79. fejezet: Térj már magadhoz!

Sziasztok!

Nos, hát akkor megjöttem!

Na, mit szóltok? 

1 nappal korábban! 

Ügyes vagyok mi?

Tudok én, ha akarok!

A fejezet előtt azonban jöjjenek a válaszok:

Golden:

Thank you! Megtisztelő! Mind a ketten tudjuk, hogy igen így van, fáj, és talán elmúlik, de mindig sajogni fog.

Petra:

Megnyugtatlak, én is bőgtem közben, és most szólok, készítsd magad mellé a PZS-t.  J

Kriszty:

Megnyugtatlak, lesz még boldogságban részük, de lassan jönnek a dolgos hétköznapok. . . és ezzel együtt a súrlódások is.

Flo:

Átvészelik megnyugtatlak. :D

Pixie:

Köszönöm a szavaidat, minden véleménynek örülök, de külön öröm az, ha valaki olyantól kapok elismerő kritikát akit én is sokra tartok! Bezony Csibe! Így van!

csezemo:

Köszönöm!

Judy:

Nagyon siettem a folytatással, remélem a billentyűd már meggyógyult!!!

Pet:

Először Tom szemszöget akartam, de bennem róla az a kép él, hogy olyan eszetlen, komolytalan. Sam Bradley ? Nem tudom, róla az jön le számomra, hogy talán komolyabb ezért esett  a választásom rá.

Megnyugtatlak, nem fogjátok fejezeteken keresztül olvasni a fájdalmukat, de sokszor azért elő fog kerülni.

lucy:

Igen, együtt fel fogják tudni dolgozni. :D

Dóri:

Lesznek azért még jó dolgok is! Bár kicsit rázósabbak lesznek az útviszonyok! :D

Gwennie:

El kell, hogy keserítselek, nem tervezek náluk gyerekáldást! Legalábbis a közeljövőben nem, de mosolyogni azért fogtok!

Marika:

Először is köszönöm, hogy írtál!  Igen túl fognak jutni rajta.

Anna:

Igen túl lépnek rajta, lassan, nehezen, de úgy lesz. :DD

Réka

Ne félj! Nehéz lesz neki, de van mellette egy Robert . . .

Noémi:

Ez volt a cél, kicsit megkavarni az állóvizet körülöttük, hiszen már nagyon rózsaszín volt minden. Lehet, hogy túl jól sikerült?!

Meglátjuk!

Tegnap éjjel már készen voltam, de úgy döntöttem, hogy kivárom a 15 komit. Nehéz is volt,  meg nem  is a részt írni. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy megint alkalmazzak – e külső szemszöget, mint az előző fejezetnél, aztán úgy döntöttem, hogy nem. Maradtam náluk, azonban igyekeztem semleges maradni (már amennyire lehetett)

Remélem tetszeni fog nektek.

Papírzsepiket elő! (csak szólok, nekem legalábbis kellettek)

15 komi és hétfőn már kaptok fejezetet! (készen van, csak pár oldal hiányzik a végéről)

Pusza!

Heni

Hanna

Ködös a tudatom, azt tudom, hogy Robert hangját hallom. Távolról, alig értem, hogy mit beszél, de a hangját azt felismerem.  Valami Michaelről van szó. Kényszerítenem kell magam, hogy figyeljek rá.

Érteni akarom.  

Elhallgat, érzem, ahogy a kezemet simogatja, ahogy a tenyerembe csókol, majd nagyot sóhajt és halkan szinte suttogva folytatja.

-      Rettegek attól, hogy elhagysz, hogy téged is elvesztelek, hogy a baba nélkül már . . . Hogy eleged lesz egyszer csak az egészből és elmész. Azt nem élném túl kicsim, azt egészen biztosan nem élném túl. – csend, majd nagyon halkan folytatja  - Erősnek kell lennünk igazuk van anyuéknak. Ketten elég erősek leszünk, és ha nehezen is de túl fogjuk élni ezt a veszteséget, hiszen egymásért, egymásnak vagyunk.

Nem értek semmit, mit kell túlélnünk?

Résnyire nyitom a szemem, homályosan látom Rob kezemre hajó fejét, meg akarom simogatni azt, de a kezem szinte önkéntelenül vándorol a hasam felé, és megérintve azt végighullámzik rajtam a fájdalom.

Felnyögök, hirtelen megértem Robert szavait, de szinte lebénulok.

Nem az nem lehet! Nem! Nem veszthettem el őt is!

Robert felkapja a fejét.

-      Hanna! Kicsim jól vagy? Édesem mondj valamit végre!

Nem bírok megszólalni. Fogva tart a fájdalom. Nem megy a beszéd, kábultan csak nézem azokat a szemeket. Faggatom, kérlelem, ugye nem igaz?! Ugye nem! De szó az nem jön ki a számon. Azok a kék szemek végtelen fájdalmat tükröznek, végtelen fájdalmat, olyat amilyet én is érzek. Sírni szeretnék, de nem megy.

-      Ölelj át! – suttogom – Robert kérlek, ölelj át!

Egyetlen szó nélkül mellém fekszik, magához húz és átölel. A hasamon nyugvó kezemre teszi a kezét, és simogatja azt. Megremegek az érintéstől, hallom ahogy felsóhajt, érzem könnyei nedvességét az arcomon, de én nem tudok sírni.

-      Nagyon szeretlek Boszorka! Nagyon szeretlek! Együtt, ketten túl leszünk ezen is. – suttogja.

Nem szólalok meg, csak simulok hozzá.

Nézzük csendben a felkelő napot, és gyászolunk.

Lassan újra álomba szenderedem.

*. * *

Halk beszélgetésre térek magamhoz újra. Látom, hogy Rob az orvossal beszélget akinél pár napja voltunk. Nem értem, hogy miről van szó, de mind a kettőjük arca komoly. Fel akarok ülni, de hirtelen egy hatalmas nyilallást érzek, és önkéntelenül is felnyögök. A hangra mind a ketten felkapják a fejüket. Rob két másodpercen belül mellettem van.  

-      Jól vagy?

-      Igen. – suttogom, de nem merek ránézni.

-      Hogy van kedvesem? – áll meg mellettem az orvos.

-      Jól.

-      Fel kellene kelnie, megvizsgálom, és ha minden rendben van, akkor ma délután haza is mehet. Rendben?

Nem tudok megszólalni, csak bólogatok. Megszédülök amikor felállok, és elindulok, Robert  azonnal mellém lép, de elhúzódom tőle. Kellemetlenül érzem magam, nem akarom, hogy így lásson! Látom, hogy megdöbben, de rámosolygok, amitől elmosolyodik ő is. Tegnap éjjel egy nővérke segítségével lezuhanyoztam, de az altatótól még mindig kába vagyok, így kicsit bizonytalanul indulok el. Azonnal mellém lép és átkarol. Elhúzódnék, de nem enged el.

-      Ne csináld! Engedd, hogy segítsek! – néz rám kicsit mérgesen.

Felsegíti rám a fürdőköpenyem, átkarol és elindulunk. Szédülök, és hálásan kapaszkodom belé. Az ultrahang előtt leülünk. Csak ülünk egymás mellett, látom, hogy aggódva néz rám. Egy halvány mosolyszerűséget próbálok magamra kényszeríteni, amikor nyílik az ajtó és behívnak. Belépünk.

-      Robert megkérhetném, menjen ki legyen szíves, meg kell vizsgálnom a kisasszonyt és nem hiszem, hogy szeretné, ha ezt látná maga is.

Rob egy puszit követően kimegy.

Ugyan az a szoba, mint 3 napja. Ugyan az. Akkor még kerek volt minden, boldog voltam. Most azonban csak az ürességet érzem. Üres vagyok kívül – belül, a lelkem és a testem is. Nem érzem, hogy a zselé a hasamra került, igazán még azt sem fogom fel, ahogy húzogatja a hasamon azt az izét.

-      Hát azt hiszem, hogy minden rendben. Pár napig még görcsölni fog és fájdalmai is lesznek, de ezek egy kicsit lesznek talán erősebbek az átlagos menstruációs görcsnél. Mindenesetre felírok egy gyógyszert amit ilyenkor bevehet. Ha nem lázasodik be, akkor délután hazamehet. Rendben? – mosolyog rám.  – Jól van?

Mit mondjak?

Remekül?

Kényszerítem magam, hogy kicsikarjak egy mosolyt magamból. Muszáj.

-      Hanna, bocsásson meg ugye hívhatom a keresztnevén? – csak bólintok. – Véleményem szerint jót tenne, ha beszélne egy pszichológussal.

-      Nem kell, - szólalok meg rekedten – Jól vagyok, csak idő kell.

Figyelmesen néz rám.

-      Rendben, ahogy gondolja.  – mosolyogja – Délután még benézek, és kiadom a papírjait.

-      Köszönöm! – motyogom és elindulok kifelé. Robert az ajtó nyílását meghallva felugrik és magához ölel. Hálásan bújok hozzá, és ő szorít,  csak szorít magához.

Istenem olyan jó lenne, sírni, annyira szeretnék sírni, de nem megy, mintha nem lennének könnyeim. Felsóhajtok, mire kicsit eltol magától.

-      Jól vagy?

-      Igen, csak szédülök. – suttogom.

-      Oké, gyere visszamegyünk.

Lassan sétálunk vissza a szobába, ahol a legnagyobb meglepetésemre ott van Anyu és Claire. Mind a ketten mosolyognak, de a szemük aggodalmasan villan össze.

-      Nincs semmi baj! – nyugtatom őket, - csak szédülök, muszáj lefeküdnöm.

Rob segít levetni a fürdőköpenyt, és megkönnyebbülve hanyatlok az ágyra.

-      Mit mondott az orvos? Mikor engednek el? – szólal meg Claire

-      Hoztam húslevest, - közli anyukám – Clairrel főztük, enned kellene valamit! – és oda húzza a széket az ágyamhoz, és kanállal próbál etetni.

Elképedten meredek rá, és önkéntelenül elnevetem magam. Rob is röhögni kezd.

-      Most mi van? – néz ránk anya döbbenten.

-      Semmi anyukám,  közel 24 éve magamtól eszek. – mosolygom kín-keservvel, de egy görcs belém fojtja még a szuszt is.

-      Kislányom, az anyád vagyok! – néz rám méltatlankodva. – Jól vagy?

-      Jól. – nyögöm ki, a levegőt visszatartva amíg tart a fájdalom. -  Kérlek most ne! Tudom anya, de most ne!

-      De igen! Enned kell! Robert légyszíves szólj rá! – fordul kedvesemhez segítségkérőn, akinek erre megvillan a szeme.

-      Majd én! – lép anyuhoz - Gyere tündérkém! – fordul felém - Nagyra nyitjuk a szánkat , és hamm bekapjuk a falatot! – idétlenkedik, mire mind nevetni kezdünk.

Ekkor nyílik az ajtó és Apu lép be Richarddal.

-      Na kérem szépen! – hökkennek meg – Mi a jókedv tárgya?

-      Hülye! – húzom el a számat, mire Apu döbbenten néz rám.

-      He? Köszönöm Édes Lányom! Megtisztelő a véleményed! – nevetnek fel a többiek is szavai hallatán.

-      Jaj Apu, nem neked mondtam! – bújok hozzá amikor átölel – Ezeknek itt! – mutatok Robra és Anyura.

-      Na most komolyan! Enned kell! – szólal meg Robert - Tegnap reggel is csak pár falatot ettél, azóta meg semmit.

Szája mosolyog, de a szeme az komoly. Tegnap reggel kicsit rosszul voltam a kávé illatától. Tegnap még. . .

Hirtelen mindenkibe belefagy a jókedv. 

Nem akarok rájuk nézni, ezért inkább kanalazni kezdek. Nem érzem a leves ízét, de bekanalazom engedelmesen. Látom rajtuk, hogy látszólag nyugodtan beszélgetnek, de pillantásaik amit rám vetnek aggodalmasak és értetlenek.

Egy fél óra után Apukám és Richard elmennek csak Anyuék maradnak velünk. Csendben hallgatom a beszélgetésüket, vagy csak bámulok ki a fejemből. Érzem magamon Robert pillantását, érzem a feszültségét ahogy értetlenül bámul rám.

Szinte észrevétlenül eltelt a délután.

Azon kapom magam, hogy felöltözve ülök az ágyamon, papírjaimmal a kezemben, és bámulom az ajtón belépő Deant, miközben körülöttem szüleink is indulni készülnek, hogy eltereljék a papik figyelmét rólunk.

Dean megáll előttünk. Egy óvatos mosolyt villant rám, amit viszonzok.

-      Szerintem készüljetek! – lép be Steph. – Richard indulnotok kellene. A főbejáraton menjetek ki, ott vannak többen, próbáljátok lekötni őket! Gyerekek, ti Deannal mentek ki hátul. – fordul felénk - Ott is vannak páran, de a többség elől a kocsid körül ólálkodik.

-      Apa kocsija. – szólal meg Rob.

-      Az mindegy, - feleli Steph kicsit figyelmetlenül – Te jártál vele, és megismerik már! – újra a szüleink felé fordulva magyaráz tovább.

-      Tim odaállt vele főbejárathoz, Richard  ti menjetek vele haza. – fordul a szüleink felé magyarázva és Rob apukája kezébe nyomja a kocsi kulcsot.

Apa elképedve néz rá.

-      Jézusom! Ezt a cirkuszt! – sóhajtja.

-      És mi? – szólal meg feszülten Rob.

-      Béreltem egy kocsit, azzal jön a hátsó kijárathoz Tim amint szólok neki. – szólal meg mély hangján Dean.

-      Rendben. – sóhajt fel Robert. – Akkor induljunk.

Megvárjuk amíg a szüleink elindulnak, majd Steph és Dean is kimennek. Ketten maradunk bent.

-      Jól vagy? Mehetünk? – fordul felém Robert.

-      Igen mehetünk.

Kézen fog és elindulunk. A földszintre érve látjuk, hogy bolondokháza van. A főbejáratnál üvöltöznek a paparazzik, a szüleink felé. Fogalmam sincs arról, hogy kitől tudták meg hogy ma délután hazaengednek. Összerázkódom amint elér hozzám üvöltözésük ahogy a szüleinket faggatják.  Az aulában is kíváncsian nézik, hogy mi ez a felhajtás kint.  A kórház két biztonsági embere Dean mellett halad. Egyre többen fordulnak felénk. Vannak akik óvatosan, de sokan egészen nyíltan bámulnak.

-      A büdös életbe! – sóhajt fel Dean amint a hátsó kijárathoz érünk, ott is sokan vannak, de mégsem annyian, mint a főbejáratnál.

-      Figyelj kicsim! – fordul felém Robert - Most nagyon gyorsnak kell lennünk! Oké? Bírod?

Nem jön ki hang a számon, csak bólogatni tudok.

Szorosan átölel.

-      Na gyerünk! – sóhajtja és kilépünk. 

Robert

-. 3 nap múlva . -

Az elfojtott feszültség szinte ráz. Ott cikázik mindannyiunk között. A konyhába tartok éppen, hogy vigyek ki Hannának narancslét.

Aggódom.

-      Szerintem el kellene vinnünk orvoshoz – szólal meg Edit, István és anya felé fordulva. – Napok óta alig eszik, mindent úgy kell beletukmálni!

-      Az még érthető lenne, de az nem normális, hogy nem sír. – teszi hozzá István gondterhelten – Nem láttam sírni azóta, amióta az altatásból felébredt és megtudta.

Belépek, mind a négy fej felém fordul, és kérdőn tekintenek rám.

-      Iszik kicsit. – szólalok meg – Ne nézzetek így rám! Egész este beszélgettünk, vagy legalábbis próbáltunk. Állítja, hogy jól van, csak idő kell neki!

-      Nem tudom fiam! – szólal meg Apu – Talán igaza van Editnek, és tényleg el kellene vinned orvoshoz. Nem normális, hogy ilyen csendes, és túl nyugodt. Nem tetszik ez nekem sem, csak elfojtja magában a feszültséget.

-      Nem – szólalok meg határozottan – Megoldjuk. – közlöm velük holott szívem szerint már ott lennék vele a pszichológusnál, de megígértem neki.

-      Nem tudom! – temeti kezébe az arcát Edit. – Lassan mennünk kéne haza, mert nem maradhatunk a nyakatokon hetekig, de nem merem itt hagyni, nem lenne egyetlen nyugodt percem sem! Ma átköltözünk Istvánnal egy szállodába, és elvisszük magunkhoz. Robert – fordul felém – Légyszives gyere te is velünk! Kiveszünk egy nagyobb apartmant. Nem akarunk a nyakatokon élősködni – fordul vissza a szüleim felé.

-      Normálisak vagytok? – szólal meg Apa hitetlenkedve – Miért mennétek el? Senkit az égvilágon nem zavartok!

-      Eszetekbe ne jusson! – horkan fel anya is – Mégis hogy gondoltátok ezt?

Nem hallgatom tovább őket, kimegyek hozzá. Csendben nézi a televíziót. Igazuk van. Nem néz ki jól. Egyáltalán nem. Figyelem, ahogy megissza a narancslevet és visszadől. Zsong az agyam. Beszélgetni próbálok vele, de nem válaszol, rám sem néz, csak bámulja a képernyőt.

Tehetetlenül felsóhajtok, és levegőt veszek, hogy beszéljek vele, amikor megszólal a telefonom.

Előkapom és a kijelzőre nézek.

Zalán.

Vele kell beszélnem. Ő tudja, hogy mivel tudok rá hatni! Felpattanok és a kertbe megyek.

-      Helló! Hogy van? – szól bele.

-      Őszintén? Sehogy. Egyszerűen megőrülök, hogy alig eszik. Beszélget ő mindegyikünkkel, de árnyéka csak önmagának!

-      Magába van zuhanva! – sóhajtja - Nem lesz ez így jó! Nagyon nem! Bassza meg, hogy nem tudok most oda menni! Figyelj öregem! Ki kell valahogy ebből rángatnod, mert nem lesz jó vége! Anyuéknak is mondtam, de ők csak óvatoskodnak, hogy idő kell neki! Nem! – szövegeli idegesen. – Figyelj! Sokkold le valamivel, hogy kitörjön, mert be fog fordulni! Hallod!

-      Nem akarom bántani Zalán, így is szörnyű látnom, hogy mennyire szenved.

-      Te is szenvedsz, de te kiadtad magadból a nagyját aznap. De ő nem Rob. Képzeld el, hogy mennyire feszítheti őt belülről a fájdalom! De nem tud megkönnyebbülni! – csuklik el a hangja – Ugyanez volt akkor is, csak akkor sokkal nagyobb volt a sokk, mint most.  

És csak mondja, mondja, én meg csak hallgatom, ahogy magyaráz. Be kell látnom, hogy igaza van.  Aztán elhallgat.

-      Rendben Zalán! Ezt fogom tenni!

-      Hívj fel, ha beszéltél vele, mert ideges vagyok nagyon miatta, ha tehetném már ott lennék, de még 3 hétig forgatunk, nem mehetek el.

-      Oké! Szia!

-      Szia! – sóhajtja – De azért vigyáz rá!

-      Vigyázok. – felelem és leteszem.

Igazat kell neki adnom.

A nővéreim is próbáltak vele hülyülni, de azon kívül, hogy néha mosolyra húzódott a szája mást nem tett. Sehol nem volt az én Hannám, aki leteremtett, aki vitatkozott, aki hülyeségeken hisztizett, veszekedett. Őt akarom!

Mindegyikünk pátyolgatta, és vártuk, hogy végre kitörjön. De nem. Csak volt, evett, ivott, beszélgetett. Az utóbbi három napban automatikusan csinált mindent.

Ezen teljesen felhúzom magam, és berontok a nappaliba. Anya és Vic ott ülnek mellette. Apu Editékkel az étkezőasztalnál beszélget.

-      Ebből elég volt! – állok meg előtte dühösen – Most azonnal felkelsz, felöltözöl, és elmegyünk sétálni!

-      Nincs kedv. . .

-      Nem kérdeztem Molnár Hanna Katalin! – kiáltok rá – Azt mondtam, hogy most! – szemem sarkából látom, ahogy István felháborodottan feláll, de Edit visszahúzza  és figyelmeztetően rá néz – Nem mondom még egyszer! – közlöm vele ellentmondást nem tűrően.

Dühösen néz rám. Végre! Valami reakció – mosolygok magamban- Napok óta az első.

-      Mert különben mi lesz? – néz rám dacosan.

-      Az drágám, hogy felemellek és elporollak! – válaszolom keményen a szemébe nézve – Most még választhatsz, így jössz, vagy átöltözöl? 3 másodperced van! – nézek az órámra. – Tehát?

Anyám! Ha pillantással gyilkolni lehetne! Már alulról szagolnám az ibolyát az biztos! De feláll, és elindul felfelé.

-      3 perced van! – kiáltok utána – kint megvárlak!

Felháborodottan néz vissza rám.

-      Tik-tak. . . Drágám! – közlöm vele határozottan, majd megfordulok és az ajtó felé vágtatok.

-      Kisfiam! – szólal meg anya döbbenten – Mi ez a viselkedés?

-      Robert normális vagy? – szólal meg a nővérem is.

De egyikkel sem törődöm.

Az a két szempár érdekel.

Hanna szüleié.

Edit döbbenten néz rám, István arca kifejezéstelen. Keményen állom a tekintetét, mire elneveti magát, és hátba vereget.

-      Csak okosan! – vigyorogja, - Lehet, hogy neked van igazad! – közli, majd elkomolyodik, amikor meghalljuk, hogy jön le a lépcsőn.

Zilált. Az a legjobb szó rá. A haja szerteszét áll, egy farmert kapott magára, szürke pólóval és mellénnyel. Soha nem volt ilyen amióta ismerem. Soha, azonban most is gyönyörűnek látom, még azt a dühös sértődött tekintetet is amit rám vet.

Elmegy mellettem, István rám kacsint és én elindulok.

Életem egyik legnehezebb alakítása vár rám, de meg kell tennem, érte, értem, értünk.

Csendben megyünk egymás mellett, a közelünkben 5 perc sétára lévő park felé veszem az irányt. Mellettem lépked. Át akarom ölelni, de elhúzódik. Mérgesen felhorkanok. Látom, hogy megsértődött, azonban még rá kell tennem pár lapáttal.

Csendben vagyok, amíg a park fái közé nem érünk. Csendes szép idő van, hetvenhét ágra süt a nap, sehol egy lélek sem. Ő most is csak bámul maga elé.

-      Elegem van ebből Hanna! – lépek elé, mire megtorpan. – Elegem van abból, hogy így viselkedsz! Elhagyod magad! Nem törődsz semmivel! Nézz végig magadon! Kócos és igénytelen vagy!

-      Bocsánat! – mered rám – Nem tudtam, hogy Barbi babára vágysz!

-      Nem erről van szó! Én a menyasszonyomat akarom az összes hülyeségével, a hisztijével és a mosolyával együtt!

-      Elnézésedet kérem! Ha esetleg nem tűnt volna fel, pár napja elvesztettem a gyerekemet!  Bocsánat, hogy elhagyom magam, és nem azzal foglalkozok hogy kirakati baba legyek! – közli velem – Visszamegyünk, összepakolok, és elmegyek. Kereshetsz magadnak egy szépségkirálynőt! Én úgyis kevés vagyok hozzád! - közli szinte közönyösen, és nekem hátat fordítva elindul.

-      Ez az! Sajnálja mindenki, csak Molnár Hannát! – szólok utána – Ez a legegyszerűbb! Hempergőzöl az önsajnálatba, és ehhez mindenki asszisztál, mert sajnálnak! Szegény Hanna!  – közlöm enyhén gúnyosan, mire megáll -  Önző vagy! Az eszedbe sem jut, hogy én is elvesztettem őt? – szólok utána, és mellé lépek,– Arra nem gondolsz, hogy nekem is kibaszottul fáj? Hogy nekem is szükségem lenne rád?! Hogy nekem is hiányzik? – csuklik el a hangom. – Önző vagy! Csak magaddal törődsz!

Nem néz rám, csak elindul, mellé lépek, átölelem, nem húzódik el, csak megy mellettem lehajtott fejjel. Mérgesen, csalódottan nézek magam elé.

Nem szólunk a házig egyetlen szót sem egymáshoz. Elcsesztem. Nagyon. Talán mégsem kellett volna így rátámadni!

Belépünk a házba. 6 szempár fordul felénk érdeklődve. De arcunkat látva csalódottan néznek össze. Lerogyok a kanapéra miközben a kabátomat magam mellé dobom, és a kezembe támasztom az arcom. Ő a konyhába megy, hallom, hogy megengedi a vizet, majd hangos csörömpölés, és elfojtott zokogás hallatszik.

Mint az őrültek pattanok fel és rohanok oda hozzá. Ott áll a mosogatónál, és próbálja kétségbeesetten a kettétört poharat összeilleszteni, miközben a könnyeitől alig lát. Zokog.

Mellé lépek, kiveszem a kezéből az üvegdarabokat, és ledobom. Átölelem, szorítom magamhoz, és simogatom. A könnyektől amik ellepik az én szemem is, látom, hogy István elindul felénk, de Edit visszafogja. Magunkra maradunk.

Összeszorul a szívem, olyan keservesen sír. Nem tehetek mást, csak ölelem és vele együtt könnyezem.

-      Annyira fáj! Rob rettenetesen fáj! – zokogja – Gyűlölöm az istent! Gyűlölöm, mert mindig elvesz tőlem mindent! Annyira akartam őt, annyira vágytam rá! És most üres vagyok!

-      Kicsikém, én itt vagyok – simogatom, miközben sír, végre sír,– Én mindig itt leszek neked! Hallod?  - de nem válaszol, mert egy újabb sírásroham jön rá.

Felkapom és ő engedelmesen tűri, hogy felvigyem, csak kapaszkodik belém, fejét a nyakamba fúrva és zokog. A nappaliban feszülten néznek utánunk.

A szobába érve, csak leülök vele a kanapéra és ölelem, simogatom, hagyom, hogy kisírja magából a bánatot, a fájdalmat.

Érzem, ahogy lassan ellazul, ahogy kicsit megkönnyebbül, de nem mer rám nézni. Felemelem az állánál fogva a fejét, de kerüli a pillantásom.

-      Nézz rám kérlek! – suttogom neki – Kérlek!

Rám tekint.

-      Figyelj kicsim! Én szeretlek, és mindig is szeretni foglak, hallod?

Nem válaszol, csak elhúzódik tőlem és feláll, de megszédül, utána kapok.

-      Hova mész? – ölelem át újra.

-      Le szeretnék zuhanyozni. – jön a válasz halkan.

-      Ne menjek veled? Nem leszel rosszul?

-      Nem.  Egyedül szeretnék lenni kicsit.

Nem szólok, de figyelem, ahogy lassan elindul. Lerogyok a kanapéra, amikor bezáródik mögötte az ajtó. Istenem! - temetem kezembe az arcom. Telnek a percek, és aggódni kezdek. Nem hallok bentről motoszkálást. Csend van. Felpattanok. Valami baj lehet!

Kopogok, de nem jön válasz.

Benyitok.

Ott ül a zuhany alatt meztelenül, ömlik rá a víz, és ő kétségbeesetten, fájdalommal teli tekintettel mered rám.

-      Jézusom mi van? – pattanok mellé nem törődve azzal, hogy teljesen fel vagyok öltözve. – Kicsikém mi van?

-      Nincs pocakom Rob! – zokog mire nekem is újra elszorul a torkom – Nincs pocakom, és te sem szeretsz már!

-      Hanna! – suttogom, mivel a torkomban lévő gombóctól alig tudok megszólalni – Szeretlek hallod? Szeretlek!

-      Nem, - néz rám kétségbeesett tekintettel – Kint mondtad! Nem kellek már neked!

-      Édesem, én ilyet nem mondtam!  Soha! Bántani akartalak, hogy kiléj abból az apátiából, amibe napok óta voltál.

-      Te sem szeretsz már, nélküle neked sem kellek! – zokogja, mintha nem is hallaná a szavaim és összekuporodik a földön.

Zakatol a szívem, a keserűség fojtogat. Édes istenem! Lekapkodom magamról a gönceimet, és átölelem.

-      Szeretlek hallod? Szeretlek! Kicsi mindennél jobban! – motyogom, miközben a hátát és a karjait simogatom. – Szeretlek Hanna! –és magam felé fordítom.

Elsírom magam én is, amikor meglátom kétségbeesett arcát, a tekintetét azokat az őrjöngő fájdalommal teli szemeket, a vízcseppekkel keveredő könnyeit.

-       Ne hidd azt, hogy nem szeretlek, mert majdnem megőrjít a tudat, hogy nem tudok neked segíteni, csak látom, hogy gyötrődsz, hogy magadba vagy fordulva. Szeretlek! Érted!

És ekkor megtörténik, olyan mélyről fakadó sírás tör fel belőle, hogy megrémülök, ülünk a zuhanyban a földön, ömlik ránk a meleg víz, de mi csak egymást érezzük. Kétségbeesetten kapaszkodunk egymásba és sírunk, mind a ketten. Lassan csillapodik a sírása, és én is megnyugszom.

-      Gyere kicsim! – állok fel, hogy felsegítsem.  Felém nyújtja a kezét. Feláll, engedelmesen tűri, hogy lemosdassam. Kilép a zuhanyzóból maga köré tekeri a törölközőjét és a haját is beburkolja. Gyorsan én is megtörölközöm, és magamra rántok egy boxert.

Elé lépek,   ő komoly tekintettel néz rám.

-      Figyelj Boszorka! Soha érted soha ne hidd azt, hogy nem szeretlek! Biztos vagyok benne, hogy sokszor lesz nekem is nagyon szar napom, amikor elviselhetetlen leszek,  de itt és most felhatalmazlak rá, hogy olyankor seggbe billents! – nevetem el magam, míg ő komoly tekintettel néz rám.

-      Komolyan mondom! – vigyorgok, és boldogan nézem, hogy egy halvány mosolyra húzza a száját. – Na gyere! – akarom magam után húzni, de lecövekel.

Visszafordulok, hogy megnézzem, mi van, de ekkor megszólal:

-      Kezdhetem most is?

-      Mit?

-      Hát a  seggbe billentést?!

-      Miért? – nézek rá értetlenül.

-   Drágaságom nem felejtettél el valamit? – néz rám mérgesen és megdöbbenek, amikor felcsillan a szemében az a halvány huncut fény amit úgy szeretek, de semmit jót nem ígér az arckifejezése.

-      He? – lepődök meg.

-      Mintha elfelejtettél volna valamit! – mutat a kőre lehajigált vizes cuccaimra.

-      Ja! – kuncogom halkan, és elvörösödöm.

-      Ja! – vigyorogja és én megkönnyebbülten sóhajtok fel, és húzom magamhoz.  – Szeretlek!

96625