54. fejezet: Egy kedves emlék lesz...

Sziasztok!

Köszönöm minden kedves közreműködőnek, aki írt! Nagyon kedvesek vagytok!

De most félre a rizsával, ím a fejezet!
Ha megvan a 15 komi (az sem baj, ha több lesz  hi*hi*hi) jön a folytatás!

Csók!

Heni







Robert

Az ajtó halk nyikorgására riadok fel. Teljes kómában vagyok, annyit azért felfogok, hogy Hanna húzza be maga után a szobaajtót.

Hova megy ez a nő? Már reggel lenne? Tétován fordulok az ablak felé, de nincs jele annak, hogy a nap felkelt volna már. Halkan káromkodva tapogatok a telefonom után.  Hajnali 4:20 perc van. Talán csak WC-re ment, nyugtatom magam, de érzem, hogy nem így van.

Óvatosan ülök fel, mivel még mindig harangoznak a fejemben. Tegnap kicsit kirúgtunk a hámból. Alig 4 órája mentek el Hanna szülei, és jöttünk mi is lefeküdni. Tétován nézek végig magamon.           

Melegítőben vagyok. 

Ezek szerint át sem öltöztem, ruhástól dőltünk végig az ágyon mind a ketten.

Halk motoszkálást hallok a nappaliból és kulcszörgést.

Hova megy?

Számomra gyorsnak ható, azonban a valóságban csigalassú mozdulatokkal kászálódok fel az ágyról. 

-      Hanna? – szólok utána, de nem hallja. 

Hova mész ilyenkor? – morfondírozok magamban, miközben az ajtó felé araszolok a vak sötétben.  Bassza meg! - kezdek fél lábon ugrálni, amikor belerúgok az bejáratot a nappalitól elválasztó egy szem lépcsőbe! Anyád! mormolom halkan, miközben a fájós ujjamat dörzsölgetem. Vakon tapogatózom a cipőm után, amit gyorsan felrántok. Az ajtó halk nyikorgására összerezzenek, majd villámgyorsan becsukom magam után.

-      Oh! Kurva hideg van! – rántom össze magamon a melegítő felsőmet, majd elindulok ezt a nőszemélyt keresni. 

Félig vakon botorkálok hátrafelé, amikor a halk szipogásra leszek figyelmes.

-      - Hanna hol vagy? – szólalok meg félhangosan, mire a szipogás abbamarad, még levegőt sem vesz. – Tudom, hogy kint vagy! Láttalak amikor kijöttél!- suttogom a sötétnek.

-      Menj vissza feküdj le Rob! – szólal meg halkan, mire pontosan betájolom.

-      Nem! Nem megyek vissza nélküled! – araszolok felé, a tőlem kapott függőágyon fekszik, megállok mellette. – Miért jöttél ki? – hajolok fölé – Gyere menjünk be itt megfázol.

-      Rob, most hagyj! – szipogja és mocorogni kezd, mert az ágy mellettem meglibben.

-      Nem hagylak, tudom, hogy valami bajod van! Tegnap este megbeszéltük, hogy nem titkolózunk egymás előtt. Tehát? – meredek rá. Vonásait egyre élesebben látom a hideg hajnali fényben, mivel szemem kezd a kinti fényviszonyokhoz hozzászokni.

-      Nincs semmi! – suttogja halkan, majd felém fordul és a szemembe nézve folytatja – tényleg nincs semmi!

-      Persze, ha nincs semmi, akkor miért jöttél ki? Miért fekszel itt a hidegben egyedül?

-      Jaj Rob! – sírja el magát – Hagyjál, csak egyedül akarok lenni!

-      Kicsim! – állok felette- Gyere be, itt kint megfázol! – simítok végig az arcán, azonban nem mozdul. – Jó! – szólalok meg, majd megfordulok és bemegyek a házba.

Hanna

Bravo Molnár Hanna, ezt megint megcsináltad! - veregetem hátba magam virtuálisan. Egy akkora marha vagy amit még nem látott a világ! Magam sem értem, hogy mi bajom van. Rövid ájult alvás után, felébredtem, és már vagy fél órája  csak ültem bent a sötétben és nem tudtam aludni. Robot figyeltem, ahogy elnyílt szájjal édesen szuszogva alszik, és a rám törő félelemtől hirtelen mozdulni sem tudtam. Remegni kezdek, nem a hűvös hajnali levegőtől, hanem a bennem motoszkáló régi ismerősömtől:  a félelemtől.

Ekkor hirtelen megbillen velem az ágy, és egy test vetődik mellém, miközben halkan szitkozódva küzd a takarókkal. Megmerevedek, majd óvatos mozdulatokkal fordulok felé. Kissé morcos tekintettel mered rám.

-      Ha a hegy nem megy Mohamedhez…. – suttogja, majd magához húz, és ránk teríti a meleg takarókat.

Nem tudok megszólalni, sőt még levegőt venni is alig merek. Óvatosan helyezkedik, én meg mint egy merev fadarab fekszek mellette. Végre lenyugszik. Egy tétova óvatos érintést érzek a hajamon. Simogat. Még a lélegzetem is visszafogom.

A csend egyre súlyosabb közöttünk. Egyikünk sem szólal meg, csak csendben fekszünk kint a hűvös kertben és bámuljuk a semmit.  

-      Elmondod, hogy mi a baj? – teszi fel suttogva a kérdést Rob.

Erre mit mondjak? Az igazat? Hogy félek attól, hogy elmegy, és elfelejt? Hogy én nem vagyok hozzá elég jó? Hogy annyira kevésnek érzem magam, senkinek.

-      Hanna!? – emeli fel a hangját – Válaszolnál?

Nagyot sóhajtok, de nem tudok megszólalni, ekkor egy váratlan mozdulattal felém fordul, mire a függőágy vészesen imbolyogni kezd alattunk.

-      Tehát? – simítja ki arcomból a hajam. – Mi a baj?

-      Nem tudom – suttogom, miközben először értetlenül majd mérgesen néz rám – tényleg nem tudom! Arra ébredtem, hogy hevesen ver a szívem, a torkom elszorul, és nem tudtam visszaaludni. Csak feküdtem melletted, néztelek és nem tudtam elaludni.

-      De miért sírtál?

-      Nem is sírtam! – csattanok fel, miközben az áruló cseppek egyre lejjebb folynak az arcomon.

-      Persze, és most sem sírsz mi? – suttogja – Na ki vele baby! Tehát?

Sokáig, csak gondolkodom, hogy hogyan mondjam el neki.

-      Félek.

-      Miért?

-      Mert elmész, és én egyedül maradok megint.

-      De kicsim, az államvizsgád után jössz ki hozzám!

-      Persze megyek! – suttogom halkan.

-      Nem akarsz kijönni? Nem akarsz engem? – suttogja.

Percekig nem tudok megszólalni, nem megy, csak fuldoklok a visszatartott sírástól, nem akarok előtte sírni.

-      Hanna nem szeretsz engem? Csak nem akarod megmondani, mert félsz, hogy megbántanál?

Még most sem tudok mit mondani, nem merek a szemébe nézni, mert akkor látja, akkor meglátja azt, amit nem tudok elmondani. Csukva tartom a szemem, és érzem, hogy az áruló könnyek csak folynak patakokban lejjebb egyre lejjebb, és már a könnyektől nedves a melegítő felsőm nyaka.

-      Mondj már valamit! – hallom a zaklatottan kiejtett szavakat, a kétségbeesést a hangjában. – Istenem! Neked sem én kellek, csak a hírnevem! Rájöttél, hogy nem fog menni? Hogy mégsem..

-      Hogy gondolhatsz rólam ilyent? – suttogom halkan, és  ránézek, látom azokban a kékeszöld szemekben a csalódást, a csalódottságot, és a kétségeket. – Hogy gondolhatod, hogy nem szeretlek?

-      Hanna! – suttogja halkan, miközben elhúzza szemem elől az oda kandikáló hajtincseket.

-      Én nagyon szeretlek, csak félek, hogy kevés vagyok hozzád, hogy nem vagyok elég jó.

-      Mond te teljesen hülye vagy? - rökönyödötten mered rám.

-      Nem csak reálisan próbálom látni a dolgokat - felelek – én soha nem vágytam hírnévre, ismertségre, csak egy férfira aki szeret, akinek majd egyszer gyereket szülök és élek vele boldogan mint a mesében.

-      Hanna…

-      Tudom, csak félek Rob, félek, hogy utálni fognak sokan, hogy gyűlölni fognak, hogy nem fognak a körülötted élők elfogadni hogy nem fogok tudni megfelelni neked, hogy csalódni fogsz bennem, , hogy …  - nem bírok rá nézni, a kezembe temetem az arcom, és csak sírok.

-      Megismétlem, mond te teljesen hülye vagy? – dühös suttogása szinte kiáltásnak hat a csöndben – Mit kell tennem, hogy elhidd, hogy nem lesz semmi baj?

-      Rob te elfogsz menni, és ott majd rájössz, hogy..

-      Hanna ezt már annyiszor megbeszéltük! – csattan fel, - ne akart azt a számba adni, amiről mást gondolok! Érted?

-      De Rob!

-      Nincs de Rob! – utánozza a hangomat – Hülye vagy!- majd elgondolkodó képet vág, mint aki nagyon töri valamiben a fejét – Bár, hogy most az őszinteség perceit éljük.. én is bevallok valamit.

Még a levegőt is visszatartom, szinte félek ránézni. Tudtam! Annyira tudtam, hogy túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen! Rob keményen néz a szemembe, mintha vizsgálgatná, mint mondhat el és mit nem. 

-      Rob! Kérlek mond el! Még ha fájni is fog inkább mond el, legyen inkább….

-      Rengeteget gondolkodtam tegnap – kezd neki halálosan komolyan a mondandójának – végig gondoltam előre-hátra, össze-vissza, balról, jobbról sőt- emeli fel az mutató ujját – sőt még felülről is!

-      Robert Pattinson – nézek rá elképedten – én itt elmondom a félelmeimet amik nem hagynak nyugton, erre te itt humorizálsz?!

-      Én dehogy, mégis mit képzelsz! – mered rám halálosan komolyan – egy ilyen pillanatban szívatni téged?! Minek tartasz te engem? – kéri ki magának még a feltételezést is, mire elszégyelem magam.

-      Jó oké! – húzódok kicsit hátra, hogy a derengő fényben lássam az arcát, ami most megbántottam mered rám – Szóval, ott tartottál, hogy, mindenféle nézetből végiggondoltál valamit. – elfordítja rólam a szemét, és a vállam felett az ágakat kezdi vizsgálgatni, mint aki nagyon gondolkodik valamin. – Rob megtudhatnám, hogy mi volt az? – szegezem neki türelmetlenül a kérdést.

-      Meg. – feleli morcosan, de nem folytatja.

Most tényleg ennyire megbántottam?

-      Kérlek mond el! – még most sem szólal meg, csak megbántott képpel mered a távolba- Ne haragudj – próbálok neki hízelegni. – Én tényleg szeretlek!

-      Persze, szeretsz mi?! – veti oda haragosan -  arra sem  vagy képes, hogy  elmondd, hogy min nevetettek tegnap a csajokkal!

Másodpercekig értetlenül meredek rá, amikor elvigyorodik. Vigyorgó fejét látva elkap a harci indulat!

-      Hülye beképzelt, pöcs! – csapom oldalba mire túljátszva a fájdalmat összerándul, engem meg majd szétvet a méreg, felpattanok, még azzal sem törődök, hogy hirtelen mozdulatomnak hála kiesik a függőágyból, csak egy pillantást vetek rá- Remélem jól odaverted magad! – fordulok vissza felé – Te egy idióta vagy Pattinson! Én elmondom a legnagyobb félelmeimet, erre te humor heroldkodsz!? 

Felpattan, és elindul utánam vigyorogva, a sejhaját simogatva. Erre még inkább dühbe gurulok! Majd megpukkadok mérgembe, ez meg csak vigyorog itt nekem idiótán, ráadásul most még fel is röhög!

-      Megverlek esküszöm megverlek!- dühöngöm de már elkap, és a falnak szorít. Lefogja dühödten kapálózó kezeimet és szinte durván falja a számat.

-      Dehogy versz! – dünnyögi a számtól kicsit elhúzódva- Mert tudod, hogy szeretlek!

-      Én utállak te majom! – vetem oda neki dühösen, a szorításából kiszabadított kezemmel püfölni kezdem mellkasát. Véletlenül állon vágom, mire feldühödik ő is, és a kezeimet hátraszorítva dühösen falni kezd. Mérges, felhúzta magát, és büntetni akar.

-      Szétszedlek te bestia! – suttogja a fülembe a vágytól rekedt hangon, durván újra csókolni kezd, és egyik keze a pólómat melegítő felsőmet  felhajtva mellemet kezdi simogatni. Zihálni kezdek, a vágy és a düh váltakozik bennem, de amikor kissé durván a mellbimbómba csíp elvesztem az eszem, és semmivel nem törődve karolom át nyakát, és falom a száját.

Felnyög és durván belemarkol a fenekembe úgy húz magához. Férfiassága meredten nyomódik nekem mire végképp elvesztem az eszem. Nem éppen finoman markolom meg, Robert szemében elképedést, és vad dühödt vágyat látok.

-       Most azonnal menjünk be mert itt az udvaron foglak leteperni, és az sem érdekel, hogy ki lát, vagy ki hall meg.

A vágytól tompa aggyal meredek rá, és próbálom értelmezni szavait.

-      Ó – tudom csak kinyögni.

-      Bizony ó! – szorítja meg fenekemet – Gyerünk bébi! Mozdulj! – határozott, kissé durva mozdulatai hatására elvesztem az eszem, minden érzékem tótágast áll. – Mozdulj! Gyerünk Hanna!

Felborzolt érzékekkel fordítok neki hátat, nyújtózkodom, hogy a féltető alsó gerendájára rejtett kulcsot elérjem, Rob felnyög és hátam mögött állva, a melleimet kezdi kissé durván simogatni. Érintése hatására remeg minden porcikám, így a kulcsot is elejtem. Kapkodó mozdulatokkal hajolok le érte, Robert felhördül és derekamat elkapva fenekemnek feszíti kemény férfiasságát.

-      Siess már! – nyög fel, - vagy itt és most beléd megyek!

-       Jézusom! – hördülök fel, mire türelmetlen mozdulattal kapja ki remegő kezemből a kulcsot és kapkodva fordítja el.

A feltáruló ajtóból szorosan egymáshoz tapadva lépünk beljebb. Robert felhajtja a pólómat, miközben keze  kissé durván masszírozza, csipkedi vágytól meredt mellbimbóimat. Szinte eszemet vesztve simulok hozzá és fordulok meg, hogy hozzá érjek. Kapkodva húzzuk, tépjük egymás ruhadarabjait. Kisvártatva meztelenül feszülünk egymásnak, Robert tekintete, felfal, magához ránt, és a mögöttem álló asztalra ültet, pár mozdulattal végigsimít vágytól duzzadt síkos testemen, majd kicsit szétfeszítve szeméremajkam durván belém hatol. Tövig nyomul belém. Kéjes tekintettel meredünk egymásra, élvezem ahogy kitölt, ahogy felmorran amikor titkolt izmaimat mozgásra bírom.

-      Szétszedlek! – hörren fel, majd vadul mozogni kezd.

Nem finomkodunk, tépjük marjuk egymást, a szenvedély hevében hajába markolok, akarom, hogy fájjon neki! Vadul mozgunk, feszülünk egymásnak, majd Rob egy utolsó kemény mozdulatával robbanunk. Felsikoltok. Kitágul szemekkel meredünk egymásra. Robert fejét vállamra hajtva piheg, én is levegő után kapkodok.

-      Tudhattam volna, hogy anyunak igaza van! – suttogom vigyorogva, ksivártatva, mire ő felemeli fejét és kérdőn mered rám. – Anya tudta, hogy a durva szexet szereted! – kuncogok fel. Rob elvigyorodik, és a vállamba harap.

-      Nem, csak szeretem a szexi vadmacskákat! – suttogja a fülembe, mire a hajába túrok, és édesen megcsókolom.

Érzem testem mélyén, megránduló férfiasságát. Nyelvemmel óvatosan körberajzolom száját, mire felhördül, elhúzódik, körbe néz, majd felmorran és felemel,  és a két lépésre lévő kanapéhoz cipel. Eközben mélyen a testemben titokizmaim sem tétlenkednek…

Zihálva ül le.  

Kéjesen simogatom, kóstolgatom nyakát, a füle tövét, egy-egy mozdulatom hatására felhörren.

Elsötétült szemekkel húzza  le magához a fejemet, és  csókol meg keményen, a nyelve pedig azonnal utat tört magának a számba. Olyan vadul csókol, ami egyáltalán nem jellemző rá, s a fogaink is összekoccannak. Kéjesen megmozdítom a csípőmet, mire felhördül és csípőjét felfelé tolva feszül nekem.

-      Gyerünk kicsim! Mozogj! – nyögi elködösülő tekintettel.

Kérését teljesítve egyre gyorsabban mozgom rajta, fokozatosan növelve a tempót, a kezei pedig mohón kutatják a testemet. Kéjes, eltompult tekintettel nézi rajta mozgó alakomat.  Nem bírok neki ellenállni és előre hajolva megcsókolom, amikor felakarok egyenesedni beleharap az alsó ajkamba, hogy visszatartson. Belemarkolok a hajába, és felrántom  őt magamhoz. Amint felül, a dereka köré kulcsolom a lábam, és most ő indul  erőteljes lökésekkel, hogy újra a felhők közé szálljunk. Nem bírom visszafogni a hangomat, Rob is egyre hangosabban zihál, és egyre többször nyög fel rekedten.

-      Szeretlek Boszorka! – nyögi a számba, miközben  szárnyalunk.

***

-      Hát ez meg hogy kerül ide? – hallom ködösen Natti hangját kintről.

-      Fogalmam sincs! Szerintem tegnap éjjel bevittünk mindent, és takarókat egyébként sem hoztunk ki este. – válaszol Ashley, majd pár elsuttogott szó után vihogás hallatszik.

Kisvártatva elhalkul a beszélgetés és a nevetgélés.

-      Szia Szépségem! – hallom azt a halk hangot, amit hallva megremeg a gyomrom és táncra perdül a szívverésem.

-      Szia! – emelem fel a fejem, Ő vigyorogva néz rám. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, tétován nézek szét. Robert tekintetem láttán felnevet. Elvörösödöm, ahogy a hajnalban történtek elérnek az agyamig, - Szeretlek!  - teszi hozzá egy észveszejtő csókot követően. – És ha lehetséges ne kételkedj ebben jó! – mondja, miközben végigsimít meztelen testemen a takaró alatt.

-      Jó! – nyöszörgöm, és visszabújok az ölelésébe. – Hány óra van? – suttogom a kérdést.

-      11. – feleli Robert miközben a hátamat cirógatja óvatos mozdulatokkal.

-      Akkor lassan fel kellene kelnünk.

-      Bizony fel, kezdek nagyon éhes lenni! – ezt alátámasztandó megkordul a gyomra, mire felnevetek.

-      Ne nevess! – suhint a hátsómra – Bizonyos nőszemély hajnalban kiszívta minden erőm!

-      Nagyon sajnállak édesem, micsoda strapának vagy kitéve! Szerencsétlen, csak sajnálni tudlak!

-      Nem szívem én nagyon szerencsés vagyok! – suttogja a fülembe. – Ennél már boldogabb csak akkor lennék, ha rágyújthatnék, és ihatnék egy hatalmas adag kávét.

Vigyorogva kelek fel, meztelenségem láttán elsötétülő tekintetével nem törődve, és keresgélem a szétszórt ruháinkat. Vigyorogva nézi ahogy felöltözöm, miközben ő is egymás után kapja magára a cuccait.

-      Mikor ébredtél fel? – fordulok hozzá.

-      Egy fél órája talán - feleli halkan

-      Miért nem ébresztettél fel?

-      Mert imádtam nézni, ahogy alszol. – nyom egy puszit az orromra – De ugye tudod, hogy beszélnünk kell később! – ölel magához. – Szeretlek, ezt tudnod kell, érezned kell!

-      Tudom, - nézek rá – hidd el tudom, csak, nagyon nehéz elhinnem, hogy tényleg én kellek neked.

-      Figyelj! Ne kételkedj bennem! Meglátod semmi okod nincs félni az ottani barátaimtól, kollégáimtól. Szeretni fognak hidd el! Aki tényleg fontos számomra az biztosan kedvelni fog, a többiek meg nem számítanak. Oké?

-      Oké! – sóhajtom – Oké!

-      Rendben! – vigyorogja, - Akkor most nézzünk szembe az oroszlánnal! Zalánék tuti poénkodni fognak.

-      Jaj, hogy én hogy utálom ezt! – sóhajtok fel halkan – Én imádom a bátyámat, de néha már sok a jóból. Ráadásul még itt van Csongi is, aki legalább annyira szeret heccelni mint ő! Rob én nem akarok kimenni!

-      Hanna én éhes vagyok! – vigyorodik el – És ne foglalkozz velük! Rendben?

-      Persze rendben, de olyan jó lenne egy kis időt kicsit kettesben eltölteni!

-      Megbeszéljük, de most menjünk! – húz maga után. – Egyébként pedig, bemutathatnál neki!

-      Kinek? – meredek Robra értetlenül. – Kinek kellene bemutatnom akit még nem ismersz?

-      Hát a műhelyednek! – mutat körbe a helyiségen- Ennek a helynek lelke van! – elhűlve meredek rá, most komolyan beszél?

-      Most miért vagy így meglepődve? – húz magához és átölel.

-      Nem gondoltam, hogy másnak is ez jut az eszébe ha itt körülnéz.

-      Pedig ez volt az első gondolatom! Na gyere!

Hunyorogva lépünk ki az ajtón, majd miután a szemünk hozzászokott a napfényhez 4 vigyorgó arccal találjuk szembe magunkat, akik mindent tudóan  kacsintanak össze.

-      Jól aludtatok? – néz végig poros ruhánkon Zalán.

-      Ja! – neveti el magát Robert. – Gerinckímélő az ágybetét ha nem tudnád!

-      Mindjárt gondoltam! – fűzi hozzá bátyám, majd visszafordul Csongihoz és folytatja a szövegelést amit ki léptünkkor abbahagyott.

Fellélegezve meredek Robra, aki arcom láttán elneveti magát, elindulunk be, hogy rendbe szedjük magunkat.

-      A húgom meg jó kispárna mi? – szól utánunk Zalán.

-      Hát szó mi szó jól kivan bélelve! – nyikkan meg Csongi is, mire Natti hókon nyomja.

Robbal együtt kárörvendve nevetünk fel.

Kisvártatva frissen zuhanyozva, tiszta melegítőben ülünk le a többiekhez. Ash és Natti közben térült fordult, és a tegnapi maradékot felmelegítette, illetve egy újabb adag sül a grillrácson. Natti vigyorogva  tesz le elénk egy-egy nagy bögre kávét. Rob nagyot nyögve kortyol bele, és gyújt rá.

-      Ez aztán az élet! Nyugalom, kaja, kávé, cigi! Mi kell még? –vigyorogja.

A lábam eljár az asztal alatt, mire felszisszen. Zalánék kárörvendve felnevetnek.

-      Na és mi a program mára? – teszi fel a kérdést Ashley miután mindent kipakolnak az asztalra és ebédelünk. 

-      Hát mit szólnátok, ha elmennénk motorral valahova? – szólal meg NAtti.

-      Mégis hova? – fordul felé kérdőn Zalán.

-      Hát mit szólnátok Visegrádhoz, vagy elmehetnénk a Dömösre a Rám-szakadékhoz egyet túrázni, úgyis régen voltunk arra felé.

-      Mi az a Rám szakadék? – fordul felém Rob. Gyorsan elmagyarázom, hogy hogyan miről van szó.

-      Hát nem tudom, nekem nem sok kedvem van most túrázni, én most  lusta vagyok! – szólal meg vigyorogva.

-      Őszintén szólva most nekem sincs sok kedvem túrázni.  – teszem hozzá én is - Szerintem majd mi is elmegyünk valahova, de most én is inkább csak sziesztáznék.

-      Oké! Akkor mi kaja után elmegyünk egyet motorozni Csongiékkal, ti meg maradtok itthon. Estére azért kitalálhatnátok valamit!

-      Jó! De mi lenne, ha egy estét nyugiban itthon töltenénk? Mondjuk filmet nézve, vagy kártyázva? Miért kell állandóan menni valahova? – méltatlankodom.

-      Jól van! – néz rám Zalán – Le ne harapd a fejem!

-      Nem fogom – fordulok felé vigyorogva, mire játékosan megfenyeget- Túl nagy! – teszem hozzá, halkan suttogva, hogy csak Rob hallja. Felnevet.

-      Hallottam! – jegyzi meg Zalán, és hozzám vágja a konyharuhát.

-      Ki kér desszertet? – szólal meg Ashley.

-      Mi a desszert? – kíváncsiskodik Zalán.

-      Hát van még egy kis epertorta, pár isler, meg fagyi.

-      Milyen fagyi? – szólal meg Rob felcsillanó szemekkel.

-      Puncs! – nevet fel Ashley miközben rám kacsint. Felnevetek én is.

-      Na jól van! Elegem van belőletek! – csattan fel Rob – Mi az istent vihogtok állandóan ezen?

Vihogva mesélem neki, hogy mit láttam a neten. Elvörösödik, aztán felnevet.

-      Na és felnyögtek a mazsolák?

-      Fel,- vigyorgom, és közel hajolok hozzá – nem hallottad hajnalban?

-      Bestia! – mondja, és megcsókol.

Persze a pasik felfalnak mindent.

-      Én még úgy ennék valami édességet! – simogatja meg kéjesen a pocakját Robert. – Azt hallottam, tegnap este, hogy jól sütsz! Nem csinálsz nekem valamit? – néz rám vigyorogva kiskutya tekintettel.

-      Ha segítesz akkor igen. – vigyorgom, úgyis lusta lesz!

-      Oké! – válaszolja.

Basszus ez nem jött be!

***

Kisvártatva Zalánék szedelőzködni kezdenek, és elindulnak. Rob segít eltűntetni az ebéd nyomait.

-      Jól van édes látom a mosogatógépbe be tudsz pakolni! – simogatom meg az arcát nagymamásan amikor a konyhába lépve látom, hogy elgondolkodva pakol - Nem vagy Életem reménytelen eset!

-      Hanna! – mered rám méltatlankodva, - azért nem vagyok teljesen agyalágyult, még ha annak nézel is! – meglepődök kifakadásán.

-      Mi bajod van? – kérdezek rá.

-      Semmi bajom nincs! – vigyorogja – Basszus Kicsim, téged tényleg nagyon lehet szívatni! – ölel át nevetve, mire morcosan lépek el tőle.

-      Csak vigyázz azzal a szívatással nehogy visszacsapjak! – nevetek rá.

-      Szóval akkor nekiállunk? – néz rám várakozásteljesen.

-      Minek? – tekintek rá értetlenül.

-      Hát a sütinek. Megígérted, hogy sütünk valamit! – csattan fel, mint egy sértett kisfiú. Arca láttán elnevetem magam.

Gyorsan előkapom a receptjeimet, és kiválasztom a kedvencemet. Túrótorta. Ehhez van is itthon minden. Gyors mozdulatokkal nekilátok a sütinek. Persze nem ússza meg segítenie kell, ha már megígérte!

-      Azt mondtad, hogy segítesz! – szegezem rá a fakanalat, mire elröhögi magát.

-      Nagyon félelmetes vagy kicsim! – vigyorogja, de nem ússza meg, a kezébe nyomon a citrus reszelőt  a citromot és 2 narancsot azzal, hogy reszelje le a héját. 

Tiltakozni készül, de egy pillantással belé fojtom a szót. Szerencséjére csörögni kezd a telefonom.

Kérdőn néz rám, hogy ki keres, vigyorogva mutatom a hívót. Gyors mozdulattal felveszem, majd kihangosítom a készüléket.

-      Szia! – köszöntöm Kristent.

-      Helló Baby! – vigyorogja Rob – Hogy van az én kedves jövendőbeli feleségem?

Mire megütközve meredek rá.

-      Most mi van? – mered rám értetlenül – A nejem lesz, sőt lesz egy lányunk is! – közli velem halál nyugodtan. Továbbra is értetlenül meredek rá.

-      Végre valaki akinek fogalma sincs a történetről! – nevet fel Kristen. –  Jól érzékelem, hogy ezek szerint nem olvastad a könyvet?

-      Hát őszintén szólva valahogy nem bírt lekötni, de amint látom kénytelen leszek elolvasni a szakirodalmat! – vihogom –, majd elkezdek röhögni Rob bénázásán. – Ne úgy tartsd! Hanem így, és akkor könnyebben megy!

Rob persze azonnal cöttögni kedz:

-      Én is így csináltam! – méltatlankodik.

-      Mit csináltok? -  kíváncsiskodik Kris.

-      Kikönyörögte, hogy süssek neki sütit, egy feltételem volt, hogy segítenie kell – válaszolom, Kris ekkor felnevet

-      Biztos vagy te ebben? Iszonyú béna bír lenni! – kérdezi nevetve.

-      Ne égess Kris! – csattan fel Rob – egyébiránt az anyukám azt mondta, hogy fejlődőképes vagyok a konyhában!

-      Mihez képest? – neveti el magát Kristen

-      Egyébként jól hallom, hogy valamivel jobb a hangulatod? – szólalok meg, mire kínos csend támad – Jaj bocsánat!

-      Ne kérj bocsánatot, valóban így van! Tegnap miután beszéltünk bejött anya, és itt volt velem. Jól esett, jól kibőgtem magam, és megkönnyebbültem. Már beleéltem magam, de jobb így.

-      Nah akkor ezzel készen is lennék! – teszi le Rob elégedetten a reszeléket.

-      Ügyi vagy Életem! – froclizom vigyorogva, mire Kristen is felnevet.

-      Ez nem ér kettő az egy ellen! – méltatlankodik Rob – Csaltok, szegény férfiembernek nincs nyugta tőletek! Romba döntitek az összes önbizalmamat – panaszolja vigyorogva, mire kilátásba helyezem renoméjának helyrerázását. Persze felcsillan a szeme erre. Vigyorogva áll mögém és karolja át derekamat miközben a nyakamat puszilgatja hangosan cuppogva.

-      Hallom beindult! – vigyorog Kristen.

-      Be – nevetem el magam, - csak azt nem veszi figyelembe, hogy itt pusszog a nyakamba, és így soha nem lesz készen a sütije!

-      Bestia! – ver egyet a fenekemre – el is megyek TV-t nézni! – fújja fel magát.

                               

-      Menj, csak előbb tekerd fel a sütőt légyszives!

-      Igen is asszonyom! – vigyorogja és beslisszol a nappaliba, persze a sütőt nem tekeri fel!

Rob elnyúlik a sarokülőn, majd kisvártatva mikor újra odapillantok látom, hogy alszik.  Kristennel még vagy fél órát beszélgetünk. Lassan finom illatok lengik be a konyhát. 

Kristen elköszön amikor megjön az anyukája. Vigyorogva búcsúzom én is el tőle. Kisvártatva a sütő is jelzi, hogy ő bizony elkészült.  Kiveszem a sütit és félreteszem, hogy kihűljön. Gyorsan elmosogatok, majd elpakolok, és ledőlök a sarokülő másik felére. Kisvártatva engem is elnyom az álom. 

***

Lágy puszikra ébredek. Rob ül előttem a földön, és fölém hajolva óvatos puszikkal ébresztget.

-      Szia Csipkerózsika! – suttogja.

-      Szia! – karolom át a nyakát, és húzom magamhoz egy puszira. – Hány óra van?

-      Fél négy. – feleli – jó nagyot szunyáltunk, de nekem most mehetnékem van! Nem megyünk el valahova?

Ezen meglepődöm.

-      Hova akarsz menni?

-      Mindegy, csak menjünk valamerre! Mutasd meg a kedvenc helyeidet itt Budapesten! Mászkáljunk egy kicsit!

-      Rob biztos jól vagy? – meredek rá kérdőn – Nem aggódsz, hogy felismernek?

-      De aggódom, de tegnap is sokat voltam kint, és senki nem jött oda hozzám! Nem ismertek fel!

-      Persze, hogy nem mert olyan helyen mászkáltatok.

-      Hanna menjünk csak egyszerűen el! – pattan fel, és kezd rángatni – Gyere menjünk!

-      Oké! – vigyorodom el – menjünk!

Gyorsan a szobába vágtatunk, és öltözködni kezdünk. Robert be van sózva teljesen. Pillanatok alatt készen van, és kijelenti, hogy amíg én készülődöm addig ő lemeózza a sütinket.

Gyorsan magamra kapok egy farmert fekete ujjatlan pólóval, felkapom a farmerkabátom és már megyek is. Rob az étkezőben tömi a fejét. Amint látom ízlik neki a süti. Csak mosolyog rám amikor bekapja az utolsó falatot is.

-      Finom volt! Tényleg férjhez mehetsz! – vigyorogja, majd a fenekemre csap.

-      Pattinson véged! – vágom hozzá a motor kulcsát. Vigyorogva hajol le érte.

-      Ezek szerint én vezetek?

Bezárjuk az ajtót, bekapcsolom a riasztót, és elindulunk. Ő vezet persze, hogy ő vezet. Minél többet ül a motoron annál biztosabban vezeti. Úgy döntök, hogy kimegyünk a Margit–szigetre. A parkolóban hagyjuk a motort lelakatolva, és sétálni kezdünk.

Robon persze az álcaszerelése van, amikor leheverünk a fűbe, de nagyon jól érezzük magunkat.

Kisétálunk a partra, ahol egy bácsit megkérünk, hogy készítsen rólunk pár képet:

Kedvesen tesz eleget kérésünknek.

Beszélgetünk nevetgélünk, és boldogan vigyorogva mászkálunk. Sokszor percekig csak csendben kézen fogva megyünk egymás mellett, olyan jólesik a csend, a béke. Rob párszor összerezzen amikor egy – egy tinilány szeme megakad rajta,  vagy valaki kiabálni kezd, ilyenkor mindig felveszi a sündisznó viselkedését, de a sokadik téves riasztás után  már nem foglalkozik semmivel, csak vigyorog. Rengeteg képet készítünk egymásról, sőt járókelőket is megkérünk, hogy készítsenek rólunk képet. Boldogok és felszabadultak vagyunk.

 

Lassan sötétedik, és úgy döntünk, hogy ideje hazafelé indulni, amikor….