126. fejezet - A BETELT POHÁR . .

Sziasztok!

Gyorsan felpakolom a fejezetet, és utána válaszolok a kommentekre is! 

Bocsi!

Nah itt is vagyok! 

Makena:

Szia!  XDDDD

Őszintén örülök neki, hogy tetszett, de annak még inkább, hogy szakítasz rá időt, hogy elolvasd!

Gabó:

Hát tudod! Nem tudom, hogy mégis mit képzelsz magadról, hogy nem írsz nekem komit vagy ha igen késve!?! Milyen eljárás ez?!  hihihi!  Egyébként pedig jól sejted a forrásom. . .  az ajtó előtti személyre választ kapsz, de hogy kit és miért hívott arra majd később kapsz választ! 

Golden:

Mind tudjuk, álmodozni lehet, sőt kell is!!  (Mi ne tudnánk?!)  XDDDDDDDDDDDD

FGY:

Kedves változatos nevű olvasóm!  Sírtál? Ne már! Vízuál kedves?!  Hajrá!! 

hihihi!

Mono:

Na látod, tudok ha akarok! És még nem is vuduztam -> Zh-k . . . te szegény!  Igen kedves a legjobb résznél kell abbahagyni, hogy a kedves olvasó agyaljon, hogy most vajon mi fog történni!

Házasság? Hát nem  is tudom. . .   ;)

Laura:

Köszönöm, hogy írtál! Megsúgom amikor írtam az ajándékos részt, én is bőgtem, hiába ilyen lökött vagyok.  Hát Rob fejében sok minden megfordul . . .   :D

Edina:

Nem mondod?  Sikerült ihletbe hozni?!  Ez állati! Örülök, hogy azzurad örül neki, az enyém rendre kiakad, hogy hogyan tudom ezt leírni. Mindig megkérdezi,  amikor nagy ritkán elolvassa, hogy féljen ? 

Ilyenkor csak vigyorgok, hadd izzadjon!  hihihihi!

Őszintén szólva eddig sem értettem, hogy  a férfiszekciónál mi veri ki a biztosítékot?

Anna:

Szia! Szerintem a meglepetés ember nem is annyira meglepetés. Tudod az az igazság, hogy nagyon szeretek érzelegni. . . . de erre már minden bizonnyal rájöttetek!

Judy:

Őszintén szólva nagyon jó kérdést tettél fel! Vajon létezik ilyen szerelem. Remélem. Lehet, hogy elvittem már sci-fi irányába a történetet, mert valószínűleg ennyire nem rózsaszín a valóság. Pedig nagyon igyekszem élethű lenni, de az ember hajlamos arra, hogy kalandozgasson, hogy álmodozzon. Talán nem is olyan nagy baj ez nem?

csez:

Ne aggódj! Velem ez minden napos! Nem hogy másnapra nem emlékszem dolgokra, de van hogy a következő 10 percben sem tudom, hogy mi a fenét akartam hadoválni!  Jaj enyém a megtiszteltetés, hogy kivétel lehetek!  Pusza!!

Pixie:

Szia Csibém!!

Pedig beárulnálak neki!  Mit képzelsz, hogy más pasi fenekét nézegeted!! Hát tudod! 

Igyekeztem visszafogni magam!  (boszorkázás)  És szeretnélek megkérni téged és a többieket is, hogy ha valami zavar vagy nem tetszik akkor nyugodtan írjátok meg, nem haragszom érte!

Eddig sem a negatív kritikát nehezményeztem hanem a támadó és estenként az ocsmány hangvételt!  Úgyhogy drágaságom, ha valami nem kóser írd meg!!

Nóri:

Nincs kicsim, mind két könyv képzeletem szüleménye.  Lehet, hogy jól sejted, mert tényleg van valami készülőben! ;)

Noémi:

Szia! Te csak tanuljál életem! A fejezet nem fog elfutni! Köszönöm, hogy írtál!

Szusi:

XDDDDDDD! Türelmetlenkedünk?  hihihi

El se hiszed, hogy ilyenkor mennyit nő a májam! Igazán megtisztelő, hogy ez az egyik kedvenced! Te is nagyon jól tudod, hogy az életben semmi nem egyszerű, de lassan mindent megfognak oldani. lassan. . .

Köszönöm a komikat!! 

Csók Drágák!

Heni

Zalán

Kicsit lehiggadtam a repülőút alatt. Sértett és haragos vagyok, nem nem is haragos, inkább csalódott.

Nagyon csalódott.

Mindegy, nem akarok rágondolni sem! Nem érdekel! Csináljon amit akar! 

Persze csináljon amit akar! Hm, könnyen mondom!

. . .mert ha tényleg nem érdekelne, akkor most itt tepernék taxi után a JFK-n? Nem akkor otthon maradtam volna a lakásomban, és leszarnám az egészet!

De nem, én nem! Én is elrohantam inkább!

Talán ez családi vonás nálunk. . .  

És még én ostoroztam azt, akinek az ajtaján most hevesen kopogok, pedig én sem csinálok egyebet!

Na ennyit rólam! Az elvek nagy emberéről!

Semmi, meg sem moccan semmi. Lehet, hogy nincs itthon?  Nem hiszem el! Újra kopogok, mire résnyire nyílik az ajtó.

-          Bemehetek?  - nézek rá kérdőn.

-          Persze gyere! – áll félre az ajtóból – Gyere! – vigyorog rám, de nem mozdulok – Odaragadtál Zalán?

-          Nem. Nem ragadtam oda.

-          Akkor meg mire vársz? Vörös szőnyeges belépőre?

-          Hülye! – közlöm vele, belépek mellette a szobába és egyazon lendülettel  kócolom össze a haját, mint mindig, amikor meglátom.

Persze visítva tiltakozik, de átölelem és mélyet szippantok az illatából. Nem kérdez semmit, hogy miért vagyok itt, miért jöttem. Semmit, csak mosolyog rám mint mindig, és átöleli a derekamat. Ő a világon az egyetlen ember, akinek talán kitudom önteni a szívem, mert tudom, hogy nem nevet ki, akivel jól érzem magam, aki mindig feltud dobni. Most is csak néz rám, nem kérdez semmit, csak néz a nagy barna szemeivel amik kíváncsian csillognak, és ha nem tévedek akkor tudom a  következő szavait is…

-          Mizu bátyó?

-          Borítékoltam, hogy ezt mondod! – közlöm vele fanyarul, meglepődik, de nem mond semmit – Nem gond, hogy eljöttem? Maradhatok pár napot? Segítek keresni neked valami kéglit, ha már ilyen szuperül alakultak a dolgok. . .

Nem szól semmit, csak néz rám komolyan, méreget, mint a rovarász a kedvenc kitűzött bogarát. Szinte várom, hogy faggatni kezdjen, de nem szól semmit a legnagyobb meglepetésemre!

-          Oké, ha nem zavar, hogy mellettem kell aludnod, - vigyorog – mert csak egy nagy ágy van a szobában, a kanapé meg kicsi!

-          Nem zavar!  - nevetem el magam – csak ne horkolj!  Ugye nem horkolsz!???

-          . . . hát el kell, hogy keserítselek mert 3 anyamedvét + bocsaikat megszégyenítően tudok horpasztani!  – vihogni kezd - Legalábbis Rob ezt állítja!

Csak nézem az arcát, mosolyog, szinte kicsattan.

Boldog.

-          Nem zavarok?  - kérdezem, mire elképed.

-          Bolond vagy? Miért zavarnál? Örülök, hogy jöttél, csak meglepődtem! Ennyi.

-          Oké. – közlöm, és ledobom a motyóm.

Körülnézek.

Rendezett kupi van.  Belakta a szobát. A ruhái bepakolva, az asztalon a laptop felnyitva, és térkép szétnyitva.

-          Mit csinálsz? – lépek kíváncsian oda.

-          Hát bármi meglepő, lakás után kutatok. – válaszolja fanyarul – Délelőtt voltam interjún, nemrég értem ide vissza, és nekiültem, hogy keressek valami kis lakást, ami nem túl drága, és nem kell órákat utazni amíg beérek a kiadóhoz. De amint látod elvesztem teljesen – mutat a térképre – Ami nincs messze, azoknak az árai horribilisek, csak megjegyezném, hogy e mellett rondák is, amik meg jók lennének azok meg messze vannak. Tanácstalan vagyok Zalán!

Figyelem az arcát. Ezeregy mimikája van neki is akárcsak Robnak. Idomultak egymáshoz.

-          Most mi van? Mit nézel? – csattan fel fürkésző tekintetem láttán.

-          Semmit Hanna, semmit – válaszolom kitérően, amin látom, hogy felhúzza magát rendesen. – Ne morogj! Csak azt néztem, hogy végre kicsattansz!

Felnevet.

-          Boldog vagyok. Ennyi.

-          Jól van kislány essünk neki! –sóhajtok és leülök én is a gépem elé böngészni.

Hanna

-          Nem megyek tovább! Kész elég volt! – torpanok meg, mire Zalán elképedve mered rám – Mi van? Ne nézz így!

-          Ne hisztizz már! Ez egy elég jó kégli volt!

-          Hát drágám, ha neked ez jó volt, akkor költözz be!

Meghökken.

-          Annyira azért nem volt jó! – dörmögi.

-          Na látod! Nem fogunk találni semmit! – szontyolodom el, mire végigmér.

-          Na gyere! Eszük egy fagyit, aztán indulunk tovább, van még 2 lakás amit meg kellene nézni. Én mondtam neked, hogy nem lesz egyszerű játék!

Halkan felsóhajtok, és szófogadó kislányként megyek utána. Megvesszük a fagyinkat és leülünk egy közeli játszótéren a padra. Csendben egyetlen szó nélkül nyalogatjuk az édességet, miközben figyeljük a törpöket, amikor Zalán felnevet mellettem.

-          Azt a kis terroristát figyeld! – mutat nevetve egy 5 év körüli kisfiúra, aki éppen azzal szórakozik, hogy a talán vele egykorú kislány kapucnijába lapátolja a homokot.

-          Hát ebből asszem harc lesz! – vigyorgok és kíváncsian várom a fejleményeket.

Hát nem is tévedek nagyot, mert a szöszi kislánynak hirtelen feltűnik, hogy mi is történt azalatt, amíg ő elmélyülten tortát sütött homokból, és várakozásommal ellentétben nem áll neki bőgni, mint a lányok általában, hanem támadásba lendül!

Zalánnal vigyorogva figyeljük a kibontakozó konfliktust, amely gyorsan offenzív és hangos szakaszba fordul. 

Egyszer csak megjelenik  egy pici lány, és tőlünk alig 1 méterre homokozni kezd, de suttyomban azért sasolja ő is a fejleményeket.  Az anyukája pedig a mellettünk lévő padra ül, és az újságjába merül.

Figyelem a kislányt, ahogy vágyakozva néz a többiekre, látom, hogy játszana velük, de valamiért nem megy oda hozzájuk, csak ül és gyártja egymás után a homok sütiket. Néha felpillant, és körül néz, de nem mozdul. Kíváncsivá tesz. Látom, hogy Zalán is őt figyeli, mosolyog.

A kislány egyre többször pillant ránk, és egyszer csak feláll és odalép hozzánk.

-          Szia! Csináltam fagyit kértek?

Zalánnal összenézünk,

-          Én kérek – szólal meg bátyám – Milyet sütöttél?

A kicsi döbbenten néz rá, majd csípőre vágja a kezét és magyarázni kell.

-          Figyelj bácsi, te nem tudod, hogy a fagyit hűtősítik, és nem sütik?

Nem merek felnevetni a kioktatás hallatán, és komoly erőfeszítéseket kell tennem, hogy nehogy felvihogjak, amikor Zalán meglepett arcára pillantok.

-          Ja értem, hűtősítik. – bólogat komolyan Zala – és ha kérdezhetem milyen fagyit árul kedves kisasszony?

-          Hát ez itt csokis, az mentolos, aztán van még ribizlis, és ez itt barackos. . . Melyiket kéred?

Felnevetek a komoly tekintet láttán, de a kicsi helytelenítően rám pillant, így visszafogom széles jókedvemet, és az anyukára pillantok, aki szintén mosolyogva figyeli a párbeszédet.

-          Én maradok a csokisnál, azt szeretem a legjobban – közli és felé nyújtja a kezét, hogy megfogja a fagyi formát, de a kicsi a tenyerébe borítja az árut, ami pillantok alatt atomjaira esik, mire mind a ketten meglepetten néznek a hatalmas lapát tenyéren lévő homok kupacra. – Hát . . . asszem ezt még kicsit hűteni kellett volna . . – közli Zala vigyorogva.

-          Jaj! – csattan fel a kislány – Nem hűteni kellett volna, hanem gyorsabban enni! Most nézd meg milyen koszos lett a ruhád!

Zalán döbbenten mered a kis hárpikára, belőlem meg kitör a nevetés, de hirtelen megjelenik az anyuka.

-          Bocsánat! – fordul felénk – kicsit nagyszájú! Jess  ne zavard a bácsit!

-          Nem zavar! – szólal meg Zalán, és egy mosolyt ereszt meg a nő felé.

Meglepetten nézek rá, de nem szólok semmit, amikor beszélgetni kezdenek. Jess nagyot sóhajt amikor látja, hogy Zalán figyelme az anyukája felé terelődött, és vele már nem foglalkozik.  Leírhatatlan a csalódás az arcán. Megfordul és odébb megy.

A bátyám beszélgetni kezd a csajjal aki mellé ül.

A pofám leszakad! Komolyan! Nekiáll vele flörtölni?

A kislány elém ül, és csendben gyártani kezdi az újabb sütiket, amikor is a kis gengszter srác odalép hozzá. Szinte várom, hogy Jess kiakadjon, de csendben csak felé tolja a lapátot.

Először csendben játszanak, és megtudjuk,  hogy a kisfiút Franknek hívják.

Elmosolyodom. Olyan kis édesek, ahogy nyugisan játszanak egymás mellett.

Jess ekkor rám pillant, és odalép hozzám.

-          Ezt a sütit neked sütöttem – mosolyog – Kéred?

-          Persze, hogy kérem! – és felé nyújtom a kezem ő azonban kézen ragad és maga után húz, letérdelek melléjük, megesszük a fagyinkat, és én is gyártani kezdem a finomságokat miközben hallgatom a csevegésüket.

Egyszer csak megjelenik Zalán mellettem, és ő is gyártásba kezd. Körülöttünk számtalan fagyi, torta és süti lett pár perc alatt, amikor egy pillangó száll az egyikre.

Jess nevetni kezd, és csillogó szemekkel figyeli a bogarat.

-          Te tudtad, hogy a lepke egy olyan rovar, ami a helikopterek családjába tartozik? – szólal meg tudományos munkatársunk: Frank a kis gengszter.

-          Jaj de buta vagy Frankie! A helikopter az gép, a lepke meg lepke!  - méltatlankodik Jess – fogadni merek, hogy te még azt hiszed hogy ha megeszed a sárgarépát akkor tudsz fütyülni is!

-          Igen is tudok tőle! – pattan fel harcra készen Frank – Fütyülős vitamin van benne! - nagyot nyelek, úristen el ne röhögjem magam. . .

Szerencsére a helyzet nem vált át homokfegyveres konfliktusba, mindkét fél lenyugszik,  de Frank láthatóan hamar megunja a dolgot és nézelődni kezd.

-          Gyere Jess hintázni! – néz a kislányra.

-          Nem mehetek, beteg vagyok, csak az anyuval lejöttem kicsit levegőzni. – közli halálosan komoly fejet vágva.

-          Nem is látszol betegnek! – közli Frank mire Jess magyarázni kezd miközben hevesen gesztikulál

-          Tudod  a doktor néni elmagyarázta, hogy a ciklusok megtámadták a szervezetemet, és azért vagyok beteg!

Kész. Eddig bírtam! Felnevetek.

-          Azok szerintem bacilusok Jess – közli Zalán nevetve, mire a kislány végigméri, vág egy grimaszt és elszalad.

-          Asszem lapátra tettek! – közli a bátyám nevetve a szeme azonban komoly marad, nagyon komoly – hiába ez a sorsom! – közli, majd elfordul, feltápászkodik, és a nadrágját kezdi buzerálni, de nem néz rám.

Követem én is, és hozzá hasonlóan a homokot próbálom leverni magamról.  Várom, várom, hogy mikor szólal meg, de csendben van.

-          Indulhatunk? – fordul felém.

-          Persze.

Felkászálódunk, nevetve integetünk két újdonsült ismerősünknek, akik jelenleg a hintán civakodnak és elindulunk. Csendben megyünk egymás mellett, a következő cím felé, egyikünk sem szólal meg.

Megnéztünk még két lakást, egyik borzalmasabb mint a másik, és rohadt drágák voltak. Fáradtan vonszolom nyűtt korpuszomat a szállás felé, miközben agyalok Zalánon.

Valami baj van, érzem. Egész nap éreztem, de ő nem az az ember akit faggatni lehet. Látom rajta, hogy valami bántja, valami miatt feszült, valami nagyon foglalkoztatja, vagy piszkálja a csőrét.

Nagyot sóhajtok, amikor végre bezárhatom magunk után az ajtót, és a kanapéra rogyhatok.

-          Fáj minden tagom! – nyöszörgök - . . . és még nincs lakásom! Basszus a gatyámat ki fogom fizetni szállodára!

-          Ne morogj! Menj inkább zuhanyozz le, addig én rendelek valami kaját.

-          Én nem kérek semmit, csak teát, de abból sokat!

-          Enned kell valamit! A teát meg felejtsd el, itt van ez! – mutat az asztalon álló felbontatlan üveg borra. -  Menj zuhanyozni! – morran rám.

-          Jól van! Megyek már! Ne bacerálj! – nevetek rá és elindulok a fürdő felé, de  ő komoly marad, megtorpanok  – Na jó Zalán! Mi a baj?!  Egésznap vártam, hogy megszólalj és elmond, hogy mi  bánt, de hallgatsz! Nem mozdulok amíg el nem mondod, hogy mi van!

Óráknak tetsző pillanatokig meredünk egymásra,  amikor nagyot sóhajt és lerogy a kanapéra.

-          Tehát? – nézek rá várakozásteljesen –Elcsesztél valamit? Pénz kell? Van egy kevés félretett pénzem, ha pénz kell tudok adni! Zalán szólalj már meg! Mi a baj? Beteg vagy? Szólalj már meg!

Zalán

Nézem ahogy csípőre vágott kézzel mered rám.  Szemeiben aggodalom csillan,  amikor tekintetünk összeakaszkodik.

-          Tehát? – emeli fel a hangját, és harcra készen mered rám.

Az asztalhoz lépek, hogy felbontsam a bort, amiből töltök két pohárba és Hannának  nyújtom az egyiket, de ő csak morcosan mered rám.

Olyan mint egy kis harcimaci! Kicsi, dühös, és harcias.

Elnevetem magam és összeborzolom a haját.

-          Ne  csináld  Zalán! – csattan fel újra - Tehát?!  Mi a baj?

Nagyot sóhajtok és leülök a kanapé elé a szőnyegre, két pillanat alatt ott ül mellettem és várakozóan néz rám.

-          Szakítottunk Ashleyval. – suttogom, és nem bírok rá nézni, nem akarom látni a szemében a szánalmat.

-          Mi van? – szólal meg döbbenten – Mit mondtál?

-          Szakítottunk Ashleyval. – suttogom és már csak  a kimondott szavak is fájdalmat okoznak.

-          Ne hülyéskedj Zalán!

-          Nem hülyéskedek. Tegnap nagyon összevesztünk és . . . – nem bírom folytatni.

-          És? Mi történt?

-          Megjelentek az apjáék náluk pár napja mivel megkapták az esküvői meghívónkat, és beállítottak.  Meglepődtünk, de aztán a kezdeti hideg feszült percek után beszélgetni kezdtünk velük.  Kisvártatva  elkezdtek okoskodni, meg keménykedni, hogy ezt nem így kell csinálni, azt meg nem úgy kell szervezni! Az ő kislányuk jobbat érdemel!  Voltam olyan merész és megszólaltam, hogy ez a mi esküvőnk lesz, és ha eddig nem foglalkoztak a lányukkal akkor már ne kezdjék el! Eddig is megvoltunk nélkülük és ezután is megleszünk!  Ashely nem szólt semmit csak hallgatott.  Amikor elmentek akkor sem szólt egyetlen szót sem, csak elment lefeküdni, én meg ott álltam a nappaliban, mint egy kérdőjel.  Tegnapelőtt aztán felhívták, hogy beszélni szeretnének vele négyszemközt nélkülem. Azt vártam, hogy visszautasítja őket, de ő nem tette, hanem fogta magát és elment. Nekem munkamegbeszélésre kellett mennem, és mire arról hazaértem már aludt. Tegnap voltam olyan merész és reggelinél megkérdeztem, hogy mi volt miről beszélgettek, mire ő közölte, hogy semmi közöm hozzá!  - még most is feldühödök rajta, és végigáramlik rajtam az adrenalin – Persze kiakadtam rajta! Ő sem fogta vissza magát, és kifakadt, hogy én is olyan vagyok mint az apja, mert az is csak uralkodni akar rajta, . . . szóval szó szót követett,  és merészeltem azt mondani, hogy én soha de soha nem fogok úgy viselkedni a gyerekeimmel ahogy vele a szülei. Ezen persze megint felkapta a vizet és közölte, hogy ne is reménykedjek, hogy lesz gyerekünk, mert ő biztosan nem fog szülni! Ő most fiatal, keresett, fellendülőben van a karrierje és ő nem fogja elrontani az alakját egy szüléssel!  Azt hittem Hanna, hogy az ég szakad rám amikor ezt kimondta.

 Én soha nem mondtam neki azt, hogy most azonnal akarok gyereket! Soha, de 5-6 éven belül igenis akarok egy vagy kettő saját gyereket, Ashley meg szó szerint kiröhögött, majd fogta magát felöltözött és faképnél hagyott, de előtte közölte, hogy holnap  vagyis ma eljön a cuccaiért. – hirtelen végig hullámzik rajtam újra a csalódás okozta harag, fájdalom, a megbántottság -    A picsába! – csapok egy nagyot a parkettára – Én azt a nőt teljes szívemből szeretem! 5 éve ismertem meg, lassan 4 éve vagyunk együtt, néha veszekedtünk ugyan de elhittem, hogy ő lesz az a nő akivel megöregszem, aki mellettem lesz a sírig. Soha nem mondta, hogy bántaná valami, vagy valamit másként szeretne, vagy valami nem tetszik neki! Soha Hanna! Erre nekem esik, hogy olyan vagyok mint az apja, és én csak magamra gondolok, csak azt nézem hogy nekem mi jó, ővele nem is foglalkozom! Ő nem akar férjhez menni, nem akar gyereket, ő dolgozni akar, ő sztáréletet akar!

Nem bírom tovább mondani, képtelen vagyok megszólalni, csak bámulok magam elé. Hanna sem szól egyetlen szót sem.

Csend van a szobában.

Aztán megérzem a tétova érintést az arcomon ahogy megsimogat, ahogy megszorítja a kezem, és nekem végem van. Az eddig nagy nehezen féken tartott érzelmek elszabadulnak és kitörök.

Hanna

Nagyon ritkán láttam a bátyámat sírni, és ez most a ritka alkalmak egyike.   Próbálja leplezni az érzelmeit, hiszen szégyenlősen elfordul, hogy megtörölje az arcát. Férfiasan viselkedik. De érzem, hogy remeg, és szinte árad belőle a feszültség, pulzál körülötte a diliáram.

-          Figyelj Zalán! Nem hiszem, hogy komolyan gondolta amit mondott, szeret téged ebben biztos vagyok! Szeret téged Zalán.

-          Hát a szavai nem ezt támasztották alá Hanna. Látnod kellett volna! Teljesen ki volt fordulva önmagából! Nem tudom mivel beszélték tele a fejét, de sikeresek voltak!

-          Zalán . . .

-          Nem Hanna! Én mindent megteremtettem neki amit egy nő elvárhat a párjától. Mindent. Én nem tudok neki többet adni, ha neki nem elég, hogy szeretem őt és feleségül akarom venni, akkor tényleg nincs miről beszélnünk egymással, akkor menjen! Menjen a szüleihez akik eddig nagyon szerették, és foglalkoztak vele!  Menjen az apjához! Menjen! – kiabálja.

-          Zalán most a csalódás és a méreg beszél belőled! – szólalok meg  csillapítóan – Hidd el bán már minden szót! Minden szót!  Az ember hajlamos meggondolatlanul mondani minden baromságot! Ha valaki hát én tudom! – elhúzom a szám – tapasztalatom van benne, hidd el!

Nagyot nyel, és látom, hogy nagyon igyekszik féken tartani az indulatait.

-          Zalán, adj neki egy kis időt!  Jön az esküvő is, és valószínűleg, csak összezavarodott. Ez nagy dolog, mert ez életfogytos döntés főleg  ha az ember komolyan gondolja! Nem csak egy férfi ijedhet meg attól, hogy megnősül, hanem egy nőre is rájöhet a frász ettől. Gondolj bele! Ő soha senkitől nem kapott érzelmi támogatást! Soha! Mindig egyedül volt amíg veled nem találkozott. Hiába tömték pénzzel, hiába volt meg mindene! Zalán te mondtad nekem emlékezz csak rá, hogy az ember a legnagyobb hangzavarban is lehet tök egyedül, csak meg kell találnod a kapaszkodót amiben hihetsz!  Neki te vagy a kapaszkodó, csak megijedt szerintem,. Lehet, hogy nekem is inamba szállna a bátorságom – kuncogok, mire neki is mosolyra húzódik a szája – remélem ez a veszély mostanában azért nem fenyeget! Azok után amik közöttünk történtek szerintem Rob 66-szor megfogja gondolni, hogy megkérje a kezemet!  - próbálom idétlenkedéssel elütni a feszültséget.  – Bátyó, én láttalak kettőtöket, ti egymáshoz tartozok! Soha nem láttam még két embert akikről lesírt szinte hogy együvé tartoznak!  Adj neki egy kis időt kérlek! Meglátod rendbe jön minden! Hallod Zala. Na gyere ide! – nyújtom felé a karom, hogy átöleljem, és a legnagyobb meglepődésemre hozzám bújik, és én átölelem simogatom a hátát – Minden rendben lesz tesó!

Nagyon megrendülök, hogy Zalánt ilyen állapotban látom. Nekem mindig az erős nagy tesó volt, aki mindig megmondta a tutit attól függetlenül, hogy akartam-e hallani vagy sem. . . . és most itt, szóval most itt bújik hozzám mint egy kisgyerek, és én nem tudok neki mást mondani, csak azt, hogy rendben lesz minden, biztosan rendben lesz!

Hallgatunk, sűrűsödik a csend, majd mélyet sóhajt és elhúzódik.

-          Ha elmondod valakinek, hogy itt rinyáltam kinyírlak Hanna! – fenyeget meg, mire elnevetem magam

-          Bolond vagy?! Ilyen adut csak úgy kijátszani?!  Hahá lesz amivel sakkban tartsalak életed végéig!  - vihogom, de már ugrom is fel, mert támadásba lendül – Ne Molnár Zalán! Ne merészeld hallod!!!  visítok, de telibe talál a párnával, úgy, hogy a kezemben szorongatott bor végig ömlik a kedvenc felsőmön.

Elborul az agyam!

-          Reszkess, mert most meghalsz!!!!!!!  - visítok.

Zalán

Kimerülten lihegünk a padlón.

-          Te nem vagy normális! – csattan fel Hanna, de elég csak rám néznie és vihogni kezd .- Baszki Zalán, ha ezt Ash meglátja. . . . – mutat rám.

Végig nézek magamon, az ingem eltépve, érzem, hogy a nyakamon egy karolás lüktet.

-          Bocs! – mondja komolykodva, de még a szeme sem áll jól – véletlen volt!

-          Jah ez meg a kedvenc ingem, meg a kedvenc nyakam volt! – közlöm fanyarul. . .  - Nem mondta neked az a macsó vámpír pasid, hogy a nyakakat általában harapni kell és nem karmolni!? 

Felvihog.

-          Most hogy mondod! Lehet, hogy mondta! De gyakorlati képzésben nem részesültem!

-          Az agyamat eldobom tőled! – morgom, de ez csak dohogás, mivel a bennem lévő feszültség nagy részét kiadtam magamból, pedig pár órával ezelőtt még ölni tudtam volna! – Na menj tedd rendbe magad, aztán nekilátunk újra böngészésnek!

Nem szól semmit, eltűnik. Én pedig magamba roskadva ülök a kanapén. Újra és újra végig gondolom az elmúlt 3 nap minden mozzanatát, de . . . én nem csináltam úgy érzem semmi rosszat. Nem sértettem meg Ashleyt, nem értem miért esett nekem így és ennyire. Valószínűleg már régen érhetett benne az egész, és most hogy egyre közelebb van az esküvő nem talált más kiutat. Csak ez lehet.

De nem adta semmi jelét annak, hogy ne lennék elég neki, vagy hogy elégedetlen lenne az életével, életünkkel, velem!

A francba! – pattanok fel, és az ablakhoz megyek. Csak bámulom a hajladozó fákat, a szélben fázósan siető embereket, akik sietnek haza.

Haza.

Haza.

Nekem már nincs. Ashley nélkül, csak egy üres ház lesz tele emlékkel.

Fáj.

Nagyon fáj.

Nem lehet vége! Nem! Így nem! Válaszokat akarok! Tudni akarom miért?! Miért?! A picsába is miért?  Nem adok meg neki mindent? Kevés vagyok  anyagilag? Nem megfelelő a külsőm? Miért?!

És az imént kiadott feszültség újra feltámad bennem, annyira, hogy embert tudnék ölni!

Legszívesebben ordítanék, üvöltenék!

De csörögni kezd a telefon.

Hannáé.

Majd abbahagyja!  Nem mozdulok, nem veszem fel! Érzem, hogy rángatózni kezd egy izom az arcomon.

A picsába! Hagyja már abba!

De nem, ez a baszott telefon csak csörög! 

Teljes idegbajban kapom fel Hanna telefonját.

-          Mit akarsz? – mordulok bele, mire a túloldalon döbbent csend van.

-          Te ki vagy? – szólal meg a díszdenevér a túloldalon, kissé pipán, ha jól érzékelem a hangsúlyát.

-          A nőd vigasza! – mordulok bele a készülékbe, mire hallom, hogy  Rob felszívja magát.

-          Ki vagy te köcsög?!

-          Népművészeti tárolóedényt (by:Zsó hihihi) akartál mondani kedves Robert?! – húzom el mosolyra a szám, felbasztam az idegét! Végre valami öröm, még ha káröröm is!

-          Zalán te vagy? – hökken meg teljesen

-          Ki más lennék te balfasz?

-          Mi bajod van?

-          Semmi! – szűröm a fogaim között és a megjelenő Hannának nyújtom a telefont, aki meglepve néz rám és átveszi.

-          Halló? – szól bele, majd szinte felragyog az arca – Szia!

Eddig bírom, odavetem Hannának hogy felmegyek a tetőre, és bevágom magam után az ajtót.

Hanna

Összerezzenek a bevágódó ajtó hangjára.

-          Ennek meg mi baja van? És egyáltalán mit keres nálad? – szólal meg Robert.

-          Hosszú! – felelem kitérően.

-          Én ráérek! – közli Rob és várakozásteljesen elhallgat.

Hallgatok, most mit csináljak? Aztán szépen lassan elmesélem, hogy mi történt Zalánékkal. Ő pedig csak hümmög.

-          Akkor megbocsájtom neki, hogy leköcsögözött!  Ti nők sírba tudjátok vinni az embert!

-          Hogy mit csinált? – vihogok fel – Leköcsögözött?

-          Ja, de közvetlenül előtte közölte velem, hogy ő a vigaszod.  Már éppen kezdtem Otellóvá válni. ..

-          Mivé?

-          Kezdtem Otelló érzéseit megérteni! – neveti – Kiakasztóak tudtok lenni ti nők! Kris is itt hisztériázik nekem. . .

-          Te Krisél vagy?

-          Nem, ő van nálunk.  A konyhában szerencsétlenkedik– teszi hozzá, mire felforr az agyvizem.

Ő? Ott? Az én konyhámban?! Na ne!

-          Onnan már csak egy lépés az ágy! – szűröm a fogaim között, tudván, hogy hogyan érez Kris Rob iránt.

-          Mi van? – nyög fel Rob.

-          Figyi drágaságom! – búgom maca üzemmódra váltva – ha megtudom, hogy közelebb lép hozzád 50 cm-nél akkor számíts arra, hogy én nem szende Júliaként fogok nyomulni, hanem fekete özveggyé válok, és keresztet vethetsz, mert kiheréllek drágaságom!

-          Hanna! – röhög fel – Csak nem féltékenykedünk drágaságom!

-          De, féltékenykedek – közlöm nyugodtan, mire megdöbben – és komolyan gondoltam, amit mondtam Robert, ha megcsókolod, kinyírlak!

Felnevet.

Ekkor a háttérből Dean hangját hallom, mire Rob felsóhajt.

-          Mennem kell kicsim.  Megnézel a TV-ben? 2 óra múlva kezdődik a show.  

-          Naná, hogy megnézlek! – nevetek fel. – Holnap jössz?

-          Persze, hogy megyek,  egy pillanat – hallom amint szól Krisnek, hogy indulás van, amint Kris Deannal beszélget, ahogy Rob bezárja az ajtót – Na itt vagyok – szól bele ismét mire Kristen odakiált, hogy üdvözöl, Dean is dörmög valamit – Tényleg találtál valamit? Volt valami kégli?

-          Én is üdvözlöm őket! – nevetek fel - Nem semmi. Elkeserítő Rob, egyszerűen semmi nincs! Semmi normális. Ami jó lenne, ott sokat kell utazni mert messze van, ami meg a közelben lett volna, annak meg horribilis az ára, és ráadásul egy patkánylyuk.  Megyek a híd alá max. – morgom.

-          Dehogy mész! Holnap majd találunk valamit. Nyugi!

-          Mikor jössz?

-          Hát ma akartam menni, de el kell mennem az afterra is. El akartam lógni, de Steph is beígérte, hogy kiherél ha lelépek!  Nem értem ma mindenkinek az én golyóim kellenek?! – röhög fel -  Asszem meg kell gondolnom, hogy pasikra váltok!

-          Jaj életem, egy pasi nem tudja azt nyújtani amit én! – búgom halkan, mire felnevet.

-          Imádom amikor szexmaca üzemmódban vagy! – röhögi, hallom ahogy Kris felcsuklik  mellette a röhögéstől.

-          Pattinson te tényleg hülye vagy! – fakadok ki.

-          Nyugi Hanna, - szól bele Kris a telefonba – majd én leápolom!

Hirtelen levegőt sem kapok a döbbenettől, és még mielőtt olyat mondanék amit megbánnék, elbúcsúzom. Aztán csak állok a szobában, mint aki gyökeret eresztett, és őszintén szólva esz a fene. Mocsok féltékeny vagyok!

Mi az, hogy ő leápolja?!?!?!

Pár perc múlva csörögni kezd a kezemben a telefon.

-          Nem úgy gondolta Hanna. – szól bele Robert.

-          Mindegy, csak úgy csináld, ha csinálod, hogy ne tudjam meg! – fakadok ki.

-          Hanna, én sem cirkuszoltam amikor elmondtad, hogy Kellan megcsókolt, pedig majd felrobbantam!

-          Miért kellett volna cirkuszolnod? Nem voltunk együtt, és ha jól tudom te éppen mást dögönyöztél! – fakadok ki – egyébként azt sem én csináltam!

Hirtelen vágni lehet a csendet.

-          Azt hittem ezt már megbeszéltük! – morran fel – ahogy azt is, hogy túllépünk a dolgon, és nem emlegetjük fel egymásnak!

-          Tudom, ezért bocsánatot kérek, de ha megtudom . . . 

-          Hanna! – röhög fel

-          Ne Hannáz itt nekem! – nevetek fel – komolyan beszéltem!

-          Bocsi Aranyom, de Roby babynek indulás van, és nem figyel rám, pedig már vagy 5 perce neki szövegelek! – szólal meg Steph, - Egyébként szia! 

-          Szia! – nevetek – felhatalmazlak Steph, hogy ha baromságot csinál csapd le!

-          Meglesz! Nyugi! De most elteszem a telefonját, mert ezen lógna egész este, és még a beszédet sem írt, azt sem tudja, hogy mit fog mondani! Sírba visz ez a fazon. Szia!

-          Szia! 

-          Na, még a telefonomat is elszedik! – morog Rob – minden nő rajtam uralkodik, pedig én egy szabad lélek vagyok, de elnyomtok teljesen!

-          Robert Thomas Pattinson! Tedd le a kicseszett telefont, mert megcsaplak! – csattan fel Stephani – Holnap majd dürröghetsz eleget! Munka van!

-          Mennem kell! Bocs Kicsim!

-          Szia!

Leápolja! 

Leápolja! Az én pasimat, csak ne ápolgassa ő! A francba! 

Kell nekem New Yorkba dolgozni, amikor Robert meg Los Angelesben van! Normális vagyok én?!

Nem, nem vagyok az határozottan nem vagyok az!

Remélem Steph rajta tartja a szemét . . .

Percekig csak állok ott, mint aki gyökeret eresztett, és lassan felfogom, hogy Zalán még mindig kint van, pedig már egyre rosszabb az idő kint, szürke felhők gyülekeznek, és egyetlen pólóba viharzott el!

Felkapom a pulcsiját és utána megyek a tetőre..

Kilépek, és hirtelen megcsap a hideg szél. Összeborzongom.

Hol lehet? 

Kutatva nézek körül, amikor észreveszem ahogy az egyik kéménynek dőlve áll, és maga elé mered. Elindulok felé, és ahogy közeledem, egyre nehezebb lesz a szívem, akkora fájdalom van a vonásain. 

Azt sem veszi észre, hogy mellé lépek,  összerázkódik az érintésemtől, mély levegőt vesz, és rám néz.

-          Zalán . . . – suttogom, mert megdöbbenek a könnyeitől, de nem tudok szólni  már semmit, csak felé nyújtom a pulcsiját, amit átvesz, de nem húzza fel – kérlek vedd fel, megfázol. . .

-          Kit érdekel? – morog.

-          Engem. – suttogom – engem nagyon érdekel.

Harcra készen áll velem szemben, tudom, hogy vitatkozni, veszekedni akar, látom a tartásán, az egész teste megfeszül a benne tomboló érzésektől.

-          Kérlek! – suttogom.

Pár pillanatig méreget, aztán engedelmesen felhúzza.

-          Megfelel anyuci?! – vágja oda nekem bunkón.

-          Tulajdonképpen lehetsz köcsög is velem! – csattanok fel – Veszekedni akarsz?  - üvöltök rá, miközben esni kezd az eső egyik pillanatról a másikra -  Veszekedjünk! Basssza meg! Ezt akarod!?

-          Ezt!  A büdös picsába! – üvölti  az időközben már szakadó esőben – Ordítani, üvölteni, tombolni akarok!!!!!  Mert fáj, mert mocskosul fáj!! Mert összetört bennem minden!!! 

Hallgatok, csendben maradok miközben kiordítja magából a fájdalmát, a csalódottságát, látom, hogy mekkora fájdalom tombol benne, de tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni neki, csak meghallgathatom, mellette lehetek, mert szeretem, nagyon szeretem a bátyámat, és most neki van rám szüksége.

Lassan csillapodik benne a düh.

Csak nézem ahogy ott áll a tetőn egyedül magányosan, és látom ahogy az esőcseppek keverednek a lecsorgó könnyeivel. Nem bírom elviselni, hogy ennyire egyedül van, hogy fáj neki, szinte automatikusan visznek felé a lábaim. . . 

. . .  a szinte összezuhant alak felé, aki most a kezébe temeti az arcát, és rázkódik a sírástól. Nem tehetek mást, csak átölelem, simogatom a hátát, hogy érezze, nincs egyedül, nincs egyedül.

-          Itt vagyok Zalán! Hallod én mindig itt vagyok, ahogy anyuék is veled vannak, vagy Nattiék! Mi mindig itt vagyunk! Mi szeretünk, hallod tesó? Hallod? – sírom el én is magam – Mit tegyek Zalán? Hogy segítsek?

Nem szól semmit, csak rám néz és átölel, magához szorít.

Kapaszkodunk egymásba ott fent a tetőn, a szakadó esőben.

Egyedül, de nem magányosan.

Percek, vagy órák teltek el, nem tudom.

-          Gyere menjünk be mert megfázol – suttogja – más se hiányzik, mint hogy megint izgulni kelljen érted!

-          Jaj Zalán! – bújok az ölelésébe – Jobban vagy?

-          Nyugi kicsi, kidühöngtem magam – sóhajt fel – ne haragudj! Ne haragudj rám.

-          Jaj Zalán dehogy haragszom! Bár ami azt illeti, nem minden nap ribancoznak le – fanyalgok.

-          Azt tettem volna? – néz rám Zala – Bocs nem akartam, tulajdonképpen azt sem tudom, mit szövegeltem, csak ki kellett adnom magamból mert már majdnem megfulladtam!

Nem szólok semmit, csak állok ott és megsimogatom az ázott borostás, nyúzott képét, majd egyetlen szó nélkül megfordulok és magam után húzom.

* * *

-          Mit kérsz? Mit rendeljek? Pizza jó lesz? – kopogok be a fürdő ajtaján.

-          Jó, csak herkentyűket ne rendelj rá, ha kérhetem! – közli az ajtó túloldaláról.

-          Oké!

Gyorsan lerendezem a kajarendelést, és lerogyok a kanapé elé. A kisasztalon kiterítve van a várostérkép, és elmélyülten böngészem az hirdetéseket amikor megjelenik a bátyám, pólóban, farmerban, nyugodtabb arccal mint amilyen egy órája volt, és ami a lényeg mosolyog.

Felsóhajtok,  mire rám kacsint, és leül mellém.

-          Nem megy már az átadó? – néz rám.

-          Elfelejtettem! – húzom be a nyakam – El ne mond neki, hogy elfelejtettem, kapcsold be gyorsan  a TV-t.

Zalán nevetve tesz eleget kérésemnek, és belövi a készüléket, ahol kisvártatva feltűnik „kedvenc” hajóskapitányom:  Jason Sudiekis. Felnyögök, amikor eszembe jut, a múlt nyár és a kedves barátnőjének ellenállhatatlan viselkedése. Nem kell sokáig várnom, hogy feltűnjön az én agyatlan drágaságom!

Felnyögök amikor meglátom . . .

-          Ezt nem hiszem el! – mormolom –  Ez nem normális!

Zalán felnevet.

-          Legalább megfésülködött, nem értem mi bajod van?

-          De pont azt a dzsuvás cipőt kellett neki felhúznia!? – morgolódom – legalább ki lenne mosva, de tiszta retek! Én tuti megölöm! – Zalán csak röhög – Ne röhögj, mert téged is megcsaplak!

-          Ajaj!  Jó lesz félni tőled!  

Elpusztítjuk a pizzát miközben figyeljük a díjátadót. Néha kétségbe vonom, hogy konkrétan normális-e?!  Zalán meg csak röhög rajtam, + húzza az agyamat, hogy Kristen milyen dögös abban a piros göncben.

-          Hát szó mi szó el kell ismernem, tényleg az! Nagyon dögös. – morgom az orrom alatt – én sehol nem vagyok hozzá képest Zalán, sehol. Mit akarok én? Nem illek oda!

-          Jaj hugi! Olyan kis hülye vagy!  Miért ne illenél közéjük?! Szeret Rob és az a legfontosabb nem? –  közli, mire vágok egy keserves pofát , felnevet – és egyébként meg híres írónő leszel! Zillééket ha jól értesültem újra kell nyomni?

-          Igen – pirulok el – már átléptem a 65 ezer eladott példányt.

-          Jaj hugi! Ne szégyelld magad! Kevesen mondhatják el magukról ezt, és ha kijön az Árnyékemberek az meg tuti siker lesz! Figyeld meg kapkodni fogják!

-          Ugyan Zalán! Itt az Államokban a 65 ezres példányszám szinte semmi! Semmi!  A másikat meg . . . á  hagyjuk – legyintek – nem is tudom, hogy miért mentem bele! Hülyeség volt!

-          Nem volt hülyeség mert jó! Olvastam! Nagyon jó! Izgalmas, érdekes, és nem tudtam letenni, mert olyan feszültséget teremtettél, hogy nem lehetett letenni! Komolyan mondom, hogy nagyon jó!

-          Ja, persze! Akkor is ezt mondanád, ha nem a testvéred lennék? – szegezem neki a kérdést.

-          Igen, ezt. – közli, majd elhallgat, és a képernyőre néz ahol feltűnik Rayen Reynolds és  Blake Lively, hogy átadják a  legjobb csókért járó díjat.

Ki sem mondják már tudom. Ők nyerték.

Basszus megfogja csókolni! Megfogja csókolni!

Annyira hülye vagyok!

Az hülye vagy Hanna!  - állapítom meg magamban – tényleg az vagy!

Hiába tudom, hogy hülyeség a féltékenységem, nem merek a képernyőre nézni, nem akarom látni! Nem! Makacsul  meredek a térképre előttem mire Zalán nevetni kezd.

-          Ez kitalált valamit! Figyeld! – röhög- még a szeme sem áll jól!

Felpillantok, pont akkor amikor Rob Krishez beszél.

Basszus!

Megfogja csókolni!  - a szívem hevesen dobog. . . 

De  a legnagyobb meglepetésemre szövegelni kezdenek!

Elképedten nézem ahogy lerohan a színpadról és kutatón körül néz.

-          Mi a francot csinál ez?!  - nyögök fel, mire Zalán eszeveszetten röhögni kezd, de Rob már Taylorra tapadt.

-          Úristen!  - röhögök fel, de Zalán már hahotázik mellettem.

-          Hát baszki Hanna, lehet, hogy nem Krisre kell féltékenynek lenned!  Én a helyedben szemmel tartanám Taylort!

Csörögni kezd a telefonom.

Vigyorogva veszem fel.

-          Mindig tudtam, hogy defektes vagy, de ennyire?! – nevetek a készülékbe.

-          Nem csókoltam meg! – nevet rám – De sikerült hülyét csinálnom magamból több millió ember előtt!

-          Imádlak Rob!! – vihogom.

-          Hát ajánlom is! Sokkal tartozol Boszorkám! 




















214787