41. fejezet: Búcsú

Sziasztok!

Megint mentegetőzéssel kezdem, de bocs a késésért!

Nagyon nehezen ment  ennek a résznek az írása. Talán ezt a részt  volt eddig a legnehezebb megírni, de készen lettem ezzel is. Én nem vagyok teljesen megelégedve a résszel, de ezt tudtam magamból kihozni. Kárpótoljanak benneteket a képek. Szerintem nagyon jók lettek.

Köszönöm szépen mindenkinek e kommentjét. Nem titok rengetegszer elolvastam őket, mert hatalmas erőt adnak. Köszönöm, hogy szeretitek Robot és Hannát, ezt a történetet.

Tudnotok kell, hogy határtalanul sokat kapok ettől az egésztől. Amikor írok, általában mindent kizárok, és csak az ő lelkükkel, próbálok gondolkodni, érezni. Könnyebb így nekem.

Köszönöm!

Jó olvasást!

Heni

Robert

Arra ébredek, hogy a szemembe süt a nap.

Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy hol vagyok, de aztán megérzem az illatát, hallom halk szuszogását.  Felé fordulok, óvatosan, hogy ne ébresszem fel, elsimítom a haját az arcából.

Olyan szép! Legszívesebben egész nap csak nézegetném.

Soha nem gondoltam volna, hogy van ember akibe ilyen hamar megbízok, akit ilyen hamar közel engedek magamhoz, de ez a boszorkát megláttam és beleszerettem!

Másokon mindig röhögtem, akik azt állították, hogy van szerelem az első látásra. Persze gondoltam, idióták! Olyan nincs, hogy valakit meglátsz és azonnal tudod, hogy ő az. Ezt egy baromságnak gondoltam. Emlékszem anyuék is mesélték, hogy ők is így jártak anno. Apu azonnal tudta, persze anyát győzködni kellett! (Legalábbis apa szerint)

Eszembe ötlik, ahogy megláttam az első este, istenem majdnem szívrohamot kaptam ott a vágószobába! Aztán a megismerkedésünk, amikor megláttam a forgatáson, azok a lopott pillanatok, szemezgetések….

-      Hát te min mosolyogsz a bajszod alatt? –  néz rám Hanna álmos szemekkel, de mosolyogva.

-      Nosztalgiázom! – suttogom, miközben egy csókot nyomok a szájára, azonnal átkarolja a nyakam, és gyengéden csókolózni kezdünk.

Imádom, ahogy hozzáérek szinte azonnal reagál rá. Boldogan simítom végig a nyelvemmel a száját, ami erre megremeg, majd lassan kinyílik. Szívem feldübörög ahogy megérzem az ízét.

-      Szeretlek! – suttogom halkan a fülébe, és elmosolyodom ahogy észreveszem, hogy mélyet lélegzik a nyakamban.

-      Mindennél jobban! – suttogja halkan, és hozzám fészkeli magát.

Boldogan ölelem át karcsú testét.  

-      Tehát min mosolyogtál? – suttogja halkan

-      Eszembe jutott amikor megláttalak először a forgatáson. Nem értettem, hogy mi van velem? – erre felkuncog – Most mi van, miért nevetsz?

-      Ha tudnád, hogy egész reggel mást sem hallottam akkor, mint Rob így, Rob úgy, itt van! Itt van! Jaj a szeme- sóhajt nagyot a rajongókat utánozva – jaj s szája, én úgy de úgy megcsókolnám….

-      Tedd azt! – hajolok hozzá, persze nem kell neki sem kétszer mondani. Gyengéd puszit kapok a számra.

-      Még életemben nem voltam annyira összezavarodva mint akkor amikor az első nap mentem vissza a lányokkal a szállásra. – suttogja halkan, mire kérdőn nézek rá, elneveti magát.

-      Most min nevetsz Hanna?

-      Ha látnád magad, hogy milyen értetlen képet tudsz vágni!- kuncog fel újra, de egy csókkal belé fojtom a nevetést. Halkan felsóhajt, most én vigyorodom el.

-      Szóval miért voltál összezavarodva? – húzódom el kicsit tőle, hogy lássam az arcát.

-      Nem tudtam hova tenni, hogy szemeztél velem egész nap. – pirul el – de őszintén megmondom, én nem voltam tőled elvarázsolva. A könyvek jobban tetszettek mind a filmek, - suttogja egyre halkulón de egyre pirosabban, és nem mer rám nézni.

-      Nem sértődöm meg rajta – simítok végig az arcán. – Sőt örülök is neki, ha valaki végre helyén tudja kezelni a dolgot. – elhallgatok, majd újra vigyorogni kezdek, kérdőn néz rám. – Amikor aznap este, ott az utcán megcsókoltalak! – veszek mély lélegzetet – Istenem! A világ egyik legboldogabb embere voltam! Aztán meg a legdühösebb. – célzok a pofonra.

-      Megérdemelted! – neveti el magát. – Ne tudd meg mit kaptam Zalántól aznap este!

-      Tényleg hogy törted el a telefonját?- szegezem neki a kérdést.

-      Hozzávágtam a cipőjét – mondja, én pedig felröhögök ahogy elképzelem a jelenetet - de elhajolt és telibe kaptam a telefont. – húzza el a száját.

-      A belépőd sem volt semmi másnap! – vigyorgok, mire oldalba ver - Hé ez fájt! – dörzsölöm meg nevetve az oldalam -  Ashley épphogy megérkezett Zalánhoz a bázisra, amikor beállt egy taxi is a bejáróhoz. Nem semmi előadás volt! Hogy is mondta Zalán, mintha Ozzy Osborne kísértett volna akkor!

-      Aznap vettem azt a cipőt – méltatlankodik – és már az első órában kitöröm a sarkát!

-      Imádtam, ahogy hitetlenkedve és dühösen néztél le a lábadra! Akkor ott nagyon nehezen tartottam vissza magam, hogy nehogy odamenjek hozzád és mindenki szeme láttára megcsókoljalak! De aztán fogtad magad lekaptad a cipőidet és elszeleltél.

-      Annyira dühös voltam mindenre, és mindenkire akkor! De volt valaki aki egyből leszerelt egy- két csókkal!

-      Tényleg, el ne felejtsem elkérni Zalántól a fordítást! – csapok a homlokomra.

-      Milyen fordítást?

-      Hát annak a számnak a fordítását amit először énekeltél, nem semmi szövege volt!

-      Jaj Rob!

-      Most mi van? Ha láttad volna magad ….. – adok egy csókot a szájára, hogy elhallgattassam, természetesen alapos vagyok. Legszívesebben egész nap ezt csinálnám.

-      Nem tudod, hogy ki sértődött meg akkor? – néz rám incselkedve.

-      Annyira fogsz hiányozni! – sóhajtom, mire a szeme elfelhősödik.

-      Te is nekem! – suttogja a vállamba, miközben hozzám simul.

-      Olyan  jó volt, hogy minden nap tudtam, hogy látni foglak, - suttogok a fülébe, - hogy megcsókolhatlak, hogy átölelhetlek.

-      Ne Rob… - néz rám könnyes szemekkel, - ne búcsúzzunk, még ne, még van 7 óránk. Még veled lehetek.

-      Tudom. Tudom. – sóhajtok nagyot és magamhoz ölelem szorosan.

Halk kopogás után belép Ashley.

-      Bocs fiatalok! Nem láttátok Kristent? A szobájában nincs, sem a fürdőben, lent sincs senki.

-      Nem láttam, most ébredtünk fel. – felelek, miközben kérdőn nézek Hannára, ő is gyorsan felpattan, és már hárman keressük Krist.

Nem foglalkozom azzal az apró ténnyel, hogy egy szál boxerben flangálok, benyitok a mellettünk lévő szobába, tényleg nincs itt!

A lépcsőn ekkor rohan fel Zalán, ő sincs túlöltözve folyik róla a víz.

-      Mi van nincs a házban törölköző? – vigyorgok rá, de izmai láttán elsápadok.

-      Figyelj kiscsávó ne kekeckedj velem! – vigyorog rám, majd kérdőn Ashley felé fordul, - Mi a baj szívem? – kérdi, miközben ledobja a földre az átizzadt pulcsiját és pólóját.

-      Krist keressük, de nincs sehol. Beszélgetni akartam vele, mivel te már reggel elmentél futni, Hannáék meg még aludtak, de nincs sehol.

-      Úgy egy órája amikor elmentem a lenti fürdőből jött ki, utána anyuval beszélgetett. Azóta nem láttam őket. Nincsenek a műhelyben?

-      Nem tudom – nézek rá. – Mi most keltünk fel.

-      Ó atyám! – hörren fel a hátunk mögött Natti, és vigyorogva néz Hannára, aki persze tele szájjal nevet - Ezt nevezem, adj gyorsan egy gépet!

Elképedve meredek rá. Most mi baja van? Aztán leesik! Hanna az arcom látva elneveti magát.

-      Mindjárt jövök! – meredek rájuk, majd két lépéssel a szobába termek. – Remek! – motyogom magam elé, miközben a csomagomat keresem, észre sem veszem, hogy Hanna bejött utánam csak a nevetését hallom. Morcosan fordulok meg. Vigyorog.

-      Ne vihogj! – morranok rá, - ez baromi ciki!

-      Ugyan életem! Most mi van abban, hogy látott egy világoskék boxerben? Az cikibb lett volna, ha az elefántosban vagy a tevésben pompálottál volna! – vihogja.  - A strandon is ennyit látna, hacsak nem jársz nudizni!

Na várj csak! Majd adok én neked vihogást meg nudizást! Egy mozdulattal az ágyra dobom, és ráfekszem, hogy mozdulni se tudjon! Persze a saját csapdámba estem, érzem a vékony pizsi alatt testének minden porcikáját, hajlatát, a melle puhaságát, és azt ahogy a mellbimbói megkeményedve a mellkasomnak feszülnek. A vihogás hirtelen elhal. Vágyakozva nézek rá, mire nagyot nyel. Szemei a vágytól elfátyolosodnak, és megnyalja a száját. Ez az apró mozdulat az őrület szélére sodor, pillanatok alatt minden vérem az altestembe száguld. Hanna szeme elsötétedik, nagyot nyel, és felsóhajt ahogy megérzi vágyódásom letagadhatatlan bizonyítékát. Elhúzódom tőle hanyattfekszem, mire értetlenül néz rám, majd fölém térdel. Istenem most annyira szexis! Nem tesz jót a vérnyomásomnak!

-      Ne Hanna! Ne csináld ezt! – nyöszörgöm.

-      De én akarom! – suttogja a fülembe. Az az érzés leírhatatlan, ami hirtelen eláraszt. Ez az izgalom, a vágy az eszemet veszi.

-      NE! – morranok rá, mire értetlenül mered rám, majd elfordul. Megsértődött. Mély lélegzetet veszek, és magam fölé emelem.

                  

-      Édesem! Már annyiszor kerültünk ilyen helyzetbe, és én már annyira vágyom rád, hogy arra nincs szó! Rettenetesen szeretnék veled lenni, de vagy mindent vagy semmit! Értsd meg!

-      Tudom! – szégyenli el magát – Ne haragudj!

-      Gyere adj egy csókot, aztán öltözzünk és keressük meg Krist. – suttogom majd szememet lehunyva élvezem azt ahogy lágyan megcsókol.

Elveszünk a csókban, aztán lassan összeszedjük magunkat,  hogy  felöltözzünk. Hanna elvonul a fürdőbe én a szobában szedem össze magam. Minden tudásomat összeszedve elpakolom az ágyneműt és leterítem az ágyat. Pont mire végzek akkor nyit be. Meglepődve nézi ténykedésem eredményét, majd elmosolyodik ami engem is vigyorgásra késztet. Színpadias mozdulattal megtörlöm a homlokom, mire hangosan felnevet.

-      Nagyon – nagyon ügyes vagy! – csücsörít a szájával, és a képemre nyom egy csicsergős csókot.

Felnevetek.

-      Gyerünk asszony! Éhes vagyok!- sózok egy nagyot a hátsófelére, mire visszafordul és  játékosan megfenyeget.

-      Elverlek!- búgja csábosan

-      Már alig várom! – suttogom a fülébe. Felvihog.

Egymás kezét fogva megyünk le a földszintre, ahol nem várt látvány fogad minket is és az utánunk igyekvő Zalánékat is megdöbbenti.

Kris ül a  nappaliban Nattival és Hanna anyukájával, akihez odabújik, és keservesen sír. Hannával csak összenézünk, mi sejtjük miről van szó. Zalánék azonban teljesen ledöbbenve lépnek oda hozzájuk.

-      Mi történt? Mi van?- Edit azonban nem szól egyetlen egy szót sem, csak a fejét ingatja Zalán kérdésére, hogy hagyja most sírni.

Ashley kétségbeesetten nézi, a máskor mindig öntudatos, kissé talán túlzottan is beszólogatós, kemény Kritent amint Edithez bújva, zokog kétségbeesetten.

-      Kristen az istenért mi van? – térdel le Ash barátnője elé.

-      Semmi- motyogja. – Semmi.

-      Akkor miért sírsz?

-      Jaj Ash! – nyög fel, majd újra rákezd.

Hanna nyugtalanul néz az anyukájára, aki elkapja Hanna tekintetét, de integet, hogy most hagyjuk, majd felállnak, hogy kikísérje Krist a fürdőbe, de még visszafordul:

-      Hanna, Natti legyetek szívesek és terítsetek meg. A hűtőben van a kaja. Nemsokára jövök.

Pillanatokig a döbbenet száll a szobára. Mind emésztjük az imént tapasztaltakat. Zalán és Ashley nyugtalanul néznek össze.

-      Ti tudjátok, hogy miről van szó?

Hannával csak összenézünk, és bólogatunk. A lányok gyorsan megterítettek, mind leültünk.

 

-      Igen, de majd ő elmondja, hogy miről van szó. Én, mi nem mondhatunk semmit, megígértük. – nézek rájuk, mialatt megfogom kicsim kezét az asztal alatt.

Mindegyikünk a gondolataiba merül, miközben eszünk, ekkor megjelenik Kris és Edit.

Kristen végignéz rajtunk, de nem akarjuk megbántani, így mindegyikünk a tányérjába merül. Leül közénk, nagyot sóhajt.

-      Hozok neked teát. – szól neki Edit – az ilyenkor jót tesz.

Persze Zalán az aki nem tud lakatot tenni a szájára.

-      Milyenkor?

-      Zalán! – csattan fel Hanna, mire az asztal alatt a combjára teszem a kezem.

-      Nyugi! Nem a te dolgod! – suttogom neki.

-      Tudom, de ne ártsa bele magát!

Zalán összeráncolt szemekkel vizslatja Kristent, majd minket. Hirtelen leteszi a csészét.

-      Na ne! – néz Krisre – Mennyi idős vagy?

Kristen nagyot nyel, majd felnéz.

-      9 hetes. – suttogja.

Szavait döbbent csend követi, Ashley rámered, majd Zalánra, végül rám.

-      A tied? - néz rám Zalán kérdőn.

Pillanatokig emésztem a kérdést, aztán elönti az agyamat a vér, Hanna  megfogja a kezem.

-      Dehogy! –csattan fel Kris és én is szinte egyszerre.

-      Szerinted, ha az enyém lenne, itt ülnék a húgod mellett miközben ő vörösre sírja a szemét? Minek képzelsz te engem?

-      Zalán akkora barom vagy! – szólal meg Hanna is.

-      Elég legyen! – csattan fel Kristen. - Nem Zalán nem Rob az apja a gyereknek, hanem az ügynököm, és mielőtt megkérdeznéd: nem, nem tudja. Én is csak pár napja tudtam meg. Egyenlőre még nem tudom, hogy mit csináljak, és nincs otthon senki akivel megtudnám beszélni. Anyámékat csak az érdekli, hogy a karrieremmel minden rendben legyen, tudjak dolgozni. Időben  megjelenjek a forgatásokon, és a bemutatókon a lehető legjobban nézzek ki. Belefáradtam az egészbe!  Már most annyi pénzem van, hogy egész életemre elég lenne! De imádom csinálni azt amit csinálok, mindettől függetlenül! De egy gyerek nem fér most vele az életembe. – sírja el magát újból, mire Zalán a tenyerébe veszi a kezét, és félszegen simogatni kezdi.

Összeszorul a szívem, ahogy látom suta tétova érintését. Hanna könnyes szemmel mered az anyukájára. Átölelem.

-      Ne haragudjatok, én nem akartalak ezzel terhelni benneteket. – suttogja Krisen az asztal körül ülőknek. – Csak nincs kinek beszélnem róla! – zokog fel újra, - és fojtogat a tehetetlenség! Én én mindig azt gondoltam, hogy boldog leszek ha kiderül, hogy babát várok, és szálldosni fogok örömömben, és mindig elítéltem azokat akik elvetetik a babájukat! Nem értettem hogy mi vihet rá arra egy nőt, hogy ilyet tegyen! – zokogja könnyek között, - most már tudom!

-      Jaj Kris! – nyög fel Ashley.

Kris csak zokog, Edit mellé húz egy széket, és átöleli. Kris pedig hozzábújik. Megdöbbent mindünket a látvány. A lányok potyognak a könnyei, Zalán is csak nagyokat nyel velem együtt. Edit, csendben ringatja őt, miközben simogatja a haját.

-      Nyugodj meg kedvesem, minden rendben lesz! – dünnyögi neki halkan, Kris lassan megnyugszik, vesz egy nagy levegőt, majd elhúzódik Edittől.

-      Bocsánat! Ne haragudjatok, hogy elrontottam a reggeleteket!

-      Ne legyél már hülye! – morran fel Hanna – Miért rontottad volna el?!

-      Kris! – csattan fel Zalán is- Te lökött nőszemély, mi az hogy nincs kivel megbeszélned? Mi itt vagyunk a barátaid vagyunk! Nekünk is elmondhatod bármi bajod van! És mielőtt megszólalnál, 7 lakat van mindegyikünk száján! Ez természetes, hogy e falak között marad.

-      Köszönöm! – tekint végig rajtunk hálásan, - Ne haragudjatok, de le szeretnék dőlni egy kicsit, egész éjjel alig aludtam valamit..

-      Menj csak, pihend ki magad, ebédre felkeltünk! Jut eszembe kisfiam! – fordul Edit egyetlen „kicsifiához”- Elmennél a cukrászdába rendeltem egy tortát, mivel nem volt kedvem sütni – teszi hozzá, az orrát felhúzva, mire felnevetek! Elképedve, kérdőn mered rám.

-      Bocsánat, csak Hanna is ezt szokta csinálni – röhögök fel mire mind felnevetnek – Ő is így húzza fel az orrát! – fordulok Hannához, aki most is így néz rám. A többiek is követik pillantásomat, és miután ők is látják, hogy mit mondok, szintén felnevetnek. Kristen is elhúzz a száját, amikor meglátja, hogy miről beszélek.

Erre már Zalán még rátesz egy lapáttal amikor felpattan, feszes vigyázzba vágja magát, és meredt tekintettel bámul a távolba tisztelgés közben

-      Értettem asszonyom, a sütemény stylisthoz rendelve egy fuvar!

Az anyukája válaszát meg sem várva, lehajol, és felkapja Kristent, aki pille súlyú, de ez a barom eljátsza, hogy megroggyan a súlya alatt, majd  még ezt is fokozni tudja, amikor megszólal:

-      Elvis Presley halott, Jimmy Hendrix halott, nekem is fáj a hátam! – nyög fel túljátszva a fájdalmat.

Kristen felnevet, és kapálózni kezd, hogy tegye le, de pár pillanat múlva már a lépcsőn jár vele.

Nevetésünk lassan csillapodik.

-      Ahogy öregszik úgy megy el az esze! – sóhajtja Hanna anyukája.

-      Anya! – szólal meg Natti - ami nincs az nem mehet el!

Felnevetünk. Aztán enni kezdünk mindannyian a gondolatainkba merülve. Hirtelen Edit töri meg a csendet:

-      Mi a büdös fenét csinálnak ennek a lánynak a szülei? Mindenki megvan gárgyulva ott? – dühödik fel- Miért nem törődnek a gyerekeikkel? Itt van Ashley is! – néz az említettre akinek könnybe lábad a szeme erre. – Bocsáss meg drágám, nem bántani akarlak, de te is egy csupa szív, kedves, aranyos lány vagy! –öleli magához Ashleyt - Én a csillagokat is lehozom a gyerekeimnek, ha az kell! Veletek meg nem törődnek! – fakad ki.

Ashley sírni kezd erre.

-      Jaj kincsem, nem bántani akartalak! Bocsáss meg!

-      Nem, dehogy bántottál meg! Csak úgy maradnék még itt nálatok! Utálok innen visszamenni oda! – sóhajt fel Ashley – itt családtagnak érzem magam, itt egy vagyok közületek! Itt engem is szeretnek.

Szavai hallatán Natti és az eddig nagyon csendben lévő kedvesem  összenéznek és pityeregni kezdenek.

Percekkel később megjelenik Zalán is, és nagyot sóhajtva leül közénk, körülnéz és felsóhajt.

-      Mi van csajok? Mi ez az egéritatás?

-      Semmi csak a szokásos. – feleli Ash kitérőn,

-      Kicsim! – néz rá figyelmesen. – Mi a baj? Kris?

-      Nem, nem Kris! – válaszol Ashley miközben a szalvétát gyűrögeti,  amikor ezt Zalán meglátja kezébe veszi a kezét, és figyelmesen néz rá választ várva - Tudom – tudom, de most jött ki rajtam. Te is tudod, hogy ritkán vagyok ilyen, de a történtek engem is kiakasztottak. Szeretnék itt maradni még ha lehet? Lesz most valami munkád még L.A-ben? Maradhatunk még? – néz Zalánra, aki hevesen gondolkodik.  

-      Tényleg itt akarsz még maradni? – kérdezi komoly tekintettel.

-      Tényleg. Tényleg szeretnék még itt lenni, és nem szállodában lakni hanem ha lehet  a csajoknál, vagy  itt anyudéknál. Nem baj? – néz a csajokra.

-      Hülye vagy? Miért lenne baj? – fordul el tőlem Hanna.

-      Az a ház Zalán háza is,  akkor jöttök amikor csak akartok! – feleli Natti.

Összenéznek.

-      Anyu?

-      Meg se merd kérdezni! – csattan fel Edit.

-      Tőlünk se! – felelik a csajok kórusban.

-      Akkor oké! Maradunk!- közli vigyorogva Zalán.

-      Jaj de jó! – nevet fel Hanna is. – Legalább ti maradtok még egy kicsit. – néz rám szomorúan.

Nem tudok neki válaszolni, mert hirtelen összerezzen. Elképedten meredek rá, amikor felpattan, és kikapja a nadrágja zsebéből a telefont. Nagyot sóhajtva megy arrébb, mivel Zalán ezt látva felnevet. Egy ötlet kezd körvonalazódni bennem. 

Figyelem ahogy fel-alá járkálva beszélget. Majd nagyot sóhajtva kinyomja a telefont.

-      Ki volt az? – kérdezem.

-      A konzulensem. Szinte az egész szakdolit át kell dolgoznom! Jónak mondja, de szinte mindenbe javítanom kell! – temeti az arcát a kezébe.  – És két hét múlva le kell adnom!

-      Sokáig tart?

-      Nem tudom- nyög fel – Holnap beszélem meg vele. Miért?

-      Mit szólnátok egy hétvégéhez Londonba? – teszem fel a nagy kérdést. Megdöbbenve néz rám.

-      Asleyék is maradnak még ahogy hallottam mialatt beszélgettél hónap végéig. – kezdek magyarázkodni – nekem is még ez a két hetem van, utána vissza kell mennem L.A.-be, mivel kezdődik a bemutató körüli médiacirkusz. Egy kis időt még együtt tölthetnénk. Nattiék is jönnének- mondom be a végső adut, mivel látom, hogy lázasan gondolkodik.

-      De én..

-      Figyelj Boszi – szólal meg Zalán – a héten hagylak tanulni, nem viszlek el sehova, bezárlak szobádba és kétszer még a kulcsokat is ráfordítom, sőt börtönőröket is állítok az ajtód elé, hogy ki ne merészelj jönni! Mikor kell a javítást leadnod?

-      Szerintem csütörtökön vagy pénteken. – nyög fel Hanna.

-      Akkor péntek délután tudunk repülni nem?

-      De én …

-      .. de te,  az miatt ne aggódj! – néz rá Zalán.

-      Figyelj kicsim! – szólal meg István is akit eddig észre sem vettünk, hogy megjött, - Sziasztok! Hallom utazásról van szó! – fog velünk kezet, a három lánynak meg kioszt a fejük búbjára egy- egy puszit- az utazás költsége miatt ne aggódj, ott van a családi törzsutas kedvezményem. Elég sokáig repkedtem a cégnél. Végre valaki használja majd. Nattinak is mindig mondom, de soha egyikőtök sem veszi igénybe!

Meggyőztük. Boldogan mosolyogva néz rám. Az asztal alatt megfogom a kezét. Vigyorgok mint a vadalma.

-      Oké!  Hétvégén London! – kacag fel ő is.

-      Na ezt már szeretem! – néz végig rajtunk elégedetten Boszorkám apukája.

-       Kristen hol van? – néz ránk a belépő Dean.

-      Alszik. – felelem gyorsan – Éjjel rosszul aludt és fáradt volt. Lefeküdt még pihenni.

-      Oké. – néz rám, de túl jól ismer ő is, tudja, hogy sántít az amit mondok, de nem faggat.

-      Gyertek üljetek le enni – hoz ki két újabb terítéket Hanna anyukája, mire Dean elképedten mered rá.

-      Én igazán nem, majd eszek a repülőn… - Edit megbotránkozva néz rá.

-      Elment az esze magán? Mit képzel? Vendég a házamban és..

-      Én csak egy alkalmazott vagyok – vág közbe Dean , na ezt már én sem hagyom szó nélkül.

-      Kicsit talán több vagy annál! – csattanok fel.

-      Na azért! – neveti el magát Hanna anyukája amikor Dean leül az asztalhoz. – Vegye tudomásul, hogy itt nálam maga is vendég! Nem tudom, hogy ott túl  HÁLIVÚDBAN – hangsúlyozza ki szándékosan gúnyosan Edit a szót – mi a módi, de kezdek kiakadni az ottani szokásokon! Nálunk ez nem módi. Na jól van.

Miután lenyugodtak a kedélyek, halk beszélgetésbe kezdünk amit Natti telefonja szakít meg. Csongi hívta, mivel most ért haza Ausztriából. Sietve elköszön mindenkitől, és elrobog, de Edit még utána szól, hogy jöjjenek  át ebédre. Minket is elhajt menjünk már a dolgunkra, mert neki készíteni kell az ebédet. A lányok ajánlkoznak, hogy segítenek, de ők is útjukra lettek bocsátva.

Vigyorogva nézem, ahogy mindenkit egy-két szóval helyre tesz. Kimegyünk a teraszra mivel szépen süt nap. Leülünk ott. Beszélgetni kezdünk, István és Deanel  is csatlakozik hozzánk.

-      Nem megyünk el motorozni? Tök jó idő van! – teszi fel a nagy kérdést Zalán.

-      Hát nekem most nincs kedvem – feleli István. – Inkább eltrécselnék itt a teraszon Deannal.

Hát ennyit a motorozásról, pedig nem tűnt rossz ötletnek. István  feláll, bemegy.

-      Most mi van? – néz rám Zalán - Lefagytál?

-      Nem csak ki vezet? Két motor van nem? Te csak az egyiket ülöd meg, István nem jön, Csongiék sem. Meg egyébként is én inkább Hannával töltöm a maradék kis időt. – felelek kitérően. Persze az igazság az, az, hogy szívesen elmentem volna.

István ekkor megáll mellettünk, Zalán kezébe dobja az egyik kulcsot, Hannának dobja a másikat, amit Boszikám nevetve kap el.

-      Tényleg?

-      A Hondát vidd, az stabilabb! Zalán nehogy cserélni merj vele!  - morran egy szem fiára István.

-      Oké! A Kawasaki egyébként is az enyém, csak nem képzeled, hogy ennek a fehérnépnek a kezébe adom az egy szem drágámat!

Elképedek. Mi van? Ashley felnevet képemet látva, mire István folytatja:

-      Robert ez a nőszemély itt mellettem  18 évesen letette a nagymotorra a vizsgát, mivel nem bírta elviselni, hogy Petinek megvan neki meg nincs.  Bár motort csak a fiuk kaptak érettségire Zalán is és Peti is választhattak, de ez a boszorka addig hisztizett, míg neki is megengedtem. Mindig kisírta, hogy valamelyik bátyja vigye.

-      Persze csak addig vittük, amíg láttál, utána ő vezetett. – szól közbe Zalán.

-      És gondolod, hogy én ezt nem tudom? Szerinted hányszor csórta el a motorodat?

Zalán elképedve mered a hugára, aki szégyenlősen lehunyja a szemét, és elbújik a hátam mögé. Zalán persze megakarja húzni a haját, de bevédem Boszikámat.

-      Na menetek öltözködni! – suhant lánykája sejhajára István.

Gyorsan felrobogunk, de fent csendben készülődünk, Kris hadd pihenjen. A szobába elképedten meredek Hannára, aki erre zavarba jön.

-      Mi van? Mit nézel?

-      Azon gondolkodom, hogy legközelebb milyen taglóval állsz elő? – vigyorodom el- nagymotorra van jogsid?

-      Aha. Van, és egész jól vezetek. Majd meglátod!

-      Ettől tartok én is – motyogok magam elé, éhes tekintettel nézem, ahogy öltözködik előttem magáról megfeledkezve cseréli le a pulcsiját egy vastagabbra. Egyáltalán nem szégyenlősködik előttem aminek egyrészt örülök, másrészt, pedig nem mert nehezen tudom csak magam visszafogni. Ekkor rám tekint, és megdöbben azon, ahogy bámulom.

-      Mi van?

-      Semmi, csak nagyon szexis a melltartód. Push-up?

-      Igen az. – aztán rájön, hogy miről társalgunk, és elvörösödik és egyből végigmér, különös figyelmet szentelve a nadrágom elejének.

Na ezt nem kellett volna! Elpirul. Mélyeket lélegezve, de vigyorogva húzom magamhoz. Csókolózni kezdünk, amit Zalán kopogása szakít félbe.

-      Jajj fiatalok! – teszi a kezét a szeme elé, mintha valami illetlent látott volna -  Lassan ki kell magatokra rakni a 18-as karikát, mert olyanok vagytok, mint az szexerőmű sugározzátok magatokból az erotikát.

-      Zalán! – szól rá Hanna.

-      Most mit Zalánozol? Így van!

-      Na elég volt belőled menjünk! – fordul sarkon és elviharzik. Vigyorogva figyeljük.

***

-      Hanna ezt te biztosan tudod vezetni? – nézek rá, miközben kitolja a garázsból a böhöm nagy piros Hondát.

-      Nyugi tudom. – néz rám csalódottan- nem nézed ki belőlem?

-      Hát őszintén? – nézek rá vigyorogva – Nem.

-      Akkor maradj itthon! – húzza fel az orrát, és felpattan egy szempillantás alatt a motorra és már volt, nincs eltűnt!

Elképedten meredek utána.

Itt hagyott!

Basszus itt hagyott!

Arcom láttán a körülöttünk állók felnevetnek, miközben Zalán motorját nézik végig, István büszkén néz lányára, aki ekkor fékez a ház előtt, és mogorván néz rám. Felnevetek.

-      Ezért még kapsz! – morranok rá vigyorogva.

Felhúzom a bukósisakot, felpattanok mögé szorosan simulok hozzá, és átkarolom a derekát. Így várjuk Zalánékat.  Az álcám tökéletes, mivel a bukósisak alá nem látnak be! Nagyon sóhajtok. Persze kezem, hogy –hogynem Hanna hasán kalandozik. Kaján mosollyal a képemen konstatálom, hogy az érintésem hatására megborzong, nagyot sóhajt, és hátrafordul

-      Viselkedj Pattinson! Mert megbánod! – csak vigyorgok továbbra is.

Előre fordul, de én nem hagyom természetesen abba a cirógatását. Ekkor hirtelen hátranyul kettőnk közé és marokra kap! Levegőt is elfelejtek venni!

-      Mondtam!

-      Boszorka!- suttogom neki vissza miután helyreállítottam a légzésem.  Felnevet.

-      Ha végre arra kerül a sor – morgom a fülébe – szétszedlek! – most neki akad el a lélegzete.

Ekkor feldübörög Zalán Kawája is, Hanna hátrafordul.

-      Figyelj Rob, légyszives ilyeneket ne csinálj menet közben jó! Elég lesz az útra és Zalánra is figyelnem.

-      Rendben- nézek rá kötekedve – én is túl akarom élni az utat.

-      Marha! – mosolyog rám édesen, de mérgesen.

Zalánék kigördülnek. Nagyot sóhajtok, és látványosan keresztet vetek, ami nem kerüli el Hanna figyelmét. Látom a szemén, hogy megsértődött.

-      Bocs kicsim! – nem szól semmit.

Miért érzem azt, hogy ezt  még megfogom bánni?!

***

Fél órás száguldás után felengedek. Tényleg érti a dolgát ez a Boszorkány! Aztán egy viszonylag egyenes terepre értünk, forgalom sem nagyon volt vasárnap lévén.

Zalán elmutogatta neki, hogy a következő villanyoszloptól verseny! Hát mondanom sem kell, hogy leizzadtam! Az első  percekben halálfélelmem volt! Aztán élveztem nagyon a száguldást!

Döntetlen lett, közben beértünk a városba, így lassítanak. Eddig néptelen kerülőutakon száguldottunk.

Megállunk egy cukrászda előtt. Hanna nevetve veszi le a sisakját, és kacéran húzza le a bőrkabátja zippzárját, miközben  nem néz a szemembe!  Én csak vigyorogni tudok

Zalánék ekkor fékeznek le mellettünk, nevetve kászálódnak le a motorról, majd állnak be mellénk.

-      Boszorka te eszelős vagy! – nevet fel Zalán

-      Mi van bátyó nem bírod a konkurenciát? – kötekedik vele Hanna, mire Ashley felnevet.

-      Édeském, az én vasam kenterbe veri a te piros csodádat! Ha nem tudnád ez egy Kawasaki!

-      ÓÓÓ! – vigyorog Hanna – az én lábam között meg egy vadállat van!

Erre a szövegre felröhögök!

-      Édes én még nem is jártam ott! – suttogom a fülébe, mire talpig vörösödik. – Mit fogsz gondolni akkor!?

-      Rob fejezd be! – morran rám, mire magamhoz rántom.  – Tudod, hogy a Hondáról beszéltem!

-      Tudom! – suttogok a fülébe, ezt a pillanatot használja ki Zalán, hogy hátba veregessen, aminek közvetlen következménye, hogy lefejelem Hannát.

-      Basszus Pattinson tönkre teszel! – simogatja meg a fejét fájdalmas arccal - Előbb a hasamat kaparod véresre,  - húzza szét kabátját,  emeli fel a pulcsiját, és méri végig kezem nyomát, mire elszégyelem magam- aztán meg lefejelsz!

-      Bocsánat kicsim! Én tényleg nem akartam! – nézem a bőrébe vésődött vörös csíkokat – Úr isten! Ne haragudj!

-      Mi van te macsóvámpír, nem bírod a gyűrődést!? – aztán észreveszi ő is a csíkokat, és mérgesen végigmér - Figyelj oda, mert agyon csaplak!

-      Otthon meggyógyítom ígérem! – suttogom Hanna fülébe.

-      Ajánlom is! – cuppant egy puszit az arcomra.

Betérünk a cukrászdába. Hanna arcát élvezet nézni, ahogy végignézi a kínálatot. Ő is édesszájú!

-      Eszünk valamit? – fordulok feléjük.

-      Egy fagyit? – néz rám reménykedve – napok óta fagyiznék!

-      Oké fagyizzunk! – helyesel Ashley is, így amíg Zalán a tortát rendezi, addig én a csajokkal asztalhoz ülök, ami a bejárattól a legtávolabb esik.

Nincs nálam se sapka, se szemüveg, így csak reménykedni tudok, hogy nyugtunk lesz. Na ez a reményem lesz abban a pillanatban oda amikor meglátom, hogy a pincérlány aki megáll az asztalunk mellett hitetlenkedve néz ránk. Hanna figyelmeztetően néz rá, mire összekapja magát, és felveszi a rendelésünk. Figyelem, ahogy a pulthoz lép, ha a telefonjához nyúl azonnal felállunk és kimegyünk! Szerencsére nem ez történik, egy idősebb férfihez lép, akivel éppen Zalán diskurál nevetve, és felénk mutat. A férfi idenéz, mosolyogva bólint egyet, majd újra Zalánhoz fordul aki felénk veszi az irányt. Kisvártatva megjelenik a lány is a rendelésünkkel. Elpirulva néz rám. Én meg felrántom a hivatalos mosolyomat, mire a lány majdnem Hanna ölébe borítja a fagyi kelyhet. Nem győz elnézését kérni, majd elszalad fülig vörösödve. Hanna hitetlenkedve néz utána, aztán elneveti magát.

-      Ne vigyorogj! Mindenhol ez van,  már utálom!- morgolódom.

-      Ne morogj már! Inkább egyél! – mutat az előttem lévő kehelyre.

-      Úr isten Hanna! Te azt mind megeszed?- nézek az előtte lévő hatalmas legalább 4 gombócos, tejszínnel dúsított gyümölcsökkel megpakolt fagyi csodára.

-      Meg én! Ha nem tudnád a fagyi a gyengém! – sóhajt egy nagyot és lecsukott szemmel elkezdi enni a fagyit.

Én csak bámulom, mire Ashley felnevet mellettem.

-      Én mondtam neked! – röhög fel Zalán, és Ash felé fordul - ezek ketten egy atomerőművet tudnának a köztük lévő feszültséggel fenntartani!

-      Inkább egyél, ne velünk foglalkozz! -  morran rá hugicája.

Csendben beszélgetünk, amíg elfogy mind a négyünk elől a fagyi.  Szerencsére senki nem jön oda hozzánk. Nem foglalkoznak velünk. Páran megbámulnak, sutyorognak, de egyikük sem jön oda.

Kisvártatva megáll mellettünk a tulajdonos. Beszélgetni kezd Zalánékkal. Mint kiderül, Ashleyt is ismeri már. Zalánék  gyerekkoruk óta ide járnak. És azt is megtudom, hogy van egy fagyikehely amit a Béla bácsi, mint megtudom, Hannáról nevezett el Hanna kehelynek. Most is azt ette. Rendezem a számlát, és ekkor röstelkedve megkérdezi tőlem, hogy megengednék- e egy fotót. A lánya teljesen bezsongott amikor rájött, hogy én vagyok itt, de tudja, hogy utálom a rajongókat, és nem mer idejönni hozzám.

Teljesen ledöbbenek!

Én utálom a rajongókat?!

De nem folytathatom a gondolatmenetet,  mivel megjelenik a pincérlány és piros arccal kér elnézést! Beszélgetni kezdek vele, amíg a kép elkészül, és a nála lévő DVD-t is aláírom, igyekszem minél jobb benyomást tenni rá.

Elbúcsúzunk.

Csendben húzom magamra a sisakot és ülök Hanna mögé. Látom,  hogy a lány még mindig minket néz az ajtóból, integet, majd előkapja a telefonját és visítva beszélni kezd valakivel.

Hanna felnevet, dudál egyet, én pedig odaintek neki.

Hazafelé lassabban megyünk, mivel Zalánék nem száguldozhatnak náluk van a torta. Hannáékhoz érve leparkolunk az udvarban álló Yahama mellé.  A teraszon Natti mellett Kristen üldögél, és mosolyogva kipihenten néz ránk. Zalán leadja a sütit, mire a két lány is felpattan, hogy akkor indulhatunk, mert most ők is jönnének. Csongitól Natti megkapta a motort, mivel neki is van rá jogsija, később ugyan mint Hanna, de ő is megszerezte. Sokszor járnak el kettesben motorozni, így Csongi bátran rábízza a motort, mivel jól vezet. Mielőtt indulnánk, Hanna eltűnik, majd pár perc múlva megjelenik. Búcsút intünk a szülőknek és Deannak majd elpárolgunk. Meg sem kell kérdeznem, hogy hol volt, érzem. Felhúzott egy derékmelegítőt, vigyorog amikor rákérdezek, hogy miért?

-      Szerinted? – néz rám vigyorogva. Rosszat sejtek

Nem csalódok. Ezek hárman eszelősek! De élvezem, határtalanul élvezem a száguldást!

Kisvártatva egy nyílt egyenes terepre érünk, Zalán és Natti elsöpörnek, Hanna azonban lefékez. Értetlenül nézek rá amikor megáll és lepattan a motorról.

-      Nem akarod kipróbálni?

-      Dehogynem! – bólogatok lelkesen.

Mögém ül átkarolja a derekamat, lassan indulunk, mivel éreznem kell a motort. Apa ugyan megtanított motorozni, de az egy kis robogó volt, ezzel a géppel össze sem lehet hasonlítani. Pár száz méter lassú döcögést követően azonban kicsit merek gyorsítani. Hanna nevetve navigál, hogy merre menjek. Kisvártatva ismerős lesz a terep. Tegnap itt jártunk. Lassan begördülünk a többiek mellé. Meglepetten néznek ránk, hogy én vezetek. Leparkolunk.

-      Anyám! Ez kurva jó volt!- nyögök fel elégedetten hiszen megcsináltam!!!!

Nevetve kapom fel Boszikámat, majd leülünk a többiek mellé.

-      Mi van – néz rám Hanna mosolyogva- Miért vigyorogsz?

-      Boldog vagyok! Végre egy nyugodt, csendes egyszerű nap, amikor egyszerűen csak Rob vagyok aki a kedvesével és a barátaival motorozik.

Hanna nekem dől átöleli a derekamat én pedig a vállát. Mind a ketten a gondolatainkba merülve bámuljuk a vizet.

-      Min agyalsz ennyire? – simít végig a homlokomon.

-      Azon amit a cukrászdában mondott nekem a ti Béla bácsitok. Szíven ütött, az hogy azt gondolják rólam, hogy utálom a rajongóimat! Erről szó sincs, csak azt nem szeretem, ha visítanak és a nyakamba ugrálnak, ha tolakodóan viselkednek! Azt tényleg gyűlölöm!

-      De nálunk itt ilyen nem volt! – néz rám.

-      De látod mégis egy beképzelt bunkónak tartanak!

-       Dehogy tartanak annak!

-       Mindegy! – felelem, de azért bánt. Csendben hátradőlök, Hannát magamhoz húzom, és mélán nézzük a fák között feltűnő felhőket.

-      Kislánykoromban mindig azt játszottuk a Veronmaminál, hogy bámultuk a felhőket az égen, és találgattuk, hogy milyen alakjuk lehet. Imádtam ezt!

Kisvártatva mind a hatan hanyatt fekve  bámuljuk a felhőket és nagy röhögések közepette találgatjuk, hogy annak most teve vagy hajtogatott kígyó formája van-e. Hirtelen megcsörren Zalán telefonja. Nevetve halássza elő.

Édesanyja az.

Mennünk kell kész az ebéd.

Lassan felcihelődünk. Kézenfogva megyünk a motorokhoz. Hanna  majdnem elsírja magát. Hiába kérdezem mi a baj, nem válaszol, csak mosolyog.

Legnagyobb meglepetésemre mögém ül. Én vezethetek. Boldogan élvezem a száguldást!

Hazaérve leparkolunk a garázsba. A többiek bemennek mi még maradunk kint. Hanna tesz – vesz, de érzem, hogy ez most csak terelés. Tehetetlenül állok a garázsajtóban és nézem őt. De nem sokáig bírom, hozzálépek, átölelem. Felzokog.

-      Mi a baj kicsim?

-      Semmi – feleli, de nem  néz rám. Szemeiből potyognak a könnyek.

-      Hanna, kicsim mi a baj?

-      Én annyira boldog voltam ma! De mindjárt vége! Nemsokára elmész! – zokogja.

-      De kicsim 5 nap múlva találkozunk! – próbálom vigasztalni, de én is nehezen kapok levegőt, nekem is fáj.

-      Tudom, tudom Rob mégis fáj!

-      Kicsikém! – szorítom magamhoz, miközben ringatom.

-      Én annyira félek, hogy elvesztelek! Elmész és találsz majd valaki szebbet, jobbat. Nem én kellek majd neked!

-      Hanna! – csattanok fel – Ezt már tegnap tisztáztuk úgy emlékszem! – nézek rá keményen. – Én nem az a pasi vagyok aki szédíti a csajokat, aztán meg lelép. Fog már fel! Nekem te kellesz! Te, érted? Molnár Hanna! Te kellesz nekem! – de csak zokog továbbra is.

-      Hahó fiatalok! – lép be a garázsba Csongi – hol vagytok? Gyertek enni! – meglátva bennünket megtorpan.

-      Mindjárt megyünk – intek oda neki, - csak még valamit meg kell beszélnünk.

-      Oké! – néz rám bocsánatkérőn.

-      Kicsim szedd össze magad, mennünk kell, várnak ránk.

-      Jó. – szipogja. – Rendben, csak adj pár percet, hogy összeszedjem magam.

-      Hanna, mit tegyek, hogy higyj bennünk? – emelem fel a fejét, hogy lássam azokat a szép barna szemeket.  – Kérlek nyisd ki a szemed!  - csókolgatom le a könnyeit egymás után.  

Nagyot sóhajt majd rám néz.

-      Szeretlek! Nagyon, ezt el kell hinned nekem, nem tudom, hogy hogyan bizonyítsam neked. Mit tegyek, hogy elhidd?

-      Semmit, semmit nem tudsz tenni, ezeket a kétségeket nekem kell legyőznöm, talán az idő lesz az ami segít nekünk. Ő a legnagyobb ellenségünk és a legnagyobb jótevőnk is egyben. Bocsáss meg, hogy hisztizek, de …

-      Nyugi! Hidd el bennem is voltak, vannak kétségek, de egy valamit tudok, szeretlek. Ebben az egy hétben ki fog derülni, hogy egymás közelsége nélkül is úgy érzünk egymás iránt mint most. Pénteken megbeszéljük jó. Őszintén.

-      Oké! – suttogja.

-      Na gyere, mennünk kell! – húzom magam után, de megtorpan ami engem is megállásra késztet.

-      Rob? Látszik, hogy sírtam? – néz rám kédőn.

-      Nem hazudok, igen látszik, de nyugodt lehetsz, mindenki tisztában van vele, hogy miért, és senki nem fog sem faggatni, sem pedig nyaggatni.

-      Tudom. – suttogja.

-      Na gyere.

Egymás kezét fogva léptünk be az ajtón. Mindenki a nappaliban volt, egy emberként néztek fel. Edit és István jelentőségteljes pillantást váltottak egymással.

-      Végre! – sóhajt fel Zalán, - már kezdtem éhen halni!

Az ebéd jókedvűen telt. Beszélgettünk. Zalán persze elpoénkodta, kritizálta a vezetési tudományomat, mire Hanna lelkesen a védelmemre kelt.

Ebéd után a lányok gyorsan elpakoltak, Hanna és Natti elmosogattak. Mi leültünk a nappaliba beszélgetni. Ekkor Kristen ült mellém.

-      Megnyugodtál? – kérdezem.

-      Igen. Elbeszélgettem Hanna anyukájával, nem titkolta a véleményét, de meghallgatott.  Rob olyan jól esett, hogy beszélgetett velem, hogy meghallgatott. Kijött belőlem rengeteg feszültség, félelem, fájdalom. Feltett nem egy kellemetlen kérdést és rávezetett arra, hogy mit kell tennem. Megértettem, hogy magamnak kell kezembe vennem a sorsomat. Mesélt Hannáról, a vele történtekről.

Meghökkenve nézek rá.

-      Igen mesélt róla, és arról, hogy ők hogyan élték meg.  Nagyon sok mindent megértettem. Ők  hárman – mutat Nattira, Hannára és Zalánra -  évek óta egyedül tartottak fel egy házat, miközben tanultak, szórakoztak, de mögöttük minding ott álltak ahogy mögötted is a szülők.  Nekem nem kell az miatt aggódnom, hogy hogyan tartsam fent magam, de nekem csak papíron vannak szüleim. És ebből elegem van! Elmondok nekik mindent, és választás elé állítom őket, mert ez így nem mehet tovább!

-      Akkor ezek szerint nem bántad, meg, hogy ide jöttél.

-      Nem egyáltalán nem bántam meg. – feleli mosolyogva.

-      Örülök neki. – sóhajtok fel.

Ekkor megérkezik Hanna is és hozzám bújik. Boldogan ölelem magamhoz, miközben beszélgetünk a többiekkel.

 

Szerencsére Csongi is benne van a hosszú hétvégében. Hannának is valamivel jobb kedve lett, de még így is szomorkás a hangulata. Mondjuk, nekem sincs virágos jókedvem az már egyszer biztos.

-      Mit fogsz csinálni, ha hazamész? – kérdezi tőlem.

-      Kristennel elmegyünk a szállodába, aztán anyuékhoz, biztos a haverjaim is keresni fognak. Jó lesz egy kicsit otthon lenni velük is. Biztosan kedvelni fogod őket. Olyan elmebetegek, mint Zalán vagy én.

-      Azért felhívsz majd?

-      Persze, hogy felhívlak! Ha kell minden órában! – vigyorgok, és megcsókolom a nyakát, mire felnevet.

-      Minden órában azért nem kell! – kuncogja.

-      Van Skypod?

-      Persze, hogy van!

-      Akkor azon is beszélgethetünk majd! Ott legalább látlak is!

-      Oké! – kezd mosolyogni.

-      Ezt már szeretem, - kérdőn néz rám- ha mosolyogsz! – adok egy csókot a szájára, amiből persze egy hosszú- hosszú csók lett. Fel sem figyelünk a csendre. Lassan válunk el egymástól.

-      Ti a fületeken vesztek közben levegőt? – röhög fel Zalán, mire Ashley szerencsére kupánvágja.

-      Mi van irigykedsz? – morran rá Hanna.

-      Kéne?

Ebben maradnak. Aztán elérkezik az a perc is amikor indulni kell. A csomagjainkat már lehoztuk a Zalánnal az emeletről. Kristennel búcsúzkodni kezdünk. Istvánék mindkettőnket szeretettel várnak bármikor itt járunk! Hálásan köszönjük meg Kristennel és Deannal a vendéglátást.

Végül csak ő marad.

Tőle kell elköszönnöm.

Csendben állunk egymással szemben az udvaron.

Nem jönnek a szavak, az érzések viszont marják a torkomat és a szememet.

Hanna ekkor felzokog, én csak szorítani tudom magamhoz. A beszéd nem megy!

Dean kelletlenül ugyan de szól, hogy indulni kell, el kell érni a gépet.

Még egy utolsó csók és elindulok.

-      Szeretlek! - hallom a halkan utánam suttogott szót. 

-      Én is – fordulok vissza hozzá – Nagyon Boszikám.

Az autóba szállva nézek vissza rá. István öleli magához, Zalán is mellette áll, és beszél hozzá, ő azonban csak néz utánunk miközben patakzanak a könnyei.

Én is csak őt látom, nehéz szívvel de búcsút intek.