25. fejezet: Jaj ne!

Sziasztok!

Újra bocsánat a késéért, de nem várt események történtek házam táján, és így kissé megcsúsztam a folytatással.

Férjem ugrott tegnap egy dupla axelt, (persze nem jégtáncosnak készül drágám! :D ) amelytől heves és közvetlen ismeretséget kötött a fallal, melynek következtében padlót, nem (!)  inkább földet fogott.

A hős apuka segítségére siető csemetém is dobott egy hátast ő kezét fájlalta ennek következtében. A tesómmal heves szitkozódások és röhögések eredménye kép, fellapátoltuk mindkettőjük korpuszát a földről és autóhalálában süvítettünk a legközelebbi kórházba. Persze a gyermekorvosi és a felnőtt ügylelet nem egy helyen van, mondanom sem kell! Szóval úgy este 9 tájban haza is értünk. Szerencsére egyiknek sem esett komoly baja. Az egyik még pár napig kótyagos lesz a fejét mért ütéstől (persze kaján képpel közölte, hogy számít szörnyen alapos gondoskodó ápolásomra, melyből leszűrtem, hogy tényleg nincs komolyabb baja), a másik pedig megúszta a suliban ezt az utolsó pár napot is, neki már kitört a karácsonyi szünet. Szerencsére ő is megúszta törés nélkül „csak” egy kis zúzódást szedett össze.

Ezek alapján látjátok, hogy fontos gondoskodnivalóm volt.

Szóval igyekszem a folytatással! (Már amennyire kedves nővéri elfoglaltságom engedi. :D )

Legyetek jók, szépek és okosak, és persze írjatok jó sok kommentet!

Heni

U.i.:  Bocs! Nektek lányok Névtelen, csibimoon, Pet, Szasza, Niki, Kirssy és Klau köszönöm a megjegyzéseket!!!!!! Imádlak benneteket! A többieket is ám, csak ők lusták írni!

Hanna

A meglepettségtől hirtelen megszólalni sem tudok. Csak állok bénán az ajtóban, és az álom egyből kiröppen a szememből.

Mit keres ez a nő itt?

Ashley miért hozta ide?

Az első gondolatom az az, hogy bevágom előttük az ajtót, és nem érdekelnek!

Az idegen nő nyugtalanul áll Ash mögött és kérdőn néz rám, meglepetten veszem észre, hogy ő is ideges, neki is nagyon kényelmetlen az egész helyzet.

-          Mi van idefagytál? – néz rám Ash nevetve – Be se engedsz?

Basszus látni sem akarom, nemhogy beengedni a szobámba! – azonnal ezek az első gondolataim, de előveszem udvariasabb modorom, én nem túl lelkesen de válaszolok.

-          Ja, persze – állok félre az ajtóban, hogy be tudjanak jönni – gyertek be!

Idegesen nézek körül a szobában, hatalmas kupi van. Reggel a zuhanyozás után csak leszórtunk mindent és szabályosan beájultunk az ágyba. Kata telefonál éppen, már felöltözött. Idegesen tekintek rá. El ne menjen! Amikor meglátja a belépőket, először meghökken, majd vigyorogni kezd, én pedig csak értetlenül meredek rá.

-          Helló!- köszön a belépőknek. – Nimród Kata vagyok, bocs de rohannom kell! – kapja fel a kabátját és papucsban (!) kirohan a szobából.

Elképedten nézek utána.

Dilis!

Lökött tyúk!

Áruló!

Ashley és az ismeretlen nevetni kezdenek, és a szőke meg is szólal:

-          Mintha te lennél, csak vörösben!

Idegesen elnevetem magam én is! Nem értek semmit! Most én vagyok a hülye, vagy én vagyok a hülye!? Ide jön ez a, a .. a ..szőke lány halál természetesen viselkedik, én meg ezt sem tudom, hogy mint kezdjek magammal, szívem szerint nekiesnék, azonban ő felém fordul és kutatva rám néz.

-          Szia! Lizzy Pattinson vagyok! - és a kezét nyújtja felém.

Én csak állok itt bénán nézem a kezét, amit felém nyújt. Két szó zakatol a fejemben, két szó. Elképedten meredek rájuk, a pillanatokat óráknak érzem. Lizzy pedig csak áll előttem kinyújtott kézzel, és várakozón néz rám. Ash felnevet, mire összeszedem magam.

-          Szia! Molnár Hanna – fogom meg a kezét – Bocs, de most le kell ülnöm! – és odabotorkálok az ágyamhoz.

Mind a ketten követnek, és halál lazán leülnek ők is Kata ágyára, amit nem tudom, hogy hogyan csinálta Kata, de rendbe tett! Bűvész ez a nő? Két perc, mert több nem volt, felöltözött, és még az ágyát is bevetette! – cikáznak a gondolataim össze-vissza, csak hogy ne kelljen igazából  gondolkodnom.

-          Hahó Hanna! – néznek rám mind a ketten kérdőn – Itt vagy?

-          Ja! Illetve igen itt vagyok!- vágom rá gyorsan.

-          Szerintem beszélnünk kellene!- néz rám Lizzy figyelmesen – Hanna valamit nagyon félreértettél!

-          De én láttam! Láttalak benneteket ott a hajón. – suttogom teljesen összezavarodva, - lehet, hogy megbolondultam, de téged láttalak Robbal a hajón tegnap délután! Ölelkeztetek, és megcsókolt többször is!

-          Nem Hanna, átölelt az igaz, de csak puszit kaptam az arcomra. 4 hónapja nem találkoztam vele! 4 hónapja nem láttam egyáltalán az öcsémet! Amikor ráért és hazajött én nem voltam otthon és fordítva.

Leforrázva ülök az ágyamon, és nézem a velem szemben ülő két lányt. Vadul pörögnek a tegnap délután történtek az agyamban. Meglátom a hajót, észreveszem Deant aki egy kicsit elfordul, ekkor feltűnik egy szőke hosszú hajú lány, akit Rob magához ölel szorosan, figyelmesen néz rá, majd felnevet, és odahajol hozzá és …. 

Nem tudom!

A homlokuk összeért, csak Rob arcára emlékszem. Az arcára, amin rajongást és szeretet láttam és már ez is kiborított! De megcsókolta! Igen biztosan megcsókolta, - győzködöm magam,- vagy csak hozzáhajolt? Csak odahajolt hozzá…

-          Jaj ne! – nyögök fel elkeseredetten, mire a szemben ülők elnevetik magukat – Istenem, én olyan hülye vagyok! – vágom hanyatt magam.

-          Hát ez ügyben nem állok le vitatkozni veled! – nevet fel Ash.

Egyfolytában pörögnek a gondolataim, a tegnap estén, a tegnap történteken. Felrémlik az arca, ahogy meleg mosollyal az arcán mellém áll, majd értetlenül tekint rám elutasító arcom láttán. Az elgondolkodó, ideges, csalódott, dühös, és értetlen arckifejezések, amik végig kísérték a tegnap esténket. A pillantások, a mosolyok, amiket másokra vetett. És minden csak az én hibámból, az én konokságom miatt, mert nem akartam vele beszélni! Már az este legelején megbeszélhettük volna, ha én nem vagyok ilyen lehetetlen! Idegességemben felnyögök.

-          Istenem ezt nem hiszem el! Basszus! Basszus! Basszus!- csapkodom magam mellett az ágyat.

-          Nyugi! – ül mellém Lizzy nevetve – Ráfér Robertóra, hogy nem ugrasz azonnal a nyakába. Reggel kellett volna látnod, amikor apával bejöttek a szobába….. – folytatná, de közbevágok, mivel egy szó megragadt az agyamban.

-          Mi? Kivel? – nézek Lizzyre értetlenül, majd egy halvány fény gyúl agyam mélyén, amely egyre nagyobb világosságot nyer, ha a sejtésem nem csal, akkor…. – Jaj nem, mond azt, hogy az az idősebb férfi aki Deannal jött éjjel nem az apukátok volt! – nyöszörgöm, miközben az arcomat a kezeimbe temetem. Mind a ketten felnevetnek és Ash is mellém ül, és átkarolja a vállamat.

-          Hát, el kell, hogy keserítselek, de ő volt!

-          Ne! Istenem ne! – sápadok teljesen le - Ilyen béna is csak én lehetek! Kész. – vágom magam újra hanyatt – Adjatok egy ásót, én elkaparom magam! – nyögök fel, mire mind a ketten vihogni kezdenek.  – Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok!– nézek rájuk szemrehányón, miközben felpattanok, és idegesen róni kezdem a köröket a szobában. - Én leteremtettem őket, apukádat is…- nyöszörgök teljes zavarban, mire csak összenéznek és kirobban belőlük a nevetés.

-          Mit mondtál neki? – kapkod levegő után Lizzy.

-          Hidd el fogalmam sincs róla! Komolyan! Baromi, dühös voltam Zalánra, hogy állandóan  rajtam poénkodik! Már napok óta piszkál, szivat, beszólogat. Máskor nem foglalkozok vele, hanem még tromfolok is, közöttünk ez minden napos volt eddig, de pár napja érzékenyebben érint ez. – temetem kezembe az arcom - Tegnap nem is szólt szinte hozzám egy szót sem, szerintem érezte, hogy néha túl messzire megy. Éjjel azonban odament hozzájuk, és beszélgetni kezdett velük és, és, és – nyöszörgök az idegességtől -  kiröhögött megint,  elöntötte az agyamat a düh. – temetem az arcomat a kezembe, érzem, hogy lángol a fejem a szégyentől – én – én ilyenkor nem gondolkodom, csak visz a düh. Istenem! – rogyok le újra az ágyra.

-          Hanna nyugi! – lép mellém Ashley

-          Ne idegeskedj! Ha megnyugodtál akkor folytatnám. – mondja Lizzy, mire én feszülten bólintok egyet, hogy folytassa – Szóval reggel apa alig tudta visszatartani, hogy ide ne rohanjon hozzád magyarázkodni. A bázison Emma elmesélte neki, hogy mit láttál, neki pedig azonnal leesett, hogy félreértetted az egészet. Ha láttad volna – nevet fel Liz – olyan volt, mint egy idióta.  Bár mikor nem olyan!- legyint egyet Lizzy.

Egymást követik a fejemben a gondolatok. Én biztosan nem vagyok normális! De nem tudok, pontosabban nem merek megbízni benne. Fel alá mászkálok, mint az eszementek. Most mit csináljak?

-          Liz, apukád miért jött ide?

-          Figyelj nem tudom mit mesélt neked Rob az életéről, de az utóbbi fél évben anyáék nagyon aggódtak miatta. Hajszolt, nyúzott, kedvetlen.  Tudom, hogy nem ez jön le a riportok alapján, mert mindenki azt hiszi róla, hogy egy bohém, zavarában állandóan vigyorgó pasas. De mi ismerjük őt. Fáradt, és egyre nehezebben kezeli a hírnévvel járó hercehurcát. Azt, hogy  állandóan figyelik, fotózzák, visítanak utána. Nincs egyetlen egy nyugodt perce sem! Állandóan dolgozik, ha nem forgat, akkor riportokat kell adnia, fotózásra, és promóciós utakra kell járnia és, hogy ez még ne legyen elég, ott vannak a rajongók. Hidd el, elképesztőek tudnak lenni. Én csak egy-két alkalommal voltam mellette, amikor az utcán sétáltunk L.A-ben és elkapták, de nekem az is elég volt! Szerencsétlen! Nagyon elege lehet.

-          Liz.. –  szeretnék közbe vágni, de leint, így elhallgatok

-          Szóval, az utóbbi  időben állandóan feszült, nyugtalan és esetenként durva volt, még anyával is, de nem hagyta, hogy segítsünk neki. Szerintem apa előtt szégyellte magát, nem akarta, hogy nyavalyogni lássa apu.

-          Tudom mesélte nekem is, hogy mennyire fontos neki apukátok véleménye, és hogy mennyire megakar neki felelni. Nem akarja, hogy apukátok gyöngének lássa!

-          Veled beszélt erről? – néz rám Liz elképedve.

-          Igen, miért? – lepődök meg.

-          Hanna, Rob erről soha senkinek nem beszél, még nekem sem. Pedig mi mindent megbeszéltünk mindig.

-          De.. – nyöszörgök

-          Figyelj, ő soha senkinek nem hagyta, hogy gyengének lássa. Ő mindig tartotta magát, soha nem kért segítséget senkitől, főleg nem apától. Anyu már érezte, hogy gond van vele, de nem hagyta neki sem, hogy segítsen. Anya mondta, amikor beszéltem vele, hogy nagyon aggódik miatta. Én is beszélni akartam vele, de előtte pár perce indult el ide Budapestre. Anyu nem egy hisztis típus, ő egy nagyon kiegyensúlyozott nő egyébként, de akkor kiakadt. Megbeszéltük, ha előbb szabadulok New Yorkból akkor nem haza megyek, hanem ide jövök Budapestre, és megpróbálok beszélni vele. Úgy terveztük anyával, hogy húsvétra, majd együtt megyek haza Robbal Londonba. Tegnap délután megleptem, nem tudta, hogy jövök.  Pont hozzád készült. Hallottam, amikor beszéltetek. Őszintén megmondva meglepődtem. Régen láttam Robot ilyen nyugisnak, amit szóvá is tettem. Ekkor mesélni kezdett rólatok, hogyan látott meg ……… be sem állt  szája! – nevet fel Liz. – Már egy órája hallgattam, hogy Hanna így, Hanna úgy, amikor felhívta az asszisztense, hogy szerveztek neki egy kis kirándulást, van – e kedve elmenni. Megbeszéltük, hogy elmegyünk. Így kerültünk a hajóra. Egész úton rólad beszélt, a családotokról és arról, hogy milyen jól érzete magát nálatok. Aztán próbált hívni, de nem vetted fel, majd elviharzottunk ide, be szeretett volna mutatni neked, de te nem voltál itt. Telefonon sem tudott elérni, az ismerőseid sem tudták, hogy hol vagy, totál idegbajos lett.

-          Minket is hívott, hogy tudjuk-e hol vagy, - vág közbe Ash -  de Zalán mondta neki, hogy valószínűleg megint valahol elhagytad a telefont, így egy kicsit megnyugodott.

-          Dean jött érte, hogy menni kell, így elmente - veszi át újra a szót Lizzy.

-          De előbb még felhozott hozzánk, hogy foglaljalak le, hogy ne unatkozz, amíg ő forgat – vetette közbe Ash, és nevetve nézett Lizzyre - . Úgyhogy mi szépen csavarogni mentünk. - fordultak felém

-          Reggel arra ébredtem, hogy apa hangját hallom. – veszi át a szót újból Lizzy - Nem kicsit lepődtem meg, hogy itt van. Aztán elmesélték, hogy mi történt éjjel a forgatás alatt. Így elhatároztam, hogy megkereslek és beszélek veled. Mikor eljöttem, még beszélgettek apuval. Ez fél 9 körül volt.

-          Szerinted mikor ébred fel? Beszélnem kellene vele. – suttogom halkan.

-          Szerintem is megkell beszélnetek az egészet. – néz rám figyelmesen Ash.

-          Hány óra van? – nézek kérdőn rájuk

-          Fél három  - válaszol Ash. – Forgatsz ma?

-          Úgy tudom, hogy csak éjjel kell mennem a Horváth Mihály térre.

-          Na akkor csapjunk a lovak közé – pattan fel Liz – te menj szedd rendbe magad, fél óra elég lesz?

-          Azt hiszem igen.

-          Jó, akkor ha végeztél, gyere át hozzánk – adja ki az utasítást  Ash, és elindulnak az ajtó felé

-          Igenis értettem! – nevetek fel, de nem bírom megállni, hogy nem szóljak be neki – igaza van Zalánnak, kezdesz sárkányosodni!

Nem várom meg, míg hozzám vág valamit, beslisszolok a fürdőszobába. Lizzy felnevet, és kinyitja az ajtót, de Ash  még hangosan visszaszól:

-          Ezért a beszólásért még kapsz Molnár Hanna! – majd becsapja maga után az ajtót.

Őszintén szólva elég kaotikus minden a fejemben, csak állok a fürdőszoba közepén, majd lassan elhátrálok és a csempének dőlve hűteni próbálom az agyamat. Kavarognak a gondolataim, és az emlékeim. Percekig csak ülök. Most mit csináljak? Mit mondjak neki?

Richard

Robert szállása – délután 14  óra –

-          Szia Claire!

-          Istenem, egész éjjel tűkön ültem! Miért nem hívtál fel? – hallom a hangján, hogy baromira mérges, halkan felsóhajtok, az egyik vészt elhárítom, a nyakamon a másik!

-          Claire…

-          És mi az Richard Pattinson, hogy kinyomod a telefont, amikor hívlak?! Milyen tempó ez?!- csak mondja, csak mondja a magáét,

-          Claire, hallgass már el az isten áldjon meg! – dörrenek rá az asszonyra, ami elég ritkán történik meg, ezért el is hallgat azonnal.

-          Baj van Richard? Mi van vele? Mi történt?

-          Nem szívem nincs baj. Beszélgettem vele. Elege van. Nyugtalan, és elhagyatottnak érezte magát.. – folytatnám még, de ismét nem bírja kivárni, és közbevág

-          Elhagyatottnak? De hát miért? Itt vagyunk mi, a családja ránk mindig számíthat, a barátai, kollégái…

-          Claire, ő magányos. Tudod milyen volt mindig is, imádott jönni menni, ismerkedni, cimborákkal lógni. Most pedig minden perce pillanata be van osztva, spontán módon nem csinálhat semmit, mivel mindenhol felismerik. Szeretne ismerkedni, de nem tud bízni senkiben. Attól fél, hogy mindenkinek csak a világsztár a fontos, és nem Robert a fiatal srác.

-          De miért nem mondott semmit? Miért nem engedi, hogy segítsünk neki? Miért nem fordult hozzánk? Beszéltél vele? Mit mondott?

-          Claire, nyugi, hagyd, hogy elmondjam jó? – csend van a túloldalon, így folytatom -  Végtelenül büszke vagyok a fiamra, tudod szívem? Igen beszélgettünk most reggel. Elmondta, hogy szorong, hogy idegesíti a tömeg sokszor, sokszor pánikroham kerülgeti, de nem akarta mutatni előttünk, mert mindig megakart felelni nekem. Megmutatni, hogy tudja az életét irányítani, kézben tudja tartani az irányítást, de most kimerült, szusszanni szeretne, de ez az őrület ami körülveszi nem engedi, hogy lazítson. Félt, hogy gyöngének látom, attól tartott, hogy nem tud nekem megfelelni. Érted Szívem?

-          Igen Richard értem. – csend van a telefonban mindkét oldalon

-          Beszéltem vele, elmondtam neki, hogy végtelenül büszke vagyok rá. Rá, és igen arra is, amit elért, de elsősorban rá, mert egy egyenes, őszinte, csupa szív ember!

-          És..

-          Megnyugodott. Én nem gondoltam volna, hogy ennyi feszültség van benne miattam. Talán túl kemény voltam vele, nem tudom, de jó volt végre a fiammal beszélgetni, mint férfi a férfival. – elnevetem magam -  Anyus képzeld tanácsot kért tőlem! Tőlem?

-          Miben? - hallom feleségem elcsukló hangját

-          Csajozásban – mondom nevetve, és várom nejem reakcióját, ami nem is késik soká

-          Mi? Tőled?  - hangsúlya nem kicsit hitetlenkedő

-          Claire, drágám, mi olyan meglepő ezen? Azért mert már kissé vén vagyok, még értek a nők nyelvén! Nem hiába élek együtt egyszerre hárommal!

-          Richard.. – szólal meg figyelmeztetően.

-          Nyugalom szívem. Megismerkedett itt egy lánnyal. Nagyon tetszik Robertnek, amit mondjuk nem is csodálok, mert egy csinos kis fehérnép az biztos! Csinos, de nagyszájú és elég hebrencs. Nem is tudom, kire emlékeztet?! – mondom neki csúfolódva

-          Kire?

-          Nem is tudom szívem, te talán sejted?

-          Richard! – csattan fel idegesen.

-          Rád életem! Ő is ilyen mentalitással bír, mint te! – elnevetem magam. – Tudod az első este megpofozta Robot – fakad ki belőlem a nevetés – Nem ismerős a szitú Drágám?

-          Richard! Elég! – nevet fel – Mesélj!

Elmesélem amit Rob közölt velem, hogy hogyan látta meg, mit érzett akkor, hogyan ismerkedtek meg, mit történt vele ebben a pár napban. Milyenek a Hanna szülei, családja.

-          Tudod ki a testvére a kislánynak? – kérdezem - Emlékszel Ashley Green barátjára, arra az operatőrre?

-          Arra a magas, hosszú hajú fiatalemberre, azt hiszem igen.

-          Na,  ő Hanna bátyja.

-          Richard és milyen a lány?

-          Hát én tegnap láttam a forgatáson, mivel Dean az én kérésemre odavitt. Látnod kellett volna, hogyan sasolták egymást! – nevetem el magam – Éppen fasírtban voltak, mert Hanna látta délután Robot Lizzyvel, és félreértette a helyzetet. Nem volt hajlandó szóba állni Robbal, aki persze először semmit sem értett. Aztán a kislány elkezdett csevegni más fiatalemberekkel, beszélgetett velük, még csak nem is kacérkodott, de Rob szemei vérben forogtak! – nevetek fel, amikor visszaemlékszem a látványra ami fogadott – aztán persze a fiunk sem hagyta magát, elkezdett ő is flörtölni egy-két lánnyal. Ekkor odajött Zalán, tudod ő Hanna bátyja, hogy kérdőre vonja Robot, hogy mégis mi a fészkes fenét művel? Nagyon kiállt a húgáért! Rob pedig elmondott neki mindent, ami történt. Zalán erre felnevetett, hogy ismerős a szitú, mivel Hanna hajlamos a saját feje után menni, konok és csökönyös nagyon. – egy pillanatra elhallgatok – Életem ez sem emlékeztet téged semmire? 

-          Richard! – csattan fel nevetve – Folytasd!

-          Szóval sok sikert, erőt, kitartást, és főleg türelmet kívánt Robnak, amin mind felnevettünk, azonban a kislány fél szemmel minket lesett persze, feldúltan elszaladt. Láttad volna a fiadat! Neki kellett mennie a rendezőhöz, így mi elkezdtük keresni Hannát, hogy beszéljen Zalán vele. Kisvártatva meg is jelent, Zalán próbált neki kedveskedni, de csak olaj volt a tűzre, - pár pillanatig elhallgatok - nem is tudom ez is valahogy olyan ismerős, neked nem Claire? – mire felnevet a vonal túlsó végén.  -  Félhangosan meg is jegyeztem Zalánnak, hogy kissé heves teremtés!

-          Richard! – horkan fel nejem a túloldalon

-          Claire, csak szórakoztam, nem gondoltam, hogy meghallja!- mentegetőzök - Szóval, a lényeg az, hogy Zalán meg válaszul annyit mondott nekem, hogy majd Rob betöri. A kislány ezt meghallotta persze, nem kellett sok neki, megfordult a ruháját felkapta, és szembeállt velünk, és úgy rendesen leosztott bennünket. Tüntetőleg csak Zalánnak beszélt, de a hangsúlyából érezhető volt, hogy nekünk is szólt a mondanivalója. Látnod kellett volna édesem! Komolyan, mint te olyan volt ez a lány! Kipirult, és simán leosztott, nyikkani sem tudtunk! Rob meg olyan volt, mint egy kerge marha. Győztem leállítani, hogy hagyja had nyugodjon le, aztán majd megbeszélik. Nem volt alkalmuk rá, mivel a felvételek végén Hanna szinte azonnal eltűnt. Robert pedig a bázison megtudta a sminkes főnöktől, valami Emmától, hogy Hanna látta délután Lizzyvel Robot, és, na mindegy a lényeg az, hogy félreértette a helyzetet. Azonnal rohanni akart utána, hogy magyarázkodjon, de leállítottam, hogy hagyja lenyugodni, majd szépen utána megbeszélik – pár pillanatig csendben maradok – meg hát ugye férfi büszkeség is van a világon!

-          Persze szívem az van! – nevet fel Claire. – És beszéltek?

-          Nem mert mi is visszajöttünk a szállásra, beszélgettünk. Azt hiszem mind a kettőnknek jót tett ez a beszélgetés, már régen ért! Mind a ketten megnyugodtunk Rob is és én is. Kisvártatva megjelent  Lizzy is. Neki is elmondta, hogy mi történ éjjel, aztán lefeküdtünk, Lizzy meg elviharzott. Én most keltem fel. Rob még alszik.

-          Apus féltem ezt a gyereket! Nem akarom, hogy bántsa ez a lány!

-          Nem, hidd el nem fogja bántani. Egymásnak fognak sebeket okozni, biztos vagyok benne, amiket majd meg is gyógyítanak együtt. Claire szerintem kell neki ez a lány. Nem mondja ki de szerintem szerelmes belé.

-          Én éppen ezért aggódom.

-          Nem kell szívem. Szerintem nem kell. – próbálom megnyugtatni.

-          Jó. Mikor jöttök haza? – kérdi, nagyon sóhajtva.

-          Szerintem holnap délelőtt indulunk, mivel ma éjjel még fogatnak. Én is itt maradok, kicsit körülnézek ha nem bánod?

-          Persze maradj csak. – sóhajt fel - legalább tudok készülni rendesen.

-          Vic megérkezett már?

-          Nem ő is csak holnap délután jön haza. Richard mennem kell! Öleld meg helyettem is azt a gyereket, és siessetek haza! Szia!

-          Szia! Szia életem!

Hanna

Kopogás, majd az ajtó nyitását hallom. Kikukkantok a fürdőből, hogy ki jött be.  Mikor meglátom elkomorulok, és becsapom a fürdőajtót. Nem akarok vele beszélni! Kezd belőle nagyon elegem lenni!

-          Hahó! Hanna itt vagy? – kopog be az ajtón

-          Miért szerinted hol lennék? – vágom hozzá mérgesen.

-          Figyelj Boszorka beszélnünk kellene!

-          Hagyjál békén Zalán!

-          Hugi légyszíves!  Kérlek!

-          Nem ! Nem vagyok rád kíváncsi! Érted! Egyáltalán! Egy beképzelt, öntelt hólyag vagy!

-          Hugi, Kicsim, Boszikám, - sorolja idétlen beceneveimet, máskor elolvadnék tőle, de most nem -  légyszives nyisd ki az ajtót.

-          Nem! És egyáltalán, hogy mertél hívatlanul bejönni! – rántom fel a fürdőajtót - Ez az én szobám! Kifelé! Tűnés! – mutatok a bejárati ajtóra.

-          Nem, mert most meghallgatsz! – tornyosul fölém a bátyám

-          Nem vagyok rád kíváncsi! – veszem a szoba felé az irányt, azonban jön utánam, így dühösen fordulok felé - Miért kell mindig az én rovásomra szórakoznod? Hm? Miért? Amúgy is rohadt szarul éreztem magam, de neked muszáj mindig tenni rá egy lapáttal ugye? Utállak! Gyűlöllek Zalán!

Zalán döbbenten mered rám. Soha nem beszéltem vele így, soha nem mondtam neki ilyesmit, de most fájdalmat akarok neki okozni, olyan fájdalmat amit én is érzek valahányszor a rovásomra poénkodik.

-          Hanna kicsim, beszélnünk kell! Kicsi te nem ez vagy! Te nem ez a hisztis liba vagy, aminek az utóbbi időben látunk! – szorít magához minden ellenkezésem dacára, aztán már nem ellökni akarom, hanem szorítom magamhoz. – Utálhatsz, gyűlölhetsz, de szeretlek! Mond el mi a baj! Kérlek!

Csak nézek rá, és hirtelen kikívánkozik belőlem minden. Beszélnem kell érzem, beszélnem mert megfulladok.  Könnyeimet lenyelem lassan az ablakhoz megyek, nem nézek rá, de most beszélnem kell. Zalán mellém áll, mellettem van, de nem ér hozzám, most nem tudnám elviselni az érintését ezt ő is érzi. Halkan beszélni kezdek:

-          Sokszor nem veszem fel a hülyeségeidet, mert tudom, hogy csak húzni akarsz, azt akarod, hogy kilépjek a csigaházból. Tudom. De újabban egyre többször léped át azt a határt, amin  már nem  tudok nevetni, ami  már ténylegesen fáj. Nem akarsz bántani szándékosan tudom, -  felé fordulok és a szemébe nézek, ahol szeretetet és aggodalmat látok – tudom, hogy nem bántanál, de történik velem valami. Valami amit én sem értek igazán. Ez rést ütött az eddigi zárt falon, amit magam köré építettem.

Hetek óta érzem, hogy feszít szét. Feszít és egyre jobban fáj minden mozdulat, érzelem, érzés. Látják anyáék, Natti, és te is, mert ismertek – Zalán ekkor át akar ölelni, de nem hagyom, elhúzódom tőle

Zalán én most megismertem őt. Rob ezt a falat nem téglánként bontja, hanem szétrobbantja. Egyszerre az egészet rombolja le körülöttem. Tudom. A falon már elhelyezte a dinamit rudakat, már csak meg kell nyomnia azt a gombot, hogy robbanjon minden. – nézek újra ki az ablakon, ahol hetvenhét ágra süt a nap. Mindenki vidáman jön megy mászkál, nevet, bennem azonban ott a félsz a félelem mindentől. -  Nézz ki, vidáman jönnek mennek az emberek. Én is így szeretnék menni, vidáman, gondtalanul, le akarom dönteni ezt a falat, várom, igen várom, mert szabadulni akarok! SZABADULNI!

Mert bár mennyire kapálózok ellene, de szeretem Zalán őt. Szeretem. Magamnak is nehezen vallom be, de szerelmes vagyok Robba. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így érzek, és 1 hét ismeretség után ilyet kimondok! De szeretem, és ki akarok innen lépni, és élni akarok, szabadon, érzelmileg szabadon!

Ugyanakkor rettegek attól a gombtól ami megszabadíthat, mert rettegek attól, hogy fájni fog, hogy megsérülök újra. Elég ehhez egy szó, vagy egy képzelt történés amibe én többet látok bele, mint ami ténylegesen megtörtént. Érted? Valamit láttam tegnap, amibe belemagyaráztam mindent. És nem engedtem tisztázni, mert a félelem, és igen a büszkeségem  is visszatartott.

Nem tudok többet mondani, csak nyelem a könnyeimet. A szobában csend van, halálosnak mondható csend amit egy halk hang tör meg

-          Zalán, megengeded, hogy beszéljek  vele?

Mint akit darázs csípett meg, úgy fordulunk mind a ketten hátra. Az ajtóban Rob áll komoly arccal minket méreget. Zalán rám néz, majd vissza rá. Elvigyorodik, és kivágtat az ajtón miközben Robot kétszer vállon veregeti.

Nem tudok megszólalni, tudom, látom a szemén, hogy minden szót hallott amint az imént mondtam.