32.fejezet : Könnyebb a lelkem 2. rész

Sziasztok!

Nem tagadom, hogy nem gondolkodtam el azon, hogy érdemes –e folytatnom.

De aztán eldöntöttem magamban, miután vagy 70-szer végig olvastam a kommentjeiteket, hogy igen, van miért, van kikért írni tovább.  Meggyőztetek arról, hogy nem érdemes foglalkoznom azokkal akik csak fanyalogni tudnak, inkább azok felé fordulok akiknek tetszik és értékelik Hanna és Rob történetét.

Tehát kedves névtelen és véleményező finom leszek és nőies:

Ha nem tetszik az írásom, nem kötelező látogatást tenni az oldalon!

Egyébként pedig szeretettel csókoltatom mind a kettőtöket! Pá drágáim!

Ezt elrendeztük.

Tehát folytatnám:

Nektek pedig köszönöm, köszönöm, hogy kiálltatok mellettem!

Dreamea: most sem hagyom ki az ikreket, remélem ebben is tetszeni fognak!

Csibimoon: Életem, örülök, hogy tetszett neked a család, én nagyon szeretem a karakterüket.

Pet: csak és kizárólag miattad nem hívják Kovács Bélának a főszereplőmet! Elképzeltem Robot Kovács Bélaként :D , hát…….

Esztoka: nem nincs több titok, (egyenlőre) csak lezárjuk a múltat végleg.

May: Drágám sajnos nem voltam  túl gyors, nézd el nekem!

Elena: Köszönöm!

Szasza Drágám halálra rémültem: „Mert megyek és valagba billentelek! „   Látod, egyből írni kezdtem! :DD

Jó olvasást csajok!

Pá, puszi!

Heni

Robert

-      Biztos, hogy ezt akarod? – néz kérdőn Hannára Edit, mintha elment volna az esze.

-      Igen anya, szeretném. – pár perccel ezelőtt még nyugodtan lazán bújt a karjaim közé, most azonban minden porcikája megfeszül – talán most lesz bátorságom hozzá. – hallom halk suttogását miközben hátrafordul felém.

Elég értetlenül nézhetek rá, mivel semmit nem értek. Milyen doboz? Mi van? Kavarognak a gondolatok az agyamban, miközben nézem őt. Hanna feszült arccal néz rám, arra várva, hogy mondjak valamit, vagy tegyek valamit. Önkéntelenül simítok végig az arcán, mire lehunyja a szemét és nagyot sóhajt.

-      Beavatnál? – alig ismerek a hangomra. Tudom, érzem, hogy megint jön a tagló.

Hanna nagyot sóhajt, majd lassan kinyitja a szemét. Újra az a fájdalmas tekintet, amit délután már láttam. Összeszorul a szívem. Nem biztos, hogy újra át akarom élni. Figyelmesen nézi az arcom minden rezdülését, a könnyek gyülekezni kezdenek azokban a csodaszép csoki barna szemekben, arcomat látva hirtelen felpattan a karjaim közül.

Nem!

Nem engedem! – villámlik rajtam keresztül az érzés, amit hirtelen hiánya okoz. Elkapom a karját és visszahúzom magam mellé. Vonakodva ül le, de nem néz rám. Az álla alá nyúlva fordítom magam felé a fejét.

-      Hanna kérlek! – sóhajtom – Csak féltelek, nem akarlak megint úgy látni, mint délután. Akkor is tehetetlen voltam.

Kutatva néz rám, szavaimat emészti, majd egy halk sóhajt követően odafészkeli magát hozzám. Érzem, hogy remeg.

-      Elmondod, hogy mi ez az egész?

-      Önző vagyok! – suttogja halkan

-      Most miért mondod ezt?- nézek ré értetlenül.

-      Az én problémámmal nyaggatlak – húzódik újra el tőlem – nem normális dolog ez! Igazából nem kellett volna, hogy ezzel terheljelek! El sem kellett volna mondanom - pattan fel újra, és kirohan.

Először mozdulni sem tudok a meglepetéstől. Most miért mondja ezt? Másodpercekig lefagyva ülök a kanapé sarkában. Látom, ahogy Zalán feszült arccal ugrik fel, és indulna utána, de István elkapja a kezét és visszahúzza. Farkasszemet néznek, majd visszaül a helyére. István rám pillant, ekkor magamhoz térek. Hangyabolyosan túrok a hajamba, miközben felugrok, most hol az istenbe keressem?

-      Kint van a tornácon – hallom Hanna nagymamájának a hangját, hálásan nézek rá, miközben elindulok.

-      Robert – szól utánam, mire megtorpanok, és kérdőn fordulok felé – legyen vele egy kicsit kemény, ne hagyja most, hogy újra magába forduljon! Már régóta itt volt ennek az ideje – hallom a halkan elsuttogott utolsó mondatot.

-      Jó- csak ennyit tudok kinyögni, miközben idegesen újra a hajamba túrok, mire egy feszült nevetés hangzik fel.

Meghökkenten fordulok a hang felé.

Ellike az. Az ajtóban megjelenő Zsófit nézi, aki amint meglát, elvörösödik, és gyorsan elfut az apjához. Nagyot sóhajtok. Ne.

-      Na gyerünk! – ver hátba finoman Zalán, - térítsd észre azt a libát!

Idegesen indulok ki, közben ezernyi kérdés és válasz kavarog bennem. Kilépek a tornácra, aminek a másik végében áll Hanna, és nézi a szakadó esőt. Megtorpanok, csak nézem őt, ahogy ott áll. Magányos az első szó, ami eszembe ötlik. Nem, nem inkább elhagyatott. Hiába vannak körülötte sokan akik szeretik, törődnek vele, ő bent rekedt a maga kis világában. Ki akar jönni, de nem tud.

Megállok mellette, percekig csak nézzük az esőt.  Nem néz rám, én figyelem az arcélét, összerezzenek amikor meghallom halk hangját:

-      12 évesek voltunk amikor Natti hozzánk került. Az első pár hétben csak automatikusan csinált mindent. Evett amikor mi, tanult amikor mi, aludt amikor mi.  Éreztem, hogy segítenem kell neki. Nem faggattam, nem szónokoltam, csak ott voltam. Azt akartam, hogy tudja, hogy én ott vagyok, rám számíthat, bennem megbízhat. Szépen lassan engedett fel. Először, csak pár órát beszélgettünk. Peti abban az időszakban kezdett el változni. Addig utáltuk egymást nagyon – nevet fel halkan – mindig bántott, ütött, vert..

Halkan még közelebb lépek, de nem érek hozzá. Nem néz rám, várom, hogy folytassa.

-      … csúfolt minket. Aztán amikor látta, hogy  Natti mennyire szenved, magához tért, és lassan változni kezdett. Egyszer csak azt vettük észre, hogy ő is velünk van a szobában, és hallgatja, azt ahogy Natti beszél a szüleiről, mesél az emlékeiről, és siratja őket.

-      És velünk együtt sírt – halljuk meg a halk suttogó hangot,  ami alig hallatszik az esőtől, de mi mégis meghalljuk – Nekem ott voltál te, - néz Natti Hannára miközben mellénk lép – mindig. Segítettél. Segítettél abban, hogy túléljem a gyászt, hogy megbékéljek azzal, ami végleges és visszafordíthatatlan. Mind a ketten erőt adtatok nekem. Peti is és Te is. Megértettétek velem, hogy ők mindig az enyémek maradnak itt, itt bent a szívemben, onnan senki nem veheti el őket. Soha, senkitől nem kaptam annyit, mint akkor, ott tőletek, kettőtöktől. Újra lett családom. Anyuéktól elbúcsúztam, és a jövő felé tudtam fordulni. – a lányok felzokognak, és az én is sűrűn pislogok, elfordulok, hogy ne lássák a könnyeim, Natti azonban nem hagyja, kibontakozik Hanna öleléséből és rám néz, államnál fogva maguk felé fordítja az arcomat és folytatja:

-      Elkeseredtem, amikor láttam a fiuk halála után, hogy eltávolodsz tőlem. Beszélni akartam veled, úgy ahogy te tetted régen, de nem hagytad. Folyton azt hajtogattad, hogy nincs semmi baj. Anyuék hittek neked, mert azt gondolták, te így dolgozod fel magadban.  Hagytalak, mert azt gondoltam, nincs rám szükséged, te nem vagy olyan mit én, te erősebb vagy. De aggódva figyeltünk Zalánnal. Aztán amikor – elhallgat, nem tudja kimondani – aztán amikor megtetted azt, ……… én akkor ott gyűlöltem magamat, a világot mindent!

Elhallgat, mint aki azon gondolkozik, hogy kimondhatja-e azt ami a lelkét nyomja, de elhatározásra jut, mivel keményen Hannára  néz és folytatja:

-      És gyűlöltelek téged is Hanna, mert nem engedted, hogy segítsek, hogy megoldjuk! Utáltalak azért mert megfutamodtál, és nem küzdöttél! Mert eltaszítottál, mert úgy éreztem, hogy nem kellek neked!

-      De, én – Hanna elképedve néz Nattira aki azonban nem hagyja, hogy közbeszóljon

-      És azóta is azt érzem. – sír Natti – azt érzem, hogy kizársz, nem engedsz közel magadhoz! Nem olyan, mint régen! Évek teltek el, és én igyekeztem, nagyon igyekeztem, akartam a régi Hannát, akivel órákon át tudtam beszélgetni, minden érzésemet, titkomat elmondani, és megkönnyebbülni, de én nem kellettem neked! Falat emelték közénk, és nem hagytad, hogy áttörjem! Éltük az életünket, szórakoztunk, nevettünk, hülyültünk, de nem az igazi, nem önfeledt nevetés volt! Azóta sem nyíltál meg nekem. – az utolsó mondatokat már csak suttogni tudja.

Döbbent csendben csak az eső kopogása, és a lányok szipogása hallatszik. Hirtelen nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, tanácstalanul állok, és nézek egyikről a másikra. Ők csak szemben állnak egymással és nézik a másikat. Beszélnek, beszélnek a szemükkel, és ekkor leomlik a gát és zokogva ölelik át egymást. Feleslegesnek érzem magam, elakarok somfordálni azonban Natti rám néz, pillantása marasztal.

-      Én nem, - dadogja Hanna, miközben elhúzódik Nattitól, hogy a szemébe tudjon nézni – én nem …

-      Tudom, hidd el tudom. Te akartad, csak nem tudtál megnyílni előttem. Nem haragszom, soha nem haragudtam érte, csak fájt. Zalánt engedted talán kicsit közelebb magadhoz, de őt sem teljesen.

-      Én…

-      Ne, ne mondj semmit, mind a ketten tudjuk, hogy igazam van! Azonban egyet szeretnék kérni tőled, - néz rá figyelmesen, miközben mind a ketten az könnyeiket törlik – engedd magadhoz, engedd magadhoz Robot. – elképedten nézek Nattira aki azonban rendületlenül folytatja:

-      4 éve Hanna! Azóta nem láttuk a régi Hannát! Egészen a múlt hétig. Amikor találkoztunk – néz rám, majd Hannára -  nem az miatt haragudtam rád, mert nem mondtad el, hogy megismerted,  - mutat rám - pedig tudod, hogy rajongtam érte – felnevet elképedt arcom láttán - hanem azért voltam mérges mert láttam a szemedbe a régi Hannát amikor rá néztél. Azt a régi csillogást ami úgy hiányzott.

Döbbenten hallgatunk, de Natti még nem fejezte be:

-      Megdöbbentem, hogy őt közel engeded magadhoz annyira, mint minket régen – mutat rám – és engem pedig kizársz! – nagyot nyel majd  felém fordul, a szemembe és néz és folytatja - Téged utáltalak! Utáltalak, mert féltékeny voltam  rád azért, hogy téged magához enged, engem pedig nem!

-      Natti….- szólal meg Hanna döbbenten – én

-      Figyelj! Tudom, változnak az emberek,  és az idő mindent megváltoztat, minket is, de őt ne zárd ki az éledből, - mutat rám – mert ez alatt a vele töltött 1 hét alatt többet változtál, mint velünk 4 év alatt. Gondold végig, tudod, hogy igazam van! – simítja végig Hanna arcát – Tudom, hogy ez után sem lesz semmi olyan mint régen, de most könnyebb a lelkem. Ki tudja, talán egyszer még visszatalálunk egymáshoz annyira, mint régen! – Te pedig – fordul hozzám – ne hagyd, hogy lerázzon, ne hagyd, hogy újra bevonuljon a csigaházába, - felnevet – ha kell verd el!

Keresem a hangomat, hogy megszólaljak. Nem tudok, csak nézek Natti után, ahogy befelé indul miután megölelte Hannát.

Hannát, aki most a földet nézi, és nem tekint rám. Az álla alá nyúlva felemelem a fejét, hogy lássam a tekintetét, ő azonban lehunyja a szemét, csak a kigördülő könnycseppeket látom, amiket az ujjam hegyével letörlök, és a remegő száját. Azt a szájat, ami most nem nevet, nem húzódik mosolyra, hanem remeg. Megcsókolom, finoman puhán, hogy tudja, hogy mennyire sokat jelent nekem. Erre felsír, és átöleli a nyakamat. Én csak szorítom magamhoz, csak ölelem és ringatom a halkuló esőcseppek ritmusára. Ő pedig sír, megkönnyebbülten, egyre halkulón. Aztán ahogy az esőcseppek hullása, úgy az ő sírása is abbamarad, csak szipog. Mosolyogva nyújtok neki egy zsebkendőt. Rám néz, majd elfordul, hogy kifújja az orrát, majd mély levegőt vesz és rám néz. Tekintete bizonytalan, de ugyanakkor rengeteg érzés kavarog benne.

-      Ne zárj ki! – suttogom neki, - Hidd el én sem vagyok könnyű eset! Nekem is megvannak a magam démonai. – látom, hogy mély levegőt vesz, hogy beszélni kezdjen,  azonban nem hagyom,  folytatom – Nem terhelsz, nem vagy önző – suttogom neki – egy lány vagy aki rengeteg terhet cipel, és már nem bírja. Egy lány aki nekem nagyon tetszik, akire elég csak rágondolnom és könnyebben veszem a levegőt, mert én is sokszor fuldoklom.

-      Rob – hallom meg rekedt hangját – én nem akartalak terhelni a magam bajával. – suttogja -  neked, nem egy ilyen zűrös csaj kell, hanem egy olyan lány aki irányítani tudja az életét, és segíteni tud neked.

-      Nekem te kellesz! Nem más. Az első másodperctől fogva amióta megláttalak te kellesz nekem. Így ahogy vagy! Engedj  magadhoz! Engedd, hogy együtt fájjon. Ne hidd azt, hogy csak azért mert világszerte ismert vagyok, nekem könnyű az életem, hogy minden forgatáskor találok egy lányt akit szédíthetek! Ne hidd azt, hogy minden alkalmat megragadok arra, hogy idegenekhez tolakodjak oda húsvétkor csak azért, hogy minél többet legyek az illető hölgyeménnyel! –pár pillanatra elhallgatok, hogy aztán folytatni tudjam:
-TTudod, hogy hány emberben csalódtam? Hány ember csapott be, rúgott belém, lépett át rajtam, amikor a földön voltam? Hány barátot veszítettem el így, hány barátnak hitt egyént, akikben én megbíztam? Igaz ők nem haltak meg csak számomra, de az attól ugyanúgy fáj, mert én megbíztam bennük!Hány ember keresi a társaságom, csak azért mert híres vagyok és előrejutást remél attól, hogy a társaságomban van? Hányszor írtak rólam az újságok valótlant, ami fájt? Milyen magányos vagyok annak ellenére, hogy mindig sokan nyüzsögnek körülöttem? Hogy igazából nincs otthonom, csak a szüleim és néhány régi jó barát? Hanna nekem nincs senkim a rajtuk kívül! Senkim érted? Magányos vagyok egy hatalmas emberkupac közepén ahol mindenki értem visong. – nyögök fel elgyötörten.   

Hanna elhúzódik tőlem, az arcomat figyeli, majd úgy, mint az előbb én az ő könnyeit, most ő törli le az enyémeket - amikről fogalmam sem volt, hogy az arcomon folynak,- és csókolja meg a számat, ahogy nem túl régen én az övét. Felnyögök az érzésektől amik elárasztanak, és hálásan ölelem magamhoz. Percekig csak a szipogásunk hallatszik a csöndben, illetve a házban lévők beszélgetése. Remeg a karomban, de most egymást nyugtatjuk. Olyan érzés kerít hatalmába, amit nem tudok meghatározni, nem találom a helyes szót rá. Olyan érzés, amit már végtelenül régen érzetem, talán valamikor gyerekkoromban.

Meghittség, igen talán ez a jó szó rá. Meghittséget érzek, amikor őt ölelem, és ringatjuk egymást.

-      Minden rendben? – halljuk Zalán aggódó halk szavát.

-      Igen minden rendben – mosolyodik el Hanna miközben rám néz, mély levegőt veszek hogy megtudjak szólalni azonban bennem ragad, mivel Zalán váratlanul amúgy istenesen hátba vág.

-      Biztos? – vigyorog immár kajánul nézve vörösödő arcomat.

-      Ja - fújom ki a használ levegőt. – Minden rendben.

-      Akkor nem ártana beljebb fáradnotok, mivel nagyon elhűlt a levegő.

-      Mindjárt megyünk – mondom neki, - menj csak be, még valamit megkell beszélnünk.

-      Rendben 2 perc múlva jövök értetek! – húzogatja fel idiótán a szemöldökét. – Tudod, mint terminátor: Visszajövök!

Elnevetjük magunkat, Hanna kutatón néz rám, majd halkan felsóhajt egy csókot nyom a számra, és hozzám simul. Államat a feje tetejére teszem, és úgy ringatózunk csendben. Hirtelen egy hűvös szélroham hatására mind a ketten megborzongunk.

-      Gyere menjünk be! – húzódok el tőle – hideg van.

-      Oké, menjünk! – sóhajtja. – Most végleg elköszönök tőlük.

-      Kiktől? 

-      Petitől és Atistól. Tudod azt a dobozt, amit kértem a nagyitól még Peti készítette nekem a 15. szülinapunkra apuval ketten faragták, véres verejtékkel készült,- neveti el magát- tényleg, apu mesélte, hogy nem volt egyetlen egy ujja sem Petinek amit ne vágott volna el! Nagyon béna volt, viszont ékszereket, Rob döbbenet, miket tudott készíteni! Tőlem pedig egy sálat kapott amit én kötöttem, évekig hordta. – mosolyodik el az emléken – pedig szörnyen ronda lett.
Szóval miután kijöttem a kórházból Zalánnal összeszedtük az összes képet a házban, az összes emléket, ajándékot és abba a kincses dobozba tettem. Abba zártam bele őket, a fájdalmat, a veszteséget, mindent. Aztán amikor Zalán lehozott a mamiékhoz odaadtam neki, hogy tegye el, zárja vagy ássa el, majd egyszer amikor készen leszek rá újra belenézek. Rob most úgy érzem készen vagyok rá, bele tudok nézni. Biztos, hogy bőgni fogok, de ezt meg kell tennem, ha tovább akarok lépni.

-      Oké. – karolom át a vállát, ő hozzám bújik, majd elindulunk csöndben befelé, - tudod nagyon kíváncsi vagyok rájuk! El sem tudom képzelni milyenek lehettek. Délután amíg aludtál próbáltam elképzelni. De nem sikerült, a te vonásaidat nem tudtam fiúként elképzelni. Nagyon hasonlítottatok egymásra?

-      Nem, kétpetéjű ikrek voltunk. Nem hasonlítottunk nagyon egymásra. Peti, nagyon elvont figura volt! Néha úgy feltudott öltözni, mint egy hajléktalan, anyuval mindig veszekedtünk vele, hogy öltözzön már fel normálisan, de ő mindig azt felelte, ez az ő egyénisége, ez ő. A halálom volt a fekete keretes nagyapós szemüvege!

-      Azt még én sem húztam volna fel! –neveti el Hanna nagypapája magát  amikor belépünk.

Minden szempár a szobában felénk fordul, amikor belépünk, nem kérdeznek, de Hanna mosolygó arcát látva halkan azért felsóhajtanak. Veronmami odalép hozzá és átöleli.

-      Biztos vagy benne?

-      Igen mami biztos – csuklik el a hangja.

A dohányzóasztalon már ott van egy barnára pácolt, kicsit elnagyolt faragású fadoboz. Edit, István, Zalán, Ash, Natti, Csongor, Emma, és Csilla már ott ülnek az asztal körül. Nekünk még helyet szorítanak, én nem akarok leülni, de Hanna ragaszkodik hozzám, ezért a kandalló elé rakott hatalmas párnák egyikére ülök Hanna pedig mellém. Nagyot nyel és rám néz. Előre hajol, és az ölébe veszi a dobozt. Csend van, még az ikrek sem vitatkoznak.

Lassan félve nyitja fel a dobozt, és váratlanul felnevet amikor belenéz, és kivesz egy képet. Egy  sötét göndör hajú srácot látok a képen, avét fekete keretes szemüvegben,  amint egy világosbarna hajú lány mellett áll félszegen. Tényleg nem hasonlítottak egymásra, csak pár vonásuk.

Peti és a "barátnője"

-      Abba a lányba volt Peti szerelmes – mutat Hanna a képen lévő lányra. – Szegény nem tudta, hogy a csaj más irányultságú.

 

-      Hát igen, Petinek valahogy nem volt érzéke a nőkhöz – nevet fel Zalán, miközben elveszi tőlem a felé nyújtott képet.

Ekkor egy  kép kerül a kezembe amin Hanna aranyosan mosolyog, bűbájos rajta.

A következő képen már hárman állnak, Hanna egy vékony sráchoz bújik hozzá, nagyot nyelek. 

Peti Hanna Atis

-      Tehát ez ő? – fordulok kérdő tekintettel Hanna felé.

-      Igen ő az, - néz rám mosolyogva, miközben egy puszit nyom a számra -  ő Atis.

        

Újabb képek, vidámak, Hanna felhőtlenül vidáman mosolyog. Összeszorul a szívem ahogy a képeket nézem, mindegyiken boldog, és nincs a szemében az a komor csillogás az a szomorúság ami már először is megfogott benne.

-       

-      Emlékeztek? – nevet fel István, akkor nyílt a kínai étterem, és elmentünk velük, mekkora nagy szájuk volt, hogy ők aztán majd mindent végigesznek és meg sem kottyan nekik

-      Utána két napig mind a hárman fetrengtek! – neveti el magát Zalán.

Csendben ülök, nekidőlök a cserépkályhának és hallgatom őket ahogy mesélik a történeteket. Kicsit nehéz a szívem,  kisvártatva Hanna mellém csúszik a párnával, rám néz kapok egy végtelen finom puszit, majd halkan felsóhajt és hozzám bújik. Boldogan ölelem át. Néhány történetnél halkan felnevet, aztán hirtelen elkomorodik amikor Edit felsóhajt

-      Istenem – sóhajt fel Edit amikor a következő képet meglátja- Ezt annyira szerettem, ez volt a kedvencem róluk!

Zalán azonnal észreveszi Hanna hangulatváltozását, lassan minden fej felénk fordul.

-      Mi a baj?

-      Megtudtok nekem valaha bocsájtani? – nyög fel Hanna – Én annyira önző voltam! Önző voltam éveken át! Nem beszélhettetek előttem róluk, mert azonnal kiakadtam! – zokog fel – Nem engedtem meggyászolni őket! Csak magammal foglalkoztam, és az önzésemben még fel sem fogtam, hogy mit teszek veletek!

-      Jaj kicsim! – húzza magához István a lányát aki kibontakozik karomból és az apukájához  bújik, aki el sem akarja titkolni a könnyeit, -  Nem engedted, hogy segítsünk! Mi pedig nem tudtuk, hogy mit csináljunk!

-      Hanna annyira fájt látni, hogy elfordulsz tőlünk, hogy bezárkózol, - szólal meg sírós hangon Edit is. – De most látom rajtad, hogy megkönnyebbültél, hogy felszabadultál egy nagy teher alól. – öleli át ő is Hannát.

-      Na mi van menjek én is? – nevet fel karcos hangon Zalán, miközben a szemét törölgeti – játszunk kicsi a rakást?  Gyere Natti! – húzza magával húgát.

Na erre kitör a röhögés, főleg amikor az ikrek lelkesen ujjongani kezdenek az ötlettől, Edit pedig sírva- nevetve fordul egy szem fiúgyermeke felé aki nevetve hajol el az anyai tasli elől.

Hanna kibontakozik szülei öleléséből és egyből hozzám kuporodik, halkan megkönnyebbülve sóhajt fel, és suttogja a fülembe:

-      Rob én most annyira boldog vagyok! Megszabadultam egy mázsás súlytól amit észre sem vettem, hogy cipelek. Észre sem vettem, amíg nem találkoztam veled.

Szavai hallatán megborzongok, és hihetetlenül megkönnyebbülök, mert valahol fojtogatott a féltékenység az utóbbi másfél órában. Irigy voltam arra a srácra, hogy ennyit jelentett Hannának. Irigy voltam, hogy hozzátartozott, hozzám pedig nem, még nem.

-      Jaj Boszikám! – húzom magamhoz, mire játékosan oldalba legyint, felnyögök.

-      Mondtam már Pattinson, hogy ne hívj így! – néz rám mosolygós szemmel- egyébként pedig ő a múlt.

-      Mi?

-      Nem kell rá irigynek lenned- néz rám mosolyogva

-      Ezek szerint kimondtam? - zavaromban elvörösödöm,

-      Igen, de nem számít. Ő a múltam, te pedig a jelenem, és talán a jövőm. Majd meglátjuk. – fordul felém, majd kacéran végigmér – Meggyógyítsalak? – néz a kezemre amivel még mindig az oldalamat simogatom ahol oldalba vágott.

Felcsillan a szemem a lehetőségre, hogy bezsebelhetek pár puszit, esetleg csókot. Hirtelen előveszem színészi képességem legjavát és átmegyek haldoklóba.

-      Na muti hol fáj? – kérdezi  mosolyogva.

Mire gyorsan a halántékomra mutatok, majd ezt követi, az arcom, az orrom, az állam és végül a szám. Mindenhova kapok  egy finom puszit. Észre sem vesszük az ikreket akik felettünk állnak és minket figyelnek.

-      Rob mit csináltok? – néz rám Gergő immár cseppet sem félénken, a kérdéstől hirtelen zavarba jövök és nem jut más eszembe rávágom, hogy :

-      Hanna meggyógyít – válaszomra a közelünkben ülő István, Zalán, Zsolti, Emma felnevetnek és kíváncsian figyelik, hogy mit szólnak rá az ikrek.

-      Tényleg? Ilyen sok helyen fáj? – néznek össze – Te szegény, nekünk anya fájdalomcsillapítót szokott adni. Hozzunk egyet?

-      Nem kell kisöreg nem kell! – felelem nevetve – Hanna már meggyógyított. Tudod varázserejű a puszija.

-      Tényleg, - néznek össze újból, -  akkor anyunak is olyan lehet, mert apu sem beteg soha, és anyuval mindig ilyet csinálnak mint most ti. – szólal meg Bence is, majd az imént helyet foglaló  vörösödő fejű szüleikre tekintenek.

-      Milyet? – kérdezek rájuk somolyogva

-      Jaj Rob nem lehetsz ilyen gyerekes – sóhajtja komoly képpel Gergő- azt hiszed bevettük a varázserejű puszit! Tudjuk ám, hogy smároltatok! Mint anyuék az előbb kint a konyhában.

Zalán szolidan felröhög, Norbi és Csilla félrenyelnek, és bokáig vörösödnek.

-      Na indíts fürdeni krampuszok! – csattan fel az apjuk, hogy elejét vegye a további blamának, azonban ezzel már elkésett, a kölykök belendültek

-      Ne már apa – méltatlankodik a két jómadár – most mit kell itt sumákolni! Tudjuk amit tudunk! Nem vagyunk már ovisok, sem vakok! Ti is szoktatok anyával smárolni, most mit kell ezen szégyenkezni!

-      Tünés! – csattan fel az anyjuk is, neki már nem mernek ellentmondani, és vidáman röhögcsélve elindulnak a fürdő felé.

-      Aztán a fületeket is megmosni, mert megyek és megnézem! – próbálja apai renoméját retusálni Norbi.

Hanna mellettem felvinnyog az elfojtott röhögéstől, én sem tudom sokáig tartani a komoly pofát, Zalánnal együtt figyeljük Norbi dörmögését.

-      Basszus megáll az agyam, mi az ő korukban még azzal voltunk elfoglalva, hogy melyik kisautót szedjük szét, nem pedig a smárolással!

-      Hát öregem én a helyedben kulcsra zárnám a hálóajtót – röhögi Zalán – és a kulcsot sem venném ki, ezektől minden kitelik.

-      Na elég volt- csattan fel Csilla és nyúlcipőt ránt, és csemetéi után néz mivel a fürdőből csatazaj hallatszik.

Nevetve nézünk utána.

-      Róbert! – szól Feri bácsi, Hanna nagypapája az ebédlő asztaltól

-      Robert papi vagy Rob  - mondja neki Hanna, - tudod úgy hívják! – mire oldalba vágom a drágát, elképedve néz rám.

-      Engem nem zavar, hagyd! –suttogom neki.

-      Felőlem- néz rám bocsánatkérőn – azt hittem, hogy kellemetlenül érint.

-      Dehogy! – adok neki egy puszit, és felkászálódok a földről mivel látom, hogy  Feri bácsi  elindult felénk.

-      Ne haragudjon Robert,  kicsit rozsdás az angolom. Eddig csak akkor kellett így beszélnem, ha vendég vadászaink jöttek, vagy ha Asleyke is nálunk volt. – fordul  az időközben Emma mellé telepedett Ash felé, és rákacsint, mire az felnevet  - A krampuszok is elég jól beszélnek angolul, mivel Norbiék  3 évig kint éltek Angliában,  így a gyerekekkel tartani kell a lépést.

Tényleg észre sem vettem, hogy az egész család angolul beszélt a közelemben. Hálásan nézek rájuk.

-      Köszönöm!

-      Mit köszön édes fiam? – néz rám Feri bácsi kérdőn

-      Hát azt, hogy megengedték, hogy itt legyek, hogy Hannával tölthetem a Húsvétot, hogy beengedtek a házukba és szeretettel fogadtak.

-      Ugyan fiatalember – vereget hátba, - erre felénk ez természetes. Na, jöjjön kártyázni. Jöttök ti is – néz Istvánékra.

-      Persze, hogy megyünk, korán van még csak 8 óra van.

1 órával később

Helyszín: kis ház nappalija

Halkan beszélgetve ülünk a kis ház hatalmas nappalijában Zsoltival, Norbival, Tamással, és Csongival amikor váratlanul nyílik az ajtó.

-      A kölykök lefeküdtek?– néz Norbi kérdőn a belépő Csillára.

-      Igen, de a lelkemre kötötték, hogy mondjam meg neked,- fordul felém Csilla-, hogy  örökre megharagszanak rád, ha nem teszed meg holnap amit ígértél nekik. – felnevetek. – Megtudhatom, hogy mi az?

-      Nem, titok – felelem nevetve – férfiúi becsületszavamat adtam nekik, hogy titokban tartom.

-      Remélem semmi eszetlenséget nem ígértél meg nekik! – néz rám kétkedve Csilla, majd a többiek felé fordul kérdőn. – A csajok?

-      Mindjárt jönnek, csak elmentek zuhanyozni. – feleli Zalán

-      De lejönnek még ugye?

-      Persze, gyerek még az idő 9 óra van. – feleli Tom Csillának miközben az elindul az emeletre. – Skálázz be kislány! 3 gitár van körünkben!

-      Oké! Sietek! – nevet ránk.

-      Mit ígértél annak a két krampusznak? És mikor? - szegezi nekem a kérdést Norbi, mire felnevetek.

-      Amikor elmentek lefeküdni, megkérték Editkét, hogy szóljon nekem is, mert esti puszit akartak adni,  - nevetek fel – ez volt a fedő story, hogy bemenjek hozzájuk. Igen érdekes dolgokat meséltek nekem holmi piros tojásról, meg locsolásról … - hallgatok el sejtelmesen, mire leesik nekik.

Felnevetnek, majd összenéznek:

-      Nem is olyan rossz ötlet! Zseni vagy öregem!– mondja Zsolti

-      A csajok hogy kiakadnak majd! – nevet fel Zalán is.

-      Na ezt én sem hagyom ki! – röhög fel Norbi. – De mégis hogyan képzeled? –szegezi nekem a kérdést.

-      Hát ezt nem tudom, elméleti síkon vagyok még. Miért mivel szokták csinálni? – fordulok feléjük érdeklődve.

-      Hát van  soft, light, és hard verzió  - feleli Tamás nevetve- melyik érdekel?

-      Melyik milyen? – nézek rá röhögve – Felvillanyoztál! Másra asszociálok!- felröhögnek.

-      Soft: hát talán a parfümözés vagy pohárból locsolás ide számít. A fiuknak csak ezt engedem!  - csattan fel nevetve Norbi

-      A light ? – kérdezem, mire összenéznek , vigyorognak

-       Hát talán a szifonozás – vágja rá Csongi mire a többiek felnyerítenek, látva értetlen arcomat – tudod szódás szifon – magyarázza.

-      Ez jó – nevetek fel, - és mi a hard?

-      Hát azért biztos, hogy kapnánk – nevet Zalán – vizesvödör,- mutat az ablakunk előtt álló kinti kútra.

-      Az durva öregem, szerintem Hanna kiherélne! – válaszolok – És én pár év múlva szeretnék családot alapítani!

-      Hát szerintem mi sem úsznánk meg sértetlenül- néznek össze.

-      Akkor? – kérdezem

-      Ha már móka akkor legyen tejes, - szólal meg Csongi- ne aprózzuk el, én a szifonra szavazok.

Összenézünk, egyetértünk. 

-      Oké, ezt megbeszéltük, - dől hátra Zalán – lássuk csak hány darab is kell: Ash, Natti, Hanna, Emma, Csilla, Anikó, ez akárhogy is számolom 6 darab. Nem tudom, hogy van- e itthon annyi. Megyek megkérdezem apuékat. Ki tudja, lehet, hogy nekik is kelleni fog majd! – egy pillanatra elképzelem a helyzetet, amivel nem lehetek egyedül mivel a többiek is felnevetnek. – Na megyek megkérdezem, hogy mit tehetek az ügyben.

Halkan beszélgetni kezdünk, kiderítem, hogy Tamás zenész. Egy zenekarban ami itt Magyarországon elég híres, basszusgitáros. Beszélgetünk, sörözünk, nagyon jól érzem magam, elkezdünk játszani, ő is behozza a gitárját a kocsiból.  A csajok is időközben leszállingóznak. Boszikám is megjött, kapok tőle egy finom csókot, majd mellém ül. Ekkor belép Zalán, és vigyorogva mutatja fel két ujját. 

-      Reggelre itt van a szállítmány, apa elintézte. – nevet fel.

-      Hogyan? – kérdezi Norbi

-      Hát egy- két telefon, meg sokat segített az is, hogy a szomszéd a kocsmáros.

-      Miről van szó? – kíváncsiskodik Hanna

-      Csak a sörről  - vág ki bennünket Zsolti – mivel mint tudjuk, ha beindulunk tudunk termelni, és amint látjuk a létszám bővült még két ígéretes fogyasztóval – néz Csongira és rám jelentőségteljesen.

Úgy tűnik a csajokat kielégítette a válasz, mert nem kíváncsiskodnak tovább. Sörözünk, beszélgetünk, röhögünk. Halál jól érzem magam. Komolyan. Eltudom engedni magam, hiszen itt nem figyel senki, lazán adhatom önmagam, ami nem is esik nehezemre. Tamással pengetni kezdünk, majd Norbi is beszáll, először kicsit döcögősen megy a dolog, de aztán belendülünk. Éneklek szabadon, korlátok, figyelő tolakodó tekintetek nélkül. 

Hannának is éneklek egy dalt, ami a filmünkben is szerepelt. Lehunyt szemmel, csendben hallgatja, majd a végén boldogan ugrik a nyakamba.  A hangulat a tetőfokára hág, amikor Ashley és Hanna a kanapén ugrálva, banán mikrofonnal éneklik, vagy legalábbis próbálkoznak Lily Allen Fuck you című számával. Mi pedig a többiekkel vigyorogva nézzünk a csajokat, ahogy tombolnak.

Nevetve szorítom magamhoz a művésznőt a szám végén, mire kapok egy csókot amit nem bírunk abbahagyni. Eszeveszetten szorítom magamhoz a fenekénél fogva, hogy érezze vágyakozásomat. Nem tiltakozik, vágyakozva simul hozzám. A többiek nevetése és huhogása térít magunkhoz bennünket. Felszabadultan nevet, és bújik a karomba, hogy elrejtse pirosló arcát a többek elől. 

-      Ez nem semmi volt csajok, -  mondja Zsolti nevetve.

-      Ez semmi ahhoz képest ahhoz képest amivel nyert a karaoke versenyen! – nevet fel Zalán, - ráadásul kettőt is nyert! - mire a többieknek több sem kell és érdeklődni kezdenek. Hogy hogyan is volt az, hogy Hanna énekelt? Ráadásul többször is!?

Zalán lelkesen mesélni kezdi az előzményeket is. Persze addig nem hagyják békén amíg elő nem adja. Most kicsit rá is játszik, körülöttem vonaglik, éneklés közben, több sem kell Nattinak és Ashnek sem, lelkesen kapcsolódnak bele a heccelésembe. 

Mivel kicsit magasabb dimenziókban járok az elfogyasztott söröknek köszönhetően, vágyakozva figyelem őt. De ahányszor felé nyúlok, mindig kisiklik a kezem közül. Megőrjít.

A szám végén nem bírok magammal és lekapom. Zalán lelkesen fütyül. Hanna kifordul az ölelésemből és a konyhába menekül, majd engem gondosan elkerülve azonban sokat ígérő mosollyal az arcán Tom mellé ül. Valamit suttog a fülébe. Tom halkan bólint, majd halkan játszani kezd, kisvártatva Csongi is bekapcsolódik.  A többiek először hallgatnak, majd halkan énekelni kezdenek. A szöveget ugyan nem értem, de látom rajta, hogy szívéből énekli, nekem.

Nem tudom, hívsz-e holnap,
nem tudom, jössz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Nem tudom, hogy látsz-e holnap.
Nem tudom, hogy lesz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Ha nézhetném, ahogy elalszol.
Ha itt lennél, mikor ébrednék.

Ha mégis máshogy lenne,
és én már nem leszek benne,
legyen szép. Legyen úgy is szép.
Akárhol és akármerre,
vezessen a jó szerencse,
és segítsen, segítsen az ég.
Minden ajtó titokra nyílik.
Ha tudnánk a jelszót, be se léphetnénk.

Nem tudom, hívsz-e holnap,
nem tudom, jössz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Nem tudom, hogy látsz-e holnap.
Nem tudom, hogy lesz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Mintha már a semmibe szédülnék,
szeretném, ha szeretnélek még!

Álmok olvadóban.
Lángok elfogyóban.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Napok, évek elfutóban.
Lábnyomok a tiszta hóban.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Mintha már a semmibe szédülnék,
szeretném, ha szeretnélek még!

Auth Csilla : Ha szeretnél ma még - dalszöveg

A dal közepétől egyedül énekelt, a többiek elhallgattak. Minden hang tisztán, gyönyörűen szállt, letaglózva ülök a helyemen.   Amint Tomék az utolsó akkordot is lejátszották, felnéz rám.

-      Köszönöm! – suttogja halkan. 

Odasétálok hozzá letérdelek elé így arcunk egy vonalba kerül, és megcsókolom. Nem foglalkozok senkivel, senki nem számít most, csak ő és én. Mi ketten. 

Csend van a szobában amikor Emma halkan megszólal:

-      Olyan szépek vagytok mind a ketten. – szólal meg vigyorogva,- jó látni téged újra Hanna! – nagyot sóhajt, - bármeddig eltudnálak nézni benneteket, de nekem  már késő van, és mivel álmos vagyok és fáradt, és egyébként is  most úgy nézek ki mint egy bálna, - vesz egy nagy levegőt , hogy folytatni tudja -  nem bírom elnézni, ahogy egyesek egymásra cuppannak miközben nekem csak az ágyba van erőm  bele cuppani, nem pedig mást is csinálni ott. Így drágáim, most becammogok lefeküdni, holnap is lesz nap. – int búcsút mindegyikőnknek, majd az ajtóban hirtelen megáll és Tamás felé fordul  -  Anyakönyvezett hites egy szem  uram, neked  pedig erősen ajánlom, hogy gyorsan  csoszogj utánam, mivel ápolni kell a lelkemet sürgősen, mert ezek itt – mutat ránk nevetve – megviselik szervezetemet a boldog képükkel! Pá drágáim!

Nevetve nézünk utána. Nem semmi egy család az biztos!

-      Hát fiatalok, - néz az órára Norbi is, - holnap szerintem minket már 7 órakor ébreszteni fognak a krampuszok, így éjjel 2 óra tájban már ideje volna lefeküdni.

-      Mi is megyünk mindjárt csak elpakolunk – húzódik el Hanna tőlem.  

Amíg a csajok összepakolnak, mi kivisszük a szemetet, gyorsan eltűntetjük az elmúlt órák nyomát. Lassan elköszönünk egymástól, és  mindenki elvonul aludni.

Semmi kedvem nincs lefeküdni, azaz ahhoz van kedvem, csak aludni nem sok! Pajzán gondolatok sorakoznak a fejemben miközben az előttem a lépcsőn lépkedő Hannát figyelem.

Halkan felnyögök nem semmi a panoráma!

Kérdőn fordul hátra, hogy mi a bajom, azonban arcom nem sokat rejthet a gondolataimról mivel elpirul, felnevetek és lágyan végigsimítok a fürkészett területen. Halk elfojtott sóhaj a válasz, mire minden érzékem tótágast áll hirtelen a hangjától. Amint belépünk a szobába nem bírok magammal tovább, átölelem, falom az ajkait, akarom, itt és most! Aztán lehűtöm magam. Lassan elhúzódok tőle, kicsit értetlenül néz rám, hogy miért hagyom abba,

-      Nem így nem így félig részegen akarok veled együtt lenni először. Sokkal többet érdemelsz ennél. És nem is hiszem, hogy készen lennél erre még - szavaim hatására hálásan elmosolyodik.

-      Köszönöm! – suttogja

-      Nem, én köszönöm! Sokkal többet adtál nekem, mint bárki az utóbbi években. Megbíztál bennem. Eljöhetem ide, ahol nagyon jól érzem magam, ahol normálisan kezeltek, ahol elengedhettem magam, ahol én Rob lehetettem és nem Robert Pattinson a világsztár. Hidd el ez rengeteget jelent nekem!

Lassan finoman megcsókolom, amit viszonoz. Majd szelíden eltol magától, mire értetlenül nézek rá.

-      Itt van törölköző, zuhanyozz le. – nevet fel halkan. – Megvárlak.

-      Oké, de tényleg várj meg!

Gyorsan elcsattogok a kis zuhanyzóhoz, szerencsére senki nincs bent. Villámgyorsan lezuhanyozom, majd pizsit rántok. Halkan nyitok be a szobába, álmosan néz rám, tényleg megvárt.

Felemeli a paplant, hogy bújjak be mellé. Boldogan teljesítem kívánságát. Jólesik vízszintbe  lenni. Hanna halkan sóhajtva hozzám fészkeli magát, és már alszik is.

Gondolatban átélem az egész napomat újra.

Régen voltam már ilyen felszabadult és nyugodt, mint most este.

Álmosan hallgatom szuszogását, érzem ahogy melle az oldalamhoz ér minden légvételnél, és ez az érintés/ érzés nyugalommal tölt el.  

Holnap is lesz nap, de még milyen nap!

Halkan felnevetek, nem biztos, hogy túlélem a reggelt!

Gyorsan jön a filmszakadás.