132. fejezet: ISTEN VELED!

Sokat gondolkodtam.

Az utóbbi időben nagyon sok negatív kritika ért, hogy szar az egész, és mit húzom már mint a rétestésztát.

Nem mondom sok támogatást is kaptam, dicsérő szavakat, sorokat amik végtelenül jól estek, DE

  a komik száma is nagyon megcsappant, és úgy döntöttem, hogy jó legyen azoknak igaza akik szerinte már rég le kellett volna zárnom a történetet.

Hát legyen igazuk.

Tisztelettel jelentem ez  a TRÁ utolsó része.


Köszönöm mindenkinek a támogatást, és az élményt, hogy olvastatok, hogy szórakoztathattalak benneteket!


KÖSZÖNÖM!




Heni

Robert

Rémülten nézek a pasira.  Kifejezéstelen tekintete, arca semmi jót nem ígér. Szinte elkap a hányinger! 

Nem!

Nem akarom hallani!

Hanna él, Hanna jól van.

Hannának élnie kell!- kántálom magamban.

Képtelen vagyok arra, hogy világosan, összeszedetten gondolkodjak, csak szorongatom a telefont a kezemben, mintha az egyetlen kincsem lenne, egy kapocs, ami összeköt vele.  Nem, nem lehet, hogy elveszítettem!

A teremben szó szerint még a légy zümmögését is lehet hallani, mindannyian visszafogott lélegzettel várjuk, hogy megszólaljon a fickó.

-      Tisztelt Hölgyeim és Uraim – szólal meg halk hangon – sajnos most sem tudok semmi biztatót Önöknek mondani. Kutatóegységeink, a parti őrséggel, és a haditengerészettel közösen még  most is keresik a gépet. Mint tudják egy viharzónán kellett keresztül menniük, 3 órája még volt kapcsolatunk a géppel, bejelentkeztek, azóta azonban semmi. Eltűnt a radarról.  Amint új információt tudunk azonnal jelentkezni fogunk.  – közli, megfordul és kimegy.

Döbbent a csend.

Dobolni kezd a fülemben a vér az utolsó szavak hallatán, távolról hallom, ahogy többen felnyögnek, ahogy sóhajok és imák szállnak az ég felé. Sírás hallatszik. Nem bírnak el a lábaim. Szinte tántorgok egy szék felé, és csak fogom a fejem . . .   

* * *

Ilyen lehet a légüres tér.

Semmi nem ér el hozzám.

Bámulok ki a fejemből.

Felidéződik bennem az arca, a pillantása, a hangja.  Ahogy mosolyog, vagy ahogy dühtől eltorzult arccal mered rám. Minden szó, mondat, amit utoljára hozzávágtam visszhangot kelt üres fejemben.  

Visszhangzik és egyre hangosabb lesz.

Csak szorongatom azt az átkozott telefont, csak nézem azokat az utoljára kapott sorokat.

„Pár óra múlva találkozunk. Szeretlek.”

Újra és újra elolvasom. Nekem írta, nekem küldte. Én kaptam tőle! 

Szeret engem.

Nem lehet, hogy ez legyen . . .  istenem!

Nem lehet, hogy ennyi volt!

Én még látni akarom, és magamhoz akarom szorítani, el akarom neki mondani, hogy szeretem!

Kérlek Uram!  

Én soha nem kértem tőled semmit!  

Vegyél el minden mást, legyek koldus az utcasarkon, a gazdagság, hírnév, rajongók nem kellenek! Nekem ő a hátországom, a nyugalmam, a mindenem! Nekem ő a szerelem, az élet, a boldogság!  A legfontosabbat ne vedd el tőlem kérlek! 

Könyörgöm! Könyörgöm!

Nem kell a pénz, a hírnév, semmi nem kell! Vedd vissza, de őt kérlek NE!

* * *

Percek? Órák? Napok?  Vagy csak pillanatok teltek el? 

Nem tudom.

-      Robert! Kisfiam indulni kell. – lép a szobába Anyám – Gyere! – mondja, majd hozzám lép, megigazítja a nyakkendőmet, és kézen fog, mint régen, amikor még kisgyerek voltam, és én kétségbeesetten kapaszkodok a kezébe. A kézbe, ami biztonságot nyújt, ami a felszínen tart.

Nem akarok menni. Nem akarom megtenni, de visznek a lábaim, lépkedek.

Egyik lépés a másik után.

A tüdőm összeszorul, a vér fájdalmasan lüktet az ereimben.

Fáj a levegővétel.

Fáj az élet.

Nézem az elsuhanó várost. Nézem az embereket, az épületeket, a mosolyokat, az arcokat. Ismerős, és mégis ismeretlen. Nézem és tudom, hogy most látom utoljára, mert soha többé nem jövök ide.

Soha többé.

A kocsi megáll, és nem tudok megmozdulni.

A sötétített üvegen keresztül látom az embereket. Látom a rokonainkat, a barátokat, akik eljöttek.

-      Robert . . . – sóhajtja Anyu és  megsimogat -  . . . kisfiam.

Nem tudok megszólalni, lassan megmozdulok, és kiszállok. Szüleim mellém lépnek, közrefognak, mert megtántorodom.

-      Kicsim . . . – suttogja Anya.

-      Menni fog Anyu! – suttogom rekedten – Menni fog.

Elindulunk.

Egy fekete massza vesz körül, arctalan fekete massza, amiben néha felbukkan egy –egy ismerős arc, hogy aztán újra beolvadjon.

Állok ott a gödör előtt, és nem tudom levenni a szemem arról a fekete, fényes ébenfa koporsóról, ami legnagyobb kincsemet rejti.

Szédülök.

Hallom a hangokat, a sírás hangját, az felcsendülő egyházi éneket. 

Érzem a szeptemberi nap melegét az arcomon. Hallom, ahogy egy csapat madár riadtan, szárny csattogtatva a magasba lendül. . . . és megérzem.

Ott áll mellettem.

Érzem az illatát, ami körül ölel, beborít, mint mámoros éjszakáinkon.

Haja kibontva, mosolyog rám.

A fényes barna göndör tincsek szinte örvénylenek az arca körül, amin az apró szeplőcskék szinte táncra kelnek, és a csodaszép olvadt csoki színű szemével rám néz. Felemeli a kezét és végigsimít az arcomon, hogy letörölje a lecsorgó könnyeimet.

-      Ne sírj! – suttogja – Kérlek, ne sírj!

-      Hanna . . . – suttogom rekedten és megfogom a kezét, ami meleg – érzem a bőröd melegét.

-      Tudom. – mosolyog rám szomorkásan. – Tudom kedvesem.

-      Hanna . . .  – szakad ki belőlem újra – Kincsem . . .

-      Ne sírj Robert! – suttogja rekedten - Ne sírj utánam.

-      Hanna. . . 

-      Szeretlek, nagyon szeretlek. – simít végig újra az arcomon, és én elkapom a kezét és megcsókolom, beszippantom az édes illatát – Robert tudnod kell, hogy az életem legboldogabb és legszebb időszakát éltem át veled, minden pillanatot imádtam, még a veszekedéseinket is! – kuncog fel édes Hannás nevetéssel, - sőt talán azokat élveztem a legjobban! – vigyorog rám – De el kell engedned . . .

-      Hanna – sírom el magam.

-      Robert – hallom rekedten, miközben hozzám bújik, és úgy suttog a fülembe - Én boldog vagyok, mert az utolsó pillanatig boldog voltam veled! Te voltál az én béka királyfim, te voltál az, aki az elvarázsolt királykisasszonyt életre keltetted! Veled éltem. Édesem én mindig melletted leszek.

-      Nem akarom, hogy elmenj! – suttogom kétségbeesetten, és remegő kézzel simítom ki a haját az arcából, amit egy játékos szellő odafújt, és ő lehunyt szemmel simul hozzám, élvezi az érintésem.

-      De el kell mennem szívem – pillant fel könnyekkel a szemében – El kell mennem.

-      Ne kicsim! – zokogok fel kisfiúként – Ne!

-      Robert! – suttogja - Édesem!

-      Hanna . . . – szorítom kétségbeesetten magamhoz.

Ölelem, hogy senki ne tudja elvenni tőlem, ő az én legdrágább kincsem! Nem engedem el! Nem!

-      Robert, én mindig melletted leszek, az életed minden pillanatában! – húzódik el egy kicsit tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Komolyan pillant rám - Szeretném, ha valamit megígérnél nekem! Kérlek – néz rám könnyben úszó könyörgő szemekkel, és én nem tudok megszólalni csak bólogatásra vagyok képes. – Szeretném, ha boldog lennél!  Szeretném, ha élnél! Szeretném, ha tudnád élvezni az életet, a nap finom puha melegét, az eső hideg cseppjeit, a havat, a tavaszi balzsamos illatú szellőt ami már magában hordozza a megújulást és a virágok részegítő illatát,  a édes, buja nyári estéket amikor az égen milliónyi fényes csillag ragyog! Szeretném, ha gyerekeid lennének, feleséged, családod. Szeretnélek boldognak és elégedettnek látni! Azt szeretném, hogy érezd a gyereked finom puha babaillatát, hogy bosszankodj, ha a kölykeid valami rossz fát tesznek a tűzre, hogy sírj amikor leérettségiznek, vagy diplomát kapnak, hogy kísérd a fehér ruhás lányodat az oltárhoz, hogy legyen egy nő az életedben aki ölel, vígasztal, szeret, bátorít, aki megteheti mindazt amit én már nem tehetek! Szeretném, ha helyettem is élnél, szeretném, hogy meg tégy mindent, amit ketten tettünk volna! – motyogja rekedten, könnytől homályos szemekkel.

-      Hanna . . .

-      Ígérd meg Rob, hogy az leszel, hogy boldog leszel! – suttogja rekedten – Különben a legrosszabb rémálmod leszek! – vigyorogja remegő szájjal, azzal a dacos pillantással, ami mindig az égig tornázta a vérnyomásomat.

-      Mindent megígérek . . . – nevetem el magam ezt a pillantást látva.

-      Na azért! – vág szokása szerint a könyökével oldalba, mire összerezzenek – figyelni foglak ám! – vigyorog rám a szokásos hannás vigyorral – Mennem kell! – suttogja.

-      Ne! Nem mehetsz el! – rántom újból magamhoz, és  csak szorítom, csak szorítom, szinte magamba akarom olvasztani, - Itt vagy, érezem az illatod, hallom a hangod, érzem ahogy lüktetve száguld a vér az ereidben, ahogy őrülten ver a szíved, lélegzel! Élsz!

-      Életem! – suttogja és két keze közé fogja az arcomat – Benned élek, a emlékeidben élni fogok mindig Rob.

Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy közeledik a szája felém. Érzem, ahogy megcsókol, érzem a száját, ahogy a számhoz ér, érzem a könnycseppeket, amik az enyémmel keverednek. Érzem az ízét, a simogatását, a testét, ahogy hozzám tapad, a kezeit, amik szenvedélyesen a hajamba túrnak.

Felnyög, elhúzódik, és én mozdulni képtelenül hagyom, hogy távolodjon.

-      Szeretlek! Nagyon szeretlek! – suttogom utána.

-      A világon mindennél jobban! – suttogja miközben visszafordul – És ne feledd amit ígértél! – kacsint rám mosolyogva, és én tehetetlenül nézem, ahogy vékony alakja a ködbe vész.

* * *

-      Robert . . . – hallom hirtelen Anya hangját – Kicsim . . . mennünk kellene.

-  Menjetek, szeretnék egy kicsit kettesben lenni vele – suttogom, mintegy álomból ébredve,  majd hirtelen bántóan élesen felfogok mindent.

-      Jó. – suttogja, Anyu, és aggódó pillantást vet rám.

-      Jól vagyok Anya! Kérlek! – suttogom.

Alig maradtunk páran a sír körül, amit elborítanak a virágok. Szinte csak a család, a mi családunk maradt, aminek már soha nem leszek tagja. 

Csak állok ott, és bambulok. 

Natti lép mellém Csongival, sírva átölelnek és egyetlen szó nélkül továbblépnek. 

Látom Istvánt, akit Edit támogat. Látom ahogy zokogva végigsimít remegő kézzel a fejfán, búcsúzik, majd ők is elmennek.

Végül ketten maradunk Zalánnal.

Csak állunk, és meredten bámulunk magunk elé, hirtelen felsóhajt, hozzám lép, kezet fogunk és elmegy.

Percekig csak állok a rengeteg virágot nézve, üres szívvel, üres lélekkel.

Hirtelen egy lágy szellő támad, amely végigsimít az arcomon, olyan mintha ő simogatna.  Felsóhajtok.

Ekkor egy kis fehér papírdarabot sodor a lábamhoz a szél, lehajolok, hogy felvegyem.

Kíváncsian nézem, hogy mi az.

Egy hajtogatott origami béka van a kezemben.

Elmosolyodom, végig cirógatom a kis papírt, zsebre vágom, és tudom, hogy míg élek velem marad, ahogy ő is.

-      Isten veled Kevesem! – suttogom a szélnek.

Mélyet sóhajtok, felveszem a napszemüvegem, megfordulok és elmegyek.

* VÉGE *