbálom csillapítani érzékeimet, nehezen megy. Nehezen veszem a levegőt, és önkénytelenül simogatni kezdem a mellkasát. Érzem, ahogy a kezem alatt az izmai összerándulnak, és az ő légzése is megváltozik, mindez hihetetlen izgalommal tölt el. Hirtelen megmozdul és félig rám fekszik, simogató kezeimet lefogja, és zihálva néz rám. Mindent látok a szemében amit én is érzek.

Vágyat.

Akarom őt.

Pillantása, amit rám vet, nem hagy kétséget afelől, hogy ő hogyan érez, mit szeretne. Ez a nézés megadja a választ mind a kettőnek a ki sem mondott kérdésekre. Halkan felnyögök, amikor megérzem az oldalamhoz nyomódó férfiasságát, és akaratlanul is megmozdítom csípőmet, mire érzékien felnyög. Pillantása forralja a véremet, kapkodok a levegő után, azonban ekkor újra csörögni kezd az az átkozott mobil. Rob idegesen felkapja, beleszól, majd pár pillanat múlva maga mellé ejti, és a mellemre hajtja a fejét. Simogatni kezdem a haját. Hirtelen megmozdul és a számra veti magát. Egy finom érzéki csókot kapok.

-          Mennem kell, el kell érnünk a gépet. 20 perc múlva itt lesznek értem apáék.

-          Jó. – suttogom halkan, mire ő rám néz azokkal az észvesztő kék szemeivel.

-          De én nem akarok elmenni, veled szeretnék maradni.

-          Tudom Rob, hidd el én is így vagyok vele, legszívesebben minden pillanatot veled töltenék, de mind a ketten tudjuk, hogy nem tehetjük azt, amit akarunk. – suttogom halkan, próbálok erős lenni, de nem megy.

-          Ne sírj! Ígérem, sietek vissza! Jó? – emeli fel a fejem az államnál fogva, és húz magához, miközben megnyugtatóan simogatja a hátam és törli le azokat az átkozott, árulkodó könnycseppeket.

-          Jó – suttogom halkan, és viszonzom a puszikat, amiket a számra kapok.

Nem esik több szó közöttünk, mind a ketten felkászálódunk, és én a ruháimat magamhoz szorítva sietek el a fürdőbe, Robert nevetésétől kísérve. Gyorsan felöltöztem, megfésülködtem, és siettem vissza Robhoz aki az ablak előtt áll nekem hátat fordítva telefonál. Motoszkálásomra megfordul, és kitárja felém szabad karját, én pedig hálásan simulok hozzá.

-          Rendben anya. – hallom, ahogy a másik fél, -ezek szerint Rob anyukája-, mond még valamit mire Rob halkan válaszol:

-          Én is szeretlek anya! Szia! – leteszi a telefont, pár pillanatig csendben elgondolkozva maga elé meredve áll, majd nagyot sóhajt, zsebre vágja a telefont, és átölel. Percekig állunk így egymáshoz simulva, egymást átölelve.

-          Mivel mész? – suttogja.

-          Hát mivel Apa összetörte tegnap a kocsimat, Nattiék pedig már szerintem elindultak le délelőtt,  így vagy  Zalánékkal, vagy apáékkal fogok lemenni. – pár pillanatig csend van köztünk aztán elnevetem magam, mivel végig gondolom a lehetőségeimet. Rob kérdőn néz rám, ezért halkan nevetve válaszolok – Inkább Zalánékkal fogok menni, mivel apáék hozzák le Bercit, és lássuk be ő nem egy eszményi útitárs.– Rob halkan elneveti magát

-          Hát az biztos! Berci nem mindennapi fazon. Meddig maradtok lenn?

-          Hétfőn délután vagy este jövünk meg.

-          Szerintem, addigra már én is itt leszek.

-          Várni foglak nagyon. – suttogom halkan.

-          Jó.  Istenem, ha nem ígértem volna meg anyának, hogy hazamegyek húsvétra, most esküszöm, hogy itt maradnék veled!

Elmosolyodom, és hálásan felnézek rá.

-          Köszönöm, de mind a ketten tudjuk, hogy ezt nem lehet.

-          Amúgy is kíváncsi vagyok a nagyidékra. Tudod tegnap nagyon irigyeltelek.

-          Engem? – nézek rá kérdőn -  Miért?

-          Ha hallottad volna magad! Olyan szépen meséltél róluk, a családodról, arról a faluról, hogy nagyon kíváncsi lettem rájuk. Nagyon szép emlékeid lehettek. Én ilyet nem élhettem át. Nálunk mindenki Londonban, vagy a környékén él a családból. Én tipikus városi gyerek voltam. – sóhajt egy nagyot – Persze nekem is vannak azért szép emlékeim.

Kopognak. Sóhajtva megyek ajtót nyitni. Ash áll az ajtóban, és Robot meglátva nevetni kezd.

-          Ezt nevezem, hogy tudtad rávenni, hogy ilyen korán felkeljen? – néz rám nevetve Ash. - Máskor ha éjjel  forgatunk 4 óra előtt nem lehet kiimádkozni az ágyból. Nagy hatással lehetsz rá, ha korán felkelt és már itt is van nálad!

Rob odasétál hozzánk átölel, majd pimaszul vigyorogva vissza szól Ashleynak:

-          Talán el sem mentem. – mondja, és a szemöldökét húzogatva idióta képet vág.

3 2 1  és Ashleynak leesik, mire célzott Rob.

-          Na ne! – néz rám elhűlve – Te itt aludtál Hannánál?

-          Igen. – vágja rá, miközben sokat sejtetően vigyorog. Oldalba vágom, mire kissé túljátszva a fájdalmat összegörnyed.

Ash pillantásától fülig pirulok, és azonnal mentegetőzni kezdek:

-          Csak aludtunk! – Ash kétkedve néz rám – Komolyan! Tényleg! Rob mondj már valamit! – fordulok az oldalát tapogató médiasztárnak, aki csak vigyorog sokat sejtetően – Rob! Én agyoncsaplak az biztos!

-          Ne már! Te olyat úgysem tennél! Azt mondtad szeretsz! – mondja affektálva.

-          Az egy dolog! Ne akarj velem újat húzni, mert megbánod! – mondom neki komolyan,

-          Ajaj, most halálra rémültem! – vigyorog nevetve és át akar ölelni, azonban én kifordulok az öleléséből, mire nevetve kap utánam.

-          Ezt még megbánod az biztos! – mondom neki komolyan, de  arcát látva elnevetem magam.

Ash nevetve figyeli idétlenkedésünket. Ekkor azonban megszólal Robert telefonja. Mindketten elkomorodunk.

-          Mennem kell. – sóhajtja a fülembe.

-          Tudom.

-          Hétfőn délután jövök. Jó? Amikor elindulok hívlak. – húzza fel a kabátját.

-          Jó. – nyögöm halkan.

-          Jaj te nő! Ne csináld már! – húz magához, és kapok egy nagyon, nagyon finom csókot, amibe még a kislábujjam is beleremeg.

-          Na menj, mert még tényleg lekésed a gépet, aztán mit fogok veled kezdeni?

-          Hát éppen lenne ötletem! – nevet fel, mire elpirulok. Ezt látva még hangosabban nevet, és magához ölel. A telefonja azonban újra megszólal, amit tőlem elhúzódva felvesz.

-          Megyek már, megyek! – dörmögi bele morcosan – Most már tényleg mennem kell. – simít végig az arcomon. – Vigyázz magadra, és érezd jól magad!

-          Te is. – viszonzom csókját, - és siess vissza!

-          Oké! – kapok még egy gyors, de annál alaposabb csókot, és elszelel.

-          Rob – szólok utána hangosan, mire megtorpan; és felém fordul. – Üdvözlöm apukádat és Lizzyt!

-          Oké átadom! Szia!

Becsukom utána az ajtót és nekidőlök. Azt sem tudom hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek. Istenem olyan idétlen tud lenni! Olyan sokára lesz még hétfő!

-          Hanna! – hallom meg Ash hangját, mire ijedten fordulok meg. Teljesen elfelejtettem, hogy itt van! – Ne ijedj meg! – nevet fel – tulajdonképpen Zalán küldött, hogy megnézzem elkészültél e.

-          Még nem de, ha adtok 10 percet összekapom magam. – válaszolok gyorsan, hogy ne lássa rajtam a szomorúságot.

-          Figyelj! Ha az megvigasztal, még soha nem láttam ilyennek, pedig már lassan 3 éve ismerem, és mondhatom, hogy sok időt töltök vele. Hanna, ő tényleg odavan érted.

-          Jaj Ash, hidd el én nagyon régen éreztem így magam. Soha nem gondoltam, hogy azok után amik történtek velem, valaki még ilyen gyorsan ennyire fontossá fog válni!

-          Elmondtad már neki?

-          Nem még nem. Nem volt rá lehetőségem, hogy ilyenről beszéljek vele, nem tudom, hogy hogyan fogadná.

Csend, mind a ketten gondolatinkba merülünk. Tényleg nem tudom, hogy hogyan fogadná, ha elmondanám neki, hogy mi történt velem 4 éve. Akkor kicsit én is meghaltam, legalábbis az a Hanna aki addig voltam.

-          Na kapjuk össze magunkat! Mert a bátyádnak már mehetnéke van!

-          Oké!

***

Száguldunk az M6 autópályán Pécs felé. Minél közelebb érünk annál izgatottabbak vagyunk. Ashleyval végigcsevegjük az utat, Zalán erre csak ingerülten húzogatja a szemöldökét,  és morogja, hogy neki vezetnie kell, és a csacsogásunk zavarja a vezetésben. 

Egyem a szívét!

Azonban mi nem törődünk  a hisztijével, sportosan mind a ketten nagyot hallunk. :DD

Mamáék falujába érve, már izgatottan kacarászunk, fészkelődünk.

A ház elé kanyarodva, izgatottan látjuk, hogy már szinte mindenki itt van! Legalábbis a parkoló autók számából erre következtetünk. Zalán is hirtelen kigyógyul a morcogásból, mert vigyorogva dudálni kezd.

Az unokabátyáim Zsolti, Norbi, és Tamás vigyorogva kapják fel a fejüket, és indulnak  felénk akiket a megkönnyebbült arcot vágó Csongi követ – gyanítom vallatták – majd következik a sisierehad: Zsolt lánya a 12 éves Zsófi, valamint Norbi 6 éves ikerfiai Gergő és Bence. Mire kikászálódunk, és túl vagyunk ez első hullámon, megjelennek az oldalbordák is. Zsolti felesége Anikó,  Norbi neje Csilla, majd megjelenik Tamás oldalbordája Emma is aki már nehezen mozog így a 8 hónap vége táján. Hirtelen szúró fájdalmat érzek, ahogy meglátom őt. Zalán észreveszi, megszorítja a kezem, és biztatóan rám vigyorog. Boldogan nevetve köszöntjük egymást.

Ashleyt is mindenki lelkesen üdvözli. Elfogadták, szeretik, és nem kezeli senki sem különleges személyként. Nagy nehezen beküzdjük magunkat a házba ahol a harmadik hullámba csapódunk! Nagyikám nevetve fordul felénk, és indulna már üdvözölni bennünket,  amikor a keresztanyám felkiált:

-          Óh, minő megtiszteltetés a művésznő személyesen! – zavartan állunk meg Ashleyvel az ajtóban, nem értem mi baja van, nem szokott vele így viselkedni! – Szia Ash drágám örülök, hogy látlak – lép oda hozzá, és lenyom neki két puszit, majd felém fordulva rám szól:-  Te be ne gyere! Állj meg! Fordulj meg, és várj, amíg szólok. – döbbenten, de engedelmesen, jó kislányként megfordulok, a  többiek mögöttem nevetnek, majd egyenként elsurrannak mellettem.

  

Rosszat sejtek…. Keresztanyunál soha nem lehet tudni.  Ő a család mókamestere. Izgatottan várom, hogy megint mit talált ki. A többiek feszült vihogását hallva, nem sok jó vár rám. Papír zizegést hallok, és nagyikám fojtott nevetését, Ash kuncogását.

-          Megfordulhatsz! – hallom izgatott hangját. Minden rosszra felkészülve megfordulok, Ash mögöttem felcsuklik, én pediglen kisvártatva sírva fakadok a röhögéstől amint az agyam felfogja a látványt!

Az egész társaság pukkadozik, ugyanis, piros krepp papírt terítettek ki a lábam elé vörös szőnyegként, és  papír cetlit, tollat szorongatnak a kezükbe, hogy adjak nekik aláírást.

-          Jaj istenem, ti annyira idióták vagytok!

Nevetve köszöntjük a bent lévőket. Veronka mama és Feri papa, sokáig szorongatnak, olyan jó, annyira szeretem őket!

Majd a keresztanyám Gizi és a keresztapám Péter ölelgetnek meg bordaropogtatóan, de már rebbenek tovább anyu középső testvéréhez, Jutka és a férjéhez Fercsihez.

Apuék is leértek már, így biztos vagyok benne, hogy mindenki tőlük tud arról, hogy én is a forgatáson dolgozom jelenleg, sőt megkockáztatom, hogy a Robbal való ismeretségemről is értesültek már.

Egyenlőre békén vagyok hagyva. Gyanítom nem sokáig, ezért kereket oldok, hogy elkerüljem a kérdezősködést, gyorsan kimegyek az autóhoz, hogy behozzam a cuccomat. Zalán mögöttem jön, segít kipakolni miközben folyamatosan röhög, Ashleyt lefoglalják bent  a többiek.

Becihelődünk a hátsó házba, ami a régi istállóból lett kialakítva. Szerintem talán soha nem használták rendeltetése szerint. Nagyiék még  amikor mi kicsik voltunk átalakították, hiába ha összejövünk mindannyian, kell a hely.

Ilyenkor az „öregek” mármint a szüleink és a „kis” unokák  alszanak a házban, mi „nagy” unokák pedig elfoglaljuk a hátsó ház összes szobáját.

Hirtelen megrohannak az emlékek, hatalmas bulikat, kártyacsatákat tartottunk itt! Milyen jó volt, amikor még mind itt voltunk!

Hiányoznak. Ez az érzés, csak fokozódik bennem, amikor mind helyet foglalunk az ebédlőben. Hatalmas a zsivaj, kedélyesen beszélgetünk, anyuék többször feszülten rám néznek, ilyenkor azonban mindig vigyorgok, nincs semmi baj, próbálom sugározni feléjük. Végignézek a társaságon, és feltűnik, hogy mindenkinek van párja csak nekem nem. Egyedül nekem nincs.

A keserűség újra szorongatni kezdi a torkomat, amit igyekszek palástolni. Istenem ettől már soha nem fogok megszabadulni?

Csendben hallgatom a többiek jókedvű beszélgetését. Ekkor Zsolti a legidősebb közülünk hozzám fordul:

-  Hallom, te is filmezésre adtad a fejed! Csicseregtek a verebek ezt- azt! Mi igaz? Tényleg összejöttél azzal a vámpír gyerekkel?

-  Hát nem tudom, hogy mit csicseregtek azok a bizonyos madarak - és jelentőségteljesen nézek a fecsegőkre, -  de egyenlőre még csak barátkozunk egymással. – felelem határozottan

 Figyelmeztetően szűk kis családomra nézek. Nattiék vigyorognak Ashleyval, Zalánnal együtt.  Apu és Anyu is somolyognak.

Ekkor Zsófi  Zsolti 12  éves lánya rám néz.

-          Kivel jöttél össze?  Kiről beszéltek? –  kérdezi izgatottan, nem felelek semmit, csak vigyorgok sokat mondóan. - Csak nem vele? – kapkod levegő után - Te összejöttél Robert Pattinsonnal?- néz rám hitetlenkedve.

-  Nem jöttem össze vele! Csak barátkozunk! – próbálom elmagyarázni, de mindenki mindent tudóan vigyorog, és cinkosan összekacsintanak.

-   Te mákos ribanc! – nevet fel Norbi felesége Csilla. – Na mesélj!

 Persze mindenkit minden érdekel, így nagyon nagy vonalakban elmesélem nekik, hogy mi történt velem ez alatt az 1 hét alatt, ez a rövid magyarázat kielégíti a kíváncsiságukat. Szerencsére. Bár gyanítom, hogy nem úszom meg szárazon, de egyenlőre „csak” ennyi volt. Már éppen megkönnyebbülnék amikor Bazsa rohan be az ebédlőbe kezében a telefonommal.

-   Bocs Hanna, de nagyon csörgött és kivettem a táskádból, egy bácsi beszél valamit benne, de nem értem mit mond.

Hirtelen kapom ki a kezéből a telefont, és boldog vigyor önti el az arcomat a képernyőn megjelenő név láttán.

-  Perszer csak barátkoztok! Ja! – nevet fel Natti, és az általános nevetés közepette kimenekülök a teraszra.

-   Szia! Mi ez a jókedv nálatok?