81. fejezet: Csak egy rajz . . .

 Sziasztok! 

Elaludtam a fotelba éjjel írás közben. Sorry!

Először is köszönöm szépen mindenkinek a jókívánságokat. Annyi mindent terveztem az 1 szülinapra de mint tudjuk ember tervez isten végez. . . 

Ádám kis szösszenete. . . hát majdnem elájultam amikor olvastam. Tehetséges mi? :DDD

Pusza! 

Jó olvasást! 

Heni

-. 5 nap múlva Crawleyban -

Claire

-      Jesszusom Claire! Ezt alig hiszem el, hogy ez  Robert volt!– szólal meg mellettem a nővérem. – Művészkém amint bekoszolja a kezét földdel? Nem hiszek a szememnek!

-      Pedig ott a kezedben a dokumentáció! – sóhajtok, és a Suzi felé hajlok, aki éppen a kezében lévő fényképezőgépen lévő képeket nézi.

Hát szó mi szó, én is elképedve néztem a fiamat. Hannának segített a kertben. Jó, az elég nagy túlzás, hogy segített, inkább asszisztált, meg ült, guggolt, állt mellette de ez is több mint a semmi.

-      Milyennek találtad Hannát?  – fordulok Suzi felé kíváncsian.  

-      Amint látom nem fél megfogni a munka végét. Őszintén szólva kedves, aranyos, kicsit konok, de határozottan jók a benyomásaim.  Bár eléggé konfliktuskerülőnek tűnik.

-      Hát nem az, - sóhajtom- voltak ugyan az elején konfliktusaink . . .

-      Hallottam hírét – szúrja közbe a nővérem

-      Ki csicseregte el? – nézek rá kíváncsian.

-      Richi boy! – röhögi, imádja Richárdot ezzel a becenévvel húzni, én is elnevetem magam rajta.

-      Gondolhattam volna! Ahogy öregszik, úgy megy el az esze! És még a nőkre mondják, hogy pletykásak! – akadok ki teljesen.

-      Nyugi! Most mit pörögsz? Véletlenül szólta el magát, én meg persze lecsaptam rá! Szóval? Őszintén Claire, bökd ki! Mi a baj? – néz rám kíváncsian- Nem szereted? Már nincsenek itt, őszinte lehetsz.

-      Dehogy is! – fortyanok fel - Kedves, és határozott, és ami legfontosabb tudja Robot kezelni. Ha kell akkor meghúzza a gyeplőt, de alapvetően úgy látom, hogy lazán tartja a szárat. Érzi, ösztönösen tudja, hogy a fiamat nem lehet  korlátozni, mindig megy a saját feje után.

Felnevetek amikor meglátom a következő képet, Hanna lelkesen magyarázott neki valamit, mire Rob csak grimaszolt, és válaszolt valamit, amint Hanna nevetni kezdett.

Aztán kért tőle valamit, mert a szerszámok felé mutogatott, mire Rob felállt és elindult. Mind a ketten felnevetünk az emlékeken.

-      Jobb volt inkább befogni a szemem, - sóhajtok fel, előjönnek az emlékek, ahogy csetlik botlik a kertben.  – Istenem!  

-      Hát egy biztos, ez a gyerek nem rád ütött! – mutat a képeken Robra - Te aki imádsz a kertben tenni venni, meg ő, aki egy fűszálban is megbotlik. . . Hát nem neki való terep a kert! – sóhajt fel a nővérem, majd elkezd nevetni.

-      Azt hittem betörik a feje, amikor rálépett a gereblyére, – szólal meg mögöttem Richard aki szintén a fényképezőgépen megjelenő képeket nézi - iszonyúan fejbe nyomta. Már gondolatban a kocsi kulcsot kerestem, hogy újabb köröm legyen a kórházba!

-      Hát az fájhatott! – szisszen fel Milán is Suzi férje, amikor a képre pillant.  

-      Erre emlékszem! – szólal meg Katie az unokahúgom – Akkor jöttünk Johnnal, Hanna annyira nevetett rajta, hogy elterült a fűben.

Felnézek, és szomorúan figyelem, ahogy John Katie mellé lép, és átöleli. Pár hónap és az én gyerekeimet is így láthattam volna. Összeszorul a gyomrom a gondolattól, ahogy látom amint John a 8 hónapos terhes Katiet öleli át.

-      A mázlista! A fiadnak mindig baromi mákja volt! – szólal meg Matt az unokaöcsém Katie bátyja, aki az álmos 5 éves lányát Grace-t tartja a kezében. - Első osztályú ápolásban volt része! Én is elgondolkodtam, hogy párszor megbeszélek találkozót én is a gereblye nyelével, hátha az asszony engem is leápol! – mutogat a képen a nevetéstől hétrét görnyedve Robert felé tartó Hannára, aki a következő képen már Robert fölé hajol és megpuszilja a homlokát.

Julie a felesége ránevet:

-      Életem eddig nem volt panaszod arra, ahogy leápoltalak!

-      Nem is asszony! – öleli át a feleségét – Csak kell egy kicsit sajnáltatni magam!

-      Tényleg! – nézek rájuk, - Nektek hogy tetszett Hanna?

-      Az első gondolatom azt volt amikor megláttam őket közeledni, hogy Ejha! Ki ez a hölgyemény azzal a két ballábassal?

Rondán nézek rá.

-      Most mi bajod van Claire néni? – vigyorogja Matt – Kérdeztél, és én csak őszintén válaszoltam!

-      Hát szó mi szó csinos egy fehérnép az biztos! – közli a sógorom Milán is – Csak . . .

-      Csak? – nézek a sógoromra kíváncsian.

-      Apu azt akarja mondani, - szólal meg Katie – hogy lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt, most eljönni hozzánk – mutat magára – Iszonyú érzés lehetett neki! – csuklik el az unokahúgom hangja, amikor meglátjuk a következő képet és folytatja -

-      Pár nappal azelőtt vesztette el a babáját, lejönnek, én meg itt állok nagy pocakkal előtte. Az első pillanatban amikor megláttam, ott volt pár másodpercig az arcán az elkeseredettség, de csak pár másodpercig, utána azonban mosolygott.

Elszorul a szívem.

-      Erre igazából egyikünk sem gondolt, - szólal meg Suzi mellettem – Mi csak azt akartuk, hogy kapcsolódjanak ki egy kicsit, és ismerje meg a család ezen felét is.

-      Hát abból alapos bemutatót kapott! – nevet fel Richard mögöttem – Talicskaverseny? Hogy –hogy én ezt nem láttam?

-      Akkor mentetek át  Johnnal a gumishoz - fordulok a férjem felé, aki vigyorogva nézi a képet.

-      Nagyon nevetett azon Rob nénije. Nekem nagyon tetszett. – szólal meg Grace is a vékony hangján, miközben a következő képet nézzük:

-

-      Olyan aranyos néni! Az is nagyon tetszett amikor Rob beledobta a levélkupacba a nénit, aki utána kergetni kezdte, de nem tudta elkapni! Az apukám segített neki – kuncogja és büszkén néz az apjára – Az apukám kitette a lábát Rob elé, aki meg hasra esett a levélkupacba, mire Claire néni csak a fejét fogta, és azt mondta neki, hogy két ballábas! – neveti – Jaj az olyan vicces volt! – csicsergi, persze mind nevetünk rajta. – De azt is láttam, amikor szomorú volt és sírt. – suttog Grace miközben a következő képre mutat:

-      Előtte sírt Hanna néni, és Rob is szomorú volt. Nem tudták, hogy ott vagyok, de hallottam ahogy Rob vigasztalta ahogy engem is szokott Anya, ha szomorú vagyok – kíváncsian fordul felém Grace. - Claire néni? Miért voltak szomorúak Robék? Rob mindig nevetni szokott, meg bohóckodni velem, de most nem volt olyan vicces.

Hirtelen vágni lehet a csendet, majd Matt lehajol a kislánya elé.

-      Tudod Grace, Robnak és Hannának kisbabája lett volna – kezd bele

-      Úgy mint Katienek és Johnnak? – mutat az unokahúgomék felé.

-      Igen,  úgy mint nekik – nyel nagyot Matt - csak az ő kisbabájuk az angyalok közé ment.

Grace szeme elkerekedik.

-      De még meg sem született, az hogyan lehet apa?

-      Tudod, mindenki az anyukája pocakjában van amíg meg nem születik.. . – kezd bele Matt, de Grace közbevág.

-      Úgy mint Katie néninek az unokatesóm? – néz az apjára nagy szemekkel.

-      Igen, úgy. De az elején még nagyon aprócska mindenki, és az ő babájuk akkor ment az angyalok közé,  amikor még nem volt olyan nagy mint az unokatesód Katie pocakjában.

-      De akkor most ő fent játszik az angyalokkal, nem Apa? – jön az ártatlan gyermeki kérdés.

Összeszorul a szívem. Eddig bírom nem tovább, érzem Richard kezét a vállamon megfeszülni, és kigördül az első könnycsepp. Matt rám pillant, felkapja Gracet és elmegy vele be a konyhába. A napok óta rám kényszerített önfegyelem semmivé foszlik hirtelen, és sírni kezdek. Percek telnek el mire lassan megnyugszom. Felnézek. Hirtelen mindenki elpárolgott, csak ketten ülünk a nappaliban Richarddal.

-      Megnyugodtál? – simogatja meg az arcomat.

-      Meg.

-      Oké. – húz magához – Már ideje volt. Én akkor éjjel törtem össze azt a barna dobozt a garázsban, amikor Robert bement Hannához éjjel a kórházba. Ripityom darabra vertem szét pedig már majdnem fél éve dolgoztam rajta.

-      A gyerekek előtt tartani kellett magam.

-      Tudom Claire, - sóhajtja – Tudom.

Csendben ülünk percekig, majd Szuzi és Milán  lépnek be.

-      Rendben vagy? – néz rám a nővérem, mire csak bólogatni tudok.

-      Bocsánat Claire! – ül mellém Matt, Katie és John is. – Még kicsi, de nem akarok hazudni neki.

-      Nincs semmi baj. – sóhajtom – Már napok óta feszített, de most megkönnyebbültem. Grace mit csinál?

-      Rajzol Robnak és Hannának kint a konyhaasztalnál. – suttogja. 

Robert

Már megint repülőn ülök. Sokszor úgy érzem, mintha a fél életemet utazással tölteném. Bámulok ki az ablakon, gondolataimba merülve, amikor megérzem, hogy a vállamon nyugvó kócos barna hajtömeggel borított fej mocorogni kezd. Oda pillantok. Egy álmos barna szempár pillant rám.

-      Szia! – suttogja – Te nem aludtál?

-      De aludtam, az imént ébredtem fel – simogatom meg Hanna arcát ami álom meleg, és a pulcsim mintája rajzolódik ki rajta.  Eddig bírtam ellenállni, magamhoz húzom, és megcsókolom.

Megborzongom, amikor a szája a számhoz ér. Annyira hiányzik az ölelése, a mozdulatai, a gyengédsége. Nagyon kívánom, de látom rajta, hogy nincs még kész.

-      Messze vagyunk még? – suttogja miután ajkaink szétváltak. – Már alig várom, hogy otthon legyünk. Meddig kell Vancuverben lennünk?

-      Nem szerintem 1 óra és elszállunk. – tekintek a telefonon lévő órára - Ruhapróbáink lesznek, pár megbeszélés, szerintem 1-2 nap alatt lerendezem, mert hétfőn már LA-ben kell lennem.

-      Mit fogok én csinálni, ott két napig? – sóhajt fel.

-      Ez lesz az első megbeszélésünk, elvileg majdnem mindenki lent lesz a stábból. A külsős felvételek már folynak, de mi csak 3 hét múlva kezdünk. Biztosan el leszel. – húzom magamhoz.

Csendben ülünk egymás mellett. Simogatom a kezét, lehunyt szemmel élvezi.

-      Annyira szeretem ahogy cirógatsz. – suttogja.

-      Már alig várom, hogy tényleg megcirógassalak! – suttogom a fülébe, és élvezettel nézem ahogy elpirul szavaim hallatán.

-      Rob! – motyogja, de nem néz rám, nagyot sóhajtok. - Remélem most is megússzuk a reptéri cirkuszt. Apukád nagyon cseles volt! – mosolyogja.

-      Ne reménykedj! – sóhajtok, - szinte biztosan kint táboroznak a papik a reptéren. Az egész stáb érkezését végig sasolták, tudják, hogy nekem is valamikor most kell érkeznem, az meg hogy te is velem jössz csak hab lesz nekik a tortán. Nem akarlak ennek kitenni.

-      Rob! – néz rám, - Nem vagyok cukorból. Megtörtént, nem tudok ellene tenni, de ne kezelj úgy, mint egy cukorfalatot akit még a széltől is óvni kell.

Szavai teljesen ledöbbentenek.

-      Hanna. . .

-      Rob én ugyanaz vagyok! Szeretlek, de szeretnék tovább lépni. Szeretném élni az életünket. Nehéz, a kínok kínját állom ki néhány pillanatban, és biztos vagyok benne, hogy még sokszor elfogom magam bőgni, lesznek nagyon nehéz napjaim, de túl kell rajta lépnem, mert ha nem teszem be fogok csavarodni! – suttogja. – Kérlek segíts!

-      Oké! – sóhajtom – Semmi pátyolgatás, de külön jössz tőlem, én előre fogok menni! És neki se állj feleselni! Kisebb az esélye, hogy téged kiszúrnak!

-      Rob!

-      Hanna!

-      Rob! – vigyorog.

-      Ne Robozz asszony!! – nézek rá szigorúan, mire csak vigyorog a Boszorkány!

-      Ezt még gyakorold édes! – suttogja a fülembe, és megharapja a fülcimpámat, mire szabályosan elönt az őrület, felnyögök.

Felé nyúlok, de feláll.

-      Bocsánat, de el kell mennem egy kétbetűs helyre. – közli és ellibeg, utána nézek.

Basszus hogy feszül rajta az a farmer! És még riszál is a bestia! Nagyot nyelek, és elcsípek pár elismerő tekintetet, ahogy megy a közlekedő folyosón. Hogy egyesek milyen pofátlanok! Még meg is nyalja a szája szélét az a vén köcsög! Felpattanok és Hanna  után indulok. Néhányan felpillantanak, de nem foglalkoznak velem, páran meglepetten ismernek fel, de ők sem foglalkoznak velem.  Belépek az átkötő folyosóra. Kopogni készülök a WC ajtón, amikor az feltárul. Boszorka lép ki rajta. Meglepődik amikor meglát.

-      Hát te? – néz rám a bestia ártatlanul, - Mit csin. . .

Megcsókolom. Falom, harapom a száját, teljes testemmel nekifeszülök, szinte hozzápréselem a mellékhelység ajtajához. Felnyögök, ahogy érzem hozzám simulni a testét, keze a hajamba túr, másik pedig a tarkómat cirógatja. Megszűnik minden a csillagrendszer is robbanhat, nem hallok nem látok csak a boszorkány száját érzem.

-      Khm! Mr. Pattinson! Kérem! – hallok meg egy halk hangot. – Kérem foglaljanak helyet, azonnal leszállunk.

Csalódottan morranok fel, és húzódok el Hannától, aki homlokát a mellkasomnak támasztva kapkod levegő után.

-      Bocsánat! – találom meg a hangomat, - azonnal megyünk!

-      Köszönöm Uram! – néz rám egy idősebb utaskísérő mosolyogva, majd megfordul, és ott hagy minket.

Hanna kuncogni kezd a mellkasomnak dőlve.

-      Ezt bebuktuk! – nevet.

-      Gyere Boszorka! – húzom magam után, és leülünk a helyünkre a ránk tapadó kíváncsi tekintettekkel nem törődve. – Ne vigyorogj! – morranok rá,- elegem van abból, hogy mindenen vihogsz!  

Elfordul, nem szól semmit, csak bámul ki az ablakon. Leszállás közben szorítja a karfát, amikor a kezéért nyúlok, elhúzódik.

Mi a franc baja van?

Felsóhajt amikor földet érünk. Alig lépünk ki a gépből már csörgök. Feszülten pillantok a mellettem álló Hannára.

Hanna

Elegem van abból, hogy állandóan kaffog velem, állandóan leszól, kioktat! Egyik percben az a Rob akit én ismerek, a másikban pedig egy pökhendi agyament barom, akivel beszélni sem lehet! Úgy beszél velem, mintha hülye vagy legalábbis szellemi fogyatékos lennék!

Utálom ilyenkor!

Már az agyamra kezd menni a mániájával! Mi az, hogy nem mehetek vele? Talán szégyell?  Biztos ciki vagyok, azért nem akar velem együtt átmenni a terminálon. Végignézek magamon, egy feszülős sötétkék farmer van rajtam sötétkék ing, és bőrkabát, napszemüveg, és a szürke kalapom, nem hiszem, hogy szégyenkeznie kellene miattam!

-      Igen itt van ő is, - néz rám miközben a csomagjainkat próbáljuk leszedni a szalagról. – Nem Dean, szó sem lehet róla! Nem érdekel hogyan, de oldjátok meg!

Közli, majd lecsapja a telefont és dühösen fújtatva áll mellettem.

-      Nem értem, hogy miért kell ekkora ügyet csinálni abból, hogy átmenjünk a terminálon! – mordulok rá és lekapom a bőröndömet a szalagról – Elegem van abból, hogy mindent agyonbonyolítasz! Kint találkozunk! – közlöm vele és megmukkanni sincs ideje, már kint is vagyok.

Dühösen vágtatok keresztül a tömegen, senki rám sem bagózik. Simán elmegyek a fotósok mellett is. Nem értem, hogy mit kell neki állandóan paráznia!? Dean megy el mellettem dühös tekintettel, észre sem vesz. Látom a fekete Fordot a kiemelt parkolóban állni, de dühömben juszt sem megyek oda. Bepattanok egy taxiba, bemondom a szálloda nevét, és küldök neki egy SMS-t.

„A szállodában találkozunk. Hanna”

Dühösen kikapcsolom a készüléket.

A taxis végig dumálja az utat, halvány fogalmam sincs, hogy miről karattyol, lefoglalnak a gondolataim. Az első dühöm már elpárolgott. Lehiggadtam. Édes istenem, mit fogok ezért kapni?! Le fogják szedni a fejem az biztos! Rob biztosan ki van akadva. Én egy akkora hülye vagyok! Csak védeni akart, biztosan csak védeni akart! Egy idióta vagyok! Hőhullámok vágtatnak keresztül a testemen, remegek minden porcikámban, amire csak rátesz még az, hogy ebben a pillanatban húz el mellettünk a fekete Ford. Biztosan ők azok.

Legszívesebben most megfordulnék, és elszöknék. Nem merek Robert szeme elé kerülni! De nincs választásom.

Keverted?!

Edd!

A szívem ki akar esni a helyéről, miközben rendezem a fuvart, és kikászálódok a hátsó bejáratnál a taxiból. Ekkor egy barna kéz jelenik meg a látóteremben, és emeli fel a bőröndömet, majd kapja el ellentmondást nem tűrően a karomat, és húz maga után a recepció felé.

Kevin az, Robert másik testőre. Paprika piros vagyok a szégyentől, inkább kihúzom a hajamból a hajgumit és elbújok mögé. Amíg én a bejelentkezést intézem, látom, hogy Kevin telefonál, szavaiból kitűnik, hogy Deannal beszél. Mire végzek, még mindig telefonálnak. Csak állok ott, mint egy óvodás akit sarokba állítottak mert rossz volt.

-      Rendben! Felviszem a szobátokba. – hallom,Kevin szavait, majd csend – Rendben – szólal meg újra Kevin. – Nem tudom, hogy mi van a mobiljával. – tekint rám. Szégyenkezve kapcsolom be a telefont, mire elvigyorodik. – Lemerült a készüléke. – közli és rám kacsint.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Kevin leteszi a készüléket.

-      Szerencséd, hogy egyből a megbeszélésre kellett neki mennie! Ha most a kezei közé kapna, akkor menetet csavarna a csinos kis nyakadra! – közli Kevin, miközben a lifttel megyünk fel a 6. emeleti szobánkba – Így lesz ideje lehiggadni!

-      Nagyon dühös volt? – nézek félve Kevinre.

-      Hát elég az, hogy egy kiadós Robert féle hisztinek voltunk tanúi, ilyet utoljára talán a megismerkedésetek előtt produkált. Kezdtem azt hinni, hogy eldurran az agya! – néz rám komolyan, de a szemei nevetnek.

Kiszállunk a liftből, Kevin kinyitja a szobánk ajtaját, de nem megy el, hanem utánam lép.

-      Bocs, de parancsba kaptam, ha kedves az állásom, akkor egyetlen percre sem hagylak egyedül! – néz rám komolyan.

-      Te most komolyan beszélsz? – nézek rá elhűlve.  

-      Teljesen komolyan. – közli, és leül a kanapéra. – Segítsek? – mutat Robert bőröndjére, ami természetesen a szoba közepére van hajítva.

Nagyot sóhajtok, megrázom a fejem, és megpróbálom felemelni.

-      Ne szórakozz! – pattan fel olyan gyorsan amit a nem is feltételeznék erről a majd 2 méter magas,  120 kilós pasiról, és kikapja a kezemből a táskát – Te még nem emelhetsz ilyen nagyot! Megbolondultál?!

Elhűlve nézek rá.

-      A feleségemnek is volt vetélése, sokáig nem emelhetett utána sem, te meg itt emelgeted ezeket a bazi nehéz batyúkat! Igaza van Robnak kicsit szellős vagy fent! – látja elhűlt arcomat, és elneveti magát – Már megbocsáss!

-      He? – fordulok felé.

-      Rob mondta. – neveti el magát – De még azt is hozzátette, hogy ki ne engedjem nyitni az ablakot, hogy szellőztess, mert a szél még azt a keveset is kifújja ami ész még van nálad az emeleti tárolóban! – röhögi, mire kiakadok.

-      Ilyeneket mondott? – vágom csípőre a kezemet

-      Úristen! Le ne buktass, megöl, ha megtudja, hogy járt a szám!

-      Szóval üres fejű vagyok szerinte?! – paprikázódok fel újra.

-      Atya isten! – sóhajt Kevin – mintha csak az asszonyt látnám! Az is így hergeli magát.

Hozzá vágom a díszpárnát, mire elröhögi magát, amitől csak mérgesebb leszek.

-      Elegem van minden pasiból! Hatalmaskodó, beképzelt majmok vagytok mind! – közlöm vele, felkapom a motyóm és elvonulok a fürdőszobába.

Szóval 0 agyú libának tart!

Adok én neki azt hiszem!

Füstölögve állok be a zuhany alá, és dühödten mosom le magamról az „út porát”. Már – már vörösre sikálom magam, hajat is mosok, hagyom, hogy magától száradjon meg. Sminkelek, és hergelem magam. Kisvártatva hangokat hallok a szobából.

Nyugodj le!- intem magam – Nyugi!

Persze, hogy nem higgadok, de felismerem a hangot, mire feltépem az ajtót, és egyből a nyakába ugrok.

-      Szentséges Atya Isten! – nevet rám Ashley. – De jól nézel ki!

-      De jó, hogy itt vagy!!! Mikor jöttél? – ölelem magamhoz újra. – Zalán? Nincs itt? Otthon van?

-      Lassabban! - neveti el magát - Dolgozik, még egészen pontosan 10 napig forgatnak. Tegnap délután érkeztem Kristennel és Fincsivel, a többiek már itt voltak, már csak Nikki hiányzik, de ő is megjön nemsokára.

-      Ejha! – hallom a Kevin megjegyzését – szerintem mindent elfelejt ha meglát!

-      Nem kell neki semmit elfelejtenie! – közlöm a kirendelt őrangyalommal. – Tehet egy szívességet, felkötheti magát az első banánfára!

-      Arra nehéz lesz! – közli Ash, - mivel itt nincs banánfa.

-      Miért szerinted miért mondtam? Hát hülye volnék én, hogy a pasimat elküldözgessem felkötni magát?! Gyalogoljon el az első banánfáig, addig úgyis lehiggad, és meggondolja magát.

Ashleyvel összenéznek és elröhögik magukat.

-      Mi bajotok van? – néz rám – Rob is úgy jelent meg a megbeszélésen, mit a medve akinek szálka ment a talpába. Mogorva volt egész végig.

De nem tudok válaszolni, mivel kopognak, és Kevin telefonja is megszólal. Ajtót nyitok és a nyakamba kapom Kristent. Nevetve üdvözöljük egymást.

-      Baszki Hanna! Te aztán jól felhúztad! Mit csináltál, hogy ennyire kiakadt? – ül le Ashley mellé. – Még rám is morgott.

Elmesélem nekik, hogy mit műveltünk, műveltem. Mire végzek, dőlnek a röhögéstől Kevinnel egyetemben.

-      Ti nem vagytok normálisak! – törölgeti meg a szemét Kris.

-      Ne röhögjetek! Annyira utálom, amikor ilyen! – méltatlankodom.

-      De csak jót akar!

-      Tudom, de akkor is! Nem szeretem azt amikor játsza a basát!

Elhallgatnak, mind a ketten méregetnek.

-      Fogytál. - állapítja meg Kristen.

-      Tudom. – suttogom.

-      Jól vagy? – ül mellém Ashley.

-      Jól, jól vagyok, de most nem akarok erről beszélni! Végeztetek? – nézek Krisre.

-      Mi igen, de neki még ott kellett maradnia, mert Geofry még beszélni akart vele. Azt mondta, hogy nyugodtan vigyelek le a Boomba, ha végzett ő is odajön. – közli Kristen.

Kérdőn nézek Kevinre, hogy mit szól hozzá, de ő csak vigyorog, és a vállát húzogatja.

-      Nekem csak annyit mondott, hogy ne hagyjalak magadra, tartsalak szemmel. Felőlem mehetünk. – kacsint rám.

-      Mi az a Boom? – nézek rájuk értelmesen miközben húzom fel a bőrkabátomat.

-      Billiárdszalon, ha itt vagyunk az a törzshelyünk. – közli velem Ashley – Na menjünk! Mozgás.

Nevetve ülünk be a kocsiba. Fecsegünk, nevetgélünk útközben, de szerencsére róla és az elmúlt két hétről egyikük sem kérdez. Most nem tudnék róla beszélni. Kisvártatva odaérünk a szalonba. Kíváncsian nézek körül. Hatalmas helyiségbe lépünk. A falakra mindenhol graffitti van felfestve. A terem egyik felén ahol a bár és a boxok vannak tompábbak a fények, ellenben a másik felével ahol a billiárd

asztalok vannak, ott élesebb a világítás. Sokan vannak,  valahogy ismerősek az arcok. De nincs időm nézelődni, mivel észrevesznek bennünket, és sorba jönnek köszönni. Kézről – kézre járok mondhatni. Jackson, Kellan, Fincsi, Alex, szinte mindenki itt van már, csak ő nem. Beszélgetek, csevegek, de nyugtalan vagyok. Szeretnék már vele találkozni, szeretnék vele beszélni. Még magamat sem értem. Egyik percben elátkozom, a másikban megőrülök, mert nem látom. Eltelik 1 óra, 2 óra, és ő még sehol. Hallgatom a többiek beszélgetését, hallgatom, de nem szólok közbe, gondolkozom.  

-      Na gyere már! – lép mellém, és húz oda magukhoz Jackson. – Tudsz billiárdozni nem?

-      Hát volt már a kezemben dákó. – felelem, mire elkezdenek röhögni, fel sem tűnik, hogy sűrűn néznek a hátam mögé.

-      Legalább nagy? – fordul felém Kristen pimasz tekintettel, de nevet.

-      Elég hosszú, - felelem – de mindegyik egyforma nem? – nézek rá értetlenül.

Röhögnek.

-      Nem mondod? Semmi extra, csak simán elég hosszú? Elég kemény? Játékos? Sokáig bírja?  – néz rám Kellan és ekkor leesik, mire asszociálnak, elvörösödöm amin persze még jobban nekiállnak röhögni.

-      Ha még egy megjegyzést megeresztesz, esküszöm, hogy ezzel a dákóval itt, agyon csaplak Kellan! – fenyegetem meg, de nem bírom ki, és odaszúrom neki – Csak, hogy tudd, minden tekintetben, méret, arány, kitartás,  kielégítő, sőt, átlagon felüli! És sokáig bírja – kacsintok rá, de ez a barom pukkadozik a röhögéstől.

-      Szóval átlagon felüli? – suttogja a fülembe egy hang, mire még a levegőt is elfelejtek venni, ahogy meghallom.

Megfordulok, és ránézek. Kimerült, fáradt.

-      Ne haragudj! – suttogom, de nem merek közelebb lépni hozzá, nem merek közeledni – Csak felhúztam magam nagyon, és nem gondolkodtam, bosszantani akartalak. – motyogom.

-      Sikerült. – szólal meg, de ő sem lép közelebb hozzám.

Ezek szerint tényleg haragszik.

Szóra nyitom a szám, de felemeli a kezét.

-      Majd megbeszéljük négyszemközt. – közli, és Jacksonhoz lép, beszélgetni kezdenek, de tekintetét érzem magamon.

Szerencsére ekkor Ashley lép mellém.

-      Várj adom! – szól bele a készülékbe, amit szívdobogva veszek át.

-      Zalán? – szólok bele.

-      Szia Kicsi! Igen én vagyok!

-      Zalán! De jó hallani a hangod! – sírom el magam majdnem – Mikor jössz haza? Olyan jó lenne találkozni veled! – suttogom a telefonba, miközben görcsösen igyekszem a könnyeket visszanyelni, így Robert tekintetét sem látom, ahogy a többiek mosolyát sem érzékelem. – Úgy szeretnék veled beszélgetni!

Csend, nem szól egy szót sem, idegesen tekintek a telefon kijelzőjére, megszakadt a vonal? Nem. Világít a zöld gomb, vonal van még.

-      Lecseszni most is letudlak – szólal meg hirtelen mellettem.

Hirtelen lefagyok, lassan fogom fel, hogy itt van mellettem, aztán már csak azt veszem észre, hogy a nyakába lógok, és ő csak szorít magához simogatja a hátamat, mint régen amikor kicsi voltam, és vígasztalt.

-     
Boszorka! Nyugi! – suttog én csak lógok a nyakába.

-      Zalán. – motyogom. – Tényleg itt vagy?

-      Tényleg! – vigyorogja – Teljes életnagyságban.

Kicsit eltol magától, és végigmér, majd az ujjával végigsimít az arcomon.

-      Jól vagy Csillagom?

Nem tudok válaszolni, csak bólogatok.

Ekkor megérezem az Ő illatát, az Ő érintését. Talán mégsem haragszik annyira. Megnyugszom amikor magához húz, és én boldogan simulok hozzá. Tudom, hogy beszélnünk kell.

Majd.

Most nem, most elég, hogy itt van mellettem.

Zalánt  persze minden érdekli.

Beszélgetünk, hirtelen azt sem tudom, hogy mivel kezdjem.

-      És hogy utaztatok?

Elsápadok, nem merek Robertre nézni, aki persze nem hagyja ki, hogy a bátyám előtt bemószeroljon. Elmeséli, hogy mit műveltem ma.

-      Képzelheted, - néz a bátyámra – majdnem infarktust kaptam! Egyszerűen elsétált, csak simán. Jobban is tette, hogy taxival ment, mert menetet tekertem volna a csinos kis nyakára amilyen ideges voltam rá! 

Úgy csinálok, mint akinek semmiről fogalma sincs, mire meghúzza a hajamat, és rám nevet.

-      Meddig maradsz? – fordulok a bátyámhoz.

-      A holnap délelőtti 11 órás géppel mennem kell vissza Torontóba.

-      Most csak miattam jöttél el? – nézek rá hitetlenkedve.

-      Miattad. – húz magához – Most csak miattad.

-      Nem megyünk vissza a szállásra? – néz ránk Rob – Ott jobban tudnánk beszélgetni.

Hálásan  nézek rá, mire végigsimít az arcomon, miközben felsegíti rám a kabátom.

-      Szeretlek. – lépek oda hozzá.

-      Tudom, de ezt meg kell beszélnünk! Én is szeretlek, de ilyet többet ne csinálj! Soha többet.

-      Oké.

-      Mehetünk? – lép hozzánk Zalán és Ash.

Gyorsan mi is elköszönünk a többiektől, taxiba szállunk, és halkan beszélgetünk lényegtelen dolgokról, miközben a szállodába érünk.

Belépünk a szobánkba. Amíg én a szobaszolgálattól felrendelt italokat osztom szét, addig Rob szórakozottan elindítja a laptopját. Beszélgetünk tovább, mindenről, csak róla nem. A történteket, valahogy képtelen vagyok szóba hozni. Hallgatom éppen Zalán beszámolóját a mostani munkáról amikor Rob szól.

-      Jé! Matt küldött levelet, nekünk, azt írja, hogy Grace a lelkére kötötte, hogy küldje el nekem és Hanna néninek! – látom ahogy Zalán szemöldöke felszalad a megnevezéstől, de elég randán nézek rá ahhoz, hogy szövegelni kezdjen.

Megnyitja Rob a levelet, én is kíváncsian fordulunk oda.

Kevésen múlik, hogy ne ájuljak el, amikor meglátom a rajzot, de a csatolt hangfájl az ami végképp kivágja a biztosítékot nálam.

Szia Rob és Hanna néni!

Az Apukám ma délután a nagyiéknál elmesélte, hogy mi történt a kisbabátokkal. Nekem a nagymamám mindig azt mondja, hogy a jó emberek és a gyerekek a mennyországba jutnak. Tudjátok, az nagyon szép hely, ahol sok-sok pillangó van, szép virágok, tündérek és angyalok. Angyalok játszanak a gyerekekkel. Bár apa mondta, hogy a ti babátok még nagyon pici volt Hanna néni pocakjában, de tudjátok ugye, hogy most ő is fent játszik az angyalokkal! Lerajzoltam nektek!

Puszi Rob! Szia Hanna néni!

Grace 

Percekig megszólalni sem tudok, csak nyelek nagyokat, aztán elég csak Robertre pillantanom és eltörik a mécses nálam. Magához húz és csak szorít. Aztán eljut az agyamig Zalán hangja is.

-      Mi történt? Elmesélitek?









103940