86. fejezet: Ereszd el a hajamat!

Sziasztok!

Bocsánatot kívánok, de éjjel elaludtam. Hétfő éjjel vendégeink voltak, veszett nagy kártyacsata dúlt éjjel háromig, tegnap meg korán kellett kelnem, mivel el kellett takarítani a romokat és ugye a pasik is éhesek voltak. Szóval későn, csak délután, sőt inkább este ültem le a gép elé. 9 órakor viszont  már aludtam. Az ember ébresztett éjjel 1 órakor, hogy feküdjek le és ne a fotelban aludjak.

Szánom – bánom! Bocsi!

Szóval itt a friss ropogós, nem olyan lett, mint vártam, mert megint elkalandoztam, így bulizni, csak a következő részben fogunk! De így is eléggé eseménydús részt kaptok!

Előbb azonban a válaszok:

Golden:

Nem akarlak szívatni esküszöm! Garbós lett volna, de az hol poén? :D

Pet:

El kell keserítselek, interjút most sem kapsz! És igen a média, elég gyors bír lenni, ha valamire rácuppan (kis ízelítőt kapunk belőle )

Szasza:

Figyi Bogaram! Sajnos nem vagyok újságíró, így cikkel nem szolgálhatok, azonban egyetlen szavad sem lehet, az RTL Klubbal közösen gondunk volt a testmozgásodra! :D :D :D   Én is!

Judy:

Valahol muszáj abbahagyni! :D  Sajna, mint írtam még nem bulizunk, majd a következőben!

Anna:

Őszintén örülök, hogy tetszett a fejezet. Nagyon köszönöm, hogy olvasol! Pusza!

csezemo:

Ugye?! Ne tudd meg mennyit túráztam rajta! Ha nem szerkesztettem 15 fejlécet hozzá akkor egyet sem, de ezzel most elégedett vagyok én is. Nos a szakáll igen megmozgatta. Őszintén szólva először nem tetszett, de már megbarátkoztam vele, sőt megkockáztatom, hogy tetszik. Olyan kis férfias tőle.  Hát tervek azok vannak!

Puszi! 

Flo:

Zöld szemek még vissza fognak párszor térni, és nem csoda, hogy gyanúsak, de ez még a jövő titka. Sajnos a partira még egy részt várni kell! A képek már készen vannak, csak a szöveggel nem vagyok elégedett, de amint meglesz a 15 komi fel fogom tenni, csak kicsit még dolgozni kell rajta. :D

K.:

Örülök, hogy nevetést tudtam csalni az arcodra! Komolyan! Köszönöm, hogy írtál!

Kriszty:

Őszintén szólva szerintem sincs könnyű helyzetben, de van neki egy kedves aranyos pasija!  ;)

Makena:

Szia! Örülök neked! Hogy mit csinál, az még a jövő zenéje! Titok! A skót Rábört nekem is bejött. Amikor megláttam a jelmezt éreztem, hogy nem hagyhatom ki!

Pixie:

Ó bogárkám! Újabb oldaladra derült fény! Piromániás vagy! Tudtam én! :D.  Nem PP-nek akartam címezni, de tagadhatatlanul így sikerült. Nem bírtam ki! A rémálmok . . .   no comment! 

Tsók!

Réka:

Köszönöm! Olyan jó olvasni, hogy tetszik nektek a blog! Remélhetőleg lassan találni fog munkát Hanna. Sajnálom, hogy tegnap nem sikerült a részt feltenni!

Szusi:

Hát azért a hajad ne tépd! :D (Bár hízelgő) A zöld szempár tulajdonosára fény fog lassan derülni. Igen, Hanna kezdi elfogadni a dolgokat, szerintem mindig éretten gondolkodott, csak néha sikerült elvesztenie a fejét. Szerintem mindenki hasonlóan viselkedne, mint ő. Zalán, hát ő Zalán marad, akkor is ha üvölt vagy éppen hülyül vele.

Noémi:

Igen lesz szerepe a zöld szemek tulajdonosának. :D Köszönöm, hogy írtál!

Nos akkor jöjjön aminek jönnie kell!

Csók!

Heni

Ui.: Remélem ennél a résznél kicsit lelkesebbek lesztek komi terén! 

Robert

Figyelem, ahogy maga elé bámulva jön ki az épületből. Agyal nagyon, de az arcáról semmit nem tudok leolvasni. Vigyorgok. Ezek szerint jól sikerült.

-      Na? – fordulok felé miközben beszáll az autóba – Hogy sikerült?

-      Nem tudom Robert – sóhajt fel, és hozzám hajol egy puszira, egyszerű mozdulat, mondhatni hétköznapi, de jó érzés tölt el tőle, mert hozzám tartozik – Végig faggattak. Majd meglátjuk.

-      Nem hozták szóba?

-      Mit?

-      Mit? Mit? – nézek rá értetlenül - Hát a bulvársajtót?

-      Nem. Nem hozták. – feleli majd vigyorogni kezd. – Meglepit ígértél! Mi az?

-      Lassan a testtel! – nevetek fel – Előbb elviszlek egy tuti kis helyre kajálni! Egy kis éttermecske, Jack ajánlotta voltam ott egyszer, most eszembe jutott és elmehetnénk oda.

-      Oké, de így menjek? – néz végig magán – Kissé . ..

-      Figyelj Hanna, jó hely és senki nem nézi, hogy miben vagy, a többség farmerben jár oda!

-      Oké, de a szoknyámat áthúzom farmerra. Meg tudsz állni valahol, hátraülnék ott van elég nagy helyem mozogni.

-      Jaj cica! – morgolódom, miközben megállok egy pillanatra egy kapubejárónál, kipattan és bevágódik hátra én meg indítok. – Nem értem, hogy mit kell az öltözködéssel annyit foglalkozni! – morgok, aztán hirtelen fennakad a szemem a látványtól amit a visszapillantó tükörben látok.

Észre sem veszi magát, csak beszél, beszél, nekem meg majdnem kiesnek a szemeim. Nagyot nyelek, az utat figyeled Pattinson! Hallod! Ne merészelj hátra nézni megint, mert karambolozol! figyelmeztetem magam.

-      Te mit gondolsz? – néz rám kérdőn miközben előrehajol a két ülés közé.

-      Miről? Mit? – pillantok rá.

-      Hé! – legyinti meg a vállamat – Én itt strapálom magam, te meg rám sem bagózol! 

- Hát hogy strapálod magad az látom! Bocs Boszorka! De elvonták a figyelmemet! – vigyorgom, mert kérdőn néz rám – Nem is tudtam hogy van piros tangád! Még nem láttam rajtad!

-      Jaj Robert! – neveti el magát, én meg élvezettel figyelem, ahogy elvörösödik.

-       Na mi van akasztják a hóhért? Így már nem is olyan szórakoztató mi? – froclizom – Egyébként meg Te tehetsz róla, hogy nincs ott az agyam! Nem tudod, hogy ki szövegelt, holmi jogarokról?

-      Most mi bajod van? – néz rám értetlenkedve - Ha nem tudnád, az egy királyi jelkép, - vigyorogja.

-      Ha már itt tartunk, mi van a királyok előtti térdeléssel?!

-      Robert! – neveti el magát. – Hol van itt király?!

Vigyorgok ezerrel, és leparkolok.

-      Na gyere asszony menjünk! – nyitom ki előtte az ajtót és suhantok egyet a fenekére. – Éhes vagyok már! Húzd fel a napszemüvegedet, mert itt át kell vágnunk egy aluljárón, és nem hiányzik, hogy felismerjenek. Ha már ilyen hírhedt lettél! – vigyorgok rá mire rondán néz rám.

-      Élvezed mi?

-      Naná! Ha nem tudnád már rajongótáborunk is van! – közlöm vele, miközben az úttesten megyünk át. Egy pillanatra megtorpan, de magam után rángatom.

-      Nem mondod? – vigyorog.

-      De de. Bizony. – fordul felém, de rászólok – Most ne! Majd később, siessünk itt át!  - tolom magam előtt.  – Utálom az ilyen helyeket! Dean  meg fog ölni! 

 

Gyorsan egy szó nélkül végigmegyünk az aluljárón, felsóhajtok amikor kiérünk. 

-      Utálok ilyen helyen mászkálni! – suttogja.

-      Hát nem vagy egyedül! – morgom – Na gyere! – kapom el a kezét amin mind a ketten meglepődünk, de jól esik, hogy végre megtehetem.

Mosolyogva, csendben jön mellettem. Én sem szólok semmit, egyszerűen megyünk egymás mellett, és jólesik, hogy foghatom a kezét. Egyszerű dolog, másnak nem nagy szám, de nekem . . . Nekem sokat jelent.

Belépünk az étterembe és az egyik legeldugottabb sarokba ülünk. Szinte önkéntelenül vesszük mind a ketten arra az irányt. Ezen is vigyorgok. Gyorsan rendelünk, és szórakozottan simogatom a kezét, miközben a kajára várunk. Egyikünk sem szólal meg. Ez a csönd most olyan bensőséges. Együtt vagyunk, fogom a kezét nyilvánosan, és még senki nem esett nekünk, egy gép sem villant. Elégedetten sóhajtok fel. 

-      Mi volt ez a nagy sóhaj? – néz rám.

-      Semmi különös, csak most olyan teljes az élet nem? – kacsintok rá.

-      De! – suttogja – Én azt hittem hogy le sem fognak rólam szállni, erre senki rám sem bagózik! Ha ezt tudom, akkor nem parázok ennyire! – neveti el magát.

-      Nem akarom elvenni az örömödet, de ez csak átmeneti. Egyszerűen még nem akadtak a nyomodra. – suttogom, és utálom magam, mert elfehéredik – Tudom, hogy ez most nem tetszik, de Hanna ne ringasd magad álmokba, rád fognak kattanni! Az embereket megeszi a fene, hogy minél többet megtudjanak rólad, rólunk!

-      Tudom Rob. Tudom, de most egyenlőre élvezni akarom, hogy nem így van, hogy elvegyülünk. 

Kihozzák az ebédet és mi enni kezdünk. 

-      Szóval ott tartottam, hogy amikor bent voltál az interjun szörföztem kicsit a neten, és halálra nevettem magam. A szokásos fanyalgókon kívül vannak ám olyanok is akik örülnek nekünk! Sőt a sajtótól már kaptunk kódnevet is, mint Brad Pitték. Ők Brangelináék, minket tudod hogy hogyan neveznek?

-      Nem, nem tudom – néz rám nevetve – Azt tudom, hogy Kristennel a párosotokat Robstennek hívnák, minket el nem tudom képzelni. – néz rám kíváncsian

-      Hanberték vagyunk- kuncogom tele szájjal, mire majdnem félrenyel.

-      Mi? – bújik el nevetve a szalvétája mögé, miközben fuldoklik. – Jó hogy nem Dagobert!

-      Nem édes mi Hanberték vagyunk. 

Cinkosan összenevetünk, és megtárgyaljuk a heti terveinket, aztán fizetünk és a kocsi felé vesszük az irányt. 

-      Mi lesz a meglepi? Áruld el! - néz rám azokkal a szép szemeivel – Légyszi Rob! Kérlek! 

-      Titok! – vigyorgom, - De előbb hazamegyünk, mert otthon hagytam valamit, meg neked sem ártana, ha valami kényelmesebb cipőt húznál!

-      Oké! – sóhajtja – De most tényleg nem mondod, el, hogy mi az?

-      Nem! – vágom rá határozottan.

-      Biztos az? – néz rám huncut tekintettel, miközben beállok a garázsba – Vannak módszereim ám!

-      Hiába! – nevetek fel – Nem fog rajtam a bűbájod!

-      Majd meglátjuk! – kacsint rám.

Kedvtelve nézem, ahogy a bejárati ajtóhoz lép, és kinyitja azt. Gyorsan a csomagtartóba teszem amire még szükségem van, és utána megyek, hogy sietessem. De ahogy belépek a lakásba kiszárad a szám. A bejárati ajtó mellé van dobva a kabátja, pár méterrel odébb ott az egyik cipője, majd a másik. A nappali bejáratánál megtalálom a blúzát. 

Atya isten! – nyelek nagyot, amikor meglátom a nadrágját is ledobva. Felnézek, és ott ül tőlem alig pár méterre a bárpultnál fehér – piros fehérnemű szettben, haja félig eltakarja az arcát, de a szemét még így is látom. Hívogat. Lassan felé lépkedek, miközben le nem veszi rólam a szemét.

Bestia! Letépem szinte magamról a ruhákat, látom, hogy ő is nagyot nyel. Kisvártatva királynak érzem magam…

* * *

Lassan érünk földet. Izzadt testünk még egymáshoz simul, érzem vadul dobogó szívverését a mellkasomon. Imádom ezt a nőt! 

-      Au Rob mássz le rólam nyomja a hátamat  ez az izé! – vihogja.

-      Milyen izé? Ilyet nem mondunk! Ilyen szó nincs, hogy izé! – oktatom ki, de felsegítem. A farmerom gombja vörös nyomot hagyott a hátán. Készséggel állok neki gyógyítani, mire felkuncog.

-      Elárulod, hogy mi a meglepi?

-      Nem! – vigyorgom – Nem mondom el, mert abban nincs semmi poén. Gyere menjünk öltözködjünk. 

Duzzog, de pár csók után abbahagyja.

Aha!

Tehát határozottnak kell vele lennem, és nemet mondani! Baromi büszke vagyok magamra, hogy nem árultam el neki, hogy hova megyünk. Pedig mindent bevetett! 

-      Ne vigyorogj ilyen öntelten Pattinson! – morran rám, de nem tudok arcizmaimnak parancsolni amikor ránézek.

Elnevetem magam.

-      Amikor duzzogsz mindig felhúzod az orrodat!

-      Majom! – neveti el magát ő is, majd fészkelődni kezd, amikor észreveszi, hogy a part felé megyünk.

-      Rob a tengerpartra megyünk? – néz rám reménykedve.

-      Aha! – kacsintok rá.

-      Ilyenkor? Mit csinálunk ott? Fürdéshez már hideg van! Ugye nem fürdeni akarsz?

-      Nem!

-      Akkor?

-      Majd meglátod!

-      Ne csináld már! – méltatlankodik. – Rob áruld már el!

- Mindjárt megtudod! – gonoszkodom, miközben a kihalt tengerparton leparkolok.

Kíváncsian csillogó szemekkel néz rám, miközben kiszállunk. Nevetve megyek hátra a csomagtartóhoz és veszem elő a kellékeket, amiket amikor meglát kikerekednek a szemei és nevetni kezd.

-      Nem mondod! Sárkányt eregetünk?!

-      Aha! – vigyorgom még akkor is, amikor a hanyatt vágódunk a homokban.

-      Emlékeztél rá, hogy mondtam, hogy Apuval régen milyen sokszor jártunk sárkányozni?!

-      Igen!  Na gyere! – segítem fel, és szereljük össze az égjárót.

Sokadik próbálkozásom után sem tudom rábírni ezt az izét, hogy felemelkedjen.

-      Ne dühöngj már! – vigyorog rajtam,- Ehhez türelem kell, ki kell várni, hogy elkapja a megfelelő légáramlat! Utána már megy minden magától!

-      Milyen optimista vagy! – morgom, de lelkesen asszisztálok neki, aztán egyszerre csak láss csodát a szél belekap és magasra szárnyal.

Nevetve figyeljük, ahogy a szelek szárnyán utazik a papírsárkány. Egész délután rohangálunk, fel s alá a parton, és határtalanul élvezem. Mintha újra kisgyerek lennék.

Másfél óra rohangálás után elfáradok, így leülök az egyik sziklára és onnan nézem, ahogy kipirult arccal nevetve figyeli a sárkányt, ahogy az szárnyal.

Soha ennyire szépnek nem láttam.

Láttam már ezernyi arcát, láttam sírni, örülni, boldognak, és hihetetlenül elkeseredettnek, de ezt a könnyed felhőtlen örömöt még nem láttam az arcán.  Tom kérdezte még tőlem amikor otthon voltam, hogy honnan tudom, hogy ő az akivel le akarom élni az életemet. Akkor azt válaszoltam neki, hogy egyszerűen csak tudom. Vitatkoztunk, hogy ostoba vagyok, és nem látok a farkamtól. Ez a délután is alátámasztja azt, hogy tudom, hogy ő az, mert mellette egyszerűen boldog vagyok. Ennyi az annyi.

-       Rob! Rob ezt nézd! – kiabálja amikor a légáramlat felkapja és magasba rántja a sárkányt. Derűs szívvel nézem az örömét, felpattanok és odamegyek hozzá.

Az alsóajkát bekapva figyeli ahogy a szél cibálja fent a magasban az sárkányt. Vinné még feljebb, de a zsinórunk hossza nem engedi. Ekkor egy erősebb áramlat felkapja, megfeszíti a sárkányt, a zsinór elpattan, mi pedig egymást átkarolva figyeljük, ahogy a papírsárkány a magasba lendül. Figyelem Hanna arcát ahogy elgondolkodva bámul utána.

-      Min agyalsz? – fordulok hozzá.

-      Semmin, nem érdekes. – elfordul és arcát a mellkasomba rejti, simogatni kezdem a hátát. – Köszönöm! – suttogja. – Köszönöm ezt a délutánt!

-      Gyere menjünk haza! – puszilom meg az orrát.

Hanna

Vágyakozva nézem a telefont, hogy szólaljon meg már végre! De hallgat. Makacsul hallgat. Tegnap voltam az interjún mára ígérték, hogy visszaszólnak. Nagyot sóhajtok és összerezzenek amikor Rob a hátam mögött megszólal.

-      Mit csinálsz? – kérdezi álomtól még karcos hangon.

- Csak szöszögök! – felelem, és a fiókba csúsztatom a vázlatfüzetet,  nem akarom, hogy lássa, hogy min dolgozok. Kinevetne, de nekem fontos, hogy ezt megcsináljam.   

Hátra nézek.  Ott áll az ajtóban egyetlen mackónaciban, fehér trikóban, kócosan, és borostásan. Szinte megáll a szívem a látványtól.  Felé fordulok  és az ölelésébe bújok. Kapok egy finom puszit, elhúzódik mire felmorranok, és újabb csókra nyújtom a szám.

-      Kis puncsos boszorkány! – suttogja a nyakamba.

-      Nem is vagyok az! – morgok.

-      Elárulod, hogy mit csináltál? – néz rám a vadító félmosollyal, amitől olvadozok.

-      Firkálgattam, - vonom meg a vállam – Meg a telefont bűvölöm, hogy megszólaljon, de az istennek sem akar!

-      Gyere főzök egy kávét! – húz maga után.

A konyhába érve leülök, és figyelem ahogy tevékenykedik, a kávét főzi. Már egészen normálisan boldogul a konyhában. . . Ígéretes!

-      Ennyire szeretnéd azt az állást? – néz rám.

-    Igen, - sóhajtok - izgalmasnak ígérkezik. Tudod mindig szerettem volna utazni, világot látni, és most lehetőségem lenne rá. Elmehetnék egy-két útra én is. Jó lenne, de nem fog összejönni úgysem!

-      Mikorra ígérték, hogy visszaszólnak? – néz rám, miközben a tejjel bőven felöntött kávémat elém teszi.

-      Elvileg ma délutánig mondták, hogy jeleznek ha engem választanak. De ma nem megy az idő sehogyan. Bármit csinálok, nem telik.

-      Gyere nézzünk filmet! – húz magához.

Letelepszek mellé a kanapéra, elkezdjük nézni a Gyűrűk Urát, de most valahogy egyáltalán nem bír lekötni. Nyugtalanul fészkelődöm mellette, mire kapok néhány igen randa nézést.

-      Boszorka maradj már nyugton! – morran rám, mikor már sokadszorra kezdek fészkelődni.

-      Nem tud most még ez sem lekötni! – pattanok fel, - elmegyek futni! – határozom el, mire nagyot sóhajt.

-      Egyedül nem mész sehova! – morran rám – Nem tudlak rávenni, hogy ülj le a fenekedre mi?

-      Rob muszáj mozognom, mert becsavarodok! Nem kell velem jönnöd, felmegyek a hegyre, ott senki nem szokott mászkálni, tuti nem találnak rám a papik.

-      Nem Hanna, egyedül nem mész! Megyek veled.

-      Rob nem vagyok már kisbaba!

-      Akkor sem mész egyedül! Kész!

Felkapom a cipőmet, felcsatolom a karomra az ipodomat felkapom a fejhallgatót, és indulásra kész vagyok.

-      Azt meg minek hozod? – néz rám Rob kérdőn amikor meglátja nálam a fejhallgatót.

-      Megszoktam, hogy futás közben zenét hallgatok – vonom meg a vállam.

Bevágódunk a kocsiba és felmegyünk a hegyre. Bemelegítünk, majd a zöld erdei sétaúton lassú futásba kezdünk. Rob mellettem kocog. Kisvártatva kiérünk a fák közül és páran jönnek velünk szembe, de ők sem foglalkoznak velünk, így mi sem törődünk velük.

Rob morog valamit az orra alatt de nem értem mert szól a zene. Fél óra futás után visszafordulunk. Rob kicsit előttem halad, látom ahogy megáll, és tanácstalan pillantást vet rám. Nem értem hogy mi a baja, de amikor közelebb érek, leesik.

Ránk találtak.

Kattognak a fényképezőgépek, harsognak a kiáltások. Kétségbeesetten pillantok Robra, mivel a kocsi még legalább 20 méterre áll tőlünk, és addig az út tele van papival.

Megragadja a vállamat és maga után rángat. Persze közrefognak a képünkbe nyomják a gépeket, taszigálnak lökdösnek.

Hanna! Mikorra várja a babát?

Újra terhes?

Milyen érzés, egy a semmiből jött nőnek a világ legszexisebb pasijával járni?

Robert! Mit szól a barátnője öngyilkosságához? Tudta?

Milyen érzés, hogy más pasitól várt gyereket?

Legszívesebben üvöltenék, hogy hagyják abba! Ne csinálják! Semmi közük hozzá, hozzám, hozzánk! De ők csak nyomulnak, csak üvöltenek, kétségbeesetten kapaszkodok Rob kezébe, aki csak húz maga után. A parkolóban lévők érdeklődve nézik a cirkuszt ami körülöttünk zajlik. De hogy teljes legyen az élmény, rájönnek, hogy Rob van itt. Ők is körénk csoportosulnak, van aki csak nézelődik, de sokan aláírást, képet szeretnének.  Hallom ahogy Robert fojtottan káromkodik, és körül sem nézve vágja az utat előttünk a kocsiig.

Már majdnem oda érünk amikor az egyik csaj szó szerint nekem esik. Tépi rángatja a pólomat, lerántja rólam a fülest, úgy hogy az végigkarcolja a nyakam és kis híján megfújt ahogy hátra ránt, miközben azt üvölti, hogy hagyjam békén Robertet, ő Kristennel van, és én kis sehonnai mocsok ne álljak közéjük, mert kicsinál! Érzem, hogy a hajamba kapaszkodik, kétségbeesetten védekezni próbálok,  amikor  Rob mellém lép, és szó szerint leüti rólam a csajt. Pillanatok alatt szinte a kocsiba dob, majd beugrik és indít.

Kábán szinte sokkosan nézek magam elé, miközben a pólómat próbálom magamon tartani, ugyanis szinte teljesen letépte rólam a hibbant liba. Robert vadul káromkodik miközben vezet.

-      Hanna jól vagy? – kiabál rám – A szentségit szólalj már meg! Kicsi hallod?

Nem tudok megszólalni, Rob ekkor rám pillant, és lefékez.

-      Úristen! Te vérzel! – kap a kezem után ami tiszta vér.

Tétován nézek végig magamon, nem érzek sehol sérülést. Rob azonban kétségbeesetten néz rám. Sápadt. Látom, hogy beszél hozzám, de nem hallom, hogy mit mond. Próbálok a hangjára fókuszálni, de sikertelenül, elmosódik előttem minden.

Pár perc hangtalan sötét után tétován nézek körül.

-      A kurva életbe vegye már fel valaki! – üvölti Rob és vadul nyomogatja a telefonja gombját, miközben száguld. – A mocskos rohadt életbe! Ezeknek is most kell jönniük! - lassít és félreáll.

Ekkor meghallom a sziréna hangját.

Kábán nézem ahogy a rendőr megáll mellettünk, próbálom Rob hadaró beszédét megérteni. Szeretném neki megmondani, hogy nincs semmi gond, de nem jön ki hang a torkomon. Megakarom simogatni, hogy nincs semmi bajom, komolyan tényleg, de ekkor meglátom, hogy a kezem tiszta vér. Felfordul a gyomrom, kiver a hideg veríték, és megint elnyel a sötétség. 

* * *

Fertőtlenítőszaga marja a torkomat amikor magamhoz térek.

-      Na végre! – sóhajt fel mellettem egy női hang. – Ti aztán tudtok nekem munkát adni!

Tétován nézek rá. Steph.

-      Rob hol van? – krákogok rekedten.

-      Deannal beszél. Elárulnád, hogy hogy a büdös francba lehettetek ilyen felelőtlenek? Kettecskén elmenni a világ végére futkározni! Normálisak vagytok?!

-      Hidd el Steph máskor is voltam már ott egyedül! Soha senki nem törődött velem! Senki! Hetek óta oda járok, ha kiakarom fújni magam. – suttogom.

-      Az azelőtt volt, hogy kiderült volna, hogy Rob a pasid! Nem lehetsz ennyire ütődött! Már megbocsáss!

Ekkor azonban nyílik az ajtó és Rob lép be Deannal és egy orvossal a nyomában.

Felsóhajt amikor meglát.

-      Jól vagy? – guggol le mellém és végigsimít az arcomon.

-      Aha. – mormolom. – Csak nem tudok veled kiabálni! – próbálok poénkodni vele.

Halvány mosolyra húzódik a szája.

-      Bolond nőszemély! – simogat meg, ekkor azonban mellém lép az orvos.

Megvizsgál.

-      Csak egy kisebb sokk érte, nem látok semmi nagyobb problémát. A nyakán és a kezén lévő sebet összevarrtuk. A torka még pár napig  valószínűleg érzékeny lesz. Ha hazaértek, akkor tegyenek rá hideg vizes borogatást, így az esetleges véraláfutást elkerüljék. Pár perc és kiadom a papírjait kisasszony.

-      Köszönöm. – sóhajtom.

Ahogy kimegy csend telepedik a szobára. Nem merek senkire sem nézni. Dean Rob mellé lép és tárgyalni kezdik, hogy hogyan távozzunk a kórházból. Kérdőn nézek Stephre.

-      Jó kiadós témával szolgáltatok a sakáloknak! – sóhajtja. – Holnap biztosan tele lesz a sajtó, a kis pankrációtokkal.

-      Én nem csináltam semmit! Csak futni voltunk, aztán jöttek a papik, és a rajongók, majd az a csaj nekem esett, hogy hagyjam békén Robot és Kristent! Elkezdett tépni, ütni, vágni. Én csak védekeztem.

-      Azt sem tetted! – böki közbe Rob – Csak álltál ott és hitetlenkedve nézted azt a tyúkot! Ha nem lépek oda, talán még meg is fojt a zsinórral!

Összerázkódom, ahogy felrémlik előttem az a pár másodperc, és a nyakamhoz kapok, ahol egy ragtapaszt találok.

-      Nyugi elfogja rejteni a hajad! – sóhajt Rob. – A frászt hoztad rám!

-      Azt elfelejtettem mondani, hogy rosszul vagyok a vértől. – suttogom – Attól nincs bajom, ha megszúrnak, vagy egy kisebb sérülés ér, de ha . . . hát akkor bizony eldobom magam.

-      Hát vettem észre! – sóhajt Robert – Az infarktus kerülgetett amikor láttam hogy tiszta vér vagy, majd utána elájulsz. Ráadásul a rendőrök is lemeszeltek és azt hitték, hogy aprítottalak azért vérzel. Mire nagy nehezen előadtam hogy mi történt, addigra azok az átkok is utolértek bennünket. Persze ott is kattogtattak rendesen. Ennek is nagy feneket tudnak kerekíteni! Szerencsére a rendőrök leszerelték őket, mi meg rendőri felvezetéssel jöttünk a kórházig. Csak akkor nyugodtam meg amikor közölték, hogy nincs semmi bajod az ijedtségen kívül. A vérzést a nyakadon lévő elég mély, de kisebb seb okozza, ahogy azt is amit a kezeden találtak. Mind a kettőt összevarrták. Most kint várnak a rendőrök, hogy akarsz-e a lány ellen testi sértés miatt feljelentést tenni. Kint pedig a papik tanyáznak, friss hírre várva. . . . Szóval röviden és tömören ennyi.

-      Csak? – próbálom poénra venni, de nincs nagy sikerem.

Kisvártatva megjelenik az orvos, megkapom a papírjaimat, de ekkor felötlik bennem, hogy a pólóm tiszta vér lett, ráadásul elszakadt.

Nem tudok mit felhúzni. Mindenki várakozón néz rám, indulnának, én azonban ott toporgok az ágynál kórházi felsőben. Ekkor Steph előkotor a táskájából egy fekete pólót, a kezembe nyomja, hogy húzzam fel. Kicsit nagy, de most nem foglalkozom vele.

Kilépek. Megköszönjük mindenkinek a segítséget, és elindulunk. Érdeklődő, kíváncsi arcok néznek utánunk ahogy a hátsó kijárat felé haladunk, de nem ott megyünk ki hanem a mentőbejáraton, ahova Dean már odaállt. Bevetődünk, és már megyünk is haza. Szerencsére nem vettek észre.

Otthon biztosítunk mindenkit, hogy nincs semmi bajom, jól vagyok, menjenek nyugodtan, így Dean is és Steph is elbúcsúznak, Rob kikíséri őket. A lenti nappaliban dőlök le. Kábának érzem magam. Legszívesebben sírnék, ordítanék, de mi értelme van? Semmi. Rob mellém lép, és leül a szőnyegre. Összeér az orrunk.

-      Nincs baj? – néz rám kérdőn. – Jól vagy.

-      Aha. Jól. Semmi bajom nincs. – simogatom meg az arcát. – Már egész hosszú. – próbálok terelni.

-      Mi?

-      Hát a szakállad. – vigyorgok – Már nem karcol, már simogat.

-      Jaj csibe! – ölel át – Olyan kis hülye vagy! – közli, majd felpattan és elviharzik valamerre.

Én is felkelek, és a telefonom keresésére indulok. Nem vittem magammal, itthon hagytam véletlenül. Gyorsan a kijelzőre nézek, de nincs rajta nem fogadott hívás, sem SMS.

Nagyot sóhatjok, és lerogyok az ágyra.

-      Mi ez a nagy sóhaj?

-      Semmi, csak már délután 5 óra van, és nem hívtak. Olyan hülye vagyok! – temetem a kezembe az arcom – Miért hittem, hogy én kellek nekik?! Pont én?!

-      Na nyugi! – telepszik mellém – Majd lesz másik meló, csak türelmes légy! Oké?

-      Oké.

-      Figyelj Hanna! Ezt meg kell beszélnünk ugye tudod? Nem vagyok mindig melletted, és ha újabb helyzet adódik, akkor . . .

-      Felfogtam Robert – sóhajtok – Felfogtam, hogy nem tehetem azt amit akarok, nem mászkálhatok . . .

-      Mászkálhatsz, csak legyél nagyon körültekintő. Megfogod te is tanulni, hogy hogyan olvass a körülményekből, pillantásokból. Szinte biztos vagyok benne, hogy valamelyik rábukkant a házra ahol lesben állt és arra várt, hogy menjünk valamerre. Azok akik szembe futottak velünk, azok is felismertek, és abban is biztos vagyok, hogy az első dolguk az az volt, hogy tweeteljenek, hogy láttak minket. És hidd el mindenhol vannak olyan rajongók akik így reagálnak ránk ahogyan az a lány is tette. – túr a hajába idegesen – Nem hajlandók figyelembe venni, hogy a Robsten nem létezik, nincs. Ők akarják, elhiszik, és nem foglalkoznak a valósággal. Ezért szeretném, ha fogadnánk melléd is egy testőrt. – böki ki.

-      Mi? – nézek rá értetlenül, majd felpattanok – Nem Rob! Nem akarom, felesleges!

-      Nem nem az! – kiabál rám – Nézz végig magadon! – mutat rám – Majdnem megfojtott az a liba, és ez csak egy volt! Én dolgozni megyek, nem leszek mindig melletted! Deannak is az a véleménye, hogy addig amíg le nem ül ez a vihar, addig kellene melléd valaki.

-      Nem! – csattanok fel – Nem kell mellém senki! Megtudom magam védeni!

-      Hát azt láttam! – morran rám – Miért vagy ilyen makacs? Miért nem tudsz engedni? Hm? Miért? – ölel át – Hiányzik az neked, hogy az infarktus végezzen velem idő előtt?

Eltolom magamtól kicsit és az arcát figyelem.

-      Nem Rob. Nem akarom, hogy az infarktus vigyen el, de nem szeretnék senkit aki kísérget. Nagyon kedvelem Deant, de nincs szükségem senkire. Megtudom magam védeni, csak váratlanul ért az, hogy a csaj nekem esett.

-      Hanna! Általában nem jelentik be előre, hogy vigyázz mert most neked esek! – vág grimaszt

-      Ne gúnyolódj! – csattanok fel – Hagyj békén ezzel! Nem és kész!

-      Egy makacs, hülye liba vagy! – pattan fel és elsiet a konyhába.

Nagyszerű, már olyan régen vitatkoztunk! –sóhajtok fel, és elgondolkodom a szavain. Nem tudom elképzelni, hogy valaki engem kísérgessen még akkor is, ha csak elmegyek bevásárolni. Egy egyszerű földi halandó vagyok! Minek nekem testőr?!

Biztos vagy magadban, hogy megtudod magad védeni? - teszem fel magamnak a kérdést, de a választ elnapolom, és felpattanok, muszáj valamit csinálnom! A kuckó felé tartva hallom ahogy Rob telefonál. Tudom, hogy aggódik, de felesleges neki mindent felfújni!

Előveszem a laptopom, és elmenekülök a világ elől.

Fekszem a sötétben. Hallom, hogy nem alszik, mivel nem egyenletes a légzése. Haragszik. Haragszik rám.

Egész este nem szólt hozzám. Amikor előbújtam TV-t nézett, tüntetően a képernyőt bámulta. A konyhában láttam, hogy vacsorázott, mert a szárítón ott volt a tányérja elmosogatva, rosszul esett, hogy nem szólt. Csináltam magamnak én is szendvicset, amit tálcára tettem és visszamentem írni. Azonban megfájdult a fejem, így úgy döntöttem, hogy a szereplőim megvárnak, nem futnak el. Így előbújtam, hogy lenyugodott-e már. De sehol nem volt. Sírhatnékom támadt amikor nem találtam sehol. Ezek szerint elment, és nem is szólt! Bárhogy is haragszom, én ilyet soha nem csinálnék! Dühösen és csalódottan mosogattam el. Sírást csak a zuhany alatt engedélyeztem magamnak. Amikor beléptem a hálóba meglepetten láttam, hogy ott fekszik az ágyon. Halkan feküdtem le én is, és most hallgatjuk a csendet.

A feszült csendet.

Hallom ahogy megmozdul, ahogy helyezkedik. Bánt, hogy nem fordul felém, hogy nem ölel át! Azok a rohadt könnyek csípni kezdik a szemem, de én is megmakacsolom magam. Azért sem! Nem engedem, hogy sírni lásson. Igyekszem mély levegőt venni, és visszatartani a bőgést, ekkor azonban hirtelen felül, felkapcsolja a villanyt az ágya mellett.

-      Na ebből elég volt! Mi bajod van? – förmed rám, miközben fölém hajol.

-      Semmi bajom nincs! – húzódok el tőle, mire felhorkan – Nem én vagyok az aki egész este nem szól a másikhoz, hanem te!

-      Elvonultál! Nem akartalak magányodban zavarni! – ironizál.

-      Miért mit kellett volna tennem szerinted? Nézni a hátadat miközben bámulod a TV-t? – csattanok én is fel.

-      Talán megkellett volna beszélnünk a problémáinkat!

-      Megbeszéltük Rob. – sóhajtok – Nem akarok testőrt. Hagyjál ezzel!

-      De miért vagy ilyen makacs? Hm? Elárulnád? Te élvezed, hogy hullik a hajam az idegtől?

-      Nem nem élvezem! Beszéld meg velük, hogy ragaszkodjanak a fejedhez! – morranok fel – Bár amilyen kemény, nem csodálom, hogy inkább menekülnek!

Idegesen farkasszemet nézünk egymással. Mind a ketten feszülten harcra készen tekintünk a másikra. Figyelem ahogy az állán rángatózni kezd egy izom amikor idegesen csikorgatni kezdi a fogát. Aztán elneveti magát. Kisvártatva pukkadozunk a röhögéstől.

-      Komolyan mondom, hogy nem vagyunk normálisak! – húz magához.

Megkönnyebbülten bújok hozzá. Mégsem haragszik. Végigsimítok az arcán. A kezem alatt halkan serceg a borostája. Felsóhajtok.

-      Te most tényleg nem fogsz megborotválkozni?

-      Nem - vigyorogja – nem fogok, kell a jelmezhez, nem akarok szakállt ragasztani. – közli, miközben magához húz.

Felnevetek.

-      Robert Pattinson, mint a félelmetes Fekete Szakáll! – vigyorgom – Bár inkább illene hozzád Jack Sparrow fizimiskája! Amilyen csámpás és idióta bírsz néha lenni!

-      Végül is bírom a csávó fejét – utánozza, az emlegetett jómadarat mire újra nevetni kezdek.

-      Reszkess Johnny Depp! – nevetem.

Nevetve ölel magához, és temeti az arcát a hajamba, és kezdi csókolgatni a nyakam. A sebhez érve felszisszenek, mivel nem éppen finoman simogat. Elhúzódik tőlem, szeme elkomorodik, és hanyatt veti magát az ágyon.

-      Kérlek! Kicsim gondold át, hogy legyen melletted valaki! Egy perc nyugtom sem lesz!

-       

-      Nem Robert! – felelem határozottan – Nem lesz testőröm. Felesleges. Itthonról ez után legfeljebb boltba megyek majd el, vagy állásinterjúra. Ott meg kiszállok majd a kocsiból elmegyek az épületig meg vissza. Nem lesz semmi bajom!

-      Persze! Pont te nem mész sehova!

-      Rob kérlek! Fejezzük be, mert megfájdul a fejem. Belátom, hogy óvatosabbnak kell lennem, de nem vagyok hajlandó gorillával mászkálni állandóan. Meglátod nem lesz semmi bajom. Óvatosabb leszek. Felfogtam, hogy ami ma megtörtét, az megtörténhet máskor is. Felelőtlen voltam tudom, de majd leszállnak rólunk. Most még érdekesek vagyunk, de majd elkopik az érdeklődés. Hidd el Rob, fele annyira sem bánt az ami ma történt, mint az, hogy nem hívtak fel az ABC-től. – sóhajtok nagyot. – Annyira szerettem volna azt a munkát!

Hallgat, majd felsóhajt és simogatni kezdi a hátamat.

-      Lesz még lehetőséged hidd el!

-      Persze lesz! A ma történtek után meg pláne! – sóhajtom.

Rob nem szól semmit, csak hallgat.

-      Van holnapra valami terved még? – fordul felém, miközben szórakozottan babrálja a hajam.

-      Nem semmi. – sóhajtom – Az égvilágon semmi. Miért?

-      Mi lenne, ha már holnap visszamennék Vancuverbe? Felesleges még egy napot itthon dekkolnuk, mivel itt úgysem szállnak le rólunk. Most az, hogy 1 nappal előbb megyünk nem oszt nem szoroz semmit!

-      Végül is oké! Menjünk! – felelem, de érzem, hogy a fáradság legyűr. A távolból hallom, hogy még szövegel de már nem értem, hogy mit mond.

Robert

-      Rob hova tetted az útlevelemet? – néz rám idegesen.

-      A táskád mellé az asztalra, a orrodtól mintegy 25 cm távolságra van. – mutatok vigyorogva a táskájára, amiben per pillanat pakolászik.

Idegesen pillant rám, majd felfogja, hogy rajta röhögök, először összeráncolja a szemöldökét, majd vigyorogni kezd amikor rájön a helyzet komikumára, és felnevet.

-      Én olyan hülye vagyok! – rogy le a fotelba.

-      Nem csak izgulsz. Nyugi! Nem eshetnek nekünk, ott lesz Dean is.

-      Tudom, de már tegnap óta azzal traktálsz, hogy ne menjek egyedül sehova. Egészen eddig nem izgultam, de most neked hála, gyufafejnyi a gyomrom az idegtől.

-      Na jó, - ülök mellé – belátom, hogy kissé túlzásba estem – vigyorgom. – Készen vagy mehetünk?

-      Aha, mehetünk – emelkedik fel - Végre elindulunk! – morgom az orrom alatt amikor megtorpan. - Már megint mi van? – nézek a plafonra.

-      Megöntözted a virágokat? – néz rám kérdőn.

-      Meg, és mielőtt megkérdeznéd, a vizet is elzártam a fürdőben és a  konyhában is, - nagy levegőt vesz, de közbe vágok – és igen, Hanna az ablakokat is végig néztem és sehol nem maradtak nyitva. Induljunk már végre!

-      De. . .

-      Mondom, induljunk! Hess! – csapok a fenekére. – Mert itt van értünk a taxi.

-      Oké! Megyek már megyek! – méltatlankodik, de azért körbeszalad még egyszer.

 Vancuver

-      Nem hiszem el! – morranok fel amikor megkapjuk az apartmanunkat. – Szólhattak volna, hogy ne a szállodába menjünk! Még jó, hogy találkoztunk Billel!

-      Ő  a rendezőtök? – néz rám kíváncsian.

-      Aha. Ő. Ha nem találkozunk vele, leshettük volna, hogy hol vannak a többiek!

-      Ne morogj már! – lép hozzám egy puszira, - A lényeg, hogy itt vagyunk! Nézd azt, hogy megúsztuk a papikat is. – nevet fel. – És a többiek sem jöttek még meg, így választhattunk apartmant! – kuncogja. – Szerintem jól választottunk, közvetlen kertkapcsolatod van, csak gondolsz egyet és kilépsz!

Igaza van! Tegnap óta ideges vagyok, még aludni sem tudtam. Figyelem ahogy lassan kipakol. Körül nézek.

Egy kis két szobás lakás. Amerikai konyhás nappali, háló, fürdő és egy kis előtér. Minden ami kellhet itt van. Elégedetten nézem a Boszorkát ahogy hajladozik. Minden mozdulata megborzongtat. Ha lehajol megfeszül a fenekén a farmer, amitől a vérnyomásom az egekbe szökik, önkéntelenül is pajzán képek sora villan fel előttem.

Pillanatok alatt végez, és izgatottan csillogó szemekkel néz rám. Felé indulok, hogy a gondolatokat cselekedetre váltsam. Egyetlen másodperc alatt végigmér, és szándékom felől sincs kétsége. Felcsillan a szeme, tartása feszessé válik. Magamhoz rántom, vadul csókolni kezdem. Kezem a fenekén kalandozik  mire felemelem a lábát és a derekamra húzom. Kétsége sem lehet szándékaim komolyságát illetően. Keményen feszülök édes forróságának.

Kopognak.

-      Tudom, hogy bent vagytok! – szólal meg az ajtó túloldalán Kellan.

-      Ne foglalkozz vele, megunja és elmegy! – suttogja a fülembe a boszorka, miközben simogat.

-      Majd később rosszalkodtok! – üvölti ez az állat – Ide hallom Pattinson a nyögéseidet!

Felforr az agyam! Hanna a kanapéra rogy, miközben igyekszünk légvételeinket kontrollárni, az ajtóhoz lépek és felrántom.

-      Bazd meg Kellan! Normális vagy?! Mit üvöltözöl!

-      Csak szólni akartam hogy elmehetnénk tököt venni.

-      Te egy állat vagy! Ezért üvöltöztél? – szólalok meg mire Hanna röhögni kezd. – Már azt hittem, hogy a ház ég!  Menj és vegyél tököt! – lökdösöm ki az ajtón – Nekem jobb dolgom is van!

-      Hát vele nekem is jobb dolgom lenne, - mutat a kanapén nevető Hanna felé – De a csajok kiadták, hogy mire ideérnek legalább 20 tököt szerezzek be! És mivel rajtatok és rajtam kívül senki sincs itt így most velem kell jönnötök! Nem vettem még soha tököt, nekem max faragnom kellett, vagy kitenni az ablakba, vagy az ajtó elé.

Látja, hogy nem nagyon hajlok ezért beveti magát Hannánál, aki persze vigyorogva egyezik bele a dologba.

Bosszússan sóhajtok fel amikor azon kapom magam, hogy a stáb furgonban ülök ezzel a két eszementtel akik egyfolytában vigyorognak és tököt megyek válogatni! Én! Testőr nélkül a minap történtek után!

-      Hanna nem lesz ennek jó vége! – morgolódom.

-      Nyugi! Itt nem olyan elvetemültek mint odaát! – ütögeti meg a vállamat Kellan.

-      Persze, te könnyen beszélsz! Nem neked kellett a tiszta vér eszméletlen menyasszonyodat orvoshoz vinned, mert egy önmagából kikelt eszement elmebajos nekirontott!

-      Nyugi Robert! – bújik hozzám Hanna – Hidd el nem lesz bajom! Kérlek, ne rontsuk el ezt a napot veszekedéssel! Kérlek! – néz rám könyörögve-

-      Oké! –sóhajtok nagyot, - de Deannak szólok, hogy jöjjön utánunk!

-      Rendben!

Kisvártatva Vancuver kertvárosába érünk. Egy nagyobb téren rá lelünk a tökpiacra, ami karámmal van elkerítve. Hegyekben állnak a sárga gömbök, kicsi, nagy, közepes. Oldalt a gyerekeknek kis kreatív sarok van elkerítve, ahol ügyködni tudnak. Főként gyerekekkel vannak itt anyukák, apukák. Senki nem foglalkozik velünk. Kellannal kiskocsit ragadunk amibe összeszedhetjük a kiválasztott darabokat.

-      Basszus ennyi közül, hogy a francba választunk?! – nyög fel Kellan.

-      Figyelj öregem, lekapkodjuk ahány kell és  már itt sem vagyunk!

-      Nem Rob! – csattan fel Hanna – Meg kell nézni őket! Jó formájú kerekded, de az alján lapos tököket kell keresni! – oktat ki bennünket, mire mind a ketten az égre tekintünk.

-      Nem biztos, hogy jó ötlet volt elhozni magunkkal – suttogja Kellan olyan hangosan, hogy Hanna azért meghallja, vigyorogva fordul felénk, de hirtelen lehervad a mosolya.

Kérdőn nézek hátra, hogy mi történt, de csak Dean érkezett meg. Rondán néz ránk. A boszorka azonban egyből leszereli, és együtt indulnak vadászatra.

-      Baszki! – neveti el magát Kellan – Én nem is gondoltam hogy Dean ilyen nagy tökszakértő.

-      Faragásban verhetetlen vagyok! – fordul felénk, az emlegetett de nem felejtett el gondosan körül nézni közben.

Páran felénk lépkednek, gondosan végigméri őket, de mivel kisgyerekkel vannak nem ítéljük őket veszélyesnek. Szégyenlősen kérnek elnézését tőlünk, azért mert zavarnak, de szeretnének egy képet kérni ha lehet.

-      Persze lehet, - sóhajtok – de tényleg csak párat, mert tököt kell vennünk! – nevetünk össze Kellannal.

Szerencsénk van, mert viszonylag gyorsan végzünk. Kutatva nézek körül, hogy merre lehet a Boszorkám, amikor megpillantom. 

Gyerekek mellett ül, és együtt díszítgetnek. A kicsik dőlnek a nevetéstől ahogy hallgatják a szövegelését. Feléjük indulok, amikor azonban meglátnak kikerekedik a szemük és sírva fakadnak. A szemem sarkából látom ahogy az anyuka, aki 2-3 méterre beszélget a többi szülővel, felkapja a kicsik sírására a fejét  és  harcra készen indul feléjük.

-      Ne sírjatok! Ő nem bánt! – mosolyog rájuk kedvesen Hanna.

Az anyukval egyszerre érünk oda a kisasztalhoz.

-      De az apukám azt mondta, hogy a vámpírok rosszak! Elveszik a nők eszét, és bántják a gyerekeket! És ezek a bácsik azok! Láttam őket a TV-ben! Te is mindig őket nézed! - mutat felénk a szöszi kis srác és néz az anyukájára könnyes szemmel, aki szavai hallatán fülig pirul, felénk sem mer pillantani.

 Vigyorgom.

-      Figyelj kisöreg! – hajolok le hozzá, míg Kellan és Dean mögöttem állnak – Én csak egy színész vagyok, ennek a néninek a párja – mutatok Hannára – Őt sem bántom, ahogy téged sem! Megmutassam?

A kölyök kíváncsian néz rám, míg a húga az anyukájához bújik és onnan sasol minket. Vigyorogva lépek Hannához és húzom magamhoz. Belemosolyog a csókba, és elhúzódik.

-      Látod nem bántott! – hajol le a szöszihez, aki elképedve néz ránk.

-      Oké! De engem ne smároljon le ha lehet! – közli a kiscsávó, mire az anyja fülig vörösödik.

-      Honnan veszed ezeket a szavakat!? – dörren rá a gyerekre.

-      Apa mondta - közli a kölök kistányérnyi szemekkel.

-      Bocsánat! – néz ránk nevetve. – Gyere Paul! Mennünk kell! – húzza maga után a srácot.

Vigyorogva figyeljük őket.

Aztán nekiállunk a válogatásnak. Hanna elemében van, Deannal és Kellannal nevetve figyeljük, ahogy pörög, mint a búgócsiga.

112187