50. fejezet: Beszéljük meg 2. rész.

Nos itt vagyok!
Remélem gyors voltam.

Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok nekem! Mondanám, hogy 15 komi után holnap lesz folytatás, de nem mondhatom, mivel legkorábban csak hétfőn este tudok nektek folytatást hozni. Persze, ha látom, hogy ennyire aktívak vagytok, kicsit gyorsítok a tempón ....
Tudjátok adok - kapok.

KIEG:  - tegnap siettem este, és nem tettem fel a válaszokat a kommentekre  most pótoltam - 

Flo: Láthatod drágám én igyekeztem!  Remélem tetszeni fog a fejezet!

Kiki95: claire nagyon is tisztában van azzal, hogy szeretik egymást, ebben a fejezetben sok mindenre választ fogsz kapni!

Danielle S: én is nagyon szeretem Zalán figuráját. Idétlen, de ugyanakkor halálosan komoly is. Egy idióta akit csak imádni lehet!  Örülök, hogy egyetértünk vihar kérdésben! 

Csezemo: Igazából nem tudom, hogy miért alakult így, hogy Robot indulatosnak mutatom néhány helyzetben. Tényleg.. ezen, most elgondolkodtattál. Talán az lehet mögötte, hogy elég nagy nyomás alatt, elég nagy feszültségben él az állandó figyelem következtében, és ez így hat ki rá. Én alapjában egy csöndes  kissé idióta őrültnek tartom őt. Ez viszont talán nem így jön le az történetben. Azt hiszem ebben változtatnom kell! Meglátjuk!

Anna: Hidd el tartogatok még meglepetéseket! Köszönöm, hogy írtál! 

Ila: Siettem ahogy csak tudtam! Remélem elégedett leszel! 

Pet: Édesem szerintem most elég sok mindenre választ fogsz kapni J

Golden: Én is fiús anyuka vagyok, és tudom, hogy nem lesz egyszerű az élet … Hajaj! Főként azért mivel úgy tűnik a gyerek rám ütött temperamentumban!  Jah  és a férfi lélek rejtelmei! És még azt mondják, hogy mi vagyunk bonyolultak! 

M: Nem gonoszság, taktika!  Mivel így legalább kommenteltek!  De bejött nem?!

Klau: Ez csak természetes, hogy kitettelek! Örülök, hogy olvasol!

Gwennie: Igen Hanna kicsit befog számolni, de az éremnek 2 oldala van…

Judy: Életem! igyekeztem ahogy tudtam! Öröm olvasni, hogy így hat rád a történet! Ez nekem is nagyon izgis!

Adri: Hanna kissé vehemens ugyanakkor kislányos személyiségjegyeket is produkál. Igyekszem összetett személyiségként bemutatni. Igen bonyolítják a helyzetüket, a történetet, de valahogy fel kell kicsit dobni az állóvizet te is tudod!

Krissy: Mivel érdemelted ki? Azzal, hogy páran vagytok akik állandóan írtok.  Talán túlzás volt ez a jelző, de hidd el nekem nagyon sokat jelnetetek (illetve az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én ezt a szóösszetételt elég sokat használom a magánéletben) ! Az, hogy szinte minden fejezethez írsz, és őszinte vagy nagyon sokat ad nekem! Igen az internet arctalan, de pár sor is nagyon tud jellemezni valakit! Köszönöm a soraidat! Ja és nem, nem szeretném összehozni Tommal! 

Ion: Bocs Életem, nem akartam szemét lenni, csak taktikáztam! Megbocsájtasz?

Ágica456: Siettem, nagyon siettem! Látod, még a hajam is lobog! Ne hisztizz pipi! – szokták nekem mondani. Remélem tetszeni fog a rész!

Jó olvasást!

Csók!

Heni

Hanna

Nyílik az ajtó, és minden szempár felénk fordul. Lizzy és Vic mosolyognak, ahogy Richard is, csak az az egy tekintet akar felnyársalni még most is. Köszönnek, én is elrebegek egy csöndes üdvözlést…..

Aztán csak állok ott a tekintetek kereszttüzében. Richard odalép hozzám és megérinti a kezemet.

-      Nyugalom kedvesem, ezt meg kell beszélnünk, szerintem ülj le. - mutat a fotelre, de nem engedelmeskednek a lábaim.

Aztán összeszedem magam és Zalánra pillantva megmozdulok.

Fura, mintha ködben járnék.

Aggodalmasan tekint rám. Mire kicsit elhúzom a szám.  Mellé állok. Magához ölel és a hajamba suttog:

-      Szedd össze magad, viselkedj okosan. – szorítja meg kicsit a kezem, - Ne büntesd Robot!

Csak bólogatni tudok, körbe nézek a szobában lévőkön, és egy halvány vigyorra húzódik a szám. Ezt látva Rob felnevet és mellém lép. Nem húzódom el. Kinyújtja a kezét felém és a szemembe néz, miközben vár.

Várja a válaszom.

Csak nézem azokat a vékony ujjakat, és elszorul a szívem amikor látom, hogy remeg a keze. Felsóhajtok, és megfogom, megfogom a kezét. Egymásra nézünk. Mellém áll. A homlokomra kapok egy puszit. Szembenézek a többiekkel.

A csajok mosolyognak. Richard jelentőségteljesen néz Clairre. Aki makacsul mered maga elé. Felsóhajtok.

-      Miért utál engem ennyire? – szegezem neki a kérdést.

Zalán felhörren mellettem, és hirtelen még a levegő is megfagy.

-      Basszus, nem azt mondtam, hogy egyből ugorj neki! – suttogja halkan, mire Richard felkuncog.

-      Ez igen, kardos egy kislány vagy nem mondom. Egyből a közepébe!

-      Én, nem tehetek róla, - nyögök fel – reggel óta mióta eljöttünk ezen agyalok. Már tegnap is éreztem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég maguknál, - mutatok feléjük, miközben idegesen mászkálok fel s alá szobában -  pedig én tényleg igyekeztem! Nem tudom mit csináltam rosszul! – gyülekeznek azok az áruló könnyek a szememben, mire idegesen letörlöm őket a kézfejemmel.

-      Ez nem igaz! – hallom azt a halk suttogást, majd Rob anyukája felemeli a fejét és egyenesen rám néz - Ez nem igaz, hogy nem vagy szívesen látott vendég nálunk.

-      Pedig minden mondata, mozdulata, pillantása azt közvetítette felém. Már amikor beléptünk magukhoz, már akkor azt éreztem, hogy legszívesebben kivágna. Nem hiszem, hogy tiszteletlenül viselkedtem volna, vagy bármi rosszat, vagy félreérthetőt mondtam volna. És én azt sem tudom, hogy miből gondolta, hogy én élősködöm Roberten! Egy telefonon kívül nem fogadtam el tőle semmit! Azt  sem akartam, de erősködött! Soha! Nem kértem tőle kölcsön, nem voltak különleges elvárásaim, hogy hova menjünk, vagy hova vigyen! Egyszerűen csak a fiával akartam lenni! Akár otthon ülve, akár csak egy parkban sétálva! Egyszerűen csak azért mert szeretem nézni, szeretem hallani a hangját! Szeretem látni ahogy zavarba jön, vagy csak elgondolkodik. – járkálok fel s alá rendületlenül, miközben gondolkodás nélkül jönnek számra a szavak, majd hirtelen megállok és rámeredek Clairre - És csak, hogy tisztázzuk, nekem van saját házam, nem lakásom, saját házam Budapesten! Teljesen rendbe van rakva, fel van újítva. Semmi extra, egy csendes környéken, egy rendes, egyszerű ház, amit a nagyszüleimtől örököltem. Nem szorulok a fia pénzére! És nem is fogok soha, ha meg esetleg úgy hozza az élet, akkor sem fogok kérni tőle egyetlen fillért sem, mert bár az én családomban senki sem világsztár, …

-      Eddig …. – böki közbe Zalán – csak még össze kell szednem a bátorságom, és feltenni bizonyos hölgynek azt a bizonyos kérdést – kacsint rám, de a tekintet figyelmeztető, és néz végig a jelenlévőkön vigyorogva, mire egy – két arc mosolyra fakad,  

-      Mindegy Zalán – intem le, - akkor is van kihez fordulnom, mivel bár nem vagyunk milliomosok, de rendes tisztességes körülmények között élünk, és élnek a szüleim!  - veszek nagy lélegzetet, hogy folytatni tudjam, de vesztemre végig nézek a társaságon.

Elképedt tekintettel merednek rám. De nem érdekel. Folytatom.

-      A másik pedig az, egy szexuális kapcsolathoz  2 ember kell! Én nem vetettem rá magam a fiára! És bepalizni sem fogom egy gyerekkel! Mint ahogy azt volt szíves Vicnek mondani!

-      Mi? – hörren föl Robert, majd elképedt tekintetet vet az édesanyja felé.

-       Nem akarom még egyszer átélni azt…. azt ami történt velem évekkel ezelőtt! - Ha meg esetlegesen megtörténik, akkor azt a babát nem egyedül hoztam össze, hanem a fiával közösen, és majd eldöntjük ketten hogy mi legyen! De ha kell akkor egyedül is felnevelem! A maguk segítsége nélkül!

-      Anya! – szisszen fel Lizzy is és az anyukájára mered  kérdőn.

Én azonban folytatom megállás nélkül, nem bírom kontrolállni magam, minden keserűség kijön belőlem amit a reggel elhangzott szavak okoztak:

-      A harmadik pedig az, hogy lehet, hogy nem vagyok modell alkat, nem vagyok botsáska, de nem hiszem, hogy bárkinek szégyenkeznie kellene az miatt, hogy velem jelenik meg! Igen valóban nincsenek az szekrényemben Dior, megy mit tudjaménkicsoda kreálmányai, de, de ….. – fakadok sírva – végül is mindegy…. Én attól még nem vagyok rossz ember, hogy ilyenekre nincs pénzem, és nem hagyom, hogy bárki ez miatt lenézzen engem vagy a hozzám tartozókat! Lehet, hogy maguknál a pénz és a megjelenés központi kérdés, nálam illetve nálunk nem! …

-      Hanna elég! – szól rám Rob, és megpróbál átölelni, de elhúzódom tőle és a bátyámhoz bújok.

-      Nyugi Csibém! Nyugi! – simogatja meg a hajamat, de ki kell mondanom ami még a szívemet nyomja:

-      És igen, egyszerű, hétköznapi emberek a szüleim, de szilárd erkölcsi értékeket vallanak és képviselnek  amik szerint neveltek bennünket is! És igen „nem melósok, vagy kitudja mik”! – célzok a reggeli szavaira – annak ellenére, hogy magyarok. – hallgatok el,  majd dühösen folytatom -  Csak hogy tisztázzuk mind a ketten diplomások nem mintha a melós lét szégyen lenne! Apu repülőmérnök, pilóta volt, amíg nyugdíjba nem ment, anyukám pedig kertészmérnök és most egy virágboltja van. Mind a hármunknak van diplomája, illetve remélem lesz. Mind a hármunknak van háza, nem lakása, háza. Nem tudom, hogy sok angol család ezt el tudja-e mondani magáról!

Szavaimat döbbent csend követi. A jelenlévők Clairre merednek.

-      Anyu! – suttogja Rob – Te tényleg ilyeneket mondtál? Te? Te soha, te mindig azt mondtad nekünk, hogy nem a ruha teszi az embert! Anyu! Miért?

Robert elsuttogott kérdése szinte kiáltásként hat a szobában. Richard, meglepődve mered a feleségére, majd Victóriára. Aki állja a tekintetét.

-      Claire? – motyogja döbbenten.

Claire a fia arcára mered, Rob döbbent vonásait nézi. Aztán lehajtja a fejét és belekezd.

-      Nem tudom, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miért mondtam, amit mondtam. Egész életemben arra tanítottam a gyerekeimet, hogy tiszteljék a másikat, nemtől, hovatartozástól függetlenül, mert minden ember értékes, egyedi. Soha nem voltam az, aki a ruhája alapján ítéli meg az embereket. Ti is hárman voltatok, és mindenetek megvolt, megvan, és igyekszünk mindig segíteni. Támogattunk benneteket! És most, hogy nekem lenne támogatásra szükségem, rám sem bagóztok! Bántanom kellett valakit! Nem tudom miért téged Hanna! – mered rám, én meg elképedten hallgatom szavait - Fogalmam sincs, hogy miért estem neked! Én nem vagyok ilyen! Én mindig imádtam a vendégjárást, hozzánk bármikor jöhetett bárki! Mindig mindenkit szívesen láttam! Nem tudom! Én tényleg! – megy át suttogásba a hangja, majd elhallgat.

Robert döbbenten mered az anyukájára, ahogy Lizzy is, csak Victória  pislant mindent tudó „én megmondtam tekintettel” Richardra.

Rob észreveszi ezt a pillantást. Kérdőn mered egyik szülőjéről a másikra.

-      Anyu mi az, hogy „most hogy nekem lenne támogatásra szükségem rám sem bagóztok”? Anyu mi van?

Nem szólnak semmit, Claire Richardra mered.

-      Anyu, Apu megszólalna valaki végre? – emeli fel a hangját Robert.

Zalánnal összenézünk, és felállunk.

-      Mi azt hiszem most kimegyünk, ez nem tartozik ránk! – mondja tesóm, mire Claire ránk néz.

-      Nem maradjatok. Bízom a diszkréciótokban, bár családi ügy, de a reggeli dolgok fényében rátok, illetve Hanna rád is tartozik. Úgyhogy kérlek, benneteket maradjatok.

Robert egyre idegesebben rója a köröket a szobában. Másodpercenként túr a hajába, vagy tördeli a kezét. Kérdőn nézek a bátyámra, de a szeme azt mondja, hogy hagyjam, most hagyjam őt békén.

Lizzy is felpattan, és a széke mögé áll. Vágni lehet a feszültséget a szobában.

-      Mondjatok már valami! – suttogja Lizzy – Anyu baj van?

A kétségbeesett kérdés hallatán Claire elsírja magát. Richard mellé lép, és átöleli. Mind a három gyerekük odaugrik, és döbbenten merednek egymásra majd a síró anyukájukra.

És akkor meghalljuk Claire sírástól karcos hangját, az élénken figyelő nevetőráncokkal teli arcról lehull a vidámság fátyla és a fájdalom félelem által karcolt vonalak felerősödnek, szinte átveszik az uralmat vonásai felett. Másodpercek alatt éveket öregszik!

Kétségbeesetten kapaszkodok Zalánba. Aki csak rám mered, látom az ő arcán is a meglepettséget, a döbbenetet.

És ekkor Claire beszélni kezd, halkan, de mégis minden szót hallunk.

-      Március végén,  azon a héten amikor Budapestre utaztál – néz Robertre -  öltözködés közben egy csomót vettem észre a bal mellemben. Azonnal elmentem orvoshoz aki megvizsgált, és másnap miután te elutaztál megműtött. A napokban lesz meg a szövettani eredményem.

-      Mi? Téged megműtöttek?

-      Igen, kisfiam, megműtöttek.

-      És megtudhatnám, hogy mégis mi a jó büdös francért nem tudok erről? - néz körül a társaságon felháborodva -  Ki tudott róla?  .

-      Nyugalom kisfiam! –sóhajtja Claire és megsimogatja az előtte guggoló Robert fejét. – Nem akartuk megmondani nektek, amíg nincs meg a szövettani eredmény. Egyenlőre csak kivették a csomót ami kicsi volt, és úgy tűnik nincs a nyirokrendszerben sem nyoma esetleges áttétnek.

Robert felnyög és leül a földre. Sokkolja a hír.

-      De miért nem mondtátok el? Miért? – szólal meg rekedten Lizzy is, ő sem tudott róla – Ha ők nem is, de te miért nem mondtad el? – támad Victóriára

-      Én is véletlenül tudtam meg. New Yorkból jöttem haza, amikor a nappaliba lépve aput ott találtam bőgve. Teljesen ledöbbentem, hogy sírni látom. Aztán nagy nehezen kiszedtem belőle mindent. Utána anyuhoz rohantam, aki megesketett, hogy nem mondok el nektek semmit, amíg nincs eredmény.

-      Összesen 3 napot voltam kórházban, ez már rutin műtétnek számít, egy 4 cm-es vágáson kívül semmi nem emlékeztet rá.  

-      Istenem! – temeti a kezébe arcát Rob.

-      Nyugalom kicsim! Mikor mondtam volna el neked? Amikor boldogan felhívsz, hogy képzeljem el, hogy végre megismertél egy lányt, aki kedves, okos! – néz rám mosolyogva Claire – Vagy amikor felhívtál, mérgesen, hogy még meg is pofozott! Nem nem lehetett elmondani. Apádat is megkértem, amikor hozzád utazott, hogy hallgasson. Ne rontson el most semmit! Vagy akkor, amikor húsvét előtt hazajöttél, de láttam rajtad, hogy Hannánál szeretnél inkább lenni? Azt hiszed nem vettem észre, hogy milyen vágyakozó tekintet vetettél a telefonra, csak hogy beszélhess vele. Boldog voltál kisfiam! És nekem csak ezt számított. Azért mondtam, hogy utazz el hozzá, mert láttam hogy végre hosszú – hosszú évek után, láttam azt a fiamat akinek szerintem mindig is lenned kellene! Aki voltál!  És nekem bebizonyítottad, hogy szeretsz azzal, hogy hazajöttél bár szíved szerint inkább ott maradtál volna nála! – mutat felém. Vagy most mondtam volna el, amikor jöttetek? Ha láttad volna magad! Olyan boldog voltál, hogy szinte repkedtél! Nem kicsim nem volt szívem elmondani. És neked sem kicsim, - fordul Lizzyhez – Egyfolytában pörögtél, élted az életedet! Készülsz a holnaputáni koncertre, szervezkedsz, éled az életedet. Nem akartam neked sem elmondani.

-      De anyu…. – szólalnak meg szinte sírva.

-      Én nagyon szeretlek benneteket! Értsétek meg! – sírja el magát Claire – És végtelenül büszke vagyok mind a hármatokra, mert őszinte, kedves, és szeretnivaló és tisztességes emberek lettetek.

És magához öleli mindhármukat. Én elszégyelem magam, hogy életüknek ennek a nagyon intim pillanatának tanúja vagyok. Zalánnal az ablaknál állunk a lehető legtávolabb tőlük. Oda sem merek nézni, csak kapaszkodom belé, és nyelek nagyokat.

-      Hanna! – először meg sem hallom, ahogy szól, - Hanna!

Richard hangjára felrezzenek, és rájuk nézek. Mind az öt szempár rám mered.

-      Ne haragudj szívem, ha utálatos voltam veled, de rád vetítettem ki minden félelmemet. Nem érdemelted meg, mert egy kedves aranyos lány vagy, de te voltál a legsebezhetőbb a közelemben, és mivel én is emberből vagyok…  - sírja el magát, mire nekem is potyogni kezdenek a könnyeim, és úgy szorongatom Zalán kezét, hogy felszisszen, mire a többiek felnevetnek. Egy grimaszt vágok, mivel egyenlőre nem tudok megszólalni.  Rob feláll és felém indul – Szóval bármit mondtam, azt hidd el a keserűség és a félelem mondtatta velem. Nem tudtam, hogyan mondjam el a gyerekeimnek, utáltam előttük titkolózni, de nem találtam a helyes időpontot. Láttam és látom, hogy a fiam boldog, jókedvű. Amikor most reggel Victóriával beszélgettem illetve beszéltem neki, a düh beszélt belőlem, aztán megszólalt Kristen, és tudtam, valahol éreztem, hogy hallottad, amit mondtam. És már akkor elszégyelltem magam, aztán amikor megjelent ez a lökött - mutat Robra – és szinte repkedett, majdnem elsüllyedtem szégyeneben. Amikor elmentetek, már biztos voltam abban, hogy hallottál, hallottad, amit mondtam. Sajnálom! Hidd el nagyon sajnálom. Tényleg.

Nem megy a beszéd, csak állok Zalán mellett, és nem tudok megszólalni miközben Rob egyre közelebb ér hozzám.

-      Én… én.. – nyökögök – Nem történt semmi! Tényleg. – suttogom halkan – Tényleg.

-      Akkor nem haragszol? – néz rám Claire.

-      Nem mondom, hogy jólesett amiket hallottam, és nem mondom, hogy nem bántott a dolog, mert hazudnék, én csak az érem egyik oldalát láttam, a másikat nem.

-      Nem akartalak megbántani, sajnálom. Amikor elmentetek, nagyon elszégyelltem magam.

-      El kell mondanom, hogy az egyik kedvenc étkészlete bánja a dolgot – húzza el keserves mosolyra a száját Richard, Robert megáll előttem és csak néz – Amikor elköszöntetek, és bementünk csak azt hallottam, hogy csattannak a tányérok a földön.

-      Lélekszakadva rohantunk be, de akkor már ült a földön és sírt. – mutat Clairre Lizzy. - Össze takarítottunk, és indultunk.

-      Én meg közben világgá mentem. – húzom el a számat keservesen. – Tudom rossz szokásom, és le kell szoknom erről, de…

-      Le kell szoknod bizony – húz magához Rob – meg arról is, hogy a frászt hozod az emberre! – és megsimogatja a hajam, én azonban Claire felé fordulok.

-      Tudom. Az ember állandóan változik, ha akarja ha nem. Én egész életemben megvetettem azokat, akik így vélekedtek ahogy én ma reggel. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy ezt egyszer megteszem. Sajnálom.

-      Nincs semmi, tényleg nem történt semmi.  – nyugtatom meg Clairet.

-      Akkor most csatlakoztok hozzánk egy családi ebédre? Békülésként? – néz ránk kérdőn.

-      Én megyek a csajom után, - bohóckodik Zalán miközben meghúzza a hajam  suttyomban, mire felszisszenek – bár már megszokta, ha ez a nő a közelemben van, mindig valami vészhelyzetet kell elhárítani!

-      Zalán! – csattanok fel, mire mindenki nevetni kezd.

-      Miért talán nem így van?

-      Nem, nem így van!

-      Most inkább nem állok neki sorolgatni a …..

-      Életem mintha említetted volna, hogy Ashely vár rád! – mutatok az ajtó felé, mikor megszólal a telefonja, és vigyorogva mutatja a hívót: ASH.  – Én mondtam, hogy vár rád! – nevetek rá.

-      Kikísérlek, - mozdul meg mellettem Robert, mire Zalán Rob szülei felé fordul.

-      Örülök, hogy sikerült megbeszélni a dolgot, - fordul Pattinsonék felé - és sajnálom, hogy így alakult a helyzet. Természetesen nem láttam és nem hallottam semmit. Ez a maguk családi titka. Én csak azt kérem, hogy ha bármi gondjuk is van a húgommal, azt mondják meg neki. Ő sem egy egyszerű eset, - neveti el magát, miközben oldalba vágom – de nekem ő a világom közepe jelenleg. Féltem, és bárkivel szemben bármikor megvédem.

-      Rendben fiam! – indul el felénk Richard – Ezt nagyon kedvelem bennetek! Apád is és te is világosan, egyenesen beszéltek. – és lekezel a bátyámmal.

-      Köszönöm Uram! Jó étvágyat kívánok! De most mennem kell, mert szét fog szedni az asszony!– nyom egy csókot a homlokomra - Vigyázz magadra Boszorka! - és már ott sincs.

Hirtelen ott állok egyedül közöttük. Rob átölel, de elhúzódom, nem tudom miért. Ez a mozdulat azonban nem kerüli el Claire figyelmét. Nagyot nyel, és megáll előttem.

-      Hidd el sajnálom! Ha tehetném, visszapörgetném az időt, és az egészet újra kezdeném, de nem lehet.  Remélem egyszer túl tudsz lépni ezen, és szívesen fogsz jönni hozzánk.

Nem tudok megszólalni, csak mosolygok.

-      Rendben gyerekek. Beszéljetek, 20 perc múlva lent találkozunk az előtérben, és elmegyünk ebédelni.

-      Rendben. – sóhajtok fel.

-      Jó megyünk, csak rendezzük sorainkat. – feleli Robert is miközben kikíséri őket.

Egyedül maradok a szobában. Csak bámulok ki az ablakon bambán. Gondolataim kavarognak. Hihetetlen volt ez a másfél – két óra amióta eljöttünk Robertéktől. Ismét rájövök, hogy milyen gyenge milyen törékeny a boldogság.

Gondolataimból Rob felrezzenek amikor Robert mellém lép. Tekintete kérdő, és valahogy félve néz rám. Nem tudom mire vélni ezt a tekintet.

-      Egyetlen egy szót, szívj vissza! – értetlenül tekintek rá - Csak egyet, azt hogy vége.

-      Jaj Rob! – ölelem át – Túl fontos vagy! Sértett voltam, és én is hibás vagyok! Lehet, hogy 24 éves vagyok, de

-      Megoldunk mindent!Komolyan! – vág a szavamba, és  néz rám – Csak beszéljük meg jó! Ne titkolózz előttem! Cserébe én is megígérem, hogy elmondok mindent!

-      Oké! – sóhajtom.- Oké!

És akkor újra teljes a világom, mert megcsókol. Újra érzem a teljességet, mert szeretnek és én is szeretek. Soha többé nem akarom érezni azt a kétségbeesést, és fájdalmat, reménytelenséget ami a repülőtéren töltött el.

Rob csak szorít – szorít magához, miközben érzem, hogy ő is megkönnyebbült. Lassan elválunk egymástól.

-      Gyere szedelőzködjünk össze, mert várnak ránk. – fog kézen és húz maga után. – Ja azt meg felejtsd el, hogy kifizeted a szállást!

-      Már kifizettem! – vetem oda neki.

-      Lehet, de én meg átutalom neked! – vágja az ágyra a bőröndömet.

-      Rob! – nézek fel rá, miközben öltözködik.

-      Hanna! Erről nem fogok vitát nyitni! Ez van és kész!

Ennyiben maradunk. Nem vitatkozom vele.  .

-      Ezt már szeretem!  - vigyorog – Egy szavad sincs!  

Majd hirtelen elkomolyodik.

-      Mi van? – nézek rá kérdőn.

-      Most jut el a tudatomig, hogy lehet, hogy rákos az édesanyám! – és leroskad az ágy előtti kanapéra.

-      Szívem! – lépek mellé.

-      Úristen Hanna! Felfogod, hogy lehet, hogy elvesztem anyukámat!

-      Nem Rob! – lépek oda hozzá és simogatom meg – Nem fogod elveszíteni anyukádat, egyszer majd igen, mert egyikünk sem él örökké, de ő még fiatal, és ott vagytok ti is neki, van miért van kikért küzdenie. És nem fogja feladni! Hidd el! Egyébként sem biztos, hogy baj van! Nyugalom! Ne éreztesd vele, hogy sajnálod, és félsz! Bátorítsd, ne temesd!

-      Rendben! – sóhajtja és feltápászkodik.

Lent várnak ránk. Taxiba szállunk, és visszamegyünk Barnes-ba, ahol megállnak a kocsik egy étterem előtt. Mindegyikünk kicsit magába vonult, a gondolatainkkal foglalkozunk. Amiből Claire hangja ráz fel.

-      Figyeljetek gyerekek! Ne csináljátok ezt! Ezek a tények, de ne agyaljatok rajta. Jó? Egy kellemes ebédet szeretnék eltölteni a családommal!

-      Oké! – sóhajtanak fel mind a hárman. – Menjünk.

***

-      Min gondolkozol? – néz rám Robert álmos szemekkel. 

Miután visszajöttünk az ebédről ami meglepően jó hangulatban telt el, lefeküdtünk kicsit pihenni. A vége az lett, hogy közel két órát aludtunk. Rob most ébredt fel mellettem, és kíváncsian figyeli arcomat.

-      Csak anyukádon agyalok. Hihetetlen egy nőszemély!

-      Nem akartam elhinni neked, hogy mit mondott, mert őt ismerve nem hittem el, hogy kimondott ilyeneket a száján! Bocs, hogy nem hittem neked, és rád támadtam.

-       Te se haragudj, hogy elszaladtam! Még mindig nem gondolkozom, csak az ösztöneim vezérelnek!

-      És az ösztöneid mit súgnak most? – hajol fölém nevetve miközben hozzám dörgölőzik, és csókolni kezd.

-      Azt, hogy nem társasjátékozni akarsz velem! – kuncogok fel.

-      Állítólag a békülős szex a legjobb! – morogja a nyakamba miközben csókolgat.

-      Hát nem tudom!

-      Szerintem próbáljuk ki!

Kipróbáltuk.

-      Jaj Rob! Olyan piszok nehéz lesz nélküled! – sóhajtok az előbbiektől még izzadt nyakába – És olyan sokára találkozhatunk újra!

-      Tudom, de nem tudunk mit tenni, neked is vannak kötelezettségeid, és nekem is. Valahogy túl kell rajta lennünk! – magához húz és én készségesen simulok hozzá.

Megborzongat minden apró érintése, mozdulata. Felkuncog, mire elhúzódom tőle.

-      Gonosz vagy! – vigyorogja és a fülembe cuppant.

Oldalba vágom, mire megjátsza a haldoklót.

-      Ripacs! – vágom hozzá a kispárnát is, mire egyből feltámad halottaiból, és csiklandozni kezd.

Rám fekszik, és teljes testével leszorít az ágyra. Kezeimet a fejem felett lefogja egyik kezével, a másik az oldalamon sétálgatva csiklandoz. Rángatózok, vihogok, és próbálom a kezeimet kiszabadítani. Nem megy.

Aztán hirtelen elsötétedik a szeme és a ráveti magát a hajam közül kikandikáló mellbimbómra. Felnyögök. Keze nem ereszt, fogva tartja kezeimet. Majd gyengéden masszírozni kezdi mellemet, és sétál borzongató csíkot húzva maga után egyre lejjebb és lejjebb, most a hasamat cirógatja, majd átkalandozik csípőmön keresztül a fenekemre, amibe belemarkol. Nem hagyom magam, és lábaimat a derekán összekapcsolva húzom magamhoz. Falni kezdjük egymást, olyan hévvel, mint akiknek nincs holnap, nincs következő perc, csak ez a pillanat van, csak ez a másodperc.

Eszeveszetten simogatjuk a másikat, csókoljuk egymás porcikáját, hajlatát, vadul mégis gyöngéden. Hallom ahogy felnyög amikor a számmal kényeztetem, hallom a hangját, látom ahogy a  vonásait eltorzító gyönyörrel küzd. Nem tudom legyőzni, mert magához ránt. Fölém kerekedik, és elmerül bennem. Mélyen, nagyon mélyen. Csak bámuljuk egymást, isszuk egymás látványát, egyetlen másodpercet sem akarunk kihagyni, mert amit megélünk az a miénk, csak a miénk. Felnyögök amikor megmozdul, leírhatatlan amit érzek, érzünk. Csak bámulom az arcát, a vonásait, a kitágult, gyönyörtől ittas tekintetét, ahogy mozdulatai hatására egyre feljebb és feljebb repülünk, amíg már nem kerülhetünk feljebb, már nincs tovább, csak a gyönyörű megváltó halál van! Pillanatokra tényleg kicsit meghalunk, majd feltámadva, lassan lebegünk egyre lejjebb és lejjebb.

Nincs szó ami ezt leírná, nincs költő aki híven megfogalmazhatná azt amit ezekben a pillanatokban érzek.

Aztán földet érünk, és egymást karolva, egymást átölelve próbálunk levegőt kapni.

-      Szeretlek!

-      Én is nagyon, nagyon szeretlek!

Aztán csak fekszünk,egymás mellett, egymás testét melegítve, egymáshoz bújva. Telnek a percek és nem szólunk semmit, csak cirógatjuk a másikat. Elérnek újra a gondolatok, és újra eljut a tudatunkig a realitás.

Megmozdulok, és szembe fordulok vele. Megcsókolom.

-      Elmegyek zuhanyozni.

-      Oké! – kuncog – Menjük!

-      Mondom megyek! Nem megyünk! – nevetek rá, mire bevágja a durcát.

Elindulok a fürdő felé, élvezem ahogy tekintete simogat.

-      Persze azt nem mondtam, hogy az ajtót is bezárom. – állok meg az ajtóban és kacsintok rá.

Felnevet, és már ott is van. Kis időre megint megszűnik a világ.

***

Felfrissülve, illatosan és immár felöltözve fekszem az ágyon, miközben Robert a kanapén ülve cigarettázik és pengeti magáról megfeledkezve a gitárt. Imádom nézni amikor elmerül a gondolataiban, ilyenkor olyan Robos.

Felkuncogok, mire rám kapja a szemét, és kérdőn néz rám azzal a félmosollyal az arcán.

-      Mit vidámkodsz a bajszod alatt?

-      Nincs is bajszom! Vigyázz a szádra! – csattanok fel.

-      Mert különben mi lesz? – néz rám pimaszul.

-      Majd meglátod!

-      Bár látnám már! – néz rám elködösülő szemekkel.

-      Ne már Robert! Minden tagom fáj! Tele leszek kék-zöld foltokkal! – utalok a fürdőszobában történtekre.

Mindketten belepirulunk az emlékekbe.

-      Megmutatod hogy kell? – mutatok a gitárra.

-      Persze gyere! – int magához – de tandíjat kérek!

-      És mennyit kell fizetnem? – nézek rá kacéran.

-      Hangonként egy csók?

-      Sok lesz. Sok lesz az. – megyek át kofába, mire elneveti magát.

-      Na gyere. – int magához, elé ülök, megmutatja a fogásokat, majd átszellemült arccal magyarázni kezd.

Telnek a percek, az órák, és mi csak ülünk és ő csak magyaráz, csak magyaráz. Teljesen belemerül a gitárleckébe.

Boldog vagyok nagyon.

Olyan jó mindenről megfeledkezve ülni, érezi hogy a hátamhoz tapad, hogy lélegzete cirógatja a nyakam, hogy keze megérinti a kezem, amikor a húrokon vezetni próbálja.

És ezt a tejességet töri össze az a kopogás.