170. fejezet: HALLGATÁS

Sziasztok!

Jaj már nagyon régen voltam fent. 

Az az igazság, hogy sokáig nem volt sem kedvem sem pedig türelmem írni, valahogy nem találtam azt a bizonyos fonalat. Nem tudtam, hogy mit és főként hogyan írjak.  Valahogy elfogyott a lendület, elfogyott az öröm amit az írás okozott.  

Talán azért mert túl sok minden történt, túl rövid idő alatt, és nehéz volt mindent feldolgozni.  A betegségem néha a poklokba vitt le, sokszor voltam úgy, hogy elég volt nem bírom tovább, alig másztam ki az egyik dologból már ott volt a másik . . . A problémák egymásból adódtak . . .  + a költözés is Budapestre. . . . 

Szégyenlem kimondani, de a blog valahogy háttérbe került. Sajnálom lányok nagyon, és az elnézéseteket kérem! 

Most azonban itt vagyok, frissen (bár ez a dög meleg a sírba visz!!!) "fiatalosan" XDD az új résszel.  

A következő fejezet jövő héten vasárnap este jön.

Puszilok mindenkit! 

Öreganyátok:  Heni

Hanna

-          Jól van, ne sírj már! – mormolom a sírás határán állva, persze válasz az nem jön és a tehetetlenség megőrjít,– Mi a baj? Miért sírsz? – suttogom nézve a kipirosodott arcocskát – Ettél, pelus rendben, szomjas sem vagy, büfiztél is. . . mi a bajod kisfiam? – mormolom – Apád is hol a francban van? Már régen itt kellene lennie! – dühöngök

Pár órája még örültem, hogy egyedül maradtunk, mert bár szeretem Rob családját, de így egyszerre sok volt mindenki, most azonban jó lenne valaki tapasztaltabbat megkérdezni, hogy mi a fene baj lehet?!?!?! . . .

Simi csak ordít, csak ordít . . . . 

Kétségbeesetten nézek körül. Hatalmas a rumli. Miután az anyósomék elmentek és Robert is lelépett az ügyeket intézni, nyugiba voltunk. Simon aludt kint, én pedig tudtam aludni egy „picit”.

-   Hát itt meg mi történt? – lép be Rob az ajtón. Pillantását követve én is körbetekintek.

Nem kellett volna. . .

Robert

Elképedve nézek körül. Mintha bomba robbant volna! Újságok a földön, hintőpor kidőlve a szőnyegre, és az ebéd edényei is még az ebédlőasztalon vannak . . . Simon ordít, Hanna is a bőgés szélén áll, és látom, hogy dühroham készülődik.

-          Hol a túróba voltál ilyen sokáig? – esik nekem

-          A dolgainkat  intéztem – csattanok fel én is feszülten – Mi a túró történt itt? – támadok én is.

-          Semmi – mormolja majd a síró pöttömre pillant elkeseredetten – Jaj Simon hagyd már abba. . .

-          Mi baja van? – lépek mellé, hogy átvegyem a kisfiamat

-     Nem tudom – suttogja és lerogy a kanapéra pont Simon műsoros pelenkájára, ami ugyan össze van hajtogatva, de elég szagos még így is.

Hanna érzékeli, felpattan, felkapja és miközben a kezében tartogatja, feszülten körülpillant és elsírja magát.

Döbbenten mérem végig. A pár órája még nett csini feleségem most kócosan, anyatejtől, és a kiborult hintőportól foltos pólóban, szétkenődött szemfestékkel áll előttem.

-          Egyszerűen nem tudom, hogy mi baja van! Már vagy egy órája sír! Megetettem, tisztába tettem, büfizett is, egyszerűen nem tudom! Masszíroztam a pocakját is, sétáltam vele de csak ordít, csak ordít bármit csinálok. – hadarja sírva – Én megmondtam, hogy selejtes vagyok! Nem megy ez nekem! Rossz anya vagyok, azt sem tudom, hogy mi baja van a gyerekemnek! – zokogja engem pedig elfog a gyengédség látva, hogy összezuhant.

-          Dehogy vagy selejtes!- mormolom, miközben magamhoz húzom őt is miközben Simi hátát paskolom óvatosan – Nyugalom! – motyogom, miközben megsimogatom az a vörösesbarna kócos hajtömeget és nagyot szippantok az illatából. – Nem lehet, hogy nagyon melege van? – pillantok Simire – Nagyon ki van izzadva.

-          Nem tudom. . . lehet, hogy kiizzadt, hiszen már vagy egy órája üvölt. – szipogja – kimelegedhetett benne.

Ekkor azonban Simon hirtelen elhallgat és a gyomra teljes tartalma rajtam köt ki. Döbbenten meredünk a pólómon terjengő foltra, Hanna gyorsan kikapja a kezemből a gyereket, mert látja, hogy sápadok. Pillanatok alatt lerántom magamról a viseletes ruhadarabot.

-          Ezt nem tudom megszokni – motyogom, mire halk kuncogás a válasz- Ne vihogj! – morranok rá, de már nem figyel rám, hanem Simiről veti le a lebuktázott rugdalózót.

-          Fogd meg légyszives, gyorsan hozok neki egy másik vékonyabb rugit, - szólal meg, és miután a kezembe nyomta a csemeténket felsprintel az emeletre.

Hanna

Gyorsan kikapok a szekrényből egy vékony kisruhát, és Robnak egy pólót a gardróbból, majd rohanok vissza, hogy Simi meg ne fázzon. De a nappaliba érve ledöbbenve torpanok meg.  Robert a fotelban meztelen felsőtesttel ül, mellkasán a csak pelenkában pompázó Manóval. Teljesen elgyengülök, hiszen mind a ketten vigyorognak.

Olvadozom a látványtól.

-          Mit csináltál vele? – mormolom és lerogyok melléjük a szememet le nem véve róluk.

-    Semmit, csak levetkőztettem – simít végig gyengéden a babánkon – szerintem melege volt nagyon.

-          Lehet, most azonban fel kellene öltöztetni, mert így viszont meg fog fázni, hoztam neked is egy pólót.

-          Köszönöm! – suttogja és hozzám hajolva ad egy finom csókot, majd Simont óvatosan átadja nekem. Ő magára rángatja a pólóját, én pedig Simire adok egy kis vékony badyt, mire ismételten nyöszörögni kezd. – Add ide. – mormolja és elterül a kanapén.

Simont óvatosan átnyújtom neki, aki kényelmesen elhelyezkedik az Apja mellkasán, és durmolni kezd.

Hevesen verő szívvel figyelem őket. Olyan édesek!  Robert csak vigyorog rám, én azonban elkövetem azt a hibát, hogy körülnézek.

-          Jaj Anyám! – sóhajtok fel amikor felfogom a látványt – Pihizzetek, én addig megpróbálom felszámolni ezt a kuplerájt!

Robert

Istenem! Kissé meglepett az érzés ami most átjár, miközben a mellkasomon alvó kisfiamat figyelem. Hihetetlen.

Az én gyerekem!

 Az enyém!

Nekem gyerekem van. . . 

Valahogy olyan szürreális, és mégis igaz, mert itt szuszog rajtam.  Ekkor Simi mozgolódni kezd és felkuncogok, amikor meglátom az ismerős mozdulatot, ahogy Hannához hasonlóan felhúzza az orrát.

Hanna.

Hirtelen belém mar a bűntudat! Szívem hevesen kezd verni, ahogy a nemrég történtek felvillannak az agyamban.

Atyaég!

Hallom, hogy motoszkál a lakásban, és hirtelen úgy érzem, hogy ki kell engesztelnem, hogy jóvá kell tennem a bűnt, amit elkövettem. Muszáj! Óvatosan felkászálódok, és pár másodpercig lélegzetvisszafojtva figyelem, hogy a manó felébredt-e, de ő nyugodtan durmol tovább, hiszen neki nyugodt a lelkiismerete, nem úgy, mint nekem. Óvatosan beteszem a lenti mózeskosárba és betakargatom, majd a feleségem keresésére indulok, aki a konyhába pakolódik.

-          Hagyd, ezt megcsinálom én! – szólalok meg mögötte, mire ijedten összerándul 

-          A frászt hoztad rám! Ne settenkedj itt, mint egy besurranó tolvaj! – motyogja egy tányérral a kezében, amit kiveszek a kezéből

-          Rendben, majd szerzek egy kolompot és a nyakamba akasztom! – nevetem el magam - Menj pihenj le, vagy szedd rendbe magad, én ezt elintézem – mutatok az ebédlőre

-          . . . de

-          Mondom, hogy menj! – nézek rá szigorúan – az újságokat is összeszedem, és ha Simi felébredt, akkor a hintőport is eltűntetem a szőnyegről. . .

-          . . . de

-          Hanna! – dörrenek rá. – Menj! Pihenj, amíg tudsz, ezt itt én is be tudom pakolni a mosogatógépbe - mutatok az edényekre a pulton

-          Oké! – sóhajt nagyot, - Megyek már, megyek.

Vigyorogva figyelem, ahogy lassan szinte vonszolja magát a lépcsőhöz, ahol hirtelen megfordul, rám néz

-          . . .de ha lehet, akkor ne keverd össze a kézi és a gépi mosogatószert!

-          Hanna! – dörrenek rá szigorú képpel – annyira hülye talán még nem vagyok! Férfi lennék, ha nem tudnád! Nem kell idiótának nézni!

Látom, hogy megszeppen kicsit válaszom hallatán.

-          Jól van na! Nem kell leharapni a fejemet azonnal!  – pillog rám ártatlanul az átkozott Boszorka

-          Na azért! – morranok fel, és vigyorogva nézem, ahogy feltrappol az emeletre

-          Hé mister! – szólal meg fentről mire kilépek a nappaliba, hogy lássam, is ne csak halljam.

-          Mi van? – nézek rá kérdőn

-          Ha már ennyire benne vagy a házimunkába, akkor a csengőt is megcsinálhatnád, mert nem jó! – vigyorogja – egyáltalán nem szól, bárki jön hozzánk mindig telefonálnia kell hogy tudjam itt van.

-          Jó megcsinálom azt is! – morranok fel – menj már!

Hanna

Zuhanytól felfrissülve lépkedek le a lépcsőn. Szinte újjászülettem! Csendben lépkedek a nappali kanapén lévő mózeskosár felé, hogy meglessem Simont, de legnagyobb megkönnyebbülésemre alszik, mint a bunda. Pár pillanatig magamba feledkezve figyelem szuszogását, majd körülnézek, hogy Mr. X vajon merre lehet?

Hm! Lehet, hogy tényleg elvonult csengőt javítani?

.  . . de ekkor hirtelen megérzek, egy puha szájat ami nyakamat kezdi  puszilgatni.

-          hm, de jó illatod van! – suttogja férjem a fülembe, mire a hangjától egy pillanat alatt minden érzékem felforr. Hátamhoz simul, karjaival pocakom előtt átölel és szorosan magához húz, hogy kétségem se legyen állapotáról – Készen vagyok tőled asszony! Akarlak!

-          Robert! – suttogom pihegve és felnyögök amikor kezei a pólóm alatt melleim felé lopóznak.

-          Hm, mondjad! – suttogja rekedten a fülembe – Mit szeretnél? Ezt? – mormolja, de kezei már a kismama melltartómat lekapcsolva óvatosan melleimet becézik.

-          Robert! – húzódom el tőle hevesen zihálva – Még nem lehet! Tudod te is!

Válaszként csak halk nyögést hallok

-          Tudom a francba is! – mormolja – De az még 5 hét! 5! Soha nem telik le! – néz rám tragikusan, és pillantásától elnevetem magam mire elvigyorogja magát, hátraarcot vág és morogva elindul a bejárat felé.

-          Hova mész? – szólok utána.

-          Csengőt javítani – hallom a halk mormolást, mire vigyorogni kezdek – na erre kíváncsi leszek! – szűröm a fogaim között és lemegyek az alagsori mosókonyhába.

Ott teszek-veszek amikor kisvártatva megjelenik, és közöli, hogy kész. Menjek ki a kapuhoz, próbáljam ki.

Ácsorogok az utcán a ház előtt. Nyomkodom a csengőt szorgalmasan. Azután bemegyek a kulcsommal.

-                       Na? – néz rám a pasas kérdőn – Miért nem csengettél?

Felmutattam a jobb kezem második ujját.

-          Ezzel az ujjammal nyomtam a csengőt, látod?! Immár tíz közül is felismerném, nézd meg, milyen rövidre kopott szegény.

-          Azt állítod, hogy nem működik a csengő?! – nyögi elképedve, majd gondterhelten vakargatni kezdi a fejét a csavarhúzóval.

-          Sebaj – lépek mellé vigyorogva – Lemondok róla. – közlöm nagylelkűen - Pedig dallamcsengő volt te is tudod, és üdítően változatos hangversenyt rögtönzött, valahányszor látogatónk érkezett, a hangjától Simi is még pocaklakóként heves úszóedzésbe kezdett – nézek rá komolyan, de már alig tudom a nevetést visszatartani.

-          Ne vihogj átkozott boszorkány! Akkor is megfogom csinálni! - csap a fenekemre majd kézen ragad, és elkezd befelé vonszolni – Hoztam neked valamit!

-          Nekem? – pillogok rá meglepve – Mit? – de ekkor már felém fordulva lobogtat két jegyet ami után kapok és – Jegyek az LA Dodgers ma esti mérkőzésére?

-          Tudom, hogy szereted őket! Mert az utóbbi időben minden meccsüket megnézted a TV-ben! – nevet rám – És mielőtt még kinyitnád a szád, hogy mi lesz Simivel, - pillant a mellettünk szundikáló csemeténk felé – Anyudék kb. fél óra múlva itt lesznek . . – vigyorogja

-          De . . .

-          . . . nincs semmi de! – közli határozottan – Ennyi kijár nekünk is, és Simonnak sem lesz semmi baja, ha 2-3 órát nélküled tölt el. Mielőtt elmegyünk megeteted, a hűtőben meg van ahogy láttam éppen elég, ha megéhezne mielőtt hazaérünk Anyud megtudja etetni!  

-          De mikor kezdődik? – nézek rá kérdőn.

-          Másfél óra múlva. Éppen van annyi időd, hogy összekapd magad! – vigyorog és várakozóan néz rám – de legkésőbb 1 óra múlva indulnunk kell!

-          Oké! – nevetek fel, de már nem törődik velem, mert elsápadva néz a konyha felé. . .  Kíváncsian fordulok én is arra, hogy lássam mitől lepődött meg ennyire?

A konyhában valami fehér hatalmas dagad, dagad egyre nagyobbra, és úgy tűnik bekebelezi az alsó szintet!

Elképedten nézek az én csodaszép kajalaborom felé.

-          Mi a tököm ez? – hörren fel Robert elképedve, de azon melegében választ is megadja a költői kérdésre: - A hab. A mosogatógépből.

Elképedve meredek rá.

Rob összekeverte!

A szabadkézi szerből tett a gépbe! Abból, amelyiknek néhány cseppje elegendő ahhoz, hogy égig érő habhegy keletkezzék!

-          Atya ég!- mormolom halkan

-          Mára teli kezd lenni a dorkóm a konyhai tragédiákkal! – szólal meg halkan, de állatira dühösen – A büdös francba! Meg ne szólalj! – dörren rám mérgesen, mintha én tehetnék róla, hogy béna géza volt!

Véres verítékkel kényszerítem magam, hogy még csak véletlenül se nevessem el magam! Szerencsére ezt a pillanatot választja Simon is a hangja újbóli bemutatására és bömbölni kezd. Kuncogva veszem fel, mire kapok egy nagyon mérges pillantást.

-          Ajjaj! – vihogom el magam – Csendben kisfiam, mert a tábornok úr eltesz bennünket láb alól, ha túléli a támadó hab támadását!

Robert

-          A jó büdös francba! – dühöngök és csak még inkább felpaprikázódom amikor meghallom ajjogni!

Tele a tököm az egésszel!

Férfias renomém a porban! A csengő nem működik, habvész közeleg, ráadásul nemsokára itt vannak az anyósék is! Ez nagy égés lesz! A picsába!

Dühösen kézen fogom a felmosó vödröt.

Lámpavilágnál folytatom a reménytelen küzdelmet, miközben Hanna kuncogva figyeli erőfeszítéseimet miközben Simont eteti. Mindenüvé viszek a habból. Ilyképpen hamarosan eldugul a zuhanytálca, a mosdókagyló, a fürdőkád, valamint minden egyéb, ami összeköttetésben áll a lefolyóval.

A percek múlnak, az ideg-összeroppanás közeleg, ám a hab is gyengül roskadozik, akár a hóember kikeletkor. Lihegve állok meg a konyha közepén, de hatalmasat ugrok amikor az asszony hozzám simul.

-          Naggyyyon profi vagy életem! – kuncogja

-          Te meg egy átkozott Boszorkány vagy életem! – mormolom és magam elé perdítem, pimaszul néz rám.

-          Én szóltam, hogy figyelj oda! – vihogja, majd körülnéz – Asszem nem ártana kicsit letörölgetni. – mutat a hab után maradt tócsákra.

Gyorsan amennyire lehet kitakarítunk, és legnagyobb szerencsénkre Simon sem műsorozik, így mire csörögni kezd a telefon, hogy menjünk ajtót nyitni, mert megérkeztek az anyósék, már a délutáni katasztrófák nyomát nagyjából eltűntettük. Tócsák eltávolítva, újságok összepakolva, hintőpor felporszívózva. Elégedetten nézünk körül, amikor is Simi bömbölni kezd. . .

Edit

-          Na végre! – nevetek Hannára  - Már azt hittem be sem akartok engedni bennünket!

-          Bocs Anya, de nem hallottam a csengőt! – vihogja el magát és a férjére néz, aki összevont szemöldökkel méregeti a nappali ajtajából, majd vigyorogva megfenyegeti Hannát – Gyertek be! – áll félre a lányom az ajtóból.

Nem kell kétszer mondani.  Sietős léptekkel megyek a nappaliba, de még hallom ahogy Istvánnal és Zalánnal nevetgélnek, hogy nem ártana megbütykölni a csengőt, ha már van. . . Nem várom meg a lányom válaszát, inkább a nappaliban lévőket veszem szemügyre. Robert rendületlenül sétál, miközben Simont ringatja.

-          Sziasztok! Megkapom? – állok a vőm elé, és nyújtom Simi után a kezem, mire Robert mosolyogva adja át nekem a pockot – Nem kéne már indulnotok? El fogtok késni! Fél hat van!

Felnevetek amikor összenéznek, és heves kapkodásba kezdenek.  Robert gyorsan megoldja az öltözködést, mert pár perc múltán egy tiszta pólóba és farmerba jelenik meg, majd elvonul Istvánnal és Zalával csengőt buzerálni, Hanna azonban még sehol!

Pontban abban a pillanatban jelenik meg amikor a csengő dallamjátékát meghalljuk.

-          Zene füleimnek! – vihogja Robertre pillantva.

Nevetve figyelem ahogy beszólogatnak egymásnak, majd újabb és újabb instrukciókat adnak, de elhajtjuk őket.

-          Mióta szereti a lányod a baseball meccseket?  - pillantok Istvánra, miután becsalódott a bejárati ajtó utánuk.

-          Nem tudom, - vonja meg a vállát – de te már eleget tartogattad a fenekét a fiatalembernek, most rajtam a sor! – morran rám és Simonért nyúl.

-          Helló kisöreg! – vigyorog rá mikor átveszi – Nemsokára mehetünk pecázni! Anyádnak van egy titkos búvóhelye, csak ő gondolja ám, hogy titkos! Már régóta oda járok ha pecázni akarok! – magyarázza Siminek, aki érdeklődve fordítja a fejét a mély hang irányába.

-          Tényleg odajársz pecázni Apa? – nevet az Apjára Zalán.

-          Aha. – mormolja az öreg, de le nem veszi a szemét Simiről.

Hallgatunk. Valahogy nehéz megtörni a csendet.

-          Mesélsz kisfiam? – szólalok meg halkan és Zalánra nézek.

Pár pillanatig csend van, majd Zalán felpattan, és az apjához lép, hogy átvegye tőle Simit.  István egyetlen szó nélkül adja át neki a csöppséget, mire Zalán leül a kanapéra. Pár percig csendben nézegeti a babát . . .

. . . majd halkan beszélni kezd.  Döbbenten hallgatjuk az öreggel a panaszáradatot amely végén Zalán elhallgat, majd pár másodperc után újra beszélni kezd. 

-          Eddig is úgy voltam, hogy szerettem volna gyereket, és tudom, hogy Asley még fiatal, és megegyeztünk, hogy várunk még kicsit, de . . . de egyre inkább úgy érzem, hogy nem is akar ő gyereket, csak hiteget, hogy majd ekkor, majd akkor. . . Eddig elvoltam, de most itt van ez a kis béka – nevet a kezében tartogatott kis unokámra -  és bennem újra fellángoltak az apai érzések, és ez a téma Ashleyt idegesíti, engem meg bánt, hogy még csak hallani sem akar róla, és ez az egész feszültséget szül közöttünk.  Ennyi Anya tényleg.

-          Értem. – mormolom halkan – Ebben nem tudok segíteni kisfiam. Tudod ha . . .

-          Tudom Anya – sóhajt mélyet – tudom, ha panaszkodni akarok, majd felhívlak.

Halkan beszélgetni kezdünk. Az idő gyorsan szalad, és Simi újra sírni kezd, és a kezét tömködi a szájába. Amíg Zalán és István nyugtatni próbálják addig én a konyhába szaladok, hogy enni hozzak neki. Mire visszaérek,  Simon eget- földet zengető ordításban van.

-          Atya ég! – sóhajt fel Zala – Hát igazság szerint  ha meggondolom ez azért mégsem hiányzik! – mormolja, mire felnevetünk, de egy pillanat alatt csönd lesz amint a cumi a fiatalember szájába kerül.

-          Úristen! -  nevet fel újra a fiam, amikor elénk áll – Simi be fog horpadni a homlokod!

-          Kis haspók! – neveti el magát István mellettem – Peti volt ilyen!

Pár percig még Simi cuppogása hallatszik, és mind a hárman elérzékenyülve figyeljük a pici minden kis mozdulatát.  István és Zalán egymással verseng, hogy melyikük böfiztesse, de a nagyapa győz, mondván Zala bármikor átjöhet majd hozzájuk.  Ezzel az érvvel Zalán nem bír ringbe szállni, így vigyorogva figyeli az apját.

-          Na mit írnak Pattinsonékról? – lép mellém Zalán, hiszen szokásomhoz híven a neten bogarászok.

Felnevetek amikor meglátom a mérkőzés előtt, alatt róluk készített képeket.

-          Hanna kissé viharvert – nevet fel a fiam – De ahogy látom igencsak jól érezték magukat!

Ekkor kicsapódik a bejárati ajtó.

-          Hanna légy szíves! Hallgass már meg!  – halljuk meg a vőm hangját – Nem történt semmi a világon! Értsd már meg.

Döbbenten meredünk egymásra, majd a nappaliba vágtató lányomra akin látszik, hogy bőgött, aki most éktelenül dühösen fordul a betoppanó férje felé, aki nem törődve döbbent hármasunkkal, és a szundikáló Simonnal üvölteni kezd. . .

359901