133. fejezet: ELŐKÉSZÜLETEK

Sziasztok!



Köszönök szépen minden hozzászólást, biztatást.
Akkor hát  folytatódjék Hanna és Robert története.


Puszilok mindenkit!


Heni

Robert

Rémülten nézek a pasira.  Kifejezéstelen tekintete, arca semmi jót nem ígér. Szinte elkap a hányinger! 

Nem!

Nem akarom hallani!

Hanna él, Hanna jól van.

Hannának élnie kell!- kántálom magamban.

Képtelen vagyok arra, hogy világosan, összeszedetten gondolkodjak, csak szorongatom a telefont a kezemben, mintha az egyetlen kincsem lenne, egy kapocs, ami összeköt vele.  

A teremben szó szerint még a légy zümmögését is lehet hallani, mindannyian visszafogott lélegzettel várjuk, hogy megszólaljon a fickó.

-      Tisztelt Hölgyeim és Uraim – szólal meg halk hangon – sajnos most sem tudok semmi biztatót Önöknek mondani. Kutatóegységeink, a parti őrséggel, és a haditengerészettel közösen most is keresik a gépet. Mint tudják egy viharzónán kellett keresztül menniük, 3 órája még volt kapcsolatunk a géppel, bejelentkeztek, azóta azonban semmi. Eltűnt a radarról.  Amint új információt tudunk azonnal jelentkezni fogunk.  – közli, megfordul és kimegy.

Döbbent a csend.

Dobolni kezd a fülemben a vér az utolsó szavak hallatán, távolról hallom, ahogy többen felnyögnek, ahogy sóhajok és imák szállnak az ég felé. Sírás hallatszik. Nem bírnak el a lábaim. Szinte tántorgok egy ülés felé. 

Istvánnék mellém rogynak, Apa feszülten mászkál.  Valahogy nem tudok megszólalni.  Szorongat a kétségbeesés, amikor rezegni kezd a kezembe szorongatott telefon.

Egy pillantás a kijelzőre és kifut az arcomból a vér.

Hanna

Ezt nem hiszem el!  Igazán kijöhetett volna elém valaki!  Feszült vagyok és ingerült. Ritka rossz volt az út, többször lejátszódott előttem az életem, amíg ideértünk!  Végre leszálltunk erre itt állok, mert sehol senki!  A címet meg nem tudom! Bacca meg!

Kissé felpaprikázott hangulatban nyomom meg a gyorshívót, idegesen várom hogy felvegye.

-      Hanna? – motyogja hitetlenkedve, amikor beleszól.

-      Nem életem Kim Kardashian személyesen! – csattanok fel – Igazán kijöhettél volna elém, csak azért mert összezördültünk nem kell játszanod a sértettet! De ha netalán zavarlak bokros teendőid közben, akkor a következő géppel megyek vissza New Yorkba!

Csend, majd felnevet.

-      Tényleg te vagy! Jézusom Hanna! - hallom a megkönnyebbült hangot - Édesem, Jézusom! 

-      Mi bajod van? – döbbenek meg teljesen – Lemaradtam valamiről? Papnak álltál? Mi ez a heveny Jézusomo. . .

-      Hol vagy? – vág közbe

-      A Lutonon. Most szállt le a gépem.

-      Édesem! El ne mozdulj onnan! Hallod! Kicsim!

-      Nem kell idejönnöd, csak mond meg légyszives anyudék címét, mert nem tudom!  Azt meg nem mondhatom a taxisnak, hogy a Pattinson rezidenciára legyen oly drága!

-      Életem el ne mozdulj onnan!  Megyünk!!! – közli majd ledobja a telefont.

Ennek meg mi baja van? Meghibbant? Életem? Édesem? Kicsim?

Agyalok.

. . . most vagy meghibbant tényleg, vagy valami oltári nagy disznóságot csinált!

Felhúzom magam ismételten, szerencsére azonban Herki nyüglődni kezd, és elvonja a figyelmemet.

Robert

Hirtelen annyira elkezd verni a szívem, hogy megszólalni alig tudok. Ez ő!  Jézusom! 

Istvánék döbbenten állnak előttem Apuval egyetemben.

-      Hanna? – tátogja Edit, és amikor bólintok, megkönnyebbülten elsírja magát.

-      Hol van? – mered rám István is, de addigra már felpattanok, és rángatom magam után őket.

-      A Lutonon! – közlöm vigyorogva – Gyertek, menjünk! 

-      De hogy az istenbe került oda?! – morran fel Apám

-      Nem tudom, de mindegy nem?! – nevetem el magam megkönnyebbülten.

Szélsebesen mind a négyen az autóhoz vágtatunk, szerencsére a sakálok elvannak azzal foglalva, hogy az eltűnt gépről szedjenek össze információkat, így szinte észrevétlenül megtudunk lépni.  Rekord gyorsasággal berámoljuk Istvánnék bőröndjét és padlógázzal indít Apu.  Hallom a kocsiban zajló beszélgetést, de most egyenlőre,  csak azzal tudok foglalkozni, hogy feldolgozzam azt, hogy nem veszítettem el, hogy nemsokára látom!  Az utóbbi pár órában érzett pánikot egy pillantás alatt lemosta rólam a hangja, mégis bennem van a feszültség. Szórakozottan tépkedem nadrágomon a szakadást egészen addig, amíg egy érintést nem érezek.

Amellettem ülő Edit mosolyog rám, de neki is a szemében még ott a félelem.

-      Ne csináld – suttogja – mert lassan lebontod a fél szárát a nadrágodnak!

Apu szentségelve próbál parkolót keresni. Alig áll meg, már ki is pattantunk, és mind a négyen elindulunk sietve a terminálba. Most nem törődök a meglepett pillantásokkal, csak azt az egyet szeretném látni!  Idegesen nézünk körül, amikor megpillantom.

-      Ott van! – szólok hátra Editéknék és levágok egy gyors sprintet.

Háttal áll nekem, és élénken magyaráz a kezében lévő Herkulesnek, meglepetten felkiált, amikor átölelem és mélyet szippantok az illatából.

-      Szia! – suttogom az örömtől részegülten, hogy itt tarthatom a karomban, hogy semmi baja nincs – Szia Boszorka!

-      Rob! – megfordul, meglepetten mered rám, nagyot sóhajt, de készségesen a karomba simul.

Képtelen vagyok visszatartani magam, a dús sörényébe túrok, azzal sem foglalkozva, hogy a kalapja leesik a fejéről, és a szájára tapadok. Tétova csóknak indul, de . . . egymásba feledkezünk.  Aztán hirtelen mind a ketten elengedjük a másikat, mivel rájövünk, hogy tulajdonképpen mi fasírtba vagyunk!

-      Édes lányom!  - hallom valahonnan távolról – Veled mindig kell történnie valaminek?

Hanna rajtakapottan húzódik el tőlem, és elképedve néz szüleinkre.

-      Sziasztok! – vigyorog – Késett a repülőm semmi más nem történt. – szövegel, miközben odalép hozzájuk. 

István szinte összeroppantja, amikor magához húzza.

-      Apu! Ez fáj! – nyöszörgi, majd István karmaiból szabadulva Edithez fordul – Mi bajotok van? - néz meglepve édesanyja könnyes szemébe miközben átöleli.

-      Van fogalmad mit éltünk át?! – csattan fel István, mire Hanna megdöbben.

-      Miért?

-      Azért kedvesem – szólal meg Apu is miközben megpuszilja – mert azt hittük, hogy rajta vagy az eltűnt New Yorki gépen!  Közel két órája kétségbeesetten vártuk, hogy hírt kapjunk rólad!

-      Mi? – néz végig rajtunk elképedve,– de hát én Los Angelesből jöttem!   - motyogja, majd felém fordul - Hiába hívtalak nem vetted fel a telefont, ezért inkább megírtam neked, hogy sürgősen LA-be  kellett utaznom! Azt is megírtam hogy a Lutonra  jövök és nem a Heathrowra érkezik a gépem! Rob!– néz rám számon kérőn - Nem olvastad mi?

-      Nem, mert tegnap reggel amikor beszéltünk azt mondtad, hogy NYC-ből jössz!  Megbeszéltük, hogy melyik géppel érkezel! Nem vettem elő a gépet, tegnap lazultam! És ne nézz így rám! – csattanok fel

-      Khm!  Szerintem inkább menjünk! Majd otthon megbeszélitek. – szólal meg Apa és Istvánnal felkapják Hanna motyóját, elindulunk.

Az előbbi megkönnyebbülésnek nyoma sincs, forr bennem a méreg! Én itt aggódok érte, ez meg kapásból leszed a 10 körmömről, ráadásul egyetlen pillantásra sem méltat, nevetgélve megy Istvánnal és Apámmal!

-      Nyugi! – lép mellém Edit és végigsimít a kezemen.

-      Legszívesebben megfojtanám ilyenkor! – mormolom – Bocsánat, de nagyon fel tud idegesíteni!

-      Nincs semmi, - legyint egyet Edit – én is így vagyok sokszor az apjával, szeretem, de néha egy kanál vízben is meg tudnám fojtani! Nyugi, odaérünk hozzátok, lenyugszotok és megbeszéltek mindent. Mély levegő Robert – kacsint rám, mire elnevetem magam.  – Na azért!  Ezt már szeretem!

Beszállunk a kocsiba. Hallgatok miközben haladunk. Érzem minden légvételét minden apró mozdulatát, sóhaját, de nem nézek rá. Nem.

Makacsul bámulok kifelé.

Érzem, hogy figyel, hallom, hogy felsóhajt. Érzem a pillantását, de én is makacs vagyok. Nem engedek, én aggódok érte, majd meghaltam, amikor azt hittem hogy elveszítettem ő pedig flegmázik velem?!

Edit

Figyelem a gyerekeket vacsora közben is. Mind a kettő nyakas, makacs, egyik sem akar engedni a másiknak.  Rendkívül udvariasak egymással, de szinte már komikusak, ahogy kerülgeti egymást!

-      Ide adnád a sót! – néz Hanna Robra.

-      Tessék! Parancsolj! – nyújtja felé, de még csak véletlenül sem néznek a másikra.

Összenéztünk Clairrel, és elnevetjük magunkat, Istvánék is veszik a lapot, de tüntetőleg nem foglalkozunk velük. Vacsora után leülünk a nappaliba. Hanna a konyhában rámol, Rob meg telefonál, de mind a kettő azért titokban sasolja a másikat.

-      Amint látom hidegháborús a helyzet! – ül le mellém Claire – Mi bajuk van?

-      Őszintén szólva nem tudom, - kacsintok rá – szerintem még a múltkorit sem beszélték meg.  Ahogy hallottam Hanna elviharzott már délben vissza NYC-be, telefonon meg nem hiszem, hogy megbeszélték.

-      Rob is nagyon nyakas tud lenni! – lesi a fiát és felnevet amikor Rob kezében megcsörren a telefon, holott elvileg beszélt rajta. – Pancser! – vigyorogja. – Jaj tiszta Richard ez a gyerek!  Nyakas, büszke!

-      Hát az én lányom sem különb én tudom. Nézz rá!  Majd a guta üti meg, de nem szól! Pedig kiskorában egy kis pukkancs volt, akinek ami a szívén az a száján! Most meg . . . .

-       . . . . duli-fuli lett. mint az anyja!  - röhög mellém vetődve István – Nem gondolod, hogy beszélne kellene a lányoddal? – bólint Hanna felé.

-      Nem István, ha gondja van és beszélni akar, akkor megtalál, ha nem akkor nem. Felnőtt.

Robert mellénk ül, és a fülét simogatja.

-      Harangoznak kisfiam? – kacsint rá Claire, mire Rob értetlenül néz rá, majd elvörösödik.

-      Neked semmi nem kerüli el a figyelmedet? – csattan fel.

-      Édesem ismersz!

-      Anya!

Ekkor érkezik körünkbe a duó másik fele, és leül a kanapéra miközben alig tudja az ásítást elnyomni.

-      Holnapi tervek? – motyogja álmosan

-      Holnap el kellene mennünk a helyszínt kiválasztani. Háromra szűkítettük le a kört, ami biztonsági szempontból is megfelel - Richard számítógépen mutogatni kezdi őket -  Az egyik egy helyi  londoni szálloda, a másik Surreyben Botleys Mansion, egy csodálatos 18. századi vidéki rezidencia, amit hatalmas park vesz körül, a harmadik pedig Buckinghamshire-ben  egy romantikus középkori terméskőből épült udvarház amely egy nagy gondozott park közepén terül el.

-      Mind a három helyen várnak bennünket. Amint meglesz a helyszín, onnantól kezdve villámgyorsan eltudunk már mindent rendezni.

-      De szabadok arra a hétvégére? – néz végig rajtunk Hanna, kicsit mintha kötekedést éreznék a hangjában, értetlenül nézek rá.

-      Igen kislányom, mindhárom esetében a szeptember 24-es hétvége szabad a mi legnagyobb szerencsénkre. – jön a válasz Richardtól.

-      Akkor jó! – motyogja Hanna – és mikor akartok indulni?

-      Hát 9-re már ott kell lennünk a szállodában, de mivel nem lehet az itteni forgalmat kiszámítani így azt mondom, hogy már 8-kor indulni kellene gyerekek.

-      Olyan korán? – sóhajt fel a lányom – Rendben, ne haragudjatok, akkor én elteszem magam holnapra. Ma párszor az életem lejátszódott előttem és ez kiborított. – suttogja. Az utolsó szavaira mind felkapjuk a a fejünket Robert láthatóan szólni akar, de benne akad a szó amikor Hanna folytatja – bocsánatot kérek, ha valakivel esetleg udvariatlan voltam.

-      Már akartam kérdezni, hogy mi történt?  Amikor megérkeztetek mind olyanok voltatok, mint akiken átment az úthenger! – néz rá Claire.

-      Igazából csak annyi, hogy nem NYC-ből jöttem, hanem LA-ből és egy nagy viharzónán kellett keresztül mennünk. A gép rázkódott és halálra rémültünk, végül a pilóták úgy döntöttek, hogy egy kis polgári reptéren leszállunk, mert nem akarják kísérteni a sorsot.  Majdnem 1órát várakoztunk, de utána elindultunk.  Ezért késett a gépem. Azt már itt tudtam meg tőlük, - mutat felénk - hogy a New York-ból induló gép valószínűleg lezuhant, és ők azt hitték, hogy én is rajta vagyok.

-      Értem. – néz ránk döbbenten Claire.

-      Akkor én most elmegyek elteszem magam holnapra. – áll fel a lányom nagyot sóhajtva – Jó éjszakát!

-      Szia kicsim! – szorítom magamhoz.

-      Szeretlek Anya! – suttogja a fülembe, majd felsóhajt és felmegy.

Rob nagyot nyel és felkászálódik, hogy utána menjen, de megcsörren a telefonja, halkan elkáromkodja magát és felveszi. Ha jól vettem ki a szavaiból Stephani hívta.

Robert

Látom rajta, hogy fáradt. Az egész esti macska-egér játék engem is lemerített teljesen.  Egész este vártam, hogy hozzám bújjon, annyira szerettem volna magamhoz szorítani! Ezt igazából meg is tehettem volna, de egy makacs hatökör vagyok hozzá hasonlóan én is. A helyett, hogy megbeszéltük volna, hogy mi a baj, mi történt 10 napja San Diegóban, az helyett itt kerülgetjük egymást! Egy állat vagyok!

Figyeltem az arcát miközben Apu mutogatta a helyszíneket neki, igazából én választottam ki mind a hármat, nekem megvan a kedvencem, de nem akarom befolyásolni őt, azt akarom, hogy együtt válasszuk ki. Itt tartok gondolatban amikor búcsúzkodni kezd.

Döbbenten hallom, hogy mi történt vele út közben.

Látom, ahogy elindul. Utána akarok menni, de megszólal a telefonom, és mivel Stephani hív muszáj felvennem, de közben dühösen nézem, ahogy kicsit megroggyant vállal megy fáradtan felfelé.

Steph csak mondja, csak mondja.

-      Úgy veszem észre, hogy hiába tépem itt a számat! – sóhajt fel.

-      Bocs! Nem lehetne, hogy ezt máskor beszéljük meg?

Csend.

-      De lehetne. Nyomás!  Majd holnap hívlak! Szia!

Gyorsan elköszönök, és leteszem. Bent Anyuék nagyon beszélgetnek Hanna szüleivel, tőlük is elköszönök és elindulok felfelé. Jár az agyam, most mit csináljak? Menjek csak oda hozzá, vagy . . . .  Ó a búsba miért olyan kurva nehéz ez?!

Óvatosan nyitom ki az ajtót, ami halkan nyikordul egyet. Nekem háttal fekszik az ágyon.

Alszik.

A picsába! Megint egy éjjel, amit végig agyalhatok!  Felkapom az ágyról a gatyámat, és elstartolok zuhanyozni.  Jár az agyam folyamatosan. Fel kellene ébreszteni – gondolom magamban - , de aztán gyorsan lebeszélem magam róla, felhajtom a vékony nyári takarót és bebújok Boszorkám mellé. Hallom, ahogy szuszog, miközben a plafont bámulom tehetetlenül. Érzem, vagy inkább hallom, ahogy megváltozik a légzése.

-      Alszol? – suttogom a sötétben.

-      Nem. – jön a halk válasz – nem tudok aludni.

Csend.

Moccanni sem merünk.

-      Mi a baj kicsim? – suttogom a sötétbe – Mi történt San Diegóban? Nem akarsz hozzám jönni?

Halk szipogás a válasz, érzem, mocorog a sötétben,  és összerándulok, amikor hozzám ér.

-      Nem Rob. – suttogja, rajtam meg végig száguld a düh. A büdös picsába!

-      Miért nem akarsz engem? – ülök fel dühösen ellökve a kezét, - Találkoztál valakivel és nem merted megmondani? – vágom a fejéhez a napok óta engem kísértő kérdést.

Szinte megfagy körülöttünk a levegő a dühösen odavetett szavaim hallatán.  Elhúzódik azonnal, én meg kétségbeesve kapok cirógató keze után.

-      Mit képzelsz te rólam? – csattan fojtott hangja a sötétben – Én nem vagyok kurva kedves Robert, aki egyik pasit szédíti a másik után!

-      Hanna! Kicsim én nem úgy gondoltam! 

-      Persze! Te soha nem úgy gondolsz semmit!  Te mindig előbb dumálsz és utána gondolkozol!

-      Ne mond, hogy neked  ez is nem jutna ez az eszedbe, ha a kedvesed akinek megkérted a kezét előző nap, és aki boldogan mondott neked igent, egyik napról a másikra úgy kezd viselkedni, mint aki a háta közepére sem kívánja az egészet! Igazam van vagy sem?! Nem akarod az esküvőt?

Csend.

-      Nem. – jön a halk válasz, mire elakad a lélegzetem. Még a lábam is elzsibbad.

Én mekkora kolosszális marha vagyok! Egy romantikus idióta, aki azt hiszi, hogy. . . nem is tudom mit hittem? 

-      Értem.

-      Dehogy érted!  - csattan fel, villámgyorsan felül, és felkapcsolja az éjjeliszekrényen lévő kislámpát.

Hirtelen éles fénytől hunyorogva nézünk egymásra. Hú apám!  Ha ezek a barna szemek gyilkolni tudnának, én most tuti alulról szagolnám az ibolyát! 

-      Akkor megtennéd, hogy kifejted számomra is érthetően? – vetem oda neki szándékosan gúnyolódva. A csend hosszúra nyúlik, ő pedig feszülten, remegő kézzel babrálja az ágyneműhuzatot - Várok! – vetem neki oda a szavakat rám erőltetett nyugalommal.  – Miért? Azt hiszem, annyit megérdemlek, hogy választ kapjak. – csend. Telnek az évszázad hosszú másodpercek és a nyugalom szertefoszlik - Nézz rám, ha hozzád beszélek!

-      Te ezt nem értheted Rob! – emeli fel a fejét, és néz rám könnyekkel a szemében – Te gazdag vagy, te bármit megtehetsz, amit csak akarsz! De az én családom nem az! – csuklik el a hangja, mire lefagyok, amint elér hozzám elsuttogott szavainak az értelme.

A kisujjam hegyéig ledöbbenek.

-      Hanna . . .

-      Ne! Ne mondj semmit, még nem fejeztem be! – csattan fel, majd lehajtja újból a fejét és motyogni kezd – Én, amikor kislány voltam mindig azt képzeltem, hogy megcsókol a királyfim és én leszek a legboldogabb lány a világon! Csapunk egy hetedhét országra szóló lagzit, és élünk boldogan, amíg meg nem halunk. Álmodoztam arról, hogy egy csodálatos kastélyban megyek férjhez, és ott lesz a családomból mindenki, és azok a barátaim is, akik fontosak számomra.  És ez az álom most nem teljesülhet, mert hiába van itt az én hercegem, aki bármit gondol is, bármilyen baromságot vett az agyába, - pillant rám félve, - én nagyon szeretem, de most nem szeretnék hozzámenni, mert akik rajta kívül nagyon fontosak számomra nem tudnak ott lenni velem azon a napon, mert anyagilag nem engedhetik meg maguknak!

-      Hanna . . . – suttogom rekedten, de leint, és fojtott hangon folytatja.

-      Gondolj bele Rob!  Gondolj arra az időkre, amikor még nem tehettél meg mindent, amit csak akartál! Amikor be kellett osztani minden kis fillért, hogy jusson másnapra is! Most volt Zalánnék esküvője ahova ki kellett utazniuk, repülőjegy, ruhák, ajándék, ezek nem két fillérbe kerülnek! És bár a családomból senki sem küszködik szerencsére napi filléres gondokkal, de meg kell gondolniuk, hogy mit engedhetnek meg maguknak! Nem kell ugyan azon agyalniuk, hogy miből vegyenek másnap kenyeret meg tejet, de én tudom, hogy két ekkora kiadást, ilyen kis időn belül újra nem engedhetnek meg maguknak! Tudom Rob mert hallottam, amikor San Diegóban a nagynénimék beszélgettek. Nem vették észre, hogy meghallottam –szipog – de elgondolkoztatott, és a hallott szavak lerángattak a fellegekből. Az ember olyan könnyen megfeledkezik a hétköznapi gondokról, ha úgy él, mint mi!  Én igyekszem két lábbal a földön állni, de melletted nagyon nehéz, és ezt most nem panaszképp mondom! Szeretlek, de hajlamos vagy elfelejteni, hogy téged nagyon más világ vesz körül.

Csend szakad közénk. Nem tudok megszólalni.

Idegesen babrálja a takaró szélét, és halkan újra beszélni kezd.

-      A te családodnak nem okoz gondot, ez az esküvő, mert nálatok utoljára pár éve volt, de nálunk tavaly Nattiéké, az idén Zalánéké . . . és tudom, hogy milyenek, nem akarják, hogy bárki lenézze őket!

-      De ki nézné le őket?

-      Jaj Rob ne legyél már ilyen naiv! – néz rám mérgesen – az emberek a külsőségekre nagyon sokat adnak! Főleg itt Angliában! Arról nem is beszélve, hogy bármennyire is megszeretnéd akadályozni, de ki fognak szivárogni képek! És ez tudom, hogy mennyire kellemetlen! Az emberek kritikusak és rosszindulatúak, és megszólják azokat akik . . .

-      Jó értem! – szólalok meg.

Újra csend van, amit szinte vágni lehet.

-      Szóval nem az van, hogy én nem akarom, mert nagyon szeretném, de ez most nagyon nem jó, és nem akarom, hogy. . .

-      Értem kicsim! – sóhajtok fel – Értem.

-      Tényleg? – mered rám sírósan – Én tényleg szeretlek, de

-      Jaj nyuszi!  Gyere ide! – suttogom és ő készségesen simul hozzám, remegve ölel át, érzem ahogy a sós könnycseppek eláztatják a pólómat.

-      Ne haragudj Rob!  - pityergi.

-      De ezt miért nem lehetett nekem korábban elmondani? Miért félsz velem ilyeneket megbeszélni? Hanna nem értelek! Miért nem mondtad el már otthon LA-ben? Egy csomó felesleges agyalástól és idegeskedéstől mentettél volna meg mind a kettőnket!

-      Azért mert én is olyan boldog voltam! Mert álmodoztam Rob! Mert akartam, de akkor meghallottam hogy Gizi és Péter beszélgetnek és . . .  nem akartam lejönni a rózsaszín felhők közül. De minél többet agyaltam rajta, annál biztosabb voltam benne, hogy . . .  érted?

-      Értem szívem. – suttogom, - akkor ezek szerint az idén még maradok facér! – vigyorgok, mire oldalba vág.

-      Dög vagy Pattinson! – mormolja, de elhallgattatom egy csókkal.

Hajlamosak lennénk elveszíteni a fejünket, de lentről őseink hangos nevetése hangzik fel, és Hanna elhúzódik tőlem.

-      Szerintem beszélni kellene velük! – néz rám aggodalmasan.

-      Most? – meredek rá.

-      Igen most, - bólogat – szeretnék egy éjszakát végre végig aludni nyugodtan. Nagyon rossz volt a lelkiismeretem. – suttogja.

-      Akkor menjünk! – pattanok fel magamra kapok egy pólót, kézen fogom és magam után húzom.

Edit

-      Atya ég Richard!  - nevetem el magam a szemben ülő Richard legújabb sztorija hallatán – Ezt úgysem hiszem el! 

-      Komolyan mondom! Így történt! Igaz asszony vagy igaz?! – néz nevetve Clairre. – aki nem tud válaszolni, mert a lépcső nyikorgására mind a négyen felkapjuk a fejünket, és a lépcsőn megjelenő gyerekeket bámuljuk.

-      Ajjaj!  - mormolja mellettem István – Ha nem tévedek beszélgettek. . .

-      Na mi van gyerekek?! Hangosak voltunk? – nevet rájuk Richard miközben a kézen fogva felénk igyekvő párosukat nézzük.

-      Nem, de beszélnünk kell veletek – sóhajt Robert amikor megállnak előttünk. Komoly arcukat látva belénk fagy a nevetés. 

- Na ki vele! - szólal meg mellettem István. 

Claire

-      Hát mindenre gondoltam, de erre nem! – fordulok a férjem felé aki csendben elgondolkodva ül.

-      Tudod Clarie ennek még valahol örülök is. – válaszol.

Döbbenten fordulok felé

-      Miért?

-      Mert ez is mutatja, hogy Hanna két lábbal a földön áll, és vissza tudja tartani Robertet a hülyeségektől. Szüleit is meglepte szerintem a dolog. István tisztában van az anyagi lehetőségeikkel, amit közölt is Roberttel, amikor a gyerek az esküvő ötletével előállt.

-      Tudom. Velünk is közölték, hogy meddig mehetnek el, és mi az ő keretük, de Hannát is megtudom érteni, hogy szeretné ha a családja vele legyen.

-      Na menjünk aludni asszony! Holnap is lesz nap, ami elég hosszúnak ígérkezik!

A már szertartásos esti puszi után megfordul, és kisvártatva hallom, ahogy halkan horkol.

Gondolkodom.

Kedvelem ezt a lányt, bár még van mit tanulnia arról, hogy hogyan kell kezelnie a fiamat. De majd összecsiszolódnak!

* * *

-      Ki kér kávét?! 

-      Én kérek Anya! – szólal meg mögöttem a fiam.

-      Én is kérek Claire,- hallom Hanna hangját, aki Roberthez simulva áll.

-      Tudtatok aludni? – kérdezi Edit feléjük fordulva.

-      Én igen – mormolja Robert, de Hanna nem szól semmit.

Csend van.

-      Most nagyon haragszotok rám? – néz végig rajtunk – Higyjétek el én nagyon szerettem volna, de . . . jobb lesz ez így – suttogja.

-      Kislányom - fordul hozzá István, de ekkor csörögni kezd a mobilja, és felveszi.  Hallgat egy darabig majd nevetni kezd, és a lányára néz – Figyelj ezt mond neki, ne nekem!  - és a döbbent Hanna kezébe nyomja a telefont.

-      Szia! – szólal bele bizonytalanul, majd elvörösödik, és haragos pillantást vet Istvánra.  – De . . .

Figyelem ahogy Robert mellé lép és fülelni kezd, mire Hanna megpróbálja elhessegetni, ez a bolond meg csak nevet rajta.

Ekkor csörögni kezd Edit mobilja is, majd Hannáé is, aki hirtelen azt sem tudja, hova, merre kapjon.

-      Téged keresnek!  - néz a lányára Edit miközben a telefonját nyújtja felé, de ő  még mindig István hívójával beszélget.

Hanna

Teljesen ledöbbenek.

Ezt nem hiszem el!  

Sorra felhívott mindenki.  A keresztanyám és keresztapám Gizi és Péter, a másik nagynénimmel Judittal és a Fercsivel  is beszéltem, de Emma és Norbiék is felháborodva hívtak fel, hogy mégis mit képzelek!?  A hab a tortán a nagyikám volt, hogy nem szúrhatok ennyire ki vele! Végre találkozhatna Peterrel, erre meg én lefújom az esküvőt!  Normális vagyok?  . . . és morgolódva letette a telefont.

Döbbenten nézek végig a velem szemben álló szüleinken és Roberten, aki csak vigyorog, mint a tejbe tök.

-      Na mit mondtak nyuszi? – kacsint rám Apa.

-      Ezt ti intéztétek? – nézek Anyura és Apura

-      Nem kislányom, mi nem intéztünk semmit, - közli Anyu – most reggel felhívott a keresztanyád, hogy beszéljen velem, mert ő segít ma a boltban Nattinak, és teljesen kiakadt amikor mondtam neki a fejleményeket.  Ismered milyen. . . szerintem alig tettem le a telefont, már hívta a Jutkát és nagyanyádat is.

Zavartan állok előttük. Erre nem számítottam! Erre végképp nem! 

-      Akkor most mi legyen? – kacsint rám Richard – Megyünk helyszínt nézni vagy sem?

Minden szem rám tapad.  Nagyot nyelek.

-      Megyünk. – motyogom.

-      Ez az Boszorkány!  - nevet fel Rob és megcsókol.

Robert

Egymás kezét szorongatva sétálunk Hannával az épületet körülvevő parkban, ahol a levendula illata érződik. Mélyet szippantok a finom illatból. Anyáék nagyot sóhajtva leülnek a szökőkút melletti padra, István csípőre tett kézzel szemlélődik.

-      Nos gyerekek? – néz ránk Apa kérdőn – Melyik helyet választjátok?

Kérdőn nézünk egymásra a Boszorkával.

-      Őszinte leszek, - jön a válasz Hannától, - én a londoni szállodát nem szeretném. Nekem az valahogy olyan hálívúúdias! Én valami személyesebbet, valami mást szeretnék. Nekem az nem tetszett.

-      Egyetértünk! – szólalok meg – Marad ez meg a Botleys Mansion, véleményed?

Kérdőn néz rám. 

-      Hanna őszintén! – nevetek rá – Senki nem lő le a véleményed miatt. Nekem már megvan a választásom, de szeretném hallani a tiedet is. Ha nem egyezik akkor jöhetnek pro – kontra az érvek. Gyerünk! – vigyorgok rá.

Mélyet sóhajt, és mászkálni kezd.

-      Nos, hát őszintén szólva nekem ez tetszik! – néz körül. – Ez olyan hely, amiről mindig is álmodtam. Vidéki, finom illat van, rengeteg a fa, és ahogy elképzelem, hogy pár hét múlva a fák levelei már gyönyörű őszi színekben pompáznak . . . – mély sóhaj, majd hevesen gesztikulálva újra beszélni kezd – Az épület nagyon tetszik. Ódon terméskő falak, az étterem gyönyörű, hangulatos, azok a faragott régi bolthajtások. . . szinte vártam, hogy megjelenjen egy páncélos lovag – neveti el magát – Barátságos, de egyszerű és nem hivalkodó. Elég hely van a messziről jött vendégek elszállásolására. Nekem ez tetszik. – néz rám megszeppenve – Nekem a másik kastély az nem is tudom, szóval az is nagyon szép volt – teszi hozzá mentegetőzve – de nekem az túl hivalkodó volt, és őszintén szólva nekem az étterem modern üvegkupolája nem tetszett. Valahogy nem volt összhangban az épület.

Elhallgat, és megszeppenve várja, hogy mondjak valamit. Komoly arckifejezést öltök. Felállok és hozzá lépek. Feszülten várja, hogy megszólaljak. Szüleink csak vigyorognak az előadásomon.

-      Szóval akkor itt veszlek el feleségül? – szólalok meg halálosan komoly hangon.

Lassan jut el hozzá a válaszom értelme. Hitetlenkedve néz rám, majd vigyorogni kezd.

-      Nem mondod?! Neked is ez tetszik?!

-      Igen. – bólogatok bőszen – Már amikor nézelődtem már akkor is ez tetszett a legjobban!

-      Tényleg?

-      Bizony, csak nem akartalak befolyásolni a véleményemmel!

-      Jaj Rob!!!  - vigyorogja és a nyakamba ugrik.

-      Jól van gyerekek!  - vereget hátba Apa – Akkor menjünk szerintem vissza és beszéljük meg a managerrel a részleteket, és intézzük a foglalást, mert még oda is kell érnünk Susiékhoz is! – kacsint ránk Apu.  –  Ne nézzetek rám ilyen hitetlenkedve. Igen, náluk fogunk vacsorázni, meg szeretnék ismeri Istvánnékat is, itt vagyunk alig 40 km-re tőlük.

-      Tényleg?!  Megyünk Suziékhoz?  - nevet rám Hanna – Remélem ott lesznek a többiek is! Jaj de meg fogom nyavarni Mike-ot!

Felnevetünk, és elindulunk rendezni a rendeznivalót.

* * *

-      Úristen Rob! Normális vagy!  - visítom hangosan – Ne csináld, mert itt fogunk mind a ketten meghalni! 

-      Ne parázz asszony!  - hallom kissé torz de nevető hangját a telefonban – mindjárt ott vagyunk!

Nem merek megszólalni, csak eszeveszetten kapaszkodok a derekába, megy mint a meszes. Legnagyobb szerencséjére beérünk Crawley-be, és lassítani kezd.

-      Rob agyon foglak csapni! – mormolom szinte csak magamnak, de hallja,  mert felnevet.   

Kisvártatva befordulunk a már ismerős utcába, ahol a nyitott kapun behajtunk.  Matt és Jon már ott is állnak előttünk, és vigyorogva fognak kezet Robbal. Hirtelen mindenki körülöttünk van.

-      Sziasztok! -  ölel át Susie – Örülök, hogy látlak!

-      Szia! – nevetek rá.

-      Na végre hogy megjöttetek! – csendül fel mögöttem egy régen hallott kedves hang.

-      Szia Vic!  Hát te?

-      Anyuék mondták, hogy ide fogtok jönni, nekem meg nem volt kedvem egyedül otthon ücsörögni, úgyhogy gondoltam akkor kijövök én is! .

Hirtelen babasírás hangzik fel, odakapom a fejem, és megjelenik Kate a Mike-val a kezében, nos nem sokáig maradt ott. A kicsi bizalmatlanul mered rám nagy kék szemeivel.

-      Hát szia! De nagy lettél! – nevetek rá – és milyen nehéz vagy! – a kis száj egy pillanatra lefelé konyul, majd a kisfiú vigyorogni kezd. – Mi tetszik neked annyira? – nevetek rá, és megfordulok. – Jellemző – mormolom amikor Rob vigyorgó arcával találom szembe magam, aki mellém lépve megsimogatja az apró kobakot.

Mike egyből tekeregni kezd és felé nyújtózik.  

-      Na szép mondhatom! – mormolom de ellágyulok ahogy kettőjüket nézem.

Szerencsére nincs időm a szomorú gondolatokra, mert megérkeznek Claireék.  Somolyogva figyeljük ahogy Apuék bemutatkoznak.

  

Claire

Nem csalódok. Istvánék kedvesen beszélgetnek a nővéremékkel.  Amikor Rob hangos idétlenkedése vonja el a figyelmemet róluk.

-      Nem mondod?! Megvannak még? Komolyan?

-      Mondom!  Délelőtt  voltunk fent Jonnal a padláson. . .

-      Le is hozták őket, - nevet fel Milán – ma egész délelőtt a gokartokat buzerálták! 

-      Figyi öcsi – vágja Matt hátba Robot, - mennek, mint a meszes!

A fiam szeme vadul csillog, Hanna érdeklődve néz rá.

-      Miről van szó?

-      Fú, - fordul felé Rob -  gyerekkoromban sokszor voltam itt Mattéknél, egyszer azt hiszem szülinapjára kapott egy gokartot, állandóan azt nyúztuk. Mindig vita volt!

-      Persze, állandó veszekedés volt rajta, mert Katie – néz a lányára szeretettel _Milan – mindig hisztériázott, hogy a bátyja nem adja oda neki soha az autót, így kénytelenek voltuk még egyet venni.

-      Ez valahonnan ismerős! – dörmögi hangosan István mire Hanna gyerekesen kinyújtja az apjára nyelvét, aki erre játékosan megfenyegeti,  felnevetünk.  

-      Gondolhatod, volt két gokart!  Micsoda versenyeket rendeztünk a kertben apám!!!!  - lelkendezik Rob.

-      Hát ami azt illeti most is rendezhetünk!  - nevet rá az unokaöcsém Matt, mire  a fiam szeme vadul csillogni kezd.

-      De jó lenne! – sóhajt -  de farmerba vagyok, abba meg  nem lehet!

-      Gyertek, adok ruhát nektek! – pattan fel Susie – Mattnek és Katienek is van itthon mindig cucca, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor jönnek át, és jó ha van váltás.

Hirtelen mind a heten Matt, Julie, Jon, Katie, Rob, Hanna és Vic felpattannak, majd pár perc elteltével rövidnadrágosan mezítláb jelennek meg, eszeveszett röhögések közepette, hogy a hátsó kertbe menjenek. Nevetve követjük őket.  Edit cipeli Mikeot, aki le sem veszi róla a szemét.  István meg is jegyzi, hogy van ízlése a kiskrapeknak!

-      Bolond vagy István! – legyinti meg Edit somolyogva.

De ekkorra már a gyerekek kint vannak a hátsó kertben. Kiabálva, nevetve mennek a versenyek.  Rekedtre ordítom magam miközben egyiknek-másiknak szurkolok.

-      Reszkess Boszorka!!  - vigyorogja Rob amikor Hannával állnak a rajthoz.

-      Figyi öcsisajt!  - riposztol Hanna – Meg se mozdulsz aranyapám és én már messze süvítek!!! 

-      Csak szeretnéd kiscsillag! 

Vic elindítja őket. Eszeveszetten próbálják egymást megelőzni.

Csak nevetünk rajtuk, mert vérre menő a küzdelem, Hanna vezet amikor a cél előtt pár méterrel leesik a lánc.  Hanna dühösen csap a kormányra, amikor Rob - aki mögötte pár méterrel lemaradva küzd,- ezt meglátja.  Vic menti meg a helyzetet, amikor Hannát szinte belöki a célba,

 majd sietve megfordul és lengetni kezdi a kendőt a kezében.

-      Bunda!!!  - kiáltja a fiam mire felnevetünk.

-      Vesztettél pancser!!!  - vihogja Hanna, mire Robert felugrik a gokartból,  ő pedig visítva menekülni kezd előle.

Persze utoléri és lebirkózza.  Na de a többieket sem kell félteni!  Eszeveszett széna dobálás veszi kezdetét. 

-      Egészen otthon érzem magam! – dörmögi mellettem István, - Ez valahogy nagyon ismerős – közli, mire felnevetünk, és a gyerekeket hátrahagyva a teraszra ballagunk.

Alig egy óra múlva, már mind ott ülnek, állnak, fetrengnek a teraszon, amikor is a fiam felrángatja Hannát, és megállnak előttünk.

-      Nos kedves családom!  - köszörüli meg a torkát, és nagyon vakbélgyanús tekintettel néz végig a társaságon – Mint tudjátok, mert biztos vagyok benne, hogy tudjátok – röhögi el magát – megnősülök!

Hangos kiabálás veszi kezdetét, amit nevetésünk csak fokoz mire Robert nevetve csendre inti a társaságot.

-      Szóval, ezért szeretnék minden jelenlévőt meghívni jövő hónap 24-én tartandó házasságkötésünkre.  – hangos kiabálás újra, és nekem nagyon örül a szívem, hogy ezt is megértem – A papírt később kapjátok, – kacsint ránk – Remélem, eljöttök!

A fiatalság egyenként pattan fel, hogy gratuláljanak nekik.

-      Gyerekek ezt meg kell ünnepelnünk! Maradjatok itt! – veti fel Matt – nálunk is alhattok, és legalább egy állati jót bulizhatunk!

A gyerekek összenéznek. Látom, hogy maradnának . . .

-      Az a helyzet, hogy nagyon szívesen maradnánk, de nem lehet, mert holnap egy csomó elintéznivalónk van. – szólal megy Rob.

-      Figyi , azért maradhatunk este kicsit tovább, én is szeretnék kicsit el lenni! Maradunk 10 -11- ig, utána meg hazamegyünk, éjfélre otthon is leszünk nálatok!

Látom Robon, hogy vacillál.

-      Ihatsz is, majd én vezetek hazafelé! Na maradjunk kicsit! Rob! Na!

-      Rob már meg van fűzve, látom rajta. – neveti el magát István – Maradjatok, aztán majd később esetleg értetek jövünk kocsival.

-      Nem kell Apu, itt van a jogsim, és én is haza tudok vezetni Clairekhez.

Hanna

-      Jaj már fáj a hasam! – nevetem el magam – Nem bírom!  - de Matt mit sem törődve komoly bajommal csak folytatja a mesélést.

-      Na most már elég legyen! – csattan fel Rob komolykodva – Mit égeted itt az embert! Te meg el ne hidd egy szavát sem! – néz rám, de még a szeme sem áll jól. – Egyébként meg én is tudnék mesélni a te viselt dolgaidról Matt! – neveti el magát.

Kapkodok a levegő után. Mélyet lélegezve próbálok oxigénhez jutni, ami elég nehezen megy, mert elég csak rájuk pillantani.

-      Nem akarok ünneprontó lenni, - szólal meg mellettünk Vic – de lassan indulni kellene. Fél 11 van, és legalább 1 óra az út Londonig.

Elköszönünk, felcihelődünk, és elindulunk a parkolóhoz. Rob a kezemet fogja, amikor váratlanul vaku villan. Rob hirtelen rám néz.

-      Rendben vagy? – kérdezi.

-      Aha – motyogom, meglepve - Vigyorogj!  Most készül a holnapi hírek, kíváncsi vagyok, most mit csináltunk!

-      Holnap megtudjuk! – neveti és rendületlenül megyünk tovább a motorhoz.

-      Nem jöttök velem? – mered ránk Vic – én kocsival vagyok.

-      Nem Vic, hazamegyünk motorral – válaszolja Robert, és miközben én a pulcsimmal vacakolok, gyors mozdulattal felhúzza a sisakot, és felém nyújtja az enyémet.

Hiába igyekszem cirka ezer kép készül rólunk közben. Felpattanok a motorra és idegesen indítani próbálok, ami persze nem sikerül.

-      Nyugi, nyugalom kicsim. Ne törődj velük. – mormolja megnyugtatón.

Körülöttünk persze mennek a beszólások, amiket igyekszem figyelmen kívül hagyni, de közben a gyomrom az idegességtől gyűszűnyivé zsugorodik. Szerencsére a motort sikerül elindítanom, és magunk mögött hagyjuk a keselyűket, lassan besorolok a forgalomba. Robert szövegel, hogy oldódjon bennem a feszültség, de nem sok sikerrel jár.  Egyenletes tempóban haladunk, és integetünk Vicnek amikor dudálva elrepeszt mellettünk.

Jólesik a csend, miközben London felé haladunk a sötétben. Forgalom alig van, így gondolkodhatok, de majdnem a padkának megyek amikor Robert kezét érzem a pulóverem alá furakodni, elakad a lélegzetem amikor megérzem a  kezét a hasamon kószálni.

-      Kb. 150 méterre van a lejáró a tóhoz – suttogja rekedten a mikrofonba – nincs kedved megnézni, hogy éjjel milyen?

Kihagy a lélegzetem, amikor megérzem, hogy vékony mozgékony ujja a nadrágom gombjánál matat.

-      Rob! – morranok fel rekedten – Ne csináld!

-      Mi van, én csak kapaszkodom! – riposztol – Dönts boszorka, már csak 50 méter! – suttogja izgatottan, miközben egyik keze a nadrágom derekánál matat, a másik pedig egyre közelebb jár a mellemhez.

Nagyot nyelek

-      25 méter – suttogja rekedten, mire a hangjától libabőrös leszek. 

Jézusom!!! 

-      10 méter Kicsim! 

Nem gondolkodom, amikor lehajtok, fel sem fogom igazán, hogy mit teszek, csak a reked hangú nevetést hallom, csak a cirógató kezeket érzem. Lassan döcögve hajtok a kavicsokkal szórt úton.

-      Úristen én nem vagyok normális! – suttogom magam elé.

-      Csak megnézzük a vizet! – nevet fel, azzal a torokhangú reszelős nevetéssel, amitől borzongani kezdek.

Leparkolunk a víztől pár méterre. Ijedten rezzenek össze amikor megmozdul mellettünk a bozót.

-      Nyugi nincs itt senki! – nevet fel, miközben lekászálódik a motorról.

-      Biztos? - suttogom miközben lekapom a bukót én is.

-      Biztos. – motyogja, miközben az arcomba áradt hajszálakat simogatja félre.

Csendben állunk egymással szemben, csak a holdfény világít, alig látom az arcát. közelebb lép, érzem a testéből sugárzó meleget, ami vonz mint molylepkét a fény.  Hozzásimulok, és ő átölel. Hajszálaim között érzem lehelete melegét. Minden sejtem zsibong a belőle áradó érzékiségtől. Lélegzet visszafojtva várom, hogy megcsókoljon, de nem teszi. Kicsit elhúzódik mire a csalódottságtól fojtottan felnyögök.

-      Gyere nézzük meg a vizet. – suttogja és kezemet megfogva maga után húz.

Lassan követem. Hüvelykujja érzékien simogatja csuklóm érzékeny bőrét. Borzongok az élvezettől.  Pár métert megyünk, amikor megáll a víz szélén.  Maga elé húz. Kezeit a hasamon fonja össze, fejét a vállamra hajtja, és nézzük a lágyan fodrozódó vizet amivel játékosan játszik a holdfény. Bámulunk magunk elé, de nekem forr a vérem, minden idegszálam vibrál.

Óvatosan félrehúzza a hajamat, így nyakam szabaddá válik. Nem merek levegőt sem venni, visszafojtott lélegzettel várom, hogy megérintsen. Felmordul, és hirtelen megérzem lélegzetét a nyakamon. Zihálni kezdek, és halkan felkiáltok amikor megérzem simogató száját, amint egyre feljebb halad arra apró csókokat hintve, majd bekapja a fülcimpámat és érzékien szívni, szopogatni kezdi.  Méhem összeszorul, vérem lüktetni kezd, keze ekkor kalandozni kezd az ingem alatt, egyre feljebb és feljebb halad, sóvárogva várom, hogy megérintsen.

Robert

Halkan zihál, miközben óvatosan próbálom az apró gombokat kigombolni. Szinte remegek az izgatottságtól, és felnyögök amikor a fehér csipke melltartóba bújtatott halmokat meglátom. Óvatosan mutatóujjamat a melltartójába dugom, hogy a csodás halmokat kiszabadítsam.

-      Tökéletesek! – mormolom rekedten, érzem, hogy mellei szabályosan megduzzadnak, mellbimbói hegyesen ágaskodnak arra várva, hogy kényeztessem őket. Szinte a kezemnek feszíti őket, így nem késlekedek, simogatni kezdem, húzogatom, simogatom, csipkedem őket, és élvezem ahogy Hanna nyöszörög az élvezettől eközben. – Mit szeretnél kicsim? Hm, mit szeretnél? – mormolom, miközben a fülcimpáját szopogatom, kezeim pedig melleit izgatják.

-      Rob! – nyöszörgi

-      Tessék kincsem? Mit szeretnél?- mormolom miközben magamat szorosan a fenekéhez szorítom, hogy érezzek keményen ágaskodó farkamat. – Mert én itt szeretnélek megb…ni. – suttogom rekedten, és kezeim egyetlen pillanatra sem állnak le, és  elindulnak  lefelé a hasán.

Az izgatottságtól remegő kézzel húzom le zippzárját, és merészkedek a bugyija alá. Ösztönösen szorítja össze a lábát.

-      Ne! Engedj! Engedd, hogy had simogassalak, érezni akarom a duzzadt p..cidat!  Engedj Boszorka! Engedj oda!

Szavaim hallatán rekedten felnyög.

-      Rob megláthatnak! – suttogja.

-      Nincs itt senki kicsim! Senki csak mi ketten! – suttogom rekedten.  – tárd szét a lábad! – mormolom parancsolóan, mire önkéntelenül engedelmeskedik. - Nagyon kívánatosan nedves vagy. Istenem, Boszorka!  - nem teketóriázok, belé nyomom az ujjamat mire felsikolt, - csiklóját simogatom, miközben ujjam ritmikusan ki – be jár.

Remeg, zihál az élvezettől, majd egy váratlan mozdulattal szinte kitépi magát az ölelésemből, és szembe fordul velem.

-      Nem érhetsz hozzám! – suttogja a számba, miközben kezei az övemen matatnak, szája súrolja a számat, de nem csókol meg. A hajába akarok túrni, de nem engedi. – Nem érhetsz hozzám! – csattan a hangja, és én megadóan felemelem a kezem.

Reccsen a zippzár, és megérzem kutató kezét, ahogy a boxeren keresztül végig simít a testemen, érzem  meleg lehelletét amikor letérdel elém. Felnyögök.

-      Boszorka! 

-      Igen Robertem? – suttogja érzékien, és érzékiségtől csillogó szemekkel néz rám. – Mit akarsz mit csináljak? – suttogja a bestia a pár perccel ezelőtti szavaimat.

-      Kapd be! – mormolom rekedten, és szinte megfeszülök, miközben arra várok, hogy kérésemnek eleget tegyen.

Párszor végig cirógat boxeren keresztül a hegyétől a végéig, és belőlem csalódott morgás tör fel, szinte felkínálom magam neki. Felnyögök amikor megérem kezét a merev testemen, amikor megérint a hűvös levegő, amikor megérzem meleg duzzadt száját rajtam végig siklani. . . .

248180