31. fejezet: Könnyebb a lelkem

Sziasztok!

Megjöttem.

Mint látjátok, új év, új dizi, új rész. Hálás köszönetem Szaszának a fejlécért! Gyönyörű lett!

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez írt kommenteket lányok!

Most válaszolnék rájuk:

Dreamea: Lehet, hogy el sem hiszed, de elbőgtem magam amikor olvastam amit írtál.

Szasza: Hát neked már mindent elmondtam Bogaram

May: Én köszönöm, hogy olvasol!

Krissy:  Neked, kevés szóban kifejezni mit érzek amikor a komijaidat olvasom. Oda vagyok értük! :DD

Csibimoon: Életem szívesen, hidd el nem akartalak megríkatni! A 100-as pzs remélem túlzás :D, de jól esett!

Névtelen: Köszönöm a véleményed

Esztoka: Én köszönöm, hogy olvasol!

Bernu: Örülök, hogy örülsz, azonban semmit nem ígérhetek.

Pet: Fogj mindent rám! Kedves párod remélem azért megvigasztalt! :D

Drágáim, mindegyikőtök, minden egyes betűje hihetetlen jól esett! Lehet, hogy nevetségesnek tartjátok, de naponta többször felmentem és elolvastam őket.

Higyjétek el végtelenül hálás vagyok érte!!!

Imádlak benneteket!

No, megjöttem az új résszel.

Vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban, és kíváncsi leszek a véleményetekre!

Jó olvasást!

Csók!

Heni

Robert

Nézem az arcát.

Most olyan nyugodtan szedi a levegőt, békésen hozzám bújva alszik. Nehezen térek magamhoz az imént hallottaktól. Bátyja, a szerelme és amit a legnehezebb felfognom a gyereke… Istenem, mennyi mindenen ment át! És még olyan  fiatal volt, na nem mintha most vén banya lenne, - mosolyodom el a gondolaton, de a mosoly egyből lefagy az arcomról.

Ha csak abba gondolok bele, hogy én hogyan érezném magam, ha valamelyik nővéremet elveszteném!? Úristen!

Beleborzongok a gondolatba, hogy mi lehetett volna, ha Zalán nem találja meg időben.

Istenem! Nem, erre gondolni sem szabad!

Bizonyosságként, hogy itt van, velem, magamhoz szorítom, puha, finom nőies testét, hallgatom csendes szuszogását, és boldogan temetem az arcom a hajába.

Fájdalmasan felködlik előttem a tekintete. Én még életemben ilyen kétségbeesett fájdalommal teli tekintet nem láttam! Belém villámlik az érzés újra, amit akkor éreztem, amikor mesélt. Tehetetlen voltam. Nem tudom, hogy hogyan, de túlélte, küzdött, felállt és talán győzött.

Erős, okos, és szép. Figyelem lehunyt pilláit, amik azokat a fájdalmasan szép szemeket rejtik, a fehér bőrét, azokat az édes ajkait, amit imádok megcsókolni, és felfedezek pár szeplőt is az orrán amin elmosolyodom.

Nem tolakodóan szép lány, ő az a típus, aki mellett a pasik először talán elmennek, de második pillantásra, lefagynak, mert elbűvöl. Nekem második pillantás sem kellett. Ahogy megláttam, lefagytam. Azt akarom, hogy hozzám tartozzon, meg akarom ismerni.

Gondolataimat halk kopogás zavarja meg. Kelletlenül, ugyan de elhúzódóm Hannától, hogy kinyissam az ajtót, megnézni ki jön, no meg azért, hogy fel ne ébredjen a zajra.

Az ajtóban álló Zalán fürkésző tekintet vet rám melyet állok.

A kívülállók csak azt látják, hogy némán szobrozunk egymással szemben, mi azonban kérdezünk és válaszolunk a pillantásunkkal. Megértem Zalán tekintetében a kérdést, a fenyegetést és a kérést, neki azonban látnia kell, hogy soha nem bántanám, látnia kell az ígéretet, hogy vigyázni fogok rá, és nem fogom bántani, szándékosan soha. Zalán csak bólint, én félreállok, hogy beengedjem. Oda sétál hozzá, és olyan szeretettel nézi a húgát, hogy összeszorul a szívem láttára. Egy pillanatra lehunyja a szemét, nagyot nyel, kérdőn rám tekint.

-          Beszéltetek?

Válaszolni nem tudok, csak bólintok.

-          Mit mesélt el? – kérdezi halkan alig hallatóan

-          Szerintem mindent. A testvéreteket, a szerelmét és a – elcsuklik a hangom, Zalán pedig hitetlenkedve néz rám – igen, a babáját is.

-          Mesélt Zsezséről? – néz rám elképedten.

-          Igen. Mesélt. – suttogom – Miért?

-          Semmi, semmi nem érdekes. – nyel egy nagyot, és tovább megy.

Értetlenül nézek utána, most mi van?

-          Zalán?

-          Ne most Rob, majd később. – feleli az ajtóban nekem háttal állva. Hirtelen megfordul – Anya küldött csak, hogy nézzelek meg benneteket, mert aggódik amióta a lányok láttak benneteket ebéd után beszélgetni.

-          Ha felébred, átmegyünk. Ne aggódj, vigyázok rá. – nem válaszol, a tekintete mindent elmond, majd becsukja az ajtót maga után.

Percekig csak állok az ablak előtt. Gondolkodom, miközben vadul túrom a hajam – basszus, erről le kellene szoknom, mert a végén nem marad egy szál se. Újra végigpörgetem minden szavát, mondatát, és újra látom magam előtt az arcát,

Muszáj most okosnak lenned Pattinson! Nem láthatja rajtad, hogy mennyire kiborított az amit hallottál, annyira már ismerheted, hogy nem tűri el hogy sajnálják.

-          Rob? – hallok egy halk rekedtes hangot, hátrafordulok, és látom, hogy engem keres.

-          Itt vagyok,  - ülök az ágyra mellé, de most nem érek hozzá. Nem tudom, hogy akarja-e, hogy most megérintsem. Tanácstalanul ülök, merjem átkarolni, vagy ne? Felül, és értetlenül néz rám, majd fájdalmasan csillan fel a szeme. Megbántottad te marha! Annyira béna vagy bazd meg! - ostorozom magam -  Gyere ide! – nyújtom ki felé a kezem.

Arca néma, nem mutat ki érzést, de tekintete kér, kérlel. Pillantása az arcom és a felé nyújtott kezem között csapong tanácstalanul. Nem tudja, hogy minek higyjen. Zárkózott arcomnak, vagy a felé nyújtott kezemnek.

-          Gyere ide! – suttogom újra halkan. Nyel egyet, de nem mozdul. Minden egyes másodperc egy évnek tűnik. – Hanna! Kérlek!

Végre megmozdul és hozzám simul. Boldogan ölelem át.

-          Azt hittem, hogy besokaltál, és nem leszel itt, amikor felébredek…- suttogja halkan a fülembe - hogy ezt te nem akarod… amit meg is értek, mert nem vagyok egy egyszerű eset.. Én..

-          Hanna….- hogy gondolhatja ezt? Hogy gondolhatja azt, hogy nem akarom őt? Nem hagy megszólalni sem,  közbevág, kibontakozik az ölelésemből és a szemembe néz

-          Nem Rob, én azzal, hogy ezt elmondtam nem akarlak magamhoz kötni. Nem akarom, hogy csak azért mert nem akarsz megbántani belebonyolódsz egy ilyen lánnyal egy, .. valamilyen kapcsolatba – lehajtja a fejét, így az arcát eltakarja előlem a lehulló barna hajzuhatag. Elbújik mögé, elbújik előlem. Na nem szépségem! Az álla alá nyúlok és felemelem az arcát, félve pillant rám.

-          Most mondom el először és utoljára Molnár Hanna, és most jól figyelj! Eszem ágában sincs nyúlcipőt rántani. Borzasztó az, amit átéltél. – elcsuklik a hangom, - de nagyon büszke vagyok rád, hogy felálltál, és arra még inkább, hogy megbíztál bennem, hogy elmondtad ezt nekem.

-          Rob, én nem akarom, hogy ….

-          Én meg akarom és kész! – mosolyogva magamhoz húzom, és egy puszit adok a szájára, de amint  megérzem az ajkát, ahogy az enyémhez ér, nem bírok magammal és finoman harapdálni kezdem. Halk nyögés, és minden érzékem felforr. Eszméletlen ahogy ez a csaj hat rám! Kényszerítenem kell magam, hogy elhúzódjak tőle, amit ő nem könnyít meg persze.  – Kis boszi! – suttogom, mire felnevet. 

Örömmel tölt el ez hang, hirtelen időt sem hagyva neki arra, hogy ellenkezzen, hanyatt döntöm az ágyon és csiklandozni kezdem, azt már tudom, hogy hol csikis. Visítva nevet. Persze ő sem marad el és próbálkozik. Vadul fetrengünk az ágyán és csiklandozom, ő pedig megpróbál fogást találni rajtam, de nem sikerül neki, hehe!

-          Rob, ne! Engedj el! Ne csikizz már mert bepisilek! –  kapkod levegő után.

Na jó, rendes leszek,  engedek a kérésének,  és nem nyomom agyon,  lefordulok róla. Hevesen kapkod levegő után, a nevetéstől, és mosolygós szemekkel néz rám, majd hozzám bújik, a vállamra hajtja a fejét.

-          Most olyan jó! – suttogja halkan. – Rob?

-          Hm? - fordulok tejesen felé, és nézem az arcát.

-          Megkönnyebbültem, mert tudod.

-          Örülök neki. – simítom végig az arcát, mire kapok egy hálás puszit. – De most mennünk kéne, mert már a lányok is kerestek, és Zalán is itt járt, hogy nem öltelek-e meg.

-          Tényleg? Észre sem vettem őket.

-          Aludtál. – válaszolom – és én nem engedtem senkinek, hogy felébresszen! Igaz nem is akartak. Rád fért az alvás.

-          Köszönöm! – simítja végig az arcomat, és boldogan néz rám.

Ezt a tekintet eddig nem láttam, hatására közel állok ahhoz, hogy elveszítsem az eszem,  és itt és most …..de most erőt veszek magamon, még nem. Majd, ha ő is teljesen készen lesz rá. Majd akkor.

-          Gyere Boszorka! – állok fel, hogy felhúzzam, Hanna dühösen mordul fel, de csak vigyorgok rajta.  Ekkor kopognak, kérés nélkül vigyorral a képemen megyek az ajtóhoz, megnézni, hogy ki jön.

Natti áll az ajtóban velem szemben, komoly arccal, mögötte Ashley áll szintén gyászos képpel, de vigyoromat látva elnevetik magukat. Már éppen szólni akarok, hogy mindjárt megyünk, amikor a szemem sarkából látom, hogy valami röpül felém, időm sincs elkapni a fejem, a párna becsapódik. Felkacag elképedt arcomat látva. Több sem kell, fordulok vissza hozzá, hogy elégtételt vegyek rajta, azonban menekülőre fogja a dolgot, felugrik az ágyra, hogy kikerüljön és visítva rohan előlem, én persze utána. A vihogó lányokat félrelökve rohan ki az ajtón, szalad le a lépcsőn, én utána ki az udvarra, ahol a többiek még kint beszélgetnek. Becélozza hű bástyáját Zalánt és felé menekül, a többiek elhűlve néznek utána, hogy mi a baja, aztán leesik nekik, amikor meglátják, hogy vigyorog, én meg loholok utána, nyomomban Nattival és Ashleyvel.

-          Ne Rob! – visítja Hanna – Zalán védj meg!

A szólított arcán először a döbbenet látszik, amelyet felvált pillanatok alatt a felismerés, hogy nem gyilkolni akarom a húgocskáját, csak móresre tanítani a drágát!

Szemünk összevillan. Hiába a férfiúi szolidaritás!

-          Na nem tündérem, - fordul Hanna felé, - edd meg amit főztél! - és elugrik előle, hogy szabad utat adjon nekem.

Ekkor azonban tündérkéje, lehajol és gyerek által készített nyuszi fészekből felmarkol egy adag füvet, és a szélesen vigyorgó képembe vágja. Megtorpanok, és miközben lelkesen köpködöm a füvet,   nem várt dolog történik! Kárörvendve figyelem a nem várt segítséget!

Bercit.

Aki játékosan leteperi egyik szem gazdáját és lelkesen képen nyalja Hannát. A nevetéstől még a füvet is elfelejtem kiköpni, így sikeresen lenyelem. Miközben fuldoklom, Feri bácsi Hanna nagypapája siet a segítségemre, lelkesen párszor úgy rendesen hátba ver. Hanna eközben Bercivel birkózik, akitől István szabadítja meg. Az egész társaság levegő után kapkod, ki a nevetéstől, ki pedig a levegőért. Ami nem jön, az istennek sem!

Szolidan fuldoklom, aggódó arcok fordulnak sorban felém.

-          Gyorsan adjatok neki vizet! – hallom, két köhögő roham között, miközben az erőlködéstől térdre rogyok.

Valaki a kezembe nyom egy poharat, nem foglalkozva vele, hogy mi van benne, mivel átlátszó lehajtom.

Hát nem kellett volna!

Könnyes szemmel kapkodok még jobban  az éltető oxigén után. Aggódó arcok vesznek körül. Hanna térdel előttem, majd amikor látja, hogy már megy a légvétel, könnyes szemmel rám néz, majd nevetni kezd.

-          Ne röhögj! – nyögöm fel panaszosan, - egyszer elteszel láb alól az biztos!- veszek mély lélegzetet, és törlöm meg a képemet a könnyektől, amelyek az erőlködéstől és a pálinka utóhatásaként kezdtek el csorogni az arcomon.

-          Robert, ígérem mesterségesen lélegeztetni foglak! – nevet fel Hanna- Nekem is gyakorolnom kell, hogy legalább olyan profi legyek benne, mint te!  - utal az ebéd utáni beszélgetés kezdetére, amikor bizonygattam neki, hogy miben vagyok még jó.

-          Dilis! – vigyorodom el végre az éltető oxigénnel a tüdőmben, miközben felkászálódok a földről.

-          Jól van Robert? – jön oda Hanna nagymamája, és aggódon néz rám.

-          Igen jól, - pillantok vissza rá -  de kaphatok egy pohár vizet? Vizet, és nem annak látszó mérget.. – nyöszörgöm elhalóan, mert még mindig kaparja a torkomat a pálinka.

-          Persze, hogy kaphat. Üljön le, mindjárt hozom. – és elindul befelé a konyhába. – Hanna! Gyere édes lányom!

Hanna

Aggódva nézek Robra, aki még mindig levegőért kapkod, de már vigyorog. Megkönnyebbülök. Miközben felkászálódik és a padra ül, mellé lépek

-          Veled vigyázni kell, - suttogja, hogy más ne hallja, - először megpofozol, aztán rám uszítod a kutyádat aki földre teper megjegyzem, nem egy alkalommal, aztán a frászt hozod rám, majd megtömsz fűvel, aztán ráadásként még meg is mérgezel!

Az utolsó szavait már hangosan mondja, mely célt is érnek, mivel felnevetnek a körülöttünk állók. Válaszolni már nincs időm, mivel nagyi hangosan hív.

-          Hanna! A jó isten áldjon már meg édes lányom mozogj már!

-           

-          Igen Hanna, menj már öreganyád vár már, nem hallod! – szólal meg mellettem Zalán, akit a mellette álló anyukám fejbe kólint

-          Édes gyerekem neked soha nem jön már meg az eszed? – fűzi hozzá anya.

Kárörvendőn felnevetek, és elindulok nagyihoz, amikor valaki a fenekemre üt. Dühösen fordulok hátra, hogy elégtételt vegyek, de két ártatlan szempárral nézek farkas szemet. Rob és Zalán is úgy néznek rám, mint a ma született bárányok, miközben vigyorognak.

Felmorranok.

-          Mi bajod van Kicsim? – néz rám Rob édesen mosolygó angyali tekintettel.

-          Mi van Hanna? Mi történt? – tudakolja Zalán is, ártatlan kérdő tekintetet vetve rám. – Te tudod, hogy mi baja van? -  fordul Robhoz.

-          Fogalmam sincs! – adja az ártatlant a kérdezett.

-          Hülyék! – közlöm velük nemes egyszerűséggel, mire felnevetnek.

Röhögésükkel mit sem törődve bemegyek nagyi után a konyhába aki éppen a rétest pakolja be a sütőbe. Natti, Emma, és Ash is követnek. Ahogy belépünk a konyhába az ott szorgoskodó, éppen sütiket szeletelő  két nagynénimet támadom le kérdéseimmel.

-          Itt voltatok amikor megjöttek? Mit csinált? Hogy viselkedett? Mit mondott? Beszélt rólam? Mogorva volt, vagy normális?

A kérdezettek összenéznek, és elnevetik magukat, majd válaszolnak:

-          Igen, bemutatkozott, udvariasan, ismerkedett, igen, normális. – felelnek komolykodó képpel.

-          Na jó!  Most aztán kivagyok veletek segítve – nézek rájuk szemrehányón, mire elnevetik magukat.

-          Tényleg erre én is kíváncsi lennék, hogy mit csinált, amikor megjöttek Zalánnal.  – néz Emma is a kérdezettekre, rákacsintok és  várakozón feléjük fordulunk.

-          Részletes beszámolót kértek?

-          Azt – vágom rá gyorsan.

-          Hát nem is tudom, te emlékszel rá? – néz Elli a keresztanyámra, aki úgy csinál mintha nagyon gondolkodóba esne, miközben a sütit szeleteli változatlan hévvel.

-          Amikor ti elmentetek már mindenki tudta, hogy jönni fog, csak te nem.

-          Arra már rájöttem, de tényleg ti honnan tudtátok? – faggatom őket.

-          Apádat hívta fel tegnap este, miután ti elmentetek nem sokkal utána. – jön be anyu is az ajtón, és rám kacsint.

-          Igen, gyorsan utána néztünk a fiatalembernek a neten, - mondja Elli is. – Hát életem, biztos tudod, hogy mit csinálsz? Nem nagy falat ő neked? Már ne sértődj meg kicsim!

-          Nem tudom. – nézek rá komolyan - Nagyon vonzódom hozzá Elli, de azt is tudom, hogy én nem tudom neki megadni azt, amit a kinti angol vagy amerikai lányok igen.

-          Ne legyél már hülye Hanna! – mordul fel Ashley – te meg tudod neki azt adni, amit a kinti farokvámpírok nem.  – mondja Ash  törve a magyart, de érthetően. – Nem tudom már hányszor mondtam neked! Te nem ismerted őt, nagyon ritkán ilyen nyugodt, mint most. Idétlenkedik mindig, mindenki csak azt látja, hogy milyen laza, de nagyon hamar elveszti az önbizalmát. Ha 30 embernél több van, körülötte idegbajt kap, és nem hiszti miatt, ez nem sztárallűr nála! Ti el sem tudjátok azt képzelni, hogy milyen érzés az, amikor nem tehetsz egy nyomorult nyugodt lépést sem anélkül, hogy valaki ne lihegne a nyakadba, ne kattogtatná a fényképezőgépét!  De veled nyugodt, már a kezdetektől fogva. És ti – néz körbe – normálisan viselkedtek vele, ugyanúgy,  mint velem. Normális hétköznapi emberként viselkedtek velünk.

Keresztanyám lassan mellé lép átkarolja Ashley vállát és ránéz,

-          Miért bogárkám, te ki vagy? – és elneveti magát – Nem a bolond unokaöcsém amerikai barátnője? – Ashley erre elneveti magát.

-          De igen az vagyok! - feleli vidáman – Tudjátok ezért szeretek veletek lenni, ezért szeretek Magyarországon lenni, mert itt nem kell arra figyelnem, hogy éppen ki követ, kire hogyan nézek. Kint már az ajtó előtt tolonganának a riporterek meg a rajongók. Itt nyugi van.

-          Jól van bogárkám! – neveti el Veronmami magát – ide akkor jössz, amikor akarsz, már mondtam, és még attól a Peter gyerektől sem kell hoznod dedikált képet! – néz kicsit mami szemrehányón Ashleyra.

-          Jól van megígérem, hogy szerezni fogok egyet! Komolyan – öleli át mamit Ashley is, mire kap egy mamis puszit a feje búbjára, majd felém fordul.

-          Nem sokkal utánatok estek be. Zalán mindenkinek bemutatta. Mindenkivel, barátságosan, közvetlenül viselkedett, pedig a fiúk aztán kitettek magukért – meglepődve kérdőn nézek rá, mire csak legyint egyet, hogy nem fontos – Papával és Istvánnal kezdett el beszélgetni, aztán ők is kimentek, – mutat a két csendben mosolygó nagynénimre- miután elszakadtak a fakanáltól és dumálni kezdtek vele

-          Kedves, udvarias fiatalember. – mondja keresztanyám.

-          Én is azt hittem, hogy beképzeltebb, vagy legalább is 6 ujja van, - feleli nevetve Ellike,- de egy kedves közvetlen srác, csak egy valami zavar benne, - kérdőn nézünk rá, mire végre kinyögi -  hogy állandóan a haját túrja. – felnevetek -  Jót fog tenni neked. – simogatja meg a fejem, és én hálásan nézek rá. - Nem sokkal mielőtt megjöttetek, elkezdett ficeregni, állandóan a telefonját leste,

-          Majd felhívott engem, hogy hol vagyunk már? – mondja nevetve Natti

-          Téged hívott? – nézek rá hitetlenkedve, miközben az asztalon lévő sütit dézsmálom.

-          Igen, amikor elindultunk vele beszéltem, nem Zalánnal. – nevet fel elképedt képem láttán - A parkban kis híja volt, hogy nem árultam el, hogy itt van, de akkor oda lett volna a meglepetés!

-          Hát majdnem lebuktattad! – neveti el magát Emma is.

-          De honnan tudta a számodat? – akadok meg ezen az apró infón, miközben a tepsiből a süti szélét lopkodom.

-           Én mondtam meg neki – feleli Ash miközben idiótán vigyorog, de megint nem veszem az adást, így váratlanul ér,  amikor valaki elkapja a derekam, és a nyakamba puszil. Boldogan simulok hozzá, mire ő kíváncsiskodva néz át a vállam fölött az asztalra.

-          Mi ez a susmus csajok,  illetve nagyasszonyok – javítja ki magát Zalán, és fordul anyuék felé – illetve kedves édesanyám, és drága nagyikám? 

-          Puncskocka! – szólok oda neki nevetve, mire visszaszól:

-          Nagy lesz a segged hugi!

Erre Rob kicsit hátra lép és általános nevetés közepette mustrálni kezd.

-          Nem baj, úgyis jó lesz! –szólal meg, természetesen fülig vörösödöm, és az arcom a kezembe temetem.

-          Olyan lökött vagy! – ütöm oldalba, mire csak nevet.

-          Most mit mondtam? Semmi rosszat nem szóltam! - vigyorog

Hála istennek a többiek megmentenek a további kellemetlen beszólásoktól, mert a sülő rétes  illatára egyenként szivárognak be  a konyhába.

-          Drágáim kicsit sűrűn vagyunk itt! – szólal meg nagyikám – Férfiemberek, gyerekek menjetek a  nappaliba, lányok,  - fordul hozzánk nagyi, - vigyétek be a sütiket a nappaliba. Mindjárt kész a rétes is.

Mindegyikük felkap egy-egy tányér sütit és a nappaliba megyünk, ami hatalmas, mondhatni a ház felét elfoglalja. Nagyiék beépítettek ide egy nagy cserépkályhát is ami most árasztja magából a meleget, ami határozottan jól esik, mivel kint már igen lehűlt a levegő. Érthető, április eleje van. Rob is szemlélődik mellettem, az ő kezében is egy tányér lapul amiket lepakolunk az ebédlő asztalra. Majd az ülőgarnitúrára telepedünk, hozzábújok és próbálom az ő szemével nézni a szobát.

A nappaliban sötétbarna hajópadló van, a falak fehérek. Az ajtón ha belépünk szemben velünk a barna cserépkályha van, felette a tv, mellette beépített polcok roskadoznak a könyvektől és a fényképektől és a növényektől, 3 hatalmas bordó kanapé, fehér rongyszőnyeg. Jobbra a 24 személyesre kihúzható nagypapám által készített asztal körülötte székek. Falon itt is képek, és növények. Balra a teraszajtó amely a tornácra nyílik ahol az apukámat, nagypapámat, nagybátyáimat fedezem fel. Valamit nagyon tárgyalnak, és nevetnek. Nagyi szól nekik, hogy jöjjenek be mert hideg van és kész a rétes is.

Rob mozgolódni kezd, mire kérdőn nézek rá:

-          Jól vagy?

-          Most már igen, bár ha rád várok, még most sem kaptam volna vizet! – neveti el magát.

-          Basszus elfelejtettem! – nyögök fel, és bűnbánón nézek rá. – Ne haragudj!

-          Nincs semmi baj, nyugi! – simogatja meg az arcom.

-          Robert! – szólal meg nagyikám, mire a szólított hátrafordul – Jöjjön egyen rétest, most sült ki.

-          Köszönöm! Megyek azonnal! – visszafordul hozzám – Hanna, mi az a rétes? – suttogja a fülembe.

-          A tésztát nagyon vékonyra nyújtják, megtöltik, és felcsavarják, és úgy sütik ki. Kóstold meg nagyon finom!

-          Te nem eszel? – néz rám kérdőn.

-          Nem fér már belém semmi annyit torkoskodtam, és mint kedves bátyám volt olyan drága felhívni rá a figyelmemet,  ha sokat nasizok megnő a fenekem. – elneveti magát.

-          Nekem nagyon fog az is tetszeni- vigyorogja majd az asztalhoz megy.

Figyelem, ahogy az asztalhoz ül a többiekkel együtt. Természetesen viselkedik, beszélget, válaszol a kérdésekre.  Anya, Natti, mellém ülnek, és figyelik Robot. Majd rám tekintenek, aggodalom van a szemükbe. Nem kérdeznek, de válaszolnom kell a kimondatlan kérdésre.

-          Elmeséltem neki mindent. Mindent Anyu – mire ő elsápad – igen Anya mindent, Petit, Atist és Zsezsét is, meg ami utána történt. Mindent.

-          Jól vagy? – kérdezi anya, miközben az aggodalmasan figyelő apukámra néz, akinek tekintetét követi Zalán is. Az asztalnál ülnek látszólag az ott zajló beszélgetést figyelve, de minden rezdülésemet észreveszik

Anyukámra nézek, majd Apura és Zalánra, egy kéz érintését érzem. Natti tekintete is olyan, mint a szüleimé.

-          Igen anya, jól vagyok, - felelem, miközben megszorítom hálásan Natti kezét. – Megkönnyebbültem, és boldog vagyok. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, és lehet, hogy nem fog sokáig tartani, de tovább kell lépnem.

Beszéd közben apukámat nézem, és rámosolygok, nem a korábban látott alibi mosolyommal, hanem ez most szívből őszintén jön. Apu szeme csak könnybe lábad, és egy bíztató mosolyt kapok, ami a lelkemig ér, nagyot sóhajt és egy beszédes tekintet vet bátyámra, aki rám kacsint, majd a szövegelő Rob felé fordulnak ismét, akinek nem kerülte el a figyelmét az előbbi közjáték.

Kisvártatva megjelennek a csajok is, és beszélgetni kezdünk Nattival a nyári esküvőről. Gergő, és Bence a földön játszanak a nyuszitól kapott betonkeverővel és traktorral miközben sutyorognak és engem méregetnek. Nagyon belemelegednek a témába, és a sarokba húzódva figyelem őket, amikor váratlanul egy tányér jelenik meg az orrom előtt. Felnézek és Rob vigyorgó arcába nézek.

-          Apukád és a  Papád azt mondták, hogy ez a kedvenced, - nyújtja felém a tányért, rajta a kedvenc túrós és meggyes – grízes rétesemmel - gyorsan hoztam neked, mielőtt elfogyna.

Hirtelen megszólalni sem tudok, csak a könnyeimet nyelem, leül mögém és magához húz.

-          Egyél, hiszen alig ebédeltél, figyeltelek! – puszilja meg a nyakam, mire Bence felkiált és kifut a szobából Csillához aki éppen kiment GErgővel a konyhába. Értetlenül nézek utána.

-          Rob! Gyere ide légy szíves -  kiállt oda Apu nevetve- mire a szólított felpattan, és odamegy hozzájuk. Kártyázni hívják.

Emma felnevet mögöttem, majd odatottyan mellém.

-          Nyugi, nem eszik meg! – nevet fel-  Legfeljebb profin fog ultizni! – a gondolatra felnevetek, és összenézünk.

-          Jól vagy? – kérdezi, mire nagyi, és a körülöttem üldögélők mind halkabban kezdenek beszélni, világért sem néznének rám, de érzem, hogy figyelnek.

-          Igen Emma, jól vagyok! Nincs semmi baj! Elmeséltem neki mindent, - körülöttem mindenkiben megakad a levegő, mintha egyszerre vonták volna ki a levegőből az oxigént. – De jól vagyok, megkönnyebbültem. Ne aggódj. Oké? -

-          Oké! Ha te mondod -  ölel át mosolyogva. – Örülök neki! Bocs, de most ki kell kacsáznom a mellékhelységbe. Istenem, már nagyon várom a végét! – neveti el magát, és dörzsöli meg a nyöszörögve a derekát. A többiek újra normál hangerőn beszélgetni kezdenek.

Csilla bejött az ikrekkel a konyhából. Leül közénk, és csevegnek tovább. Bence időközben egyre közelebb somfordál hozzám. Értetlenül nézek rá, nem értem mi a baja.

-          Gyere ide! – nyújtom ki felé a kezem, mire ő a megszokottól eltérően nem vetődik rám, hanem óvatosan közelít hozzám és ül az ölembe. – Mi a baj? – nézek rá.

Egy kérdő  pillantást vet  földön figyelő Gergőre, aki aggódva néz vissza rá.

-          Bence mi a baj? – nézek rájuk, mivel Gergő is időközben oda oldalog. Csilla és anyuék érdeklődve nézik a gyerekeket.

-          Nézd meg – suttogja Gergő Bencének.

-          Mit kell megnéznie? - nézek rá értetlenül, mire két nagyon komoly szempár néz velem farkasszemet.

-          Hanna – szólít meg félénken az amúgy nagyszájú Gergő – Most te is vámpír lettél? De minket nem fogsz megharapni ugye? – néznek rám könnyes szemekkel.

Hirtelen szikrát sem kapok, aztán elnevetem magam, anyáék is nevetni kezdenek, mire a pasi szakasz is felkapja a fejét a szoba másik felében. Én annyira nevetek, hogy levegőt is alig kapok. Bence először értetlenül néz rám Gergővel egyetemben majd az anyjukhoz szaladnak, Norbi érdeklődve jön megnézni az átlagtól eltérően csendes csemetéit, hogy mi a bajuk.

Micsoda, hogy vámpír lettem?!

-          Rob légyszives gyere ide! – kérdőn néz rám, de feláll és idejön hozzám. Az ikrek félve néznek rá, mire megdöbben.

-          Mi van? Mi történt? – kérdezi idegesen.

-          Bence, Gergő gyertek ide! Ne legyetek már nyuszik! – mondom az anyjukra tapadt hősöknek, miközben Rob értetlenül néz rám.

A kicsit lassan oda somfordálnak hozzánk Robról le sem veszik a szemüket, és tisztes távolban megállnak előttünk. Apáék asztalától halk röhögés hallatszik, mivel már kapisgálni kezdik a dolgokat, aztán szépen lassan Robnak is leesik a tantusz.

-          Na ne! – nyög fel.

-          Na de, azt hiszik, hogy megharaptál, és most belőlem is vámpír lett. – nevetek fel, Rob döbbent  arckifejezésén.

Zavarában elvörösödik, és segélykérőn néz rám. Majd gondol egyet és a csemeték elé lép, leguggol eléjük, és megérinti a kezüket. Csendben érdeklődve várjuk a fejleményeket, ekkor megszólal:

-          Figyeljetek, az csak egy film, én ugyanolyan vagyok, mint apa, Zalán, vagy ti. Én csak egy színész vagyok aki eljátsza azt, hogy vámpír. Oké? – néz rájuk, de látja, hogy nem győzte meg őket nyújtja feléjük a kezét – Fogjátok meg a kezem-, amit a nagy hősök óvatosan megérintenek – Meleg a kezem nem?

-          De. – felelik óvatosan, majd összenéznek, Gergő meglöki Bencét, mivel ő a bátrabb így megszólal- És nem is vagy erős? Nem tudsz egy fát kitépni? És Hannát sem haraptad meg?

Rob elneveti magát, rám néz, és a hajába túr, mire Ella felnevet. Mindannyian csendben várjuk, hogy hogyan oldja meg a helyzetet.

-          Hát egy fát ki tudok tépni, - az ikrekben megreked a levegő moccanni sem mernek mire Rob elneveti magát – ha nem nagyobb nálatok, de a nagynéniteket például feltudom emelni – fordul felém Rob rám kacsintva – Megmutassam?

Az ikrek nevetve bólogatni kezdenek, mire én menekülőre veszem a dolgot, azonban nincs szerencsém, mivel elkap, és felemel a hátára. Nevetve kapaszkodom a nyakába, ő pedig, mint az erőművészek felemeli a karját. Kitör a rötyögés. Vigyorogva szállok le a hátáról.

-          Na elhiszitek, hogy nem vagyok vámpír?

Gergő tanácstalanul néz rám, oda somfordál hozzám, és a fülembe suttogja, hogy megnézheti-e a nyakam? Nevetve húzom el  félre a hajam, hogy alaposan megvizsgálhassák. Rob vigyorogva nézi a minőségellenőrzést, majd kezet fog a két elégedett kételkedővel, akik sutyorogva odébbállnak.

Büszkén néz rám, olyan tekintettel, mint aki legalább is a Mount Everestet mászta meg. Jutalmul kap egy puszit a szájára. Csilla elégedett arccal fordul Rob felé, mire ő elégedett képpel kacsint rá.

Este 7 óra van. Nagyi közli, hogy aki éhes legyenszíves kifáradni a konyhába ahol terítve van, és szolgálja ki mindenki magát aki éhes. Hát nem nagyon mozgolódunk. Csendben ülök Robnak dőlve a kanapé sarkában, ő is csendben figyeli a többieket.

-          Észrevettem ám. – suttogja a fülembe

-          Mit? – húzódok el tőle és fordulok hátra, hogy a szemébe nézzek.

-          Megfigyelted, hogy nem tolakodóan, de mindenki meggyőződött róla, hogy nincs semmi bajod?

-          Igen. Észrevettem.

-          Tudod, hogy nagyon szerencsés vagy?

-          Igen tudom.

-          Az én családom is ilyen, csak mi kevesebben vagyunk, - egy pillanatra elhallgat – illetve nem tartjuk ilyen szorosan a kapcsolatot.

-          Rob?

-          Hm?

-          Jól érzed magad itt?

-          Igen.

-          Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél- nézek rá hálásan,

-          Gyere ide! - mondja, és mosolyogva magához húz. Boldogan simulok hozzá, és így figyelem a többiek motoszkálását, beszélgetését.

Egyre inkább hatalmába kerít az az érzés, hogy meg kell tennem, ma. Végleg búcsút kell vennem tőlük, így az anyuval beszélgető nagyira nézek, Rob értetlenül néz rám, mikor észleli zizegős izgatottságomat.

-          Nagyi!

-          Tessék kicsim.

-          Hol van a fadobozom? – négy szó, de megfagy körülöttem a levegő.

-          Az a doboz?

-          Igen az, amit Peti készített nekem, amit neked adtam akkor amikor a kórház után lejöttem hozzátok.

Kutatva néznek rám, nagyi büszkén, anya kétségbeesetten, Rob értetlenül…