78. fejezet: FÁJDALOM

Sziasztok Drágáim!

Tudom, gonosz vagyok, hogy fellibbentettem előttetek annak a lehetőségét, hogy már hétfőn lehet, hogy lesz új rész.

De..   

A hétvégi buli kissé kimerített. Őszintén szólva rá kellett jönnöm, hogy öreg vagyok én már ehhez (hihihi) de halálosan élveztem!!!!

Úgy terveztem, hogy  vasárnap este elkezdek írni, amit majd hétfőn folytatok, és este már fent is lesz az új rész. Persze azzal nem számoltam, hogy szombat éjszaka alig alszok 2 órát, azt is könyökölve Nic mellett, és vihogásra alszok el és kelek fel!

Ennyit már régen röhögtem!  

Téma az volt rendesen!  Gondolhatjátok! Amerika kapitánytól kezdve, a pasik (főként egyes pasik) feltételezett méretén keresztül, a szexen át minden előkerült.   

Részletes beszámolóval is jelentkezünk majd, amint megkapom a nőszemélyek beszámolóit!

Ezúton is szeretném megköszönni nektek: Golden, Kim, Pixie, Szilvi Lizzyke, Nic, Gitka, Brecco, hogy eljöttetek! Én nagyon jól éreztem magam, őszintén remélem, hogy ti is!  

Más:

Kedves Golden, Kriszty, Pet, Timi, Flo, Makena, Anna, Judy, Zsófi, Csezemo, lucy, Szusi, Gwennie, Réka, Helga!

Köszönöm szépen a tőletek kapott kommenteket. Nem válaszolok egyenként rájuk, mivel az alábbi fejezetben mindenre választ kaptok.

Jó olvasást!

Puszi! 

Heni

Sam Bradley

Elfordulok, amikor meghallom, hogy Hanna hívja. Tudom, csak telefonon beszélnek, de illetlenség kihallgatni a valakinek a magánbeszélgetését, még ha a haveromról is van szó. A legjobb haveromról. Inkább Tomot hallgatom, aki éppen önti magából a baromságait, de egyszer csak elhallgat, és döbbenten néz el mellettem. Követem a pillantását, és lefagyok.

-      Rob? Rob mi van? – fordulok azonnal a falfehér barátom felé. – Atya isten! – nyögök fel, amikor meglátom kifejezéstelen tekintetét. – Bazd meg! Mond már! Mi van? 

Tétován, üveges tekintettel néz rám.

Marcus felugrik és hozzálép. Tom követi. 

-      Mi a fasz van? – néznek rám ők is értetlenül.

-      Nem tudom, Hanna hívta, de nem figyeltem, hogy mit beszélnek – hadarom, kikapom a kezéből a telefont, és tárcsázom az utolsó számot. 

Idegesen nézek rá, amíg várom, hogy felvegye valaki. 

-      Pattinson a kurva életbe! Mi a fasz bajod van?– kiált rá Tom, de nem figyelek rájuk, mivel egy idegen női hang veszi fel a telefont. 

Teljesen ledöbbenek, amikor ráismerek. 

Hanna anyukája az. 

A sírástól alig tud megszólalni, de  hallom, hogy valaki nyugtatni próbálja, majd Hanna apukája szól bele. Röviden elmondja, hogy mi történt.

-      Robert elindult már? – suttogja.

-   Nem még nem, csak mered maga elé. – nyögöm, mivel a torkomban lévő bazi gombóctól alig tudok megszólalni, de ekkor Rob felugrik, és rohanni kezd.  – Bocsánat Uram, leteszem, utána kell mennem. Hova vitték Hannát?

Rohanok utána, miközben megtudom, hogy hova is kell mennünk. 

-      Rob!  – szólok hozzá, de nem figyel rám, mert leint egy taxit és beül. Mellé ugrok. Tomék értetlenül néznek utánunk, amikor elhalad előttük a taxink.

A barátomat figyelem, miközben elhadarom a taxisnak a címet. Bámul kifelé az ablakon, miközben száguldunk a kórház felé. 

-      A mocskos büdös életbe! – szólal meg hirtelen, mire rémülten nézek rá. Az arca egészen eltorzult a dühtől. – Én elpofáztam nekik, hogy pihennie kell! Én megmondtam, de ők csak erősködtek, hogy el kell menni neki ruhát nézni! Szétszedem őket, ha valami bajuk lesz! Az sem érdekel, hogy a nővéreimről és az anyámról van szó! – dühöng, majd remegni kezd, és szinte könyörögve néz rám– Sam ugye nem lesz semmi bajuk?! Nem teheti az isten ezt meg velünk! Nem teheti! 

Nem tudok, mint mondani neki. 

Mit lehet mondani? 

-      Most beszéltem Hanna apukájával, egyenlőre még vizsgálják, még ők sem tudnak semmit. – suttogom halkan, de a gombóc csak növekszik egyre, ahogy az arcát nézem.

Nem szól semmit, de látszik, hogy nehezen türtőzteti magát. Megállunk a kórház előtt, ő nem törődve semmivel és senkivel rohanni kezd befelé. Miután kifizettem a taxist futok utána.  A kint várakozó vérszívók csak erre várnak, vadul kattogtatnak, de ő nem törődik velük, csak vágtat keresztül rajtuk. 

Látom, hogy nagyot nyel, és a düh eltorzítja a vonásait. A recepción, amikor meglátják, azonnal útba igazítják. Rohanunk fel a harmadikra, egyikünknek sincs türelme liftre várni. 

A folyosó szinte üres, csak a közepén állnak. A lábdobogást meghallva egyenként fordulnak felénk a fejek. 

Gondterheltek egytől egyig. 

Robert agya elborul, és mint az őrült rohanni kezd, Claire át akarja ölelni, de ő ellöki magától. 

-      Megmondtam, én elpofáztam nektek, hogy hagyjátok! Hagyjátok őt pihenni! – üvölti, - Ha meghal a gyerekem az a ti hibátok lesz! – zihálja.

Claire, és Hanna anyukája felzokog. Nővérei meg sem tudnak szólalni, csak ülnek döbbenten és nézik eltorzult arcú öccsüket. Richard ekkor odalép hozzá, és magához öleli, az egy fejjel magasabb, de most szinte összeesett fiát.  Hallom, amikor nyugtatni próbálja, de ő csak hajtogatja, hogy ők tehetnek róla.

Félre állok, nem szólok egyetlen szót sem, szinte szégyelem magam. Betolakodó vagyok, és a szemem előtt zajlik barátom életének legnagyobb tragédiája. 

Rezegni kezd a telefonom, a kijelzőre pillantva látom, hogy Tom hív. Gyorsan lerendezem őket. A feszült csendben üvöltésnek hallatszik halk suttogásom. 

Richard nehezen,  ugyan de lenyugtatja Robot, mivel minden áron be akar menni Hannához.  

-      Robert! – szól rá erélyesen Richard, - Fegyelmezd magad! Nem tudunk róluk mi sem semmit! Még vizsgálják! Nyugodj le, mert ezzel nem segítesz rajtuk! Sem Hannán, sem pedig a babán! Nem mehetsz be hozzájuk az orvosoknak rájuk kell figyelniük! 

Richard szavai lehűtik kicsit. Nézem, ahogy minden családtagjától távol leül a székre és arcát a kezeibe temeti. Mély lélegzetet veszek és mellé lépek.

Felpillant, szeme szinte könyörög. Leülök mellé, és bátortalanul megveregetem a vállát. 

Néma  a csend, bántóan néma. 

Körbe nézek.

Hanna szülei kétségbeesetten  kapaszkodnak egymásba, Lizzy és Vic, csendben  szipogva maguk elé bámulva ülnek. Claire-t, Richard öleli át, Rob pedig csak ül mellettem, csendben, egy pontot bámulva a falon.  

Összeszorul a szívem. 

Felállok, és sétálni kezdek gondosan ügyelve arra, hogy mindig csak a fekete kockákba lépjek. Pár lépés után visszafordulok, Victóriába ütközöm. Bátortalan mosolyt villantok rá. 

-      Mi történt? 

A 3-4 méterre álló Robra pillant, aki láthatóan teljesen elveszett önmagában, aki mellé most ül le Lizzy, és megfogja a kezét. Aki most nővérére pillant és megszorítja annak kezét. 

Vic nem válaszol, hanem elindul az öccse felé. Követem, és mi is leülünk melléjük. Vic megfogja Rob másik kezét, aki csak rápillant, és megszorítja azt. 

-      Mi történt? – hallatszik barátom halk suttogása.

A lányok összenéznek, és Lizzy kezd beszélni. 

-      Hidd el Rob nem történt semmi. Otthonról utánad jó 1 órával később jöttünk el. Egy szót sem szólt, hogy nem érezné jól magát.

-      Persze! – horkan fel Rob – Hogyan szólt volna, amikor mind úgy felvoltatok pörögve, mint a búgócsiga, és ő egyikőtöket sem bántaná meg! Elmondtam neki, hogy csak akkor menjen el, ha tényleg jól van! Biztos vagyok benne, hogy erőszakoskodtatok vele.

-      Rob! – csattan fel Vic. – Egyáltalán nem! Még ő mondta, hogy indulhatunk,  igaz hozzátette, hogy szeretne  minél előbb túl lenni rajta! – sóhaj fel Victória – Egyetlen szóval sem mondta, hogy nincs jól!

-      Egyetlen egy helyre mentünk vele, a Trudy Leehez. Hidd el, hogy nem volt fáradt, nem volt sápadt, semmi.

-      Robert – lép elénk Hanna édesanyja – Hidd el, ha láttam volna rajta, hogy rosszul van, vagy bármi baja van, akkor azonnal, nem törődve senkivel és semmivel azonnal hazamentünk volna. De nevetett, és sorra választotta ki a ruhákat amiket fel akart próbálni amikor egyszer csak elsápadt, a pocakjához kapott, és össze esett. – sírja el magát Hanna édesanyja. – Nem volt semmi előjele. Vidám volt, nevetett. . . – zokog – aztán hirtelen a hasához kapott és elájult. Hívtuk azonnal a mentőket. Végig eszméletlen volt.

Összeszorul a szívem, ahogy figyelem barátom arcát. Meg akar szólalni de nem tud, csak nagyokat nyel.

Nyílik a vizsgáló ajtaja és ő felpattan. Halott sápadtan meredünk a megjelenő orvos arcára, ő végig néz a társaságon. 

-      Ki a hölgy közvetlen hozzátartozója?

Hanna szülei azonnal odalépnek, de Robert eléjük áll.

-  A vőlegénye vagyok. – közli határozottan, mire Hanna szülei összenéznek, és maguk elé engedik. 

Mindannyian visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy megszólaljon, de nem szól semmit, csak a barátom szemébe néz. Arckifejezése mindent elárul.  Robert elsápad, megtántorodik, a szorosan mögötte álló Richard kapja el. 

-      Nem! – suttogja halkan – Nem, az nem lehet! 

Megszólalni nem tudok, csak bámulok ki a fejemből, ha én teljesen lefagyok, akkor ők mit érezhetnek?

Jézusom! 

Csak nézem a barátomat, aki kifejezéstelen arccal bámul maga elé, hallom ahogy a szüleik felzokognak. Látom Richard arcát könnyben úszni. Lizzy és Vic is csak sírnak. Egyedül Robert nem sír, csak sokkoltan mered maga elé. 

-      Sajnálom uram, de már nem segíthettünk. A magzat meghalt.

-      Hanna? – tekint az orvosra Robert – Hanna ő jól van? – motyogja.

-      Igen Uram, a hölgy jól van a körülményekhez képest. Még altatjuk.

-      Bemehetek hozzá?

-      Igen, de még legalább 1 óra hosszat aludni fog, és csak azután ébresztjük az altatásból.

-      Vele maradhatok?

-      Igen. – néz rá az orvos sajnálkozva. – Sajnálom Uram, higgye el nagyon sajnálom! – lép hozzá az orvos és veregeti meg Robert vállát.

-      Uram  – szólal meg Hanna édesapja – Mi történt a lányommal? Nem volt semmi előjele annak, hogy rosszul lenne, vagy nem érezné jól magát. – csak csendben figyelem, ahogy ez a meglett ember a felesége kezét szorongatva kétségbeesetten várja a választ.

-      Igazából nem tudom megmondani, hogy mi történt, a vetélésnek számos oka lehet. Kromoszomiális rendelleneségek, cukorbetegség, hormonális zavarok. A petefészki sárgatestek nem megfelelő működése (ők felelnek a progeszteron termelésért, amely szükséges a terhesség első harmadában) korai vetélést okozhatnak. De lehet ez az ok az anya által kapott fertőzések amik megfertőzhetik a méhlepényt és a magzatot egyaránt és bekövetkezhet a vetélés. A méh anatomiai rendellenesége. Más szerkezeti rendellenességek okozhatják  pl: miómák amik megakadályozhatják az embrió beilleszkedését vagy a vérellátását. A méhen végzett invazív sebészeti eljárások. De lehet oka a szülők immunológiai összeférhetetlensége is, mely során a magzatot védő antitestek képződése késik. A magas vérnyomástól a húgyúti fertőzésen át, a méhszáj rendellenességig – feleli

-      De mi rendesen jártunk orvoshoz, minden vizsgálatra elmentünk, - suttogja Robert, majd elcsuklik a hangja. – És mindig mindent rendben találtak.

-      Nézze Uram – fordul felé az orvos – Ezen már nem tudunk változtatni. A hölgynek most nagy szüksége lesz magukra. A vetélés lelki feldolgozása nehezebb, mint a testi tünetek elviselése. Egyfajta gyászreakcióval kell szembenéznie, mindenképpen szüksége van lelki támogatásra és türelemre. Hormonálisan a szervezet gyorsan talparaáll, 4-6 hét múlva megjön a menstruáció, és az élet megy tovább.

Az élet megy tovább? – horkanok fel amikor meghallom, és Robert tekintetén látom, hogy ő is megütközik ezen, aztán feldühödik, de Richard a kezét a karjára teszi és mond neki valamit, amitől láthatóan lehiggad.

Figyelem, ahogy Robert tétován a szoba felé lép, ahogy megáll az ajtóban, mély levegőt vesz, majd lenyomja a kilincset és belép. 

Istenem! Szerencsétlenek! Mennyire akarták ezt a babát!

Lerogyok a székre. 

Döbbent  csend szitál közöttünk. Mindegyikünk szeme arra az ajtóra tapad, amelyik éppen most záródik be Rob után. Az orvos látja, hogy mindannyian sokkoltak vagyunk, így Hanna szüleivel vált még pár szót és elmegy. A beálló csendet sietős  lépések hangja töri meg. Felpillantok. Steph és Tim. Aggódó arccal közelednek, de elég csak ránk pillantaniuk.

-      Úristen! – torpannak meg. – Ne! – suttogja Steph. Richardékhoz lépnek, és fojtott hangon beszélgetni kezdenek velük, amikor is egy sikoltás töri meg a halk beszélgetést.

Hanna szülei szinte feltépik  az ajtót. A sírás  hangja felerősödik, ahogy Robert halkan ismételgetett szavai is. Lizzy rohan az orvosért. Mi pedig csak döbbenten hallgatjuk Hanna sírását. Óráknak tűnő percek telnek el, mikor az orvos és két nővér bemegy. Mindenkit kiküldenek. Hanna szülei kétségbeesetten zokognak amikor kilépnek. Robert azonban kifejezéstelen arccal követi őket. Percek telnek el mire az orvos kijön és hozzánk lép.

-      A hölgy nyugtatót kapott. Egész éjjel aludni fog tőle. Az lenne a legjobb, ha mindenki most hazamenne, és kipihennék magukat, mert holnap nagy szüksége lesz Önökre. – néz végig a családon.

-      Én itt maradok vele. – közli Robert eltökélten.

-      Semmi értelme sincs Uram. Nagy adag nyugtatót kapott, aludni fog. Önre holnap lesz a legnagyobb szüksége. Inkább menjen haza és pihenje ki magát. Higgye el,  ez amit most megtehet érte.

Robert csak áll ott, csak mered az ajtóra ami mögött Hanna fekszik. Soha nem fogom elfelejteni az arcát, az arckifejezését míg élek. Soha. Embert ennyire kétségbeesettnek még nem láttam. Csak áll ott, és mered maga elé, míg mindenki más halkan egyetlen szót sem szólva szedelőzködni kezd. Steph telefonál, és Richardék felé fordulva beszélni kezd. Halkan magyaráz, de látom ahogy Rob szüleinek arca elborul, és idegesen tekintenek Robert felé, aki mellé lépek. 

Közelről figyelem a fagyott arcvonásokat, szemeit le nem veszi az ajtóról.

-      Jól vagy? – nézek rá aggódva.

Nem válaszol, rám sem néz.

-      Robert gyere fiam! – lép hozzánk Richard és elindulnak.

Claire

Aggódva tekintek a fiamra. Amióta hazaértünk nem szólt semmit, lefeküdt a kanapéra és csak mered maga elé.

-      Beszélni kellene vele! – fordulok Richardhoz.

-      Nem Claire, most hagyni kell. Nem kell piszkálnunk, végig kell gondolnia mindent. Neki is le kell nyugodnia, meg kell emésztenie A történteket. Hagyd most ne piszkáld. – mondja és leül a Tv elé. Nem kapcsolja be jó szokásához híven, hanem csak bámul maga elé. Lerogyok a konyhában egy székre, és én is csak nézek ki a fejemből.

Ekkor megnyikordul  a vendégszoba ajtaja. Edit lép ki rajta, és elindul felém. Éveket öregedett pár óra alatt, ahogy én is. Tétován felém sétál, és lerogy mellém a másik székre. Összenézünk. Nem kell egyikünknek sem megszólalnia. Ellepik a szemem újra a könnyek. Elkapom a tekintetem róla és a kezemben lévő szalvétát figyelem, hogy hogyan ráncosodik, gyűrődik meg a kezem alatt. Felpillantok. A fiamra nézek, aki ekkor feláll, és elindul ki az udvarba. Aggódva nézek utána. Beszélni kellene vele mégis.

-      Szerintem hagyd még egy kicsit. – suttogja Edit. – Édes istenem! Mi lesz most velük Claire? – sírja el magát – A lányom bele fog halni ebbe! – temeti kezébe az arcát.

Ekkor megjelenik Richard közénk áll és átöleli mind a kettőnket.

-  Nem, mert mellettük vagyunk, a szüleik vagyunk. Át fogják vészelni, együtt átvészelik biztosan.

-       De . . . – néz rá Edit

-   De most más lesz Edit – hangzik fel István hangja, mire mind ránézünk.

Mindig vidám, mindig mosolygó István sehol nincs. Egy összetört öregember áll előttünk, akinek a tekintete végtelen fájdalmat, de ugyanakkor eltökéltséget sugároz.  

-      Más lesz, mert itt vannak egymásnak ők ketten és mi is segítünk nekik mindenben. – Edit feláll és hozzálép, István átöleli, és ringatni kezdi - Nyugi szívem, nem hagyom, hogy baja legyen, nem hagyom. – motyogja, majd elengedi Editet és Richard felé fordul. – Nem értek egyet velük, - mutat ránk -  beszélned kell Robbal. Ki kell magából beszélnie minden fájdalmat, mert nagyon erősnek kell lennie. Magáért, és a lányomért is.

Látom, ahogy Richard bólint és elindul kifelé a fiunk után. Összeszorul a szívem. Édes Istenem!

Richard

Soha ennyire nem volt nehéz, hogy beszéljek a fiammal. Sok nézeteltérésünk volt már, sokszor veszekedtem vele, sőt bűntettem is, de most először látom őt férfinak, most először nem csak a fiamként nézek rá, hanem férfiként.

Összerándul a gyomrom, amikor meglátom kint a lépcsőn üldögélni.

 

-      Leülhetek? – szólok hozzá, de fel sem néz, csak bámul maga elé.

-       Jól vagy kisfiam? – próbálok valami kontaktust kialakítani vele, de nem megy, rám sem néz.

Nem válaszol, én pedig nem tudom, hogy mit mondjak neki, mit lehet ilyenkor mondani?

-      Tudod, ha beszélni akarsz itt vagyok neked. Tudod, hogy bármikor fordulhatsz hozzám, számíthatsz ránk, hiszen a szüleid vagyunk és aggódunk érted, értetek.

Tehetetlenül nézek rá, mit csináljak? Nyugodtan ül mellettem, és bámul maga elé. A benne dúló harcról csak  a kezei árulkodnak. Látszólag nyugodt, de az ujjait olyan erővel fonja össze, hogy szinte fehérek az ujjpercei. Megérintem a kezét, végigsimítok rajta, kicsit lazul a szorítás.

-      Kisfiam, ki kell adnod magadból a fájdalmat, beszélj róla, az érzéseidről, a fájdalmadról amit érezel, hidd el, hogy könnyebb lesz. Robert! Hallod, amit mondok? Kisfiam mondj már valamit, legalább egy szót, egyetlen szót, hogy hallod, amit mondok! Teljesen kétségbe ejtesz.

Telnek a másodpercek, minden eltelt apró pillanat egy órának tűnik, ahogy figyelem az arcát, ahogy faggatom a vonásait. Lehet, hogy orvost kellene hozzá hívnom? - agyalok magamban amikor halkan megszólal.

-      Hallak Apa.

Nagyot nyelek, és belekezdek.

-      Nem tudjátok, soha nem beszéltünk róla anyátokkal nektek, de lett volna még egy fiam. – nem nézek rá, csak meredek előre – Vict pár hónapos volt csak, amikor anyád újra teherbe esett. Természetes volt, hogy vállaltuk. Boldog voltam, mert kiderült, hogy fiúnk lesz. Madarat lehetett volna velem fogatni az örömtől, hiszen a családunkba generációk óta csak lányok születtek, egyedül mi voltunk ketten fiuk a nagybátyáddal, de ez is valami csoda folytán alakult így, mert ugye neki is lányai lettek. Szóval ott tartottam, hogy madarat lehetett volna velünk fogatni, aztán egyik délután éppen hazaértem a munkából, amikor anyád rosszul lett. Már 7 hónapos terhes volt, amikor megszülte a bátyádat. – nagyot nyelek – Michael két napig élt, de nem bírta a szervezete, és feladta. Túl kicsi volt. Anyád teljesen kiborult, de még 1 napot bent tartották. Vic anyáméknál volt ők vigyáztak rá. Amikor hazaértem, kimentem a garázsba, ahol egy 1953-as Mustang állt. Régi vágyam volt egy olyan kocsi.  Nekiálltam szerelni, hogy tereljem a gondolataimat, hogy ne gondoljak arra, hogy mit vesztettem. Haragudtam a világra, mindenkire! Még az istenre is, hogy hogyan lehetett ilyen gonosz. Gyűlöltem érte, hogy elvette a fiamat, és akkor kitörtem! – suttogom – törtem, zúztam,  mindent ami kezem ügyébe került, darabokra vertem a kocsit, miközben üvöltöttem torkom szakadtából. Soha annyira nem akadtam ki még, soha, azóta sem. De akkor szétvertem az autót és megkönnyebbültem. Fájt, még a mai napig is fáj, ha eszembe jut, de erőt kellett vennem magamon, mert anyádért kellett mennem, és neki szüksége volt rám. Szüksége volt a férjére, a támaszára, mert édes fiam nekünk az a dolgunk, hogy a támaszuk legyünk. Gondban bajban, egészségben, betegségben, egymás támaszai legyünk.  

Elhallgatok. Csak ülünk egymás mellett csendben percekig. Várom, hogy kitörjön, hogy beszéljen de csak hallgat és bámul maga elé. Tehetetlen vagyok.

-      Kisfiam, ha beszélni akarsz, akkor megtalálsz, mindig megtalálsz. De fontos tudnod, hogy megkaptuk az élettől a vigaszt. Mert a jó istennek gondja volt ránk. Megkaptunk téged.

Felállok, várom, hogy megszólaljon, de nem teszi. Nagyot sóhajtok és elindulok befelé.

-      Köszönöm Apa! – hallom a halk suttogást, visszalépek felé, és megsimogatom a kezét.

Nem néz rám, csak bámul maga elé. Bemegyek.

Sam Bradley

-      Sziasztok! Jó estét! – köszönünk Tommal amikor belépünk az ajtón.

Elindulunk Vic után a nappaliba. Robert és Hanna szülei is ott vannak halkan beszélgetnek. Rettenetesen néznek ki.  Claire hálásan néz ránk.

-      Hol van?

-      Fent a kuckóban. – válaszol Liz. – Csak ül és bámul maga elé. Éppen azon tanakodunk anyáékkal, hogy orvost hívunk hozzá. Délután óta nem szólt szinte egyetlen szót sem, pedig Apa is próbált vele beszélni.

-      Remélem nektek megnyílik Sam. – szólal meg Claire – Tommal ti ketten vagytok a legjobb barátai. Próbáljatok beszélni vele.

-      Rendben. – suttogom és elindulunk felfelé.

Rettenetes érzések kavarognak bennem azóta,  amióta eljöttem én is a kórházból. Szinte kísért Rob élettelen tekintete. Tomhoz mentem. Tudni akarták, hogy mi történt, de nem akarták sem őt, sem pedig a családot zargatni. Döbbenten hallgattak. Csendben gondolatinkba merültünk, amikor hívott Richard, és kérte, hogy menjünk el Tommal hozzájuk, mert Robnak most szüksége van valakire akivel beszélhet, és ez a valaki most nem ő. Megpróbálta de . . .

Ekkor benyitunk az emeleti kuckóba. Döbbenten összenézünk. Rob ott ül a falnak támaszkodva és penget. Fel sem néz, amikor belépünk.

-      Helló haver! – lép hozzá Tom.

-      Hello! – hangzik a halk felelet, de csak penget tovább ránk sem nézve.

Tommal tehetetlenül toporgunk felette, majd leülünk és mi is játszani kezdünk. A csendben csak a gitárok halk hangja hallatszik.

A ritmus gyorsul, ő azonban csak lehajtott fejjel játszik. Tommal aggódva nézünk össze, látom rajta, hogy ő is megrendült.

Aztán hirtelen felhangzik Rob hangja, énekelni kezd, először szinte csak motyog, aztán egyre hangosabb az ének, egyre gyorsabb a ritmus, és hirtelen kitör. Felpattan és teljes erejéből a falhoz vágja a gitárt, csapkod, tör-zúz, és üvölt. Döbbenten nézzük, de nem fogjuk le, térdre rogy és zokogni kezd, mélyről jövő keserves sírással.

Richard és Hanna apukája érkeznek szinte ajtótokostul, utánuk Claire, aki azonnal hozzá lép, letérdel és átöleli.

-      Fáj Anya! – sírja – Annyira fáj! Miért vette el tőlünk? Miért tette ezt az isten?

-      Kisfiam. – motyogja Claire, és csak öleli, szorítja Robot, akiből a fájdalom összefüggéstelen motyogással tör fel.

-      Két napja még hallottam ahogy ver a szíve, láttam ahogy mozog – sírja- hallottam őt! Nem volt semmi baja! Semmi.

-      Csss! Kisfiam, nyugodj meg! – simogatja a hátát.

Tehetetlenül nézzük őket, és hirtelen elszégyelem  magam, hogy életének egy ilyen kiszolgáltatott pillanatában ott vagyok. Körül nézek. Szinte minden darabokban van.

Nem akarok zavarni, látom Tomon, hogy ő is így van, felpattanunk és elindulunk kifelé. A többiek is ezt teszik. Csak a szülei maradnak vele. Halljuk, ahogy összefüggéstelenül sírva beszél, azt is ahogy szülei vigasztalni próbálják. Nem tudok elmenni, muszáj tudnom, hogy jól van-e. 

-      Gyertek üljetek le – szólal meg Hanna anyukája amikor leérünk a nappaliba.  Leülnek ők is.

Halkan beszélgetünk a lányokkal, miközben tekintetünk egyre többször téved a lépcső felé. Feszültek vagyunk. A beszéd sem megy, csak erőltetjük, így inkább elhallgatunk.

Mindegyikünk felkapja a fejét, amikor egy órával később megjelennek a szülei.

-      Most már jól lesz. – sóhajtja Claire – Kisírta magát. Most alszik.

Az órára nézek, este 10 óra van.

-  Rendben! – sóhajtok megkönnyebbülten. – Akkor mi nem is zavarunk tovább. Jó éjszakát! – köszönünk el.

-      Köszönöm fiúk! – ölel át bennünket Claire – Köszönöm! 

Nem merek ránézni. Elvégre egy férfi nem sír az istenit! Tomra nézek, akin látom, hogy hasonló gondokkal küzd.

-      Ugyan a legjobb barátom. – felelem halkan – Ez a legkevesebb.

Szólalok meg és szinte futva megyünk ki a lakásból.

Robert

Fáj a fejem.

Nagyon.

Tompán érzékelek körülöttem mindent. Úgy érzem magam, mint aki egy álló hétig tivornyázott és most az ágyat nyomja. Körül nézek és meglátom a gitárom darabjait.  

Egyszerre eszembe jut minden, és elönt a fájdalom. Gyötör, még levegőt sem tudok venni, csak felnyögök, holott üvölteni tudnék. A gyerekem. Elvesztettem a gyerekem.

Hanna.

Édes istenem, az altatótól ködös tekintete amit rám vetett amikor magához tért. Tudta. Meg sem szólaltam és tudta. Az a hang. Soha nem felejtem el azt a fájdalmas hangot, amikor keze a lapos hasára vándorolt. Megakartam halni akkor én is, ott azonnal!

Felülök.

Eszembe jutnak Apám szavai, és a történet a bátyámról.

Be kell mennem hozzá.

Most.

Azonnal.

Kapkodva rángatom magamra a cuccaimat, és csendben leosonok. Hajnali 5 óra van. Elindulok, de hirtelen mozgásra leszek figyelmes.

István és Apa néznek rám, majd felállnak és elindulnak felém.

-      Hova mész? – kérdezi Apám.

-      Hannához – nézek rájuk – Szüksége van rám, vele akarok lenni. Ott akarok nála lenni. Tudnia kell, hogy rám támaszkodhat.

Csendben hallgatják a szavaimat.

-      Büszke vagyok rád fiam! – szólal meg Apám és átölel. – Férfi lettél.

Nem tudok rá nézni, csak nyelem a könnyeimet, de István még rátesz egy lapáttal.

-      A lányom nálad jobb embert nem választhatott volna Robert! – ölel át ő is.

-      Köszönöm, - nagyot nyelek és elfordulok.

Kerüljük egymás tekintetét is. A csendben csak a halk krákogásunk hallatszik, ahogy teljesen feleslegesen ez mögé próbáljuk könnyeinket rejteni, azok azonban mégis utat találnak maguknak. Aztán mégis  szégyenlősen egymásra tekintünk, és féloldalas mosolyra húzódik a szánk.

Elindulok, hiszen dolgom van. 

A jövendőbeli feleségemnek szüksége van rám.

Utószó:

Biztos vagyok benne, hogy most sokan átkoztok, és utáltok ezért a részért. Nekem a nagymamám szokta mindig mondani, hogy: „Nincs fény árnyék nélkül” és hogy mindig „Vihar után süt legszebben a nap”

Saját tapasztalatból tudom, hogy igaza van. Folyamatosan idősödünk, és változunk, ahogy Hanna és Robert is változik.

Higyjétek el sajnálom, de erre szükség volt a történetben.

Heni

95394