173. fejezet: BIZONYTALANSÁG

Sziasztok!  

MEGLEPI!   

Előbb a kiírtnál!

Kicsit előbb végeztem a dolgaimmal, így korábban haza tudtam jönni, így a fejezettel is hamarabb végeztem  XDDD

Ha elég lelkesek lesztek, akkor a folytatást is felteszem mondjuk vasárnap este.  Már a fele majdnem megvan. Gondolkodtam, hogy felteszem az egészet egyben, de egy kedves ismerősöm mondta, hogy ne pakoljak már fel annyit egyszerre, mert nem lehet végigolvasni, többször neki kell veselkedni, Hogy a végére érjen. 

Szót fogadtam neki.  XDDD 

Szóval kellő mennyiségű komi esetén vasárnap este tietek a 174. fejezet.  

Csók!

Heni 

Robert

-          Boszorka készen vagy? Indulni kellene!  - idegesen toporgok a bejáratnál- Nem hiszem el, hogy mindig tökölnie kell – dohogok halkan miközben a teraszajtóval küzdök– Hanna! Mozgás!

-          A babakocsit betetted? – szólal meg halkan mögöttem, mire majdnem a szívem áll meg.

-          Basszus!

-          Mi van? – mormolja

-          Mit settenkedsz?

-          Nem settenkedek. – mormolja - Kolompot fogok a nyakamba kötni, hogy hallj legközelebb! Jól van! Csss!  Nincs semmi baj, ne sírj! – öleli magához Simont aki sírdogálni kezd –  Mond meg Apádnak, hogy kérje meg őket, hogy szálljanak le a kisujjáról! – mormolja halkan Siminek aki nyüglődik  - Nyugalom, semmi baj… Cssss!

-          Mi van? – nézek rá paprikásan – Kinek, miről kell leszállnia?

-          Az elefántoknak, akik a lábadat tiporják! – vihogja, amit most nem tolerálok.

-          Nagyon vicces vagy!

-          Te meg idegbajos!

-          Nem vagyok idegbajos! – dörmögöm.

-          De az vagy! Néha elviselhetetlen vagy! Mi a frász bajod van? – csattan fel fojtott hangon.

-          Fáj a fogam. – felelem tragikusan- Fáj a fejem, nem aludtam az éjjel, be van dugulva az orrom. – látom, hogy vigyorog – Egy kis együttérzést, ha kérhetem! A halálomon vagyok, ha nem látnád!

-          Értem. – közli kimérten, elkomolyodva miután Simont betette a gyerekülésbe, és beszáll mellém – Akkor a fogorvost is tervbe vesszük a gyerekorvos, és a nőgyógyász után.

-          Nem kell, ki fogom bírni.

-          Aha, - mormolja miközben beköti magát. Figyelem, de a haja eltakarja az arcát – te lehet, hogy kibírod, de én már a végét járom! Simon és a te hisztid egyszerre sok!

-          Nem is vagyok hisztis!

-          Persze te nem, - közli kimérten – csak félsz a fogorvostól.

-          Nem félek- szűröm a fogaim között  . . . pedig dehogynem, de hülye leszek neki bevallani! Nem ettem meszet, hogy aztán ezt hallgassam!

-          Értem. – közli, majd nem szól egy szót sem, ami gyanús, mert ilyenkor vége-hossza nincs a froclizásnak, de most hallgat. 

A szemem sarkából méregetem. Hallgatunk.

-          Kell ma még valahova menned? – nézek rá.

-          Igen, de csak délután. Tudsz vigyázni Simire?  

-          Aha. – mormolom, és felszisszenek, amikor a fájdalom újra belemar az foginyembe. Ez persze nem kerüli el a figyelmét.

-          Légy hős Robertem és menjünk el a dokihoz! Egy foghúzásba nem halsz bele! – vigyorogja – Majd úgy csinálsz a dokival, mint Pista bácsi. . .

-          He? – pillantok rá kíváncsian

-          Napok óta fájt a foga, ezért erőt vett magán és elment a fogorvoshoz. Az orvos leültette a székbe, és elkezdte vizsgálni a rossz fogat, majd megszólalt:

o                  Na de Pista bácsi, maga fogja a farkamat!

o                  Tudom, Doki! De így legalább mind a ketten vigyázunk, hogy ne

        fájjon!

-          Jaj de hülye vagy! – röhögöm el magam

-          Ó, van még! Tudok még! Mondjam? – és választ nem várva dönti magából az idiótaságot, én meg nevetni sem merek, mert annyira fáj a fogam.

Szerencsére nem voltak sokan, így Simivel pillanatok alatt sorra kerültünk a dokinál. Nevetve megyünk kifelé.

-          Most hova?  - nézek az asszonyra miközben kihajtunk a parkolóból – Nődoki?

-          Aha. – mormolja halkan– bár inkább bevállalnék egy foghúzást, a lidocaintól úgyis mindig bekábulok, és legalább alhatnék pár órát, mert ti ketten úgysem hagytok. – motyogja

-          Én meg inkább azt vállalnám be . . – sóhajtom

-          Mit? A nődokit? Hát megnézném, hogy mit csinál veled! Nem hiszem, hogy felajánlaná, hogy fogd meg a bokádat! – vihogja

-          Mi van? – nézek rá elképedve, miközben leparkolok.

-          Nem hiszem, hogy prosztata vizsgálatot bevállalna. – vihogja, miközben kikászálódik a kocsiból, és Simont a babakocsiba teszi. – Bejöttök?

-          Bemehetünk. – vonom meg a vállam, mert körbe pillantva egyre több kíváncsi szempár mered ránk. – Inkább várakozok az váróteremben, mint itt kint cirka kétszázan sasolnak!

Hanna kicsit ideges mosolyt villant rám. Lám-lám, azért ő sem Herculesként, bátran megy az orvoshoz!  A nagyszájú!  Somolyogva figyelem, ahogy a babakocsit tolva masírozik a recepciós pulthoz, hogy bejelentkezzen. Az ott ülő csaj azonban tudomást sem vesz rólunk, mintha láthatatlanok lennénk. Hanna türelmesen vár pár pillanatig, ráköszön, torkot köszörül, de az égvilágon semmi reakciót nem tud kiváltani a csajból, ezért átnyúl a pulton és megérinti, hátha csak szellemkép. ..

Nos az érintett nem tűnt el, és anyagtalan sem volt, ellenben összerezzent, felsikoltott, a következő pillanatban kilökte maga alól a széket, és most csakugyan eltűnt, bár a pult alatti hangokból ítélve nem végleg, mindössze annyi időre, míg talpra tápászkodott.  Döbbent –zavart arc mered ránk.

-          Jó napot! A doktor úrhoz van időpontom 10 órára –  hadarja Hanna, de ismerem már, mint a rossz pénzt az asszonyt,  alig bírja visszatartani a röhögést – Hanna Pattinson.

A csaj azonban ránk sem bagózik, pillantása inkább a pultot kutatja, hátralép, és a földre tekintve felderül az arca, majd újra lehajol. Elképedten meredünk egymásra.

-          Szerinted normális, vagy csak valami elcseszett jelenés? Kandi kamera? – motyogja felém hajolva, miközben azért a szemét le nem veszi a szemközti élmény moziról . . .

-          Nem tudom, de lehet, hogy mégis a jelenés és felszívódott. Fel lehet lélegezni, nem kell bemenned! Reménykedj! – kacsintok rá, és mosolyogni próbálok, de nehezen megy mivel állatira fáj a képem.

Csodák azonban nincsenek,  a jelenés sem szívódott fel, hanem inkább felbukkan a pult mögül.

-          Bocsánat! – motyogja zavart arcpirulás kíséretében – Azonnal szólok neki! – majd egy olyan elragadtatott pillantást vet rám, hogy összeborzongok.

Jesszus! Csak ezt ne! 

-          Nem baj, ha nem maradunk itt veled? – nézek Hannára, aki elképedten szinte tátott szájjal néz a csaj után -  Simivel inkább kint maradok, sétálunk kicsit, amúgy is jó idő van kint, hétágra süt a nap – mormolom és idegesen tekintek a visszafelé tartó elvarázsolt csaj felé – Ezek a legrosszabbak, megőrjítenek!

Meglepetten tekint rám, és látom, hogy lassan kódolja, hogy mit mondtam. Egy ideje már együtt vagyunk és volt neki is szerencséje az elvarázsolt királykisasszonyokhoz, akiket egyszerűen lehetetlenség levakarni.

-          Oké! – suttogja, én pedig pánikszerűen, de halálpontosan végrehajtott hajtűkanyarral elvágtatok toronyiránt a babakocsival.

Csak azért nem mondom, hogy Siminek még a haja is lobogott nagy igyekezetünkben, mert konkrétan kezd golyófeje lenni, ugyanis bőszen kopaszodik, amit most a kis kék sapka eltakar. Érdekes, fekete hajjal született – morfondírozom – ami egyre szőkébb.

Pillanatok alatt kiérünk, és felmérem a terepet. Előttünk parkoló, az emberek jönnek-mennek, itt nem maradok a gyerekkel. Újabb hajtűkanyarral elindulok a  játszótér felé, miközben Hannának elküldöm az SMS-t, hogy ott talál meg bennünket. Lassan, ráérősen slattyogok a kis kölyökbirodalomban.  Egy-egy mászókán megakad a szemem, de szívesen kipróbálnám! Hm, ott az a várszerű, csúszdás, lengőjárdás szerkezet egész jónak tűnik. Még egy év, és indokoltan megmászhatom mindegyiket! – vigyorodom el, de ráfázok a somolygásra, mert mint a villám belém nyilal a fájdalom.  Inkább minden figyelmemet Simonra fordítom. Miközben lassan poroszkálunk, őt figyelem ahogy békésen szendereg. Az egyre gömbölyűbb arcocskáját, az apró kezeit. . .  Még most is hihetetlen, hogy az enyém, de e tény kétségtelen, mivel egyre jobban hasonlít rám, bár a pisze orra az anyjáé.

Úristen már 6 hét eltelt! 6 hét.

Egy egész örökkévalóság. . . . pláne, ha azt nézzük, hogy előtte igen aktívan vetettem bele magam az erotika birodalmába. Imádtam az illatát, a száját, a feneke ívét . . . Hirtelen eszembe villan a szeme, amikor az szeretkezés tetőpontján szinte elnyel, kitágul, és szinte izzik az a barna szempár. . . hm imádom hogy olyankor a forró bőre hozzám simul, ahogy érzem az apró izmok remegését . . . hm . . .

-          Hahó! Megsüketültél? – áll meg mellettem az asszony, mire megint meglegyint a hátsófali szívinfarktus szele!

-          Basszus Hanna!  Ma még megölsz ezzel a sunnyogással! – dörmögöm.

-          Nem sunnyogtam! – vigyorogja, - csak nagyon elvoltál foglalva a gondolataiddal! Itt állok melletted, szólongatlak,  de csak morogsz. . .

-          Nem is morogtam, - húzom óvatos vigyorra a számat -  gondolkodtam . . .

-          . . . és miről ha szabad kérdeznem? – mosolyogja és az ölelésembe veti magát.

-          Ha tudni akarod, arra, hogy  hogyan szeretkezek veled majd . . . -  hangom, mint a repedt fazéké, rekedt - arra, hogy szeretném látni ahogy kitágul a szemed, amikor beléd csúszom, arra ahogy lágyan, forrón, síkosan körém fonódsz,  . . . arra – érzem ahogy szavaim hallatán finoman megremeg, hallom ahogy légzése picit felgyorsul . . .

-          Rob . . .- suttogja – édes mamám!

-          Szabad már? – motyogom – Megkaptuk az engedélyt? Rendbe jöttél?

-          Igen. Rendbe. – suttogja.

-          Az jó. – motyogom és csak szorítom magamhoz eltelve várakozással. . .

-          Szeretlek! – suttogja, majd az arcomra nyom egy puha csókot, mire felszisszenek – De most nyomás a fogdokihoz! – kapom az ukászt.

Tim

-          Halló!  Itt vagyok a ház előtt, ajtót nyitnál? – válaszként hallok valami mormolást.

Türelmesen várakozom és végre meghallom a kattanást.  Ahogy közeledem a házhoz egyre hangosabb a sírás, és a mormolás is, majd felpattan az ajtó.

-          Gyere be gyorsan! – tárja ki Rob az ajtót, miközben Simon üvölt, mint akit nyúznak. – Vesd le nyugodtan a gönceidet és gyere fel a gyerekszobába, tisztába kell raknom, és megetetni, mert lassan világvége lesz. – mormolja összeszorított állkapoccsal.

-          Hát veled meg mi történt?

-          Fogorvosnál voltam. – jön az újabb mormolás.

-          Ja. – nevetem el magam és engedelmesen követem fel a gyerekszobába, ahol elképedve figyelem, ahogy már- már szakszerűen vetkőzteti a picit. Majd amikor átpelenkázta, felkapja és cumisüvegből etetni kezdi.

-          Nem öltözteted fel?

-          Nem, mert imád meztelenkedni, és ilyenkor jobban is eszik.

-          Tápszeres?

-          Nem, anyatejes, csak Hannának be kellett mennie az ügynökéhez, és ilyenkor mindig. . . – lendül bele

-          Értem, nem kell részletezni! – tiltakozom mire vigyorogni kezd. – Na mi van? Mi volt olyan sürgős? – nézek rá kérdőn az iménti telefon hívásra célozva.

Nagyot sóhajt, majd a fiát magához szorítva ütögeti finoman a hátát.

-          Kinyitnád a szádat? – morranok rá, amikor még mindig hallgat és csak totyorog egy helyben. – Mi van?

-          Figyelj Tim – vesz egy nagy levegőt, rám néz, majd elkapja rólam a pillantását, (uh, itt valami gáz van!)  és hallgat. . .miközben Simont azért felöltözteti, és altatni kezdi.

Egyre idegesebb vagyok, aminek hangot is adok.

-          Na ki vele! – dörrenek rá.

-          Nyugi! – suttogja és óvatosan a bölcsőbe teszi a babát.

Türelmesen várok amíg betakargatja, és felkapva a babaőrt maga után húz a lenti nappaliba.

-          Szóval mi van?

-          Gáz.

-          Éspedig?

-          Figyelj, mennyire kőbevésettek a promó tervek? Lehet még rajtuk változtatni?

-          Ne bassz ki velem Rob! – csattanok fel idegesen – Mi a lószart keversz? Gránitba vésettek, bazd meg hallod! Nem kőbe, hanem gránitba vésettek!

Idegesen felpattan és mászkálni kezd, ezerrel túrja a haját közben.

-          Mi van? – idegesedem fel

-          Az, hogy az miatt a hülye tyúk miatt totál elcsesződik a házasságom! Az! A feleségem totálisan kikattan lassan, mert egyfolytában támadják, szidják, mocskolják! Türelmes volt eddig, de kezd a végére érni, és megjegyzem én is! Nem tudom, hogy mi a büdös francot akart Kris elérni, de jó úton jár! A ma délelőtti interjú után amit adott . . . komolyan mondom, legszívesebben megfojtanám!

Hallgatok.

-          Sejtettem, hogy ez lesz. – mormolom, és figyelem ahogy zaklatottan járkál fel s alá.

-          Nézd, én eddig pontosan azt tettem amit mondtatok, ha ugorni kellett ugortam, ha mászni kellett másztam, soha nem akadékoskodtam! Soha Tim! – túrja vadul a haját – De most már számomra is betelt a pohár! Nem vagyok hajlandó Kristennel sehova együtt menni! Nem vagyok hajlandó vele megjelenni együtt! Hallod!

-          Rob, ezt nem teheted!

-          De igen, tehetem! Nem érdekel érted?! Már engem is idegesít, ez az egész szarság!

-          Figyelj, most nem rúghatsz fel mindent, a legvégén!

-          Miért ő felrúghat mindent? Miért nekem kell mindig meghunyászkodnom? Miért nekem kell magyarázkodnom?! Meséld el nekem? – üvölti idegesen, majd felszisszen fájdalmában, az arcához kap, és halkan káromkodni kezd  – A tököm tele van! Érted?! Vagy csináltok valamit . . . vagy

-          . . . nincs vagy Rob! – szólalok meg már-már gyógypedagógiás nyugalommal – Nincs vagy! Ha felrúgsz mindet, a gatyád is rámehet, mert a Summit leperli rólad! Ne hülyülj meg!

-          Nézd Tim. Nem érdekel. Ennyi. Egyeztess, szervezkedj, csinálj amit akarsz, de ehhez ragaszkodom és kész! – közli határozottan.

Hallgatunk.  Vérnyomásom az egekben, az agyam ezerrel jár, pörög.

-          Nézd, tény, hogy a közvélemény kutatások alapján kissé csökkent a népszerűséged. Azonban miután megjelentek rólatok a US Todayben a képek, az emberek egyből reagáltak rá. A múltkori vacsis képeiteknek is jó volt a sajtóvisszhangja. . . nem tudok mit tenni Rob! Annyit tehetünk, hogy ezt a vonalat erősítjük.

-          Nézd Tim, én nem akarok semmit erősíteni, egyszerűen az életemet akarom élni! Ennyi. – túrja a haját – Egyszerűen próbáld leszervezni, hogy minél kevesebbet kelljen Krissel promotálnom. Elfogadom, hogy nem lehet mindent megoldani, de . . .

-          Jó értem. Oké, meglátom, hogy mit tehetek. – adom meg magam a sorsomnak.

Lassan lenyugszunk mind a ketten és megpóbáljuk átbeszélni, hogy mit lehetne tenni. Telefonálgatni kezdek, sorban hívom a marketingeseket.

Hanna

Teljesen feldobódva megyek haza. Ez hihetetlen!  

-          Hahó! – lépek be vigyorogva a lakásba, ahol Robert és Tim halk beszélgetésbe merülve tárgyalnak valamit nagyon. – Sziasztok!– lépek a férjem mögé a kanapéhoz, és átkarolom a nyakát. - Mi ez a nagy suss-muss?

-          Szia Kicsim! – vigyorog fel rám, és kapok egy nagyon-nagyon finom csókot. – Na mi volt? – kacsint rám.

Hallgatok, fogalmazom magamban a híreket, hogyan is mondjam el. Rob aggódva néz rám. Eddig bírom.

-          Megvette a Disney  Zille és Monty kalandos utazását. – nevetem el magam – Egész estés rajzfilm lesz belőle!

Pár pillanatig döbbent csend honol a szobában, majd Rob felpattan és nevetve magához húz.

-          Atya ég! – vigyorogja – Ez szuper!

-          Gratulálok! – nevet rám Tim is. 

Pár percig örömködünk, majd elvonulok kávét főzni. Teljesen felvagyok dobódva, dúdolgatva teszem a dolgom. Most még a világ szarakodása sem tud elkeseríteni! Semmi!

Felpakolom a cuccokat a tálcára, és kiviszem a pasiknak, akik nagyon tárgyalnak valamit.

-          Mi a helyzet? Mit tárgyaltok ennyire? – nevetek rájuk, majd Robertre pillantok, akinek hosszú haja az már-már a szemére lóg, és arcán burjánzik a borosta. – Nem azért Rob, de megborotválkozhattál volna igazán! – mormolom szemrehányón.

-          Isten őrizz! – csattan fel Tim, mire döbbenten pillogok rá.

-          He? Miért? De hát pár nap múlva mentek Sydneybe. Ilyen fejjel nehogy már elmenj!

-          Igen, Hanna ilyennel kell jönnie – közli Tim vigyorogva – Caitlin megöli, ha megborotválkozik. . .

Elképedten nézek rájuk, de vigyorognak mind a ketten ezerrel.

-          Ez most komoly? Milyen képek lesznek azok? Te jó isten!

-          Nem tudom – vigyorogja Robert, - de most Caitlin Cronenbergről beszélünk ezt vedd figyelembe! – válaszolnék, de ekkor nyekergés hallatszik a bébiőrből.

-          Az Úr szólított – kacsintok – Bocs fiúk mennem kell!

Mosolyogva lépek be a gyerekszobába, ahol Simon már egyre dühödtebben sír.

Lentről felhallatszik Rob és Tim beszélgetése, valamin nagyon vitatkoznak.

-          Jól van, jól van! – hajolok a kiságy fölé, és simogatom meg a pocakját, mire kapok egy észveszejtő könnyes vigyort. Gyorsan felkapom, és megetetem. Boldogan figyelem ahogy eszik, és közben a finom bársonyos bőrét simogatom.

És ekkor a boldogság felhője amin eddig boldogan lavíroztam, hirtelen valahogy ritkulni kezd körülöttem, és újra előjönnek az árnyak, a kétségek amik már hetek óta szorítják össze a lelkemet. Lassan újra ellep a köd. Nyugtalan leszek, ideges, feszült. Simi jól lakott, és most elégedett a világgal.  Kisfiamat az ölembe véve figyelem ahogy nézelődik, próbálok megnyugodni. Próbálok lehiggadni.

Nem megy. Hirtelen fokozottan elővesz a feszültség. Régebben ilyenkor mindig futottam, vagy sütöttem. Futni, hát futni most nincs hangulatom, sütni meg. . . jaj istenem! Legszívesebben most is felpattannék és nekilátnék valami édességet összedobni, de nem lehet, mert annak az a vége, hogy termelek is belőle rendesen . . . és így is mást sem hallok állandóan, mint hogy kövér vagyok, idomtalan vagyok, bezzeg Kristen így, bezzeg Kristen úgy . . .  Lassan már eljutottam odáig, hogy az utcára is nagykabátba megyek ki, vagy magamra húzok egy zsákot!  Istentelenül kövérnek, ormótlannak érzem magam . . . és most szinte rettegek az éjszakától! Félek attól, hogy Robert közeledni fog felém, hogy szeretkezni akar velem. Én isten bizony szeretném, én nagyon szeretném, de rettegek attól, hogy meglátja, hogy bármennyire is igyekeztem picit csíkos lett a hasam. . . és . Basszus!  Azt hittem, hogy bele fogok férni a terhesség előtti gönceimbe, de nem! Nem jönnek rám!  Kövér vagyok! Mit fog hozzám szólni? Nem merek . . .

Ahj!  Molnár Hanna Katalin! Fejezd be! 

Nyugi!

Nyugi kisanyám! Mély levegő, és próbálj lenyugodni! Kifúj, beszív, kifúj, beszív. .

Érzem, hogy lassan kicsit lehiggadok, de a feszültség még mindig bennem táncol. Simon szerencsére elaludt. Mosolyogva nézem szendergő kis arcát, és hirtelen elkap a vágy, hogy Anyukámmal beszéljek, hogy halljam a hangját.

Sután próbálom elérni a készüléket, és vigyorogni kezdek ahogy meghallom a hangját.

  

Edit

-          Szia Kicsim!

-          Szia Anya!

-          Végre hallom a hangodat!  Hogy vagy? Simikém? – ömlesztem rá a kérdéseimet.

-          Ő nagyon jól van! Megkaptátok a képeket?  – meg sem várja, hogy válaszoljak, csak mondja- mondja a magáét, én meg csak hallgatom csendben, ahogy mesélni az unokám viselt dolgait. Közben bejön István is, és kihangosítom őket.

Az Apjának boldogan újságolja, hogy a Disney megvette a mesetörténetét. Teljesen felvan tőle dobódva. Cseveg, humorizálni próbál, de az egész erőltetett jókedv, nem az igazi, idáig érzem. Várok, nem akarok nyíltan rákérdezni, mert akkor úgyis letagad mindent, nála ki kell várni, hogy megnyíljon, hogy magától beszéljen. Várok. István szeme is rám villan, mondania sem kell, ő is érzi a lányunkból áradó diliáramot.

-          Tényleg Anya hogy álltok az üzlettel? Fizetett a biztosító?

-          Az igen, - feleli István, - de ezek a vállalkozók! Komolyan mondom, hogy össze kellene kötözni a kezüket-lábukat és belógatni őket a Dunába! – dörmögi . . . – Tényleg, nekem mennem is kell, mert találkozóm van az egyikkel.  Szia Manóci, puszild meg helyettem azt a kis méregzsákot! Robertet meg üdvözlöm!  

-          Szia Apukám! – suttogja halkan, és  én is csendben figyelem ahogy István elmegy.

Hallgatunk. Aztán nem bírom tovább.

-          Hanna mi van?

378965