155. fejezet: BEJELENTÉSEK

Sziasztok! 



Fejezet fent. 

Heni köszöni szépen a hozzászólásokat, és pipákat mindenkinek! 
Én vagyok a megbízott valaki XDDDD 

Amint tud jönni, írni fog nektek.  

Jó olvasást! 



Ádám

Zalán

-          Na? Mit mondtak? – lépek közelebb az ágyához – Rendben vagytok? 

Nem szól semmit, csak álmosan bámul ki a fejéből.

-          Hahó! – nevetek rá – Zalán hívja Hannát, jelentkezz! Kócos, az ideg kiver, mit mondtak? Mond már!

-          Mi? Mit mondasz? Bocs, csak iszonyat álmos vagyok, alig látok ki a fejemből. . . – motyogja – Később válaszolok minden felmerülő kérdésre jó? – közli és már horpaszt is tovább.

-          Ez kész! – nevetem el magam és szeretettel figyelem, ahogy az ágyán összegömbölyödve alszik, és inkább kimegyek, hagyom pihenni.

-          Na? – néz rám kíváncsian Ashley és Anya, akik éppen kávéznak az ebédlőben. Éppen válaszolnék, amikor csörögni kezd a mobilom. Nagyot sóhajtva nézek a kijelzőre, bár tudhatnám, hogy ki keres. .

-          Helló Rob!

-          Otthon van már? Mi van vele? Miért nem tudok vele beszélni? Nem veszi fel a telefonját!  Meg őrülök, hogy nem tudtam visszamenni, mert teleszerveztek programokkal a megkérdezésem nélkül! Gond van?  Mit mondtak neki? . . . .- ömleszti rám a kérdések tömkelegét szinte egy szusszra – És mikor jön?  - elkezdek röhögni ezt hallva.  – NE röhögj már!  Az ideg szétvet, mert nem tudom, hogy mi van a családommal!

. . . a családjával. Hát igen neki már van családja, saját családja.  Kicsit a lelkembe mar az irigység.

-          Mikor beszéltél vele utoljára?

-          Hm talán négy órája…  Igen azt hiszem négy órája, még nem kapta meg a zárójelentést, és a dokival sem tudott beszélni. 

-          Értem.  – mormolom, mert tudom, hogy ez a szó a világból ki tudja mind a kettőjüket kergetni, főleg, ha felveszem hozzá a bölcs Budha pózt is!

-          Zalán!  Mondták már, hogy egy köcsög vagy? – elnevetem magam méltatlankodását hallva.

-          Aha. Páran. – mormolom - Komolyra fordítva a szót, Apu hozta haza talán másfél órája, de nem tudtunk vele beszélni, mert mire hazaértünk Nattiéktól ő elaludt. Az imént jöttem ki tőle, felnézett és közölte, hogy később minden felmerülő kérdésre válaszol. . . – nevetem el magam a hivatalos  szöveg hallatán, mire Robertből is kitör a nevetés.

-          Belejött, mint kiskutya az ugatásba! – röhögi – Megáll az agyam! Komolyra fordítva a szót, akkor holnap jöttök ugye?

-          Megyünk. Megvannak a repjegyek is. 10 óra körül érkezünk, és nem alszunk nálatok.

-          De miért nem?

-          Mert holnap este indulunk is tovább, megyünk vissza LA-be, nekem munka miatt mennem kell, Hannának meg éppen elég  feladat lesz ébren maradni – nevetem el magam.

-          Értem. Sajnálom. Azért mond meg neki, hogyha magához tért, hogy hívjon fel!

-          Oké! Szia! 

Robert

Somolyogva teszem le a telefont. 

-          Mi ez a nagy vidámság mostanában kedves Robertem?  - nevet rám Steph. 

-          Miért szerinted nincs okom a vidámságra? – fordulok a belépő ügynököm felé, aki kíváncsian méreget.

-          Az éttermet lerendeztem, minden elsikálva, az érintetteknek szólni viszont már a te dolgod. 

-          Oké ezt elintézem! Köszönöm Steph!  - vetődök le a kanapéra, miközben oltárian beverem a fejem a belógó lámpába. – Azt a . . .  mocskos. .. ühmmm, ez piszkosul fáj!  - simogatom meg a fejem, mert még a könnyem is kicsordul

Steph elneveti magát bénázásom láttán

-          Várj keresek mindjárt valamit! – mormolja és elindul a konyhasziget felé – Van itthon mirelit kajátok?

-          Nem hiszem, Hanna nem szereti, de jég van a fagyasztóban biztosan. – mormolom, miközben érzem, hogy egy púp kezd nőni a fejemen, és megszólal a telefonom is, sziszegve veszem fel, rá sem nézve a kijelzőre – Halló! – morranok bele.

-          Neked is szép napot kedves Robertem! – hallom a feleségem mosolygós hangját – Mi bajod van?

-          Bevertem a fejem, ebbe a kibaszott lámpába! – dühöngöm – ki fogom vágni a francba! Mondtam, hogy ne vegyük meg! Már vagy húszadszorra verem bele a fejemet! Kék –zöld leszek mire mennem kell  Canessba!- hallom, hogy vihog – Ne vihogj! Erről is te tehetsz!

-          Vigyázz idő előtt nehogy eltegyen láb alól a vérszomjas lámpa és  elhalálozz, akkor hogy fogod látni a kisfiadat? – kuncogja

Szavai hallatán lever a víz, a szívem ezerrel kezd verni, , még a fejfájásomat is elfelejtem, és oda sem figyelek, hogy itt van Stephenie. . .

-          Kisfiú? – nyehegem.

-          Igen Rob, - suttogja Hanna – Egy most 16 hetes, csodaszép kisfiú van a pocakomban. Kicsit elszámolta először a professzor úr az időpontot, mivel kb most vagyunk 16 hetesek – motyogja mire úgy érzem, hogy minden erőm elhagy, és csak bambulok magam elé megszólalni képtelenül, mert valami nagyon szorítja a torkomat. Idegesen megköszörülöm

-          . . . és egészséges? Minden rendben vele?

-          Igen szívem, minden rendben vele, egy kis Makk Marci, - mormolja lágyan, és szinte látom magam előtt ahogy simogatja a pocakját – és képzeld láttam mosolyogni, és csuklott is! 

-          . . . csuklott?  Tényleg?  - ismétlen ütődötten – Ugye van ultrahangképed?

-          Persze, hogy van, csak nem tudtam átküldeni, mert valami van a gépemmel . . .  de holnap az első lesz, hogy megmutatom.

-          Istenem Hanna! – vigyorgok agyamenten – Ha belegondolok hogy alig 5 hónap múlva már a kezemben tarthatom a kisfiam . . . – ekkor hatalmas csörömpölést hallok, felpillantok, hogy mi a tököm történt, és  lefagyok ahogy Steph elképedt arcával találom magam szemközt. Felnevetek azon,  ahogy tátott szájjal mered rám. 

-          Ki van ott? Mi történt? – hallom Hannát.

-          Khm, hát megfeledkeztem hogy Steph itt van - motyogom – és most leteszem mert azt hiszem hogy szívmasszázsra lesz szüksége .. . – hallom ahogy a vonal végén Hanna felkuncog, majd komolyan azért hozzáteszi – Kérd meg rá, hogy ne mondja el senkinek.

-          Oké! Szeretlek baby és vigyázz a kisfiamra!

-          Vigyázok! Szia! – és bontja a vonalat, én pedig vigyorogva fordulok, a kedvenc ügynököm felé. 

-          A kisfiad. . . . ? – néz rám elképedten -  Csak nem? Jól értettem?

-          De, Steph. Jól értetted. Szeptember végére babát várunk. – vigyorgom, mint egy raklap tejbetök.

-          Hogy mi? Mi van? – rogy le teljesen ledöbbenve a kanapéra mellém – De hát  nem azt mondtátok, hogy . . .

-          De igen Steph. Egy hete voltunk Budapesten kontrollon.  Hanna tejesen ki volt akadva előtte, hogy megint kiújult a betegsége. Megvolt a menzesze, de állandóan fájt a hasa, a dereka, kicsit fáradékony volt, és állati hisztis_!  Már az agyamra kezdett menni, hogy vagy bőgött vagy fúriaként viselkedett!  Úgy tudtuk, hogy nem lehet babánk.

-          Nem mondod? – néz rám teljesen elképedve.

-          De bizony.  Teljes frászban mentünk el a kontroll vizsgálatokra, aminek a végén kis híján az infarktus végzett mind a kettőnkkel amikor megláttuk az ultrahangot.

-          Nem mondod?

-          De Steph. – röhögök, hogy az én mindenkor nagydumás ügynököm most csak dadogni képes. . . .

-          De hogyan? Megvolt a menzesze? De akkor . . .

-          Van ilyen, a prof mondta, hogy van ilyen.  Amikor decemberben megműtötték, kapott valami bogyókat, hogy beállítsák rendesen a ciklusát, mert előtte össze vissza volt meg neki,  és hát megtörtént ami megtörtént . . .  – vigyorgom agyamenten – Szorgalmasan dolgoztam ám! – kacsintok rá.

-          Robert!  Ezt nem hiszem el! – nevet rám – Hát gratulálok! – ölel át – Anyudék mit mondtak? Gondolom oda meg vissza vannak az örömtől!

-          Hanna szűk családján kívül még csak te tudod Steph – nézek rá komolyan – Addig nem akartuk senkinek elmondani, amíg nem történtek meg a vizsgálatok. Akárhogyan is nézzük Hanna egy éve komoly gyógyszeres kezelést kapott, és ezzel nem lehet játszani! Azon kívül gyógyszer szedése mellett lett terhes. Elmondjuk, de csak  majd holnap, de csak a szűk családnak és baráti körnek lesz elmondva. – nézek rá komolyan – Kérlek, hogy te se mond senkinek! Jó?

-          Oké! Rendben. Befogom. – néz rám csillogó szemekkel, nevetve – Édes istenem! Hiszen még te is néha egy nagy gyerek vagy! – vág oldalba.

-          Az lehet Steph, de már családom van, meg kell komolyodnom kicsit!

-          Te? Te soha nem fogsz! – vihog rám

Richard

Figyelem az asszonyt, aki dohogva teszi le a telefont.

-          Mi van? Ki volt az?

-          A fiad.  Megkért bennünket, hogy holnap még az étterem előtt menjünk fel hozzájuk a lányokkal.  Nem értem minek? Most mi a fenét csináljak? Fel kell hívnom a fodrászomat, hogy mehetek-e előbb hozzá! 

-          Most mit dühöngsz? Mi bajod van?

-          Az Richard, hogy nem értem miért kell nekik étteremben tartani a bulit? Hanna nem bír főzni otthon?  Most vettek egy szép nagy lakást, oda is meghívhatták volna akit akarnak, de nem ők a Claridge’s-ben tartják a fiad szülinapi buliját!  Ami úgy érzem, hogy túlzás!  Kezdik elvetni a sulykot a pénzszórással!

-          Ők keresték meg! Ebbe mi nem szólhatunk bele, akkor sem ha nem tetszik!

-          Tudom, de ez nekem nagyon nem kóser Richard!! – mormolja, és lelép telefonálni.

Bámulok magam elé.  Most mit mondjak? Én is túlzásnak tartom, ezt a szülinapi bulizást. Általában itthon tartottuk meg családi körben az ünneplést utána meg a haverokkal elmentek bulizni. Én is túlzásnak érzem. . . Na mindegy azért majd négyszemközt beszélek a gyerekkel.

Hanna

Jaj istenem szálljunk már le! Feszülten fészkelődök az ülésben.

-          Mi van? Rosszul vagy? – mered rám aggodalmasan Ashley.

-          Jaj dehogy! – mormolom, - Csak nagyon utálok repülni! Nagyon! És már alig várom, hogy leszálljunk!

-          Jaj Hanna! – nevetnek rám, és mindent tudóan összenéznek.

Mindjárt látom! Mindjárt ott leszek a férjemnél!  Gyorsan leszállunk, felveszem a csomagomat, fogok egy taxit, és már suhanok is haza!  Szerintem egy óra múlva otthon is vagyok! – agyalok, így észre sem veszem, hogy leszálltunk.

-          Hugi! – nevet rám Zalán – Megérkeztünk!

Zavartan nézek ki az ablakon, hogy ellenőrizzem valóban így van-e, és döbbenten veszem tudomásul, hogy tényleg a leszállópályán van a gép. Mint akit megcsíptek pattanok fel, amin persze Zalán elneveti magát.

-          Hé! Lassabban! – vigyorogja, de nem törődök vele.

Mögöttem a bátyámék halkan beszélgetnek, amikor az utazótáskám megjelenik a szalagon. Felemelem a kezem, hogy levegyem, de Zalán rám mordul.

-          Te csak ne emelgess! – közli és lekapja a kis utazótáskámat, és elindul, én meg tátott szájjal nézek utána.

-          Na mi van nem jössz? – kacsint rám visszafordulva – Ahogy látom, fogadóbizottságod is van! – még a méltatlankodás is belém fagy amikor az üvegajtón túl meglátom a férjemet! 

Mi? Ő itt? Egyedül a repülőtéren?  . . . és engem vár??? 

Szinte szárnyra kap a szívem az örömtől, amit ez a kis gesztusa okoz! Soha nem jött ki elém még, mert igyekezett mindig kerülni a nyilvánosságot, a paparazzikat! A másoknak olyan természetes dolog, hogy kimegyek a kedvesem elé a repülőtérre, náluk csak nagyon ritka esetben fordult elő, talán egyszer. . . . és akkor sem jött be a terminálra csak kint várt a parkolóban még Torontóban amikor egyszer meglátogattam a Cosmo forgatása alatt.

Istenem és most itt van_!!!!!!  Eljött elém!!! 

-          Jaj itt van értem a férjem! – vigyorgom agyatlanul, és ott toporgok mire az ajtó végre lassan kinyílik, és két másodperc alatt a nyakába vetem magam.

-          Szia cica! – mosolyog rám, és ott mindenki előtt kapok egy őrületes csókot. . . 

-          Szia! – nevetek rá boldogan a nyakában lógva – Szia! – szajkózom mire felnevet, kicsit elhúzódik tőlem köszönti a bátyámékat és elveszi Zalántól a motyómat, miközben másik keze csuklóm bőrét simogatja.

Felszedelőzködünk és elindulunk mindannyian kifelé.  Fel sem tűnik az emberek kíváncsi pillantása, én most jelenleg a boldog kis bárányfelhőmön üldögélek . . .

Kimerülten rogyok le a kanapéra miután a bátyámék elmentek, és lehunyom a szemem.

Kisvártatva hallom, ahogy Rob elköszön tőlük, és vigyorogva jön felém.  Gondosan lehajtja a fejét, mielőtt újra beverné.

-          Sziasztok!  - térdel le elém és szorít magához, én pedig boldogan simulok az ölelésébe.  – Van már púpocskánk? – vigyorog rám, és kíváncsian hátrébb húzódik, hogy csíkos pólómat felhajtsa.

-          Van. – kuncogok.

-          Muti! – nevet fel és leül mellém gyerekesen csillogó szemekkel és várakozón néz rám. . .

Elnevetem magam és felállok, kicsit feljebb húzóm a pólómat, és oldalra fordulok.

-          Tényleg van! – nevet rám – Egy apró púp, olyan csak, mintha sokat ettél volna – neveti el magát, majd a szeme elkomolyodik.

Magához húz, fejét a hasamra hajtja, és érzem, hogy mély levegőt vesz, és megcsókolja a pocakomat. Kezei a derekamat ölelik, majd érzem ahogy a nadrágom dereka alá siklanak és egyre lejjebb tolják azt. Felnyögök, mire Rob felnéz rám, szemei tűzben égnek, és én mint egy transzban lépek ki a lesimogatott farmerból.

Képtelen vagyok mozdulni, remegve állok a férjem előtt, akinek a szája hasamról egyre feljebb halad a melleim felé, amik érzékenyen, hegyesen előremeredve várják, hogy játszadozzon velük. De ő nem!  Ő kínoz inkább!  Éppen csak végigsimít rajtuk, majd felpattan és egy őrületes csókot kapok miközben mindkét keze a hajamba túr.

Az eszemet veszi el!  Annyira vágyom az érintésére! Annyira!  Felnyögök és szinte hozzá tapadok, mire kissé elhúzódik tőlem és vigyorogva néz rám, amitől elkap a harci ideg.

-          Mit vigyorogsz? – csattanok fel és hisztisen kirántom magam az öleléséből és elindulok toronyiránt, ő azonban nem hagyja. Utánam nyúl,  és magához ránt.

-          Ne hisztizz!  - mormolja, majd vadul a számra tapad és offenzívába kezd az összes érzékem ellen!

Hosszú ujjai végigsiklanak a hátamon, és egyetlen profi mozdulattal kikapcsolják a melltartómat. Szinte fellélegzek, amikor érzékeny melleim kiszabadulnak a fogságból.  Robert elbűvölten nézi őket, majd lerogy a kanapéra engem is maga után húzva. Széles terpeszben az ölébe ülök, simogatni akarom, de nem engedi, lefogja cirógató kezeimet és melleim fölé hajol. Alig várom, hogy megérezzem száját a hegyesen álló bimbóm körül, de ő csak egy váratlan mozdulattal megnyalja, miközben szemeit le sem veszi rólam. Felnyögök meleg nyelvének érintésétől és összerándul a gyomrom, amikor megfújja az imént megnedvesített területet.  Felnyögök az érzéki tűztől, ami végig viharzik rajtam! Hátam megfeszül, és vágyakozva feszítem nőiességemet a bugyin és farmerján keresztül is nekem feszülő férfiasságához! Epekedve várom, hogy mozduljon, szinte eszem vesztve . . .

-          Nyugalom! – suttogja rekedten – Nyugalom!

Kezei felfedezik érzéki simogatásokkal testem minden apró területét. Szája végig siklik a nyakamon, a kulcscsontomon és elindul lefelé, én pedig epekedve várom, hogy végre vegye szájába a melleimet, végre csókoljon meg!  Egyik keze a hátamat simogatja, a másik combomon halad egyre feljebb, de csak apró puszikat kapok!

Minden érzékem vitustáncot jár a vágyakozástól, szinte eszemet vesztve dörzsölöm magam hozzá, és ekkor kezei és szája egyszerre csapnak le rám.  Hirtelen megszívja mellemet, amitől az izgalom éles, már-már fájdalmas sugárban villámlik végig testemen, miközben egyik keze a bugyim alá merészkedve simogatja nőiességem.

-          Ezt akarod? – mormolja érzékien, és másik keze megfogja hajamat és fejemet hátrafeszítve meghúzza azt éppen annyira, hogy ne fájjon.

Szája a melleimről elindul felfelé, és a torkomra siklik, miközben keze továbbra is becézi, simogatja nőiességem.

-          Ezt akarod? – suttogja a számba, miközben simogat és két ujja váratlanul mélyebbre hatol.

Felsikoltok.

-          Ezt? – nyögi izgatottan, érzékiségtől csillogó szemekkel.

-          Nem! – zihálom – Mindent akarok!  - sikoltom, majd becéző kezeit félretolva lemászok az öléből  és most én indulok felfedezni a testét.

Fölé hajolok, és miközben megcsókolom, hegyes mellbimbóimmal cirógatom mellkasát, miközben kezei fenekemet gyúrják, gyömöszölik, és egyik ujja, finoman mélyre hatol. Szinte megmerevedek a váratlan érintéstől, ő pedig felnyög, majd csókunkat megszakítva pimaszul néz rám.

-          Az újdonság varázsa – suttogja és megmozdítja finoman a kezét.

Robert

Szívem ki akar esni annyira ver! Vérem száguld szinte az ereimben, és határtalanul felpörget ahogy tágra nyílt hitetlenkedő tekintettel mered rám.

-          Élvezd! – suttogom a szájába – Élvezd kicsim! Finoman csinálom? Jó neked?

Csak bólogat, de nem szól, élvezem az arcán tükröződő izgatottságot. Szemeit lehunyva élvezi mozdulataimat.

-          Ne! – suttogja, mire finoman kihúzódom.

Ő azonban nem ad időt nekem, fölém hajol, és  szájával egyre lejjebb cirógat, finoman harapdálja hasamat, érzem ahogy finom mozdulatokkal gombolja ki nadrágomat, felemelkedem, hogy segítsek neki letolni a már kényelmetlenül szorító nadrágot, és az alsónadrágot.  Felszisszenek ahogy megérzem férfiasságomat érő levegő hűvösét.  Epekedve várom, hogy megérintsen, hogy a szájába vegyen, de ő csak csillogó szemekkel nézi keményen álló testemet, majd lassú érzéki mozdulatokkal simogatni kezdi a hasamat, a combjaimat, de gondosan kikerüli, hogy megérintsen.

-          Hanna kérlek! – nyöszörgöm amikor zacskóimat simítja végig, masszírozza  - Kérlek kicsim!  - sóhajtom vágyakozva.

-          Nyugalom Robertem! – néz rám ez az érzéki boszorkány – Dőlj hátra! – suttogja én pedig teszem amit mond – Nem érhetsz hozzám!

Hátradőlök, kezeimet a tarkómra fonom, és várom, hogy mit tesz velem, miközben a vérem már-már égve száguld az ereimben. 

Becézőn simogat, de a leginkább az érintésére vágyódó részemet nem érinti! 

-          Hanna kicsim!  - suttogom rekedten – Kérlek!  - nyöszörgöm és szinte felkínálom magam neki, mire ez az érzéki boszorkány egy váratlan mozdulattal elkap és a torkáig enged!  - Jézusom! – kiálltok fel ahogy becézni, simogatni kezd nyelvével és kezeivel !  - Jézusom!  - suttogom rekedten és a lábujjam hegyéig elzsibbadok – Úristen! . - nyöszörgöm – Jaj! Csináld! Boszorka!  Jaj! Ah! Még!

Érzékiségtől elborult aggyal felpillantok, és amikor meglátom az ölemet beborító barna kócos hajtömeget, kényszerítenem kell magam hogy ne szálljak el!  Egyetlen mozdulattal felülök, és magamhoz rántom a feleségem.

-          Ülj rá! – parancsolom szinte, és az érzékien duzzadt szájára tapadok, miközben a tangáját félrehúzva elmerülök a forró, síkos puhaságba!

Pillanatokig csak élvezzük a teljességet, hogy tökéletesen együtt vagyunk, és akkor az én boszorkányom megmozdul . . . .  

.

.

.

-          Úristen! – nyöszörgi a mellkasomra borulva – Meghaltam! 

Képtelen vagyok megmozdulni az iménti orgazmus után. Testem még a teste mélyén lüktet, forrósága még körül ölel, zihálva kapkodok levegő után, amikor ő kissé elhúzódik tőlem.  Arca és hajtöve még csatakos az izzadságtól, sminkje elkenődött, mégis ő a legszebb nő a világon! 

-          Szeretlek kicsim! – suttogom, és a szájára hajolok. 

Lassan hűl le testünk, válik normálissá légzésünk, egymás ölelésében várjuk, hogy az iménti érzéki vihar csendesedjen bennünk.

-          Szerinted ő is érezte? – suttogom halkan, miközben pocakját simogatom, nem válaszol csak felkuncog, majd elhúzódik tőlem és egy érzéki csók után feláll. 

-          Azt biztosan, hogy az anyukája nagyon finoman érzete magát! – vigyorogja.

Ekkor az órára pillantok.

-          Ühm!  - morranok fel - Ha nem akarjuk a szüleimet és a nővéreimet pucéran fogadni, akkor nem ártana összekapni magunkat! – nevetek rá.

-          Miért most jönnek Clairek?! – néz rám elképedten – Robert!  Nem arról volt szó, hogy kettőkor az étteremben találkozunk velük? 

-          Kicsim!  Ezt te sem gondolod komolyan, hogy ott mindenki előtt mondjuk el nekik is, hogy babánk lesz?!

Egy pillanatig elgondolkozik, rám pillant. 

-          Oké! Igazad van! Mikorra jönnek? 

-          Van kb. 50 percünk! – vigyorgok rá, mire szemei fennakadnak, és tétován körül néz a nappaliban szétdobált cuccainkon. 

-          Oké!  Gyorsan rendet vágunk, zuhanyozás . . .  – adja ki a parancsot, és én jó férjként engedelmeskedem.

* * *

-          Mit somolyogsz a bajszod alatt?  - néz rám kérdőn miközben a sütit rámolja ki egy tálcára, én pedig nem tudok ellenállni neki és a háta mögé állva magamhoz húzom és átölelem finom puha illatos testét.

-          Azon – mormolom a fülébe, miközben kezeim a pocakjára simulnak, - hogy már a körtécske szakaszon túl vagyunk, ha jól érzékelem, és már a fél kisdinnye szakaszban vagyunk! – nevetek– Az imént a zuhany alatt figyeltelek, és van egy pici pocakod - mormolom, miközben szám a nyakát csókolja végéig, ő pedig érzékien nyögdécsel

-          Rob. . .  – suttogja rekedten – Ne csináld! Most nem veszíthetjük el a fejünket, mindjárt itt vannak a szüleid!

-          De én csinálni akarom! – dörmögöm dacos ovisként, és újabb offenzívára szánom el magam, hiszen szavaival ellentétben Hanna is érzékien dörgöli fenekét az ágyékomnak. . . .

. . .  de ekkor megszólal a csengő.  . . .

-          A francba!  - dünnyögöm csalódottan, mire felém fordul, és csillogó szemekkel néz rám. . .

-          Majd repetázunk este, sőt egész éjjel habzsolhatjuk egymást, de most légyszives menj, nyiss ajtót!  - kuncogja, miközben újra megszólal a csengőnk.

Claire

Már éppen nyomnám meg újból a csengőt, amikor fültől fülig érő vigyorral szinte felrántja az ajtót. Meglepetten meredek rá.

-          Mi ez a nagy vigyor édes gyerekem?

-          Sziasztok! Gyertek be! – szólal meg, és hagy válasz nélkül.

-          Szia Édes fiam! – lép be utánam Richard is a lakásba.

-          Sziasztok! – jön elénk a menyem is mosolyogva – Gyertek be! Lizzyék?

-          Jönnek ők is, már elindultak! – válaszolom, és körülnézek alaposan – hát itt sok minden változott!

-          Nem voltál még itt azóta? Nem láttad, hogy teljesen berendezkedtünk? – néz rám döbbenten a menyem.

-          Nem, azóta nem volta. Akkor jártam itt amikor, állítottátok be bútorokat a szőnyegek is a helyükön voltak, de az apróságok még nem. Ezek nagyon sokat dobnak egy lakáson. – fordulok feléjük, hiszen Robert is ott áll Hanna mögött és átöleli szorosan, hirtelen döbbenten elhallgatok.

-          Mi van Anya? – lepődik meg a Robert,

-          Semmi csak . . .  . - motyogom,  de nem tudom befejezni a mondatot, mert megszólal a csengő, és Robert elszalad ajtót nyitni.

Hanna közben Richarddal kezd beszélgetni.

-          Sziasztok! – lép be a kisebbik lányom, ad egy puszit, majd elfordul  és köszönti az apját és Hannát. 

Meglepődve nézek végig a gyerekeken.  Vigyorognak, sűrűn összenéznek. Ekkor újra csengetnek. Rob ismételten megy ajtót nyitni, míg Hanna Lizzyvel beszélget.

Richard lép mellém.

-          Mi van?  - néz rám fürkészőn – Mi bajod van?

-          Nem tudom - mormolom, miközben le sem veszem a szemem a fiamról és a menyemről, akik a most érkezett Victoriát és Björnt köszöntik – Itt valami van! Nézz rájuk! – mormolom a férjemnek, aki összehúzott szemmel figyeli a legkisebb gyerekünket és a feleségét.

-          Én nem látok rajtuk semmi különöset- vonja meg a vállát Richard – Képzelődsz Claire – közli és odébb áll.

-          Gyertek, üljetek le! – nevet ránk Robert és a sarokülő felé invitálja a többieket, miközben Hanna egy tálca süteményt tesz elénk, és kínálja körbe.

Rob, közben egy lemezt tesz a lejátszóba és bekapcsolja a TV-t, majd Hannát maga mellé rántja.

-          Biztosan meglepődtetek, hogy azt kértem, hogy előbb ide gyertek és ne az étterembe. – vigyorog Rob, mire összeszűkült szemmel kezdem vizslatni. – Okom volt erre.  – vigyorogja – szeretném, ha megnéznétek egy filmet.

-          Rob most komolyan! – csattan fel Lizzy, - nem tudtam elmenni fodrászhoz, mert azt mondtad, hogy egy nagyon fontos dolgot akarsz mutatni!  A filmedet megnézzük a jövő héten! Most szórakozol?!

-          Lizzy!  Maradj csendben! – szólalok meg, és a szívem szinte a torkomban dobog, ahogy a gyereket figyelem.  Richard keze után nyúlok, aki aggódva néz rám.

-          Mi van? – motyogja döbbenten a könnyeim láttán, mert már tudom, már biztos vagyok benne, hogy mit fogok látni! 

A legkisebb gyerekemre nézek, aki vigyorogva néz rám, de neki is könnyes a szeme ahogy Hanna is párás szemmel néz vissza rám.

Richard meg csak értetlenül mered egyikünkről a másikunkra. . .

-          Mi bajotok van?! – csattan fel ingerülten.

-          Nézd inkább a felvételt – suttogom erőtlenül, és én is a képernyő felé fordulok, ahol feltűnik egy orvosi ultrahangszoba. . . . , felzokogok, amikor meglátom a fiam szemében a könnyeket, és azt ahogy együtt, egymást átkarolva sírnak Hannával . . . majd egy közeli ultrahangkép egy mosolygós pocaklakóról, majd egy másik amelyiken éppen csuklik.

A képernyő elsötétül, döbbenet száll a szobára.

-          Gyerekek! – sóhajt fel mellettem a férjem, és amikor felé fordulok újból elkap a sírás, mert látom ahogy a könnyei megállíthatatlanul csorognak le az arcán, és csak szorítja a kezem.

-          Rob! – motyognak hitetlenkedve a lányok is. . . – Ez komoly??

-          Igen, - mondja halk rekedt hangon a fiam – Igen Lizzy, teljesen komoly, szeptember 28 körül érkezik a kisfiam, aki most körülbelül 16 hetes pocaklakó.

Hanna

A könnyek kitörnek belőlem is,  amikor meglátom Rob szüleit sírni, de a férjem sem tudja a macsó stillt hozni, mert azért nála is lecseppen pár csepp miközben az szülei ölelik át, majd fordulnak hozzám is. 

-          Úristen! – dörmög halkan Richard – Annyira ver a szívem, hogy mindjárt kiugrik! Gyerekek!  Ti aztán tudtok meglepetést okozni! 

Aztán hirtelen nyakamba kapom a sógornőimet is.

Amikor lassan csillapodnak a kedélyek, persze újból előkerülnek a hogy lehet ez, hogy történt. . . .stb. stb kérdések, amelyekre igyekszünk normális válaszokat adni.

-          Ezért akartuk nektek itt elmondani, és nem a többiek előtt az étteremben, mert a ott csak a barátaink lesznek ugyan ott akikben megbízunk, de ti a családom vagytok. – szólal meg rekedten Robert - Még nekünk is szokni kell a gondolatot, mert mind a ketten azt hittük, hogy ez a csoda velünk nem fog megesni, hogy mi nem lehetünk szülők és itt akartuk megosztani veletek az örömünket, nem mások előtt.

Halk szipogás után újra mindenki beszélni kezd, majd Richard megszólal:

-          Nem azért, de ha kettőre invitáltátok a vendégeket, akkor nem ártana indulni.

Szavai hallatán őrült kapkodásba kezdünk mind a ketten.

* * *

-          Biztos nem baj ha elmegyek? – néz rám kérdőn és vagy huszonötödszörre teszi fel a kérdést.

-          Rob a jó ég áldjon meg miért lenne baj! Menj már! – nevetek rá és tolom kifelé az ajtó felé – Érezd jól magad!

-          De . . . – torpan meg és fordul felém

-          Nincs de, én elleszek itthon, most nincs kedvem sehova menni, tele engedem a kádat vízzel, fürdök egyet és alszom, mert fáradt vagyok! – válaszolom és elolvadok a szemeiben tükröződő szeretettől - Menj már, mert halálra fognak cikizni Marcusék!

-          Oké! – nevet rám, magához húz és kapok egy finom csókot.

-          Nem ígérem, hogy megvárlak, mert szerintem alig fogom letenni a fejem már aludni fogok! – motyogom a mellkasába, mire felnevet.

-          Jó, de ígérd meg, hogy bármi történik felhívsz!

-          Oké! – vigyorodom el és kitolom az ajtó elé – Szia Édesem!  - küldök neki egy puszit és magamra zárom az ajtót. 

Felnevet, és hallom távolodó lépteit.

Mélyet sóhajtok, és lassan bemászok a lakásba, felsóhajtok a rumlit látva, mindenhol ajándékokkal teli táskák, szinte elárasztják az ebédlőt, de jutott belőlük a konyhapultra és a kanapéra is.

Kicsit összepakolok. Rob majd holnap kinyitja őket, és úgy döntök, hogy sportosan viszonyulok a további rámoláshoz, . . . teszek rá!  A mosogatás is megvár, nem szalad el!  Inkább elmegyek zuhanyozni, most nincs kedvem fürdeni, de előbb beszélnem kell Vandával.

* * *

-          Szia!  - nevet rám a testvérem – Na hogy ment? Mindenkit ledöbbentettetek?

-          Azt hiszem igen! – válaszolok halkan

-          És? Nem örültek neki?

-          De Claire és Richard is úgy reagáltak ahogy anyáék. . .

-          És a lányok? 

Hallgatok.

-          Hanna mi van? Nem örültek neki?

-          De. – válaszolom bizonytalanul – Lizzy biztosan, de Victoria . . .  nem is tudom Natti. Nekik az étterem előtt, még itthon mondtuk meg, teljesen le voltak döbbenve, gratuláltak persze, de Vic később olyan furán távolságtartó volt. . . . de lehet, hogy csak én magyarázom be magamnak! 

-          Majd kialakul! Ne foglalkozz vele!  Zalánnal most beszéltem, ő mesélte, hogy az étteremben is sikerült ledöbbenteni mindenkit! – kuncogja -  Nem azért Hanna, de ez a Tom hogy néz ki??  Én nem is értem hogy Sienna mit lát benne! Úristen neki is mekkora pocakja van!

-          Hol látod te Tomot?

-          Az interneten. – kuncogja – Már fent vagytok. – és már mondja is az oldal elérhetőségét.  

-          Ja. – húzom el a számat és  fellépek én is az oldalra, és kattintok a képekre. Kristen testőrét meglátva morogni kezdek. . .

-          Mi bajod van? – kérdezi Natti döbbenten, miután átváltok újra a skyp-ra.

-          Semmi. –sóhajtok. 

-          Hanna!

-          Ne hannázz már! – csattanok fel, és rá pillantva látom, hogy megsértődött, bocsánatkérően nézek rá- Bocs Natti! – suttogom  és mesélni kezdek – Most beszéltem Vandával, . . .

-          . . . . és?

-          Hát fogalmazzunk úgy, hogy meglehetősen hűvösen fogadta a hírt. De tudom én vagyok a hülye, mert azt hiszem, hogy az én boldogságomnak mindenki örül!

-          Mit mondott? 

-          Igazából gratulált, de . . .

-          Értem.  – mormolja, pedig tudja, hogy ettől a szótól a plafonon vagyok!

-          Gratulált ,és én azt hittem, hogy megkérdezi mennyi idős vagyok, mikorra várom . . .  de nem,  ő gratulált, és elkezdte sorolni, hogy milyen programokat szervezett le nekem ide.  Pénteken kell mennem Oxfordba, majd . . .  nem is tudom hova! Leszervezett, vagy 4 író-olvasó találkozót!

-          De, nem akkor mentek Cannesba? 

-          Mikor?

-          A jövő héten? Nekem azt mondta Rob, hogy 25-én lesz a bemutatója.

Ezen ledöbbenek.  Basszus!  Nekem Vanda 23- ára szervezte le az utolsó programot!  A szentségit! 

-          Hanna! Mi van?

-          Semmi, csak azt hiszem beszélnem kell Vandával, hogy tegye át, vagy szervezze le máskorra a 23-ai  programot!  Robbal akarok menni Cannesba 22-én!!  Basszus!  A francba! – mormolom idegesen.

-          Nyugi! Megbeszélitek!  - ekkor hangok hallatszanak a háttérből – Bocs, de mennem kell, Luca felébredt – sóhajtja

-          Baj van?

-          Nem is tudom, lehet, hogy beteg lesz, mert állandóan sír, nyugtalan, nem olyan mozgékony, mint szokott lenni.  – mondja tesóm, és idegesen rám pillant, egyre hangosabban hallom Luca sírását. – Bocs,  de most leteszlek!  Szia! 

-          Szia! –sóhajtom és kinyomom én is a készüléket. 

Nincs kedvem semmihez!

Végig gondolom a mai napot, a reakciókat. Hát volt pár ember, akik mosolyogtak ugyan, de  . . .

Mi a francnak foglalkozom én velük?!  - teszem fel magamnak a nagy kérdést. Számítanak? Dehogy! Akkor meg mit problémázok rajta? Hülye vagyok!   

Most, hogy megtárgyaltam magammal ezt a fontos problémát, felállok, és elvánszorgok a hűtőhöz és magamhoz veszem a tálca sütit. Vigasztalásként elmajszolok párat. 

Robert

Jó volt az este, nagyon jól éreztem magam, de haza akarok menni.  Hannával akarok lenni.  Fáradt vagyok, kimerültem én is.  Érzelmileg elég sokat kivett belőlem ez a nap. 

-          Köszi srácok mindent!  - nevetek fel és beülök a taxiba, de Marcus még utánam kiabál valamit, amit nem értek, de azért röhögök rajta. 

A taxis indít, én pedig figyelem, ahogy ők is szétszélednek. 

A legjobb barátaim.

Fáradtan dőlök hátra és hunyom le a szemem, hogy végig gondoljam a mai nap eseményeit.  Sűrű nap volt az egyszer biztos, de nagyon boldog! Talán az eddigi legjobb szülinapom.

Gyorsan lezuhanyozom, és bevágódok az asszony mellé az ágyba!- határozom el a lépcsőházban felfelé menet.  Biztosan alszik már.  A lakásba lépve felkapcsolom a villanyt, hogy lássak is valamit, de ahogy megpillantom a kanapén szuszogó törékeny alakot ugyanazzal a mozdulattal  egyből le is kapcsolom. 

Elaludt!  - nevetem el magam látva, hogy még utcai ruhában van.

Átvágok a nappalin, és készülök felemelni, hogy az ágyba vigyem, amikor álmosan rám pillant, villámgyorsan de álomtól kábultan felül, majd felpattan.

-          Szia! Mit hagytál itthon? – mormolja, mire megint kaparja a torkom a nevetés, de türtőztetem magam.

-          Semmit kicsim, gyere aludni. – suttogom.

-          Jó, majd reggel lezuhanyozom - morogja, és elindul.

A hálóba érve ledobálja magáról a ruháit, mindet, és nem törődve azzal, hogy engem a végletekig felizgat formás testének látványa, elterül az ágyon, magára húzza a takarót és durmolni kezd.

-          Ez kész! – nevetem el magam, és hozzá hasonlóan én is levetem a ruháimat, mellé fekszem, magamhoz húzom a Boszorkát és álomba merülök.

Kezemmel a pocakján. 

295244