131. fejezet: Emlékek

Sziasztok!


Köszönöm szépen a kommenteket és a pipákat.

Fejezet fent.

132-vel előreláthatóan pénteken jelentkezem.

Puszi!


Heni

Robert

-          Hát Rob ez nagy meglepetés volt!  Komolyan! Nem mondom, hogy nem sejtettem, – mosolyog rám kedvesen a nővérem – de, anyuék és Lizzy hallgattak mint a sír, és így csak az elejtett szavakból azért összetettem, hogy mi készülődik.

Elszorul a torkom, miközben a nevető arcát nézem.

Nem tudom, hogy hol csúszott el minden.

Érzem nővéremen, hogy figyel tudom, hogy várja, hogy mondjak valamit.  De mit mondjak, amikor még én sem tudom, hogy mit történt? Elragadnak a gondolataim, és ijedten rezzenek össze amikor Vic nevetni kezd. 

-          El nem tudtuk képzelni, hogy mit akarnak Apuék! – nevet miközben a monitoron feltűnő képet nézi. – Alig láttunk ki a fejünkből, amikor vacsoránál felálltak Istvánnal. Amúgy is mindegyikünk kissé kockás volt, mert nagyon jól éreztük magunkat, nagyon jó lagzi volt! – vigyorogja – Nem tudtunk semmiről, jól titkoltátok! Sejtéseim voltak azért . . . . – kacsint rám.

-          Hát igen – húzom el mosolyra a számat – jól titkoltuk.  Már hetek óta szervezkedtem anyuékkal és Istvánékkal. 

-          Hanna nem is sejtette, hogy mire készülsz?  - vigyorogja.

-          Nem, nem sejtette, piszkálta is a csőrét, hogy titkolóztam előtte. – nevetem el magam, majd, hogy témát váltsunk, gyorsan tovább pörgetem a képeket.

Feltűnnek a San Diegóban a WaterWorld-ben készített képek.  Vic nevetni kezd. 

-          Amikor benyögted, hogy az egész bandát meghívod az eljegyzésetek megünneplésére WaterWold-be hát őszintén szólva nem hittem a fülemnek. 

-          anHHát elhiheted, hogy ő is meglepődött rendesen! – mosolyodom el Hanna meglepett arcára emlékezve.

-          Az látszott, - nevet fel Victoria – Hanna majdnem belefulladt a pezsgőbe! Tudod milyen régi vágyam volt ez már? El sem tudod képzelni!

-          Örülök Vic, hogy örömet tudtunk neked szerezni.  – mosolygok rá, miközben a többi képet nézegetem, de valahogy idegesíteni kezd, ezért inkább felállok – Figyelj, én ledőlök egy kicsit, te nézegesd tovább csak nyugodtan a képeket, az esküvősöket egy másik mappában találod, nekem hosszú volt Tomékkal a tegnap éjszaka. Öreg vagyok már, nyűtt és pihennem kell, hogy vonzó legyek mire kora este az asszony is megjön, majd később a szülei is érkeznek  – kacsintok rá bohóckodva, mire elneveti magát – Van pár órám, hogy pihenjek, aztán még sminkelnem is kell, mielőtt érte megyek a reptérre!

Még a lépcsőn is hallom a nevetését.

Belépve a szobámba kissé lehiggadok, és nagyot sóhajtva dőlök le az ágyamra. Igyekszem nem gondolni semmire. De a gondolatok, az emlékek, azok akarom vagy sem, de jönnek.

Csak néztem azokat a könnyesen csillogó szemeket miközben magamhoz húztam, remegett de készségesen simult hozzám, és elvesztünk a csókunkban. Még most a gondolatra is elönt az adrenalin. Talán soha nem izgultam annyira, mint akkor. Mindent beleadtam abba a csókba, mindent, és ő készségesen simult hozzám. Romantikusra akartam venni a figurát, ami nem sikerült, mert érzékien simult hozzám, és önkéntelen volt, ahogy végig simítottam formás testén. Most is megborzongok, szinte hallom azt a kéjes nyögést.  Hajlamosak lettünk volna ott elveszíteni a fejünket, de mind a ketten tudtuk, hogy nem tehetjük meg.

-          Atya isten Rob! – mormolta, miközben hozzám bújt – én erre egyáltalán nem számítottam! 

-          Hetek óta készültem rá! – suttogtam a fülébe – hetek óta, mégis nagyon izgultam.

-          Miért? – húzódik el meglepve.

-          Mert nem voltam benne biztos, hogy igent mondasz - teljes döbbent ült az arcára, de nem volt ideje válaszolni, mert az eddig távolról figyelő szüleink odaértek hozzánk.

Anyuék, és Istvánék boldogan öleltek magukhoz mind a kettőnket. Hanna szó szerint vihogott zavarában, amikor meglátta Őket.

-          Ti tudtátok? – nézet meglepve az őseinkre.

-          Tudtuk ám! – ölelte magához Anyu – szerinted kik voltak azok akik ezt a milliónyi gyertyát itt meggyújtották?

-          Egészen pontosan 487 darabot – suttogok a fülébe, miközben ő elbűvölten néz körül – Ennyi napja ismerlek.

Látom, hogy nagyot nyel, és igyekszik a könnyeit visszatartani, és nekem hevesen kezd verni újra a szívem, amikor magamhoz szorítom, mert szinte rám vetődik.

-          Szeretlek! Nagyon szeretlek! – suttogja halk, rekedt hangon.

Megszűnik minden körülöttünk, hirtelen mintha burokba lennénk. Elmosódva látok mindent, a hangok, a zajok lehalkulnak, a körülöttünk álló szüleink mozdulatai, hangja, nevetése, is mintha lassított felvétel lenne. . . és csak azok a szemek léteznek, csak Hanna van. 

A varázst Apu törte meg, amikor kedélyesen megveregette a vállamat.

-          Jól van gyerekek – motyogta komolyan, de azért vigyorogva – Jól van.  – elfordult, de láttam a szemébe a könnyeket, amit lopva elmorzsolt.

-          Vén bolond! – suttogta Anya Apu után nézve, majd hozzánk fordult, ránk nevetett és Apu után ment Istvánnékkal egyetemben.

Magunkra maradtunk. Az enyhe esti szél, nevetést és zenét sodort felénk, mi ott álltunk egymáshoz simulva, és akkor teljes egész volt a világ.

Hanna

Basszus! Basszus! Basszus!

Rohanok idegesen, a terminálon át, lekésem a gépet!  Le fogom késni azt az átokozott gépet!  Herkules is ficánkolni kezd a szállító kosarában, amit majdnem leejtek.

-          Herki! Kérlek! – csattanok fel – Kérlek! Most ne csináld!  Sietnünk kell! – elszorul a szívem bánatos tekintete láttán, szinte olvadozok, de ekkor újra felhangzik a hangosbemondóban:

-          Figyelem! Figyelem! Kérjük a  8:45-ös londoni járt utasait kezdjék meg a beszállást!

Szerencsém van, mert nincsenek sokan, így gyorsan az átvizsgáló ponthoz érek. Érzem, hogy figyel valaki, szórakozottan felpillantok. Ez nem igaz!  Paparazzi.

Elszoktam tőlük, de mióta felröppent a twitternek hála, hogy Roberttel újra együtt vagyunk, megint rám találtak. Páran már New Yorkban is követtek. Szerencsére viszonylag gyorsan átérek a vizsgáló ponton, így leszállnak rólam. Herkules bánatos szemekkel mered rám, szegénykém tudja, hogy mi vár rá.

-          Na haragudj Életem, de muszáj! Nem jöhetsz fel velem az utastérbe.  – morzsolgatom a füle tövét, de ő csak bámul rám továbbra is bánatosan, mire elnevetem magam – Jaj Herki ne csináld! – egy puszit nyomok a kobakjára és beteszem a szállító ketrecbe, és elviszik.

Fáradtan rogyok le az ülésre. Kimerített ez a hét. Rengeteg munka szakadt a nyakamba, amint visszaértem New Yorkba. Szinte minden nap túlóráztam, vagy otthon éjszakába nyúlóan dolgoztam. Alig aludtam, enni meg ha eszembe jutott, akkor ettem.  Elhelyezkedek, és lehunyom a szemem. Pihenni próbálok, de nem megy.

Kezembe kapom a telefonomat, írok egy SMS-t amitől megnyugszom.

Elalszom.

A kapitány hangjára ébredek, amikor bemondja, hogy kisebb légörvénybe kerültünk, de nem kell aggódni, mert urai a helyzetnek. Alig fejezi be mondandóját a gép hevesen rázkódni kezd. Elsápadok, és pánikolva nézek körül. Egy idősebb nő ül a másik oldalon, összeakad a tekintetünk.

Ő rám mosolyog, és ettől valahogy megnyugszom.

Ha ő mosolyogni tud, akkor nincs nagy baj, nem lehet nagy baj!

És valóban pár perc után (ami azért éveknek tűnt) normalizálódik a helyzet. Lassan engedem el a karfát, amit észre sem vettem, hogy teljes erővel szorongatok. Szinte fájnak az izmaim. Lazítani próbálok, az izmok ugyan felengedek, de a feszültség az nem áll odébb, az bennem marad. Idegesen teszek – veszek, olvasni próbálok, de nem köt le. Zenét hallgatok, de a máskor nyugtató dallamok, most idegesítenek.  Jó akkor dolgozni fogok, határozom el.

Előkapom a laptopot, bekapcsolom, és nem tudom, hogy hogyan de a képeknél kötök ki.

Elöntenek az emlékek.

Szinte magam előtt látom azt a 10 nappal ezelőtti vasárnapot. 

Annyira finom volt az–az ölelés finom meleg. Istenem annyira vágyom rá!

Annyira hülye vagyok!

Annyira!

Robert meztelen teste simult hozzám, keze a csípőmre nehezedett, lélegzete a nyakamat borzolta. Nem akartam megmozdulni, nem akartam megtörni a bennünket körül lengő varázst, csak élveztem azt. Tudtam mikor ébredt fel, nem szólt ugyan egy szót sem, de megváltozott a légvétele, és tudtam. Pár perc után a derekamon nyugvó keze cirógatni kezdett. A cirógatásból, simogatás lett, amiből pedig egy édes finom szeretkezés, ami után boldogan simultunk egymáshoz.

-          Szia! – mormolta.

-          Szia! – suttogtam.

Hajlamosak lettünk volna újra elveszni egymásban, de ekkor csörögni kezdett a telefonom. Anya keresett, hogy már mindenki felébredt, nem szándékozunk mi is lecaplatni?  Sűrű csókváltások közepette öltözködtünk, és kézen fogva indultunk le. Délután 4 óra volt, és tényleg mindenki lent volt már.

Elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak azok a kómás fejek, egyedül Zalánék voltak fittek, nevetve néztek végig rajtunk.  Nem utaztak el nászútra, mert Ashleynek volt egy fontos megbeszélése pár nappal később, amit követően indultak csak el.

A kölykök persze elemükben voltak.  Az ikrek hangosan szövegeltek, akikhez csatlakozott Zsófi is, Julcsi valami csattogó izét tologatott lelkesen, Luca meg az apja kezében aludt. Olyan nyugodt volt minden körülöttünk miközben vacsoráztunk. Ez a nyugalom egészen addig tartott, amíg Apuék Richarddal fel nem álltak.  Rob torokhangon felkuncogott, és megszorította a kezemet. Hirtelen nagyot nyeltem. Emlékszem, ahogy végig vágtatott rajtam az adrenalin. Nem volt miért izgulnom, mégis izgultam. Az addig csendben, nyugodtan beszélgető társaság egy pillanat alatt elhallgatott, és várakozóan néztek rájuk. Nekem meg a torkomban dobogott a szívem, holott ezt egyszer már alig egy éve átéltem. 

-          Khm! – köszörülte meg a torkát Apu és Richarddal összevigyorogtak – Kedves Család! Nehezemre esik most megszólalni, mert nehéz, na!  - közölte értelmesen mire a társaság nevetgélni kezdett, röpködtek Apu szónoki mivoltára vonatkozó megjegyzések, de várakozó tekintettel néztek rá - ne haragudjatok, de a tegnapi nap történéseinek a fényében kissé elvagyok varázsolódva.  Először is édes fiam – fordul Zalán felé – még egyszer sok szeretettel gratulálunk, és Ashleykém, kislányom, szeretettel köszöntünk a családunkban. Eddig is ide tartoztál, de már papírotok is van róla – szavait hangos ováció és nevetés kíséri, poharak koccannak – Azonban – emeli fel hangját Apa, hogy az általános derültséget túlharsogja –  nem ez az egyetlen okunk az ünneplésre!  - hirtelen vágni lehet a csendet, és a kíváncsi, kérdő, értetlen tekintetek tapadnak egytől egyig Apura.

-          Igen – veszi át a szót tőle Richard – történt más is, ami miatt van okunk az ünneplésre – közli és ránk pillant.

Éreztem, hogy elvörösödök, Rob is a hajába túrt, majd zavartan olyan robosan felkuncog, mire a tekintetek egyből ránk tapadtak.

-          Kedves családunk, igen – közli a jövendőbeli Apósom - jól sejtitek, és jól halljátok, szeretném bejelenteni, hogy tegnap este Robert fiam megkérte Hanna kezét újból, és remélem utoljára, - kacsint ránk nevetve - aki igent mondott neki.

Hirtelen vágni lehet a csendet, ami az előbbinél is tovább mélyült. Hitetlenkedve néznek ránk.

-          Hancsikám! – kurjant fel Papi a beálló döbbent csendbe - Édes büdös bogaram bekötik a fejed?! Újabb pálinkás üveget kell megbontanom?

Nevetés harsan, látom, ahogy Anyu könnyes szemmel néz végig rajtunk, ahogy Claire szemében is megcsillan a pára, és hirtelen mindenki körülöttünk van, ölelnek, gratulálnak. Mi pedig Robbal csak nevetünk, és viszonozzuk az öleléseket.  Aztán pár perc múlva mindenki visszaül a helyére.  Szinte tapintható a jókedv. Persze mennek a beszólások Robertnek, hogy jól gondolja meg, még elszaladhat, válassza a szabad életet! Ő azonban csak vigyorog. Szorongatjuk egymás kezét a terítő takarásában.  

-          Szóval drága gyerekeim! – fordul felénk újból Richard – Mondhatom, hogy nagy kő esett le a szívemről, mert végre lesz valaki, aki a fiamat gatyába rázza!  - röhögés – és Hanna kislányom örülök, szívemből örülök nektek.

Ekkor Rob feláll mellettem és felhúz. Zavartan toporgok mellette.

-          Köszönjük szépen mindenkinek a jókívánságokat. – vigyorogja - Szeretnénk, hogy együtt megünnepeljétek velünk az jegyzésünket, ezért mindegyikőtöket sok szeretettel meghívjuk San Diegóba egy két napos kis ünneplésre a WaterWorldbe. – meglepve nézek, néznek rá. A kölykök visítani kezdenek, a felnőttek meg hitetlenkedve nevetnek – és nincs kifogás! Mindenki jön! Veronka néni és Feri bácsi maguk is! A szállodában van finom meleg vizes medence, masszázs, nincs kifogás!  - vigyorogja Rob.

Persze röpködnek a beszólások, nevetés harsan, ő pedig vigyorog rám, majd nyel egy nagyot. Megrándul a keze. Nem tudom miért, de ideges leszek, és zavartan kortyolok bele a kezembe lévő pezsgőbe.

-          Még nem fejeztem be! – szólal meg hangosan, hogy  túl harsogja a hangzavart, megköszörüli a torkát, mire mindenki várakozásteljesen elhallgat – Ezenkívül, nagyon sok szeretettel szeretnék minden jelenlévőt meghívni a szeptember 24-én tartandó esküvőnkre Londonba. Ez csak szóbeli meghívás, a papírt is megkapjátok amint Hanna kiválasztja a meghívót. – vigyorogja.

Majdnem belefulladok a pohárba, mert a korty hirtelen félre szalad. Halálra váltan meredek rá.

Mi?

Mikor?

Hova?

Ő vigyorog, Apa vigyorog, Richard vigyorog, Anya és Claire vigyorognak.

Apa mellém lép és lelkesen hátba vereget. Nem találom a szavakat, igaz a levegőt sem.

-          Mi van? – krákogom nagy nehezen. – Ti megbolondultatok?

-          Nem Hanna, mi Istvánnékkal és Roberttel már hetek óta szervezkedünk. – közli Richard – Csak a helyszínt kell kiválasztanotok. . .

-          He? – meredek rájuk értelmesen – Mi van?

-          Az van édes lányom, hogy Robert jó pár hete felhívott, hogy megkérje a kezedet.

-          Személyesen szerettem volna, de . . .

-          Semmi baj fiam! – nevet fel Apu, és megveregeti a vállát – a lényeg a gesztus volt. Természetesen igent mondtam. – fordul felém Apa – telefonon mindent leegyeztettünk, és Clairekkel szervezkedni kezdtünk.

-          De. . .

-          Nincs semmi de! – szólal meg Anya – kézben tartjuk a dolgokat.

-          De. . .

Csak nevetnek rám, én meg hitetlenkedve nézek rájuk, ahogy a család többi része is, akik hamarabb találják meg a hangjukat mint én az agyamat, amit pár perce eldobtam.

-          Tisztelt Utasaink! Kérem csatolják be biztonsági öveiket, mert sajnálatos módon egy viharzónán megyünk keresztül, nem tudjuk kikerülni.

Alig hallgat el, vadul rázkódni kezd újból a gép, az eső veri mellettem az ablakot, engem pedig a frász kerülget.

Hevesen ver a szívem.

Félek.

Félek, és most minden olyan hülyeségnek tűnik.

Miért nem beszéltem vele?

Megint csak hallgattam, és nem mondtam el, hogy mi bánt. Ő pedig megsértődött. 

Olyan hülye vagyok!

A gép rázkódni kezd, nekem pedig a félelemtől elszorul a légcsövem. Kényszerítem magam, hogy másra gondoljak, hogy ne figyeljek arra ami körülöttem történik! Muszáj! 

Délelőtt érkeztünk, és miután elfoglaltuk a szobáinkat boldogan vetettük bele magunkat a forgatagba. Persze a gyerekeknek hála először a vidámparkot szálltuk meg. Hullámvasút, örvény csónak, libegő . . . halálosan élveztük. Lucát anyuék pesztrálták, így Nattiékkal vadulhattunk. Komolyan olyanok voltunk, mint a gyerekek. Későn majdnem két órakor ebédeltünk, aminek a végén megjelent a pincér egy hatalmas tortával.

Meglepetten néztek ránk a többiek, de mindenkinek leesett, hogy miért, amikor Victoria elé tette a tortát, aki alig hitt a szemének. Vic nevetve fújta el a gyertyákat a tortán. Ajándékként pedig Rob a régi vágyát teljesítette, a delfin bemutató után együtt úszhatott a delfinekkel, amit persze mi sem hagyhattunk ki.

Halálosan élveztük annak ellenére, hogy cirka 1500-an fényképeztek. Nagyon utáltam, hogy nem lehet egy nyugodt pillanatunk, de próbáltam kizárni a bámészkodókat.  Délután illetve már estébe hajlott az idő, amikor elmentünk a vízi állatkertbe.

Este nagy családi vacsora. . .  

Idáig jutok gondolatban, de képtelen vagyok a gondolkodásra, a páni félelem maga alá temet.

-          Istenem! Édes jó istenem!  Segíts! Kérlek segíts!  Nem akarok meghalni! – suttogom magam elé, reszketek a félelemtől, mert a gépet rongybabaként rázzák az elemek.

Néma csend van a gépen. Néma csend, amit néha egy-egy halk sóhaj tör meg.

-          Istenem segíts! Kérlek, csak most az egyszer! Nekem haza kell érnem, én férjhez akarok végre menni a kedvesemhez! Én még élni akarok! Én még Roberthez akarok simulni, csak érezni akarom ahogy átölel, ahogy magához szorít, ahogy szuszog mellettem!  Kérlek! – motyogom magam elé.

Észre sem veszem, de potyognak a könnyeim, szinte levegőt sem merek venni, és önkéntelenül jönnek számra az ősrégi szavak.

Imádkozom.

Robert

Mélyet sóhajtok.

Hát ez nem megy!

Nem tudok aludni, mert zakatol az agyam.

Immáron 5 napja, nem tudok napirendre térni! Nem értek semmit!  Mi a fenének ilyen bonyolultak a nők?! Amikor a WaterZoo-ban voltunk még semmi, de semmi baj nem volt!  Nem értem mi történt!

Felkapom a mellettem heverő telefont, hogy megnézzem a képeket, de  meglepve meredek rá. SMS Hannától.

„Elindultam és varázslatos módon a gépet is elértem. Pár óra múlva találkozunk. Szeretlek. Hanna”

Szeretlek.

Ettől a szótól valahogy megnyugszom. Istenem annyira hülyék vagyunk mind a ketten!  Aztán pár gombnyomást követően feltűnik egyből nevető arca.

Vidáman egyeztettünk a szüleinkkel az esküvőről. Felszabadult volt, még másnap is, amikor már csak strandoltunk, meg elmentünk evezni. Rajtam köszörülte a nyelvét a bestia, szövegelt Nattinak, csak mert rosszul érkeztem a csúszda medencéjébe és odavertem magam!

-          Gondolhatod Natti, én már leértem és kiúsztam a medence szélére visszafordulok, hogy lássam hogyan jön! – mutat rám (aki nagy zavaromban felkaptam valami újságot a földről  azt lapozgattam)– és látom, hogy ebből bizony baj lesz! Akkora sebességgel jött, hogy azt hittem majd pityeregve gyomlálhatom ki korpuszát a talajból a medencén kívül. Végig futott rajtam, hogy mit tanultam az újraélesztésről! Hátára kell fektetnem, fölé hajolni . . . .

-          . . . hát lehet, hogy már ennél a pontnál életre kelt volna halottaiból!  - röhögi Csongi álnokul és Hanna mellére pillant, aki fülig vörösödik, zavartan mosolyog és keresztbe teszi melle előtt a kezét.

-          Akasztják a hóhért mi? – böktem oda neki nevetve, mire oldalba vágott.

-          . . . folytatnám kedves sógorom! – vihogja zavartan majd sorolni kezdi a lépéseket – Szájból szájba lélegeztetni, és pumpálni kell leendő magzataim atyjának mellkasát! Lélekben felkészülök mindenre, erre mi történik? Rakétaként csapódik be alig 10 centire tőlem! Dehogy medencén kívül, - vigyorogja – Mire memorizálni kezdem, hogy mi a teendő vízbefulladás esetén, homályos tekintettel felbukkan, és észlel engem. Gondolom rémisztő voltam, mert életjeladás gyanánt rám ordított, így meggyőzött, hogy nem kell újraélesztenem. 

Mindezt vigyorogva, de mélyen koncentrálva adja elő, persze nem tudtam megállni és felnevettem, de mivel nyilvános helyen voltunk nem tudtam egyéb szankciókat alkalmazni.

-          Persze, hogy felkiáltottam amikor Poszeidon öleléséből szabadulva, és a fallal való közelebbi ismeretséget elkerülve felnézek, mit látok? – mutatok felé - Azt, hogy kétségbeesetten néz rám, miközben gömbölydedségét alig takarja az elkószált bikini felső! Persze, hogy rákiáltottam mivel a történteket dokumentáló fölöttébb mozgékony önkéntes papi stáb csak csendben megjegyezném – szúrom közbe - kb. 20 pasi keveset sem mulasztott el a forgatagos eseményből, és élénken meresztgették szemeiket  formáidon!

-          Persze te meg a halál markából szabadulva magától értetődően eljátszottad a megmentésre váró szőkeséget – tromfol vigyorogva

-          Hát kellett rakni még egy lapáttal a látványra, hogy eltereljem a figyelmüket rólad! – vigyorogtam rá – Legalább adtunk egy kis hírt a pletykalapoknak, hogy milyen nagy a mi világraszóló szerelmünk, hiszen a tenyereden hordozol! – céloztam arra, hogy vihogva próbált összekanalazni, mivel azért rendesen odavertem magam a medence aljának csapódva.

Persze ez után a blama után  nagy ívben kerültem még a csúszdák tájékát is, így elmentünk kenuzni. Adtam neki rendesen, mivel mintegy véletlenül nagyokat lapátoltam, és a hölgy kissé vizes lett! 

Persze méltatlankodott és bosszúba kezdett,  aminek a vége azt lett, hogy mind a ketten csöpögtünk.

Kopognak.

-          Kisfiam idő van! – lép be Apu – Megyek Hannáékért a repülőtérre.

-          Megyek én is Apa, úgyis beszélnünk kell. – kapom fel az ingemet az ágyról.

-          Hát nem tudom, hogy jó ötlet-e, hogy jössz. Én könnyebben kicsempészem.

-          Apu menni akarok. – közlöm ellentmondást nem tűrően. – Beszélnem kell vele, és ki akarok menni elé, mert elég hülye voltam mielőtt elutazott vissza New Yorkba.

-          Hát kisfiam hidd el minket és Istvánékat is sikerült meglepnetek rendesen azzal a cirkusszal amit előadtatok! – mondja Apa miközben jön utánam a lépcsőn - Normálisan Robert, - veregeti meg a vállam amint leértünk - Érkeznek Istvánék is Hanna után pár órával, addigra ha lehet rendezzétek soraitokat.

-          Azon leszek Apa, de most siessünk.

Szórakozottan lavírozok a forgalomban a Heathrow felé. Gondolkodni próbálok, de amikor majdnem karambolt okozok, ezért inkább feladom, és teljesen a vezetésre koncentrálok. Apa szemrehányón mered rám. Felnevetek amikor észreveszem,  hogy elfehéredtek az ujjai annyira kapaszkodik, de bölcsen inkább nem szól egy szót sem.

Leparkolok.

-          Figyelj Robert komolyan mondom, ne gyere be, kerüljük inkább a felesleges feltűnést. Várj meg minket itt  a kocsiban, hidd el mindenkinek jobb lesz úgy.

-          Rendben Apa, addig elkészítem legalább a sminkem! – kacsintok az öregemre miközben kikászálódik a kocsiból – de ha lehet siessetek!

-          Sietünk! – vágja be az kocsiajtót.

Mélyet lélegzem, miközben távolodó alakját nézem. Szórakozottan kezdek kotorni a műszerfalon, hogy eltereljem a figyelmem, de mindhiába az emlékek azok jönnek ha akarom, ha nem.

Egészen addig remek hangulata volt, amíg vacsora után nem indultunk haza Los Angelesbe. Valamin nagyon agyalt egész úton, ami a velünk utazó nővéreimnek is feltűnt, mert hiába próbálták belevonni a beszélgetésbe nagyon nem ment, csak bámult maga elé, néha válaszolgatott. Amikor kérdeztem mi a baja, csak terelt, hogy fáradt.

Szüleink nálunk aludtak, mivel elég sok megbeszélnivalónk volt.

Alig értünk haza, telefonált Kris, hogy nem tud vigyázni tovább Bear-re, el kellene mennem érte. Szóltam Hannának, hogy elugrok Krishez, nem szólt semmit csak morgott, amin már alapból kicsit felbasztam a csőrömet. 

Na mindegy.

Gyors voltam, és viszonylag hamar hazaértem. Ő azonban átment Edittel Zalánékhoz, ahol Nattiék és Norbiék aludtak. Hanna  családjának többi része már elutazott San Diegóból, ki haza, ki másfelé vette az irányt.

Apuékkal és Istvánnal kint voltam a kertben, amikor megjöttek Edittel. Zaklatott volt, csapkodott, hisztizett. Edit mesélte, hogy bementek egy kávézóba, de kifelé jövet elkapták őket a paparazzik.

Hanna felhúzta magát rajta. 

Aztán jött a Bear – Herki találkozó. 

Herki hosszú idő után volt újra itthon. Hatalmas hanggal rohangált körbe, és foglalta el újra a kosarát ami azóta is a lenti nappaliban volt. Igen ám, de itt volt Bear is. Hát nem volt zökkenőmentes az első találkozás. . . Konkrétan Herki volt a vehemensebb, kissé összekaptak. Herki a maga hebrencs módján megmutatta Bearnek  - aki vagy 3 számmal nagyobb nála,-  hogy ki az úr a háznál. A kis vakarcs Bear körül ugrált, csaholt, morgott, fújt, szegény galamblelkű kutyám meg csak nézte az ufóként körülötte kerengő vehemens kis törpét.  Aztán kicsit egymásnak estek. Két párna + pár pohár esett áldozatul a „harcnak” aminek a vége azért kerge kergetőzés lett.

Aztán miután lenyugodtak kutya fronton a kedélyek, és az áldozatokat is eltávolítottuk, leültünk vacsorázni, hogy az után átbeszéljük az esküvővel kapcsolatos további teendőinket.  Hanna mindenen akadékoskodott, semmi nem volt jó neki. Valahogy azt éreztem, hogy kifogásokat keres. Nővéreim kint játszottak a kutyákkal, amikor úgyszólván bent robbant a bomba.

Összekaptunk Boszorkával. Nagyon. Baromságokat vágtam a fejéhez, amit már azért bánok.

Ő sértődötten elvonult, én meg fogtam magam és elmentem Tommal és Timmel kocsmázni.  Késő éjjel értem haza, kissé ittas állapotban. Jobbnak láttam nem hergelni tovább a kisasszonyt, így a fenti szabad vendégszobában hajtottam álomra nyűtt korpuszomat.

Nem tettem túl jól. Kiakadt. Aztán jött a folytatás. . . aminek a vége az lett, hogy már délben elutazott vissza New Yorkba este helyett. Hirtelen egyedül találtam magam otthon, mert a szüleink terv szerint már délelőtt elutaztak.

Feszültem pillantok a telefonra. Hol a tökömbe vannak már? . . . és ebben a pillanatban meg is szólal a ketyere amin annyira meglepődök, hogy majdnem eldobom.

-          Hol vagyok már? – szólok bele türelmetlenül a készülékbe, hallgatom Aput.

Szavai hallatán végigömlik rajtam a páni félelem. Semmivel nem törődve kipattanok a kocsiból és rohanni kezdek befelé. Apu halálra vártan áll  a terminálban és egy nővel beszél aki élénken magyaráz. Felpillantanak.

-          Üdvözlöm!  Kérem kövessenek.  – közli majd egyetlen szó nélkül elindul.

A repülőtér egyik elkülönített várójába lépünk, ahol rajtunk kívül még talán 25-30 fő ül, áll, mászkál. Beléptünkre feszülten felkapják a fejüket.

-          Apu mi történt?

-          Nincs kapcsolat Hannáék a gépével egyáltalán. – suttogja, mire bennem szabályosan megáll még a vér is. – Egy viharon jöttek keresztül amikor megszűnt az összeköttetés. Egyenlőre nem tudni semmit róluk.

Majd egy óra telik el feszült várakozással. Ez alatt az idő alatt mindent megfogadok magamban, mindent, csak legyen itt. Legyen velem.

Szinte kiürül az agyam, gondolkodni sem tudok, csak babrálom a készüléket, és bambulok. Bántóan nagy a csend. Itt vagyunk vagy harmincan, és csend van. Feszült csend.

Tétován körülnézek.

Szájak összeszorítva, a megszólaló telefonba rekedt hangon szólnak bele, de az összevillanó tekintetek azok reménykednek.

Nem tudom mennyi idő telik el, észre sem vettem, hogy Apu eltűnt mellőlem, aztán egyszerre azon kapom magam, hogy Editték állnak mellettem halálra váltan.

-          Sziasztok! – állok fel tétován, hogy köszöntsük egymást.

-          Van valami hír? Mondtak már valamit? – fordul felém István.

-          Nem még semmit, csak annyit tudnunk, hogy már 2 órája le kellett volna szállniuk, de semmi hír róluk. – suttogja Apa, mivel nem tudok megszólalni, csak szorongatom a telefonom, ahol az utolsó üzenete villog a képernyőn.

Feszült csendben telik el talán 20 perc amikor megjelenik a repülőtér egyik vezetője. Kifejezéstelen az arca.

Egy emberként fordulunk felé. Apa átöleli a vállam, látom ahogy Edit István kezébe kapaszkodik, szinte fehérek az ujjaik.

Vágni lehet a csendet, miközben arra várunk, hogy mondjon valamit.

-          Most kaptuk a hírt, hogy . . .

244928