171. fejezet: HOGY MI?!

Sziasztok! 

Most sikerült hazaérnem alig 10 perce. 

Gépem meggyógyítva, bár az Uram egója romokban hever, mivel nem bírta   megbuherálni, így szervizbe kellett vinni. A lényeg a lényeg, hogy vírus kiírtva, és a blogspot is működik.  :D  :D  

Fejezet fent.  

A folytatásról egyenlőre nem nyilatkoznék, igyekszem a jövő héten feltenni talán kedden. 

Puszi! 

Aztán komit is írni ám! 

Csók! 

Heni

Hanna

Bambán bámulok magam elé. Kint kora délután ellenére, esti szürkületbe borult a világ. Nézem a felettünk hömpölygő felhőket, és azért imádkozom, hogy végre kezdjen már esni az eső!  Fújjon kicsit a szél, mozduljon már meg végre a levegő, mert idehalok!

Lassú mozdulattal megtörlöm a fojtott levegőtől ragacsos homlokomat, és figyelem, ahogy a lélegzetem párás nyomot hagy. Tétován az üveghez érintem az ujjamat és egy vigyorgó smile-t rajzolok rá, majd figyelem, ahogy az apró vízcseppek utat találnak maguknak, és a mázolmányom lassan eltűnik, elpárolog, csak egy vékony foltot hagy maga után az amúgy csillogó üvegen.

Rosszul érzem magam a bőrömben, mert utálok veszekedni, utálok vitatkozni!

Nehéz szívvel nézek az égre.

Anyuék már biztosan hazaértek.

Anyuék.

Elmentek haza.

Újra egyedül vagyok, egyedül a dühömmel és a sértettségemmel! Dühös vagyok, mert miért én vagyok a hibás? Miért nekem esett Apu? Miért? 

Én mentem fel talán a kollégám lakására? Én csókoltam meg a másikat? Bocsánat, kijavítom magam, csókolt meg a tisztelt kolléga?

Nem! Nem engem! 

Mégis én voltam az, akit az Apja lerámolt, amikor hazaértünk, mert számon mertem kérni a férjemen a történteket! Engem! . . . és nem azt az elmebeteget, aki annak ellenére, hogy tudta, hogy nem bízhat meg abban a ribancban mégis felment a lakásba, mégis hagyta magát lesmárolni! 

Az per pillanat számomra nem sokat nyom most a latban, hogy az egész alig tartott pár másodpercig, és mint akit üldöznek lelépett! Nem mert történetesen a másik szobában ott volt Kristen bátyja, aki gondoskodott arról, hogy az egész világ láthassa amint a kedves húga és az ÉN férjem egymásra találnak újból! Még ha az egész csak kamu akkor is!

Nekem tartott előadást az Apám, hogy tudhattam volna! Ő figyelmeztetett már az elején, hogy tudom-e hogy mire vállalkozok? Tudom-e kezelni az ilyen helyzeteket?

Kopp. . .

Kopp. . .

Kopp. . .

Egyik csepp a másik után, majd egy hatalmas dörrenés után, kint szinte elszabadul a pokol.

Sután a teraszajtóhoz lépek és kitárom, hogy a végre felfrissült levegő utat találjon befelé.  Mélyet lélegzem, és megkönnyebbülve szívom tele a tüdőmet.  Szemem sarkából Roberték felé pillantok, de a világért sem szólalnék meg! Nem és kész! Nem szólok hozzá!

Dühöm már lecsillapodott, már gyilkolni sem akarok, pedig az első pillanatban legszívesebben megfojtottam volna ott, a stadionból kifelé jövet mindenki szemeláttára!  Persze a firkászok gondoskodtak róla, hogy tudomást szerezzek a történtekről, én hülye meg nem értettem, hogy miről karattyolnak, miközben szinte ránk másztak, amikor jöttünk ki a meccsről.  Az autóban persze kénytelen volt bevallani, hogy mi történt Kristennél. Magyarázkodott, hogy ő nem is tudja, hogy hogyan történhetett meg, az egész csak pár másodperc volt! Semmi több, és ő vissza sem csókolt! Sőt amikor ellökte magától szinte azonnal köszönés nélkül lelépett. 

Hittem is meg is meg nem is.

Aztán persze megnéztem a neten tegnap este a pár másodperces kis videót, miután Anyuék és a bátyám is elmentek, és Simon is aludt az ágyikójában. 

Nem lettem tőle boldogabb, és nem éreztem magam kevésbé megcsalatva!

Robert

Mélyet sóhajtok.

-      A picsába! – mormolom halkan, miközben figyelem a teraszon mozgolódó alakját, ahogy kapkodja fel a székekről a huzatot, hogy a féltető alá bevágó eső ne áztassa el azokat.

Tegnap annyira dühös voltam, hogy ölni tudtam volna! Gyilkolni! Persze kiderült, hogy mi történt Kristennél, akit a veszekedésünk után azonnal felhívtam és számon kértem rajta, hogy mi ez a cirkusz? Miért kellett ezt csinálnia? Ő persze magyarázkodott, hogy nem tudta, hogy a bátyja ott van nála, azt hitte hogy egyedül leszünk, fogalma sem volt róla, hogy Cameron nála húzta meg magát! 

Ja persze! Ha akarom, elhiszem, ha akarom nem! 

Mindenesetre a falba tudnám verni a fejemet, mi a tökömnek kellett felmennem hozzá?!? Az a gáz, hogy még én magam sem tudom rá a választ! 

Mélyet sóhajtok, és a mellettem lévő forgatókönyv után nyúlok. Olvasni próbálok, vagy legalábbis úgy teszek, mintha minden figyelmemet a kezemben tartott vaskos papírköteg kötné le és nem a teraszon hajladozó feleségem, aki tegnap óta nem szólt hozzám egyetlen egy szót sem.

Soha olyan kellemetlenül nem éreztem magam, mint akkor, amikor hazaérkeztünk. Alig álltam be a garázsba, kipattant a kocsiból és beviharzott a lakásba. Parádésan összevesztünk ott mindenki szeme és füle hallatára. Simon üvöltésére higgadtunk csak le kissé, mivel szegény kisfiam felriadt ahogy mi két elmebajosként üvöltöztünk felette. 

Gyorsan rá pillantok, hiszen itt fekszik mellettem a Hanna nagyszüleitől kapott faragott bölcsőben és édesdeden szundikál. Teljesen ellágyulok tőle. Egy igazi kis csoda, igaz néha hangos csoda, mert iszonyatos hangereje van, és sűrűn bemutatót is tart belőle.  Az éjjel is hallhattuk.

Tegnap sokáig itt voltak nálunk az Apósék, mivel ma kora reggel indultak haza, és ki akarták használni még a lehetőséget, hogy Simit láthatják. Edit megfürdette, majd amíg Hanna etette fent a pockot, itt lent elkaptak engem is. Edit és István is elmondta a magáét, és egy szavam sem lehet, mert igazuk van, de elhiszik, hogy az egész mondhatni . . . á á á á . . . hagyjuk! Most is csak ideges leszek tőle! Zalán meg persze kiröhögött, hogy csak én lehetek ennyire balfasz, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Röhögve sok szerencsét kívánt és hátba veregetett kedélyesen amikor elbúcsúztak.

Láttam a feleségemen, hogy a sírás határán van, amikor bezárult a szerettei után az ajtó, magamhoz akartam ölelni, és megvigasztalni, de kifordult az ölelésemből, és a babaőrt felkapva a kuckójába ment.  Be akartam hozzá kopogni, mert hallottam, hogy szipog, de aztán megfogadtam az Apósom tanácsát és hagytam inkább, hogy kitombolja magát és lehiggadjon. Felmentem zuhanyozni, telefonon beszéltem Timmel és Stephanival is, hogy mit tudunk tenni, de már késő bánat volt, hiszen ami egyszer felkerül a netre . . . Na mindegy. Sokáig tartott a beszélgetés, és persze ők sem dicsértek meg, és mire végeztem már majdnem éjfél volt. 

Ekkor hallottam meg, hogy Simi sír. 

Bementem hozzá, de Hanna már nála volt, éppen a mellét törölgette meg, hogy enni adjon neki. Felvettem a kisfiamat, megvártam, hogy Hanna leüljön és a kezébe adtam a pöttömöt, aki persze azonnal elhallgatott és enni kezdett.  Nagyon szeretem nézni őket ilyenkor, most azonban jobbnak láttam, ha kihagyom ezt a lehetőséget, de ott tébláboltam a közelben. Nemsokára Hanna kuncogott, így tudtam, hogy Simon jól lakott. Pár perc után azonban sírni kezdett. Benyitottam hozzájuk hogy átvegyem a fiamat, de Hanna intett, hogy menjek csak aludni. Nem vitatkoztam vele, de hallottam, hogy a picikém csak sokára nyugodott meg.

Persze nem aludtam. 

Vártam, hogy bejöjjön, és nyugodtan megbeszéljük a dolgokat, mert egy régi bölcselet szerint a jó házasság titka, hogy nem hajtja az ember álomra a fejét haraggal a szívében.

Vártam, én vártam, de ő nem jött. Dühös lettem, hogy miért makacskodik és felpattantam, hogy márpedig most megfogunk mindent beszélni! 

Benyitottam a gyerekszobába és hirtelen minden dühöm elszállt. Ott aludt a fotelban vállán Simonnal. Egészen elgémberedhetett. Simit óvatosan felvettem és betettem a kiságyába. Pár pillanatig belefeledkeztem a látványába, majd az én makrancos Katámhoz léptem és felemeltem, hogy átvigyem a hálóba. Reggelig fel sem ébredt, bár mikor Simon sírni kezdett egy másodperc alatt felriadt, és kómásan néztem, ahogy átbotorkált a pocokhoz.

Hanna

Csendben ülök és figyelem, ahogy az Óceán felől érkező szél lassan szétoszlatja az imént még szinte fekete felhőket, és azok lassan szétszéledve utat nyitnak az áradó napsugárnak. Olyan jó csend van, nyugalom, egészen lehiggadtam.

Ezt a pillanatot választja ki a telefon amikor is halkan csörögni kezd a farmerom zsebében. Annyira megijedek a váratlan hangtól, hogy majdnem a szívem áll meg. Zavartan, kapkodva veszem fel.

-      Halló! Ki vagy?

-      Az anyád édes gyerekem! – nevet fel Anya – Csak szólni akartam, hogy rendben megérkeztünk, Apád is jól van, és mindjárt beérünk a boltba is, mivel sürgősen látni akarom, hogy miért kellett a kis unokámat egy héttel korábban ott hagyom!

-      Jaj Anya a frászt hoztad rám! – nyöszörgöm a telefonba – Remélem, hogy nincs nagy baj!

-      Hát mindjárt meglátjuk – sóhajt fel Anyu, és a háttérben hallom, ahogy Apu és Csongor beszélnek arról, hogy mi történt.

-      Mi történt Anya? – kérdezek rá, mivel a motyogásból nem tudok sok mindent kivenni.

-      Úgy tűnik, hogy tegnap egy kamion parkolónak nézte az üzletet és beleparkolt. – mormolja feszülten – Simikém mit csinál? – próbál Anya terelni.

-      Alszik. – suttogom – A mamiéktól kapott bölcsőben szundikál, miközben az apja a lábával ringatja.

-      Nem ringat atya, sír a csemete? - nevet fel Anyu - Apád is így járt. Addig addig riszálta állandóan a feneketeket, - teszem hozzá én hiába elleneztem- , hogy később már csak úgy voltatok hajlandók elaludni, ha mászkáltunk veletek! Ha jót akartok magatoknak, akkor nem hagyod, hogy Rob ezzel elkényeztesse. 

- Oké. Igyekszem a fejembe vésni. - mormolom halkan.

-  Megbeszéltétek a dolgokat? –  kérdezi, én meg hallgatok  csak, nem tudok mit válaszolni – Beszédes a csend gyerekem! Hanna ezzel a duzzogással te is tudod, hogy az égvilágon semmit nem oldasz meg!

-      Tudom Anya de  . . .

-      Makacskodsz csak! Ez hülyeség Hanna. A lehető legrosszabb, amit ebben a helyzetben tehetsz! Apádnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy neked ezekre a helyzetekre is fel kell készülnöd. Tisztában kell lenned azzal, hogy mi megy ott, és hinned kell a kapcsolatotokban. Ha erre nem vagy képes, akkor nincs értelme . . .

-      Tudom Anya, . .  - vágok közbe, hogy próbáljam a tegnap is meghallgatott dörgedelmeket  belé fojtani,  felsóhajtok – . . .  tudom, és hiszek is neki, de mi a francnak  . . .

-      Atya úr isten! – nyög fel hirtelen Anyu – Azt a hétszentségit!

-      Mi van? – szólalok meg hangjától rémülten

-      Leparkolt? Ezt nem hiszem el!  Az a barom ledózerolta a fél boltomat! – hallom, majd hirtelen megszakad a vonal.

Próbálom a szüleimet hívni, de egyikük sem veszi fel. Felpattanok, és idegességembe a konyhába sprintelek. Sütnöm, vagy főznöm kell valamit! 

Robert

Meglepetten nézek utána amikor eltrappol mellettem a konyha irányába, és ott zaklatottan tenni-venni kezd.

-      Hohoho!  Itt valami történt! – mormolom magam elé, és felpattanok, hogy kiderítsem a tényállást.

Hanna

Hirtelen két kar ölel át, mire még a kés is megáll a kezemben, amivel eddig vadul vagdostam fel szerencsétlen kifliket.

-      Ne haragudj! – suttogja a férjem a fülembe – Én nem akartam ezt az egészet Boszorka, de tudod, hogy milyen balfasz vagyok néha! 

-      Tudom! – suttogom, de nem merek ránézni.

-      Szeretlek! – mormolja a fülembe miközben gondosan elhajtja a fülemtől a hajtincseket, lélegzete cirógatja, borzolja az érzékeny területet, amitől megborzongok, és minden szál szőr glédába áll a karomon.

-      Tudom! – suttogom rekedten

-      Nincs harag?

-      Nincs.

-      Megmutatod a képes feledet is? – mormolja, miközben gondosan eltávolítja a kezemből a szeletelő kést és maga felé fordít.

Nem szólunk egyetlen szót sem. Fölém görnyed, haja az arcába hull, keze a csípőmet szorítja, izzó tekintettel mered rám, amitől kiszárad a szám. Öntudatlanul némán zihálva megnyalom, hogy benedvesítsem.  Felnyög, hirtelen magához ránt, és fulladás szorosan átölel, szája az enyémre tapad. Meglep, hogy milyen puha mégis határozott az ajka, és milyen szelíd erővel csókol. Hosszú laza mozdulatokkal ízleli a szám, csókja magabiztos, kissé agresszív, amitől teljesen bepörgök. Kezem a kusza tincsek közé rejtem és magamhoz húzom, hogy még inkább érezzem, mire felmordul és mélyebben kezd csókolni.  Egész testemmel hozzásimulok, és sajgón érzem minden egyes kemény forró centijét testének.  Zihálok, ő pedig úgy csókol, mintha elevenen akarna felfalni!

Lassan ér el a tudatomig Simon sírása.

Robert zihálva húzódik el tőlem, én is kapkodok levegő után.

-      Úristen alig várom, hogy szétszedjelek Boszorkány! – mormolja rekedten, mire csak egy torokhangú nyögésre vagyok képes.

Próbálkozom, hogy lábaim képesek –e arra, hogy megtartsanak. . . ő pedig vigyorogva torkos elégedettséggel figyeli próbálkozásomat. 

-      Az úr szólított! – mormolja vigyorogva – A srácnak tényleg beépített csókradarja van! Na gyere!

Képtelen vagyok megszólalni, csak sután lépkedek  a nyomában. Figyelem, ahogy Simont kiveszi a bölcsőből, ringatni kezdi, hogy egy picit megnyugodjon, amíg előkészítem magam. Zavartan törlöm le a mellemet, érzem, hogy ég az arcom, miközben ő minden mozdulatomat figyeli. Hallom, ahogy felnyög, és nem merek ránézni sem. Kezembe adja Simont, aki pár pillanat múlva már elégedetten cuppog.

-      Tudja mi a jó! – mormolja Robert, mellém ül, és lassú mozdulattal simogatni kezdi fedetlen vállamat. Minden porcikám zsibong az érintésétől, és hirtelen levegőt sem kapok, amikor meghallom a szavait – én is imádom nyalogatni, már alig várom, hogy megtehessem!

-      Jézusom Rob! – nyögök fel, mire ő kuncogni kezd. Szerencsére csörögni kezd a telefonja, mire felpattan és elstartol.

Figyelem, ahogy a teraszon  élénken gesztikulálva mászkál fel s alá, miközben ezerrel magyaráz, majd felénk pillant és elindul befelé.

-      . . . oké, megkérdezem és visszahívlak! – közli valakivel, majd megáll előttünk.  – Figyelj Kicsim, lenne kedved kicsit kimozdulni itthonról? – nem válaszolok, csak kérdőn nézek rá – Felhívtak, pár próbafelvétel erejéig el kellene mennem, velem jöhetnétek.

-      De Simon . . .

-      Simonnak nem árt meg, ha egy kicsit kint van a friss levegőn. Majd bebugyoláljuk!

-      Oké! De mit. . . .

-      Nem kell cicomázkodni, - szakít félbe – Póló, farmer, valami melegítőfelső jó lesz!

-      De. . .

-      Nincs semmi de! – vigyorog rám – Simon evett, tisztába tesszük, felöltöztetjük . . .

-      De, hát, én  én nem is tudom- motyogom határozatlanul

-      Jaj Boszorka ne csináld már!  Ha én csinálom abból gyerek lesz! – vigyorog rám, mire elnevetem, és megadom magam a sorsomnak.

Robert

-      Rob hova megyünk? – fordul felém, miközben fél szemmel hátrapillant, hogy ellenőrizze, porontyunk él-e még.

-      Még lélegzik? – cukkolom

-      Ne legyél már ilyen sutyerák! – morran rám – Követelem, hogy nyisd fel a szememet! Hova megyünk?

Oda sem pillantva az arcához nyúlok és két ujjal kitámasztom a bal szemét.

-      Nnna! Tartsd így! – vigyorgok.

-      Rob ne szórakozz már! – húzódik el vihogva - Légyszives világosíts fel!

-      Várj! Gondolkodom. Nehezet kérsz. Mindig hadilábon álltam az intimitásokkal. Nos azt ugye tudod, hogy miben különböznek a  fiúk a lányoktól? – vigyorgok – Ha e különbözőségeket összeillesztjük akkor jön létre a szexuális aktus. Nos, remélem felvilágosultál!

-      Robert Thomas Pattinson! – csattan fel duzzogva, de a szeme vadul vigyorog

-      Mi van? Soha nem jártál nudista strandon, vagy kisebb korodban pancsolómedence közelében?

-      És ha nem akkor illusztrálni fogod? – vihogja

-      Sajnálom nem – röhögök – Beragadt a cipzáram!   

(dőlt betűs részek: Vavyan Fable: Vis Major című örök klasszikusából idézve. Ha nem olvastátok még, figyelmetekbe ajánlom, a könnyes röhögés garantált! )

Elnevetem magam amikor játékosan oldalba vág. Majd kíváncsian néz körül amikor lassítani kezdek.

-      Ide jöttünk? – mered rám kérdőn

-      Aha – vigyorgok, és leparkolok az LA Dodgers stadionjának zárt parkolójában.

-      Komolyan? – vihogja - De miért jöttünk ide?

-      Steph hívott, hogy lenne egy munka és itt vannak a próbafelvételek rá. Max fél óra. – mormolom.

-      Na végre! Már azt hittem ide sem érsz! – morran fel mellettünk Stephani, majd amikor észreveszi a pockot is hátul, mire felnevet. – Megbocsájtva a késésed! Te indíts be már várnak rád, én addig segítek Hannának!

Gyorsan beállok a felvételhez, utasításokat hajtok végre, de fél szemem azért az enyémek felé téved, akik a pálya szélén álldogálnak. Mosolyogva figyelem, ahogy páran a stábból a babakocsit húzogató feleségem és a mellette álló Stephenie mellé sompolyognak, hogy aztán a babakocsiba pillantva megnézzék a kisfiamat.

-      Robert tudna egy kicsit figyelni? – nevet rám a rendező és magyarázni kezd.

Hanna

-      Meg ne mond neki, - nevet rám Steph miközben Robert felé néz, aki éppen a délutáni edzésre, a pályára érkező Dodgers  játékosokkal fotózkodik, miután végeztek a felvételekkel  – . . .de ez a gyerek teljesen rád hasonlít!

-      Tényleg?  - vigyorgok rá.

-      Aha! – válaszolja Stephanie, és vigyorgok ahogy Siminek magyaráz, aki rá sem bagózik, mert félálomban szendereg.

-      Na mizú asszony? – ölel át hátulról Robert, mire rémülten összerezzenek.

-      Jézusom a frászt hoztad rám!

-      Az volt a cél! – vigyorog, miközben sután megpróbálom oldalba vágni – Jössz játszani egy kicsit?  - kacsintgat rám, és a pálya felé nézeget ahol pár játékos már kint van a késő délutáni edzésen.

-      Mi? Én? Velük? – meredek Robra kérdőn

-      Aha. Mondtam nekik, hogy nagy rajongójuk vagy!

-      Neked elmentek otthonról! – morranok rá.

-      Lehet! Gyere már!

-      De Simi . . .

-      Simire figyel Steph addig! Na gyere már - de ő már rángat is a pálya felé.

Steph

Somolyogva figyelem, ahogy nevetgélve játszanak a profi játékosokkal,  és fel sem tűnik nekik, hogy az operatőr veszi őket.  Hirtelen a semmiből  James a rendező lép mellém és miközben figyeljük a pályán folyó eseményeket nevetgélve beszélgetünk.

Hannában hatalmas a küzdőszellem, és egyáltalán nem hagyja magát! Fut, dob, lohol, és vihog, mint egy kislány, és amikor győz, Robert nyakába veti magát.

  

Ekkor a babakocsi mélyéről halk nyekergést hallok, odapillantok, és meglepve látom, hogy a legkisebb szívtipró néz velem szembe színjátszós az apjáéra kísértetiesen hasonlító kékes-szürkés szemekkel.

-      Azt hiszem, itt fekszik előttünk aki a lányok álma lesz 20 -25 év múlva! – kacsint rám James amint ő is a babakocsiba pillant.

-      Hát én is azt hiszem! – nevetek rá és összerezzenek, amikor Simon Peter Thomas Pattinson kiereszti a hangját.

-      Valószínűleg nem színész lesz – nevet a mellénk érkező Robertékra James, miközben kedélyesen megveregeti Robert vállát – A hangereje már most egy rocksztáré!

-      Azt hiszem mára ennyi volt a kikapcsolódásból. – mosolyog Hanna – Haza kell mennünk, lassan fürdetés, és vacsi idő van a fiatalúrnak.

Kedélyesen elbúcsúzunk a stábtól, Hanna örömmel int a távolabb gyakorló játékosok felé, akik fütyülve integetnek nekik vissza.

-      Jaj ez nagyon jó volt! – nevetgél a mozgástól kipirult arccal, és táncikálva próbálja Simont megnyugtatni, hogy ne üvöltsön annyira. Mire az autóhoz érünk a pici is megnyugszik, ekkor Robertnek viszont csörögni kezd a telefonja. – A francba Rob!  Hányszor kértelek már, hogy halkítsd le az a szart, vagy tedd rezgőre, ha a gyerek közelében vagy! A frászt hozod rá! – morran rá idegesen kedvenc ügyfelemre

-      Bocsánat! Ezt fel kell vennem! – dörmögi, és pár méterrel arrébb áll.

-      Olyan hangos az a szar, hogy arra még a halottak is felijednek! – méltatlankodik, majd felém fordul – Steph megfognád az ajtót? Simit be kell tennem a gyerekülésbe.

-      Persze. – lépek mellé, és Robertet figyelem, aki nagy valószínűséggel Timmel beszél, mert a korábbi jókedve sehol nincs, komoly képpel mered maga elé.

-      Kivel beszél? – néz rám kérdőn Hanna, akinek szintén feltűnik Robert komoly képe.

-      Szerintem Timmel.

-      Baj van?

-      Nem nincs. Még nincs. – válaszolom.

-      Figyelj kicsim! – lép mellénk Robert – Tim és Beth átjönnének most este, pár dolgot meg kellene beszélnünk. Nem gond?

-      Nem, nem gond. Mikor jönnek?

-      Másfél óra.

-      Steph te tudod miről van szó? – néz rám Hanna feszülten.

-      Azt hiszem igen tudom. Nem gond ha csatlakozom?

-      Dehogy baj! Gyere! – mosolyog rám Hanna – Baj van?

-      Ne aggódj, nincs nagy baj! – nevetek rá – Ki szokta fürdetni? – mutatok Simonra, hogy eltereljem kicsit a figyelmét.

Hanna

-      Atya ég! Te fürdeted? – mered Robertre Tim – És te engeded neki? – fordul felém Robert managere.

-      Miért ne engedném? – nevetek a mellettünk toporgó Tim, Beth és Steph hármasára, aki mind döbbenten néznek rám – Az apja, és nagyon ügyesen csinálja!

Robert időközben levetkőztette Simont, aki most elégedetten kalimpál az Apja kezében.

-      Szeret meztelenkedni! – vigyorog rájuk Robert, majd nagyot szippant Simi illatából – Imádom ezt az illatot!

-      Megáll az eszem! – nevet fel Tim amikor meglátja ahogy Robert fürdeti a pockot, aki ezt határozottan élvezi.

Amikor végeztek a fürdéssel, gyorsan átveszem az apjától a Manót, megtörölgetem, és felöltöztetem

-      Ezt figyeljétek! – lép mellém Robert és vigyorogva cirógatni kezdi Simi tappancsát, mire az mosolyogni, és kéjesen nyújtózkodni kezd.

 - Visszavonom Hanna amit mondtam! - nevet rám Steph - Ez a gyerek tiszta apja!

* * *

Szerencsére Simon viszonylag gyorsan elaludt.  Résnyire nyitva hagyom a gyerekszoba ajtaját és a bébiőrt felkapva lefelé indulok.

-      Elaludt? – néz rám mosolyogva Rob amikor mellé ülök.

-      Igen. – válaszolok, majd határozottan a többiek felé fordulok – Tehát? Mi történt? Félnem kell?

Timnek több sem kell, és elmondja a tényeket, majd azt is amit kérni szeretnének tőlem.

-      Ez most komoly? – nézek rájuk döbbenten, majd elnevetem magam.- Már a frászt hoztátok rám! 

375475