102. fejezet: MUTTER ACTION

Sziasztok!

Sajnálom, hogy a délutánból este lett, de volt egy ici-pici kis bonyodalom délután. Ne haragudjatok, de jelenleg csak ahhoz van erőm, hogy feltegyem a fejezetet. Holnap ígérem válaszolni is fogok a kommentekre.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy vihart fogok kavarni! Komolyan álmomban nem számítottam rá! Annyit tudok mondani, hogy nyugalom csajok! Nyugalom!

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A KOMIKAT!

Lenyűgöztetek.

Puszi mindenkinek!

Holnap jövök a válaszokkal!

Heni

Robert

Minden kiejtett szó, végig marja a lelkem.  Mintha savat öntöttek volna az élő sebre. Legszívesebben üvöltve rohannék ki a világból. 

-    Nem – suttogom, alig jönnek a számra a szavak – szakítottunk, tegnap.

Nem szól semmit, csak figyelmesen végigmér.

-    Te? Mi? Szóval? – nézek rá zavartan, és túrok a hajamba – Szóval mi?

-    Igen Robert – néz rám komolyan – igen mi együtt voltunk tegnap éjjel.

-    Mi? – nyögöm ki, és úgy érzem, hogy kifut a lábam alól a talaj. – Én. . . szóval ne haragudj, de én semmire sem emlékszem. . . ő izé – nézek rá idegesen. 

-    Zoé  Morgan. – suttogja, pillanatokig mered rám, majd elneveti magát, és zavartan néz félre.

Pakolászni kezd vadul, úgy ahogy csak egy nikotinfüggő tud rámolni. Megkönnyebbülten felsóhajt amikor a pult alól előkerül a cigis doboz. Nem néz rám amíg rá nem gyújt, majd mélyet szív a cigiből és amikor kifújja csak akkor pillant felém.

-    Hát ez nem túl hízelgő, bár az sem, hogy egész éjjel Hannának szólítottál. Nagyon sokat jelent neked az a lány igaz?

-    Mindent. – nézek egyenesen a szemébe - Én most megyek! Ne haragudj! – nézek feszülten körül, hol a picsába lehet a kabátom, vagy a cuccaim egyáltalán? A neve zakatol egyfolytában a fejemben, Zoé Morgan, Zoé Morgan. . . Hirtelen belém csap a felismerés és meglepetten fordulok meg és meredek rá.

-    Az a Zoé Morgan?

-    Igen Robert az. – kortyol egyet a kávéból.

-    Ne haragudj! Én, szóval én tényleg nem szoktam, szóval én nem vagyok híve az egy éjszakás kalandoknak, - nyögöm ki nagy nehezen, majd összeszedem magam és keményen tekintek a szemébe – Nem szokásom idegen lányokkal felmenni a lakásukra.

-    Ahogy én sem szoktam részeg pasikat felhozni. – suttogja és a szeme megbántottan csillan fel – De te olyan aranyos részeg voltál, és én sem voltam színjózan. Nem régen haltak meg a szüleim és a párom, nem maradt senkim. – csuklik el a hangja - Tegnap este mozdultam ki hosszú idő óta először és csak megtörtént... Az azonban feltűnt, hogy állandóan Hannának hívtál, te őt csókoltad tegnap éjjel, vele szeretkeztél, őt ölelted. Fogadj el egy jó tanácsot Robert, menj haza, szedd össze magad és keresd meg azt a lányt, beszéljétek meg a dolgaitokat és éljetek boldogan, mert te még megteheted, te még szeretheted őt. – suttogja remegő hangon és elsírja magát– Te még szeretheted, ölelheted, csókolhatod, élhetsz vele, és nincs semmi olyan gond amit ha akartok nem tudtok megbeszélni. Tőlem senki nem tudja meg a kis botlásodat, és nyugodj meg szedek gyógyszert. 

-    Ne haragudj! – suttogom, mert egy patkánynak érzem magam kétszeresen is, megcsaltam a menyasszonyom, és belemásztam ennek a lánynak is a lelkébe. Igaz ez utóbbiról nem tehetek, de mégis mar a lelkiismeret, de  elindulok kifelé. Az előszobában ott van a táskám és a kabátom. Egyetlen szó nélkül felkapom, egy pillanatra megállok az ajtóban, és visszafordulok a lány felé, aki most megáll mögöttem - Sajnálom Zoé!

-    Ne sajnáld Robert! – suttogja – Csak keresd meg és légy vele boldog!

-    Szia! – suttogom sután, és zavartan túrom a hajam, majd behúzom magam után az ajtót.

Pillanatokig, csak állok ott, mélyeket lélegzem és remegek. Mi a büdös picsát művelek én? Hirtelen kifut a lábamból minden erő, lerogyok a lépcsőre, amikor felfogom, hogy mit tettem. Nem bírok gondolkodni, egyet tudok, haza kell mennem!

Mikor elmúlik a remegésem, tárcsázok.

-    Pattinson!

-    Apu?

-    Robert te vagy az? – szól bele a telefonba édesapám.

-    Igen én.

-    Mi történt? Jól vagy? Furcsa a hangod. Hannával van valami?

-    Apu eltudsz értem jönni?

-    Londonban vagy? – döbben le teljesen – Rob! Londonban vagy?

-    Igen.

Csend, döbbent csend a túloldalon.

-    Megyek, hol vagy?

-    Mindjárt megnézem.

-    Édes gyerekem te azt sem tudod, hogy hol vagy? – jön az újabb döbbent kérdés. – Mi a büdös isten történt?

Nem tudok válaszolni, marja a torkomat a keserűség. Kivánszorgok a ház elé és megnézem a címet, majd megmondom apunak.

-    Mindjárt ott vagyok, el ne mozdulj! Hallod?

-    Itt várlak. – suttogom.

Sokkoltan állok a kapualjban, míg Aput várom, az emberek jönnek mennek, kíváncsian néznek rám, de én rejtőzködöm, még önmagam elől is, kapucnis pulcsiba, napszemüvegbe összegubózva állok a kukák takarásában. Kavarognak a gondolataim, csalódott, dühös, állati dühös vagyok az egész világra, de legfőképpen magamra és Hannára, mert mind a ketten hülyék voltunk. Mind a ketten. Szédülök a bűntudattól, a tehetetlenségtől, a fájdalomtól, de ekkor szerencsére feltűnik Apám kocsija, feszülten néz körül, és láthatóan megdöbben amikor meglát, de egyetlen szó nélkül néz végig rajtam, majd nyitja ki a kocsi ajtaját.

-    Szia! – suttogom.

-    Szia!  Nos azt hiszem először hazaviszlek, lefürdesz és lefekszel, utána megbeszélünk mindent.

Látom rajta, hogy elképedt, és ideges de nem szól semmit, a kezei azonban kifehérednek ahogy a kormányt szorítja. Lüktető fejemet a hideg ablaküvegnek szorítom, ami jól esik ugyan, de kicsit sem tompítja a fejfájásomat. Kavarog a gyomrom.

-    Apa állj meg! – suttogom – Kérlek állj meg!

Apa egyetlen szó nélkül kanyarodik le a park parkolójába. Szerencsémre nincs senki a közelben,  mert ki kell ugranom, hogy könnyítsek magamon. Lihegve hajolok előre, miközben megszabadulok a gyomrom tartalmától. Minden erőm elhagy, Apa meg csak toporog mellettem, és idegesen tekint végig rajtam, de nem kérdez semmit, amiért hálás vagyok, mert jelen pillanatban elég lenne egy szó és én bömbölve, toporzékolva állnék neki rombolni mindent ami a közelembe van. Csak egy, egyetlen egy halvány pókháló vékony szál választ el, hogy megtegyem.

Apu sápadtan néz végig rajtam, miközben egy üveg ásványvizet nyom a kezembe.

-    Igyál! – öleli át a vállamat, szinte tart amíg iszom - Na gyere!

Belépünk az üres lakásba, bárhova nézek felvillan egy-egy emlék, egy-egy mosoly, pillantás. Üvölteni akarok! E helyett megfogom a cuccom, és feltámolygok az emeletre, beállok a jéghideg víz alá. Le kell magamról mosni az elmúlt napokat, a feszültséget, a féltést, a fájdalmat, a csalódottságot, a haragot, a másik nő érintésének az emlékét, a bűntudatot! De nem megy, érzem amint a jéghideg cseppek szinte marják, égetik a bőrömet, én meg csak állok és bűntetem magam.

Istenem! Hogy lehettünk ilyen hülyék? – minden erőm elhagy, és leülök a zuhanykabinba és csak bámulok magam elé.

-    Rob! Bent vagy? – hallom Apu aggódó hangját, de képtelen vagyok megszólalni. – Robert Thomas Pattinson szólalj már meg, mert rád töröm az ajtót édes fiam!

Nem vár választ, egyszerűen berúgja, rémülten néz rám, elzárja a csapot, kirángat. Engedelmesen jó kisfiúként követem.

-    Rob! – üvölt rám, majd lekever egy baromi nagy maflást, - Szedd össze magad! Gyerünk fiam törölközz meg és öltözz fel! Gyerünk! – üvölt.  – Mi a büdös rosseb történt ott Budapesten? – gyors mozdulatokkal törli meg a hátam. – Gyerünk vedd fel! – nyújtja felém a pólóm – Felhívom anyádat!

Végigdőlök az ágyon. Apu döbbenten néz rám.

-    Elbasztam mindent Apa! Mindent! Elvesztettem őt! – motyogom, majd egyik másodpercről a másikra elalszom.

Richard

Szétvet az ideg miközben Clairet tárcsázom.

-    Szia Richard! Mondjad!

-    Gyere haza azonnal! Robert itt van Londonban és valami történt, mert teljesen ki van fordulva önmagából. Egy órája hívott fel, hogy menjek érte, de azt sem tudta, hogy hol van. Miközben jöttünk haza kétszer álltunk meg mert hányt, falfehér, az imént bányásztam ki a hideg víz alól. Két értelmes szót nem lehet váltani vele, csak azt hajtogatja, hogy elvesztette Hannát! Mi az isten történt itt?

Pillanatokig döbbent csend.

-    Megyek mindjárt! – suttogja, majd hallom ahogy a kozmetikusával beszél, hogy most azonnal el kell mennie. Hallom a beszélgetést, hogy fizet, ahogy elköszön, majd újra a telefonba szól – Mit mondott?

Elismétlem amit hallottam Robtól, amit kitudtam belőle húzni. Hallgat.

-    Figyelj Richard, most leteszem, hazamegyek és  felhívom Editet is.

-    Rendben.

Idegesen rendezkedek amíg Clairre várok, aki fél óra múlva be is fut. Zaklatottan mered rám. Hozzám lép és szokás szerint arcon puszil.

-    Mi történt?

-    Őszintén szólva én is csak annyit tudok, amit neked elmondtam, ennyit tudtam belőle kihúzni.

-    Oké, akkor hívom Editet. – közli határozottan, nagyot nyel, majd tárcsázni kezd.

Claire – Edit

Amíg várom, hogy Edit felvegye Richardra pillantok, látszólag nyugodtan ül, de tekintete idegesen pásztázza a nappalit, majd felpattan, és elkezdi buzerálni a virágokat. Felsóhajtok ezt látva.

-    Szia Claire! – szólal meg Edit nyúzott hangon.

-    Szia! Te tudod, hogy mi történt a gyerekekkel? Robertet most szedte össze az apja valahol a városban, teljesen kiütötte magát, és csak azt hajtogatja, hogy elvesztette Hannát! Edit mi történt?

Hallom, hogy felsóhajt, a háttérben csörög a telefon, beszélnek, valaki utasításokat osztogat. 

-    Nem tudom Claire! Tegnap óta nem szól semmit!- vesz mély lélegzetet. – Délután miután az orvosa beszélt vele, megnyugodtam, mert úgy tűnt, jól vette  a jelenlegi tényeket.  Elmentünk az apjával haza, hogy elhozzam neki a tiszta hálóinget, meg benéztem a boltba, hogy a lányok hogyan boldogulnak. Kicsit tovább tartott, mint számoltam.  Robert maradt vele, aztán amikor Zalán előttünk ideért, azt mondja, hogy ő is csak annyit látott, hogy tegnap kora este Robert köszönés nélkül dúltan elrohan mellette. Amikor bement Hannához, az sokkoltan bámult maga elé. Egyetlen szót sem tudunk belőle kihúzni, azonkívül, hogy fáradt, és aludni szeretne. Éjjel felment a láza, amit alig tudtak az orvosok levinni, kezdtünk megnyugodni már, hogy minden rendben lesz, erre ez van.  

-    Hogy van?

-    Nem jól Claire. Lázas. Robert hazaért rendben? Aggódtam miatta. Nattit kérte meg, hogy vigye ki a reptérre.

-    Istenem – sóhajtok – hogy mindig kell valaminek történnie! Az apja most reggel szedte össze a városban. Annyira kiütötte magát, hogy azt sem tudta, hogy hol van. Most alszik, nem tudtam vele beszélni.

-    Claire, most mennem kell, este felhívlak.

-    Rendben.

Leteszem a telefont, és nagyot sóhajtok. Richard mellettem ül, és kérdőn néz rám, amikor is váratlan hang szólal meg.

-    Mi van vele Anyu?

Meglepődve fordulok hátra. Ott áll a fiam, szinte zombiként a kanapé mögött. Szeme beesett, haja szanaszét, és nagyon sápadt. Elszorul a szívem.

-    Jaj gyerekem! – lépek oda hozzá és ölelem át. Nem húzódik el, hanem mint a kisgyerekek bújik hozzám, és ami a leginkább megdöbbent sírni kezd. Az én fiam.  Richard feláll mellőlem és haját túrva a konyhába megy.

Kemény ember, de a gyerekei könnyeit nem bírja látni. Hallom amint a konyhában pakol, és halkan káromkodik. Rob ekkor elhúzódik elfordul, és szégyenlősen a pólójába törli a szemét. Zsebkendőt nyújtok felé, mielőtt még az orrát is abba törölné. Keserves fintort vág, majd rám néz.

-    Mi történt Robert?

Hallgat, felpattan és járkálni kezd. Az apja ekkor lép be a nappaliba, egy tálcán 3 bögre kávét egyensúlyozva.

-    Hoztam kávét, igyátok meg, aztán mindent hallani akarok! – néz ellentmondást nem tűrően a gyerekre.

Csendben isszuk a kávénkat, majd Richard megelégeli a csendet.

-    Tehát mi történt?

Rob újra felpattan és mászkálni kezd.

-    Tegnapelőtt még minden rendben volt. Ott voltunk, amikor nagy nehezen felkelt. Jól volt, és én is megkönnyebbültem, hogy rendben lesz minden. Evett is egy kicsit, délután a folyosón mászkáltam vele, kapaszkodott belém, szédelgett anya, de kihúzta magát már amennyire tudta, és sétáltunk. Anya én olyan büszke voltam rá! Én biztos jajgatva fetrengtem volna az ágyon ha a helyébe vagyok.

-    Pasi vagy kisfiam, nem lepődök meg rajta. – szúrom közbe mire a férjemtől kapok egy rém randa pillantást és megfenyeget az ujjával – Hiába fenyegetsz Richard! Ez az igazság!

-    Térjük vissza a tárgyra! – morran rám a férjem és Rob felé fordul.

-    Este jött az orvosa, hogy Hanna menjen a kezelőbe, mivel jól van, eltávolítja az utolsó zsinórt is belőle, ami egy fertőtlenítős izé volt, a műtét után rakták be neki, hogy öblögessék a műtéti területet. Anya még viccelt is. – suttogja és nagyot nyel – Elkísértem a kezelőig, oda azonban nem mehettem be vele. Pár perc múlva nyílt is az ajtó és megjelent halálsápadtan, a hasára szorított kézzel. Az orvossal ketten támogattuk vissza a szobájába. Evett kicsit és elaludt. Időközben befutott Zalán és István is, de inkább hagytuk pihenni és elmentünk  vissza a lakására. Őszintén szólva megkönnyebbültek voltunk mind, mivel láttuk, hogy jól van. Aztán tegnap reggel bementem hozzá. Kicsit feszült voltam, mert útközben Stephani hívott, mert - túr bele a hajba  - ez mindegy, végül is lényegtelen, szóval feszült voltam, amikor bementem hozzá. Ő is nyűgösebb volt, mert fájdalmai voltak. Beszélgetni próbáltam vele, de hallgatott csak, aztán meg jött a vizit. Kiküldtek. Közben megérkeztek Editék is. Miután az orvosok kijöttek tőle, bementünk. Beszélgetni kezdtünk, hogy hogyan tovább. Mivel én márciusig dolgozom kint Vancuverben, nem lehetek vele, nem tudok rá felügyelni, piszkálni, ha nem eszik,  megbeszéltük, hogy addig Budapesten marad amíg jobban nem lesz a műtét után, majd ha már begyógyult a sebe és utazhat akkor hazajön L.A-be.  Kijön az anyukája is egy  időre, legalábbis addig amíg én forgatok. A kemós kezeléseket kint is megkaphatja, de a közelembe lesz, és ahogy csak egy kis időm lesz, hazatudok menni, mivel nem 12 óra hanem csak bő 1 órás repülőútra leszek tőle.   Nagyon nem tetszett ez a helyzet, de nem láttam jobb megoldást! – áll meg és teszi a tarkójára a kezét és bámul ki az ablakon, hallgat, gondolataiba merül.

-    És? – szólal meg Richard mellettem.

Rob nagyot sóhajt és beszélni kezd.

-    Rendben volt minden, megbeszéltük, de akkor jött az orvosa és minket kiküldtek a szobából. Megvizsgálta és beszélgettek, amikor kijött tőle csak annyit mondott, hogy menjük be hozzá, mert most szüksége van ránk. Amikor beléptünk láttam, hogy sírt, mellé ültem és átöleltem, éreztem anyu, hogy remeg, de hozzám simult, belém kapaszkodott. – nyel nagyot -  Lassan megnyugodott. Egyedül maradtunk. Ebédelt is, de láttam, hogy zaklatott. Többször rákérdeztem, hogy mi a baj, de nem mondott semmit, csak mosolygott rám,  és ettől a felforrt az agyvizem, mert megbeszéltük, miután nagyon lecsesztem ,hogy nem hallgat el előlem többet semmit! Megígérte! Megígérte és alig telik el 1 nap megint kezdi! De nem szóltam semmit, türtőztettem magam. Aztán elaludt – vesz nagy levegőt Rob -  közben rezegni kezdett a telefonom. Kris keresett, a forgatásról beszéltünk, meg arról, hogy most hívta Bill, hogy beszéljenek a jelenetről amivel kezdeni fogunk, én meg  már nem is tudom, de elkezdem viccelődni arról, hogy én nem fogom majd fogni a kis kacsóját szülés közben mint más pasi, és nem is nyalogatom a lábai között, mint szex közben, hanem harapni fogom keményen harapni és bevágok neki!  

Megáll bennem az ütő is. Normális ez a gyerek?

-    Anyu én hülyéskedtem! – néz rám kétségbeesetten Rob mivel látja elképedt arcomat – Egyszerűen csak hülyéskedtem! A forgatáson ennél keményebb dumákat is levágunk!  Nem tudtam, hogy hallotta, mivel háttal álltam neki beszéd közben a szoba másik végében, hogy ne ébresszem fel. Aztán csak egy nyögést hallottam, megfordultam, még éppen időben, mert röpült felém a csészéje! Hozzám vágta! Aztán nekiállt hisztizni, hogy tűnjek el és menjek a kis Kristenemhez! Nyalogassam csak azt, keménykedjek azzal! Szó szót követett, az elmúlt időszakban felhalmozódott feszültség kitört rajtunk, és a vége az lett, hogy hozzám vágta a gyűrűjét és közölte, hogy takarodjak!  - roskad le az ágyra – Olyan dühös voltam rá anya! Annyira dühös! Már nem is tudom, hogy miket vágtunk egymás fejéhez!

Hallgatunk, az apjával a hallottakat emésztjük. Aztán felpattanok és a gyerek elé állok.

-    Édes fiam! Mikor szoksz le végre arról, hogy előbb jár a szád, mint az eszed?! Már megint baromságokat hordtál össze, és szokásod szerint agyatlanul rohangászol. – csóválom a fejem – És még te vágod Hanna fejéhez, hogy megszökik a problémák elől? Mi a fenének nem maradtál ott és mentél vissza megbeszélni vele mindent? Egyformák vagytok! Egyikőtök sem különb a másiknál!

Leforrázottan áll előttem.

-    Miért nem mentél vissza?

-    Mert baromira dühös voltam rá! Azért! Hetek óta egyre csak nőtt bennem a feszültség és tegnap kitört! Tudom, anya hogy hülyeség volt, de . . . – túr kétségbeesetten a hajbába – de akkor ott gyűlöltem! Gyűlöltem, mert mindent tönkretett!

Döbbenten állok a fiammal szemben.

-    És ezt így közölted vele, hogy gyűlölöd, mert tönkretett mindent?

-    Azt hiszem igen anya. – suttogja és lerogy a székre. – De miért nem beszélt?  - csattan fel – Ő tehet mindenről!

Richardra nézek, most mit csináljak?

-    És te? Te ártatlan bárányka voltál? Te mit csináltál? Te beszélgettél vele? Megpróbáltad belőle kiszedni, hogy mi a baja?

-    Igen anya képzeld el megpróbáltam! – támad nekem azonnal szembefordulva velem, szinte őrültként néz rám – Krisnek is számtalanszor mondtam, hogy próbáltam vele beszélni, de nem mondott semmit! – üvölt rám -  Nekem nincs időm a lelkizésre, hogy kiszerenádozzam belőle mi a baja!  Felnőtt nő, ha baja van mondja!

Döbbenten állok vele szembe.

-    Ne üvöltözz velem édes fiam, mert megpofozlak! Szóval neked nincs időd lelkizésre? Hányszor voltatok csak ketten együtt az elmúlt időszakban? Ketten, és nem a testvérekkel, barátokkal, kollégákkal, Kristennel? Csak ketten?

Elgondolkodik.

-    Nem tudom anya. – néz rám döbbenten. – De akkor is! Nem beszélt róla, és mindig csak . .

-    Akkor mégis hogyan vártad, hogy beszéljen veled? Én is titkoltam előttetek, sőt még apád előtt is májusban, hogy mi történik velem, mert nem tudtam hogyan kezdjek neki! Ő azonban figyelt rám! – mutatok Richardra - Figyelt és nem hagyta annyiban a dolgot amíg ki nem szedte belőlem és mellettem állt végig! Mellettem!

-    Én is próbálkoztam!

-    Igen? Hogy?

-    Megkérdeztem, én nem faggatóztam nem nyomoztam! Én csak örültem, hogy vele lehetek! Örültem a perceknek amik nekünk jutottak! – kiabálja – Annak ellenére, hogy mindig mindenhol a nyomunkba voltak! Én szeretem Hannát!

-    Kisfiam!

-    Nagyon szeretem, és tudom, hogy hülye voltam! Most már tudom, hogy nem kellett volna Kristennel beszélnem . . .

-    Kristen! – morranok fel – Mindig, mindenhol Kristen! Biztos vagyok benne, hogy nem azon akadt ki, hogy beszéltél vele! Az a lány állandóan körülötted van. Mindenhol összeboronálnak benneteket, és az elmúlt pár percben is cirka 3-szor emlegetted! Félreértés ne essék én kedvelem azt a lányt, de elmondanád, hogy mi a fennének hívtad meg ide például szilveszterkor?

-    Mert egyedül volt.

-    Miért és a menyasszonyod nem? Vele nem lehetett volna kettesben eltölteni egy kis időt? – nézek rá szigorúan – Robert végiggondoltad már, hogy mit akarsz? Érett vagy egyáltalán egy komoly kapcsolatra, mert én most azt látom, hogy minden fontosabb. . . .

-    Ki ne merd mondani Anya! – csattan rám – Ki ne merd mondani, hogy más fontosabb mert nem igaz! Én szeretem, és belátom én is legalább annyira hibás vagyok ebben a helyzetben mint ő! De most mit csináljak? Ezek után hogyan álljak elé?

-    Úgy édes fiam – szólal meg az apja – ahogyan eljöttél. Úgy. Szépen visszamész és megbeszélitek. Ha gondolod elmegyünk veled, persze, csak ha szükséged van ránk.

Elsápad, és kétségbeesetten néz ránk.

-    Ezek után nem tudok elé állni.

-    Kisfiam! – csóválom meg a fejem – Csak kicsit összekaptatok! Nem a világ vége! Tudod mi hányszor vesztünk össze apáddal? Úristen meg sem tudom számolni, és mégis itt vagyunk!

Nem szól semmit csak sápadtan mered ránk, és egy gyanú lopózik a szívembe.

-    Rob történt még valami? – szalad ki a számon, de amikor meglátom hogy elfehéredik, már biztos vagyok benne, hogy történt még valami. – Jézusom mit műveltél?

Elfordul és az ablakon kezd kifelé bámulni.

-    Robert! – csattanok fel.

-    Lefeküdtem egy lánnyal. – suttogja halálsápadtan.

-    Kristen? – jön szinte akaratlanul a számra a kérdés.

-    Dehogy! – morran fel, de nem mer a szemembe nézni – Miért ez az első gondolatod? – túr a hajába -  Egy, egy idegen lánnyal voltam tegnap éjszaka – suttogja és lerogy mellém, alig mer rám nézni – De Anyu fogalmam sincs róla, hogy mit műveltem! Arra még emlékszem, hogy nagyon dühösen leszálltam a gépről, és megállítottam a taxit az első bárnál. Elhatároztam, hogy leiszom magam.  Aztán már csak arra eszméltem ma reggel, hogy egy idegen hálószobában ébredek.

-    De biztos, hogy . . .

-    Hogy mi? – néz rám kérdőn.

-    Hát hogy, na. . .  ne akard, hogy kimondjam! – csattanok fel, mire keserves mosolyra húzódik az arca.

-    De anya, igen, mert pucéran ébredtem. – motyogja.

-    Jaj gyerekem! – sóhajtok fel – De én még most is azt mondom, hogy legjobb út az egyenes! Mond el neki, az a legegyszerűbb! Már ha egyáltalán akarod ezt a kapcsolatot!

-    Persze, hogy akarom! – csattan fel szinte azonnal a gyerek.

-    Szerintem meg hagyni kell, hogy lecsillapodjanak mind  a ketten. – szólal meg a férjem. – Kicsit higgadtok, és hidd el holnap már másként látjátok a világot, de én is azt mondom, hogy mond el őszintén Hannának. Hogy lehettél ennyire balfasz édes fiam?

-    Csak hozom a formámat apa. – nyögi ki keservesen – Csak hozom a formám.

-    Menj feküdj le, rossz rád nézni Rob! – ölelem át – Minden rendben lesz kisfiam, minden rendben lesz meglátod. Segítünk apáddal mindenben.

-    Jaj anya!  - ölel át, ez a melák.

-    Na menj! Szedd rendbe magad, legyen már valami emberi formád, mert rossz rád nézni! Én nem is tudom, hogy mit eszik rajtad az a lány! – mordulok rá.

-    Hiába anya csak egy van! – húzza el keserves mosolyra a száját, de azért csak elmasírozik.

Figyelem ahogy hallótávolságon kívülre kerül, majd gyorsan Richardhoz fordulok.

-    Richard beszélnünk kell! – csattanok fel, és nézek rá ellentmondást nem tűrően.

-    Miből is gondoltam, hogy megúszom?! – kacsint rám a másik féleszű.

-    Hát mindenesetre volt a gyerektől kinek örökölnie a huzatos fejét!  

Edit

-    Én nem értem! Mi van? Mi történt? –  suttognak, és néznek rám mind a ketten a folyosón.

-    Nem tudom gyerekek. – fogalmam sincs, meredek a velem szemben ülő Nattira és Ashleyra – Claire beszélt Roberttel az meg a sárga földig leitta magát, Richard szedte össze pár órája.

-    Neked sem mondott az a másik eszement sem semmit? – fordul Ash Nattihoz.

-    Nem. Berohant a lakásba tegnap este, dúltan, és megkért rá, hogy vigyem ki a repülőtérre, mert el kell utaznia. Egész úton egyetlen kukkot sem szólt, csak bámult ki az ablakon. Aztán amikor megérkeztünk, adott két puszit és elment.

-    Jellemző! – szólal meg Ashley – Megint a régi Robert, pedig már kezdett normális lenni. Még Hanna előtt volt ilyen agyatlan hangulatember! Komolyan mindenki azt hiszi róla, hogy egy édes aranyos kedves pasi, mondjuk az is, de néha elborul az agya és akkor egy köcsög bír lenni! – elképedten nézek Ashleyra  - Bocs Edit, de tényleg ilyen.

Tanácstalanul nézek ki az ablakon, hogy mit csináljak,  amikor csörögni kezd a telefonom. Claire az.

-    Szia!

-    Szia! Figyelj, most beszéltem a gyerekkel teljesen maga alatt van. Hanna visszaadta neki a gyűrűt, mert összevitatkoztak valami marhaságon, mert az én hülye gyerekem nem bír gondolkodni mielőtt beszél! – morog Claire a telefonba – A lényeg az, hogy kicsit a hóna alá kellene nyúlni mind a kettőnek. Robnak holnap vissza kell utaznia, mert az imént szóltak rá, hogy 1 nappal előbb kell kezdenie, most elment Tommal és Sammel beszélgetni. Nem lenne gond, ha most elmennék hozzátok. 1 óra múlva indul a gépem, és a délutánival  jönnék vissza. Muszáj Hannával beszélnem! Tudom hogy nem kellene beleavatkozni a gyerekek dolgába, és hidd el nem is szokásom, de most muszáj lenne.

-    Gyere! Mikor érkezel?

-    Hát, 1óra 20 perc múlva indul, várj megnézem! – közli, majd hallom hogy Richardot osztja, hogy mit nézzen a neten. Elnevetem magam, szentséges egy nő az biztos! – Na itt vagyok! A férfiak nem képesek semmit normálisan megcsinálni! – dohogja – Na szóval akkor 12:40-re van kiírva az érkezés, és a 16:40-essel meg már jövök is vissza, de ez nem olyan amit eltudok intézni telefonon. Hogy van?

-    Nem mond semmit. Most az apja van bent nála. Azt remélem, hogy a bátyja kifogja tudni szedni belőle, hogy mi a baj, mert nem hiszem, hogy csak a veszekedés miatt bukott ki ennyire. Te Claire, azt mondtad, hogy visszaadta Robnak a gyűrűt? – jut el a tudatomig, hogy mit mondott.

-    Igen Edit – sóhajt nagyot – Visszaadta. Valami elképesztő baromságon vesztek össze, Rob persze hozta a formáját. Komolyan mondom, hogy néha elgondolkodom, hogy van-e ehhez a kölyökhöz valami közöm, mert egy akkora marha bír lenni, hogy az nem mindennapi! De figyelj, most indulnom kell, ha elakarom érni a járatot, akkor kijön valaki elém?

-    Persze gyere!

-    Rendben! Szia!

Nagyot sóhajtok, miközben leteszem a telefont. Két megdöbbent szempár néz velem szembe.

-    Most ugye nem hallottam jól amit mondtál anya? – néz rám meredten Natti, de nem tudok válaszolni, mert István lép ki a szobából.

-    Alszik. Nem tudtam vele beszélni, mert nagyon kába. Kért inni párszor, de inkább bóbiskol. – közli, majd eljut a tudatáig a lányok elképedt tekintete – Mi van? Mi történt? Rob mikor jön vissza?

-    István a lányod tegnap este szakított Roberttel. Most beszéltem Clairrel.

-    Mi van?

-    Jól hallottad, valami baromságon összekaptak, és . . . .- sóhajtok nagyot – a lényeg az, hogy Claire kiosztotta Robertet nagyon, most azonban eljön, mert beszélni akar Hannával.

-    Mi? Szakítottak? De miért? Remélem nem cirkuszolni jön! Ő csak ne ossza ki az én lányomat! – csattan fel a férjem – Arra itt vagyok én!

-    Nem osztani akarja, csak beszélni vele. Kimész érte?

István makacsul néz rám.

-    István kimész érte? – ismétlem meg a kérdést.

-    Ki. Na jó, én mentem! Most kiakasztottál! Mióta szólhat bele bárki a mi életünkbe? – fordul vissza, de ekkor megjelenik Zalán

-    Mi van?

-    Nos lássuk csak, - néz Zalánra full idegbajosan István - azon kívül, hogy a húgod visszaadta a gyűrűt Robertnek és jön Claire ide rendezkedni két óra múlva, semmi kisfiam! Igazán semmi! – közli, majd fogja magát és elrohan, azért még utána szólok, hogy ne felejtsen el kimenni Claireért. Persze fut a gyorsvonat, fut az ész nála.

A fiam felé fordulok, de már  annak is csak a hátát látom.

-    Most mi van? – néznek rám a lányok.

-    Semmi, beszélnem kell a férjemmel! – csattanok fel és utána indulok.

Zalán

Bambán bámulok ki az ablakon, amikor belép Apu.

-    A lányok hol vannak? – nézek rá.

-    Elmentek az üzletbe. Ash azt mondta, hogy majd menj el érte.

Bólogatok.

-    Sejtettem, hogy valami gebasz van velük. – szólalok meg - Rob csak úgy köszönés nélkül elrohant. Nem ilyennek ismertem meg.

-    Én sem fiam, én sem, de az biztos, hogy egyszer a húgod hülyeségei fognak a sírba vinni. Egyszerűen nem értem a saját lányom! – mormolja fojtott hangon - Nem értem! Miért csinál úgy, mintha a világon teljesen egyedül állna? Miért kellett Robbal szakítania? Miért csinálja ezt? Megőrjít! Komolyan mondom megőrjít! – morog Apa.

És ekkor meghallom a halk szipogást. Meglepetten fordulunk felé. Fölé hajlok, ő pedig átöleli a nyakamat és sírva fakad keservesen, csak kapaszkodik belém, csak ölel. Lassan csillapodik a sírása.

-    Segíts! – suttogja, és felém nyújtja a kezét.

Segítek neki felülni, lassan megfordul és  lelógatja a lábát. Összeszorul a szívem ahogy végignézek rajta. Ott ül csapzottan, szemébe lógó hajjal, soványan, sápadt beesett arccal. A lába nem ér le a földig. Olyan mint egy kislány.

-    Azért Apa, mert nem akartam megint csalódást okozni, hogy mindig velem van baj! – suttogja. – Mindig úgy érzem magam hogy nem illek sehova! - csuklik el a hangja.

-    Hogyan gondolhatod ezt? – nézek rá, és fel sem tűnik a másik két alak aki belép a szobába mert teljes figyelmem rá irányul.

-    Én úgy érzem Zalán, hogy mindenhonnan kilógok! Nem találtam itthon a helyem évekig, csak tengtem – lengtem aztán jött Rob, és én úgy éreztem, hogy végre, végre én is élhetek, élhetem az életem, mert nekem is van valakim akinek fontos vagyok. – suttogja könnyek között - Én boldog voltam, én igyekeztem, nagyon! Tejes szívemből szeretem Robot! Tudom ő is, de egyedül voltam mindig, mert mi ebben a kapcsolatban mindig hárman voltunk! Ha nem a munkája, akkor a barátok, vagy Kristen. Mindig volt velünk valaki,  ami nem baj, de. . – csuklik el a hangja – Amikor együtt voltunk otthon,  még akkor is úgy gondoltam hogy erős vagyok és megtudok felelni majd a velem támasztott követelményeknek, hogy Robnak nem kell szégyenkeznie velem, hogy mindent megtudok adni neki.  Aztán karácsony előtt kiderült hogy mi lehet velem, és én kiakartam zárni a valóságot, el akartam felejteni, azt hittem ha nem veszem tudomásul akkor nincs is baj. Becsaptam magam! – suttogja – Annyira megakartam neki adni mindent! Annyira! Soha senkit nem szerettem annyira mint őt!

-    Akkor mi a baj kislányom? – szólal meg Claire – Mindent meglehet oldani. – lépnek mellénk Anyuval, mire Hanna szó szerint falfehér lett.

-    Én – fakad újra sírva – Én . . .

-    Hanna – simogatom meg óvatosan – mond el hogy mi a baj?

-    Tegnap megmondta az orvos, hogy nem lehet babám! – zokogja – Nem szülhetek gyereket! Hiába maradt meg az egyik petefészkem és a méhem a petesejtjeim nem lesznek életképesek a kemo miatt! – zokogja – És én annyira akartam babát, meg Robert is! Én annyira akartam! Amikor elmondta a doki azt hittem meghalok. És akkor is még azt gondoltam, hogy talán megérti, talán még így is kellek neki. És akkor, amikor felébredtem azt hallottam, hogy Kristennel poénkodik a szülésen, meg hogy vele akar nyomni! Kiakadtam, és hozzá vágtam a csészémet, persze még neki állt feljebb! Aztán közölte, hogy hülye hisztis picsa vagyok, és Kris ezerszer normálisabb nálam, és elege van belőlem, és gyűlöl mert mindent tönkretettem! Aztán elborította az agyamat a vér, és hozzávágtam a gyűrűt. Szó szót követett és elment.

-    Hanna, hidd el, minden kimondott szót bán már! – ül le mellé Claire – teljesen ki van készülve mert elvesztett téged. Szeret Hanna, nagyon szeret, csak pasiból van, és mint olyan agyatlan néha! Előbb jár a szája mint az esze!

-    Mindenestre most kimondta, hogy mit tart rólam! – zokogja.

-    Hanna, - nyel nagyot Anya – Sokszor az ember kimond olyat amit nem gondol komolyan!

-    Te nem láttad őt! Ti nem láttátok, nem hallottátok! Mindegy jobb ez így. – suttogja – Majd talál magának valakit aki jobban megfog felelni neki, aki mindent megadhat neki. Mindent amit én nem tudok.

-    Hanna! – suttogja Claire és mellé ül, látom Apát ahogy kimegy, Anyát ahogy nagyot nyel és a másik oldalára ül Hannának.  – Figyelj kislányom, nem akarom a fiamat mentegetni, mert egy barom! – vág egy pofát Claire mire a húgom keservesen elmosolyodik – Tényleg, de hidd el, nagyon szeret téged! Nagyon! Most sok mindent egymás fejéhez vágtatok, hagyjátok kicsit ülepedni a dolgokat. Gondoljátok át mind a ketten, hogy mit akartok. Én egyet tudok neked mondani, soha, mondom soha nem láttam a fiamat annyira boldognak, mint amikor együtt vagytok. Az életben kicsim mindig jönnek nehéz időszakok, amikor az ember legszívesebben feladna mindent. Túl leszel rajta. Hidd el!

-    De ő annyira szeretne gyereket! – sírja el magát – Minden alkalommal, amikor együtt voltunk minden alkalommal elmondta, hogy lehet, hogy most hoztuk össze! Látnotok kellene olyankor az arcát! – zokog – Én ezt nem tudom neki teljesíteni!

-    Gyereketek, meg lehet! Lehet, hogy nem most, de évek múlva, mert az emberi test bámulatos csodákra képes! – szólal meg Anya.

-    Ne haragudjatok fáradt vagyok, - közli és látszik rajta, hogy magába kényszeríti a sírást,  - Köszönöm Claire, hogy eljöttél de most szeretnék lepihenni, nagyon fáradt vagyok.

Összenézünk, anyuék nagyot sóhajtanak.

-    Rendben, most hagyunk pihenni. Gyógyulj kicsim, és ne felejtsd el amit mondtam. – simít végig Claire Hanna arcán, de ő nem válaszol, lehunyja a szemét.

Anyuék elindulnak kifelé, amikor Hanna halkan megszólal.

-    Köszönöm Claire.

Megtorpannak, Claire megfordul és szomorúan elmosolyodik.

-    Pihenj drágám, és ne feledd amit mondtam.

Sam Bradley

Figyelem ezt a marhát.

-    Ismét bebizonyította, hogy nem normális! – nevetek Robra, aki mellettem könyököl és láthatóan fogalma sincs, hogy mi zajlik körülötte, csak tolja be egymás után a söröket. 

-    Mér mi van? – néz rám kissé homályos tekintettel.

De válasz helyett, csak Tom felé mutatok, aki tőlünk két széknyire ül a bárpultnál egy kínai fickó mellett.

-    Figyelj csak, értesz valamilyen küzdősporthoz, mint például karate, jiu-jitsu vagy kung fu? – szövegel a pasinak, aki felháborodva fordul felé.

-    Mi a fenének értenék ezekhez? Csak azért, mert kínai vagyok?

-    Nem, öregem, - feleli - azért mert az én sörömet iszod!

A kínai összehúzott szemmel mered Tomra.

-    Ne feledd azt mondtad, hogy nem tudsz verekedni! – pattan fel és araszol felénk – De tudod mit, erre a körre a vendégem vagy!

Felröhögünk.

-    Balfasz! – szólal meg Rob mellettem és annyira röhög, hogy majdnem leesik a székről.

-    Rob, - szólal meg a bátrak bátra mellettem – Tudtad, hogy olyan vagy mint a sün, aki tulajdonképpen  egy nagyon makacs madár?

-    Mert? – mered rá Rob, láthatóan nagyon koncentrál, hogy Tom szavait követni tudja.

-    Mert csak akkor repül, ha belerúgnak! – néz rá Tom. -  Balfaszkám!

Robnak eltart egy ideig, hogy feldolgozza az információt, hallgat.

-    Tudom. – suttogja, majd Tomra pillant – Azért hogy én se maradjak le mögötted, - szólal meg meglehetősen józanul – és hogy érts kissé allegórikus leszek én is!

-    Lökjed barátom! – röhög rá Tom, és átöleli, de Rob lerázza magáról a kezét és belekezd:

A kopasz találkozik a púpossal:

- Szia! Mit viszel a hátizsákodban?

- A fésűdet bazd meg!

-    Elég érthető voltam barátom?! – néz kérdőn Tomra.

-    Eléggé! – jön a válasz.

-    Akkor jó! Kössz az estét! De én inkább most hazamegyek.

-    Elviszlek! – veszem fel a kulcsomat, és lépek utána, Tom ekkor felugrik és jön ő is velünk.

-    Figyelj Rob! – áll elé – Sajnálom! Hülye voltam!

Egy pillanatig merőn nézik egymást, majd Rob elhúzza a száját, és vállon veregeti Tomot.

-    Sebaj Tom! Ezért vannak a barátok, hogy mindenki másnál hangosabban vágják az ember képébe a valóságot! Ne sajnáld, mert igazad van! Én tényleg egy balfasz vagyok, egy kibaszott nagy orbitális balfasz! – röhögi el magát keservesen, most úgy néz ki mint egy keserű bohóc.

-    Figyelj, most tényleg menj haza, fürödj meg,  - röhög rá Tom – púderozni se felejts! Aztán feküdj le és holnap hívd fel! Higyj Tom papának én értek a nők nyelvén!

-    Ja azt mindannyian tudjuk! – nevetek rá – Na gyere te Romleó! – nyitom ki előtte az ajtót.

Robert

Teljesen szétesve lépek be az ajtón. Széles jókedvem van, most mindenkivel barátságban vagyok, még azzal a kibaszott ajtófélfával is ami elém lép! Nem lát?! Mi a fasznak áll elém?

Hangokat hallok, hirtelen kijózanodom amikor meghallom a nevét. Behajolok  az ajtón, kicsit ugyan kilengek, és kicsit gyorsan jön az a kibaszott padló felém, de elkapom az ajtófélfát, ami most kisegít.

-    Nem tudom Anya – hallom meg Lizzy hangját – Szerintem el kellene mesélned Robnak, hogy mi volt Hannánál!

Mi a fasz van?

-    Mit kell elmesélni Robnak? – kurjantok be a nappaliba.

141340